Reflexiók - Időrendben

Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!

2014. február 05., szerda

VII. kerület, Almássy tér 12. - Lovcsányi Lajosné

A szüleim a második világháború alatt, valamint életük végéig a VII. Almássy tér 12. száma alatt laktak, előbb nagymamám Jakobcsics Ferencné volt a házfelügyelő, majd édesanyám – Jakobcsics Istvánné – vette át a beosztást.

A háború idejéről sokat meséltek, akkor ez a ház csillagos ház volt – a kapura volt sárga csillag festve –, és az ablakokat nyitva kellett tartani. Több zsidó család is lakott a házban.

Tovább...

Az egyik családból az édesapát elvitték munkaszolgálatosnak, az édesanyát és a gyermekét pedig bevitték a gettóba. Ez a család akkor a Gottesmann (későbbi nevükön Garami) család volt. A lányuk - Éva - még él, kapcsolatban is vagyok vele. Ő mindig azt mondja, hogy a szüleimnek köszönhették az életüket.   Más családoknak is segítettek a szüleim, de a sok történet közül már nem emlékszem, hogy melyik volt, amelyiknek ténylegesen részesei voltak, vagy csak tudtak róla.

Ezt csak azért írtam le, mert édesanyám nemrégen elment, emléküket mindenképpen szeretném megőrizni és jó lenne, ha mai fiatalok előtt ilyen példaképek lennének.

Üdv.
Lovcsányi Lajosné

VII. kerület, Nefelejcs utca 47.

„Nem hiszem el! Dédipapa, te ezt is elfelejtetted!” - mondta 9 éves dédunokám, amikor legutóbb egy családi összejövetelen a régmúltról meséltem.

És tényleg!

Én sem hiszem el, hogyan felejthettem azt a néhány hetet, pár hónapot, amit 70 évvel ezelőtt a Nefelejts utca 47 sz. csillagos házban töltöttem. A házra és minden zugára emlékszem, hiszen 1959-ig ott laktam, de az időszak elejére alig.

Tovább...

Nem tudom hogyan kerültünk oda, vittek vagy gyalog mentünk. Azt tudom mennünk kellett a Nefelejts utca 27/29-ből, mert a zsidókat egy-egy házba költöztették. Meghatározták mit vihetünk magunkkal, mit kell odahagynunk. Ilyen kijelölt ház, csillagos ház volt a Nefelejts utca 47. is. Egy kétemeletes kis ikerház, körfolyosóval, az udvaron egy kb. 2 méter magas elválasztó fal, onnan már a 49. kezdődött.

A ház egy kiskereskedő zsidó házaspár – Flammék – tulajdona, akiknek a kapu mellett volt egy cipészkellék boltjuk. Flammné is ott lakott a házban, az első emeleten, a ház legszebb és legnagyobb egyetlen összkomfortos lakásában. A kapun díszelgett valahol egy nagy hatágú csillag, de hogy hol, arra nem emlékszem.

Mi a földszint 5-ös lakásban kaptunk helyet, Anyukámmal, a Nagymamámmal és a Nagypapával, a kis húgommal, Zsuzsikával, Anyukám testvérével és annak kisfiával. Azért csak ennyien, mert Anyuka lány és fiútestvérei – akik velünk laktak – addigra már bevonultak. A lakás egy kis konyhából és egy alkóvos szobából állt, alatta a dohos pince, mellette a penészes közös udvari WC. A konyhát csak az ajtón át lehetett szellőztetni, a szoba hátsó részén egy vakudvarra nyíló ablak volt. A konyha ajtaja a WC folyosója mellett állt.

Egyetlen eseményre emlékszem ebből az időből, ami nagy riadalmat keltett. Az egyik nap nagy dörömbölésre ment ki a kapuhoz Bodorné, a nagykutyájú házmesterné. A kapu előtt egy egyenruhás férfi állt és a Schvarcznét kereste. A ruhája a nyilas egyenruhára emlékeztetett, így Bodorné bekiabált az udvarra: Schvarczné, magáért jöttek! A férfi már bent is volt az udvarban és miután a Bodorné megmondta a lakás számát, már az ajtónkban is állt. Mi reszkettünk a félelemtől, de Anyuka nem mutatta, minket beküldött a szobába és máris beengedte a férfit. A konyhában egymás nyakába ugrottak miután megismerte a Weisz Irénke vőlegényét a Sándort.

Sándor szökött munkaszolgálatos volt, valami ellenálló csoport tagjaként volt egyenruhában, azért jött, hogy lásson bennünket és gyakoroljon velem egy kis hegedülést. Ő nagyon szépen hegedült, én meg már előzőleg tanulgattam egy kis gyerekhegedűn, amit a csillagos házba is elvittünk magunkkal. Másnap újra eljött és hozott magával egy kis élelmet és egy hegedűt tokban. Amikor elment, Anyuka betette a hegedűtokot a ruhás szekrénybe, mélyen az ágyneműk alá. Harmadnap, amikor jött, már nem is ijedt meg senki a házban, mi meg főleg nem, mert tudtuk ki Ő. Elment és magával vitte a tokot, a háború végéig nem láttuk többet. Valamikor 1945-ben előkerültek Irénkével együtt, elköszöntek és kivándoroltak Izraelbe. Akkor mondta el Anyukám nekem a nagy titkot, hogy a hegedűtokban fegyverek voltak. Nem tudja mennyi és mi, mert úgy félt, hogy meg se merte kérdezni, nemhogy megnézni! Ez a történet titok maradt még a családon belül is sok-sok éven át. A kis hegedűm sokáig a falon volt dísznek feltéve a vonójával együtt!

Nem akartunk „Hősök” lenni!

Valamikor a 90-es évek elején Sándor hazajött látogatóba és akkor megbeszéltük ezt a történetet és a kis hegedűmet Neki ajándékoztam!

Most a Nefelejts utca 47-es számú csillagos házról jutott eszembe, amikor valami történetet kerestem abból az időből. Érdekes, akkor annyi idős voltam, mint most a Dédunokám!

XIII. kerület, Pozsonyi út 14. - dr. Erdős Gyula

Ebből a házban október végén csak a Schutzpas-szal rendelkezők maradhattak. Minket elvittek innen a Pannónia u. 56-ba, majd onnan november elején a Népszínház u. 22-be és novemberben valamikor a Gettóba.

A Rákóczi úton mentünk a Klauzál tár felé, amikor az utcán az emberek sokasága kárörömmel az arcukon fogadta a "menetet", többen még egyetértően  bekiabáltak. A Klauzál téren minden ékszert be kellett dobni egy ládába, utána személyi motozás volt, majd kijelölték a lakóhelyet.

Magam (1936-ban születettként) történelemhamisításnak tartom amiről aktuálisan szó van. Mert arra is emlékszem, hogy a megszálláskor (ami vasárnapra esett) senki sem esett kétségbe, amit én láttam az a közömbösség volt az emberek részéről.

Tisztelettel:
dr. Erdős Gyula

V. kerület, Szemere utca 17. - dr. Ágnes Kramer és fia, Mark Huber

Sajnos erről a házról, ahol születésem óta laktam, csak a háború utáni időről tudok mesélni. Régebbi időkről a lakók nem beszéltek vagy nem akarták feltépni a sebeket, vagy tisztelték a többieket.

Annyit azért hallottam, hogy házmesterünk, akiről mindig azt mondták, hogy az utolsó igazi pesti házmester, Jókai Imre bácsi, állítólag mindenkit beengedett, aki bujkált és segített, ahogy tudott.

Tovább...

Hogy ebből a házból ki hogy élte át a háborút, nem sokat tudok. Körülbelül 8-9 éves lehettem, amikor megtudtam, hogy különböző vallások vannak, anyukámat kérdeztem, hogy játék közben miért mondják a gyerekek, hogy te Zsuzsi vagy Te meg Kati. Ekkor mondta el, hogy a zsidó gyerekeket és a katolikusokat így különböztetik meg. Na, ettől kezdve lett az én életem teljesen zűrzavaros. A papám zsidó családba született, de 18 éves korában egy tanárja vérig sértette és erre ő kijelentette, mától nem vagyok zsidó, hanem református. A mamám árva volt, őt örökbe fogadta egy gyermektelen házaspár, akik katolikusok voltak. Az anyai nagyszüleim is katolikusnak születtek, tehát anyám is az volt, így mi a bátyámmal szintén katolikusoknak lettünk megkeresztelve. De igazából a család ateista volt.

Visszatérve a házra: egy mai budapesti házról azt el sem lehet képzelni, hogy úgy éljenek, mint mi. Teljes békességben éltünk, mindenki ismert mindenkit, senki nem bántotta a másikat. Nem voltak szoros barátságok, de a férfiak hétvégén együtt ultiztak, mi gyerekek az udvaron együtt játszottunk, egyszer betanultuk a János vitézt és előadtuk az udvaron a szülőknek. A hatodik emeleten az egykori mosókonyhából csináltak egy 2 szobás lakást, ahova beköltözött egy 5 tagú család, a Sch-ék. Nagyobbak voltak a gyerekeik, nemigen voltunk együtt. Később hallottam, hogy a papa a háború idején nyilas volt. De erre nekem nincs és nem is volt semmilyen bizonyítékom. Évtizedekkel később olvastam egy újságcikket, hogy a kispesti metró végállomáson jobboldali fiatalok megtámadtak arabokat, nagy verekedés lett és egy fiú a magyarok közül ifj. Sch. volt.

1956-ban, mivel szemben velünk volt a Honvédelmi Minisztérium, ami előtt gyülekeztek az orosz csapatok, ezért a ház is súlyos sebeket kapott, mert azonnal lőttek, ha valami megmozdult. És mi a papámmal kíváncsi természetűek lévén, hason kimásztunk az erkélyre. Rögtön lőttek, de hogy ez ne ismétlődjön meg, még egy ágyúval is kaptunk. Akkor zuhant ki apámék plafonig érő könyvespolca az utcára.

A férfiak együtt mentek kenyérért a Glaznerhez és osztották szét a pincében, mert már akkor ott húztuk meg magunkat. Szomorú szülinapom volt november 4-én, de valakitől kaptam egy kis csokit.

A forradalom után a 2. emeletről egy zsidó család kivándorolt és mamámék egyik jó barátja és a felesége kapták meg a lakásukat (az unokahúguk valami nagy pártfunkci’ volt, ő intézte el).

Ekkor az ultik mellett már mentek a kanaszta partik is. És ameddig élt, a mi jó Jókai bácsink vigyázott a házra. Ez csak egy töredék, de órákig tudnék mesélni a lakókról, a gyerekeikről, a szomszédos házakról, ahol együtt éltük gyerekkorunkat Herskó János és Anna gyerekeivel, Hollós Ilonával és Bágya Andrással, a Vitray család egy részével és a híres Wittmann professzor úr fiával, Andrissal.

×××

1976-ban születtem ebbe a házba, a 4. emeleti lakás a nagyszüleimé volt, velük 1981-ig laktunk itt szüleimmel, édesanyámmal, aki szintén születése óta itt lakott, édesapámmal, nagymamámmal és nagypapámmal, rövid ideig a húgommal is. A lakás a kilencvenes évekig megvolt. Anyukámnak és a bátyjának is nagyon boldog fiatalkora volt a hasonló gyerekekkel / fiatalokkal. Szép nagy lakás volt, ünnepekkor a család mindig összegyűlt a hatalmas étkezőasztal körül.

IX. kerület, Lónyay utca 15. - Fok Márta

Édesanyámat (akkor Mérő Györgyike) és az ő édesanyját (Mérő Ignácné sz. Schön Janka) szállásolták be az u. n. összeköltöztetés után a Lónyay utca 15-be. Nem állítom biztosan, de úgy emlékszem, hogy abban a házban lakott korábban is (de lehet, hogy őt is csak odaköltöztették) anyám édesapjának nővére Sárkányné (nem tudom, hogy a férje család neve vagy utóneve volt), született Morgenstern Cecília (a családban csak Cilka néninek említették) és ő hozzá költöztek be ők is. Nagyanyám akkor 48 éves, édesanyám 19 éves volt. A család többi tagja, a nagyapám és az idősebb leány nem volt velük, mert...

Tovább...

Nagyapám, Mérő Ignác (akkor már Mérő, korábban Morgenstern) a német megszállás másnapján, 1944. március 20-án már az Astoria Szállóban a Gestapo fogja volt, mivel szocdem volt.  Onnan ill. a Sváb hegyről egyenes út vezette őt a társaival együtt Mauthausenbe. (Rátkai Károly: A két torony, Magyar politikusok Mauthausenben c. könyvében többször is említi.)
1945. május 5-i felszabadulása, és hazajövetele után ő is ide tért vissza.
A család idősebb lányát (Margit, sz.1919.) nem innen vitték el, mert már férjezett volt és Dunakeszin lakott. (Őt Dunakesziről az anyósával és az apósával együtt a váci gettóból Auschwitzba vitték, ahonnan az "öregek" nem jöttek vissza csak ő. A férjét munkaszolgálatra vitték, megjárta az orosz frontot, Nyizsgijtagilból jött haza, (egész élete végéig érzelmi, idegi roncsként!)

Anyám és édesanyja a Lónyay 15-ből  jártak dolgozni (!) a nyilas házakba, a Gellérthegyre és Zuglóba (Gizella vagy Stefánia útra). Anyám közben megjárta az Óbudai téglagyárat, a KISOK pályát és Isaszegen volt árkot ásni, ahonnan megszökött a barátnőjével, és egy katonatiszt (!) pajtájában húzták meg magukat egy-két éjszakáig. A csillagos házból indította el az édesanyja, és mint minden anya aggódva csomagolt be ruházatot, takarót a hátizsákjába. Óriási esőben meneteltek, elázott mindene. Eldobta a zsákot a paplanjával együtt. Akkor megfogadta, és élete végéig betartotta, hogy soha többet nem vesz hátizsákot a hátára. (Idős korában, amikor már bottal járt és gondot jelentett mindenféle táska az utcai közlekedésénél, akkor sem volt hajlandó hátizsákot viselni.)
 A szökése után visszament a Lónyay utcába és onnan kerültek a gettóba a mamájával együtt. A gettó felszabadulása után (1945. január 18.) ide költöztek vissza a nagyanyámmal. (A nagynéni már nem élt, sajnos nem tudom mi lett vele!)

Az én életem is ebből a házból ered!

Abban a házban lakott ill. odaköltözött a gettó után édesapám apai unokahúga, Fekete Éva is. Apám Ujvári Miklós (akkor Schwarz), miután a csepeli  (Szabad-kikötő) munkaszolgálata után (korábban Érsekújváron, Komáromban, Nagyváradon stb. dolgoztatták) rátalált az unokahúgára és annak édesanyjára, rendszeresen látogatta őket, és élelmiszert vitt nekik. Apám, bátyja és a többi felvidéki, érsekújvári munkaszolgálatos a hiányos szlovák nyelvtudásuk ellenére szót értettek a felszabadítókkal, és ez által könnyebben jutottak élelmiszerhez, mint a város többi lakója.
Mivel rendszeresen járt oda, megismerte a rokonának a barátnőjét, akit röviddel ezután feleségül kért. Anyám akkor még nem volt húsz, apám meg épp elmúlt harmincöt. Nem szerelem volt, hanem az életben maradók összekapaszkodása. Anyám többször mesélte, hogy a nagyanyám azt mondta neki, hogy kislányom menj hozzá, mert ez egy jó ember és gondoskodni fog rólad. (Valóban jó ember volt és élete végéig gondoskodott a családjáról!)
Az esküvőjük 1945. május 5-én volt a közeli a Calvin téren, a református templom melletti épületben lévő hivatalban. A tanúk anyám édesapja húgának (Morgenstern Ilona) a férje Bauer Alfonz, és annak a húgának a férje Pintér György volt, akik a szintén közeli Pipa utca 5-ben laktak.

Én 1946.január 29-én születtem.

Üdvözlettel,
Fok  Márta  (sz. Ujvári Márta)

II. kerület, Eszter utca 4/b. - Mike Tünde

„Morzsák”

A ház első emeltén lévő lakást lakta egy zsidó család, a földszinti nagy lakásról nem tudunk semmit. Nagyszüleim jóval később, a már társbérletekké szétdarabolt lakások egyikébe költöztek be 56-ban. A házban szolgáló cselédlány továbbra is ott lakott a padlástérben lévő mosókonyha mellett, illetve a kertészként alkalmazott család is egy kis lakásban továbbra is ott lakott a földszinten.

2014. január 31., péntek

VI. kerület, Lovag utca 18. - Solt György

Amikor 1944-et, vagy a holokausztot hallom, mindig előtűnnek azok a képek, amik megmaradtak abból az időből. A “csillagos ház” is ilyen. 6 éves kisfiú voltam, a Lovag-utca 18-ban laktunk, egy körfolyosós ház első emeletén, a hátsó részen.Talán furcsának hangzik, de örültem a házon a csillagnak, mert nem kellett elköltözni. Hárman laktunk a szoba-konyhás lakásban, anyukámmal és a nagymamával. Apám ekkor már MUSZ-os volt. Persze fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent. Apu nincs itthon, be kellett vonulnia valahova. A június és október közötti időből csak az maradt meg, hogy sárga csillagot kellett viselni.Akkor is, amikor szeptember elején anyuval sorba jártuk a környék iskoláit, de még a kapun sem engedtek be. “Mér’ nem mehetünk be? A csillag miatt kisfiam. Akkor vegyük le.Sajnos nem lehet.”

Tovább...

A következő  kép október 15-e. (Csak felnőttként tudtam meg,hogy milyen nap volt.) Villamoson utaztunk Budára csillag nélkül, mert az anyu azt hitte, hogy már nem kell. Másnap már újra rajtunk volt.

Egy újabb villanás: állok a folyosón a kapuval szemben, fekete ruhás emberek jöttek be puskával. Beszélnek a házparancsnok nénivel, aki felmutat a lakásunkra. Elvitték az anyut, később a nagymamát is. Akkor egy nekem nagyon öreg házaspár vett magához. Csak úgy hívtam őket, hogy néni és bácsi. Velük hagytam el a csillagos házat, amikor egy védett házba mentünk a Váci útra (persze ezt is később tudtam meg).Most már tudom,hogy semmitől sem védett meg. Hamarosan elhajtottak minket-végig a Jókai utcán-a Klauzál térre.Itt és ekkor kezdődött a gettó. Még nagyon sok kép villan föl, de ez már másik történet. A csillagos házé eddig tartott. A 70 évvel ezelőtti időre Solt György (akkor még Schmideg) emlékezett vissza.

XIII. kerület, Hollán Ernő utca 9. - Szegő András (Szentendre)

Felnövekedésem: A Hollán Ernő utca (majd Fürst Sándor utca, majd ismét H.E. utca)  - Katona József utca sarkán, a III. emeleten laktunk 1949-től (4 éves voltam) 1968-ig. Ekkor megnősültem, elköltöztem, anyám még itt élt kb. 10 évig. A ház a honlap szerint csillagos volt, fotója is van. Csillagos voltáról gyerekkoromban fogalmam sem volt. Egyáltalán, azt sem tudtam, hogy mi az a csillagos ház.

Tovább...

Egyik szomszédunk a Jakab-család volt: házaspár, nagymama és két lány. A férfi rádiószerelő volt. Azt mesélték, hogy a férfi korábban jogász volt, apja (vagy ő maga?) kúriai bíró,  majd mint osztályidegent B-listázták és ekkor tanulta ki a rádióműszerészséget. Lakott a házban egy fogorvos, a Mandl bácsi, aki csodabogárnak számított: tartotta a kósert, imakendőben és imaszíjjal imádkozott. Ezt a szüleim úgy mesélték, mintha marslakó lenne. A fia most 80 körül lehet (ha még él), a menye tanárnő volt, feleségemet tanította matematikára a IX. ker. Zsil utcában a Móra Ferenc Gimnáziumban, de ez teljesen véletlenül derült ki. Felettünk lakott a Rostás házaspár, ők “burzsujok” voltak: a férfi fogtechnikus, az asszonynak pedig tricotage-szalonja volt. Rendszeresen jártak meghívó-útlevéllel valami rokonhoz Ciprusra nyaralni. Az öcsémnek hoztak ajándékba műnyag vízipisztolyt. Ma már azt valószínűsítem, hogy a valódi úticéljuk Izrael lehetett. Gyerekük nem volt. Szintén felettünk, Rostásék mellett lakott Lux “elvtárs”. Az első emeleten, saroklakásban (eredeti méret, nem lett leválasztva, 4 vagy 5 szoba, hall, cselédszoba, gardrób, dupla komfort) lakott egy másik Rostás család: Rostás Istvánék. Életrajza itt: http://www.tortenelmitar.hu/index.php?option=com_content&view=article&id...

Ha jól emlékszem 4 vagy 5 gyerekük volt. Közülük az egyik, Péter, az öcsém osztálytársa és gyerekkori barátja volt. Későbbi életükről nem tudok. A földszinten laktak Braunék: a Sallai Imre (előtte és utána Tátra) utcában volt kis csirke-liba-boltjuk. A lányuk nálam pár évvel idősebb volt. Később vagy disszidált, vagy férjhez ment külföldre, vagy mindkettő.

A földszinten volt a Fodor-féle sport-és vívóiskola és óvoda. Ez ma is létezik, de hogy ma ki a tulajdonos és üzemeltető, azt nem tudom.

A házban két lift volt (személy és teher; ez utóbbin szállították a szemetet is). A teherliftet később megszüntették, az aknáját beépítették. A házmester házaspár: Penovácz Kálmán bácsi és Penovácz néni. A férfi ezermester volt, mindent megjavított, az asszony adminisztrált (lakbér, lakónyilvántartó-könyv), de szükség esetén ő is megcsinálta a kiégett biztosítékot. Rajtuk kívül plusz külön vice (magyarul segédházfelügyelő) is volt, ő hordta le a szemetet és takarította a járdát. A liftet és a kaput Penováczék kezelték és szedték a lift- és kapupénzt.

Az utcai fronton üzletek voltak: Déri bácsi, suszter, majd később mellé jött Egerszegi, optikus. A többire nem emlékszem. Pont a házzal szemben volt egy kis tejcsarnok, itt a tejtermékeken kívül lisztet, cukrot lehetett venni. Természetesen mindent kimérve árultak. Kenyeret a körút sarkán, a Glázner pékségben vettünk (hivatalosan a Fővárosi Sütőipari Vállalat 1. sz. mintaboltja, de persze mindenki Gláznernek hívta; ma is pékség, a cégnevét nem tudom). A Körút másik sarkán (ma Rossmann drogéria) nagy fűszer-csemege üzlet volt. Hentes két nagyobb üzlet volt: a Körút – Sallai és a Körút – Jászai Mari tér sarkon. Az egyik a Brauch, a másik a Fleischer.

VII. kerület, Király utca 85.

Azt hiszem, a VII. Király u. 85. csillagos ház lakóinak utolsó túlélője vagyok. Születési nevem: Fried Veronika Lia, szüleimmel együtt a 4. emelet 2. sz lakás lakója. Akkoriban: 8 éves, a Szív utcai elemi iskola II. a osztályos tanulója.

Édesapám: Fried József éppen szokott munkaszolgálatát töltötte. Édesanyám jó gyakorlati érzékkel úgy döntött: a család Óbudán élő tagjait kell beköltöztetni a két szoba hallos lakásunkba. A gondolatmenete alapján a Duna fontos választóvonal a várható deportálások esetére. Igaza lett. A család óbudai tagjait már rég kitelepítették volna a Tímár utcai házból, ha nem költöztek volna be a hetedik kerületbe.

Tovább...

Így a család megszaporodott: Nagymama, Nagymama, nagynéni, nagybácsi és az imádott unokatestvérem költözött hozzánk. Sőt, a szomszéd lakásba befogadták apai oldalról egy unokatestvéremet, a velem közel egykorú fiával, az apa szintén MUSZ-os volt. (a közel egykorú nem tévedés. Az apai ágon a nagyanyám 13 gyermeket szült, ebből 9 felnőtt. Koruk széles skálán találtatott, ezért lehetett, hogy a különböző generációk kora átlapolta egymást.)

Arra emlékszem, hogy a ház jól megtelt. De arra is tisztán emlékszem, hogy rosszindulatú pletyka, vita nagyon ritkán fordult elő. Még azok a szomszédok is megértették egymást, akik korábban nem tartoztak ugyanahhoz a "kaszthoz". Az első 3 emeleten a két utcai frontot nagyméretű, 4-6 szobás polgári lakások foglalták el (a ház sarokház, két irányba tájolt), a 4-5 emelet ráépítés, kisebb, de modernebb beosztású lakásokkal. A közös baj összehozta az embereket.

A lakók összetétel szerint főleg értelmiségiekből állt, tudomásom szerint nem volt közöttük kiemelkedően gazdag, vagy magasabb rangú. Viszont jellemző volt a magas zenei képzettségű család. Az ötödik emeleten laktak Lehelék, a későbbi jó nevű Lehel György karmester, valamint szülei, és húga. Az én Édesanyám is zenei diplomás volt. Mai napon is büszkén emlékezem azokra a kamarazenei estekre, ahol Lehel László hegedült, Anyám kíséretével, valamint  Schwartz Oli, a későbbi Szőnyi Olga énekelt. A gyerekekkel tanult Osvát Zsuzsa és lánya, Osvát Kati.

Hazugság lenne visszasírni azokat a szörnyű időket, a bombázásokat, a felnőttek szorongásait, de nekünk, a házban lakó gyerekeknek nyugalmat nyújtott ez a közösség. Ennek az "idillnek" azonnal véget vetett Szálasi uralomra jutása, ami arra kötelezte október 15. után a lakókat, hogy továbbvándoroljanak, előbb 2 (?) majd 3 házzal, otthagyva szerény holmijukat, majd még tovább, a Wesselényi utcai gettóba vagy a védett házakba. De ez már másik történet. Ezt már nem tudtam követni, csak átélni 8-9 évesen.

Üdvözlettel: D. V.

2014. január 30., csütörtök

V. kerület, Stollár Béla utca 22. - Poós László

Itt születtem, a lakásunk egyik szobájában, amit kiutaltak a 70-es években, még ott volt a falon és a padlón a szembeni nyomdagépek kiszerelt alkatrészeiből kifolyó olajos zsír beivódott nyoma. Csak falvakolat és padlócserével lehetett eltüntetni... amikor Stollárék menekültek, a wc ablakunkból ugráltak át a szembeni ház ablakaiba, ami 4 méterre volt. Stollár akkor már beteg volt, nem tudott átjutni, leesett 3 emeletről, kb. 15 métert zuhant, a nyöszörgésére figyeltek fel a németek és egy sorozattal elnémították.

Ellenállók voltak, abban a lakásban rejtették el a gépek alkatrészeit, amit azért szereltek ki, hogy ne lehessen a nyomdát használni. A Zrínyi nyomda van a 22. sz.-mal szemben. A háború után a lakás üres volt, egészen a feldarabolásáig, és kiutalásáig. Nagymamámmal közösen kaptuk meg, 5-en költöztünk. Nem tudom mikor történt, ha arra járok megnézem az emléktáblát.

Oldalak