Reflexiók - Időrendben
Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!
2014. február 19., szerda
Én a Szív utca 28-ban laktam a nagyanyámékkal, mivel az apám munkaszolgálatos volt, anyám pedig az óbudai téglagyárban volt. A Szív utca 26-ot jelölték meg csillagos háznak, ezért jelentős ráfizetéssel el kellett cserélni az első emeleti utcai háromszobás lakást egy földszinti udvari kétszobásra. Soha nem kaptuk vissza! Ha jól emlékszem a 3. emeleten lakott a házparancsnok, egy nyilas.
A II. Széll Kálmán tér 10. számú házban lakott két tulajdonosa, Dr. Balkányi Kálmán (feleségével, Vészi Edittel és gyermekeikkel) és testvére, Balkányi Béla. Ebbe a házba költözött be például Márkus Andor is (feleségével, Vészi Lenkével és gyermekeikkel). Béla „nem jött vissza”. A többiek szerencsére túlélték, nagyrészt bujkálásban, ’45 után különböző időben, de kivétel nélkül emigráltak: Párizs, London, Buffalo. Anyai ágon rokonaim, Márkus Annát (Anna Mark festőművész, Párizs) kérdeztem. Dr. Márkus Gábor (rákkutató, Buffalo) írásának részletei (testvére, Anna kiegészítésével) arra utalnak, hogy más rokon és ismerős családok is voltak ebben a házban, további sorsukról nem tudunk többet.
(...) „A legrosszabb az volt, amikor a zsidóknak át kellett költözniük bérházakba, melyeket egy nagy sárga csillaggal jelöltek meg: zsidóházak. Mivel a ház, melyben mi laktunk, nem lett zsidóházzá, el kellett költöznünk. Nagybátyám, Balkányi Kálmán háza a budai oldalon zsidóház lett, és így mi odaköltöztünk. Kissé zsúfolt körülmények között laktunk, de legalább a család még együtt volt. (...).”
(...) „Ebben az időben, tehát 1944 nyarán, egy koncentrációs tábort állítottak fel Budapesten a Süketnéma Intézet területén.(...) Sokan úgy érezték, hogy jobb volna talán visszamenni a zsidóházakba, mint ott maradni a Gestapo által őrzött táborban. Furcsa módon ez lehetséges volt, és a mi családunk visszament Kálmán nagybátyám zsidóházába, Budára. Most viszonylagosan nyugodt idők következtek, mely alatt a magamfajta fiatal zsidók közmunkát végeztek Budapest környékén.(…)”.
Anna írja: (...) „Rövid ideje voltunk a zsidóházban, mikor jöttek a nyilasok és az egész házból az összes férfit elvitték. Egy hátizsákot lehetett vinni (ami mindenkinél mindig összecsomagolva állt)....Pár napra rá megjelentek a plakátok, hogy minden 16 évet betöltött nőnek (nem tudom, mi volt a felső korhatár) be kellett vonulni hátizsákkal egy bizonyos napon a Vérmezőre (...) bevonultunk, Csomádra és Imreházára vittek minket, tankcsapdákat ásni (...). Cirka három hét után azt mondták, hogy leszerelünk és elindítottak minket (...). A nyilasok átadtak a csendőröknek. A csendőrök bevittek a pünkösdfürdői strandra, ahol kis kabinházacskák voltak, előreálló tetővel. Ez egy gyűjtőtábor volt, ahol férfiak is voltak. Keresni kezdtünk valakit a Széll Kálmán téri házból és találtunk is, és így eltaláltunk Papához és hozzád.”
Márkus Andort és Gábort Petényi Géza mentette ki a menetből, Anna és Balkányi Zsuzsi maguk elmenekültek a sorból.
Elhunyt édesanyám szül. M. Ida (Baba) emlékére szeretnék hozzászólni. Ő is a „csillagos házak” egyikében - a Teleki tér 10-ben - lettek összegyűjtve egész családjával, ma is élő nagynénémmel, szül. K. Rozáliával együtt. Sajnos kevesen maradtak meg a családból. Innen lettek hárman, édesanyám K. I. Baba és nagynénéim- szerencsére együtt deportálva Ravensbrückbe. Mivel együtt vittek el őket, tudtak egymásnak erőt adni a borzalmakat túlélni. Édesanyám 2011. október 1-jén elhunyt. Élete végéig kedélyét és életkedvét nem vesztette el.
12 éves voltam, amikor a németek megszállták Budapestet. Itt, ebben a házban éltem nagyszüleimmel, Deutsch Árpáddal és Etellel, valamint bátyámmal, Komlós Róberttel. Ebből a házból vitték el a halálba nagyapámat, innen kerültünk - nagy viszontagságok után – vissza, amikor már gettó volt, miután megjártuk a svájci „védettházat” (ahonnan kis híján a Szent István téri Duna-szakaszba lőttek minket - ez egy külön rémálom), a Légrádi Károly (Balzac) utca 43-as számot. Dob utca 11! Szerettem ezt a kétemeletes házat. Szinte minden szomszédunkra névről emlékszem. Keresztények, zsidók, valamennyien jól megvoltunk egymással. Együtt fociztunk egy rongylabdával a sárgakockás udvaron... Amíg a nyilas pribékek nem szakították meg ezt az idillt. Nem sokan tértek vissza a ház lakói közül. Bretschneiderék, Barnáék, Schmidték és a többiek!
A Dob utca 11-be egy nagyon jó barátom költözött át a kényszer miatt családjával a Dob utca 10-ből: Katz család. A szülők és ha jól emlékszem, 5 gyerek. A barátom akkor 13 éves volt (Karcsi), aki 1947-ben Izraelbe alijázott. Sajnos ma már csak egy testvére él, Regina (Sula) Szép emlékeim vannak Róluk, már ami akkoriban lehetségesek lehettek! De mi akkor voltunk gyerekek!
Édesanyám élt itt második férjével, öcséimmel és egy nagy családdal - 1947-től mi is bátyámmal. Szép, 3 emeletes épület az Izabella utca sarkán. A lakás igen nagy volt, hiszen négy család lakta. Innen vitték munkaszolgálatba már 1941-ben az egyik fiút, Hegedűs Istvánt, aki soha nem tért vissza! Innen deportálták Édesanyámat Lichtenwörtbe, férjét munkaszolgálatba, anyósát innen terelték és lőtték a Dunába!
Én se Apámat, se egyik nagyszülőmet nem ismertem. Anyai nagyszüleim szerencséjükre még a vészkorszak előtt meghaltak, apai nagyanyám apám testvéreivel még időben kimentek Amerikába, őket képről láthattam. Apám születésem után munkaszolgálatos lett, majd 1945 januárjában Buchenwaldban megölték. Anyám, a bátyám és én a Pozsonyi úti csillagos házban voltunk és csak nagy szerencsével úsztuk meg a Dunába lövést, aztán gettóba kerültünk és ott szabadultunk fel. Én még 2 éves se voltam, így szerencsére semmire se emlékszem, a bátyám kiskamasz lévén (9 éves volt) viszont sok mindenre.
Innan vitték el a nyilas pártszolgálatosok anyai nagyanyámat, özv. Stark Árpádné Braun Olgát 1944. december 29-én.
A Kazinczy u. 10. I. 6-ban kaptunk lakást 1992-ben. Ebben a lakásban megtaláltunk 2 apró emléket a Bán családtól, akik - a házmester elmondása alapján - a vészterhes időkben ott laktak. Az ajtófélfán ott volt még a mezüze, benne a kis Tóra-idézettel és az ablaküvegen egy gyerekes írással belekarcolt név: Bán Miklós. Mint megtudtuk a házmestertől, Bán Miklós felnőttként hazalátogatott Amerikából és megnézte gyermekkora színhelyét.
Itt születtem 1934-ben (Erdélyi u. 19. szám, 2 emelet 3.). Itt éltem első 10 évemet teljes családi körben. 1944 júniusában lett csillagos ház. Október 16-án a nyilas hatalomátvétel után a nyilasok betörtek a házba. Egy félbolond fiút helyben kivégeztek, a lakókat feltartott kézzel kivezényeltek az utcára es végig masíroztattak minket ilyen módon (Azt hiszem, hogy Nefelejcs útnak hívták- nem vagyok biztos benne) egy házba, ahol betettek egy másik idegen lakásba, miután az udvaron várakoztunk és elvették az emberektől, akiken volt ékszer. De egész éjjel vakaróztunk, mert a lakás tele volt poloskával. Kb. 2-3 nap múlva a nyilas kíséret visszavitte a csoportot az Erdélyi utca 19-be.Mint később megtudtuk, a nyilas vezér szeretője lakott ebben a házban és ide jött pihenni. Ezzel szerencsénk volt.
Majd novemberben mindenkinek a gettóba vagy védett házba kellet költözni. Anyám, testvére, én és a kishúgom a Sziget u. 40-ben találtunk helyet egy szobában, ahol több család is lakott, négyen egy ágyban aludtunk. Látva a lehetetlen zsúfoltságot, sikerült elhelyezni engem és testvéremet egy református intézetbe. Ott vészeltük át a háborút. Közben Anyámat és testvéré Bergen-Belsenbe deportálták december elején. Fájdalmas emlékek.
Remélem, valaki talán még elolvassa a sorokat, és érintkezésbe lép velem, mert senkiről nem tudok azóta.
Az édesanyámmal és fiútestvéremmel Budapest német megszállása (1944. március 19.) után költöztettek minket a Hernád utca 40. szám alatti csillagos házba. Decemberben menetben vonultunk a budapesti gettóba, a Nyár u. 12. vagy 14. szám alatti házba, amely mellett egy fából készült fal állt. 1945. január 16-án az orosz hadsereg szabadított fel minket.