Reflexiók - Időrendben
Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!
2014. február 19., szerda
A Pozsonyi út 16-ban laktam, ami csillagos ház lett. 14 éves voltam. A kétszobás lakásunkban 40-en voltunk, ebből 5-en gyerekek. A házunk kapuját az ott lakó idősebb férfiak őrizték. A háznak nyilas légóparancsnoka volt, aki beengedte a nyilas suhancokat, sőt egy idősebb hölgyet a szép lakása miatt elvitetett a nyilasházba. A nyilasok többször vittek el embereket akikről soha többé nem hallottunk. 40-en voltunk egy-két szobás lakásban mamák és gyerekek és idős férfiak. Kapuőrséget tartottak, de nem sokat ért, ők is veszélybe kerültek.
Édesanyám lakott ott az első férjével. A háromszobás lakásban 32-en laktak. Onnan deportálták a nőket október 23-án.
A Kazinczy u. 10. I. 6-ban kaptunk lakást 1992-ben. Ebben a lakásban megtaláltunk 2 apró emléket a Bán családtól, akik - a házmester elmondása alapján - a vészterhes időkben ott laktak. Az ajtófélfán ott volt még a mezüze, benne a kis Tóra-idézettel és az ablaküvegen egy gyerekes írással belekarcolt név: Bán Miklós. Mint megtudtuk a házmestertől, Bán Miklós felnőttként hazalátogatott Amerikából és megnézte gyermekkora színhelyét.
A kevésnél is kevesebb, amit tudok erről a házról. Csak apró részletek. 6 éves voltam.
Anyámmal bujkáltunk, hamis papírokkal márciustól, lévén apámat március 21-én internálták Kistarcsára. 18 helyen laktunk. Hogy honnan és kik vittek ebbe a házba, azt nem tudom. 24-en voltunk a kicsi lakásban, anyámmal és ismeretlenekkel, az előszobában szorosan feküdtünk a földön. Nagyon éhesek voltunk, az asszonyok találtak némi lisztet, tojásport és darálatlan mákot és valamilyen mákos tésztát csináltak.
Másnap szóltak anyámnak, hogy egy német várja lent, menjen le. Valter állt ott, karon fogta és azt mondta ezt a házat ma viszik a Dunába, percnyi időnk sincs és elvitt a Zsidókórházba egyetlen éjszakára. Valter, nagyapám egy lekötelezettje segített, ő „adta” mellénk Valtert, aki 17 évesen szökött az SS-be, rájött, hogy hol van, megpróbált segíteni, akinek tudott, elmesélte, hogy mi történik Auschwitzban, valószínűleg leleplezték és kivégezték, mert eltűnt.
A felsorolt csillagos házak közt néhány hely dereng, anyám hagyatékában egy cetli néhány címmel, de a többi házból sem emlékszem használható részletre.
Leánykori neve Légrády Károly utca volt. A IV.emeleten lakott nagymamám, az ő lakásába költöztek szüleim és húgom, mialatt én munkaszolgálatban voltam. Innen vitték munkára édesapámat (55 éves) és húgomat (15 éves). Apám megszökött, húgom Dachauból került vissza 1945. juniusában.
Az édesanyámmal és fiútestvéremmel Budapest német megszállása (1944. március 19.) után költöztettek minket a Hernád utca 40. szám alatti csillagos házba. Decemberben menetben vonultunk a budapesti gettóba, a Nyár u. 12. vagy 14. szám alatti házba, amely mellett egy fából készült fal állt. 1945. január 16-án az orosz hadsereg szabadított fel minket.
Horn Ede (Weiner Leó) utca 3. Édesapám lakott itt második feleségével, ahonnan Őt vitték munkaszolgálatba, és állapotos feleségét Terezienstadtba, ahonnan nem tért haza soha! Sokszor járunk Pestre feleségemmel és szinte mindig ellátogatunk ezekbe az épületekbe, és a Dob utca 38-ba is, ahol Ő élte túl a borzalmakat.
Az Erzsébet körút 34-ben laktak anyai nagyszüleim: Katz Miksa és nagyanyám Róth Frida Fájge. Velük élt fiúk Sándor (1913), József (1915) és Ede Tibor (1921). Akkor már mindhárman halottak - a két idősebb Ukrajnában, a legfiatalabb Borból hazafelé pusztult el '44 októberében. Nagyapám textilüzletet tartott fenn a Kálvária téren unokatestvérével, Káldor bácsival. Az Erzsébet körúti ház a jómódú ... családé volt, akiknek a bejárat két oldalán textilüzletük volt (A házat és a textilüzletet tulajdonosáról „Spitz háznak” nevezték. Jó lenne többet megtudni a családról). Egyikben ruhaanyagot, másikban lakástextilt árultak (a mai napig ugyanaz a profilja). Középső nagybátyám ebben a boltban volt segéd. Ő munkaszolgálatba menetele előtt megházasodott, el is költözött otthonról albérletbe, de hamarosan elvitték és odaveszett. Felesége 1980-ban halt meg. Sándor nagybátyám odahaza dolgozott egy tűzőgépen pauszpapírra hímzésmintákat rajzolt. Tibor még valamilyen mesterséget tanult. Nagyapám a házban lévő zsinagógának volt felügyelője. Ablakukból leláttunk a hátsó udvarra, ahol szukkot-sátrat állították. A templom - emlékeim szerint - úgy ötven ember befogadására volt alkalmas. Emlékszem Szimhát tóra idején mi, gyerekek kis zászlócskákkal jártunk körbe és énekeltünk. A szomszéd lakásban fiatal házaspár lakott sok gyerekkel. Minden évben új született, pisi-szag és gyereksírás jött ki tőlük. A háború után nem jöttek vissza a lakásba, sorsuk ismeretlen maradt. Nagyapámék ortodox háztartást vittek, sokszor vittem a Dob utcai pékhez a szombati sóletet. A házban lift is működött, ami arról vált hírhedtté, hogy egy fiatal nő lezuhant a liftaknába és szörnyet halt. Nagyszüleim a gettó területén túlélték a vészkorszakot. Nagyapám '45 decemberében halt meg 58 éves korában.
Elhunyt édesanyám szül. M. Ida (Baba) emlékére szeretnék hozzászólni. Ő is a „csillagos házak” egyikében - a Teleki tér 10-ben - lettek összegyűjtve egész családjával, ma is élő nagynénémmel, szül. K. Rozáliával együtt. Sajnos kevesen maradtak meg a családból. Innen lettek hárman, édesanyám K. I. Baba és nagynénéim- szerencsére együtt deportálva Ravensbrückbe. Mivel együtt vittek el őket, tudtak egymásnak erőt adni a borzalmakat túlélni. Édesanyám 2011. október 1-jén elhunyt. Élete végéig kedélyét és életkedvét nem vesztette el.
A Teréz krt. 7-ben élt és szabadult fel a családom. Én 3 éves voltam. Az oroszok a Nyugati pályaudvarnál voltak, mikor bementek a német katonák a házba. Arra a kérdésre, hogy van-e itt zsidó, azt a feleletet kapták, hogy csak német munkások vannak. A németek fáradtak voltak, ettek, elaludtak. A házból a kifúrt alagúton keresztül elment 3 ember a szomszéd házba, onnan a Nyugatihoz, és átvitték az oroszokat a házba. Ez volt a háznak és nekem is a felszabadulás.