Reflexiók - Időrendben
Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!
2014. február 19., szerda
Nemrég meghalt szomszédom válaszolta arra a kérdésemre, mióta lakik a Tátra utcában, hogy 1944-ben Édesanyjával jöttek ide Budáról, biztosabb helyet remélve, és amikor a Tátra u. 36. elé értek, akkor vezették ki a lakókat a házból a nyilasok és indultak velük valamerre. Bementek a házba, amikor elment a menet, de a házmester figyelmeztette őket, hogy a lakásokban még vannak keresgélő nyilasok, bújjanak el a mosókonyhában a kádak mögé. Majd szólni fog, ha tiszta a levegő.
My family and myself were in the "Csilagos haz", Wesselenyi utca 61 in 1944. We were cramped in a small apartment on the second floor with two other families. We were five of us, I was only 10 years old and it was very difficult and suffering for all of us. My father was only able to work on selected days and we just hardly made it. On October 19th the Arrow Cross thugs took my father and that was the day when I saw my beloved father the last time. He was killed by the Arrow Cross. On November 1st with the help of my late uncle who worked in the Swedish Embassy we were able to escape and my younger brother and I were placed in a "safe house" in Lonyai utca 9, which house had Swedish protection. My mother and older sister were placed in a Catholic Convert which was also "protected" by the Swedish Embassy. Raul Wallenberg was the hero and I vividly recall that one day in November Raul Wallenberg personally came to save us from the Arrow Cross thugs. Mid December 1944 we had to escape from the "safe house" because the most horrible Arrow Cross thugs wanted to take us. My mother felt that we should walk to the Ghetto. While we walked in the city the Arrow Cross members stopped us and transported us to one of their "Terror House" which was on Andrassy ut 47 (near the Octogon). The Arrow Cross Thugs were the most primitive murderers and as a 10 year old I saw just killing, blood and the worst human suffering. After almost 70 years I'm still suffering from that unbelievable experience!
From Andrassy Ut 61 in early January, 1945 the Arrow Cross were taking us to the Danube for execution but the leading Arrow Cross member was drunk and the older people in the group convinced the Arrow Cross guy (Nyilas) to walk us into the Ghetto. January 18, 1945 the Russians liberated the Ghetto and we were the few lucky survivors. During the Holocaust (Veszkorszak) I lost 17 of my immediate family, my father, older brothers, aunts, uncles and several cousins. I told this sad story to several young and older people, both Jews and Gentiles. The entire world must forever remember for the Holocaust in the memory of the 6 million Jews murdered by the Nazis. (Although "New Nazis", the "New Arrow Cross" in Hungary, Iran and other Thugs are claiming that the "Holocaust is a myth"....... This is the main reason that Israel must be very important for every Jewish person and for Gentiles as well.
Nyilasok portyáztak áldozatok után és be akartak jutni a házba, amire a honvédtiszti egyenruhájában, oldalán pisztolytáskával a kapuhoz siető Tóth Mihály készségesen felajánlotta nekik, hogy jöjjenek csak bátran, ám ahhoz előbb őt le kell lőniük. Egy honvédtiszt lelővése már nem fért bele a bátorságukba.
Elmondások alapján ez több alkalommal megismétlődött, ezért a házból senkit nem tudtak elvinni a nyilasok. A ház lakóinak - beleértve az egyetlen ma is élő zsidó túlélőnek, egykori lakónak, aki Indiából jött el a jeles alkalomra - kezdeményezésére 2013-ban állítottak emléket Tóth Mihály honvéd vezérőrnagynak.
Itt lakott nagyanyám, nagyapám és apám, a II. emelet 1-ben. Ennek a háznak a házmestere volt az az igaz ember, aki átadta nekik a papírjait. Így volt lehetséges, hogy nagyanyám, apámat és önmagát is mentve, egy nyilas házban helyezkedett el, mint cseléd. Azt gondolta (jól gondolta), ha szem előtt vannak, nem történhet baj. Nagyapámat később elkapták az utcán, őt nem ismerhettem meg. Nem jött vissza.
Mutti és Fater.
Ezen a becenéven szólította egymás közt az egész család (kivéve minket,gyerekeket) a mi imádott Nagyszüleinket, ha gyerekeik hozzájuk szóltak, Anyus és Apus voltak. Mi természetesen nagyon illemtudóan Nagymamának és Nagypapának mondtuk. Ők egymást Hannusnak és Hermusnak nevezték. Másoknak Hannusnéni és Hermusbácsi voltak.
Ezekben a megszólításokban benne volt az a mélységes tisztelet és szeretet amit velük szemben érzett a család és az a környezet amely körülvette Őket!
Nem volt ez másként a Nefelejts u. 47-es csillagosházban sem, éppúgy, mint a Nefelejts u 27/29-ben és majd a budapesti gettóban sem.
Különleges öregek voltak, az én szememben meg különösen, hiszen születésem óta egy lakásban laktam velük egészen 23 éves koromig. Amikor eszméltem is öregnek láttam Őket és attól kezdve életem során mindig, egészen a halálukig.
Nagymama parókakészítő volt, Nagypapa suszter, de egyiküket sem láttam soha a szakmájukban dolgozni. A Mama 7 gyereket szült és nevelt, a Papa az első világháborúban megsebesült és egy kis töpörödött, hajlott hátú öreg bácsi volt, halk szavú és szeretettre méltó, de ha felmérgesedett valamin (különösen kártyázás közben) akkor rettenetesen tudott káromkodni.
Persze így volt ez akkor is amikor a csillagosházban laktunk. Az öregeknek nagy respektje volt a családban, a ház lakói nem is ismerték Őket. mert alig mozdultak ki a lakásból, szinte csak akkor amikor WC-re kellett menniük. A Nagymama főzött abból az ellátmányból amit utalványra kaptunk és amit Anyuka vásárolt be azon az időn belül amikor a keresztény üzletek zsidókat kiszolgálhattak. A nagypapa ült a konyhában az asztal végén és bóbiskolt, ha volt kivel snapszerozott vagy dominózott.
Történt egy péntek este, Nagymama valamilyen húslevest főzött a nagy piros fazekában, ami legalább annyi idős volt mint Ő. A Nagypapa a sparhert mellett az asztalfőn a jó melegben a gyerekekkel (velünk) dominózott. Már a Nagymama készülődött volna a tálaláshoz, gondolt egyet és megnézte a fazekat, hogy mi van a levessel. Felkiáltott!
A leves, oda a leves!
Mindannyian köréje gyűltünk és lestük mi történt! Jajveszékelve mondta, kifolyt a leves, mi lesz a vacsorával! Az történt ugyanis, hogy a régi fazék a tűz felett kilyukadt és a leves belefolyt a tűzhelybe, eloltva a tüzet, még azelőtt,hogy a hús megpuhult volna. A Nagymama rettentő haragra gerjedt elkezdte szidni Nagypapát, miért nem vette észre, hogy a tűz elaludt, hiszen rajta ült a kályhán! Mi természetesen nagyot nevettünk és megbékéltünk egy kis üres kenyérrel.
A Mutti és a Fater még egy kicsit perlekedtek egymással, majd mindketten leültek a szokott helyükre, a Nagymama a sparhert mellé egy kis székre, a Nagypapa meg az asztal végére.
Hála Istennek,mindketten túlélték a gettót és az utána jövő éveket és szép magas kort értek meg.
Nyugodjanak Békében: Feith Herman és Feith Hermanné, imádott nagyszüleink!
A XI. Siroki utca-Váli utca sarkán jelölt helyen a Budai Izraelita Hitközség „Baracs Károly” elemi iskolája volt található a XI. Váli u. 6. címen. Az iskola alapításának dátuma: 1928.
Az első emeleten lakott nagybátyám Lovas Sándor ujságíró, aki innen vonult munkaszolgálatra 1942-ben. Másállapotos felesége itt érte meg a felszabadulást és miután férje nem tért haza a szovjet fogságból,1946-ban az időközben megszületett Iván fiával Kubába távozott, ott élő édesapjához és bátyjához.
Ez a Berlini (ma: Nyugati) tér sarkán álló csillagosház történetéből egy szelet, a nagymamám, Petrolay Margit Bújócska c. visszaemlékezésében találtam:
"Ilyen körülmények közt határoztam el, hogy felkeresem sógornõmet, akirõl csak annyit tudtam, hogy elköltözött a lakásából. Nem önszántából. Csillagos házba kellett átköltöznie. A ház a Berlini (a késõbbi Marx) tér sarkán állt, a Nyugati pályaudvar közelében, ahol egy városszerte ismert gyógyszertár volt akkoriban. Úgy tudtam, hogy a tulajdonos ad menedéket a sógornõmnek és kislányának. A kapott címen egy 3. emeleti lakásba becsöngettem. Az ajtón táblácska függött. Magyar, angol és német nyelven az volt olvasható, hogy az itt lakó személy, a lakás bérlõje angol állampolgár és legálisan tartózkodik itt. Egy hölgy nyitott ajtót. Bemutatkoztunk. Róla megtudtam: mint angol nevelõnõ áll alkalmazásban. A család ismeretlen helyre költözött, s õrá bízta a lakást. A Miss elmondta, hogy a házban az elõzõ nap nyilas csoport jelent meg, elrendelték, hogy a férfiak teljes felszerelésben jelenjenek meg az udvaron - majd sorbaállítva el is vitték a csoportot. A biztonságot nem tudja szavatolni. A sógornõmet megtaláltam ugyan, de kitûnt, hogy innen menni kell. A házmester csöngetett be, közölte, hogy a nyilasok megint itt vannak, sikerült beterelnie lakásába, és megpróbálja szóvaltartani õket. De figyelmeztetett: nem vagyunk biztonságban. A Missnek az az ötlete támadt, hogy minket átkísér a szomszéd lakásba. Megkérte az ittlakókat, fogadjanak be lakásukba. Azok nem nagy örömmel fogadták a látogatókat, de az emberség felülkerekedett bennük. Hagyták, hogy a Miss bevezessen minket a szobájukba, õk meg kivonultak a konyhába. Ezzel jelezték, nem az õ meghívásukra érkeztünk oda. A szoba hideg volt, a villanyt nem mertük bekapcsolni. Itt töltöttünk egy jó órát, amíg a házmester nem jött a Missnek jelenteni, hogy a nyilasok a lakásában italoznak. A földszinti házmesterlakásból fölhallatszott a danolásuk. Ettõl indíttatva megköszöntük a vendéglátást, visszatértünk a Misshez a gyógyszerész lakásába, és azonnal elkezdtünk csomagolni.
Sógornõm nagyon óvatos, félénk volt, nem merte vállalni, hogy elhagyja a lakást és kimenjen az utcára. Erélyes föllépésemre mégis elszánta magát. Késõbb átnéztem csomagját, kiderült, hogy olyan dolgok is voltak benne, amikre belátható ideig nem lesz szüksége, így például egy szakácskönyv. Ezt kiemeltem a csomagból, de egy újabb kutatáskor - már az indulás elõtt - mégis ott találtam. Újból kiraktam, de már úgy, hogy ne vegye észre. Majd eszébe jutott, hogy a kabátján nincs sárga csillag. Nehezen tudtam õt meggyõzni arról, hogy mostani akciónk szempontjából ez így helyénvaló. Elindultunk. Kimerészkedtünk a folyosóra. Aztán a lépcsõházba, s egy sötét csigalépcsõn elindultunk lefelé. Tapogatózva, lépcsõrõl lépcsõre hágva jutottunk le a földszintre. Rémületemre a kaput zárva találtam. A sötét kapualjban megjelent egy nõ, nem is láthattam, csak a hangját hallottam. Azt kérdezte: maguk azok? Mit lehetett válaszolni? Azt, hogy igen, mi vagyunk. Szó nélkül kinyitotta a kaput és mi kiléptünk. A kapu mellett egy katona állt. Se akkor nem derült ki, se késõbb, miért is állt ott. Õrségben? Randevúja volt? Tény, hogy nem állta utunkat.
Kézenfogva a kislányt, gyorsan az ún. Banánszigetre cipeltem õt anyjával együtt. Több villamosjáratnak volt ez végállomása. Szerencsés véletlen kedvezett nekünk, köd volt, sûrû köd. Az alakokat nem lehetett kivenni. Elsötétítés volt, esõ is permetezett. Az elsõ odaérkezõ villamosra föltuszkoltam rokonaimat, magam is fölszálltam. Mindjárt az ajtó mellett volt egy üres hely. Velem szemben egy asszony ült, aki megjegyezte csöndesen.
- A Pozsonyi utat kiürítik, a zsidókat mind elviszik.
Hogy az asszony mibõl következtetett arra, hogy mi menekülõk vagyunk, nem tudom.
A villamosról egy megállóval korábban szálltunk le, attól tartva, hogy esetleg valaki megfigyel minket, és követ. Gyalog érkeztünk a tömegszállásra. Ismét kettõvel többen lettünk."
(Petrolay Margit: Bújócska - részlet)
Emlékezem: Apukám valahol Oroszországban „védte a hazát”, anyukám 2 gyerekkel egyedül itthon a rettenetben. …És akkor egy csúnya napon vért köpött, és megállapították a tüdőbajt. Valahol Zuglóban, most is áll az a féltornyú zuglói templom aminek közelébe költöztettek minket, édesanyámat ilyen állapotban, ez volt az első csillagos ház.
Nagyanyánk sietett a segítségünkre. Anyukám a János kórházba került, s mi gyerekek a nagyival a Népszínház utca 30. alatt lévő immár második csillagos házba „ költöztünk”. Azért írom az idézőjelet, mert ez nem költözés volt, hanem vittük, amit bírtunk - az öreg nagyik, és mi a 4 éves húgom és én.
Akkor már túléltem azt a megaláztatást, hogy egyik nap, - amikor még járhattunk suliba - nem volt rajtam a kabát, nem látszott a sárgacsillag. Anyukámat ezért elvitték a rendőrségre, megverték. Talán ezért köpött később vért?
A Népszínház utcai„ lakás”: 14 felnőtt és 2 gyerek összezsúfolva egy két szobásnak nevezett lakásban. Kijárási tilalom volt, ezért a nagyinak mindig rohannia kellett, hogy elérjen a János kórházig és vissza. A kórházban alig volt mit enni, ezért a nagyinak el kellett dönteni, hogy anyu betegen, vagy mi gyerekek együnk. Az ablakok a mai II. János Pál pápa térre néztek, ott volt levegőnk.
Volt jó is. Én mindig tanár akartam lenni és ott a csillagos házban a melléklépcsőn iskolást játszottunk. Szerelmesek is voltunk - a magunk 9 éves módján. Ha légiriadó volt mi nem mehettünk le a pincébe, így fent az emeleten vártuk a stukákat és a bombát.
Aztán jött a többi borzalom: 1944. október 15. Reménykedve hallgattuk az eseményeket, de hamar ÉBREDNI kellett, mert másnap már hajtottak is a Tattersalba - a mai lóversenypályára.
A nagybátyámat, aki akkor volt 75 éves, lerúgták a lépcsőn. Egész éjjel ott álltunk a pályán, ÁLLTUNK, nagyinak a 4 éves húgom volt a karjában, akit pisztollyal fenyegettek, mert a gyereknek megtetszett a csillogó tárgy. Két éjszaka telt el így, és mire hazamentünk, a lakást kifosztották .
A spájzban volt a szögön a lisztes és darás zacskó, de ezek kívülről tapintva egyformák voltak, és a nagyi a darást kapta le. Napokig vízben főtt darát ettünk. Olvasni minden nap kellett - villany nélkül - és a nagyi fejből tanított verseket. Ezért lettem magyar szakos tanár? Persze mindennaposak voltak a razziák, és ilyenkor amit még találtak a lakásban, elvitték. Ezek magyar nyilasok voltak!
Így „ éltünk” november végéig, amikor megkezdődött a gettósítás. Végighajtottak minket a Népszínház és Rákóczi úton, egészen be a Klauzál térig. Ott vették el a babámat és a kis kosaramat. Ez fájt a legjobban akkor. 1944 november végétől „éltünk” a pesti gettóban, razziák, éhezés, betegség közepette. A pincébe beesett egy bomba és onnan menekítették ki a 4 éves húgomat. Oda menekültek a csapatuktól lelépett muszosok. Ott loptam életemben először és utoljára valami konzervet, és ezért még ki is kaptam a nagyitól.
Két hónap gettóban, Budapest ostrom gyűrűben. 1945. január 18-án szabadultunk fel. Engem és az életben maradottakat oroszok szabadítottak fel. Letépték a sárga csillagot és kenyeret adtak. És hogy mi volt ezután - az is történelem - de ez az én történelmem.
Édesanyám meghalt 31 évesen, a nevelőmamám Auschwitzból jött vissza. 52 családtagom tűnt el, köztük a nagyapám is, ő még a csillagos házból. A lányom soha nem nyaralt vidéken - nem élt ott már senki sem. Én itt maradtam Vörösmartyt tanítani, a húgom 45 éve elment innen nagyon messzire. Ő volt az okosabb?!
Miért nem lázadtunk? Kedves maiak! Öregek, gyerekek fegyverekkel szemben?
Ma legalább felemelem a szavam és azt hiszem ez is valami. Ennyit tudok most. Kérdezzetek!
Az Akácfa u. 43. is csillagos ház volt, ide költöztünk édesanyámmal 1944 júniusában, mert itt laktak a nagyszüleim Tannenbaum Rezső és Róza, Margit leányukkal. Később ideköltözött édesanyám két nővére és egyikük férje. Nagynénémékkel és nagybátyámékkal nyolcan laktunk egy kis, 2 és fél szobás lakásban és már alig volt mit ennünk. Innen jártam sárga karszalaggal a Madách gimnáziumba, amíg lehetett.
Október 13-án édesapám, Weisz István kapott 2 vagy 3 napos szabadságot a munkatáborból, a nyilas puccs napján, 15-én innen indult vissza munkaszolgálatra az egységéhez, de útközben a nyilasok elfogták és félig agyonverve tántorgott vissza ebbe a házba. Két nap múlva újra elfogták, és innen hurcolták Buchenwaldba, ahonnan már nem tért vissza. Ma kívülről a ház szépen van restaurálva, de belül ugyanolyan, mint volt. A ház később a gettó területén belül esett.
Amikor híre jött, hogy a pesti zárt gettót fel szándékoznak gyújtani, az Akácfa utca 43-ba novemberben értünk jött egy nyilasnak álcázott ellenálló, átszöktetett minket, és átkísért nyolc családtagot a Szent István park 25. alatti védett házba. Ekkor 13 éves voltam. Itt várt ránk már a nővérem és kilencedmagammal elfoglaltunk egy sarkot egy első emeleti lakásban, egy szoba sarkában. A lakásban legalább még 4 család lakott, az ablakok ki voltak törve, kint sokszor -15 fok volt. Már minden bútort eltüzeltünk és alig volt valami ennivalónk. A vízvezetékek is csak a pincében működtek. A nyilasok két alkalommal gyűjtöttek össze bennünket a ház előtt azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy az alig 80 lépésre lévő Dunába lőjenek. Mindkét alkalommal a szomszéd házban élő nyilasvezérre hivatkoztunk, erre visszaengedtek. Január 15-én foglalták el az oroszok az épületet, de még sokáig nem volt hová mennünk és tovább éheztünk legalább ’45. február-márciusig.