Reflexiók - Időrendben

Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!

2014. február 18., kedd

XIII. kerület, Hegedűs Gyula utca 15. - Friss Judit

Nagyszüleim az 1910-es évek elején költöztek Sátoraljaújhelyre, korábban Munkácson laktak. Nagyapám, Weiss Jakab (Jenő) suszter volt. Nagyanyám, Hermina tíz gyereket szült, közülük nyolc bizonyult életképesnek. Ő a háztartást vezette, segítsége is volt ebben: az én édesanyám, mint a legidősebb leánygyermek, gondozta a kistestvéreit. Amikor azok már cseperedni kezdtek, anyám – Erzsébet – feljött Pestre. Ekkor Ödön bátyja és Miklós öccse már pesti lakosok voltak, mindketten apjuk útját követve, a cipész, illetve a cipőkereskedő szakmában szereztek rangot maguknak. Anyámmal együtt érkezett a fővárosba két nagyobb húga, Irénke és Ilonka is. A lányok varrásból tartották el magukat. Az akkori Csáky utca 15-ben (1956-tól: Hegedűs Gyula utca 15.), a földszint 2-ben, Molnár néni két szoba cselédszobás lakásában talált magának albérletet az öt testvér. A lakás polgári (kispolgári) ízléssel volt berendezve. Erre még én is emlékezem, mert odaszületvén főleg az eredeti tárgyakkal találkoztam, a hatvanas évek végéig, elköltözésünkig nemigen vettünk új bútort magunknak. A néhány szép kisplasztikát, a lámpafénynél harisnyát húzó nőről készült, sötét tónusú festményt, a szögletes talapzaton álló, négylábú kerek asztalt, rajta a leheletfinomságú, halványsárga terítővel ma is fel tudom idézni. Molnár néni sorsa számomra ismeretlen, de valószínűleg ő is a holokauszt áldozata lett. Én gyerekként erre nem kérdeztem rá, de mindenestre a háború után már nem volt Molnár néni, s a lakás a testvérek bérleményévé vált…

Tovább...

Az anyai nagyszüleimet az otthon maradt kisgyerekekkel (Tibi, Editke, Évike) együtt, 1944 késő tavaszán vitték el Sátoraljaújhelyről Németországba, hogy ott „kertészetben dolgozzanak”. Erről egy azóta elkallódott, sárga levelezőlap tanúskodott a nagyapám írásával. A többi néma csend…

A pesti testvérek közül a fiúkat munkaszolgálatra hurcolták, ahonnan viszonylag épen kerültek haza a háború után. A három lányra 1944. december 26-án került sor, őket marhavagonban szállították Bergen-Belsenbe. A sorsuk alapvetően nem különbözött a többiekétől, tetvek, hideg, marharépaleves. A táborban végig együtt maradhattak, anyám azonban nem szívesen mesélt az átéltekről. Csak arra emlékszem, hogy az oroszországi zsidóasszonyokat emlegette, akik nagyon erőszakosak és életrevalóak voltak.

A láger felszabadulása után anyám – 28 kilósan – a húgaival együtt próbált hazajutni. Útközben szovjet katonák akartak erőszakoskodni velük, de nem jártak sikerrel. Ekkor az egyik katona dühében három golyót eresztett a lányokba. Irénkét szíven találta a töltény, ő azonnal meghalt. Ilonkát hasba lőtték, anyámat pedig a bokáján érte a lövés, az egyik lába egész életére vékonyabb maradt. Ők ketten mégiscsak életben maradtak, orvosi segítséget kaptak, és nyárra haza is jutottak a Csáky/Hegedűs Gyula utcába. A két fiú is hamarosan megérkezett a munkaszolgálatból. Így a négy testvér, plusz egy szintén túlélő unokaöcs, Bandi, akit elálló füle miatt mindenki Tapsinak hívott, újra együtt volt.

Ilonka nem akart többé Magyarországon élni. Hathetes ismeretség után férjhez ment egy fiúhoz, Braun Lacihoz, és Belgiumon, majd Cipruson keresztül, kalandos körülmények között elhajóztak az ígéret földjére. A korábbi ateista Ilonkából mélyen vallásos ember lett, új hazájában boldog életet élt családjával, fiaival. Tapsi ugyancsak Palesztina felé vette az irányt. Tengerész lett, és családot alapított. Egy tengeri balesetben lelte halálát, viszonylag fiatalon.

A két itthon maradt fiútestvér közül Miklós beilleszkedett, Budapesten élte le az életét. A másik, Ödön, cipőüzemet alapított, szintén Pesten. Ő harcos kommunista is volt, a Vándor-kórus oszlopos tagja. Amikor azonban az üzemét államosították, őt kizárták a pártból, elege lett mindenből. 1956-ban a kiábrándultság és a rettegés hatására családjával elhagyta az országot. Londonban telepedett le, cipőboltot nyitott. Lánya egy német férfihoz ment feleségül, ez Ödönt annyira felháborította, hogy minden kapcsolatot megszakított vele.

A Csáky utcai lakás így a mi családunkra maradt. Apámék 1947-ben a Csáky utcai zsinagógában házasodtak össze. Anyám nem volt vallásos, de úgy érezte, tartozik a szülei emlékének az egyházi esküvővel. Apám is meggyőződéses ateista volt, de kénytelen volt beleegyezni a templomi ceremóniába. A házban egészen 1968-ig éltünk, azután – szüleim válása miatt – anyámmal egy kisebb lakásba költöztünk.

A Hegedűs Gyula utcai lakást nem szerettem, mert hideg volt, egyáltalán nem kapott napot, még visszavert fényt is csak nagyon ritkán. A ház azonban nagyon összetartó volt, sok emberre emlékszem a régiek közül. Néhány név mutatóban: Szántóék, akiktől mindig mustot kaptunk szüret idején; Ráczék, ahol a gyerekek mindig éhesek voltak, és ha átjöttek hozzánk, rögtön a kenyértartót keresték. Az egyik Rácz-gyereket egyébként, lévén idősebb nála pár évvel, én próbáltam bevezetni az olvasás és a számolás tudományába. Ott laktak Tróberék, akiknél gyönyörű, textilborítású képeslapokat kaptam néha ajándékba. Aztán Lévaiék, ahol a gyerekek – kis túlzással – akkor mosakodtak, amikor az apám az udvaron kifeszített lepedőre vetített diafilmeket – merthogy a belépődíj a tiszta nyak és fül volt. Rappaporték, akik a Margitsziget vállalati strandjára vittek magukkal, vagy Landauerék, akiknél a felnőttek vívtak ádáz kártyacsatákat. Utóbbiaknak volt egyébként a házban először hűtőszekrényük, s előfordult, hogy a náluk hűtött dinnyét hazafelé szállítva megdézsmáltam, s csak később derült ki, hogy nem a miénket hoztam el. Volt aztán a Nádas-család, ahol is a Jutka nevű nagylányuk férjhez ment, s utána egy darabig az ő nevükre jöttek a londoni rokonainktól kapott csomagok, tudniillik a 60-as években a friss házasok vámmentesen kaphattak csomagot nyugatról.

Álljon itt még néhány név a régiek közül, csak felsorolásszerűen: Réti Ibi és Dezső, Falvi bácsi, Kertész Zsuzsi, Wolf Juliska, Vajda Ági, Wiener Ági, a Néderman-család. Szabó János (úri szabó), Eszesék (Schwarz-lányok), Szőkéék, a Szépe-család, Bugyiék (később Beleznai, hogy ne csúfolják a gyerekeket), Oláhék, Újváriék, Tancsáék, Banáék, és még a rímhányó Romhányi is.

Egy nevet külön is meg kell említenem: Diamant Laura, vagyis Laura néni, aki gyakorlatilag a nagyanyám lett. Az anyai nagyszüleim Auschwitzban pusztultak el, apai nagyanyámat pedig a Dunába lőtték, és ugyan nagyapámnak később lett élettársa, de őt nem fogadtam el nagyanyámnak. Egyszóval Laura néni lett a nagymamám, sovány, magányos gépírókisasszony. Mire én megismertem, már nyugdíjas volt, aki hébe-hóba gyerekekre vigyázott. Vénlány volt, s egy vöröskatona fényképét őrizgette, egyszer pironkodva meg is mutatta nekem… Nála nagy dominócsaták folytak, a fődíj mindig egy kupica málnaszörp volt. Tőle lehetett Fülest, Ludas Matyit és Film-Színház-Muzsikát is kapni. Szombaton pedig igazi kóser sólet érkezett Laura nénitől. Ő ugyanis a Joint konyhájáról kapta az ebédet, de a sóletet már halálosan unta, én meg egyenesen imádtam. 1969-ben kórházba került. Virággal a kezemben épp látogatni indultam, amikor csengett a telefon, hogy már késő… Papagája mindig azt fújta: „Diamant Gyurika vagyok, lakom Hegedűs Gyula…” Hova került, nem tudom.

Elköltözésünk óta nem jártam a házban, de most boldog izgalommal készülök a visszatérésre. Gyermekkori pajtásom, Tibi mostanában költözött vissza oda, elhalt szülei lakásába. Vele fogjuk visszaidézni emlékeinket, a kékfestőben a gangon álló nagymamáját, az asztmától fújtató nagypapáját, az időskorára festővé vált anyukáját, és nem utolsósorban az 56-os közös borzongásokat, nekünk kalandokat. Amikor a gyerekkori emlékeimet idézem, mindig azt mondom: „amikor még otthon laktunk”. Ezen sokan felhorkannak: Miért, most nem otthon laksz?

V. kerület, Károly körút 26. - ÖregKis Katalin

1944. március 19-én „bejöttek a németek”, azaz megszállták Magyarországot, nekünk meg sárga csillagot kellett viselni.

A Goldberger gyár történetéről írt könyvben (dr. Geszler Ödön: A 200 éves Budaprint PNYV Goldberger Textilművek története 1784-1984.) a szerző beszámol arról, hogy mi történt a Goldberger gyár vezetésével: 1944. március 19-én, mindjárt az első napon a Gestapo elhurcolta Goldberger Leót és letartóztatta a gyár vezetőit. Számunkra ez azért is volt végzetes, mert amíg ők vezették a gyárat, addig anyámat támogatták anyagilag.

Tovább...

„1944. szeptember 18-án újabb óriási bombatámadás érte a gyárat. Hatalmas rombolásokat okozott, amelynek helyreállítását meg sem kísérelték. A repülők a bombáikkal a dunai vasúti hidat keresték, de azok a környékre hullottak: a gyárra, a bolgárkertészetre és a téli kikötő öblébe.” (i.m. 164. oldal)

Amikor a családnak a csillagos házba kellett költöznie, anyám és nagynéném értékesebb dolgait egy-egy nagy ládában a Goli egyik raktárában „bujtatták.” Így aztán az értékek (ezüst-nemű, ékszerek, bundák, én ezekről tudok, de hogy még mi volt a ládákban, nem tudom) ott pusztultak a bombatámadásban, illetve az azt követő tűzben. (Apánk Kis György textilmérnök ugyanis a Kelenföldi Goldbergerben dolgozott. Nagybátyám Kollin András, anyám testvérének férje úgyszintén, így kerültek a ládák a fonodába, amely leégett). Még egy nagyon szomorú dolog: Goldberger Leót Mauthausenbe hurcolták, ahol 14 hónapi raboskodás után 1945. május 5-én meghalt.

L. R. Braham A magyar holocaust című könyvének II. kötetében A zsidók átköltöztetése című fejezetben részletesen ír erről, néhány mondatát idézem itt.

„ A budapesti zsidók átköltöztetésére és koncentrálására vonatkozó rendeleteket (1944) június 16-án adták ki……Az összes átköltözést június 21-ig, azaz három napon belül be kell fejezni, ezt később meghosszabbították nyolc napra… Hogy a csillagos házakat könnyen fel lehessen ismerni, a rendelet megszabta, hogy különleges jelvényt kell elhelyezni az épületek minden kapuján A jelvény egy 30 cm átmérőjű kanárisárga Dávid-csillag volt 51x36 cm-es fekete alapon… A rendelet szerint egy zsidó családnak egy lakószobára volt joga… Csaknem 200 000 lelket érintett az átköltöztetési rendelet… kb. 28 000 lakásnak a kiürítését jelentette.
Az átköltöztetés után megjelent a következő rendelet: a zsidók Budapesten a lakásul kijelölt házakat csak 14 és 17 óra között hagyhatják el (ezt később de. 11 és du. 17 óra közti időszakra módosították) A zsidók nem fogadhattak látogatót, a házfelügyelőnek ellenőriznie kellett, hogy a bentlakó és névjegyzékbe vett zsidók nem szöktek-e meg, az eltűnteket azonnal jelenteniük kellett. A zsidók a villamoson csak az utolsó pótkocsin utazhattak. A zsidók a parkokban és sétatereken nem tartózkodhattak.”

A család Hoffman Kati (Pesti nagymama testvérének a lánya) és férje Stern Jenő … lakásába költözött. A különféle iratok tanulsága szerint a Károly körút 26. félemeletén, valószínűleg egy három-szobás lakásban a következők laktak: … (12 fő). Biztos, hogy még voltak mások is, mert folyton sok-sok emberre emlékszem. Óriási viták és veszekedések voltak a felnőttek között, üvöltöztek egymással, anyám nagyon hamar felkapta a vizet, hirtelen haragú és szókimondó volt.

A következő cikkecskét egy közösségi portál felhívására írtam 2006-ban, ma sem tudnék jobbat írni.

Mit tud egy nyolc éves kislány? Mit észlel, és mit érez meg annak a vasárnapnak (1944. október 15.) történéseiből, hangulatából? Talán csak annyit, hogy egyugyanazon napon körülötte megnyílt a mennyország („Végre! Vége, megmenekültünk….” mondták és sugározták a felnőttek,) és este 6 óra felé lezuhantunk a pokolba. Gyönyörű verőfényes nap volt, a Károly körút 26. alatti csillagos házban voltunk, három család összezsúfolva egy lakásban. Minket, gyerekeket az Erzsébet térre küldtek sétálni. Rugdaltam az őszi leveleket. Kijárási idő volt, de a sárga csillag persze rajtunk volt. Öcsém két és fél éves volt, ragyogó szőke, csigás hajjal, egy középkék bársony öltönyben szaladgált a többiekkel. Egy katonatiszt nézett bennünket (utóbb kiderült, egy német tiszt) kérdezte a velünk lévő felnőttet (nem anyánk volt, valaki más) hogy lehet, hogy ezen a szép kisfiún sárga csillag van? Értettem, mert akkor már három éve tanultam németül. Nem tudom, ki mit válaszolt. Csak nagyon élveztem a napsütést, a levelek rugdalását, meg valami kimondatlan felszabadult hangulatot. Estefelé beborult, fújt a szél és ijesztően hordta azokat a leveleket, amelyeket olyan boldogan rugdaltam délelőtt. Mindenki kinn volt a körfolyosón, az udvar közepén lenn egy férfi üvöltött, nem is értettem, hogy mit. Sorba járták a lakásokat, zavarták le a földszintre a felnőtteket, a mi lakásunkból is. Öcsémet, meg engem egy alig ismert nagynéni fogott kézen és vitt le, be egy taxiba, nem is tudom, hogy volt ez. Utóbb derült ki, hogy apám bátyjának keresztény felesége, Irma néni szöktetett ki bennünket, és vitt a Hajós utcában lévő lakására. Féltem, sírtam, de Irma néni keményen rám szólt, hogy sürgősen hagyjam abba a bőgést, tanítsam meg az öcsémnek az új nevét, meg azt, hogy erdélyi menekültek vagyunk. Irma néni rettegett, hogy a szomszédok rájönnek, mi van. Rettegett, de hős volt, hős volt, de rettegett (mint a magyarság egy része). Én meg bőgtem, az öcsémmel veszekedtem, hogy tanulja már meg azt, hogy… és nem tudom megmondani, milyen szörnyűségesen éreztem magam. Csak ez a kilátástalan, szörnyű félelem és magamrahagyatottság-érzés maradt meg emlékként, meg valami harag-féle anyánk iránt. Mintha, szegény, ő tehetett volna arról, hogy elvitték.

Hát igen, meg kellett tanulnia Ádámnak is, hogy ő Fehér Ádám. Nehezen ment. Egy gangos házban a gangra nyíló konyhára emlékszem, másra nem és sajnos Irma nénire sem, pedig jó lenne, ha nem felejtenénk el sohasem Kis Ferencné Irma néni nevét. November első napjaiban előkerült anyám, aki a hajógyárból, egy, nem a nevére szóló, ott az egyik sorstársától kapott menlevél-másolattal, csodával határos módon menekült meg. (Akkor is voltak csodák és nagyon szükségesek voltak a csodák, mert csak a csodák mentettek meg minket, akik, végül is, meg-menekültünk.) Aztán Irma néni egyik nap elvitt minket a Pozsonyi út 23-ba (ma már tudom, hogy a nemzetközi gettóba). Ott is, majd január elejétől a „magyar” gettóban is számos csoda történt. De sosem volt olyan elhagyatottság érzésem, mint akkor, hiszen együtt voltunk anyámmal.

Milyen sors várt volna anyánkra, ha nem történik csoda?
R. L. Braham könyvének második kötetéből néhány sor: (Halálmenetek Hegyeshalomba című fejezet 209. oldal). A Budapesten letartóztatott férfiakat és nőket, valamint az árokásással foglalkoztatottakat később hivatalosan a zsidók külön kategóriájának nyilvánították - ők lettek a „a németeknek Magyarország érdekében végzendő munkára kölcsönadandók”. A Hegyeshalomba -- a „kölcsönadott” zsidók átadásának színhelyéül szolgáló határállomásra - való menetelések november 8-án kezdődtek (legalább is hivatalosan? Néhány túlbuzgó nyilas két nappal korábban kezdte a meneteltetést) Minden nap 2000 zsidót indítottak útnak. A zsidók többségét….először Óbudára vitték az újlaki téglagyárban létesített táborba. A zsidókat két-három napig tartották a táborban. Ezreket tartottak a téglaszárító színekben (melyeknek nincsenek falaik, csak tetejük)… Nem kaptak semmi ennivalót, s noha névlegesen a rendőrségre bízták a rend fenntartását, az igazi hatalmat gyakorló nyilasok gyakran elrabolták a zsidók értékeit, ruháit, takaróit és a náluk lévő mindennemű élelmiszert.”
Anyám három-négy napig volt a táborban. Néha sikerült néhány embert kimenekíteni a táborból (Wallenberg, Carl Lutz, két-három orvos küszködött, Braham szerint néhányszáz embert sikerült kihozni (210. oldal).

Ezt a jelenetet anyám többször is elmesélte, különösen olyankor, amikor rá akart venni, hogy higgyek a csodákban. Elég sokszor volt ilyen kettőnk közös életében. Több sor állt, amikor a menleveleket vizsgálták. Anika ott a táborban egy ismeretlen nőtől kapta meg a nő menlevelének másolatát. Anika a sor végén állt, lassan haladt a sor. A mellettük lévő sorban egy rendőr-egyenruhás nő vizsgálta a menleveleket, gyorsabban haladtak, mint anyámék sora. Egyszer csak néhány embert megfordítottak és a rendőrnő sorának a végére állították, így anyám a harmadik-negyedik lett a rendőrnő sorában. A rendőrnő anyám előtt senkit sem engedett el. Anyám eléje lépett, odanyújtotta a vadidegen menlevelet. A rendőrnő belenézett a menlevélbe, ránézett anyámra, majd újra a menlevélre, újra anyámra, aki kitartóan nézett a rendőrnőre. Anyám tudta, hogy semmi sem stimmel a személyleírásban, de erőltette, hogy ne süsse le a szemét. És a rendőrnő elengedte. Itt mindig befejeződött az elbeszélés, hogy hogyan került vissza a téglagyárból a belvárosba, hogyan talált meg minket… nem nagyon tudom.

VI. kerület, Hajós utca 26/b. - Deák-Szirtes Éva

Én abban a házban nőttem fel, és ott laktam a holokauszt idején is. Innen vitték el munkaszolgálatra az édesapámat, aki soha nem tért vissza.

A házban valóban főleg zsidók laktak már korábban is. Megpróbálom név szerint megemlíteni őket, hogy nyomuk maradjon valahogy a nagyvilágban. Az I. emelet 1-ben mi laktunk, a mellettünk lévő 2. számú lakás bérlőinek nevére már nem emlékszem vissza, de a háború után odaköltözött Dajka Margit színésznő és évekig ott lakott. Az I. emelet 3. számú lakásban laktak Somlaiék, akiket korábban Sreiernek hívtak. A férfi (Rudi bácsi) valami irodában dolgozott, felesége, Zsóka néni varrónő volt, a lakásban volt a szalonja és a műhelye is.

Tovább...

A II. emelet 1-ben a Fekete család lakott, ők valahogy túlélték a holokausztot. A Fekete néninek három fia volt. György valahová Dél-Amerikába ment, onnan jöttek a levelei, ami mindig nagy ünnep volt, onnan tudom én is. A középső, János Ausztriába ment ki, a harmadik, István maradt itthon a mamával. A mama és ez utóbbi fiú is itthon haltak meg sok évvel a háború után. A II. emeleten lakott még a Paszternák család, ők 1956-ban elmentek Két fiuk volt, a Róbert és a Detre. A II. emeleten lakott a Meizl család is, itt a mama túlélte a holokausztot, a huszonéves Rózsika nevű leány meghalt a deportálás során.

A III. emeleten lakott a Bánáti család, a férfi a textil szakmában volt, de nem tudom mi, ők is túlélték a háborút és ugyanezen az emeleten lakott a Dános család és ők is úgy-ahogy megmaradtak. Nem tudom, hány tagú volt a család és ki maradt meg, azt tudom, hogy volt egy Tamás nevű fiú, aki megmaradt, de ő is „disszidált” Amerikába.

A IV. emeleten lakott a háziúr, akit Bíró bácsinak emlegetett a család, a keresztnevét nem tudom. Halála után a lakásba az a Lázár Egon költözött be, aki ha jól tudom az Operaház vagy a Vígszínháznál volt gazdasági vezető, úgy tudom ő rokon volt. Egyébként ebben a házban lakott egy ideig a Sinkovics Gombos házaspár is a gyerekekkel. Most hirtelen másra nem emlékszem vissza, de talán ennyi is elég a házról.

V. kerület, Arany János utca 27. - Rojkó Annamária és Rojkó Julianna

A ház 1928-tól az államosításig a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank tulajdonában állt. Ma már egyetlen olyan lakója sincs,  aki ott lakott volna, amikor csillagos ház volt. Utolsóként a mi édesanyánk, Rojkó Ervinné sz. Jutkovics Erzsébet halt meg, 2012-ben. Őt – 18 évesen, 1944 novemberében – innen vitték előbb az óbudai téglagyárba, majd az ausztriai lichtenwörth-i táborba, ahonnan 1945 április végén legyengülve és iszonyúan lefogyva tért haza. Olyan gyenge volt, hogy nem tudott volna felmenni ötödik emeleti lakásukba.  (A lift a belövések miatt már rég nem működött.)  A nagymamánk és anyánk 15 éves öccse 1944 telét a gettóban töltötték, ezalatt a lakásba a hatóság menekülteket költöztetett. Mire anyánk hazaérkezett, addigra a nagymamáék is  visszatértek a lepusztult, beomlott falú lakásba.

Tovább...

A házmester, Malischka Sándor a frissen hazatért, csontsovány lányt egy karosszékbe ültette, és úgy vitte fel az ötödikre. Ugyanebből a lakásból vitték el korábban a nagypapánkat, Jutkovics Albertet, aki soha nem tért vissza Buchenwaldból. (Nagyapánk a közeli Sas utca 21.-ben  lévő Jutkovics-cinkográfiában unokaöccsével hamis igazolványokat, keresztleveleket gyártott  – van még, aki tudja, miféle nyomdai eljárás ez?) - Anyu  szerint valaki feljelenthette őt, mert a csillagos házból külön, személy szerint keresték és vitték el. A lakásban akkor már együtt élt a nagy család: a Szlovákiából egy halottas kocsin átlógott anyai ágú  két  kamaszkorú unokatestvér (Grünberg Tibi és Karcsi), nagymamánk nővére és annak családja: férje, Braun Béla bicikli-nagykereskedő (üzlete az Arany J. utca 10.-ben volt), tíz év körüli kisfiuk Jancsi és lányuk Ági, aki fiatalasszonyként  kisbabát várt attól a Kallós Pétertől, aki Szenes Hannával együtt érkezett Magyarországra Palesztinából, az Egyesült Királyság ejtőernyőseként.

Braun Béla súlyos szívbeteg volt, az óvóhelyre már nem tudott lejárni. Ott halt meg a lakásban, onnan vitték ki a Kozma utcai temetőbe, de a család nem kísérhette ki. 

A lipótvárosi házban középosztálybeli családok: többek között iparosok, művészek, ügyvédek éltek. Itt lakott többek között Thomán István zongoraművész, a Zenakadémia tanára, Bartók és Dohnányi mestere, aknél a világ nagy muzsikusai adtak házi koncerteket. A mester 1940-ben 77 évesen  elhunyt, de a családja, lányai a háború alatt is a házban éltek. Egyik lány, Kati egy keresztény banktisztviselő felesége volt, az ő fiuk Gallia Tamás, szintén zongoraművésznek készült. A fiatalember keze a munkaszolgálatban tönkre ment, így lett hangmérnök, majd emigrálása után lemezkiadó. 

A ház lakói közül mi még ismertük dr. Nagy Sára (asszony nevén Schwarz) orvosnőt, és tudjuk, hogy 13 éves Kati lányát valahol egy zárdában helyezték el, de az apácákat valaki feljelentette, és a bújtatott gyerekeket a főnök asszonnyal együtt belelőtték a Dunába.

Szintén ismertük Weisz Gyulánét, Maca nénit, de ez a második férjétől származó asszonyneve.  Sajnos első férjének a nevét nem tudjuk, de azt igen, hogy munkaszolgálatban halt meg, Robi nevű fia pedig valamelyik haláltáborban.

A házban lakott a háború alatt egy másik Weisz család, Tibi fiuk ötvösnek tanult, ő szerelmes volt Anyukánkba, s mielőtt munkaszolgálatba vonult, megrendelte Anyu születésnapjára a virágot. Mire a virág 1944 szeptemberében megérkezett, Tibit már belelőtték a saját maga által ásott sírba, Balfon.

Szintén a házban, az V. emeleten lakott Ritscher Istvánné Böske tenisz bajnoknő, mérnök férjével. Tudomásunk szerint a férje valahol munkaszolgálatban pusztult el, ő pedig kivándorolt.

Feltétlenül külön kell szólni a már említett Malischka Sándorról és feleségéről Magdáról (nekünk már Sanyi bácsi és Magdus néni voltak), akik rengeteget tettek a ház lakóiért. Becsületesen őrizték a rájuk bízott értéktárgyakat, amelyeket a gettóból vagy lágerből hazatérő lakóknak az utolsó szálig visszaadtak, s ezért a világon semmit nem fogadtak el. De ennél is fontosabb, s megérdemelnék így utólag a „Világ igaza” kitüntetést, hogy egy fiatal zsidó házaspár  - Forraiék - Marika nevű pár hónapos kislányát magukhoz vették, és mint saját kislányukat őrizték egészen a felszabadulásig, amikor a szülők, akik így „nyugodtan” bujkálhattak, visszajöttek a babáért.

VII. kerület, Dembinszky utca 48. - Győri Panni és testvérei

Amikor gyerek voltam és a csillagos házakról beszéltek a családban, eleinte valami nagyon kitüntetett dologra gondoltam, hiszen ha valami csillagos, az csak szép lehet.
A testvéreimmel egyetértésben teszem közzé, amit anyánk, Fischer Piroska mesélt, unokáinak le is írt arról, amit a VII. kerület Dembinszky utca 48. alatti csillagos házban megélt 1944 nyarán- kora őszén.

Tovább...

Anyámék korábban a Damjanich utcában, egy háromszobás lakásban laktak, ahonnan 1944 júniusában el kellett költözniük. A Dembinszky utca 48. alatti csillagos házba, egy udvari szobába utalták be négyüket, a szüleit, anyai nagyanyját és őt, aki 22 éves volt akkor. Az ingóságaik közül a szülők ágyát, szekrényét vitték magukkal, egy ágyat még a nagymamának és neki egy matracot, amit jobb híján a földre tettek. A lakás egy másik szobájába költözött egy középkorú tanár házaspár, a harmadik szobába egy Poznanból menekült, de magyar állampolgárságú német család: három felnőtt nő – nagymama, mama és egy nagynéni – egy 11 és egy 15 éves fiúval. A kényszerű együttlakás során a sors nagy ajándéka volt, hogy nagyon jó kapcsolatot alakítottak ki egymással. A szűkre szabott élelmiszer-fejadagokból együtt varázsoltak ebédet. A középkorú tanár házaspár életben maradt tagjával, Józsa nénivel és leszármazottaikkal generációkon át, azóta is fennmaradt a családi barátság.

Hogy milyen volt az élet egy ilyen csillagos házban? Reggel megadott időponttól, talán kilenctől lehetett kimenni, délután ötig. Anyánk úgy emlékezett, hogy voltak olyan dolgok, amelyeket zsidók nem vásárolhattak. Délután ötkor bezárták a ház kapuját és se ki, se be. Négy év telt el akkor a budapesti zsidó gimnáziumban szerzett kitűnő érettségi óta, de a numerus clausus miatt anyánk nem mehetett egyetemre. Fehérnemű-varrást tanult és azzal a munkával, ami néha akadt, igyekezett valami pénzt keresni. Foltozást vállalt, hogy pénzzel segítsen a szüleinek, de mivel nem lehetett szabadon kijárkálni, ez egyre nehezebb volt. A család csekély tartalékaiból vásároltak, néha eladtak ezt-azt, például az írógépért akkor viszonylag jó pénzt kaptak. Nagyon szerényen éltek.

Rengetegen laktak a csillagos házban. Sok gyerek, sok idős. Akkor látták csak, hogy milyen sokan is vannak, amikor légiriadó volt és le kellett menni a pincébe. Az emberek ilyen helyzetben nem szokásos módon viselkednek, de anyánk emlékei szerint ott is sokan voltak, akik megőrizték a méltóságukat. Esemény számba ment, amikor egy napon kihirdették, hogy nekik kell vendégül látni a fasori zsidó fiú-és leány árvaház növendékeit, mert valamiért az ottani konyha nem működött. Ezt előző napon közölték velük. Minden családra jutott egy árva. A családok nagy szeretettel fogadták őket és igyekeztek valami nagyon finom ebédet adni nekik. Kedvesek voltak velük és a gyerekek is nagyon barátságosak voltak. A forró nyárban vastag posztóruhában voltak a fiúk is, meg a lányok is. Ezt látva, a házban lakó lányok, fiatal nők, abból a kevéske magukkal hozott ruhaneműikből rájuk igazítottak egy-egy ruhadarabot, nyári ruha gyanánt. Nagy szeretettel fogadták őket.

Öröm volt, ha néha egy-egy munkaszolgálatos érkezett látogatóba. Ők akkor már nagy veszélyben voltak, mindenki tartott tőle, hogy Ukrajnába, Szerbiába vagy hadműveleti területre viszik őket. A front egyre közeledett és a házban már tudták, hogy nyugaton megtörtént a partraszállás. Persze rádiójuk már régen nem volt, mert azt még sokkal korábban be kellett szolgáltatnia minden családnak. És voltak a bombázások: szörnyű bombázások már akkor, Pesten. De hát reménykedtek, hogy valahogy majd csak lesz.

Az októberi proklamáció után azonnal átvették a nyilasok az uralmat és akkor kezdődött a pestieknek is az irtása. A központi gettóba kellett volna mindenkinek költözni, de voltak gettón kívüli helyek is, különböző iskolákba, irodákba, helyeztek el embereket, és a Magyar Izraelita Pártfogó Irodának az irodáiban is voltak már. A végén mindenkit, akit értek, bevittek a gettóba. Apánk, Gold Dezső, aki akkor már anyánk vőlegénye volt, munkaszolgálatosként Erdélyből október 16-án érkezett Pestre és nem ment vissza. A csapatából mindenki mást deportáltak. Ő maga szerzett egy úgynevezett Schutzpass-t, amit névre lehetett kiállítani, azt kitöltötték a családra.

Közben, még október elején, nagyapánknak a sok izgalomtól kilyukadt a gyomra és el kellett vinni a kórházba. A velük együtt lakó idősebbik szomszédfiú kísérte el a kórházba. Volt egy zsidó kórház a Wesselényi utcában (a mai zsidó alapítványi iskola épületében). Ott aztán összevarrták a gyomrát és rövidesen hazaküldték. Így érte őket október 20-a, amikor kijött egy rendelet, hogy minden 60 év alatti férfinak, aki nem katona, vagy munkaszolgálatos, be kell vonulnia. Akkor elvitték a társbérlőjüket, a tanár urat. Nagyapánkért rendőr ment, de a frissen operált gyomra miatt nem tudott az ágyból felkelni. Három nappal később az összes 50 év alatti nőnek is be kellett vonulnia, anyánknak is. Nagyanyánk, aki éppen elmúlt 50, a kapuig kísérte és megállta sírás nélkül, ahogy az egyetlen lányának mennie kell. A KISOK pályán gyűjtötték össze őket (ott, ahol ma a kis földalatti Mexikói úti végállomása van). Onnan Pécel felé indulva fegyveres nyilasok kísérték a gyalogmenetet. Mindenféle pajtákban aludtak, erdőkben, néha megpihentek, miután tankcsapdákat és lövészárkot ástak. Valamennyi ennivalót vihettek magukkal otthonról, később adtak nekik kenyeret, anyánk mesélte, hogy úgy odadobták nekik. Még jó, hogy a csillagos házból ismerős nőkkel együtt tudott maradni. Aztán, ahogy a front egyre közeledett, ismét gyalogmenetben visszahozták őket Pestre, majd Pesten át Budafokra. Közben volt légi riadó is. Az egyik rendőr ezekkel a szavakkal bíztatta őket: „ne féljetek lányok, Jóska bácsi – (vagyis Sztálin) - nem fog megölni benneteket a repülőről”.

XIII. kerület, Hollán Ernő utca 8. - Tom Sinclair

Svájci védett ház volt. A ház vegyes ház volt, mert nemcsak zsidó családok, hanem nem zsidó lakók is voltak. A házmester Kis Antal és Vilma nagyon pártolták a zsidó családokat es segítettek, ahol tudtak. Amikor 1944. december 1. körül a nyilas rendőrség összeszedett bennünket es elvittek egy gyülekező házba a rakparton, Vilma néni minden zsidó lakást bezárt, és nem engedett senkit be a zsidó lakásokba. Amikor valahogyan visszamentünk, svájci védettség- papírt kaptunk és a ház svájci plakátot kapott, a lakást úgy találtuk, ahogy elhagytuk. 1945. január 12-én az SS és a nyilasok összegyűjtötték a Hollán utca 2., 4. és 6. házban lakó zsidó családokat és a Duna-partra vitték, ahol mindenkit a Dunába géppuskáztak.

XIV. kerület, Abonyi utca 10. - Surányi Bálint

Mint gyereknek, döbbenetes volt látni a házban olyan idősebb gazdag férfiakat téblábolni, akik addig úgy tudták magukról, hogy valakik (nagykereskedők, háziurak stb.) és hirtelen büdös zsidóként találták magukat - ömlesztve.

Pár hét alatt a nagyobb kamaszok saját kitalálású vidám előadást rendeztek a lépcsőházban - jótékony célra - a ház lakóinak.

Tovább...

A ház 1940 körül épült. A jelenleginél egy emelettel alacsonyabb volt. A lakások - a földszint kivételével - nem voltak nagyméretűek: emeletenként mintha 3 lakás lett volna. Tulajdonosa, Kardos Mór a házban lakott, 1944-ben nagybeteg volt. A bérlők - néhány gazdag ember kivételével - inkább középpolgárok és értelmiségiek voltak. Túlnyomó többségükben sárga csillag viselésére kötelezettek.

Mint csillagos házba általában rokonaik, ismerőseik költöztek be. Egy szoba - egy család. Több helyen kiemelték a lakás bejárati ajtaját is, mert úgysem volt funkciója. A lakók között zsidó vallású sokkal kevesebb volt, mint kikeresztelkedett. Férfi kevesebb volt, mint nő - a munkaszolgálat miatt. A nagy kamaszok és a fiatal felnőttek csapatba verődve szinte folyamatosan együtt töltötték a napot a lakásokban, a lépcsőházban, de főleg a nagy kertben.

A fiatalok - hogy elfoglalják magukat - egy, a kabaré műfajához közelálló, saját szövegekre írt zenés számokat is tartalmazó előadást is összehoztak, amely kiszerkesztette a ház és fiatal lakói életét. Ha megőrződött volna, sajátos kordokumentum lenne. Az előadást a ház lakói a lépcsőházban tetszőleges árú belépőjegy ellenében (az OMZSA javára) nézhették meg. A lakók közül később közismertté az akkor zongorista csodagyereknek tartott László Ervin vált, mint - többek között - a Club of Budapest futurológiai műhely létrehívója. Az akkori hatalom folyamatos jelenlétét a házban a házmesterné, bizonyos Henkné „biztosította” az őt gyakran látogató volksbundista fiával, fegyelmezte a lakókat. 

V. kerület, Bajcsy-Zsilinszky út 24. - Deák-Szirtes Éva

Ebben a házban éltek a nagyszüleim az első emeleten és magam is nagyon sokat voltam ott, mert a szüleim a közeli Hajós utcában éltek. Itt, a régebbi nevén Vilmos császár út 24-ben volt a nagyszüleim kávéháza is, ott ahol most az OTP van. Innen vitték el két nagybátyámat, a fiatalabb – aki alig haladta meg a 20. évét – sose tért vissza, és innen került be azután a család a gettóba.

Az első emeleten két család is élt, a László és a Krémer család. Ez utóbbiak közül valaki fogorvos volt, és úgy tudom ott volt a házban a rendelő is. A háború után is ott laktak egészen addig, míg a teljes első emeletet kiigényelte egy vállalat és velünk együtt mindenkinek el kellett költözni. Azt sajnos nem tudom, hogy ezekből a családokból, hányan haltak meg, de valaki biztosan megmaradt, mert ott laktak az én kisgyerek-koromban.

2014. február 05., szerda

V. kerület, Szemere utca 17. - dr. Ágnes Kramer és fia, Mark Huber

Sajnos erről a házról, ahol születésem óta laktam, csak a háború utáni időről tudok mesélni. Régebbi időkről a lakók nem beszéltek vagy nem akarták feltépni a sebeket, vagy tisztelték a többieket.

Annyit azért hallottam, hogy házmesterünk, akiről mindig azt mondták, hogy az utolsó igazi pesti házmester, Jókai Imre bácsi, állítólag mindenkit beengedett, aki bujkált és segített, ahogy tudott.

Tovább...

Hogy ebből a házból ki hogy élte át a háborút, nem sokat tudok. Körülbelül 8-9 éves lehettem, amikor megtudtam, hogy különböző vallások vannak, anyukámat kérdeztem, hogy játék közben miért mondják a gyerekek, hogy te Zsuzsi vagy Te meg Kati. Ekkor mondta el, hogy a zsidó gyerekeket és a katolikusokat így különböztetik meg. Na, ettől kezdve lett az én életem teljesen zűrzavaros. A papám zsidó családba született, de 18 éves korában egy tanárja vérig sértette és erre ő kijelentette, mától nem vagyok zsidó, hanem református. A mamám árva volt, őt örökbe fogadta egy gyermektelen házaspár, akik katolikusok voltak. Az anyai nagyszüleim is katolikusnak születtek, tehát anyám is az volt, így mi a bátyámmal szintén katolikusoknak lettünk megkeresztelve. De igazából a család ateista volt.

Visszatérve a házra: egy mai budapesti házról azt el sem lehet képzelni, hogy úgy éljenek, mint mi. Teljes békességben éltünk, mindenki ismert mindenkit, senki nem bántotta a másikat. Nem voltak szoros barátságok, de a férfiak hétvégén együtt ultiztak, mi gyerekek az udvaron együtt játszottunk, egyszer betanultuk a János vitézt és előadtuk az udvaron a szülőknek. A hatodik emeleten az egykori mosókonyhából csináltak egy 2 szobás lakást, ahova beköltözött egy 5 tagú család, a Sch-ék. Nagyobbak voltak a gyerekeik, nemigen voltunk együtt. Később hallottam, hogy a papa a háború idején nyilas volt. De erre nekem nincs és nem is volt semmilyen bizonyítékom. Évtizedekkel később olvastam egy újságcikket, hogy a kispesti metró végállomáson jobboldali fiatalok megtámadtak arabokat, nagy verekedés lett és egy fiú a magyarok közül ifj. Sch. volt.

1956-ban, mivel szemben velünk volt a Honvédelmi Minisztérium, ami előtt gyülekeztek az orosz csapatok, ezért a ház is súlyos sebeket kapott, mert azonnal lőttek, ha valami megmozdult. És mi a papámmal kíváncsi természetűek lévén, hason kimásztunk az erkélyre. Rögtön lőttek, de hogy ez ne ismétlődjön meg, még egy ágyúval is kaptunk. Akkor zuhant ki apámék plafonig érő könyvespolca az utcára.

A férfiak együtt mentek kenyérért a Glaznerhez és osztották szét a pincében, mert már akkor ott húztuk meg magunkat. Szomorú szülinapom volt november 4-én, de valakitől kaptam egy kis csokit.

A forradalom után a 2. emeletről egy zsidó család kivándorolt és mamámék egyik jó barátja és a felesége kapták meg a lakásukat (az unokahúguk valami nagy pártfunkci’ volt, ő intézte el).

Ekkor az ultik mellett már mentek a kanaszta partik is. És ameddig élt, a mi jó Jókai bácsink vigyázott a házra. Ez csak egy töredék, de órákig tudnék mesélni a lakókról, a gyerekeikről, a szomszédos házakról, ahol együtt éltük gyerekkorunkat Herskó János és Anna gyerekeivel, Hollós Ilonával és Bágya Andrással, a Vitray család egy részével és a híres Wittmann professzor úr fiával, Andrissal.

×××

1976-ban születtem ebbe a házba, a 4. emeleti lakás a nagyszüleimé volt, velük 1981-ig laktunk itt szüleimmel, édesanyámmal, aki szintén születése óta itt lakott, édesapámmal, nagymamámmal és nagypapámmal, rövid ideig a húgommal is. A lakás a kilencvenes évekig megvolt. Anyukámnak és a bátyjának is nagyon boldog fiatalkora volt a hasonló gyerekekkel / fiatalokkal. Szép nagy lakás volt, ünnepekkor a család mindig összegyűlt a hatalmas étkezőasztal körül.

VIII. kerület, Népszínház utca 31.

1944. áprilisától édesanyám a Bp. VIII. ker. Népszínház u.31.sz. alatti csillagos házból ment szülni.

1944. május 13-án születtem Budapesten. Édesanyám (…) a Bp. VIII.ker. Alföldi u-i kórházban szült engem, és amíg élt, sokszor mesélte, hogy a zsidó anyák csak cikóriából főzött pótkávét kaptak, míg a nem zsidók jó ellátást és tejeskávét ihattak. Anyám mesélte, hogy a nővérek mindenkinek mutogattak, hogy milyen szép gyerek vagyok, csak az a kár, hogy zsidó. Anyámnak terhesen is bujkálni kellett, apám ugyan nem volt zsidó, de az akkori törvények értelmében nem vehette feleségül. Amikor a kórházból kijöttünk az apám szüleihez mentünk volna, de azok féltek és inkább kiutasítottak bennünket, így azután szegény anyám nem mert vissza menni véglegesen velem a csillagos házba, hanem a szovjetek beérkezéséig bujkáltunk.

Tovább...

Bujkálás közben látta anyám, ahogy a nyilasok a zsidókat kisérték a Dunához, ahol bele is lőtték őket. A tömegben ott volt a nagynénje is, akit meg akart szólítani, de szerencsére a szája elé tette a kezét és leintette, hogy hallgasson, nehogy őt is elvigyék.

Szeretném még megemlíteni, hogy az hogy zsidó vagyok még a mai napig is titkolnom kell, mert nem tudjuk, hogy ebben az országban mikor kerül sor ismét az összeírásra. 1990-ig  nekünk titkolni kellett a származásunkat, mert  itt az MSZMP-ben is nagyon sok antiszemita volt, 1990 után sem sokat változott a helyzet. Manapság pedig a FIDESZ történelem hamisítása, valamint a Jobbik antiszemitizmusa okot ad a félelemre.

A FIDESZ kettős beszédet folytat, mert Horthy-t dicsőíti és mentegeti, közben szobrokat, tereket, utcákat neveznek el róla. Ma olvastam először azt, hogy a csillagos házakról megjelent az ismertetés és örülök annak, hogy bátran szembefordulnak a FIDESZ álságos politikájával.

Üdvözlettel egy túlélő.

Oldalak