Reflexiók - Időrendben

Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!

2014. január 30., csütörtök

VI. kerület, Dessewffy utca 6. - Kiss Ágnes

Meg kell menteni!!!!

A Dessewffy utca 6. számú házon piszkosszürke felirat hirdeti egy rég megszűnt könyvkötő műhely szolgáltatásait. Itt működött ugyanis évtizedekig "Singer Adolf könyvkötészete, vonalazó intézete és üzleti könyvgyára".

Nemcsak az épület, hanem a Dessewffy utca és vidéke is hosszú múltra tekinthet vissza. A XVIII. században a Terézváros e fertályát az utcákra merőleges házak, tágas udvarok és kertek foglalták el. A hatalmas telkeket csak a XIX. század derekán parcellázták fel és adták el házhelynek. Így népesült be a mai Dessewffy - a korábbi Három szív - utca is, amelynek 6. számú házát Ágoston Emil (1876-1921) tervezte.

Tovább...

A neves műépítész az 1906 és 1911 közötti időszakban több fővárosi bérház terveit készítette el. Közös jellemzőik a jellegzetes meredek tetők, a faragott fa oromfaldíszek és a romantikus részletmegoldások. Az első világháború után testvérével, Ágoston Gézával közös irodát nyitott, amely jelentős szerepet kapott a Római-fürdő építésének előkészítésében. Nevéhez fűződik a Dohány utcai Hungária úszócsarnok és gőzfürdő, az Irányi utca 10. szám alatti Unger-ház, a Nyúl utcai Gyenes-villa, valamint számos más magánépület - köztük a Dessewffy utca 6. - terve is.
A 6. számú ház első tulajdonosa özv. Singer Adolfné volt, aki az 1928-as Lak- és Címjegyzékben is szerepel. A korabeli teleknyilvántartásokból kiderül, hogy a Singer-féle könyvkötő műhely az 1880-as években a Váci körút 19. szám alatt, vagyis nem messze innen, a mai Bajcsy-Zsilinszky úton működött. Legalább fél évszázadon át létezett tehát a kis üzem, amely egy 1910 körül készült fénykép tanúsága szerint az épület alagsorában kapott helyet. A Budapest új épületei című, Bécsben kiadott albumból azt is megtudhatjuk, hogy a század első felében itt működött a Barth-féle ékszer- és órakereskedés, az emeleti helyiségekben lakásokat alakítottak ki.

Singer Adolf kiváló könyvkötészetében elsősorban üzleti könyveket és nyomtatványokat készítettek. A jellegzetes, piros és szürke vonalazású lapokat, amelyekbe a könyvelők kézzel írták be az üzleti adatokat, egészen a számítógépek elterjedéséig használták az irodákban; persze az újabb termékek már nem a kiváló "vonalazó intézetben" készültek.

Bár napjainkban a hajdani műhely helyén fodrászat működik, a céget hirdető nagybetűs felirat ma is ott díszeleg a homlokzaton. Ám ahhoz, hogy a Dessewffy utcai ház méltóképpen őrizze Singer Adolf és munkásai emlékét, a legközelebbi - egyre időszerűbbé váló - tatarozáskor nemcsak alapos tisztításnak kellene alávetni a megszürkült betűket, hanem pótolni is néhányat közülük. A gázfűtés kivezető nyílásának építésekor leszerelték Singer Adolf nevének két betűjét, és a harmadik emelet magasságában elhelyezett domborművek is a hanyagság áldozatai lettek.

Az idén 95 éves lakóház homlokzatát ékesítő reliefek kapcsolódnak az épület eredeti rendeltetéséhez, az alagsorban működő könyvkötészethez. Egyikük, az ipart jelképező, ágyékkötős férfi kalapácsra és üllőre támaszkodik. A homlokzat jobb szélén található párja, a művészeteket megszemélyesítő nőalak, lábánál görög vázával és lanttal. A hajdan bordó vagy sötétpiros domborműveket ugyanolyan vastag porréteg borítja, mint a betűket, a jobb felé eső felső részén hasonló vasrács éktelenkedik, mint az R és A betűk helyén. A ház következő felújításakor érdemes lenne ezeket pótolni, hogy ismét a régi, hiánytalan felirat és reliefek emlékeztessenek Singer Adolfra és hosszú évtizedekig itt működő könyvgyárára.

XI. kerület, Breznó köz 5. - Avigdor Bár-On

Miután elkobozták a a Miasszonyunk utca (ma Meredek utca) 44. szám alatti három emeletes villánkat, bekényszerültünk ebbe a csillagos házba. Egy család egy szobába. Mi – a Bálint család – négyen voltunk. Többek között ide volt zsúfolva a nagymamánk, és két nagynénénk a gyerekekkel együtt. A férjeket behívták munkaszolgálatra ahonnét nem jöttek vissza. Még sírjuk sincs sehol!

Tovább...

Április 14-től október 15-éig laktam ott, öcsémmel és két fiú unokatestvéremmel. 12-14 évesek voltunk. Kijárás tilalom volt, tehát elfoglaltuk magunkat írógépel írt szatirikus újságírással, meg gyűjtöttük a bolhákat az udvaron. Bár Mizva helyett "zsidó leventére" kellett mennem. Hazajövet elfogtak a csendőrök és többed magammal libasorban meneteltettek Budáról a Józsefvárosi vasútállomásra, ahol a nyitott marhavagonok készen voltak a deportálásra. Csupán a vak véletlen folytán engedett el onnan a felelős csendőr őrmester, és két fegyveres csendőr tiszttel érkeztem "haza" este kb.7 órakor, az 5 órai határidő lejárta után. Egy októberi zimankós hajnalban "megléptünk" magunkra véve több rendű ruházatot és elmentünk egy búvóhelyre.

Ma én Izráelben élek és az "új"  nevem Avigdor Bár-On.

VII. kerület, Csengery utca 23. - Sipos András

Ebbe a házba vittek szüleim a kórházból, ahol megszülettem 1936-ban. Innen kezdtem iskolába járni '43-ban (a fasori Izraelita Fiú-árvaházba). Itt éltem 1949 elejéig. 
1944. június végén, miután csillag került a kapu fölé, vidékre vitt Szeleczky Mária és csak '45 nyarán tértem haza. Vegyes ház volt. A tulajdonos özvegy asszony. Két üzlet volt a földszinten, az egyik suszter. A házmester nyilas érzelmű ember, aki egy alkalommal elvitt az Andrássy útra, ahol nyilas felvonulást tartottak (talán március 15. alkalmából), úgy gondolom, figyelmeztetésnek szánta szüleim felé. Viselt dolgairól nem tudok, a felszabadulás után maradt házfelügyelő. Neves személy volt egy Hámori nevű grafikus, aki a háború után talán az Államokban telepedett le. Az első emeleten lakott a Kohl család, akik ellenségesen viselkedtek a közös légoltalmi pincébe kényszerült zsidókkal. Ha volt odalent huzakodás, az elsősorban miattuk esett. Dombrádi nevű lakó (agglegény) volt a légó parancsnok, talán valamilyen testi hibája miatt nem hívták be katonának. Az éjszakai légiriadók alkalmával legtöbbször úgy ébredtem, hogy visz le a vállán a pincébe. Mi a harmadik emeleten laktunk, ahol több zsidó család is élt. Berger Kati nálam két-három évvel fiatalabb volt, szülei elpusztultak – anyja talán Auschwitzban, apja a munkaszolgálatban. Volt egy nagynénje, talán Ilona, aki később nevelte és szintén a házban lakott. Szomszéd volt még Náci, a pék. Anyámnak is volt valamilyen funkciója légiriadó esetére, talán kisegítő ápoló. Nagyanyám ugyan hatvan körül járhatott, de elég beteges, a körülményekhez nehezen alkalmazkodó ember. Őt anyám valahol a Király utcában helyezte el, mikor a Csengeryből ki kellett költözni a zsidóknak, ott vészelte át az ostromot.

Tovább...

A ház maga elég jó állapotban élte túl a bombázásokat, majd az ágyúzást. Egy bombatalálat azonban elvitte az ún. "cselédlépcső" (mely éppen a lakásunk mellett volt) másfél emeletnyi részét; mikor apám hazatért a munkaszolgálatból ('45 január) és egy szomszéd meglátta, felkiáltott anyámnak: "Ibi, megjött Sanyi, a férje!" Anyám ész nélkül rohant le, majd törött lábbal vitték el a mentők a pincéből.

Lakásunk viszonylag épen megúszta az eseményeket. Az ablakok természetesen betörtek és repeszdarabok is voltak (egyet a vitrinben őriztünk sokáig), de emlékeim szerint kevés volt a hiányzó tárgy vagy bútor. Alig volt nyoma fosztogatásnak. Mikor '45 nyarán először körbejártam a környéken, megdöbbentem a pusztításon, ami történt: kiégett udvarok, romba dőlt házfalak, ami az érintetlen falu után nyomasztó látványt nyújtott. De azt is tapasztaltam, milyen gyorsan igyekeztek helyreállítani az épületeket. A Nagykörúton pezsgett az "üzleti élet". A kiégett boltok kirakatában otthonról hozott asztalkákon vagy a járdán sétálva a legkülönfélébb dolgokat lehetett kapni. Egyszer nagyanyám prószát sütött, amit levittem a Vesta mozihoz, hogy eladjam – nem sok sikerrel jártam.

Anyai nagyszüleim a gettó területén egy hadiüzemben voltak anyámmal együtt, aki keresztény papírjai révén ki-be járt az ideiglenes kapukon. Nagyapám '45 decemberében 59 évesen váratlanul meghalt. Anyám három fivére munkaszolgálatban pusztult el, apámnak pedig a bátyja -, öccse hat év hadifogságból '48 tavaszán érkezett haza. Ebben az évben sorra tértek haza az életben maradt rokonok. Némelyik megérkezésekor én is jelen voltam, így megtapasztaltam azt az elkeseredett vallomást, amit nagyanyám unokatestvére tett: felesége, iker gyermekei pusztultak el Auschwitzban. Mások magukra maradtak és búcsúzni jöttek: nagyanyám húga, unokaöccse és sok ismerős, rokon hagyta el az országot; az akkor még nem létező Izraelbe távoztak.

XIII. kerület, Gyöngyösi út 87/b. - Sós András

66 éves, nyugalmazott informatikus vagyok és ebben a házba születtem, ebben éltem 30 éves koromig. A ház tudtommal 1930-ban épült, első tulajdonosai bizonyos Boháék voltak. Tőlük vásárolták meg anyai nagyszüleim 1936-ban. 

Anyai nagyszüleim: Spitzer Ferenc, a felszabadulás után Sásdi Ferenc (1893-1983) és felesége Spitzer (Sásdi) Ferencné Neumann Erzsébet (1898-1972). Velük éltek ebben a házban: anyám Sós Ivánné Spitzer (Sásdi) Lívia (1920-2010) és ikertestvére Spitzer Mihály (1920-1943). Mihály nagybátyám a Doni Áttörés környékén munkaszolgálatosként 22 évesen elpusztult.

Tovább...

Tudomásom szerint sem nagyszüleim, sem anyám nem laktak a házban a csillagos házzá nyilvánítás idején, ugyanis hamis papírokkal bujkáltak, hárman három különböző helyen. A felszabadulás után hazatérve a házat nagyon rossz állapotban találták, nemcsak a berendezési tárgyak hiányoztak (ezek egy részét később megtalálták az egyik szomszédnál), de a tetőt is megrongálta egy bomba okozta légnyomás. Apám, Sós (Salzmann) Iván miután kétszer megszökött a munkaszolgálatból, a háború után feleségül vette anyámat és a nagyszüleimmel együtt ebben a házban laktak. Ide születtünk hárman gyerekek: András (1947), Mihály (1953) és Éva (1955). 1988-ban, miután mi gyerekek már máshol laktunk, anyámék eladták a házat jelenlegi tulajdonosának, egy vállalkozásnak.

XIV. kerület, Abonyi utca 5. - Róth Györgyi

Édesanyámmal és nővéremmel Ágival költöztünk a XIV. kerületi Abonyi utca 5. szám alatti csillagos házba 1944 júliusában. Az egykori zsidó gimnázium volt a szomszédunk, ahol katonák kaszárnyája volt. Mint gyerekek nem éreztük az életveszélyt addig, míg gettóba vagy védett házba nem kellett költözni.

Édesanyám a kerítésen át engem, a 10 éves kislányt, és a 13 éves nővéremet sötétben a kerítésen át bejuttatott a vöröskeresztes házzá kinevezett egykori gimnázium épületébe. Még ott volt néhány katona akik nagy üstben fekete kávét főztek. Sose felejtem el azt a mennyei illatot amit a kávé árasztott. A kedves katonák megkínáltak bennünket egy egy bögrényi kávéval.

Tovább...

Az iskola tornatermét átalakították a menekültek számára, 80-an voltunk itt. Ráday Imre és Simon Zsuzsa is itt volt. A kedves Zsuzsa néni maga köré gyűjtötte a gyerekeket és verset mondott nekünk. Talán azóta szeretem az irodalmat.

1945. január 15-e körül szabadítottak fel minket, de közben a nyilasok kétszer razziáztak, sok férfit és néhány családot elvittek. Bennünket az úgynevezett „kötödébe” bujtattak el, amelyben iskola padok voltak. Én egy padba fészkeltem be magam. Hallottuk, hogy egy nyilas be akart jönni, már lenyomta a kilincset, a felnőtt zsidók halkan imádkoztak, és egyszerre a lenyomott kilincs visszapattant. Valószínűleg egy társa hívta el, így megmenekültünk. Még sok fájó emlékem van ebből az időből, de édesanyám szeretete feledtette velem a szörnyű helyzetet. Ott is önfeledten vidáman játszottunk néha. Ocskay százados mentette meg a gimnázium még megmaradt menekültjeit.

Üdvözlettel: Róth Györgyi (80 éves tanítónő)

V. kerület, Bajcsy-Zsilinszky út 16. - Jean-Paul Herman

Ebben a házban (akkor Vilmos császár út 6.) lakott gépészmérnök nagyapám a családjával. 44 október végén a nyilasok megjelentek, hogy elhurcolják az itt lakó zsidókat. Nagyanyámat és a lányát a Szabadság téri református templomban bujtatta akkor Viktor János református lelkész (ott ahol, a történelem iróniája, most Horthy szobrot avattak), így menekültek meg, nagyapám azonban a lakásban volt. A nyilasok nem tudták, hogy ott van, és már távozóban voltak, amikor a házmester szólt nekik, hogy 'Van ott fent még egy, nehogy elfelejtsék!'. Így lett elhurcolva, először az óbudai téglagyárba, és aztán Kőszeg környékére, ahol aztán nyoma veszett. A háború után nagyanyám és gyerekei visszatértek, és az ötvenes évek végéig itt laktak.

VII. kerület, Rottenbiller utca 39. - Herskovits György

A képen látható ház címe nem Rottenbiller utca 37/f,  hanem Damjanich utca 2. Ennek a háznak nincs R. utcai kapuja. Én a mellette lévő házban laktam születésemtől (1938) és a címe Rottenbiller utca 37/b volt. ( kb,1954-be átszámozták 39-re). A ház földszintjén volt édesapám órás üzlete, akit 1941-ben a Murai féle századdal (101/4) munkaszolgálatra vezényelték és valahol Ukrajnában van eltemetve(?).

Nagymamám, nagypapám és nagynéném ide költöztek a IX,Üllői út 91/b-ből, mert az nem lett csillagos ház. Nagymamám elküldte nagypapámat egy júliusi vasárnap, amikor 14-16 óra között kijárási lehetőség volt a régi lakásba, de egy razzia leparancsolta a villamosról, Józsefvárosi pályaudvar-Auschwitz-kémény útvonalra irányítva. (Niederberger Bertalan, 1878).

Tovább...

A Rottenbiller utcából kellett édesanyámnak és nagynénémnek a KISOK pályára bevonulni. Gyalogmenet,  Ausztria Lichtenwört. Szerencsésen – 35 kilósan – hazaérkeztek egymásban tartva a lelket.

Innen mentünk nagymamámmal és nővéremmel a gettóba.( VII. Nagydiófa utca 14. földszint. ) 1945 január 18-án felszabadultunk, és visszamentünk a már mások által lakott lakásunkba. A betelepített vidéki emberek kb. augusztusban visszamentek Békéscsabára(?). 1984- ig, édesanyám haláláig, itt lakott.

Csillagos házból  a kimenet nehéz volt. Alapvető élelmiszereket Hajdú József házfelügyelő, és Málik Benő ( aki Pálffy Fidél munkatárs volt, és háború után elítélték !!!!!!) gondoskodott.

XIII. kerület, Raoul Wallenberg utca 7. - Horvát Sára

Gondoltam, megosztok egy történetet: laktunk a Wallenberg 7-ben is, néhány éve, és egyik nap, egy idős úr állt a kapuban egy spanyol tv stábbal. Már alig tudott magyarul, de szerencsére a mi spanyolunk elég jó, így el tudta magyarázni, hogy ez bizony egy spanyol védett ház volt, és ő ott lakott 44-ben. Nem tudom, hogy ezt kutatták/kutatják-e, és, hogy fontos-e, de gondoltam, megemlítem, nyilván több ilyen, spanyol, svéd stb. ház van, talán érdekes lehet ez a történet is.

V. kerület, Stollár Béla utca 22. - Poós László

Itt születtem, a lakásunk egyik szobájában, amit kiutaltak a 70-es években, még ott volt a falon és a padlón a szembeni nyomdagépek kiszerelt alkatrészeiből kifolyó olajos zsír beivódott nyoma. Csak falvakolat és padlócserével lehetett eltüntetni... amikor Stollárék menekültek, a wc ablakunkból ugráltak át a szembeni ház ablakaiba, ami 4 méterre volt. Stollár akkor már beteg volt, nem tudott átjutni, leesett 3 emeletről, kb. 15 métert zuhant, a nyöszörgésére figyeltek fel a németek és egy sorozattal elnémították.

Ellenállók voltak, abban a lakásban rejtették el a gépek alkatrészeit, amit azért szereltek ki, hogy ne lehessen a nyomdát használni. A Zrínyi nyomda van a 22. sz.-mal szemben. A háború után a lakás üres volt, egészen a feldarabolásáig, és kiutalásáig. Nagymamámmal közösen kaptuk meg, 5-en költöztünk. Nem tudom mikor történt, ha arra járok megnézem az emléktáblát.

V. kerület, Szemere utca 19. - Hirschler Richárd

A Szemere utca 19. sz. csillagos házban laktunk, apámnak ott volt eredetileg a rendelője. A nyilas hatalomátvétel után nem sokkal, novemberben megjelent egy nyilas osztag, a lakókat leparancsolták a ház elé, gyűrűbe fogták, és az óbudai téglagyárba irányították. Bennünket megkímélt a szerencse és apánk lélekjelenléte. Apám, mentőorvos lévén, nagyapám hívó szavára – neki sikerült kiszöknie és apámat értesítenie – egy baráti rendőr kíséretében ott termett, és bennünket (anyám 25 éves volt, én 3 éves, Robi öcsém 6 hónapos) kiemelt a menetoszlopból. Nem tudom, mi lett a többi lakó sorsa.

Oldalak