Reflexiók - Időrendben
Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!
2014. február 19., szerda
A Teréz krt. 7-ben élt és szabadult fel a családom. Én 3 éves voltam. Az oroszok a Nyugati pályaudvarnál voltak, mikor bementek a német katonák a házba. Arra a kérdésre, hogy van-e itt zsidó, azt a feleletet kapták, hogy csak német munkások vannak. A németek fáradtak voltak, ettek, elaludtak. A házból a kifúrt alagúton keresztül elment 3 ember a szomszéd házba, onnan a Nyugatihoz, és átvitték az oroszokat a házba. Ez volt a háznak és nekem is a felszabadulás.
Én se Apámat, se egyik nagyszülőmet nem ismertem. Anyai nagyszüleim szerencséjükre még a vészkorszak előtt meghaltak, apai nagyanyám apám testvéreivel még időben kimentek Amerikába, őket képről láthattam. Apám születésem után munkaszolgálatos lett, majd 1945 januárjában Buchenwaldban megölték. Anyám, a bátyám és én a Pozsonyi úti csillagos házban voltunk és csak nagy szerencsével úsztuk meg a Dunába lövést, aztán gettóba kerültünk és ott szabadultunk fel. Én még 2 éves se voltam, így szerencsére semmire se emlékszem, a bátyám kiskamasz lévén (9 éves volt) viszont sok mindenre.
Innan vitték el a nyilas pártszolgálatosok anyai nagyanyámat, özv. Stark Árpádné Braun Olgát 1944. december 29-én.
Itt születtem 1934-ben (Erdélyi u. 19. szám, 2 emelet 3.). Itt éltem első 10 évemet teljes családi körben. 1944 júniusában lett csillagos ház. Október 16-án a nyilas hatalomátvétel után a nyilasok betörtek a házba. Egy félbolond fiút helyben kivégeztek, a lakókat feltartott kézzel kivezényeltek az utcára es végig masíroztattak minket ilyen módon (Azt hiszem, hogy Nefelejcs útnak hívták- nem vagyok biztos benne) egy házba, ahol betettek egy másik idegen lakásba, miután az udvaron várakoztunk és elvették az emberektől, akiken volt ékszer. De egész éjjel vakaróztunk, mert a lakás tele volt poloskával. Kb. 2-3 nap múlva a nyilas kíséret visszavitte a csoportot az Erdélyi utca 19-be.Mint később megtudtuk, a nyilas vezér szeretője lakott ebben a házban és ide jött pihenni. Ezzel szerencsénk volt.
Majd novemberben mindenkinek a gettóba vagy védett házba kellet költözni. Anyám, testvére, én és a kishúgom a Sziget u. 40-ben találtunk helyet egy szobában, ahol több család is lakott, négyen egy ágyban aludtunk. Látva a lehetetlen zsúfoltságot, sikerült elhelyezni engem és testvéremet egy református intézetbe. Ott vészeltük át a háborút. Közben Anyámat és testvéré Bergen-Belsenbe deportálták december elején. Fájdalmas emlékek.
Remélem, valaki talán még elolvassa a sorokat, és érintkezésbe lép velem, mert senkiről nem tudok azóta.
Mutti és Fater.
Ezen a becenéven szólította egymás közt az egész család (kivéve minket,gyerekeket) a mi imádott Nagyszüleinket, ha gyerekeik hozzájuk szóltak, Anyus és Apus voltak. Mi természetesen nagyon illemtudóan Nagymamának és Nagypapának mondtuk. Ők egymást Hannusnak és Hermusnak nevezték. Másoknak Hannusnéni és Hermusbácsi voltak.
Ezekben a megszólításokban benne volt az a mélységes tisztelet és szeretet amit velük szemben érzett a család és az a környezet amely körülvette Őket!
Nem volt ez másként a Nefelejts u. 47-es csillagosházban sem, éppúgy, mint a Nefelejts u 27/29-ben és majd a budapesti gettóban sem.
Különleges öregek voltak, az én szememben meg különösen, hiszen születésem óta egy lakásban laktam velük egészen 23 éves koromig. Amikor eszméltem is öregnek láttam Őket és attól kezdve életem során mindig, egészen a halálukig.
Nagymama parókakészítő volt, Nagypapa suszter, de egyiküket sem láttam soha a szakmájukban dolgozni. A Mama 7 gyereket szült és nevelt, a Papa az első világháborúban megsebesült és egy kis töpörödött, hajlott hátú öreg bácsi volt, halk szavú és szeretettre méltó, de ha felmérgesedett valamin (különösen kártyázás közben) akkor rettenetesen tudott káromkodni.
Persze így volt ez akkor is amikor a csillagosházban laktunk. Az öregeknek nagy respektje volt a családban, a ház lakói nem is ismerték Őket. mert alig mozdultak ki a lakásból, szinte csak akkor amikor WC-re kellett menniük. A Nagymama főzött abból az ellátmányból amit utalványra kaptunk és amit Anyuka vásárolt be azon az időn belül amikor a keresztény üzletek zsidókat kiszolgálhattak. A nagypapa ült a konyhában az asztal végén és bóbiskolt, ha volt kivel snapszerozott vagy dominózott.
Történt egy péntek este, Nagymama valamilyen húslevest főzött a nagy piros fazekában, ami legalább annyi idős volt mint Ő. A Nagypapa a sparhert mellett az asztalfőn a jó melegben a gyerekekkel (velünk) dominózott. Már a Nagymama készülődött volna a tálaláshoz, gondolt egyet és megnézte a fazekat, hogy mi van a levessel. Felkiáltott!
A leves, oda a leves!
Mindannyian köréje gyűltünk és lestük mi történt! Jajveszékelve mondta, kifolyt a leves, mi lesz a vacsorával! Az történt ugyanis, hogy a régi fazék a tűz felett kilyukadt és a leves belefolyt a tűzhelybe, eloltva a tüzet, még azelőtt,hogy a hús megpuhult volna. A Nagymama rettentő haragra gerjedt elkezdte szidni Nagypapát, miért nem vette észre, hogy a tűz elaludt, hiszen rajta ült a kályhán! Mi természetesen nagyot nevettünk és megbékéltünk egy kis üres kenyérrel.
A Mutti és a Fater még egy kicsit perlekedtek egymással, majd mindketten leültek a szokott helyükre, a Nagymama a sparhert mellé egy kis székre, a Nagypapa meg az asztal végére.
Hála Istennek,mindketten túlélték a gettót és az utána jövő éveket és szép magas kort értek meg.
Nyugodjanak Békében: Feith Herman és Feith Hermanné, imádott nagyszüleink!
Itt lakott nagyanyám, nagyapám és apám, a II. emelet 1-ben. Ennek a háznak a házmestere volt az az igaz ember, aki átadta nekik a papírjait. Így volt lehetséges, hogy nagyanyám, apámat és önmagát is mentve, egy nyilas házban helyezkedett el, mint cseléd. Azt gondolta (jól gondolta), ha szem előtt vannak, nem történhet baj. Nagyapámat később elkapták az utcán, őt nem ismerhettem meg. Nem jött vissza.
A ház 1938-ban készült el, ekkor költöztek be az első lakók. Az épület a korhoz képest kiváló szolgáltatásokat nyújtott: központi fűtés, központi melegvíz-szolgáltatás, lift, mindenkinek saját kertrész, telefon a házfelügyelőhöz, külön mosókonyha. A négyemeletes ház földszintjén, az egyik oldalon a házfelügyelői szolgálati lakás volt, a másik oldalon pedig egy szoba, alkóv összkomfortos, személyzeti szobás lakás. Szemből nézve a jobb oldalon három szoba hallos, összkomfortos, személyzeti szobás lakások voltak egymás felett, míg a bal oldalon ugyanilyenek, csak egy szobával kevesebb. A leendő tulajdonosok már építkezés során meghatározhatták, hogy hol legyenek a válaszfalak, azaz az elrendezést és az egyes szobák méretét. Az eredeti elrendezésben utóbb két lakásban volt módosítás. Az utcai fronton öt üzlethelyiség van. (Érdekesség, hogy a liftet építő György Gyuricza cég nem pénzért, hanem az üzletek tulajdonjogának fejében végezte munkáját.)
Kezdetektől fogva társasházként működött, azaz a beköltözők egyúttal tulajdonosok is voltak. Ennek megfelelően nem voltak túl fiatalok a lakók, hiszen csak kifejezetten jómódú polgárok engedhették meg maguknak, hogy saját lakásba költözhessenek. Az így együtt élők vegyesen zsidók és keresztények voltak, békésen éltek egymás mellett. Kizárólag a házmesterről derült ki később, hogy a nyilas párt tagja. A többi épülettel egy időben lett csillagos ház. Ez nem vezetett konfliktusokhoz, mindenki valamiféle védettséget látott benne, együtt ültek és féltek az óvóhelyen. Természetesen ez a béke nem zavart egyes lakókat abban, hogy a háború utolsó napjaiban, az 1945. január végén elhurcolt és megölt tulajdonostárs lakását kifosszák. A háború után a nyilas házfelügyelő nyomtalanul felszívódott. A harcokban csak kisebb sérülést szenvedett az épület, a tető és a negyedik emeleti födém egy része omlott be.
A háború után csak két lakásban változtak a tulajdonosok, egyikőjük eladta, a másik illegálisan elhagyta Magyarországot (disszidált). Ez utóbbi ingatlan az üzletekkel együtt állami tulajdonba került, ami a gyakorlatban a kerületi tanács kezelését jelentette. Érdekes módon a tulajdonosi összetétel az évtizedek során nagyon keveset változott, egészen a nyolcvanas évek legelejéig. Az egyik üzlethelyiségről valamikor a hatvanas évek végén, vagy a hetvenes évek elején kiderült, hogy ugyan államosították, azonban a tulajdoni lapon elfelejtették átvezetni, ezért az eredeti tulajdonos (pontosabb az örököse) visszakapta az ingatlan feletti rendelkezés jogát.
1956-ban sem volt konfliktus a lakók között, valamennyien az óvóhelyre szorultak nap közben, csak éjszakánként mentek fel. Ez a nyugalom addig tartott, amíg egy csapat forradalmár nem közölte, hogy most sietnek, de hamarosan visszajönnek a zsidókért. Aki tehette rokonokhoz, ismerősökhöz menekült, és várta a harcok végét.
A Városmajor utca a Kékgolyó utcától a Csaba utcáig: 1938-ban az utca páratlan oldalán az 5-13 szám alatt kizárólag földszintes épületek voltak, ezeket az idők során lebontották, és különböző időpontokban a maiakat emelték. Ezek közül a 13-ban Halápi János festőművész lakása és műterme volt. A 17 számú földszintes ház ma is áll, onnan kezdve a Csaba utcáig valamennyi ház a háború előtt épült, kivéve a sarkon lévő iskola mellet álló uszodát. A páros oldalon a Kékgolyó utca sarkán egy földszintes épület volt, csakúgy, mint a 14 és 22 szám alatt.
A környék kifejezetten békés, nyugodt, polgári jellegű volt. A környéken lakók legalább látásból ismerték és köszöntötték egymást. Mindenki tiszteletben tartotta az együttélés írott és íratlan szabályait, még a nyolcvanas évek kezdetén is az autóknak „saját” parkolóhelyük volt az utcán, ahová más nem állt.
2014. február 18., kedd
Nagyszüleim az 1910-es évek elején költöztek Sátoraljaújhelyre, korábban Munkácson laktak. Nagyapám, Weiss Jakab (Jenő) suszter volt. Nagyanyám, Hermina tíz gyereket szült, közülük nyolc bizonyult életképesnek. Ő a háztartást vezette, segítsége is volt ebben: az én édesanyám, mint a legidősebb leánygyermek, gondozta a kistestvéreit. Amikor azok már cseperedni kezdtek, anyám – Erzsébet – feljött Pestre. Ekkor Ödön bátyja és Miklós öccse már pesti lakosok voltak, mindketten apjuk útját követve, a cipész, illetve a cipőkereskedő szakmában szereztek rangot maguknak. Anyámmal együtt érkezett a fővárosba két nagyobb húga, Irénke és Ilonka is. A lányok varrásból tartották el magukat. Az akkori Csáky utca 15-ben (1956-tól: Hegedűs Gyula utca 15.), a földszint 2-ben, Molnár néni két szoba cselédszobás lakásában talált magának albérletet az öt testvér. A lakás polgári (kispolgári) ízléssel volt berendezve. Erre még én is emlékezem, mert odaszületvén főleg az eredeti tárgyakkal találkoztam, a hatvanas évek végéig, elköltözésünkig nemigen vettünk új bútort magunknak. A néhány szép kisplasztikát, a lámpafénynél harisnyát húzó nőről készült, sötét tónusú festményt, a szögletes talapzaton álló, négylábú kerek asztalt, rajta a leheletfinomságú, halványsárga terítővel ma is fel tudom idézni. Molnár néni sorsa számomra ismeretlen, de valószínűleg ő is a holokauszt áldozata lett. Én gyerekként erre nem kérdeztem rá, de mindenestre a háború után már nem volt Molnár néni, s a lakás a testvérek bérleményévé vált…
Az anyai nagyszüleimet az otthon maradt kisgyerekekkel (Tibi, Editke, Évike) együtt, 1944 késő tavaszán vitték el Sátoraljaújhelyről Németországba, hogy ott „kertészetben dolgozzanak”. Erről egy azóta elkallódott, sárga levelezőlap tanúskodott a nagyapám írásával. A többi néma csend…
A pesti testvérek közül a fiúkat munkaszolgálatra hurcolták, ahonnan viszonylag épen kerültek haza a háború után. A három lányra 1944. december 26-án került sor, őket marhavagonban szállították Bergen-Belsenbe. A sorsuk alapvetően nem különbözött a többiekétől, tetvek, hideg, marharépaleves. A táborban végig együtt maradhattak, anyám azonban nem szívesen mesélt az átéltekről. Csak arra emlékszem, hogy az oroszországi zsidóasszonyokat emlegette, akik nagyon erőszakosak és életrevalóak voltak.
A láger felszabadulása után anyám – 28 kilósan – a húgaival együtt próbált hazajutni. Útközben szovjet katonák akartak erőszakoskodni velük, de nem jártak sikerrel. Ekkor az egyik katona dühében három golyót eresztett a lányokba. Irénkét szíven találta a töltény, ő azonnal meghalt. Ilonkát hasba lőtték, anyámat pedig a bokáján érte a lövés, az egyik lába egész életére vékonyabb maradt. Ők ketten mégiscsak életben maradtak, orvosi segítséget kaptak, és nyárra haza is jutottak a Csáky/Hegedűs Gyula utcába. A két fiú is hamarosan megérkezett a munkaszolgálatból. Így a négy testvér, plusz egy szintén túlélő unokaöcs, Bandi, akit elálló füle miatt mindenki Tapsinak hívott, újra együtt volt.
Ilonka nem akart többé Magyarországon élni. Hathetes ismeretség után férjhez ment egy fiúhoz, Braun Lacihoz, és Belgiumon, majd Cipruson keresztül, kalandos körülmények között elhajóztak az ígéret földjére. A korábbi ateista Ilonkából mélyen vallásos ember lett, új hazájában boldog életet élt családjával, fiaival. Tapsi ugyancsak Palesztina felé vette az irányt. Tengerész lett, és családot alapított. Egy tengeri balesetben lelte halálát, viszonylag fiatalon.
A két itthon maradt fiútestvér közül Miklós beilleszkedett, Budapesten élte le az életét. A másik, Ödön, cipőüzemet alapított, szintén Pesten. Ő harcos kommunista is volt, a Vándor-kórus oszlopos tagja. Amikor azonban az üzemét államosították, őt kizárták a pártból, elege lett mindenből. 1956-ban a kiábrándultság és a rettegés hatására családjával elhagyta az országot. Londonban telepedett le, cipőboltot nyitott. Lánya egy német férfihoz ment feleségül, ez Ödönt annyira felháborította, hogy minden kapcsolatot megszakított vele.
A Csáky utcai lakás így a mi családunkra maradt. Apámék 1947-ben a Csáky utcai zsinagógában házasodtak össze. Anyám nem volt vallásos, de úgy érezte, tartozik a szülei emlékének az egyházi esküvővel. Apám is meggyőződéses ateista volt, de kénytelen volt beleegyezni a templomi ceremóniába. A házban egészen 1968-ig éltünk, azután – szüleim válása miatt – anyámmal egy kisebb lakásba költöztünk.
A Hegedűs Gyula utcai lakást nem szerettem, mert hideg volt, egyáltalán nem kapott napot, még visszavert fényt is csak nagyon ritkán. A ház azonban nagyon összetartó volt, sok emberre emlékszem a régiek közül. Néhány név mutatóban: Szántóék, akiktől mindig mustot kaptunk szüret idején; Ráczék, ahol a gyerekek mindig éhesek voltak, és ha átjöttek hozzánk, rögtön a kenyértartót keresték. Az egyik Rácz-gyereket egyébként, lévén idősebb nála pár évvel, én próbáltam bevezetni az olvasás és a számolás tudományába. Ott laktak Tróberék, akiknél gyönyörű, textilborítású képeslapokat kaptam néha ajándékba. Aztán Lévaiék, ahol a gyerekek – kis túlzással – akkor mosakodtak, amikor az apám az udvaron kifeszített lepedőre vetített diafilmeket – merthogy a belépődíj a tiszta nyak és fül volt. Rappaporték, akik a Margitsziget vállalati strandjára vittek magukkal, vagy Landauerék, akiknél a felnőttek vívtak ádáz kártyacsatákat. Utóbbiaknak volt egyébként a házban először hűtőszekrényük, s előfordult, hogy a náluk hűtött dinnyét hazafelé szállítva megdézsmáltam, s csak később derült ki, hogy nem a miénket hoztam el. Volt aztán a Nádas-család, ahol is a Jutka nevű nagylányuk férjhez ment, s utána egy darabig az ő nevükre jöttek a londoni rokonainktól kapott csomagok, tudniillik a 60-as években a friss házasok vámmentesen kaphattak csomagot nyugatról.
Álljon itt még néhány név a régiek közül, csak felsorolásszerűen: Réti Ibi és Dezső, Falvi bácsi, Kertész Zsuzsi, Wolf Juliska, Vajda Ági, Wiener Ági, a Néderman-család. Szabó János (úri szabó), Eszesék (Schwarz-lányok), Szőkéék, a Szépe-család, Bugyiék (később Beleznai, hogy ne csúfolják a gyerekeket), Oláhék, Újváriék, Tancsáék, Banáék, és még a rímhányó Romhányi is.
Egy nevet külön is meg kell említenem: Diamant Laura, vagyis Laura néni, aki gyakorlatilag a nagyanyám lett. Az anyai nagyszüleim Auschwitzban pusztultak el, apai nagyanyámat pedig a Dunába lőtték, és ugyan nagyapámnak később lett élettársa, de őt nem fogadtam el nagyanyámnak. Egyszóval Laura néni lett a nagymamám, sovány, magányos gépírókisasszony. Mire én megismertem, már nyugdíjas volt, aki hébe-hóba gyerekekre vigyázott. Vénlány volt, s egy vöröskatona fényképét őrizgette, egyszer pironkodva meg is mutatta nekem… Nála nagy dominócsaták folytak, a fődíj mindig egy kupica málnaszörp volt. Tőle lehetett Fülest, Ludas Matyit és Film-Színház-Muzsikát is kapni. Szombaton pedig igazi kóser sólet érkezett Laura nénitől. Ő ugyanis a Joint konyhájáról kapta az ebédet, de a sóletet már halálosan unta, én meg egyenesen imádtam. 1969-ben kórházba került. Virággal a kezemben épp látogatni indultam, amikor csengett a telefon, hogy már késő… Papagája mindig azt fújta: „Diamant Gyurika vagyok, lakom Hegedűs Gyula…” Hova került, nem tudom.
Elköltözésünk óta nem jártam a házban, de most boldog izgalommal készülök a visszatérésre. Gyermekkori pajtásom, Tibi mostanában költözött vissza oda, elhalt szülei lakásába. Vele fogjuk visszaidézni emlékeinket, a kékfestőben a gangon álló nagymamáját, az asztmától fújtató nagypapáját, az időskorára festővé vált anyukáját, és nem utolsósorban az 56-os közös borzongásokat, nekünk kalandokat. Amikor a gyerekkori emlékeimet idézem, mindig azt mondom: „amikor még otthon laktunk”. Ezen sokan felhorkannak: Miért, most nem otthon laksz?
Ebben a házban éltek a nagyszüleim az első emeleten és magam is nagyon sokat voltam ott, mert a szüleim a közeli Hajós utcában éltek. Itt, a régebbi nevén Vilmos császár út 24-ben volt a nagyszüleim kávéháza is, ott ahol most az OTP van. Innen vitték el két nagybátyámat, a fiatalabb – aki alig haladta meg a 20. évét – sose tért vissza, és innen került be azután a család a gettóba.
Az első emeleten két család is élt, a László és a Krémer család. Ez utóbbiak közül valaki fogorvos volt, és úgy tudom ott volt a házban a rendelő is. A háború után is ott laktak egészen addig, míg a teljes első emeletet kiigényelte egy vállalat és velünk együtt mindenkinek el kellett költözni. Azt sajnos nem tudom, hogy ezekből a családokból, hányan haltak meg, de valaki biztosan megmaradt, mert ott laktak az én kisgyerek-koromban.
A Munkácsy utca 29-ben kezdődött a boldognak indult gyerekkorom. A házunkra sárga csillag került 1944 tavaszán. A lakók összetétele is megváltozott. Háromszobás lakásunkat öten laktuk, de még két családot betelepítettek. A házat zárva tartották, a lakók csak pár órára hagyhatták el a lakhelyüket. Én csak nyáron lettem hat éves, akkor varrták rám a sárga csillagot. Addig én mentem a boltba vásárolni. Az elmúlt években lebontották a Munkácsy és a Podmaniczky utca sarkán 3-4 házat. A 29. számú ház - bármily ütött-kopottan, de áll. Az életünkben fontos helyszín!!! Bővebben a „Leltár a lomtárban” című könyvemben.