Reflexiók - Időrendben
Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!
2014. február 19., szerda
Édesanyám élt itt második férjével, öcséimmel és egy nagy családdal - 1947-től mi is bátyámmal. Szép, 3 emeletes épület az Izabella utca sarkán. A lakás igen nagy volt, hiszen négy család lakta. Innen vitték munkaszolgálatba már 1941-ben az egyik fiút, Hegedűs Istvánt, aki soha nem tért vissza! Innen deportálták Édesanyámat Lichtenwörtbe, férjét munkaszolgálatba, anyósát innen terelték és lőtték a Dunába!
My family and myself were in the "Csilagos haz", Wesselenyi utca 61 in 1944. We were cramped in a small apartment on the second floor with two other families. We were five of us, I was only 10 years old and it was very difficult and suffering for all of us. My father was only able to work on selected days and we just hardly made it. On October 19th the Arrow Cross thugs took my father and that was the day when I saw my beloved father the last time. He was killed by the Arrow Cross. On November 1st with the help of my late uncle who worked in the Swedish Embassy we were able to escape and my younger brother and I were placed in a "safe house" in Lonyai utca 9, which house had Swedish protection. My mother and older sister were placed in a Catholic Convert which was also "protected" by the Swedish Embassy. Raul Wallenberg was the hero and I vividly recall that one day in November Raul Wallenberg personally came to save us from the Arrow Cross thugs. Mid December 1944 we had to escape from the "safe house" because the most horrible Arrow Cross thugs wanted to take us. My mother felt that we should walk to the Ghetto. While we walked in the city the Arrow Cross members stopped us and transported us to one of their "Terror House" which was on Andrassy ut 47 (near the Octogon). The Arrow Cross Thugs were the most primitive murderers and as a 10 year old I saw just killing, blood and the worst human suffering. After almost 70 years I'm still suffering from that unbelievable experience!
From Andrassy Ut 61 in early January, 1945 the Arrow Cross were taking us to the Danube for execution but the leading Arrow Cross member was drunk and the older people in the group convinced the Arrow Cross guy (Nyilas) to walk us into the Ghetto. January 18, 1945 the Russians liberated the Ghetto and we were the few lucky survivors. During the Holocaust (Veszkorszak) I lost 17 of my immediate family, my father, older brothers, aunts, uncles and several cousins. I told this sad story to several young and older people, both Jews and Gentiles. The entire world must forever remember for the Holocaust in the memory of the 6 million Jews murdered by the Nazis. (Although "New Nazis", the "New Arrow Cross" in Hungary, Iran and other Thugs are claiming that the "Holocaust is a myth"....... This is the main reason that Israel must be very important for every Jewish person and for Gentiles as well.
Nemrég meghalt szomszédom válaszolta arra a kérdésemre, mióta lakik a Tátra utcában, hogy 1944-ben Édesanyjával jöttek ide Budáról, biztosabb helyet remélve, és amikor a Tátra u. 36. elé értek, akkor vezették ki a lakókat a házból a nyilasok és indultak velük valamerre. Bementek a házba, amikor elment a menet, de a házmester figyelmeztette őket, hogy a lakásokban még vannak keresgélő nyilasok, bújjanak el a mosókonyhában a kádak mögé. Majd szólni fog, ha tiszta a levegő.
Nyilasok portyáztak áldozatok után és be akartak jutni a házba, amire a honvédtiszti egyenruhájában, oldalán pisztolytáskával a kapuhoz siető Tóth Mihály készségesen felajánlotta nekik, hogy jöjjenek csak bátran, ám ahhoz előbb őt le kell lőniük. Egy honvédtiszt lelővése már nem fért bele a bátorságukba.
Elmondások alapján ez több alkalommal megismétlődött, ezért a házból senkit nem tudtak elvinni a nyilasok. A ház lakóinak - beleértve az egyetlen ma is élő zsidó túlélőnek, egykori lakónak, aki Indiából jött el a jeles alkalomra - kezdeményezésére 2013-ban állítottak emléket Tóth Mihály honvéd vezérőrnagynak.
Az első emeleten lakott nagybátyám Lovas Sándor ujságíró, aki innen vonult munkaszolgálatra 1942-ben. Másállapotos felesége itt érte meg a felszabadulást és miután férje nem tért haza a szovjet fogságból,1946-ban az időközben megszületett Iván fiával Kubába távozott, ott élő édesapjához és bátyjához.
A XI. Siroki utca-Váli utca sarkán jelölt helyen a Budai Izraelita Hitközség „Baracs Károly” elemi iskolája volt található a XI. Váli u. 6. címen. Az iskola alapításának dátuma: 1928.
A Kazinczy u. 10. I. 6-ban kaptunk lakást 1992-ben. Ebben a lakásban megtaláltunk 2 apró emléket a Bán családtól, akik - a házmester elmondása alapján - a vészterhes időkben ott laktak. Az ajtófélfán ott volt még a mezüze, benne a kis Tóra-idézettel és az ablaküvegen egy gyerekes írással belekarcolt név: Bán Miklós. Mint megtudtuk a házmestertől, Bán Miklós felnőttként hazalátogatott Amerikából és megnézte gyermekkora színhelyét.
2014. február 18., kedd
Én abban a házban nőttem fel, és ott laktam a holokauszt idején is. Innen vitték el munkaszolgálatra az édesapámat, aki soha nem tért vissza.
A házban valóban főleg zsidók laktak már korábban is. Megpróbálom név szerint megemlíteni őket, hogy nyomuk maradjon valahogy a nagyvilágban. Az I. emelet 1-ben mi laktunk, a mellettünk lévő 2. számú lakás bérlőinek nevére már nem emlékszem vissza, de a háború után odaköltözött Dajka Margit színésznő és évekig ott lakott. Az I. emelet 3. számú lakásban laktak Somlaiék, akiket korábban Sreiernek hívtak. A férfi (Rudi bácsi) valami irodában dolgozott, felesége, Zsóka néni varrónő volt, a lakásban volt a szalonja és a műhelye is.
A II. emelet 1-ben a Fekete család lakott, ők valahogy túlélték a holokausztot. A Fekete néninek három fia volt. György valahová Dél-Amerikába ment, onnan jöttek a levelei, ami mindig nagy ünnep volt, onnan tudom én is. A középső, János Ausztriába ment ki, a harmadik, István maradt itthon a mamával. A mama és ez utóbbi fiú is itthon haltak meg sok évvel a háború után. A II. emeleten lakott még a Paszternák család, ők 1956-ban elmentek Két fiuk volt, a Róbert és a Detre. A II. emeleten lakott a Meizl család is, itt a mama túlélte a holokausztot, a huszonéves Rózsika nevű leány meghalt a deportálás során.
A III. emeleten lakott a Bánáti család, a férfi a textil szakmában volt, de nem tudom mi, ők is túlélték a háborút és ugyanezen az emeleten lakott a Dános család és ők is úgy-ahogy megmaradtak. Nem tudom, hány tagú volt a család és ki maradt meg, azt tudom, hogy volt egy Tamás nevű fiú, aki megmaradt, de ő is „disszidált” Amerikába.
A IV. emeleten lakott a háziúr, akit Bíró bácsinak emlegetett a család, a keresztnevét nem tudom. Halála után a lakásba az a Lázár Egon költözött be, aki ha jól tudom az Operaház vagy a Vígszínháznál volt gazdasági vezető, úgy tudom ő rokon volt. Egyébként ebben a házban lakott egy ideig a Sinkovics Gombos házaspár is a gyerekekkel. Most hirtelen másra nem emlékszem vissza, de talán ennyi is elég a házról.
A ház 1928-tól az államosításig a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank tulajdonában állt. Ma már egyetlen olyan lakója sincs, aki ott lakott volna, amikor csillagos ház volt. Utolsóként a mi édesanyánk, Rojkó Ervinné sz. Jutkovics Erzsébet halt meg, 2012-ben. Őt – 18 évesen, 1944 novemberében – innen vitték előbb az óbudai téglagyárba, majd az ausztriai lichtenwörth-i táborba, ahonnan 1945 április végén legyengülve és iszonyúan lefogyva tért haza. Olyan gyenge volt, hogy nem tudott volna felmenni ötödik emeleti lakásukba. (A lift a belövések miatt már rég nem működött.) A nagymamánk és anyánk 15 éves öccse 1944 telét a gettóban töltötték, ezalatt a lakásba a hatóság menekülteket költöztetett. Mire anyánk hazaérkezett, addigra a nagymamáék is visszatértek a lepusztult, beomlott falú lakásba.
A házmester, Malischka Sándor a frissen hazatért, csontsovány lányt egy karosszékbe ültette, és úgy vitte fel az ötödikre. Ugyanebből a lakásból vitték el korábban a nagypapánkat, Jutkovics Albertet, aki soha nem tért vissza Buchenwaldból. (Nagyapánk a közeli Sas utca 21.-ben lévő Jutkovics-cinkográfiában unokaöccsével hamis igazolványokat, keresztleveleket gyártott – van még, aki tudja, miféle nyomdai eljárás ez?) - Anyu szerint valaki feljelenthette őt, mert a csillagos házból külön, személy szerint keresték és vitték el. A lakásban akkor már együtt élt a nagy család: a Szlovákiából egy halottas kocsin átlógott anyai ágú két kamaszkorú unokatestvér (Grünberg Tibi és Karcsi), nagymamánk nővére és annak családja: férje, Braun Béla bicikli-nagykereskedő (üzlete az Arany J. utca 10.-ben volt), tíz év körüli kisfiuk Jancsi és lányuk Ági, aki fiatalasszonyként kisbabát várt attól a Kallós Pétertől, aki Szenes Hannával együtt érkezett Magyarországra Palesztinából, az Egyesült Királyság ejtőernyőseként.
Braun Béla súlyos szívbeteg volt, az óvóhelyre már nem tudott lejárni. Ott halt meg a lakásban, onnan vitték ki a Kozma utcai temetőbe, de a család nem kísérhette ki.
A lipótvárosi házban középosztálybeli családok: többek között iparosok, művészek, ügyvédek éltek. Itt lakott többek között Thomán István zongoraművész, a Zenakadémia tanára, Bartók és Dohnányi mestere, aknél a világ nagy muzsikusai adtak házi koncerteket. A mester 1940-ben 77 évesen elhunyt, de a családja, lányai a háború alatt is a házban éltek. Egyik lány, Kati egy keresztény banktisztviselő felesége volt, az ő fiuk Gallia Tamás, szintén zongoraművésznek készült. A fiatalember keze a munkaszolgálatban tönkre ment, így lett hangmérnök, majd emigrálása után lemezkiadó.
A ház lakói közül mi még ismertük dr. Nagy Sára (asszony nevén Schwarz) orvosnőt, és tudjuk, hogy 13 éves Kati lányát valahol egy zárdában helyezték el, de az apácákat valaki feljelentette, és a bújtatott gyerekeket a főnök asszonnyal együtt belelőtték a Dunába.
Szintén ismertük Weisz Gyulánét, Maca nénit, de ez a második férjétől származó asszonyneve. Sajnos első férjének a nevét nem tudjuk, de azt igen, hogy munkaszolgálatban halt meg, Robi nevű fia pedig valamelyik haláltáborban.
A házban lakott a háború alatt egy másik Weisz család, Tibi fiuk ötvösnek tanult, ő szerelmes volt Anyukánkba, s mielőtt munkaszolgálatba vonult, megrendelte Anyu születésnapjára a virágot. Mire a virág 1944 szeptemberében megérkezett, Tibit már belelőtték a saját maga által ásott sírba, Balfon.
Szintén a házban, az V. emeleten lakott Ritscher Istvánné Böske tenisz bajnoknő, mérnök férjével. Tudomásunk szerint a férje valahol munkaszolgálatban pusztult el, ő pedig kivándorolt.
Feltétlenül külön kell szólni a már említett Malischka Sándorról és feleségéről Magdáról (nekünk már Sanyi bácsi és Magdus néni voltak), akik rengeteget tettek a ház lakóiért. Becsületesen őrizték a rájuk bízott értéktárgyakat, amelyeket a gettóból vagy lágerből hazatérő lakóknak az utolsó szálig visszaadtak, s ezért a világon semmit nem fogadtak el. De ennél is fontosabb, s megérdemelnék így utólag a „Világ igaza” kitüntetést, hogy egy fiatal zsidó házaspár - Forraiék - Marika nevű pár hónapos kislányát magukhoz vették, és mint saját kislányukat őrizték egészen a felszabadulásig, amikor a szülők, akik így „nyugodtan” bujkálhattak, visszajöttek a babáért.
Mint gyereknek, döbbenetes volt látni a házban olyan idősebb gazdag férfiakat téblábolni, akik addig úgy tudták magukról, hogy valakik (nagykereskedők, háziurak stb.) és hirtelen büdös zsidóként találták magukat - ömlesztve.
Pár hét alatt a nagyobb kamaszok saját kitalálású vidám előadást rendeztek a lépcsőházban - jótékony célra - a ház lakóinak.
A ház 1940 körül épült. A jelenleginél egy emelettel alacsonyabb volt. A lakások - a földszint kivételével - nem voltak nagyméretűek: emeletenként mintha 3 lakás lett volna. Tulajdonosa, Kardos Mór a házban lakott, 1944-ben nagybeteg volt. A bérlők - néhány gazdag ember kivételével - inkább középpolgárok és értelmiségiek voltak. Túlnyomó többségükben sárga csillag viselésére kötelezettek.
Mint csillagos házba általában rokonaik, ismerőseik költöztek be. Egy szoba - egy család. Több helyen kiemelték a lakás bejárati ajtaját is, mert úgysem volt funkciója. A lakók között zsidó vallású sokkal kevesebb volt, mint kikeresztelkedett. Férfi kevesebb volt, mint nő - a munkaszolgálat miatt. A nagy kamaszok és a fiatal felnőttek csapatba verődve szinte folyamatosan együtt töltötték a napot a lakásokban, a lépcsőházban, de főleg a nagy kertben.
A fiatalok - hogy elfoglalják magukat - egy, a kabaré műfajához közelálló, saját szövegekre írt zenés számokat is tartalmazó előadást is összehoztak, amely kiszerkesztette a ház és fiatal lakói életét. Ha megőrződött volna, sajátos kordokumentum lenne. Az előadást a ház lakói a lépcsőházban tetszőleges árú belépőjegy ellenében (az OMZSA javára) nézhették meg. A lakók közül később közismertté az akkor zongorista csodagyereknek tartott László Ervin vált, mint - többek között - a Club of Budapest futurológiai műhely létrehívója. Az akkori hatalom folyamatos jelenlétét a házban a házmesterné, bizonyos Henkné „biztosította” az őt gyakran látogató volksbundista fiával, fegyelmezte a lakókat.