Reflexiók - Időrendben
Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!
2014. február 19., szerda
A II. Széll Kálmán tér 10. számú házban lakott két tulajdonosa, Dr. Balkányi Kálmán (feleségével, Vészi Edittel és gyermekeikkel) és testvére, Balkányi Béla. Ebbe a házba költözött be például Márkus Andor is (feleségével, Vészi Lenkével és gyermekeikkel). Béla „nem jött vissza”. A többiek szerencsére túlélték, nagyrészt bujkálásban, ’45 után különböző időben, de kivétel nélkül emigráltak: Párizs, London, Buffalo. Anyai ágon rokonaim, Márkus Annát (Anna Mark festőművész, Párizs) kérdeztem. Dr. Márkus Gábor (rákkutató, Buffalo) írásának részletei (testvére, Anna kiegészítésével) arra utalnak, hogy más rokon és ismerős családok is voltak ebben a házban, további sorsukról nem tudunk többet.
(...) „A legrosszabb az volt, amikor a zsidóknak át kellett költözniük bérházakba, melyeket egy nagy sárga csillaggal jelöltek meg: zsidóházak. Mivel a ház, melyben mi laktunk, nem lett zsidóházzá, el kellett költöznünk. Nagybátyám, Balkányi Kálmán háza a budai oldalon zsidóház lett, és így mi odaköltöztünk. Kissé zsúfolt körülmények között laktunk, de legalább a család még együtt volt. (...).”
(...) „Ebben az időben, tehát 1944 nyarán, egy koncentrációs tábort állítottak fel Budapesten a Süketnéma Intézet területén.(...) Sokan úgy érezték, hogy jobb volna talán visszamenni a zsidóházakba, mint ott maradni a Gestapo által őrzött táborban. Furcsa módon ez lehetséges volt, és a mi családunk visszament Kálmán nagybátyám zsidóházába, Budára. Most viszonylagosan nyugodt idők következtek, mely alatt a magamfajta fiatal zsidók közmunkát végeztek Budapest környékén.(…)”.
Anna írja: (...) „Rövid ideje voltunk a zsidóházban, mikor jöttek a nyilasok és az egész házból az összes férfit elvitték. Egy hátizsákot lehetett vinni (ami mindenkinél mindig összecsomagolva állt)....Pár napra rá megjelentek a plakátok, hogy minden 16 évet betöltött nőnek (nem tudom, mi volt a felső korhatár) be kellett vonulni hátizsákkal egy bizonyos napon a Vérmezőre (...) bevonultunk, Csomádra és Imreházára vittek minket, tankcsapdákat ásni (...). Cirka három hét után azt mondták, hogy leszerelünk és elindítottak minket (...). A nyilasok átadtak a csendőröknek. A csendőrök bevittek a pünkösdfürdői strandra, ahol kis kabinházacskák voltak, előreálló tetővel. Ez egy gyűjtőtábor volt, ahol férfiak is voltak. Keresni kezdtünk valakit a Széll Kálmán téri házból és találtunk is, és így eltaláltunk Papához és hozzád.”
Márkus Andort és Gábort Petényi Géza mentette ki a menetből, Anna és Balkányi Zsuzsi maguk elmenekültek a sorból.
12 éves voltam, amikor a németek megszállták Budapestet. Itt, ebben a házban éltem nagyszüleimmel, Deutsch Árpáddal és Etellel, valamint bátyámmal, Komlós Róberttel. Ebből a házból vitték el a halálba nagyapámat, innen kerültünk - nagy viszontagságok után – vissza, amikor már gettó volt, miután megjártuk a svájci „védettházat” (ahonnan kis híján a Szent István téri Duna-szakaszba lőttek minket - ez egy külön rémálom), a Légrádi Károly (Balzac) utca 43-as számot. Dob utca 11! Szerettem ezt a kétemeletes házat. Szinte minden szomszédunkra névről emlékszem. Keresztények, zsidók, valamennyien jól megvoltunk egymással. Együtt fociztunk egy rongylabdával a sárgakockás udvaron... Amíg a nyilas pribékek nem szakították meg ezt az idillt. Nem sokan tértek vissza a ház lakói közül. Bretschneiderék, Barnáék, Schmidték és a többiek!
A Dob utca 11-be egy nagyon jó barátom költözött át a kényszer miatt családjával a Dob utca 10-ből: Katz család. A szülők és ha jól emlékszem, 5 gyerek. A barátom akkor 13 éves volt (Karcsi), aki 1947-ben Izraelbe alijázott. Sajnos ma már csak egy testvére él, Regina (Sula) Szép emlékeim vannak Róluk, már ami akkoriban lehetségesek lehettek! De mi akkor voltunk gyerekek!
A ház 1938-ban készült el, ekkor költöztek be az első lakók. Az épület a korhoz képest kiváló szolgáltatásokat nyújtott: központi fűtés, központi melegvíz-szolgáltatás, lift, mindenkinek saját kertrész, telefon a házfelügyelőhöz, külön mosókonyha. A négyemeletes ház földszintjén, az egyik oldalon a házfelügyelői szolgálati lakás volt, a másik oldalon pedig egy szoba, alkóv összkomfortos, személyzeti szobás lakás. Szemből nézve a jobb oldalon három szoba hallos, összkomfortos, személyzeti szobás lakások voltak egymás felett, míg a bal oldalon ugyanilyenek, csak egy szobával kevesebb. A leendő tulajdonosok már építkezés során meghatározhatták, hogy hol legyenek a válaszfalak, azaz az elrendezést és az egyes szobák méretét. Az eredeti elrendezésben utóbb két lakásban volt módosítás. Az utcai fronton öt üzlethelyiség van. (Érdekesség, hogy a liftet építő György Gyuricza cég nem pénzért, hanem az üzletek tulajdonjogának fejében végezte munkáját.)
Kezdetektől fogva társasházként működött, azaz a beköltözők egyúttal tulajdonosok is voltak. Ennek megfelelően nem voltak túl fiatalok a lakók, hiszen csak kifejezetten jómódú polgárok engedhették meg maguknak, hogy saját lakásba költözhessenek. Az így együtt élők vegyesen zsidók és keresztények voltak, békésen éltek egymás mellett. Kizárólag a házmesterről derült ki később, hogy a nyilas párt tagja. A többi épülettel egy időben lett csillagos ház. Ez nem vezetett konfliktusokhoz, mindenki valamiféle védettséget látott benne, együtt ültek és féltek az óvóhelyen. Természetesen ez a béke nem zavart egyes lakókat abban, hogy a háború utolsó napjaiban, az 1945. január végén elhurcolt és megölt tulajdonostárs lakását kifosszák. A háború után a nyilas házfelügyelő nyomtalanul felszívódott. A harcokban csak kisebb sérülést szenvedett az épület, a tető és a negyedik emeleti födém egy része omlott be.
A háború után csak két lakásban változtak a tulajdonosok, egyikőjük eladta, a másik illegálisan elhagyta Magyarországot (disszidált). Ez utóbbi ingatlan az üzletekkel együtt állami tulajdonba került, ami a gyakorlatban a kerületi tanács kezelését jelentette. Érdekes módon a tulajdonosi összetétel az évtizedek során nagyon keveset változott, egészen a nyolcvanas évek legelejéig. Az egyik üzlethelyiségről valamikor a hatvanas évek végén, vagy a hetvenes évek elején kiderült, hogy ugyan államosították, azonban a tulajdoni lapon elfelejtették átvezetni, ezért az eredeti tulajdonos (pontosabb az örököse) visszakapta az ingatlan feletti rendelkezés jogát.
1956-ban sem volt konfliktus a lakók között, valamennyien az óvóhelyre szorultak nap közben, csak éjszakánként mentek fel. Ez a nyugalom addig tartott, amíg egy csapat forradalmár nem közölte, hogy most sietnek, de hamarosan visszajönnek a zsidókért. Aki tehette rokonokhoz, ismerősökhöz menekült, és várta a harcok végét.
A Városmajor utca a Kékgolyó utcától a Csaba utcáig: 1938-ban az utca páratlan oldalán az 5-13 szám alatt kizárólag földszintes épületek voltak, ezeket az idők során lebontották, és különböző időpontokban a maiakat emelték. Ezek közül a 13-ban Halápi János festőművész lakása és műterme volt. A 17 számú földszintes ház ma is áll, onnan kezdve a Csaba utcáig valamennyi ház a háború előtt épült, kivéve a sarkon lévő iskola mellet álló uszodát. A páros oldalon a Kékgolyó utca sarkán egy földszintes épület volt, csakúgy, mint a 14 és 22 szám alatt.
A környék kifejezetten békés, nyugodt, polgári jellegű volt. A környéken lakók legalább látásból ismerték és köszöntötték egymást. Mindenki tiszteletben tartotta az együttélés írott és íratlan szabályait, még a nyolcvanas évek kezdetén is az autóknak „saját” parkolóhelyük volt az utcán, ahová más nem állt.
Édesanyám élt itt második férjével, öcséimmel és egy nagy családdal - 1947-től mi is bátyámmal. Szép, 3 emeletes épület az Izabella utca sarkán. A lakás igen nagy volt, hiszen négy család lakta. Innen vitték munkaszolgálatba már 1941-ben az egyik fiút, Hegedűs Istvánt, aki soha nem tért vissza! Innen deportálták Édesanyámat Lichtenwörtbe, férjét munkaszolgálatba, anyósát innen terelték és lőtték a Dunába!
A Kazinczy u. 10. I. 6-ban kaptunk lakást 1992-ben. Ebben a lakásban megtaláltunk 2 apró emléket a Bán családtól, akik - a házmester elmondása alapján - a vészterhes időkben ott laktak. Az ajtófélfán ott volt még a mezüze, benne a kis Tóra-idézettel és az ablaküvegen egy gyerekes írással belekarcolt név: Bán Miklós. Mint megtudtuk a házmestertől, Bán Miklós felnőttként hazalátogatott Amerikából és megnézte gyermekkora színhelyét.
Az édesanyámmal és fiútestvéremmel Budapest német megszállása (1944. március 19.) után költöztettek minket a Hernád utca 40. szám alatti csillagos házba. Decemberben menetben vonultunk a budapesti gettóba, a Nyár u. 12. vagy 14. szám alatti házba, amely mellett egy fából készült fal állt. 1945. január 16-án az orosz hadsereg szabadított fel minket.
Itt laktak a legjobb barátnőmék, együtt jártunk általános iskolába, akkor még Tisza Kálmán térnek hívták. Dosler volt a család neve. Három gyerekük volt. Vera, és az ikrek Béla és Kati. 1956-ban mentek el, ahogy akkor Józsi bácsi, papa mondta: „Új hazát választunk magunknak, Izraelt, mert ott legalább tudom, nem leszek idegen.” Mert tévedések elkerülése végett, igenis voltak antiszemita hangok a forradalom idején. Igaz, csak akkor, amikor a csőcselék (mert olyan is volt) erőre kapott. Mindig vannak olyanok, aki a legszentebb dolgot is képesek bemocskolni. Szóval elmentek és én egy-két évig tudtam vele levelezni, kibucba kerültek a gyerekek, a szülők csak hétvégén találkozhattak velük. Később (elég hamar elmaradt a levelezés) akkor még nem tudtam, hogy a magyar állam (a szocialista) megszakítja a diplomáciai kapcsolatot.
Veráék a hatodik emelet egyik erkélyes lakásában laktak (a körúthoz közelebb esőben), ugyanazon a folyóson lakott egy másik, nagyon szép osztálytársam Zeidler Jutka, aki később gyógypedagógus lett. Róla most nem tudok semmit. A háznak két udvara volt, a hátsó udvarban laktak Kahán Mózesék, akiknek a földszinten volt a lakásuk, egészen bent a sarokban, a feleség annak idején harisnya-szemfelszedésből (ismeri valaki ezt a foglalkozást még?) kereste a kenyerét. A házban az ötvenes években, közvetlen a kapu mellett volt egy fogtechnikus, nagyon kedves, vidám bácsi volt, később virágbolt nyílt a helyén. A fodrászüzlet, ha jól tudom, még ma is üzemel.
2014. február 18., kedd
Én abban a házban nőttem fel, és ott laktam a holokauszt idején is. Innen vitték el munkaszolgálatra az édesapámat, aki soha nem tért vissza.
A házban valóban főleg zsidók laktak már korábban is. Megpróbálom név szerint megemlíteni őket, hogy nyomuk maradjon valahogy a nagyvilágban. Az I. emelet 1-ben mi laktunk, a mellettünk lévő 2. számú lakás bérlőinek nevére már nem emlékszem vissza, de a háború után odaköltözött Dajka Margit színésznő és évekig ott lakott. Az I. emelet 3. számú lakásban laktak Somlaiék, akiket korábban Sreiernek hívtak. A férfi (Rudi bácsi) valami irodában dolgozott, felesége, Zsóka néni varrónő volt, a lakásban volt a szalonja és a műhelye is.
A II. emelet 1-ben a Fekete család lakott, ők valahogy túlélték a holokausztot. A Fekete néninek három fia volt. György valahová Dél-Amerikába ment, onnan jöttek a levelei, ami mindig nagy ünnep volt, onnan tudom én is. A középső, János Ausztriába ment ki, a harmadik, István maradt itthon a mamával. A mama és ez utóbbi fiú is itthon haltak meg sok évvel a háború után. A II. emeleten lakott még a Paszternák család, ők 1956-ban elmentek Két fiuk volt, a Róbert és a Detre. A II. emeleten lakott a Meizl család is, itt a mama túlélte a holokausztot, a huszonéves Rózsika nevű leány meghalt a deportálás során.
A III. emeleten lakott a Bánáti család, a férfi a textil szakmában volt, de nem tudom mi, ők is túlélték a háborút és ugyanezen az emeleten lakott a Dános család és ők is úgy-ahogy megmaradtak. Nem tudom, hány tagú volt a család és ki maradt meg, azt tudom, hogy volt egy Tamás nevű fiú, aki megmaradt, de ő is „disszidált” Amerikába.
A IV. emeleten lakott a háziúr, akit Bíró bácsinak emlegetett a család, a keresztnevét nem tudom. Halála után a lakásba az a Lázár Egon költözött be, aki ha jól tudom az Operaház vagy a Vígszínháznál volt gazdasági vezető, úgy tudom ő rokon volt. Egyébként ebben a házban lakott egy ideig a Sinkovics Gombos házaspár is a gyerekekkel. Most hirtelen másra nem emlékszem vissza, de talán ennyi is elég a házról.
A ház 1928-tól az államosításig a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank tulajdonában állt. Ma már egyetlen olyan lakója sincs, aki ott lakott volna, amikor csillagos ház volt. Utolsóként a mi édesanyánk, Rojkó Ervinné sz. Jutkovics Erzsébet halt meg, 2012-ben. Őt – 18 évesen, 1944 novemberében – innen vitték előbb az óbudai téglagyárba, majd az ausztriai lichtenwörth-i táborba, ahonnan 1945 április végén legyengülve és iszonyúan lefogyva tért haza. Olyan gyenge volt, hogy nem tudott volna felmenni ötödik emeleti lakásukba. (A lift a belövések miatt már rég nem működött.) A nagymamánk és anyánk 15 éves öccse 1944 telét a gettóban töltötték, ezalatt a lakásba a hatóság menekülteket költöztetett. Mire anyánk hazaérkezett, addigra a nagymamáék is visszatértek a lepusztult, beomlott falú lakásba.
A házmester, Malischka Sándor a frissen hazatért, csontsovány lányt egy karosszékbe ültette, és úgy vitte fel az ötödikre. Ugyanebből a lakásból vitték el korábban a nagypapánkat, Jutkovics Albertet, aki soha nem tért vissza Buchenwaldból. (Nagyapánk a közeli Sas utca 21.-ben lévő Jutkovics-cinkográfiában unokaöccsével hamis igazolványokat, keresztleveleket gyártott – van még, aki tudja, miféle nyomdai eljárás ez?) - Anyu szerint valaki feljelenthette őt, mert a csillagos házból külön, személy szerint keresték és vitték el. A lakásban akkor már együtt élt a nagy család: a Szlovákiából egy halottas kocsin átlógott anyai ágú két kamaszkorú unokatestvér (Grünberg Tibi és Karcsi), nagymamánk nővére és annak családja: férje, Braun Béla bicikli-nagykereskedő (üzlete az Arany J. utca 10.-ben volt), tíz év körüli kisfiuk Jancsi és lányuk Ági, aki fiatalasszonyként kisbabát várt attól a Kallós Pétertől, aki Szenes Hannával együtt érkezett Magyarországra Palesztinából, az Egyesült Királyság ejtőernyőseként.
Braun Béla súlyos szívbeteg volt, az óvóhelyre már nem tudott lejárni. Ott halt meg a lakásban, onnan vitték ki a Kozma utcai temetőbe, de a család nem kísérhette ki.
A lipótvárosi házban középosztálybeli családok: többek között iparosok, művészek, ügyvédek éltek. Itt lakott többek között Thomán István zongoraművész, a Zenakadémia tanára, Bartók és Dohnányi mestere, aknél a világ nagy muzsikusai adtak házi koncerteket. A mester 1940-ben 77 évesen elhunyt, de a családja, lányai a háború alatt is a házban éltek. Egyik lány, Kati egy keresztény banktisztviselő felesége volt, az ő fiuk Gallia Tamás, szintén zongoraművésznek készült. A fiatalember keze a munkaszolgálatban tönkre ment, így lett hangmérnök, majd emigrálása után lemezkiadó.
A ház lakói közül mi még ismertük dr. Nagy Sára (asszony nevén Schwarz) orvosnőt, és tudjuk, hogy 13 éves Kati lányát valahol egy zárdában helyezték el, de az apácákat valaki feljelentette, és a bújtatott gyerekeket a főnök asszonnyal együtt belelőtték a Dunába.
Szintén ismertük Weisz Gyulánét, Maca nénit, de ez a második férjétől származó asszonyneve. Sajnos első férjének a nevét nem tudjuk, de azt igen, hogy munkaszolgálatban halt meg, Robi nevű fia pedig valamelyik haláltáborban.
A házban lakott a háború alatt egy másik Weisz család, Tibi fiuk ötvösnek tanult, ő szerelmes volt Anyukánkba, s mielőtt munkaszolgálatba vonult, megrendelte Anyu születésnapjára a virágot. Mire a virág 1944 szeptemberében megérkezett, Tibit már belelőtték a saját maga által ásott sírba, Balfon.
Szintén a házban, az V. emeleten lakott Ritscher Istvánné Böske tenisz bajnoknő, mérnök férjével. Tudomásunk szerint a férje valahol munkaszolgálatban pusztult el, ő pedig kivándorolt.
Feltétlenül külön kell szólni a már említett Malischka Sándorról és feleségéről Magdáról (nekünk már Sanyi bácsi és Magdus néni voltak), akik rengeteget tettek a ház lakóiért. Becsületesen őrizték a rájuk bízott értéktárgyakat, amelyeket a gettóból vagy lágerből hazatérő lakóknak az utolsó szálig visszaadtak, s ezért a világon semmit nem fogadtak el. De ennél is fontosabb, s megérdemelnék így utólag a „Világ igaza” kitüntetést, hogy egy fiatal zsidó házaspár - Forraiék - Marika nevű pár hónapos kislányát magukhoz vették, és mint saját kislányukat őrizték egészen a felszabadulásig, amikor a szülők, akik így „nyugodtan” bujkálhattak, visszajöttek a babáért.
Amikor gyerek voltam és a csillagos házakról beszéltek a családban, eleinte valami nagyon kitüntetett dologra gondoltam, hiszen ha valami csillagos, az csak szép lehet.
A testvéreimmel egyetértésben teszem közzé, amit anyánk, Fischer Piroska mesélt, unokáinak le is írt arról, amit a VII. kerület Dembinszky utca 48. alatti csillagos házban megélt 1944 nyarán- kora őszén.
Anyámék korábban a Damjanich utcában, egy háromszobás lakásban laktak, ahonnan 1944 júniusában el kellett költözniük. A Dembinszky utca 48. alatti csillagos házba, egy udvari szobába utalták be négyüket, a szüleit, anyai nagyanyját és őt, aki 22 éves volt akkor. Az ingóságaik közül a szülők ágyát, szekrényét vitték magukkal, egy ágyat még a nagymamának és neki egy matracot, amit jobb híján a földre tettek. A lakás egy másik szobájába költözött egy középkorú tanár házaspár, a harmadik szobába egy Poznanból menekült, de magyar állampolgárságú német család: három felnőtt nő – nagymama, mama és egy nagynéni – egy 11 és egy 15 éves fiúval. A kényszerű együttlakás során a sors nagy ajándéka volt, hogy nagyon jó kapcsolatot alakítottak ki egymással. A szűkre szabott élelmiszer-fejadagokból együtt varázsoltak ebédet. A középkorú tanár házaspár életben maradt tagjával, Józsa nénivel és leszármazottaikkal generációkon át, azóta is fennmaradt a családi barátság.
Hogy milyen volt az élet egy ilyen csillagos házban? Reggel megadott időponttól, talán kilenctől lehetett kimenni, délután ötig. Anyánk úgy emlékezett, hogy voltak olyan dolgok, amelyeket zsidók nem vásárolhattak. Délután ötkor bezárták a ház kapuját és se ki, se be. Négy év telt el akkor a budapesti zsidó gimnáziumban szerzett kitűnő érettségi óta, de a numerus clausus miatt anyánk nem mehetett egyetemre. Fehérnemű-varrást tanult és azzal a munkával, ami néha akadt, igyekezett valami pénzt keresni. Foltozást vállalt, hogy pénzzel segítsen a szüleinek, de mivel nem lehetett szabadon kijárkálni, ez egyre nehezebb volt. A család csekély tartalékaiból vásároltak, néha eladtak ezt-azt, például az írógépért akkor viszonylag jó pénzt kaptak. Nagyon szerényen éltek.
Rengetegen laktak a csillagos házban. Sok gyerek, sok idős. Akkor látták csak, hogy milyen sokan is vannak, amikor légiriadó volt és le kellett menni a pincébe. Az emberek ilyen helyzetben nem szokásos módon viselkednek, de anyánk emlékei szerint ott is sokan voltak, akik megőrizték a méltóságukat. Esemény számba ment, amikor egy napon kihirdették, hogy nekik kell vendégül látni a fasori zsidó fiú-és leány árvaház növendékeit, mert valamiért az ottani konyha nem működött. Ezt előző napon közölték velük. Minden családra jutott egy árva. A családok nagy szeretettel fogadták őket és igyekeztek valami nagyon finom ebédet adni nekik. Kedvesek voltak velük és a gyerekek is nagyon barátságosak voltak. A forró nyárban vastag posztóruhában voltak a fiúk is, meg a lányok is. Ezt látva, a házban lakó lányok, fiatal nők, abból a kevéske magukkal hozott ruhaneműikből rájuk igazítottak egy-egy ruhadarabot, nyári ruha gyanánt. Nagy szeretettel fogadták őket.
Öröm volt, ha néha egy-egy munkaszolgálatos érkezett látogatóba. Ők akkor már nagy veszélyben voltak, mindenki tartott tőle, hogy Ukrajnába, Szerbiába vagy hadműveleti területre viszik őket. A front egyre közeledett és a házban már tudták, hogy nyugaton megtörtént a partraszállás. Persze rádiójuk már régen nem volt, mert azt még sokkal korábban be kellett szolgáltatnia minden családnak. És voltak a bombázások: szörnyű bombázások már akkor, Pesten. De hát reménykedtek, hogy valahogy majd csak lesz.
Az októberi proklamáció után azonnal átvették a nyilasok az uralmat és akkor kezdődött a pestieknek is az irtása. A központi gettóba kellett volna mindenkinek költözni, de voltak gettón kívüli helyek is, különböző iskolákba, irodákba, helyeztek el embereket, és a Magyar Izraelita Pártfogó Irodának az irodáiban is voltak már. A végén mindenkit, akit értek, bevittek a gettóba. Apánk, Gold Dezső, aki akkor már anyánk vőlegénye volt, munkaszolgálatosként Erdélyből október 16-án érkezett Pestre és nem ment vissza. A csapatából mindenki mást deportáltak. Ő maga szerzett egy úgynevezett Schutzpass-t, amit névre lehetett kiállítani, azt kitöltötték a családra.
Közben, még október elején, nagyapánknak a sok izgalomtól kilyukadt a gyomra és el kellett vinni a kórházba. A velük együtt lakó idősebbik szomszédfiú kísérte el a kórházba. Volt egy zsidó kórház a Wesselényi utcában (a mai zsidó alapítványi iskola épületében). Ott aztán összevarrták a gyomrát és rövidesen hazaküldték. Így érte őket október 20-a, amikor kijött egy rendelet, hogy minden 60 év alatti férfinak, aki nem katona, vagy munkaszolgálatos, be kell vonulnia. Akkor elvitték a társbérlőjüket, a tanár urat. Nagyapánkért rendőr ment, de a frissen operált gyomra miatt nem tudott az ágyból felkelni. Három nappal később az összes 50 év alatti nőnek is be kellett vonulnia, anyánknak is. Nagyanyánk, aki éppen elmúlt 50, a kapuig kísérte és megállta sírás nélkül, ahogy az egyetlen lányának mennie kell. A KISOK pályán gyűjtötték össze őket (ott, ahol ma a kis földalatti Mexikói úti végállomása van). Onnan Pécel felé indulva fegyveres nyilasok kísérték a gyalogmenetet. Mindenféle pajtákban aludtak, erdőkben, néha megpihentek, miután tankcsapdákat és lövészárkot ástak. Valamennyi ennivalót vihettek magukkal otthonról, később adtak nekik kenyeret, anyánk mesélte, hogy úgy odadobták nekik. Még jó, hogy a csillagos házból ismerős nőkkel együtt tudott maradni. Aztán, ahogy a front egyre közeledett, ismét gyalogmenetben visszahozták őket Pestre, majd Pesten át Budafokra. Közben volt légi riadó is. Az egyik rendőr ezekkel a szavakkal bíztatta őket: „ne féljetek lányok, Jóska bácsi – (vagyis Sztálin) - nem fog megölni benneteket a repülőről”.