Reflexiók - Időrendben
Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!
2014. február 19., szerda
Nemrég meghalt szomszédom válaszolta arra a kérdésemre, mióta lakik a Tátra utcában, hogy 1944-ben Édesanyjával jöttek ide Budáról, biztosabb helyet remélve, és amikor a Tátra u. 36. elé értek, akkor vezették ki a lakókat a házból a nyilasok és indultak velük valamerre. Bementek a házba, amikor elment a menet, de a házmester figyelmeztette őket, hogy a lakásokban még vannak keresgélő nyilasok, bújjanak el a mosókonyhában a kádak mögé. Majd szólni fog, ha tiszta a levegő.
Nyilasok portyáztak áldozatok után és be akartak jutni a házba, amire a honvédtiszti egyenruhájában, oldalán pisztolytáskával a kapuhoz siető Tóth Mihály készségesen felajánlotta nekik, hogy jöjjenek csak bátran, ám ahhoz előbb őt le kell lőniük. Egy honvédtiszt lelővése már nem fért bele a bátorságukba.
Elmondások alapján ez több alkalommal megismétlődött, ezért a házból senkit nem tudtak elvinni a nyilasok. A ház lakóinak - beleértve az egyetlen ma is élő zsidó túlélőnek, egykori lakónak, aki Indiából jött el a jeles alkalomra - kezdeményezésére 2013-ban állítottak emléket Tóth Mihály honvéd vezérőrnagynak.
Az első emeleten lakott nagybátyám Lovas Sándor ujságíró, aki innen vonult munkaszolgálatra 1942-ben. Másállapotos felesége itt érte meg a felszabadulást és miután férje nem tért haza a szovjet fogságból,1946-ban az időközben megszületett Iván fiával Kubába távozott, ott élő édesapjához és bátyjához.
A csillagos házba költöztetéskor az Akadémia u. 7. II. emeleti lakását jelölték ki számunkra. Anyám, az ő szülei, húgom és én mentünk oda, ahol egy szűkös szobánk volt, de legalább együtt lehettünk. A lakás eredetileg Nagyanyám bátyjáé, dr. Fillenz Károlyé volt. Rengetegen zsúfolódtunk itt össze, nagyjából 38-40 ember, többségük rokon volt. A ház többi lakóit csak látásból ismertük, emlékszem egy Adler nevű családra.
A Horthy-proklamáció óriási örömöt okozott, ám másnap már betörtek a házba a nyilasok, és minden 16 és 60 év közötti férfit leparancsoltak az udvarba. Nagyapát és Károly bácsit, valamint a lakásban lévő összes férfit elvitték. Soha nem tértek vissza. Adler volt a házból az egyedüli, aki megúszta és hazatért. Tőle tudtuk meg, hogy Dachauba vitték őket, és az időseket a megérkezésük órájában megölték.
Néhány nap múlva az újból megjelenő nyilasok – fiatal, tizenéves fiúk – a nőket terelték össze. Anyánkat is elvitték. Borzalmas, rettegéssel teli három nap múlva Anyánk hazaérkezett. Az óbudai téglagyárba vitték őket. Ezrével voltak ott kétségbeesett lányok, asszonyok. Anyánkat egy távoli rokon mentette ki, aki cionistaként működött, nem viselt sárga csillagot, mentett, ahol tudott. A feleségéért ment a téglagyárba, s mivel jól ismerte Anyámat, őt és velük együtt még néhány nőt sikerült kihoznia. A csillagos ház szinte egészen kiüresedett. Mi sem mertünk ott maradni.
Rokoni útbaigazítás után a Pozsonyi út 40-ben kötöttünk ki, amely svájci védettség alatt állt. Az Akadémia utcai ház, ahogyan a fotó is mutatja, szép, nagypolgári lakásaival az utca egyik legelegánsabb háza volt. Hozzá fűződő emlékeim miatt mégsem ez a szépség maradt meg bennem, hanem az ott átélt rémségek, tragédiák, számos öngyilkosság, végül szeretteink elhurcolása.
A XI. Siroki utca-Váli utca sarkán jelölt helyen a Budai Izraelita Hitközség „Baracs Károly” elemi iskolája volt található a XI. Váli u. 6. címen. Az iskola alapításának dátuma: 1928.
Én a szüleimmel és a család itthon maradt tagjaival, ha jól emlékszem talán 12-en, a VII. Dohány utca 46. szám alatti csillagos házban laktunk, a nagynéném lakásában. 8 éves voltam és muszáj volt felnőttnek lennem.
(1945). január l5-én vagy l7-én razziáztak a nyilasok a pincében. Nagyapám Erdős Ferenc, első világháborús hadirokkant – a fél szemét otthagyta Isonzónál – nem volt hajlandó se sárga csillagot felvarrni, se a gettóba bemenni, lebukott. Ott volt még egy béna nő, akit öreg édesanyja ápolt. A két idős embert elvitték, soha többet nem hallottunk róla. Négy óra múlva már az oroszok ott voltak a házban. A béna nő maradt és olyan sokkot kapott, hogy ismét tudott járni.
Itt lakott Weisz Artúr és felesége. A házaspár már régen Párizsban élt és a németek elől menekült „haza”. Nem tudom, hogy később hol bujkáltak, de visszatértek Párizsba, ahol nagyon menő bőrdíszműves műhelyük volt.
2014. február 18., kedd
A Munkácsy utca 29-ben kezdődött a boldognak indult gyerekkorom. A házunkra sárga csillag került 1944 tavaszán. A lakók összetétele is megváltozott. Háromszobás lakásunkat öten laktuk, de még két családot betelepítettek. A házat zárva tartották, a lakók csak pár órára hagyhatták el a lakhelyüket. Én csak nyáron lettem hat éves, akkor varrták rám a sárga csillagot. Addig én mentem a boltba vásárolni. Az elmúlt években lebontották a Munkácsy és a Podmaniczky utca sarkán 3-4 házat. A 29. számú ház - bármily ütött-kopottan, de áll. Az életünkben fontos helyszín!!! Bővebben a „Leltár a lomtárban” című könyvemben.
Mint gyereknek, döbbenetes volt látni a házban olyan idősebb gazdag férfiakat téblábolni, akik addig úgy tudták magukról, hogy valakik (nagykereskedők, háziurak stb.) és hirtelen büdös zsidóként találták magukat - ömlesztve.
Pár hét alatt a nagyobb kamaszok saját kitalálású vidám előadást rendeztek a lépcsőházban - jótékony célra - a ház lakóinak.
A ház 1940 körül épült. A jelenleginél egy emelettel alacsonyabb volt. A lakások - a földszint kivételével - nem voltak nagyméretűek: emeletenként mintha 3 lakás lett volna. Tulajdonosa, Kardos Mór a házban lakott, 1944-ben nagybeteg volt. A bérlők - néhány gazdag ember kivételével - inkább középpolgárok és értelmiségiek voltak. Túlnyomó többségükben sárga csillag viselésére kötelezettek.
Mint csillagos házba általában rokonaik, ismerőseik költöztek be. Egy szoba - egy család. Több helyen kiemelték a lakás bejárati ajtaját is, mert úgysem volt funkciója. A lakók között zsidó vallású sokkal kevesebb volt, mint kikeresztelkedett. Férfi kevesebb volt, mint nő - a munkaszolgálat miatt. A nagy kamaszok és a fiatal felnőttek csapatba verődve szinte folyamatosan együtt töltötték a napot a lakásokban, a lépcsőházban, de főleg a nagy kertben.
A fiatalok - hogy elfoglalják magukat - egy, a kabaré műfajához közelálló, saját szövegekre írt zenés számokat is tartalmazó előadást is összehoztak, amely kiszerkesztette a ház és fiatal lakói életét. Ha megőrződött volna, sajátos kordokumentum lenne. Az előadást a ház lakói a lépcsőházban tetszőleges árú belépőjegy ellenében (az OMZSA javára) nézhették meg. A lakók közül később közismertté az akkor zongorista csodagyereknek tartott László Ervin vált, mint - többek között - a Club of Budapest futurológiai műhely létrehívója. Az akkori hatalom folyamatos jelenlétét a házban a házmesterné, bizonyos Henkné „biztosította” az őt gyakran látogató volksbundista fiával, fegyelmezte a lakókat.
A Király utca 54. lakóház tulajdonosa nagyapám, Weisz Emil volt, aki családjával együtt a ház Király utcai oldalán, a II. emeleti ötszobás lakásban lakott. A család az akkor 75 éves Weisz Emil családfőből, feleségéből (született Bielitz Teréz, 61 éves) és a három felnőtt gyermekükből (a 29 éves Lili Leonore, a 28 éves Edith Marie és 26 éves Franz Karl) állt.
A ház lakóinak döntő többsége zsidó volt, akik sárga csillag viselésére voltak kötelezettek 1944. április 5. napjától (1240/1944. M. E. számú rendelet alapján). Miután a házat 1944. június 15-én – 2680 további budapesti házzal együtt, Budapest polgármesterének a 523.926/1944. XXI. számú leiratával – a „csillagos ház” státuszába sorolták be. A nem-zsidó minősítésű lakók elköltöztek a házból, és helyüket más házakból kiköltöztetett, valamint a visszacsatolt területekről (főként Erdélyből) érkezett zsidó családok foglalták el. Az ötfős családunk négy tagjának (az idős szülőknek és két lányuknak) az ötszobás lakásunk egyik szobájába kellett összehúzódnia, a másik négy szobát négy másik zsidó család részére jelölték ki lakóhelyül, az öt család részére közös konyha- és fürdőszoba használattal.
A házban anyám, Edith biztosította a helyet egy antifasiszta, többségében zsidókból álló, Schönherz Zoltán által vezetett kommunista csoport összejöveteleire. A csoport rendszeresen összejött a nagyszüleim lakásában. A csoport lebukott, Schönherzet 1942. július 6-án letartóztatták, kegyetlenül megkínozták a Horthy-rendőrség kihallgatói, szembesítették anyámmal és a csoport többi tagjával, de Schönherz nem tört meg, nem árulta el társait. A VKF (vezérkari főnök) különbírósága a csoport 13 tagját letartóztatta, Schönherzet halálra ítélték, és 1944. október 9-én kivégezték a Margit körúti fogház udvarán, anyámat 8 hónap internálásra ítélték, amit Nagykanizsán töltött le (de ez is egy külön történet…).
A család fiútagja, Franz Karl a háború előtt Svájcba ment, ahol a zürichi egyetemen vegyészmérnöknek tanult, így ő a háborút lényegében megúszta, csak egy néhány hónapot töltött svájci börtönben antifasiszta baloldali szervezkedés vezetése miatt. (Azonban 1950-ben koncepciós per alapján kivégezték majd utóbb rehabilitálták, de ez egy külön történet…)
Horthy Miklós kormányzó kiugrási kísérletét bejelentő beszéde (proklamáció) 1944. október 15-én hangzott el a rádióban. Az emberek először bíztak benne, hogy véget ért a háború Magyarország számára, a család két lánytagja (Lili és Edith) azonban alapos okkal tartott attól, hogy a német megszállók a kiugrást meg fogják akadályozni, és az eddigieknél is nagyobb baj vár az emberekre általában, és a zsidókra még inkább. Ezért a kabátjukról levágták a sárga csillagot, és kimentek az utcára (ami akkor főbenjáró bűnnek számított), és elmentek Lili férjének (a munkaszolgálatban lévő Virág László fogorvosnak) a Szervita téri rendelőjébe, a két idős szülő, Emil és Terus viszont a Király utca 54. szám alatti lakásban maradt. A két nőtestvér aggodalma nagyon hamar beigazolódott, amikor is megtörtént a németek által hatalomba segített Szálasi Ferenc vezette nyilas katonai puccs. A két nőtestvér a Szervita téri házban (a helyén ma a parkolóház van) lévő orvosi rendelőben bujkált (őket éjszakánként, az életét kockáztatva, a család ékszereiért cserébe Tóth Mihály ottani házmester látta el élelemmel, de ez megint egy másik történet…).
A Király utca 54. számú ház házmestere Hartmanné – a többségében zsidók által lakott házban népi németként, elkötelezett, nyilas érzelmű, besúgó – volt, aki a földszinten a kapuval szemben lakott és feljegyezte, ki mikor távozott vagy érkezett, hova jöttek vendégek, stb. Anyám és nővére elhatározták, hogy szüleiket kiszöktetik a Király utca 54-ből, ami nem volt egyszerű dolog a szülők idős korára, a zsidók kijárási tilalmára és a nyilas Hartmanné személyére tekintettel. A két nővér öccse, a Svájcban tanuló Franz Karl budapesti orvos barátja segített a szöktetésben. Egy mentőautóval este megállt a ház előtt, és mentőápolókkal, hordágyon vitték le nagyapámat a mentőbe, nagyanyám kíséretében. Hartmanné kiszaladt és kiabált az utcán, hogy nem vihetik el a nagyapámat, nem is beteg, és egyébként is kijárási tilalom van este a zsidók számára, de a mentőorvos (egyébként ő is zsidó volt) hajthatatlan maradt. Hartmanné végül beletörődött, hogy nagyapámat „kórházba viszik”, de akkor nagyanyám távozásába nem akart beleegyezni. Végül a mentőorvos mondta, hogy „reggel már a néni jön vissza, csak elkíséri a bácsit”. A mentő egyenesen a Szervita téri házba szállította nagyszüleimet, és ott csodával határos módon élték túl a nyilasok garázdálkodását és ott szabadultak fel (de ez is egy külön, kalandos történet…). Amikor az orosz katonák a pincében megjelentek és meglátták a bujkáló zsidókat, kést vettek elő, és azzal vágták le a zsidók kabátjáról a sárga csillagot és élelmet adtak a felszabadított hozzátartozóimnak.
Vissza a Király utcába, a nyilas-terror időszakába… Nagyszüleim távozása után a ház udvarára összeterelték a zsidókat, és kihajtották őket gyalogmenetben valamelyik gyűjtőhelyre (valószínűleg Csepelre), ahol bevagonírozták őket, és vitték német haláltáborba. Elmondásból tudom, hogy a ház földszinti saroklakásában lakott a Ruttkai házaspár, a férj nem volt fiatal, és az egyik lábára betegsége miatt nem tudott ráállni, ezért nem vitték munkaszolgálatra sem. Amikor az udvarra kiterelték a zsidókat, és ő nem tudott menni a többiekkel, a többi lakó szeme láttára, a nyilasok a ház udvarán puskatussal verték agyon.
A felszabadulás után néhány zsidó visszatért a házba, köztük anyám nagyszülei is a bujkálásból. Az angol és amerikai szőnyegbombázásból nagyszüleimnek kellett felújítani a házat, erre kölcsönt is vettek fel az államtól, majd a házat a felújítás után, de az államosítás előtt sikerült nagyapámnak 1950-ben eladnia egy optimista vevőnek, persze nagyon alacsony áron, így a vételárból a kölcsön vissza lett az államnak fizetve, és megmaradt két pehelypaplan ára…ennyiért ment el a család vagyona. Nagyanyám még 1945-ben meghalt, nem akart tovább élni, nem vette be a gyógyszereit, nagyapám még 5 évig élt, néhány hónappal a fia kivégzése után halt meg, de szerencsére nem tudta meg, hogy a fiát koncepciós vád alapján meggyilkolták, erről csak 1956-ban értesült a család. A házba visszatért zsidók közül ketten elmebetegek lettek, egy férfi (Sugár úr a II. emeleten) és egy nő (Garas Piroska a III. emeletről). A háznak kijutott a forradalom időszakából is, de ez már szintén egy másik történet lenne.