Reflexiók - Időrendben
Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!
2014. február 19., szerda
A Pozsonyi út 16-ban laktam, ami csillagos ház lett. 14 éves voltam. A kétszobás lakásunkban 40-en voltunk, ebből 5-en gyerekek. A házunk kapuját az ott lakó idősebb férfiak őrizték. A háznak nyilas légóparancsnoka volt, aki beengedte a nyilas suhancokat, sőt egy idősebb hölgyet a szép lakása miatt elvitetett a nyilasházba. A nyilasok többször vittek el embereket akikről soha többé nem hallottunk. 40-en voltunk egy-két szobás lakásban mamák és gyerekek és idős férfiak. Kapuőrséget tartottak, de nem sokat ért, ők is veszélybe kerültek.
(1945). január l5-én vagy l7-én razziáztak a nyilasok a pincében. Nagyapám Erdős Ferenc, első világháborús hadirokkant – a fél szemét otthagyta Isonzónál – nem volt hajlandó se sárga csillagot felvarrni, se a gettóba bemenni, lebukott. Ott volt még egy béna nő, akit öreg édesanyja ápolt. A két idős embert elvitték, soha többet nem hallottunk róla. Négy óra múlva már az oroszok ott voltak a házban. A béna nő maradt és olyan sokkot kapott, hogy ismét tudott járni.
Itt lakott Weisz Artúr és felesége. A házaspár már régen Párizsban élt és a németek elől menekült „haza”. Nem tudom, hogy később hol bujkáltak, de visszatértek Párizsba, ahol nagyon menő bőrdíszműves műhelyük volt.
Édesanyám lakott ott az első férjével. A háromszobás lakásban 32-en laktak. Onnan deportálták a nőket október 23-án.
Leánykori neve Légrády Károly utca volt. A IV.emeleten lakott nagymamám, az ő lakásába költöztek szüleim és húgom, mialatt én munkaszolgálatban voltam. Innen vitték munkára édesapámat (55 éves) és húgomat (15 éves). Apám megszökött, húgom Dachauból került vissza 1945. juniusában.
Itt lakott Grósz Lina, a nagymamám. Ez a bejelentő 1944. május 30-án készült. Tekintettel arra, hogy ő állandóan itt lakott az a gyanúm, hogy amikor csillagos ház lett, újra be kellett jelentkeznie.
A kevésnél is kevesebb, amit tudok erről a házról. Csak apró részletek. 6 éves voltam.
Anyámmal bujkáltunk, hamis papírokkal márciustól, lévén apámat március 21-én internálták Kistarcsára. 18 helyen laktunk. Hogy honnan és kik vittek ebbe a házba, azt nem tudom. 24-en voltunk a kicsi lakásban, anyámmal és ismeretlenekkel, az előszobában szorosan feküdtünk a földön. Nagyon éhesek voltunk, az asszonyok találtak némi lisztet, tojásport és darálatlan mákot és valamilyen mákos tésztát csináltak.
Másnap szóltak anyámnak, hogy egy német várja lent, menjen le. Valter állt ott, karon fogta és azt mondta ezt a házat ma viszik a Dunába, percnyi időnk sincs és elvitt a Zsidókórházba egyetlen éjszakára. Valter, nagyapám egy lekötelezettje segített, ő „adta” mellénk Valtert, aki 17 évesen szökött az SS-be, rájött, hogy hol van, megpróbált segíteni, akinek tudott, elmesélte, hogy mi történik Auschwitzban, valószínűleg leleplezték és kivégezték, mert eltűnt.
A felsorolt csillagos házak közt néhány hely dereng, anyám hagyatékában egy cetli néhány címmel, de a többi házból sem emlékszem használható részletre.
Dédanyám, Guttman Helén lakhelye 1944 októberétől a Kazinczy u. 6/a lett. (A Dob u. 10-ben laktak korábban, de az nem volt csillagos ház.) Nagyapám már ekkor Mauthausenben volt. Testvérei és anyja ebben a házban húzták ki a háború végéig. A tábort túlélte. Mikor hazaérkezett Pestre, lefogyva, kimerülve, nem ismerték meg, nem akarták elhinni, hogy él. Hosszabb idő telt el, míg valóban visszafogadták.
2014. február 18., kedd
Uhrman Györgyné sz. Zinger Katalin vagyok. 12 éves voltam, amikor 1944-ben a németek bevonulása után elrendelték a csillagos házak létrehozását. Addig szüleimmel és egy évvel idősebb bátyámmal a VIII. kerület, Teleki térre néző ház udvari frontján laktunk egy egyszoba-konyhás komfort nélküli lakásban. (A történt kezdetekor apámról, aki munkaszolgálatos volt, már hónapok óta nem tudtunk.) Hármunknak tehát költözni kellett. Apai nagynéném: Wellisch Árpádné, afféle család feje révén kerültünk a többi rokonokkal együtt a neki férje révén rokona, az amerikai állampolgár Dreisen úr Dohány u. 47.-ben lévő, négy szoba összkomfortos lakásába, ahol addig feleségével és Éva nevű felnőtt lányával lakott.
A házra kitették a kötelező sárga csillagot, a kaput zárva kellett tartani, kijárni csak egy rövid időre, emlékezetem szerint délelőtt 11 órától 2-3 óra időtartamra lehetett. A szabály betartásának ellenőrizhetősége érdekében minden lakás lakóiról névjegyzéket kellett készíteni, amit a bejárat mellett ki kellett függeszteni. Váratlan időpontokban hatósági emberek (egy rendőr, egy civillel) jelentek meg. Névsor-olvasást tartottak, és ha valaki nem volt jelen, annak (vagy tán a többieknek is?) jaj volt. Egy ilyen alkalommal történt, hogy amikor Dreisen Éva nevéhez értek, nem jelentkezett senki. Nagyon megrémültünk, mi lesz most? Már nem tudom, hogy a közegek, vagy a többi lakó, végül is a fürdőszoba melletti világítóudvarban találtak rá. Őt ugyanis a német bevonulás napján 1944. március 19-én igazoltatták az utcán és el is vitték. Nem emlékszem, mennyi idő után és miért engedték el. Attól kezdve azonban betegesen rettegett minden hivatalos ellenőrzéstől. Ezért bújt el a fürdőszoba ablakán kimászva a világítóudvarba.
E váratlan eseményektől eltekintve eleinte az élet elviselhető volt. Mi gyerekek hamar egymásra találtunk és együtt játszottunk. A felnőttek nagyon idős férfiak és különböző korú nők voltak. A kijárások során a nők - amíg volt miből - vásároltak. Főleg élelmet, amit megfőztek, megsütöttek, vagy tartalékoltak. Egyéb idejüket szellemidézéssel múlatták. Ez úgy történt, hogy egy rajzlap széleire felírták az ABC betűit, a hosszabbik oldalára merőleges vonallal a lapot kettéosztották. Az egyik térfélre felírták „igen”, a másikra „nem”. A függőleges vonal közepére kört rajzoltak. A szeánsz kezdetekor erre szájával lefelé egy vizespoharat állítottak, amire a médium rátette mutató és középső ujját. Akkor a jelenlévők javaslatára megidéztek egy szellemet, valamelyikük elhalt hozzátartozóját. A médium először azt kérdezte: „Kedves szellem, jelen vagy?”. A választ abból tudták, hogy a pohár az igen, vagy a nem térfelére vándorolt-e. Kedvező esetben aztán a jelenlévők kérdeztek, feltehetően távollévő rokonaikra vonatkozóan. A választ a pohár által bejárt betűkből tudták. A gyerekeket innen kitiltották, mindezt elbeszélésből tudom, no meg azért, mert az egyik nagynéném annyira fogékony volt az ilyesmire, hogy ha nem volt társaság, egymaga idézte a szellemeket. Csinált magának egy kisebb lapot, a poharat pénzérmével helyettesítette, sőt később már ez sem kellett, ahogy mondta: „neki a szellemek belülről beszéltek”. Így mesélte a gettó felszabadulása után, hogy napokkal előbb 10-es és 18-as számokkal álmodott, azaz megálmodta, mikor jönnek be az oroszok. De ez már egy későbbi történet.
Amint fentebb mondtam, ez a viszonylag elviselhető élet nem sokáig tartott. A nyilas hatalomátvétellel minden rosszra fordult. Nem felejtem el 1944. október 15-ét. A Horthy-proklamáció hallatán mindenki kitódult a folyosókra és örömujjongásban tört ki. Egyszer csak megjelent a szökött munkaszolgálatos anyai nagybátyám, aki azt mondta: „Bolond zsidók, ne örüljetek! Most jön a neheze”. Aztán elment. Azt mondta: a családját (feleségét és három kis gyermekét) megy megkeresni. Soha nem láttuk többé sem őt, sem anyukám családjának többi, összesen 11 tagját, akik előzőleg vidéken laktak és deportálták őket.
1944. december 2-én megjelent egy nyilas és egy rendőr. Minden lakónak le kellett mennie az udvarra, utasításokat adtak – amik arról szóltak, hogy mit lehet magunkkal vinni – stb. Végül a mi csomagunk egy iratokat tartalmazó kis bőröndből, egy kis kosár élelemből és anyukám által egy lepedőbe kötött egy b. dunyhából és egy db párnából állt.) Egyenként közölték és minden egyes után felmentünk a lakásokba, majd ismét le az udvarra. Az öregeket sem kímélték. Ide is tartozik tragikomikus emlékem. A lakók nagy éleslátással rájöttek, hogy minket most elvisznek. (Hogy hová, azt nem tudtuk.) Aztán valaki kiállt, hogy neki menlevele van. Mondjuk: svájci. A nyilas elvette, elolvasta, összetépte, és közöltek, hogy „Vajna Gábor belügyminiszter úr utasítása szerint ez a menlevél érvénytelen.” Az illető nem jött zavarba, előhúzott egy másikat, persze az ugyanarra a sorsra jutott. Amikor már minden utasítás elhangzott, minden menlevelet összetéptek, bennünket állni hagytak az udvaron, a nyilas meg a rendőr sorra járta a lakásokat ellenőrzendő, nem maradt-e ott valaki, közben összegyűjtöttek minden mozdítható értéket, és jól leitták magukat. Végül estefelé útnak indítottak bennünket. A közeli Klauzál téren kötöttünk ki. Ott ismét órákig tartó ácsorgás következett. (Akkor még nem tudtuk, hogy most már a kijelölt gettó területén vagyunk).
Ismét egy humoros emlék: A csoportból valaki, természetesen zsidó asszony odalépett a nyilashoz és imigyen szólt hozzá „Testvér! Mi lesz velünk?” Mire a testvér, aki olyan részeg volt, hogy már a testvériséget sem tartotta sértőnek, azt mondta: „Mi lenne? Jönnek az oroszok és maguk hazamennek.” Sajnos nem mindenki ment haza. Sokan ott pusztultak éhen, vagy éppen a valamelyik házba beuszuló fegyveresek lőtték őket halomra. Az én szűkebb és bővebb családom (összesen 25 fő) az Akácfa utca 54. számú sarokház harmadik emeletén foglalhatott el egy kétszobás komfortos lakást. A lakásban üres szekrények, asztal, székek és az egyik szobában két ágy volt, amelyen csak sodronyok voltak.
A kijelölt gettó területéről minden nem zsidó lakosnak és kereskedőnek ki kellett költöznie. Én az ablakból figyeltem ezt a népvándorlást. Akkor támadt az az ötletem, hogy leszedem a kabátomról a sárga csillagot és szépen odaállok egy ilyen költözködő kocsi mögé, egy gyerekre majd csak nem figyelnek oda. Így is lett. Most kell megemlékeznem a Dohány utca 47. házmester családjáról: Halászékról. Igaz emberek voltak, amennyire lehetett, segítettek nekünk. Engem Halász néni különösen megkedvelt, így amikor a gettóba induló csoportot összeterelték, azt mondta, maradjak náluk. Én persze nem akartam elválni a családomtól. (Szerencséjükre, mert valaki feljelentette őket, hogy zsidókat rejtegetnek, de a nyilasok nem találtak ott senkit.) Nos, én, min „kiköltöző” szépen bementem Halász nénihez, akinél a nyilasok leadták az összes lakás kulcsait. A kulcs birtokában bementem az elhagyott lakásba, és elkezdtem csomagolni. Legfőképpen ágyneműt és élelmet, de ruhaneműt is. Aztán lementem az utcára, és „megfogtam” egy már üres kiköltöző kocsit, arra felpakoltam és vittem a gettóba. Mivel ez olyan jól ment, az akciót naponta megismételtem, mindaddig, míg a gettó valamennyi kijáratát 5 méter magas deszkapalánkkal le nem zárták.
Még egy jó emberről kell megemlékeznem, egy Szekér Rudolf nevű keresztény ember volt, egyik apai nagybátyám pincér-kollégája. Ő már a csillagos házban is sokszor meglátogatta a családot, Amikor megtudta, hogy a gettóba kerültünk, nem volt rest az egész gettót végigjárni, amíg ránk talált. Attól kezdve naponta megjelent néhány vekni kenyérrel. Két-három veknit egymás mellé, a többit ezekre rakva, jó egy- másfél méter magasan állt a kenyér nálunk. Persze január 18-ig elfogyott, sőt kő kemény volt már, de így tudtuk valahogyan megúszni az éhenhalást. Egyébként szörnyű körülmények voltak, egy 120 főre méretezett óvóhelyen 360-an voltunk. Olyan büdös volt benne, amit, míg benn voltunk nem éreztünk, de hogyha az ember kiment, visszatértekor majd elájult a bűztől. Még csecsemő is született ott, hogy hogyan tudta az anyja tisztán tartani, egy rejtély. Mégis megértük, hogy január 18-án a gettó felszabadult. Reggel a testvérem közölte, hogy ő felmegy az utcára, mert várja az apámat (Akiről semmit sem tudtunk.) Válaszul szegény anyukám két hatalmas pofont adott neki. Persze ő mégis felment és csodák csodája, Apukámmal tért vissza A sok csoda mellett, ami segített túlélni, ez volt talán a legnagyobb.
Ezzel – akkor azt hittük, örökre – lezárult számunkra a mai napokban gőzerővel újra fényezett Horthy-korszak. De ez már egy másik mese.
1944. március 19-én „bejöttek a németek”, azaz megszállták Magyarországot, nekünk meg sárga csillagot kellett viselni.
A Goldberger gyár történetéről írt könyvben (dr. Geszler Ödön: A 200 éves Budaprint PNYV Goldberger Textilművek története 1784-1984.) a szerző beszámol arról, hogy mi történt a Goldberger gyár vezetésével: 1944. március 19-én, mindjárt az első napon a Gestapo elhurcolta Goldberger Leót és letartóztatta a gyár vezetőit. Számunkra ez azért is volt végzetes, mert amíg ők vezették a gyárat, addig anyámat támogatták anyagilag.
„1944. szeptember 18-án újabb óriási bombatámadás érte a gyárat. Hatalmas rombolásokat okozott, amelynek helyreállítását meg sem kísérelték. A repülők a bombáikkal a dunai vasúti hidat keresték, de azok a környékre hullottak: a gyárra, a bolgárkertészetre és a téli kikötő öblébe.” (i.m. 164. oldal)
Amikor a családnak a csillagos házba kellett költöznie, anyám és nagynéném értékesebb dolgait egy-egy nagy ládában a Goli egyik raktárában „bujtatták.” Így aztán az értékek (ezüst-nemű, ékszerek, bundák, én ezekről tudok, de hogy még mi volt a ládákban, nem tudom) ott pusztultak a bombatámadásban, illetve az azt követő tűzben. (Apánk Kis György textilmérnök ugyanis a Kelenföldi Goldbergerben dolgozott. Nagybátyám Kollin András, anyám testvérének férje úgyszintén, így kerültek a ládák a fonodába, amely leégett). Még egy nagyon szomorú dolog: Goldberger Leót Mauthausenbe hurcolták, ahol 14 hónapi raboskodás után 1945. május 5-én meghalt.
L. R. Braham A magyar holocaust című könyvének II. kötetében A zsidók átköltöztetése című fejezetben részletesen ír erről, néhány mondatát idézem itt.
„ A budapesti zsidók átköltöztetésére és koncentrálására vonatkozó rendeleteket (1944) június 16-án adták ki……Az összes átköltözést június 21-ig, azaz három napon belül be kell fejezni, ezt később meghosszabbították nyolc napra… Hogy a csillagos házakat könnyen fel lehessen ismerni, a rendelet megszabta, hogy különleges jelvényt kell elhelyezni az épületek minden kapuján A jelvény egy 30 cm átmérőjű kanárisárga Dávid-csillag volt 51x36 cm-es fekete alapon… A rendelet szerint egy zsidó családnak egy lakószobára volt joga… Csaknem 200 000 lelket érintett az átköltöztetési rendelet… kb. 28 000 lakásnak a kiürítését jelentette.
Az átköltöztetés után megjelent a következő rendelet: a zsidók Budapesten a lakásul kijelölt házakat csak 14 és 17 óra között hagyhatják el (ezt később de. 11 és du. 17 óra közti időszakra módosították) A zsidók nem fogadhattak látogatót, a házfelügyelőnek ellenőriznie kellett, hogy a bentlakó és névjegyzékbe vett zsidók nem szöktek-e meg, az eltűnteket azonnal jelenteniük kellett. A zsidók a villamoson csak az utolsó pótkocsin utazhattak. A zsidók a parkokban és sétatereken nem tartózkodhattak.”
A család Hoffman Kati (Pesti nagymama testvérének a lánya) és férje Stern Jenő … lakásába költözött. A különféle iratok tanulsága szerint a Károly körút 26. félemeletén, valószínűleg egy három-szobás lakásban a következők laktak: … (12 fő). Biztos, hogy még voltak mások is, mert folyton sok-sok emberre emlékszem. Óriási viták és veszekedések voltak a felnőttek között, üvöltöztek egymással, anyám nagyon hamar felkapta a vizet, hirtelen haragú és szókimondó volt.
A következő cikkecskét egy közösségi portál felhívására írtam 2006-ban, ma sem tudnék jobbat írni.
Mit tud egy nyolc éves kislány? Mit észlel, és mit érez meg annak a vasárnapnak (1944. október 15.) történéseiből, hangulatából? Talán csak annyit, hogy egyugyanazon napon körülötte megnyílt a mennyország („Végre! Vége, megmenekültünk….” mondták és sugározták a felnőttek,) és este 6 óra felé lezuhantunk a pokolba. Gyönyörű verőfényes nap volt, a Károly körút 26. alatti csillagos házban voltunk, három család összezsúfolva egy lakásban. Minket, gyerekeket az Erzsébet térre küldtek sétálni. Rugdaltam az őszi leveleket. Kijárási idő volt, de a sárga csillag persze rajtunk volt. Öcsém két és fél éves volt, ragyogó szőke, csigás hajjal, egy középkék bársony öltönyben szaladgált a többiekkel. Egy katonatiszt nézett bennünket (utóbb kiderült, egy német tiszt) kérdezte a velünk lévő felnőttet (nem anyánk volt, valaki más) hogy lehet, hogy ezen a szép kisfiún sárga csillag van? Értettem, mert akkor már három éve tanultam németül. Nem tudom, ki mit válaszolt. Csak nagyon élveztem a napsütést, a levelek rugdalását, meg valami kimondatlan felszabadult hangulatot. Estefelé beborult, fújt a szél és ijesztően hordta azokat a leveleket, amelyeket olyan boldogan rugdaltam délelőtt. Mindenki kinn volt a körfolyosón, az udvar közepén lenn egy férfi üvöltött, nem is értettem, hogy mit. Sorba járták a lakásokat, zavarták le a földszintre a felnőtteket, a mi lakásunkból is. Öcsémet, meg engem egy alig ismert nagynéni fogott kézen és vitt le, be egy taxiba, nem is tudom, hogy volt ez. Utóbb derült ki, hogy apám bátyjának keresztény felesége, Irma néni szöktetett ki bennünket, és vitt a Hajós utcában lévő lakására. Féltem, sírtam, de Irma néni keményen rám szólt, hogy sürgősen hagyjam abba a bőgést, tanítsam meg az öcsémnek az új nevét, meg azt, hogy erdélyi menekültek vagyunk. Irma néni rettegett, hogy a szomszédok rájönnek, mi van. Rettegett, de hős volt, hős volt, de rettegett (mint a magyarság egy része). Én meg bőgtem, az öcsémmel veszekedtem, hogy tanulja már meg azt, hogy… és nem tudom megmondani, milyen szörnyűségesen éreztem magam. Csak ez a kilátástalan, szörnyű félelem és magamrahagyatottság-érzés maradt meg emlékként, meg valami harag-féle anyánk iránt. Mintha, szegény, ő tehetett volna arról, hogy elvitték.
Hát igen, meg kellett tanulnia Ádámnak is, hogy ő Fehér Ádám. Nehezen ment. Egy gangos házban a gangra nyíló konyhára emlékszem, másra nem és sajnos Irma nénire sem, pedig jó lenne, ha nem felejtenénk el sohasem Kis Ferencné Irma néni nevét. November első napjaiban előkerült anyám, aki a hajógyárból, egy, nem a nevére szóló, ott az egyik sorstársától kapott menlevél-másolattal, csodával határos módon menekült meg. (Akkor is voltak csodák és nagyon szükségesek voltak a csodák, mert csak a csodák mentettek meg minket, akik, végül is, meg-menekültünk.) Aztán Irma néni egyik nap elvitt minket a Pozsonyi út 23-ba (ma már tudom, hogy a nemzetközi gettóba). Ott is, majd január elejétől a „magyar” gettóban is számos csoda történt. De sosem volt olyan elhagyatottság érzésem, mint akkor, hiszen együtt voltunk anyámmal.
Milyen sors várt volna anyánkra, ha nem történik csoda?
R. L. Braham könyvének második kötetéből néhány sor: (Halálmenetek Hegyeshalomba című fejezet 209. oldal). A Budapesten letartóztatott férfiakat és nőket, valamint az árokásással foglalkoztatottakat később hivatalosan a zsidók külön kategóriájának nyilvánították - ők lettek a „a németeknek Magyarország érdekében végzendő munkára kölcsönadandók”. A Hegyeshalomba -- a „kölcsönadott” zsidók átadásának színhelyéül szolgáló határállomásra - való menetelések november 8-án kezdődtek (legalább is hivatalosan? Néhány túlbuzgó nyilas két nappal korábban kezdte a meneteltetést) Minden nap 2000 zsidót indítottak útnak. A zsidók többségét….először Óbudára vitték az újlaki téglagyárban létesített táborba. A zsidókat két-három napig tartották a táborban. Ezreket tartottak a téglaszárító színekben (melyeknek nincsenek falaik, csak tetejük)… Nem kaptak semmi ennivalót, s noha névlegesen a rendőrségre bízták a rend fenntartását, az igazi hatalmat gyakorló nyilasok gyakran elrabolták a zsidók értékeit, ruháit, takaróit és a náluk lévő mindennemű élelmiszert.”
Anyám három-négy napig volt a táborban. Néha sikerült néhány embert kimenekíteni a táborból (Wallenberg, Carl Lutz, két-három orvos küszködött, Braham szerint néhányszáz embert sikerült kihozni (210. oldal).
Ezt a jelenetet anyám többször is elmesélte, különösen olyankor, amikor rá akart venni, hogy higgyek a csodákban. Elég sokszor volt ilyen kettőnk közös életében. Több sor állt, amikor a menleveleket vizsgálták. Anika ott a táborban egy ismeretlen nőtől kapta meg a nő menlevelének másolatát. Anika a sor végén állt, lassan haladt a sor. A mellettük lévő sorban egy rendőr-egyenruhás nő vizsgálta a menleveleket, gyorsabban haladtak, mint anyámék sora. Egyszer csak néhány embert megfordítottak és a rendőrnő sorának a végére állították, így anyám a harmadik-negyedik lett a rendőrnő sorában. A rendőrnő anyám előtt senkit sem engedett el. Anyám eléje lépett, odanyújtotta a vadidegen menlevelet. A rendőrnő belenézett a menlevélbe, ránézett anyámra, majd újra a menlevélre, újra anyámra, aki kitartóan nézett a rendőrnőre. Anyám tudta, hogy semmi sem stimmel a személyleírásban, de erőltette, hogy ne süsse le a szemét. És a rendőrnő elengedte. Itt mindig befejeződött az elbeszélés, hogy hogyan került vissza a téglagyárból a belvárosba, hogyan talált meg minket… nem nagyon tudom.
Én abban a házban nőttem fel, és ott laktam a holokauszt idején is. Innen vitték el munkaszolgálatra az édesapámat, aki soha nem tért vissza.
A házban valóban főleg zsidók laktak már korábban is. Megpróbálom név szerint megemlíteni őket, hogy nyomuk maradjon valahogy a nagyvilágban. Az I. emelet 1-ben mi laktunk, a mellettünk lévő 2. számú lakás bérlőinek nevére már nem emlékszem vissza, de a háború után odaköltözött Dajka Margit színésznő és évekig ott lakott. Az I. emelet 3. számú lakásban laktak Somlaiék, akiket korábban Sreiernek hívtak. A férfi (Rudi bácsi) valami irodában dolgozott, felesége, Zsóka néni varrónő volt, a lakásban volt a szalonja és a műhelye is.
A II. emelet 1-ben a Fekete család lakott, ők valahogy túlélték a holokausztot. A Fekete néninek három fia volt. György valahová Dél-Amerikába ment, onnan jöttek a levelei, ami mindig nagy ünnep volt, onnan tudom én is. A középső, János Ausztriába ment ki, a harmadik, István maradt itthon a mamával. A mama és ez utóbbi fiú is itthon haltak meg sok évvel a háború után. A II. emeleten lakott még a Paszternák család, ők 1956-ban elmentek Két fiuk volt, a Róbert és a Detre. A II. emeleten lakott a Meizl család is, itt a mama túlélte a holokausztot, a huszonéves Rózsika nevű leány meghalt a deportálás során.
A III. emeleten lakott a Bánáti család, a férfi a textil szakmában volt, de nem tudom mi, ők is túlélték a háborút és ugyanezen az emeleten lakott a Dános család és ők is úgy-ahogy megmaradtak. Nem tudom, hány tagú volt a család és ki maradt meg, azt tudom, hogy volt egy Tamás nevű fiú, aki megmaradt, de ő is „disszidált” Amerikába.
A IV. emeleten lakott a háziúr, akit Bíró bácsinak emlegetett a család, a keresztnevét nem tudom. Halála után a lakásba az a Lázár Egon költözött be, aki ha jól tudom az Operaház vagy a Vígszínháznál volt gazdasági vezető, úgy tudom ő rokon volt. Egyébként ebben a házban lakott egy ideig a Sinkovics Gombos házaspár is a gyerekekkel. Most hirtelen másra nem emlékszem vissza, de talán ennyi is elég a házról.