Reflexiók - Időrendben

Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!

2014. február 19., szerda

XIII. kerület, Pozsonyi út 16. - Bán Ágnes

Én se Apámat, se egyik nagyszülőmet nem ismertem. Anyai nagyszüleim szerencséjükre még a vészkorszak előtt meghaltak, apai nagyanyám apám testvéreivel még időben kimentek Amerikába, őket képről láthattam. Apám születésem után munkaszolgálatos lett, majd  1945 januárjában Buchenwaldban megölték. Anyám, a bátyám és én a Pozsonyi úti csillagos házban voltunk és csak nagy szerencsével úsztuk meg a Dunába lövést, aztán gettóba kerültünk és ott szabadultunk fel. Én még 2 éves se voltam, így szerencsére semmire se emlékszem, a bátyám kiskamasz lévén (9 éves volt) viszont sok mindenre.

VIII. kerület, Erdélyi utca 19. - Tom Molnár (Tamás Molnár)

Itt születtem 1934-ben (Erdélyi u. 19. szám, 2 emelet 3.). Itt éltem első 10 évemet teljes családi körben. 1944 júniusában lett csillagos ház. Október 16-án a nyilas hatalomátvétel után a nyilasok betörtek a házba. Egy félbolond fiút helyben kivégeztek, a lakókat feltartott kézzel kivezényeltek az utcára es végig masíroztattak minket ilyen módon (Azt hiszem, hogy Nefelejcs útnak hívták- nem vagyok biztos benne) egy házba, ahol betettek egy másik idegen lakásba, miután az udvaron várakoztunk és elvették az emberektől, akiken volt ékszer. De egész éjjel vakaróztunk, mert a lakás tele volt poloskával. Kb. 2-3 nap múlva a nyilas kíséret visszavitte a csoportot az Erdélyi utca 19-be.Mint később megtudtuk, a nyilas vezér szeretője lakott ebben a házban és ide jött pihenni. Ezzel szerencsénk volt.

Tovább...

Majd novemberben mindenkinek a gettóba vagy védett házba kellet költözni. Anyám, testvére, én és a kishúgom a Sziget u. 40-ben találtunk helyet egy szobában, ahol több család is lakott, négyen egy ágyban aludtunk. Látva a lehetetlen zsúfoltságot, sikerült elhelyezni engem és testvéremet egy református intézetbe. Ott vészeltük át a háborút. Közben Anyámat és testvéré Bergen-Belsenbe deportálták december elején. Fájdalmas emlékek.

Remélem, valaki talán még elolvassa a sorokat, és érintkezésbe lép velem, mert senkiről nem tudok azóta.

VII. kerület, Akácfa utca 43. - David Gordon (volt Weisz János)

Az Akácfa u. 43. is csillagos ház volt, ide költöztünk édesanyámmal 1944 júniusában, mert itt laktak a nagyszüleim Tannenbaum Rezső és Róza, Margit leányukkal. Később ideköltözött édesanyám két nővére és egyikük férje. Nagynénémékkel és nagybátyámékkal nyolcan laktunk egy kis, 2 és fél szobás lakásban és már alig volt mit ennünk. Innen jártam sárga karszalaggal a Madách gimnáziumba, amíg lehetett.

Tovább...

Október 13-án édesapám, Weisz István kapott 2 vagy 3 napos szabadságot a munkatáborból, a nyilas puccs napján, 15-én innen indult vissza munkaszolgálatra az egységéhez, de útközben a nyilasok elfogták és félig agyonverve tántorgott vissza ebbe a házba. Két nap múlva újra elfogták, és innen hurcolták Buchenwaldba, ahonnan már nem tért vissza. Ma kívülről a ház szépen van restaurálva, de belül ugyanolyan, mint volt. A ház később a gettó területén belül esett.

Amikor híre jött, hogy a pesti zárt gettót fel szándékoznak gyújtani, az Akácfa utca 43-ba novemberben értünk jött egy nyilasnak álcázott ellenálló, átszöktetett minket, és átkísért nyolc családtagot a Szent István park 25. alatti védett házba. Ekkor 13 éves voltam. Itt várt ránk már a nővérem és kilencedmagammal elfoglaltunk egy sarkot egy első emeleti lakásban, egy szoba sarkában. A lakásban legalább még 4 család lakott, az ablakok ki voltak törve, kint sokszor -15 fok volt. Már minden bútort eltüzeltünk és alig volt valami ennivalónk. A vízvezetékek is csak a pincében működtek. A nyilasok két alkalommal gyűjtöttek össze bennünket a ház előtt azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy az alig 80 lépésre lévő Dunába lőjenek. Mindkét alkalommal a szomszéd házban élő nyilasvezérre hivatkoztunk, erre visszaengedtek. Január 15-én foglalták el az oroszok az épületet, de még sokáig nem volt hová mennünk és tovább éheztünk legalább ’45. február-márciusig.

XII. kerület, Városmajor utca 15. - Bakó Gábor

A ház 1938-ban készült el, ekkor költöztek be az első lakók. Az épület a korhoz képest kiváló szolgáltatásokat nyújtott: központi fűtés, központi melegvíz-szolgáltatás, lift, mindenkinek saját kertrész, telefon a házfelügyelőhöz, külön mosókonyha. A négyemeletes ház földszintjén, az egyik oldalon a házfelügyelői szolgálati lakás volt, a másik oldalon pedig egy szoba, alkóv összkomfortos, személyzeti szobás lakás. Szemből nézve a jobb oldalon három szoba hallos, összkomfortos, személyzeti szobás lakások voltak egymás felett, míg a bal oldalon ugyanilyenek, csak egy szobával kevesebb. A leendő tulajdonosok már építkezés során meghatározhatták, hogy hol legyenek a válaszfalak, azaz az elrendezést és az egyes szobák méretét. Az eredeti elrendezésben utóbb két lakásban volt módosítás. Az utcai fronton öt üzlethelyiség van. (Érdekesség, hogy a liftet építő György Gyuricza cég nem pénzért, hanem az üzletek tulajdonjogának fejében végezte munkáját.)

Tovább...

Kezdetektől fogva társasházként működött, azaz a beköltözők egyúttal tulajdonosok is voltak. Ennek megfelelően nem voltak túl fiatalok a lakók, hiszen csak kifejezetten jómódú polgárok engedhették meg maguknak, hogy saját lakásba költözhessenek. Az így együtt élők vegyesen zsidók és keresztények voltak, békésen éltek egymás mellett. Kizárólag a házmesterről derült ki később, hogy a nyilas párt tagja. A többi épülettel egy időben lett csillagos ház. Ez nem vezetett konfliktusokhoz, mindenki valamiféle védettséget látott benne, együtt ültek és féltek az óvóhelyen. Természetesen ez a béke nem zavart egyes lakókat abban, hogy a háború utolsó napjaiban, az 1945. január végén elhurcolt és megölt tulajdonostárs lakását kifosszák. A háború után a nyilas házfelügyelő nyomtalanul felszívódott. A harcokban csak kisebb sérülést szenvedett az épület, a tető és a negyedik emeleti födém egy része omlott be.

A háború után csak két lakásban változtak a tulajdonosok, egyikőjük eladta, a másik illegálisan elhagyta Magyarországot (disszidált). Ez utóbbi ingatlan az üzletekkel együtt állami tulajdonba került, ami a gyakorlatban a kerületi tanács kezelését jelentette. Érdekes módon a tulajdonosi összetétel az évtizedek során nagyon keveset változott, egészen a nyolcvanas évek legelejéig. Az egyik üzlethelyiségről valamikor a hatvanas évek végén, vagy a hetvenes évek elején kiderült, hogy ugyan államosították, azonban a tulajdoni lapon elfelejtették átvezetni, ezért az eredeti tulajdonos (pontosabb az örököse) visszakapta az ingatlan feletti rendelkezés jogát.

1956-ban sem volt konfliktus a lakók között, valamennyien az óvóhelyre szorultak nap közben, csak éjszakánként mentek fel. Ez a nyugalom addig tartott, amíg egy csapat forradalmár nem közölte, hogy most sietnek, de hamarosan visszajönnek a zsidókért. Aki tehette rokonokhoz, ismerősökhöz menekült, és várta a harcok végét.

A Városmajor utca a Kékgolyó utcától a Csaba utcáig: 1938-ban az utca páratlan oldalán az 5-13 szám alatt kizárólag földszintes épületek voltak, ezeket az idők során lebontották, és különböző időpontokban a maiakat emelték. Ezek közül a 13-ban Halápi János festőművész lakása és műterme volt. A 17 számú földszintes ház ma is áll, onnan kezdve a Csaba utcáig valamennyi ház a háború előtt épült, kivéve a sarkon lévő iskola mellet álló uszodát. A páros oldalon a Kékgolyó utca sarkán egy földszintes épület volt, csakúgy, mint a 14 és 22 szám alatt.

A környék kifejezetten békés, nyugodt, polgári jellegű volt. A környéken lakók legalább látásból ismerték és köszöntötték egymást. Mindenki tiszteletben tartotta az együttélés írott és íratlan szabályait, még a nyolcvanas évek kezdetén is az autóknak „saját” parkolóhelyük volt az utcán, ahová más nem állt.

V. kerület, Akadémia utca 7. - Kiss Marianne

A csillagos házba költöztetéskor az Akadémia u. 7. II. emeleti lakását jelölték ki számunkra. Anyám, az ő szülei, húgom és én mentünk oda, ahol egy szűkös szobánk volt, de legalább együtt lehettünk. A lakás eredetileg Nagyanyám bátyjáé, dr. Fillenz Károlyé volt. Rengetegen zsúfolódtunk itt össze, nagyjából 38-40 ember, többségük rokon volt. A ház többi lakóit csak látásból ismertük, emlékszem egy Adler nevű családra.

Tovább...

A Horthy-proklamáció óriási örömöt okozott, ám másnap már betörtek a házba a nyilasok, és minden 16 és 60 év közötti férfit leparancsoltak az udvarba. Nagyapát és Károly bácsit, valamint a lakásban lévő összes férfit elvitték. Soha nem tértek vissza. Adler volt a házból az egyedüli, aki megúszta és hazatért. Tőle tudtuk meg, hogy Dachauba vitték őket, és az időseket a megérkezésük órájában megölték.

Néhány nap múlva az újból megjelenő nyilasok – fiatal, tizenéves fiúk – a nőket terelték össze. Anyánkat is elvitték. Borzalmas, rettegéssel teli három nap múlva Anyánk hazaérkezett. Az óbudai téglagyárba vitték őket. Ezrével voltak ott kétségbeesett lányok, asszonyok. Anyánkat egy távoli rokon mentette ki, aki cionistaként működött, nem viselt sárga csillagot, mentett, ahol tudott. A feleségéért ment a téglagyárba, s mivel jól ismerte Anyámat, őt és velük együtt még néhány nőt sikerült kihoznia. A csillagos ház szinte egészen kiüresedett. Mi sem mertünk ott maradni.

Rokoni útbaigazítás után a Pozsonyi út 40-ben kötöttünk ki, amely svájci védettség alatt állt. Az Akadémia utcai ház, ahogyan a fotó is mutatja, szép, nagypolgári lakásaival az utca egyik legelegánsabb háza volt. Hozzá fűződő emlékeim miatt mégsem ez a szépség maradt meg bennem, hanem az ott átélt rémségek, tragédiák, számos öngyilkosság, végül szeretteink elhurcolása.

VII. kerület, Dohány utca 46. - Fodor Ervin

Én a szüleimmel és a család itthon maradt tagjaival, ha jól emlékszem talán 12-en, a VII. Dohány utca 46. szám alatti csillagos házban laktunk, a nagynéném lakásában. 8 éves voltam és muszáj volt felnőttnek lennem.

VII. kerület, Dembinszky utca 18. - Dénes Mari

(1945). január l5-én vagy l7-én razziáztak a nyilasok a pincében. Nagyapám Erdős Ferenc, első világháborús hadirokkant – a fél szemét otthagyta Isonzónál – nem volt hajlandó se sárga csillagot felvarrni, se a gettóba bemenni, lebukott. Ott volt még egy béna nő, akit öreg édesanyja ápolt. A két idős embert elvitték, soha többet nem hallottunk róla. Négy óra múlva már az oroszok ott voltak a házban. A béna nő maradt és olyan sokkot kapott, hogy ismét tudott járni.

Itt lakott Weisz Artúr és felesége. A házaspár már régen Párizsban élt és a németek elől menekült „haza”. Nem tudom, hogy később hol bujkáltak, de visszatértek Párizsba, ahol nagyon menő bőrdíszműves műhelyük volt.

2014. február 18., kedd

VI. kerület, Munkácsy Mihály utca 29. - Büchler Júlia

A Munkácsy utca 29-ben kezdődött a boldognak indult gyerekkorom. A házunkra sárga csillag került 1944 tavaszán. A lakók összetétele is megváltozott. Háromszobás lakásunkat öten laktuk, de még két családot betelepítettek. A házat zárva tartották, a lakók csak pár órára hagyhatták el a lakhelyüket. Én csak nyáron lettem hat éves, akkor varrták rám a sárga csillagot. Addig én mentem a boltba vásárolni. Az elmúlt években lebontották a Munkácsy és a Podmaniczky utca sarkán 3-4 házat. A 29. számú ház - bármily ütött-kopottan, de áll. Az életünkben fontos helyszín!!! Bővebben a „Leltár a lomtárban” című könyvemben.

VI. kerület, Király utca 54. - Hoffmann László

A Király utca 54. lakóház tulajdonosa nagyapám, Weisz Emil volt, aki családjával együtt a ház Király utcai oldalán, a II. emeleti ötszobás lakásban lakott. A család az akkor 75 éves Weisz Emil családfőből, feleségéből (született Bielitz Teréz, 61 éves) és a három felnőtt gyermekükből (a 29 éves Lili Leonore, a 28 éves Edith Marie és 26 éves Franz Karl) állt.

Tovább...

A ház lakóinak döntő többsége zsidó volt, akik sárga csillag viselésére voltak kötelezettek 1944. április 5. napjától (1240/1944. M. E. számú rendelet alapján). Miután a házat 1944. június 15-én  – 2680 további budapesti házzal együtt, Budapest polgármesterének a 523.926/1944. XXI. számú leiratával – a „csillagos ház” státuszába sorolták be. A nem-zsidó minősítésű lakók elköltöztek a házból, és helyüket más házakból kiköltöztetett, valamint a visszacsatolt területekről (főként Erdélyből) érkezett zsidó családok foglalták el. Az ötfős családunk négy tagjának (az idős szülőknek és két lányuknak) az ötszobás lakásunk egyik szobájába kellett összehúzódnia, a másik négy szobát négy másik zsidó család részére jelölték ki lakóhelyül, az öt család részére közös konyha- és fürdőszoba használattal.

A házban anyám, Edith biztosította a helyet egy antifasiszta, többségében zsidókból álló, Schönherz Zoltán által vezetett kommunista csoport összejöveteleire. A csoport rendszeresen összejött a nagyszüleim lakásában. A csoport lebukott, Schönherzet 1942. július 6-án letartóztatták, kegyetlenül megkínozták a Horthy-rendőrség kihallgatói, szembesítették anyámmal és a csoport többi tagjával, de Schönherz nem tört meg, nem árulta el társait. A VKF (vezérkari főnök) különbírósága a csoport 13 tagját letartóztatta, Schönherzet halálra ítélték, és 1944. október 9-én kivégezték a Margit körúti fogház udvarán, anyámat 8 hónap internálásra ítélték, amit Nagykanizsán töltött le (de ez is egy külön történet…).

A család fiútagja, Franz Karl a háború előtt Svájcba ment, ahol a zürichi egyetemen vegyészmérnöknek tanult, így ő a háborút lényegében megúszta, csak egy néhány hónapot töltött svájci börtönben antifasiszta baloldali szervezkedés vezetése miatt. (Azonban 1950-ben koncepciós per alapján kivégezték majd utóbb rehabilitálták, de ez egy külön történet…)

Horthy Miklós kormányzó kiugrási kísérletét bejelentő beszéde (proklamáció) 1944. október 15-én hangzott el a rádióban. Az emberek először bíztak benne, hogy véget ért a háború Magyarország számára, a család két lánytagja (Lili és Edith) azonban alapos okkal tartott attól, hogy a német megszállók a kiugrást meg fogják akadályozni, és az eddigieknél is nagyobb baj vár az emberekre általában, és a zsidókra még inkább. Ezért a kabátjukról levágták a sárga csillagot, és kimentek az utcára (ami akkor főbenjáró bűnnek számított), és elmentek Lili férjének (a munkaszolgálatban lévő Virág László fogorvosnak) a Szervita téri rendelőjébe, a két idős szülő, Emil és Terus viszont a Király utca 54. szám alatti lakásban maradt. A két nőtestvér aggodalma nagyon hamar beigazolódott, amikor is megtörtént a németek által hatalomba segített Szálasi Ferenc vezette nyilas katonai puccs. A két nőtestvér a Szervita téri házban (a helyén ma a parkolóház van) lévő orvosi rendelőben bujkált (őket éjszakánként, az életét kockáztatva, a család ékszereiért cserébe Tóth Mihály ottani házmester látta el élelemmel, de ez megint egy másik történet…).

A Király utca 54. számú ház házmestere Hartmanné –  a többségében zsidók által lakott házban népi németként, elkötelezett, nyilas érzelmű, besúgó – volt, aki a földszinten a kapuval szemben lakott és feljegyezte, ki mikor távozott vagy érkezett, hova jöttek vendégek, stb. Anyám és nővére elhatározták, hogy szüleiket kiszöktetik a Király utca 54-ből, ami nem volt egyszerű dolog a szülők idős korára, a zsidók kijárási tilalmára és a nyilas Hartmanné személyére tekintettel. A két nővér öccse, a Svájcban tanuló Franz Karl budapesti orvos barátja segített a szöktetésben. Egy mentőautóval este megállt a ház előtt, és mentőápolókkal, hordágyon vitték le nagyapámat a mentőbe, nagyanyám kíséretében. Hartmanné kiszaladt és kiabált az utcán, hogy nem vihetik el a nagyapámat, nem is beteg, és egyébként is kijárási tilalom van este a zsidók számára, de a mentőorvos (egyébként ő is zsidó volt) hajthatatlan maradt. Hartmanné végül beletörődött, hogy nagyapámat „kórházba viszik”, de akkor nagyanyám távozásába nem akart beleegyezni. Végül a mentőorvos mondta, hogy „reggel már a néni jön vissza, csak elkíséri a bácsit”. A mentő egyenesen a Szervita téri házba szállította nagyszüleimet, és ott csodával határos módon élték túl a nyilasok garázdálkodását és ott szabadultak fel (de ez is egy külön, kalandos történet…). Amikor az orosz katonák a pincében megjelentek és meglátták a bujkáló zsidókat, kést vettek elő, és azzal vágták le a zsidók kabátjáról a sárga csillagot és élelmet adtak a felszabadított hozzátartozóimnak.

Vissza a Király utcába, a nyilas-terror időszakába… Nagyszüleim távozása után a ház udvarára összeterelték a zsidókat, és kihajtották őket gyalogmenetben valamelyik gyűjtőhelyre (valószínűleg Csepelre), ahol bevagonírozták őket, és vitték német haláltáborba. Elmondásból tudom, hogy a ház földszinti saroklakásában lakott a Ruttkai házaspár, a férj nem volt fiatal, és az egyik lábára betegsége miatt nem tudott ráállni, ezért nem vitték munkaszolgálatra sem. Amikor az udvarra kiterelték a zsidókat, és ő nem tudott menni a többiekkel, a többi lakó szeme láttára, a nyilasok a ház udvarán puskatussal verték agyon.

A felszabadulás után néhány zsidó visszatért a házba, köztük anyám nagyszülei is a bujkálásból. Az angol és amerikai szőnyegbombázásból nagyszüleimnek kellett felújítani a házat, erre kölcsönt is vettek fel az államtól, majd a házat a felújítás után, de az államosítás előtt sikerült nagyapámnak 1950-ben eladnia egy optimista vevőnek, persze nagyon alacsony áron, így a vételárból a kölcsön vissza lett az államnak fizetve, és megmaradt két pehelypaplan ára…ennyiért ment el a család vagyona. Nagyanyám még 1945-ben meghalt, nem akart tovább élni, nem vette be a gyógyszereit, nagyapám még 5 évig élt, néhány hónappal a fia kivégzése után halt meg, de szerencsére nem tudta meg, hogy a fiát koncepciós vád alapján meggyilkolták, erről csak 1956-ban értesült a család. A házba visszatért zsidók közül ketten elmebetegek lettek, egy férfi (Sugár úr a II. emeleten) és egy nő (Garas Piroska a III. emeletről). A háznak kijutott a forradalom időszakából is, de ez már szintén egy másik történet lenne.

XIII. kerület, Hollán Ernő utca 8. - Tom Sinclair

Svájci védett ház volt. A ház vegyes ház volt, mert nemcsak zsidó családok, hanem nem zsidó lakók is voltak. A házmester Kis Antal és Vilma nagyon pártolták a zsidó családokat es segítettek, ahol tudtak. Amikor 1944. december 1. körül a nyilas rendőrség összeszedett bennünket es elvittek egy gyülekező házba a rakparton, Vilma néni minden zsidó lakást bezárt, és nem engedett senkit be a zsidó lakásokba. Amikor valahogyan visszamentünk, svájci védettség- papírt kaptunk és a ház svájci plakátot kapott, a lakást úgy találtuk, ahogy elhagytuk. 1945. január 12-én az SS és a nyilasok összegyűjtötték a Hollán utca 2., 4. és 6. házban lakó zsidó családokat és a Duna-partra vitték, ahol mindenkit a Dunába géppuskáztak.

Oldalak