Reflexiók - Időrendben
Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!
2014. február 19., szerda
Édesanyám lakott ott az első férjével. A háromszobás lakásban 32-en laktak. Onnan deportálták a nőket október 23-án.
Dédanyám, Guttman Helén lakhelye 1944 októberétől a Kazinczy u. 6/a lett. (A Dob u. 10-ben laktak korábban, de az nem volt csillagos ház.) Nagyapám már ekkor Mauthausenben volt. Testvérei és anyja ebben a házban húzták ki a háború végéig. A tábort túlélte. Mikor hazaérkezett Pestre, lefogyva, kimerülve, nem ismerték meg, nem akarták elhinni, hogy él. Hosszabb idő telt el, míg valóban visszafogadták.
A kevésnél is kevesebb, amit tudok erről a házról. Csak apró részletek. 6 éves voltam.
Anyámmal bujkáltunk, hamis papírokkal márciustól, lévén apámat március 21-én internálták Kistarcsára. 18 helyen laktunk. Hogy honnan és kik vittek ebbe a házba, azt nem tudom. 24-en voltunk a kicsi lakásban, anyámmal és ismeretlenekkel, az előszobában szorosan feküdtünk a földön. Nagyon éhesek voltunk, az asszonyok találtak némi lisztet, tojásport és darálatlan mákot és valamilyen mákos tésztát csináltak.
Másnap szóltak anyámnak, hogy egy német várja lent, menjen le. Valter állt ott, karon fogta és azt mondta ezt a házat ma viszik a Dunába, percnyi időnk sincs és elvitt a Zsidókórházba egyetlen éjszakára. Valter, nagyapám egy lekötelezettje segített, ő „adta” mellénk Valtert, aki 17 évesen szökött az SS-be, rájött, hogy hol van, megpróbált segíteni, akinek tudott, elmesélte, hogy mi történik Auschwitzban, valószínűleg leleplezték és kivégezték, mert eltűnt.
A felsorolt csillagos házak közt néhány hely dereng, anyám hagyatékában egy cetli néhány címmel, de a többi házból sem emlékszem használható részletre.
Leánykori neve Légrády Károly utca volt. A IV.emeleten lakott nagymamám, az ő lakásába költöztek szüleim és húgom, mialatt én munkaszolgálatban voltam. Innen vitték munkára édesapámat (55 éves) és húgomat (15 éves). Apám megszökött, húgom Dachauból került vissza 1945. juniusában.
Az első emeleten lakott a ház tulajdonosa. Gyógyszerész volt, a sarokról nyílt a gyógyszertár ajtaja. A nyilas pártszolgálatosok az egész családot a Dunába ölték.
Mi négytagú család voltunk: apám (Unger Ede) - aki 1944. június 21.-én már rég valahol messze (Erdélyben??) munkaszolgálatos volt - , anyám, az akkori polgári családmodellnek megfelelően "háztartásbeli", 17 éves bátyám (János) és én, 14 évesen. Nem állhatom meg, hogy le ne írjam: most, amikor már felnőtt unoka (meg egy kicsi) nagyanyja vagyok, egyre nagyobb csodálattal és nem is felfogva, hogy ezt a helyzetet hogy lehetett elviselni, gondolok vissza anyám zokszó nélküli, hősies magatartására, ahogy azt az időszakot egyedül, két kamasz gyerekkel nemcsak viselte, de - mai szóval - menedzselte is.
Az Eötvös utca 31. földszinti lakásában lakott Sachs Renée, zongoratanárnő, édesanyjával, akire csak Aranka-néniként emlékszem vissza. "Renée-néni" az én zongoratanárnőm volt, anyám gyerekkori barátnője. (Anyám is igen zenekedvelő volt, énekelt a híres Lichtenberg-kórusban, nagyapámnak - aki akkor már nem élt - páholya volt az Operában) bátyám hegedülni tanult, én zongorázni. Így kerültünk oda.
A földszinti lakás három utcai, egy udvari és egy ici-pici "cselédszobából" állt. (Konyha, fürdőszoba, WC, előszoba.) A két szélső utcai szoba igen kicsi volt, korábban az egyikben az anya, a másikban lánya aludt. A középső szoba volt a nappali-ebédlő-zeneszoba (ott volt a zongora). Az udvari szobát kiadták albérletbe (a zongoratanárnői jövedelemből akkor sem lehetett fényűzően megélni!) egy rendkívül rokonszenves munkás házaspár lakott ott (nem zsidók), akikkel igen jó kapcsolatban voltak a főbérlők, majd mi is. (Később kiderült, hogy amikor mi már nem tudtunk titokban sem rádiót hallgatni (Londont), mert a rádiókat is be kellett már régen szolgáltatni, akkor az ő rádiójukon Moszkvát hallgatták - néha bátyámmal mi is beosontunk este erre a programra.)
1944. június 21.-én a lakásban laktak az udvari szobában a Zámbó-házaspár, az egyik kis hálószobában az eredeti lakók, mindketten, a másik kis szélső szobában ketten: egy idős anya felnőtt lányával (nevükre sajnos nem emlékszem, nem is voltak ott sokáig, a Gestapo elvitte őket, sose tudtuk meg, miért). Az előszobában egy Mayer nevű úr (akiről én sohase tudtam meg semmit), a középső szobában (földön, matracokon) mi hárman, a konyha melletti cselédszobában pedig Weiner Leó, egyedül!. Tehát összesen 11 ember. (Megjegyzem Weiner Leó is már korábban anyámék társaságához tartozott, nagy megtiszteltetés és izgalom volt, amikor először jött el hozzánk még a régi lakásunkba, az otthonunkba.)
Ismert, hogy minden élelmiszert csak jegyre lehetett kapni, és az is szűkében volt. A zsidók részére kijárási tilalom volt, csak 14-17 óra között (az időpont nem egészen biztos) lehetett kimenni az utcára pl. vásárolni, amikor általában már nem-igen lehetett kapni azt a szűkös és rosszminőségű élelmiszert sem, ami korábban még esetleg kapható volt. Az étkezéseket hatan (a két eredeti házigazda, mi hárman és Weiner Leó) együtt bonyolítottuk a "mi szobánkban" lévő ebédlőasztalnál.
Érdekes módon semmiféle emlékem nem maradt arról, hogy milyen volt a pince, hogy fértünk el ott olyan sokan - de biztos, hogy jún. 21. és nov. 28. között (addig laktunk ott, egy kis megszakítással) volt légiriadó.
A ház, amely egy klasszikus "gangos" ház volt, középen kőpadlós udvarral, igen sok lakót rejtett ebben az időben. Mi két családdal kerültünk közelebbi kapcsolatba: Reschofsky Sándorral, akit Weiner Leó korábban is ismert, mint zeneakadémiai tanárt - rendszeresen töltötték együtt az időt sakkozással - és Ferencziékkel, ahol velem kb. egykorú lány lakott ott szüleivel; apja katonatiszt volt, meg is volt az egyenruhája - amelynek hordása természetesen tilos volt -, őt választották (?) nevezték ki (?) légó parancsnoknak.
Tekintettel a kijárási tilalomra, gyakorlatilag az egész napot a házban, mi, fiatalok az udvaron töltöttük. Szinte minden családnak volt olyan tagja, aki valahol ismert vagy ismeretlen helyen volt, ezért, meg az egész helyzet miatt a hangulat szinte egysíkúan nyomott volt. Olyan "apró" epizódok maradtak emlékezetesek, mint pl. egy házban lakó nálam néhány évvel idősebb lány zokogva jött haza a "bevásárlásból": egy jólöltözött úr az utcán leköpte és lelökte az úttestre - sárga csillagot viselt, mint mi mindannyian....
Valamikor szeptemberben apám egy "keretlegény" kíséretében valahogy haza tudott jönni egy napra, amely nap véletlenül éppen "hosszúnap" (Jom Kipur) volt (a 24 órás böjt napja), ami miatt semmi nem állt szegény apám rendelkezésére.
Így éltünk 1944. október 15.-ig. A Horthy-proklamáció hallatán rendkívüli boldogság söpört végig a házon - bátyám, sok más fiatallal együtt - levette a sárga csillagot és elment már estefelé sétálni!
Hazaérve boldogan számolt be arról, hogy a közeli Britannia szállodából (ami szintén egyike volt a német hadiszállásoknak) nagy tempóban csomagolnak és robognak el a különféle gépkocsik, motorok, stb. Ismert, hogy az öröm nem tartott sokáig és aztán kezdődött a "java".
Az első hajnali nyilas razziára okt. 20.-án hajnalban került sor, az összes 16-60 év közötti zsidó férfit elvitték, köztük 17 éves bátyámat is. (18-50 év közöttiek már nemigen voltak, azokat már korábban munkaszolgálatra hívták be.)
Itt jegyzem meg, hogy családunk rendelkezett svéd és pápai (vatikáni) menlevéllel is (ezek eredetét én nem ismertem és ma sem ismerem) ezek azonban a nyilasokat hidegen hagyták.
A következő hajnali razziára október 25.-én került sor, akkor vitték a 15-50 év közötti nőket. Anyám (41 éves volt) a svéd menlevélnek a nyilas által történt összetépése után a vatikáni menlevelet vette elő, - ez hatott, maradhatott.
Fölöttünk az I. emeleten lakott egy fiatal nő egy két év körüli kislánnyal Noémival, (apját persze már régen elvitték). Ő mindenki kedvence volt - most elvitték az édesanyját és a pici lány ottmaradt egyedül. A velünk lakó Zámbóék vették magukhoz, próbálták csitítani nem szűnő kétségbeesett zokogását.
Itt szeretnék két nevet megemlíteni, akik nem zsidó, önfeláldozó, életüket is veszélyeztető – nem is közeli barátok, ismerősök voltak, akik nélkül ma – minden bizonnyal – nem írhatnám meg ezt a visszaemlékezést:
Havalda (később Hámori) Gyula és családja (felesége, és két fia, Gyula és Viktor). Móricz Katalin.
Bátyámat – mint később megtudtuk – a nyilasok egy Pest környéki gyűjtőtáborba vitték, ahonnan néhány nap után megszökött. A csillagos házban nem maradhatott, ezért mindhárman elindultunk Möricz Katalinhoz, anyám barátnőjéhez, aki az Angyalföldi úton lakott. Ő vállalta, hogy nála lakhatunk, azzal a feltétellel – természetesen – hogy légiriadó esetén nem mehetünk le a pincébe.
Tekintettel arra, hogy ez ipari környék volt, elég erőteljes bombázások voltak. Több ok mellett ezért is, (anyám addigra megromlott és a „hazugságban élés” állapotát rosszul viselő idegállapota, meg Kató helyzetének túlzott veszélyeztetése) néhány nap múlva visszamentünk a csillagos házba. Közben bátyámat – nem tudom, milyen úton-módon – bejuttatták a Vöröskereszt egy varrodájába (Sütő u. 2.), ahol számosan bujkáltak.
Abban a varrodában a szomszédos nyilas körzet tagjaival való jobb kapcsolat kialakítása érdekében november 30-án András napi ünnepséget rendeztek. Másnap, december 1-én (apám születésnapja) ugyanazok a nyilasok visszajöttek és elvittek mindenkit – alkalmazottakat, bujkálókat. Bátyám soha nem jött vissza, az utolsó bizonytalan hír az oranienburgi koncentrációs táborból származik.
Anyámmal ketten november 28.-ig laktunk még az Eötvös utcai házban, - eddig tartott számunkra a csillagos ház története.
Innen egy másik, rosszabb történet kezdődik. Akkor (nov. 28.) hajnalban jöttek az újabb nyilasok, akik a gettóba vittek bennünket. A Klauzál-téren tereltek össze rengeteg embert, az valami elosztóhelyként működött. Akinek volt még jegy-gyűrűje, vagy vékony arany nyaklánca, azt ott elvették – egy nagy láda elé lökdöstek mindenkit és oda kellett bedobni, kinek mi volt, közvetlen mellettünk ellenőrző nyilasok felügyelete mellett. Egy nő hisztériás sírásban tört ki, nem akarta a jegy-gyűrűjét odaadni – egy perc alatt lelőtték.
A tér szélén, kordonon kívül bámészkodók voltak, akik között megláttuk az ott zokogó Móricz Katalint. Hogy honnan tudta, hogy ott vagyunk, nem tudom. Hamarosan elkergették.
Minket anyámmal a Holló-u. 1. sz. házhoz tereltek, ahol az első emeleten (vagy félemelet?) egy imaház volt. Ott „laktunk”. A házból kimenni nem lehetett, naponta hoztak valami levesnek nevezett folyadékot, amit örömmel elfogyasztottunk. Az éhezésnél nekem a fázás volt a rosszabb. Ismeretes, hogy az egy nagyon hideg tél volt.
December 4-én megjelent Móricz Kató – a gettóban! Anyámmal megbeszélte, hogy engem kivisz, másnap pedig őt is. Hamis iratokat hozott, melyeket a már említett Havaldáékkal intéztek. Akkor a gettó még nem volt befalazva. Kifelé menet láttuk, hogy ácsolják a fa-palánkokat, melyek bezárása után se ki – se be.
A Hajós-u. 21.sz. házba mentünk, ahol apámmal találkoztam – akkor láttam utoljára. Mint kiderült, apám ott lakott átmenetileg Havaldáéknál, ugyancsak hamis iratokkal. Onnan engem egy számomra idegen úr, Havaldáék távoli rokona, a Szabadság-hegyre vitt, ahol a Normafa u. 11. sz. alatt Havaldáék villájában lakott ez a család. Én, mint szegedi menekült csatlakoztam hozzájuk.
(Az ott töltött időről, a minden reggeli katolikus templomba menésről, áldozásról, az igazmondásra nevelt kislány hazugságban éléséről külön lehetne írni.)
Mi ott Karácsony második napján felszabadultunk, de febr. 12-ig, a németek várból történt kitöréséig várnom kellett. 1945. febr. 13-án jött értem egy baráti család legidősebb fia (aki addigra a munkaszolgálatból már megjött).
Hazaérve tudtam meg, hogy anyám nem volt hajlandó kijönni a gettóból és később azt is, hogy apámat egy razzia alkalmával elfogták a nyilasok és agyonverték. Bátyámat még sokáig vártuk.
Elhunyt édesanyám szül. M. Ida (Baba) emlékére szeretnék hozzászólni. Ő is a „csillagos házak” egyikében - a Teleki tér 10-ben - lettek összegyűjtve egész családjával, ma is élő nagynénémmel, szül. K. Rozáliával együtt. Sajnos kevesen maradtak meg a családból. Innen lettek hárman, édesanyám K. I. Baba és nagynénéim- szerencsére együtt deportálva Ravensbrückbe. Mivel együtt vittek el őket, tudtak egymásnak erőt adni a borzalmakat túlélni. Édesanyám 2011. október 1-jén elhunyt. Élete végéig kedélyét és életkedvét nem vesztette el.
2014. február 18., kedd
1944. március 19-én „bejöttek a németek”, azaz megszállták Magyarországot, nekünk meg sárga csillagot kellett viselni.
A Goldberger gyár történetéről írt könyvben (dr. Geszler Ödön: A 200 éves Budaprint PNYV Goldberger Textilművek története 1784-1984.) a szerző beszámol arról, hogy mi történt a Goldberger gyár vezetésével: 1944. március 19-én, mindjárt az első napon a Gestapo elhurcolta Goldberger Leót és letartóztatta a gyár vezetőit. Számunkra ez azért is volt végzetes, mert amíg ők vezették a gyárat, addig anyámat támogatták anyagilag.
„1944. szeptember 18-án újabb óriási bombatámadás érte a gyárat. Hatalmas rombolásokat okozott, amelynek helyreállítását meg sem kísérelték. A repülők a bombáikkal a dunai vasúti hidat keresték, de azok a környékre hullottak: a gyárra, a bolgárkertészetre és a téli kikötő öblébe.” (i.m. 164. oldal)
Amikor a családnak a csillagos házba kellett költöznie, anyám és nagynéném értékesebb dolgait egy-egy nagy ládában a Goli egyik raktárában „bujtatták.” Így aztán az értékek (ezüst-nemű, ékszerek, bundák, én ezekről tudok, de hogy még mi volt a ládákban, nem tudom) ott pusztultak a bombatámadásban, illetve az azt követő tűzben. (Apánk Kis György textilmérnök ugyanis a Kelenföldi Goldbergerben dolgozott. Nagybátyám Kollin András, anyám testvérének férje úgyszintén, így kerültek a ládák a fonodába, amely leégett). Még egy nagyon szomorú dolog: Goldberger Leót Mauthausenbe hurcolták, ahol 14 hónapi raboskodás után 1945. május 5-én meghalt.
L. R. Braham A magyar holocaust című könyvének II. kötetében A zsidók átköltöztetése című fejezetben részletesen ír erről, néhány mondatát idézem itt.
„ A budapesti zsidók átköltöztetésére és koncentrálására vonatkozó rendeleteket (1944) június 16-án adták ki……Az összes átköltözést június 21-ig, azaz három napon belül be kell fejezni, ezt később meghosszabbították nyolc napra… Hogy a csillagos házakat könnyen fel lehessen ismerni, a rendelet megszabta, hogy különleges jelvényt kell elhelyezni az épületek minden kapuján A jelvény egy 30 cm átmérőjű kanárisárga Dávid-csillag volt 51x36 cm-es fekete alapon… A rendelet szerint egy zsidó családnak egy lakószobára volt joga… Csaknem 200 000 lelket érintett az átköltöztetési rendelet… kb. 28 000 lakásnak a kiürítését jelentette.
Az átköltöztetés után megjelent a következő rendelet: a zsidók Budapesten a lakásul kijelölt házakat csak 14 és 17 óra között hagyhatják el (ezt később de. 11 és du. 17 óra közti időszakra módosították) A zsidók nem fogadhattak látogatót, a házfelügyelőnek ellenőriznie kellett, hogy a bentlakó és névjegyzékbe vett zsidók nem szöktek-e meg, az eltűnteket azonnal jelenteniük kellett. A zsidók a villamoson csak az utolsó pótkocsin utazhattak. A zsidók a parkokban és sétatereken nem tartózkodhattak.”
A család Hoffman Kati (Pesti nagymama testvérének a lánya) és férje Stern Jenő … lakásába költözött. A különféle iratok tanulsága szerint a Károly körút 26. félemeletén, valószínűleg egy három-szobás lakásban a következők laktak: … (12 fő). Biztos, hogy még voltak mások is, mert folyton sok-sok emberre emlékszem. Óriási viták és veszekedések voltak a felnőttek között, üvöltöztek egymással, anyám nagyon hamar felkapta a vizet, hirtelen haragú és szókimondó volt.
A következő cikkecskét egy közösségi portál felhívására írtam 2006-ban, ma sem tudnék jobbat írni.
Mit tud egy nyolc éves kislány? Mit észlel, és mit érez meg annak a vasárnapnak (1944. október 15.) történéseiből, hangulatából? Talán csak annyit, hogy egyugyanazon napon körülötte megnyílt a mennyország („Végre! Vége, megmenekültünk….” mondták és sugározták a felnőttek,) és este 6 óra felé lezuhantunk a pokolba. Gyönyörű verőfényes nap volt, a Károly körút 26. alatti csillagos házban voltunk, három család összezsúfolva egy lakásban. Minket, gyerekeket az Erzsébet térre küldtek sétálni. Rugdaltam az őszi leveleket. Kijárási idő volt, de a sárga csillag persze rajtunk volt. Öcsém két és fél éves volt, ragyogó szőke, csigás hajjal, egy középkék bársony öltönyben szaladgált a többiekkel. Egy katonatiszt nézett bennünket (utóbb kiderült, egy német tiszt) kérdezte a velünk lévő felnőttet (nem anyánk volt, valaki más) hogy lehet, hogy ezen a szép kisfiún sárga csillag van? Értettem, mert akkor már három éve tanultam németül. Nem tudom, ki mit válaszolt. Csak nagyon élveztem a napsütést, a levelek rugdalását, meg valami kimondatlan felszabadult hangulatot. Estefelé beborult, fújt a szél és ijesztően hordta azokat a leveleket, amelyeket olyan boldogan rugdaltam délelőtt. Mindenki kinn volt a körfolyosón, az udvar közepén lenn egy férfi üvöltött, nem is értettem, hogy mit. Sorba járták a lakásokat, zavarták le a földszintre a felnőtteket, a mi lakásunkból is. Öcsémet, meg engem egy alig ismert nagynéni fogott kézen és vitt le, be egy taxiba, nem is tudom, hogy volt ez. Utóbb derült ki, hogy apám bátyjának keresztény felesége, Irma néni szöktetett ki bennünket, és vitt a Hajós utcában lévő lakására. Féltem, sírtam, de Irma néni keményen rám szólt, hogy sürgősen hagyjam abba a bőgést, tanítsam meg az öcsémnek az új nevét, meg azt, hogy erdélyi menekültek vagyunk. Irma néni rettegett, hogy a szomszédok rájönnek, mi van. Rettegett, de hős volt, hős volt, de rettegett (mint a magyarság egy része). Én meg bőgtem, az öcsémmel veszekedtem, hogy tanulja már meg azt, hogy… és nem tudom megmondani, milyen szörnyűségesen éreztem magam. Csak ez a kilátástalan, szörnyű félelem és magamrahagyatottság-érzés maradt meg emlékként, meg valami harag-féle anyánk iránt. Mintha, szegény, ő tehetett volna arról, hogy elvitték.
Hát igen, meg kellett tanulnia Ádámnak is, hogy ő Fehér Ádám. Nehezen ment. Egy gangos házban a gangra nyíló konyhára emlékszem, másra nem és sajnos Irma nénire sem, pedig jó lenne, ha nem felejtenénk el sohasem Kis Ferencné Irma néni nevét. November első napjaiban előkerült anyám, aki a hajógyárból, egy, nem a nevére szóló, ott az egyik sorstársától kapott menlevél-másolattal, csodával határos módon menekült meg. (Akkor is voltak csodák és nagyon szükségesek voltak a csodák, mert csak a csodák mentettek meg minket, akik, végül is, meg-menekültünk.) Aztán Irma néni egyik nap elvitt minket a Pozsonyi út 23-ba (ma már tudom, hogy a nemzetközi gettóba). Ott is, majd január elejétől a „magyar” gettóban is számos csoda történt. De sosem volt olyan elhagyatottság érzésem, mint akkor, hiszen együtt voltunk anyámmal.
Milyen sors várt volna anyánkra, ha nem történik csoda?
R. L. Braham könyvének második kötetéből néhány sor: (Halálmenetek Hegyeshalomba című fejezet 209. oldal). A Budapesten letartóztatott férfiakat és nőket, valamint az árokásással foglalkoztatottakat később hivatalosan a zsidók külön kategóriájának nyilvánították - ők lettek a „a németeknek Magyarország érdekében végzendő munkára kölcsönadandók”. A Hegyeshalomba -- a „kölcsönadott” zsidók átadásának színhelyéül szolgáló határállomásra - való menetelések november 8-án kezdődtek (legalább is hivatalosan? Néhány túlbuzgó nyilas két nappal korábban kezdte a meneteltetést) Minden nap 2000 zsidót indítottak útnak. A zsidók többségét….először Óbudára vitték az újlaki téglagyárban létesített táborba. A zsidókat két-három napig tartották a táborban. Ezreket tartottak a téglaszárító színekben (melyeknek nincsenek falaik, csak tetejük)… Nem kaptak semmi ennivalót, s noha névlegesen a rendőrségre bízták a rend fenntartását, az igazi hatalmat gyakorló nyilasok gyakran elrabolták a zsidók értékeit, ruháit, takaróit és a náluk lévő mindennemű élelmiszert.”
Anyám három-négy napig volt a táborban. Néha sikerült néhány embert kimenekíteni a táborból (Wallenberg, Carl Lutz, két-három orvos küszködött, Braham szerint néhányszáz embert sikerült kihozni (210. oldal).
Ezt a jelenetet anyám többször is elmesélte, különösen olyankor, amikor rá akart venni, hogy higgyek a csodákban. Elég sokszor volt ilyen kettőnk közös életében. Több sor állt, amikor a menleveleket vizsgálták. Anika ott a táborban egy ismeretlen nőtől kapta meg a nő menlevelének másolatát. Anika a sor végén állt, lassan haladt a sor. A mellettük lévő sorban egy rendőr-egyenruhás nő vizsgálta a menleveleket, gyorsabban haladtak, mint anyámék sora. Egyszer csak néhány embert megfordítottak és a rendőrnő sorának a végére állították, így anyám a harmadik-negyedik lett a rendőrnő sorában. A rendőrnő anyám előtt senkit sem engedett el. Anyám eléje lépett, odanyújtotta a vadidegen menlevelet. A rendőrnő belenézett a menlevélbe, ránézett anyámra, majd újra a menlevélre, újra anyámra, aki kitartóan nézett a rendőrnőre. Anyám tudta, hogy semmi sem stimmel a személyleírásban, de erőltette, hogy ne süsse le a szemét. És a rendőrnő elengedte. Itt mindig befejeződött az elbeszélés, hogy hogyan került vissza a téglagyárból a belvárosba, hogyan talált meg minket… nem nagyon tudom.
Én abban a házban nőttem fel, és ott laktam a holokauszt idején is. Innen vitték el munkaszolgálatra az édesapámat, aki soha nem tért vissza.
A házban valóban főleg zsidók laktak már korábban is. Megpróbálom név szerint megemlíteni őket, hogy nyomuk maradjon valahogy a nagyvilágban. Az I. emelet 1-ben mi laktunk, a mellettünk lévő 2. számú lakás bérlőinek nevére már nem emlékszem vissza, de a háború után odaköltözött Dajka Margit színésznő és évekig ott lakott. Az I. emelet 3. számú lakásban laktak Somlaiék, akiket korábban Sreiernek hívtak. A férfi (Rudi bácsi) valami irodában dolgozott, felesége, Zsóka néni varrónő volt, a lakásban volt a szalonja és a műhelye is.
A II. emelet 1-ben a Fekete család lakott, ők valahogy túlélték a holokausztot. A Fekete néninek három fia volt. György valahová Dél-Amerikába ment, onnan jöttek a levelei, ami mindig nagy ünnep volt, onnan tudom én is. A középső, János Ausztriába ment ki, a harmadik, István maradt itthon a mamával. A mama és ez utóbbi fiú is itthon haltak meg sok évvel a háború után. A II. emeleten lakott még a Paszternák család, ők 1956-ban elmentek Két fiuk volt, a Róbert és a Detre. A II. emeleten lakott a Meizl család is, itt a mama túlélte a holokausztot, a huszonéves Rózsika nevű leány meghalt a deportálás során.
A III. emeleten lakott a Bánáti család, a férfi a textil szakmában volt, de nem tudom mi, ők is túlélték a háborút és ugyanezen az emeleten lakott a Dános család és ők is úgy-ahogy megmaradtak. Nem tudom, hány tagú volt a család és ki maradt meg, azt tudom, hogy volt egy Tamás nevű fiú, aki megmaradt, de ő is „disszidált” Amerikába.
A IV. emeleten lakott a háziúr, akit Bíró bácsinak emlegetett a család, a keresztnevét nem tudom. Halála után a lakásba az a Lázár Egon költözött be, aki ha jól tudom az Operaház vagy a Vígszínháznál volt gazdasági vezető, úgy tudom ő rokon volt. Egyébként ebben a házban lakott egy ideig a Sinkovics Gombos házaspár is a gyerekekkel. Most hirtelen másra nem emlékszem vissza, de talán ennyi is elég a házról.
A ház 1928-tól az államosításig a Pesti Magyar Kereskedelmi Bank tulajdonában állt. Ma már egyetlen olyan lakója sincs, aki ott lakott volna, amikor csillagos ház volt. Utolsóként a mi édesanyánk, Rojkó Ervinné sz. Jutkovics Erzsébet halt meg, 2012-ben. Őt – 18 évesen, 1944 novemberében – innen vitték előbb az óbudai téglagyárba, majd az ausztriai lichtenwörth-i táborba, ahonnan 1945 április végén legyengülve és iszonyúan lefogyva tért haza. Olyan gyenge volt, hogy nem tudott volna felmenni ötödik emeleti lakásukba. (A lift a belövések miatt már rég nem működött.) A nagymamánk és anyánk 15 éves öccse 1944 telét a gettóban töltötték, ezalatt a lakásba a hatóság menekülteket költöztetett. Mire anyánk hazaérkezett, addigra a nagymamáék is visszatértek a lepusztult, beomlott falú lakásba.
A házmester, Malischka Sándor a frissen hazatért, csontsovány lányt egy karosszékbe ültette, és úgy vitte fel az ötödikre. Ugyanebből a lakásból vitték el korábban a nagypapánkat, Jutkovics Albertet, aki soha nem tért vissza Buchenwaldból. (Nagyapánk a közeli Sas utca 21.-ben lévő Jutkovics-cinkográfiában unokaöccsével hamis igazolványokat, keresztleveleket gyártott – van még, aki tudja, miféle nyomdai eljárás ez?) - Anyu szerint valaki feljelenthette őt, mert a csillagos házból külön, személy szerint keresték és vitték el. A lakásban akkor már együtt élt a nagy család: a Szlovákiából egy halottas kocsin átlógott anyai ágú két kamaszkorú unokatestvér (Grünberg Tibi és Karcsi), nagymamánk nővére és annak családja: férje, Braun Béla bicikli-nagykereskedő (üzlete az Arany J. utca 10.-ben volt), tíz év körüli kisfiuk Jancsi és lányuk Ági, aki fiatalasszonyként kisbabát várt attól a Kallós Pétertől, aki Szenes Hannával együtt érkezett Magyarországra Palesztinából, az Egyesült Királyság ejtőernyőseként.
Braun Béla súlyos szívbeteg volt, az óvóhelyre már nem tudott lejárni. Ott halt meg a lakásban, onnan vitték ki a Kozma utcai temetőbe, de a család nem kísérhette ki.
A lipótvárosi házban középosztálybeli családok: többek között iparosok, művészek, ügyvédek éltek. Itt lakott többek között Thomán István zongoraművész, a Zenakadémia tanára, Bartók és Dohnányi mestere, aknél a világ nagy muzsikusai adtak házi koncerteket. A mester 1940-ben 77 évesen elhunyt, de a családja, lányai a háború alatt is a házban éltek. Egyik lány, Kati egy keresztény banktisztviselő felesége volt, az ő fiuk Gallia Tamás, szintén zongoraművésznek készült. A fiatalember keze a munkaszolgálatban tönkre ment, így lett hangmérnök, majd emigrálása után lemezkiadó.
A ház lakói közül mi még ismertük dr. Nagy Sára (asszony nevén Schwarz) orvosnőt, és tudjuk, hogy 13 éves Kati lányát valahol egy zárdában helyezték el, de az apácákat valaki feljelentette, és a bújtatott gyerekeket a főnök asszonnyal együtt belelőtték a Dunába.
Szintén ismertük Weisz Gyulánét, Maca nénit, de ez a második férjétől származó asszonyneve. Sajnos első férjének a nevét nem tudjuk, de azt igen, hogy munkaszolgálatban halt meg, Robi nevű fia pedig valamelyik haláltáborban.
A házban lakott a háború alatt egy másik Weisz család, Tibi fiuk ötvösnek tanult, ő szerelmes volt Anyukánkba, s mielőtt munkaszolgálatba vonult, megrendelte Anyu születésnapjára a virágot. Mire a virág 1944 szeptemberében megérkezett, Tibit már belelőtték a saját maga által ásott sírba, Balfon.
Szintén a házban, az V. emeleten lakott Ritscher Istvánné Böske tenisz bajnoknő, mérnök férjével. Tudomásunk szerint a férje valahol munkaszolgálatban pusztult el, ő pedig kivándorolt.
Feltétlenül külön kell szólni a már említett Malischka Sándorról és feleségéről Magdáról (nekünk már Sanyi bácsi és Magdus néni voltak), akik rengeteget tettek a ház lakóiért. Becsületesen őrizték a rájuk bízott értéktárgyakat, amelyeket a gettóból vagy lágerből hazatérő lakóknak az utolsó szálig visszaadtak, s ezért a világon semmit nem fogadtak el. De ennél is fontosabb, s megérdemelnék így utólag a „Világ igaza” kitüntetést, hogy egy fiatal zsidó házaspár - Forraiék - Marika nevű pár hónapos kislányát magukhoz vették, és mint saját kislányukat őrizték egészen a felszabadulásig, amikor a szülők, akik így „nyugodtan” bujkálhattak, visszajöttek a babáért.