Reflexiók - Időrendben

Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!

2017. augusztus 17., csütörtök

XIV. kerület, Dózsa Gyórgy út 17. - John Berkely

It was Blimcsu who was the first to suggest that, to ease the financial pressures on the family, she and Lilly should perhaps leave home and fend for themselves in Budapest. Their Uncle Gedalia and others questioned the wisdom of this but their father Baruch said he trusted his girls and that they could go, displaying a remarkably liberal attitude for an Orthodox father. Lilly’s cousin Aranka Mauskopf, who although older than Lilly, was of the same build and thought to look very much like her, gave her a dress before she and Blimcsu set off, arriving on or around March 21st 1943.


Budapest was then still thought to be a haven for Jews. After their eldest brother Jakub had left for Palestine, his wife Malka also needed work and moved to Budapest, initially leaving their three children with her parents in Huszt. Later, when she obtained a job at an orphanage, her two elder children were able to join her, while the youngest remained with his grandparents. They would have travelled to Budapest by train, across the Great Hungarian Plain via Debrecen, early in 1943 and when Lilly and Blimcsu arrived they spent their first night in Budapest at the orphanage where Malka had a room of her own.

Neither Lilly nor Blimcsu had ever used an inside flushing lavatory before and weren’t sure how it operated. On first encountering one and having pulled the chain, they were so surprised at what happened that they ran out and shut the door! Similarly, they only saw coal for the first time when they moved to Budapest.

Blimcsu was an accomplished seamstress, but neither she nor Lilly could find work in Budapest at first. Although both girls may have been aware of, or even have witnessed, the twice yearly ‘servants fair’ in their home town, it is hardly surprising that when they experienced the hiring fair in Budapest for the first time it should feel much like a slave market. Those who were successful in being hired also received their board and lodging and some girls were fortunate enough to enjoy a good relationship with their employer. But, for many, long working hours, under payment and physical and mental abuse were common and some wound up working on the streets.

Lilly’s first prospective employer was a man, who took her to his house where there appeared to be no woman around and so she left at once.

Blimcsu and Lilly were, quite naturally, wishing to stay together if possible and to find work in an observant, kosher home. Initially, they both worked as maids, living with well-off families and working in the home for their board and lodging but without being paid. Blimcsu was hired by a family called Klein, a very nice couple who treated her well, with just one child, a very intelligent boy named Ivan. Their home, in which Mrs Klein’s parents also lived, was in Pest on the eastern side of the Danube. They were Orthodox Hungarian Jews and the husband was active in the Great Synagogue. They were a rich and sophisticated family, very different from those in Huszt.

Not far away in Buda, Lilly managed to get a job with a modern Orthodox couple who had two children. They owned a car and every morning, when the father left to drive to work, Lilly remembered the affection with which his wife would see him off. The house was in Buda, at Gϋl Baba utca 13, a cobbled street in the 2nd District, one of the steepest in the city, a short walk from the Margit Bridge and named after an Ottoman Turk from the 16th century whose tomb and mosque nearby is a national monument and place of Muslin pilgrimage. Lilly recalls that they had a most beautiful piano. Blimcsu would come to meet Lilly and, one day, they were window shopping, admiring the display in a pastry shop, but couldn’t afford to buy anything. Who should come along but Malka’s son Zvika, aged just 14 and living in the orphanage, with a slice of poppy seed cake which he gave them. It is believed that he contracted pleurisy at some point during the war, in all probability whilst he was in Budapest.

On another occasion, they happened to see a man on the street, pushing away a girl who had approached him. Not understanding what had happened, they told a woman at their apartment block about the incident and she explained that the girls was prostitutes, of which neither Lilly nor Blimcsu knew anything. Later, they learned that there had been prostitutes working in Chust, especially in and around the Korona Hotel.

However, Lilly only worked there for perhaps two or three months as she became ill with a chest infection, returned home with Blimcsu and was nursed back to health my her mother. Once Lilly was fit again, the two sisters travelled back to Budapest and Lilly found a new job with a couple named Lӧvinger in Pest, who had two children, a boy aged nine and a girl of five whom Lilly thought looked like Shirley Temple!. It was a large apartment in a block at Aréna út 17, near Városliget Park (now Dózsa Gyӧrgy út 17), in the XIV District of the city, a very smart, expensive-looking building with parquet floors that Lilly cleaned, waxed and polished and in which she occupied the maid’s room. As well as other housework, she also did the laundry, entirely by hand, waited at table and washed the dishes. She was supposed to have Sunday off but still had to do the laundry first. Afterwards, she would explore, walking around the city.

On one occasion, Lilly had taken the younger child to the park and, whilst playing on the swings, the girl was hit in the face and was bleeding. Lilly was mortified that she might be seriously injured and was fearful of the consequences. However, Mrs Lӧvinger was very understanding and all was well.

Meanwhile, Blimcsu had been working in a ‘sweatshop’, making dresses, blouses and coats and, after a few weeks, managed to arrange for Lilly to join her there. They were up on the 6th floor, with little ventilation, being unable to open the windows. The radio played classical music all day, much of which Lilly managed to memorise. There were about twenty to thirty girls employed there, most of them also refugees from Carpatho-Ukraine, each working on their own particular jobs such as sewing buttons or seams. On one side, Lilly had a girl from Seylesh and on the other, from Mukachevo. All were on piecework. As sisters, Lilly and Blimcsu weren’t permitted to sit together and initially it was the other girls who helped Lilly.

However, with her lack of sewing skills, she was moved onto ironing finished clothes, mainly blouses. Lilly worked ten hours a day, standing whilst pressing clothes with a heavy electric steam iron, the power cable for which hung down from the ceiling. The only girl from their home town who was working there was Lilly’s school friend Rozika Liebovič, whose father produced soda syphons. She took the name of Glϋck when in Budapest, perhaps because it sounded much less Jewish.

They could now afford to pay for a room in the apartment block, becoming tenants and remaining there until the following year. Lilly recalled that, at least once or twice, she and Blimcsu went to the theatre to see a musical production, paying just one pengo to stand high up at the back of the auditorium .

Food supplies had become very short and they saved money by walking, rather than taking the tram on the Rákóczy ut route, so that they could have a little more to spend on food. They kept in touch with home by post and once their father Baruch sent them a loaf. Unfortunately, because of the length of time it took to reach them, the bread was mouldy but they nevertheless cut off the outside and ate the rest. Now they were both working, they sent money home to help the family, collecting offcuts of white cotton material which were also sent back for use in making shirts for their brothers.

Downstairs at Aréna út 17 lived at least two, and possibly up to four, young Frenchmen. It is thought that at least four thousand French prisoners, both civilians and military, had escaped to Hungary and many made for Budapest. They were hiding or being hidden in houses across the city. Those at the apartment block only spoke French and the two girls knew nothing about them and, with one exception, had nothing to do with them. One of the Frenchmen, they later discovered, was named Andre Buchet and, unlike his compatriots, was able to speak a few words of Hungarian. He was aged 34 and showed them a photograph of his wife. He also had his own camera and took several pictures of Lilly and Blimcsu. Another resident was Latabár Kálmán, a Hungarian comedian and film actor, perhaps the country's most popular comic in the post-war years. Known as Latyi, he reached his peak popularity during the wartime period and had already starred in three films. After the war, he made several successful tours in Western Europe, Israel and America, idolized by the émigré Hungarian community.

German forces had occupied Hungary on Sunday March 19th 1944 and in Budapest, around six o’clock that morning, large numbers of aircraft appeared, flying over the city. By the time Lilly and Blimcsu were up, the entire city had been overrun by the Germans, with the police headquarters, the General Post Office and radio stations all taken over. With the Palace surrounded by German troops, the Regent and head of state Admiral Miklós Horthy was powerless to oppose the occupation and, a few days later, Nazi sympathiser General Sztójay was appointed as head of the government. Within a week, all prominent Jewish businessmen and others who held important positions in Budapest were either arrested or deported to Germany and the city was certainly no longer a haven for the Jewish population..

Allied bombing of Budapest had begun with the US Army Air Force on the night of April 2nd 1944 and by British aircraft on the following night. Targets included the rail yards of Pest, the armament works at Csepel and the Thӧkӧl aircraft components factory.

Also, on April 5th, the first yellow stars appeared on the streets, sewn on the front of coats or other outdoor clothing to comply with the latest order from the Germans. Any Jews who had learned what had happened in other places following the introduction of the yellow Stars of David, would have become very fearful for their future, but nevertheless the majority obeyed the order and some stores began selling clothes with the stars already attached. Indeed, Lilly observed that, in the photographs that show her wearing her yellow star on the street, she appears relaxed and smiling.

However, this was just the latest action of the German occupiers, with posters pasted to walls throughout the city, listing the many activities which were now forbidden and punishable by death, just as they had been in Huszt.

By April/May 1944, having learned of the ghettoization in Huszt, the two sisters felt they should at least try to get back home to their family. They went to Keleti station where a large crowd of people had gathered, hoping to board trains but, as most were wearing their yellow stars, Hungarian police began opening fire on them and, in the resulting mêlée, Lilly’s friend Rozika Liebovič was killed.

On June 16th, the Mayor of Budapest issued a decree, designating almost two thousand apartment buildings across the city as so-called ‘Yellow-Star Houses’, in which some 220,000 Jews were to be concentrated. The scheme was planned by László Endre, the architect of the deportations from Huszt the previous month and the buildings chosen were those in which at least 50% of the tenants were Jewish. Having been ordered to vacate their own homes by midnight on June 21st, after that deadline Jews were forbidden to live anywhere but in a Yellow-Star House. In the majority of cases, families were only entitled to occupy one room and under no circumstances was a Jewish family permitted to have more than two rooms, irrespective of its size or the physical needs of individuals.

However, the magnitude of the task proved impossible to complete in the limited time available, with many thousands of Jews having to move themselves and all their belongings to their newly designated homes. A few days later, still more new restrictions were imposed on the Jewish population, preventing them from entertaining guests in their apartments, obliging them to travel in the rear section of the city’s trams and banning them from Budapest’s parks and promenades.

This concentration of the Jewish population in known locations throughout the city was clearly in preparation for eventual deportation and the fate that had already befallen those in the provinces and the countryside. However, Lilly and Blimcsu seem to have been completely unaware that their apartment block at Aréna út 17 was now designated as a Yellow-Star House and Lilly had no recollection of the special signs that would have appeared on every entrance to the building, a 12 inch (30 cms) diameter canary-yellow Star of David on a black background 20 ins by 14 ins (51 cms x 36 cms).

Allied air raids on the city continued, including British Royal Air Force night bombing operations to drop hundreds of mines along the River Danube, while Boeing Flying Fortress and Consolidated Liberator heavy bombers of the US Army Air Force maintained daylight attacks on military targets around the city. During one daytime air raid, the window of the girls’ room was blown out whilst both of them were in the room.

In September 1944, whilst working in the sweatshop, Lilly became ill once again, with a high temperature and swollen legs, probably not helped by spending long hours standing at the press. Blimcsu returned from work to find her in bed and, having put a thermometer in Lilly’s mouth to take her temperature, fell fast asleep exhausted by her side. When she awoke, the thermometer was still there!

Mrs Lӧvinger called a doctor, who happened to be Jewish and was probably her own doctor for herself and her two children. He took her in his car and checked her into a hospital, where there were many injured from the bombing. Her sister-in-law Malka came to visit her in hospital on her own during the daytime bombing and Lilly showed her a leaflet that a nurse had given her. This made Malka laugh and she explained that it was warning prostitutes about the health risks and only then did Lilly realise that she was on the ward for venereal disease patients and that she was the odd one out! Lilly was also the only one confined to bed, the other patients being up and about…and seeming surprisingly happy. She was very confused!

As far as was possible, Lilly and Blimcsu never allowed themselves to be separated, so fearful were they of being left on their own. They went to the lavatory together and, if there was an air raid and there wasn’t sufficient room for them both down in the cellars, they would stay in their room, even if the windows were blown out. They were inseparable, each looking after the other.

The wailing of the air raid sirens and the sound of bombs exploding across the city were now so commonplace that Lilly and Blimcsu, up on the second or third floor of the apartment block, had become accustomed to this way of life and no longer always sought shelter in the cellar. This was used both as a coal store and as a place in which families would keep possessions for which they had no room in their apartments. While the air raids were taking place, everyone would sit around on boxes and, on one occasion, the father of one of the families shared a handful of raisins with them, for which they were very grateful.

Nearly 40% of the buildings in Budapest had been damaged or destroyed in the British and American air raids before the siege by the Russians, Districts IX and XII being the worst affected. This further depleted the city’s Jewish population which, with emigration, deaths from forced labour introduced in 1941 and the actions of the Arrow Cross militia, is estimated to have been halved.

Mr Lӧvinger had already been taken to a labour camp and the children too had left for England, possibly with the help of a Swiss rescue group and it is believed they survived. Lilly now began to feel greater sympathy for his wife, being able to relate to her changed circumstances.

Two nuns came to the block and offered to convert the older women to Catholicism. Only one did so, although it made no difference in the end. One day, probably during the third week of October 1944, they were at home in the apartment block when men with machine guns arrived, most likely a mix of police and Arrow Cross militia and, using a megaphone from the courtyard at the rear, ordered everyone, including any ‘converts’, to leave the building. They were allowed to take some clothes, food and a blanket, but everything of value was to be left behind. They were told that if any valuables were found on them, they’d be shot and, if they couldn’t tell who was responsible, one person in ten would be shot.

Overall, the Arrow Cross was responsible for the reduction of the Jewish population of Budapest by an estimated 100,000 or more between October 1944 and February 1945. Murders took place all along the Danube Embankment and in Varosliget Park, near where Lilly and Blimcsu had been living. So many bodies had piled up on the park benches in November, it took several days to remove them all.

On October 18th, Eichmann had reappeared in Budapest. Hans Geschke of the Gestapo, the man responsible for the destruction of Lidice, was made Head of the SD in Hungary and eliminating the country’s Jews seemed more important than anything else, even perhaps the winning of the war.

Mrs Lӧvinger always kept a great many things under lock and key, including food and drink. However, they were able to gain access to the locked pantry and amongst the food they took with them were items such as sardines, chocolate and little portions of roux that she made in advance for use in sauces. But before they left, Andre Buchet, the young Frenchman who lived downstairs, took more photographs of Lilly and Blimcsu, although how they received the prints and, more importantly, managed to hold on to them until their liberation, remains a complete mystery.

It was raining and cold as they were marched to the Great Synagogue in Dohány Street, the largest in Europe. The streets were lined with crowds of people, mainly women, who clapped as they went past, shouting abuse and rejoicing in their fate. On arrival at the Great Synagogue, they were told that they would be leaving the next day and would not be permitted to take any food with them. Consequently, everyone ate absolutely everything they had brought by way of food and, as a consequence, many became ill. With only two lavatories, one for men and the other for women, conditions quickly became very bad indeed. An estimated seven thousand died there during the winter of 1944-45 and were later buried in the grounds.

The next day they were marched out of the synagogue whilst the city was being bombed, over the Margit Bridge, most probably towards the Nagybátony-Újlaki United Factory/Brickyard at Óbuda, one of a chain of brickworks established along Bécsi út since the 1860s and the largest of the transit camps in the autumn of 1944. There was no food or water and the weather was very cold. While Lilly recalls that they were under cover, with her resting her head in Blimcsu’s lap, it’s not clear whether they were in one of the brick-drying barns with a roof but no sides or elsewhere.

For the next several days, they were told to line up and were marched back and forth, five or six abreast with Hungarian Fascist Arrow Cross guards on each side, to the Jozsefvarosi freight station to take them to Austria. However, there were no trains available and, each time, they were marched back to the brickyard. This would have been a three-hour 15km round trip in freezing conditions. People were shot at random and their bodies thrown in the Danube. Lilly and Blimcsu were soaking wet, very cold and, carrying a sodden blanket, lacked the strength to carry anything else. Although the police were supposed to keep order, the real power was in the hands of the Nyilas, Arrow Cross Party members, who robbed them of their valuables, clothing and any other supplies they might have had.

Most of the 70,000 Jews taken to the Óbuda brickyards were marched towards the Reich frontier at Hegyeshalom, the Hungarian checkpoint on the road to Vienna, a journey of between 200 and 230 kms that would have taken seven or eight days. There was little or no food, at best three or four portions of watery soup throughout the entire march and members of the Swiss Legation and even several senior war-hardened SS Generals were shocked by the sheer brutality with which the marchers, men, women and children, were treated.

However, Lilly and Blimcsu were instead marched down to the river, possibly to the unfinished Arpad bridge to be loaded on an open barge, where they stood, packed with other women and were taken 15 miles (24 kms) up the river to a camp on Szentendre Island, near the villages of Horány and Szigetmonostor, close to the small town of Szentendre on the west bank of the Danube. The vessel was dangerously overloaded and several of the women fell in and were drowned.

The camp consisted of wooden barrack blocks, once a centre for young people. Because it was designed for children, the beds were short and they slept on straw bedding. Between November 18th and 21st, there were approximately 500 in the camp, but by the 29th, this had swelled to 1200. Each day, they were woken before dawn, marched in the dark for about an hour to dig ditches up to six feet (1.8 metres) deep as anti-tank defences. Such ditches, on an island in the Danube, can have had little strategic value and were simply another example of pointless hard labour, used as a means of degrading those involved. As the ditches became deeper, it became increasingly difficult for the women to throw out the soil.

From time to time, they were forced to stand in line to be given filthy water. Many girls fainted or collapsed and the Hungarian Arrow Cross guards on horseback would shoot them. Blimcsu frequently had to pull Lilly up when she was too weak to stand and would talk to her to keep her going. However, at one point, an elderly Hungarian guard, probably a reservist who went home at the weekends, did bring them an apple.

One day, while they were marching, they came across a group of men and recognised one of them as having come from Huszt, who told them of the deportations and said there was no-one left there.

As was the practice in all the camps, there were constant roll-calls, where they were lined up and frequently ordered to give up any valuables they might have and told that, if they failed to do so, every tenth woman would be shot. Blimcsu had hidden some precious items, such as a watch and a pair of the tiny gold ‘sleeper’ earrings that used to be given to babies a few weeks old, under the thread on a spindle and Lilly was worried that, if their barracks were to be searched, they would be found. However, it was never discovered. There were also other threats and, on one occasion during roll-call, the German who was in charge told the guards that if any of the men had “mixed their blood” with the prisoners, he would shoot them dead.

Conditions in the camp continued to deteriorate. After the day’s work, there was a thin soup in a large vessel, with lumps of speck floating in it. The girls used the fat to protect their shoes from the damp and many became ill in the unhygienic conditions, with no lavatories or washing facilities, other than the river.

However, as the Russian grip on Budapest tightened, by Christmas 1944 the Gestapo and several German divisions had already left Budapest and moved north along the Danube, accompanied by several thousand members of the Arrow Cross Party and their families. A Hungarian Army battalion began retreating from Szentendre Island but subsequently opted to surrender instead. At midday on December 26th, a Cossack reconnaissance unit appeared in the small town of Szentendre, on the west bank of the river, the Russian 25th Guard Rifle Division having arrived on the Island the previous day, followed shortly after by a larger force. The occupation of the Island was completed by January 3rd but, by then, Lilly and Blimcsu were long gone.

They had been lined up for the daily roll-call one morning when Lilly and Blimscu heard their names called out, together with the Hungarian word spanyol, meaning Spanish or spaniard and, much to their astonishment, they were handed citizenship documents that the Frenchman Andre Buchet had obtained for them. These may have been genuine so-called ‘letters of protection’, issued by Ángel Sanz Briz, the Chargé d’Affaires of the Spanish Legation in Budapest. Alternatively, they could quite possibly have been forgeries produced by the underground movement with whom Andre Buchet was working. Whichever is correct, they could well have saved their lives.

Somehow, they managed to make their way back to Budapest to find the ghetto empty. Inside a building in which they sought shelter, everything had been stripped. It was bitterly cold as they searched for any food that had been left behind. Their only possession was a piece of soap, which they used to wash their underclothes at night. However, the superintendent took it away and, ever since, Lilly refused to throw away even the smallest sliver of soap, preferring to cut them up with scissors and put into a bottle of water to make liquid soap! The next morning, the superintendent told them they could not stay there. They were still wearing their yellow stars and were afraid to go out on the streets. Nevertheless, he insisted that they leave at once.

The fighting got closer and closer and, on the night of January 10th, Russian and Romanian troops had crossed the Hungaria Boulevard and entered Városliget Park, just a mile and a quarter (2 kms) from their previous room at Aréna út 17. The 2nd Company of the Budapest Police Assault Battalion, supported by a group of three hundred gendarmes, forced them back but one of their obsolete tanks was destroyed and half the men killed. The exhausted group was pushed back across the park to Aréna út, where a counter-attack supported by two German tanks managed to recapture around half of the park.

Two days later, Aréna út became the front line, with the German Panzer Corps Feldherrnhalle Division facing the Russian forces in Városliget Park, the majority of which was now in Soviet hands.

However, whilst hiding in a basement, the two young women could hear the noise of heavy armoured vehicles and a man who was hiding with them recognised the distinctive sound as that of Russian, rather than German tanks and told them that their liberators had at last arrived. It soon became apparent that the Russians were on the streets and, unlike the Hungarians around them, Lilly and Blimcsu could both communicate a little, having learnt Russian as a second language in the 4th grade at school. They were told Aréna út 17 was ‘safe’ and so removed their yellow stars, although there was shooting going on all around them, with Russian aircraft strafing the city. They sought sanctuary in the cellar of the apartment block but it still wasn’t truly safe, since Russian soldiers were prowling the streets at night, looking for women.

They would never get undressed at night and, on one occasion, climbed out of a window to get away from Russians. At another time, Lilly had to protect Blimcsu from a soldier, challenging him to shoot her, but discovered that he was only armed with a flashlight. On a separate occasion, she hid Blimcsu in a barrel when a Russian appeared. The soldier attempted to strike matches to look for her in the darkened cellar, but was too drunk to do so and eventually left. They were told that their liberators had been given vodka and three days of so-called ‘rape leave’.

Lilly became hysterical at the lack of action by the other adults in the cellar who didn’t understand Russian. They were advised to cover their heads with a scarf and to tell men that they were ‘sick’ and urged to move on by an older woman before some Russian soldiers, who at first had been friendly and helpful, returned drunk and expected sex. Lilly and Blimcsu had no experience of such things and so they left, under fire from the air while out on the streets, but were unhurt.

They joined a bread queue in the street while Russian planes continued to strafe the city, before finding their way to an area that was already free of Germans and Arrow Cross militia. Once again, they sought refuge in a cellar or bunker with others and found a Jewish man hiding in an ironing board cupboard. There was no electrical power and people were using homemade oil lamps for light.

One day, someone came with news that there were tanks in the streets nearby and, not long after, a Russian officer came down into the bunker and told them they were safe. Unlike the others there, Lilly and Blimcsu were able to understand what he was saying. Knowing of the potential risks they would face at the hands of drunken soldiers who had endured a one hundred day siege and, in all probability, suffered badly during the long campaign against the Germans, a woman told them ‘children, you get out before dark, because you won’t be safe.’

After their liberation on January 17th/18th 1945, a Russian officer came looking for pillowcases, to be used to carry objects looted from nearby houses that would then be sent back home. Another ordered his batman, who was making borsch for his officer, to give some to Lilly and Blimcsu and then whispered to them that he too was a Jew. On another occasion, they were given food that some Russians had ‘liberated’ from stores that were still intact.

Having been completely powerless for so long, liberation released a strong desire in Lilly to fight back in some way, to do something useful and she admitted to imagining, at least for a moment, that she should volunteer to join the Russian Army.

They had returned to the original house in which they’d sheltered. Whenever the soldiers came, they hid in the space between the houses, climbing from the bathroom window until it was safe to emerge. Russians asked them to report anyone who had hurt or mistreated them and they could have denounced the Superintendent who threw them out. However, they decided not to.

Anyone without papers risked being taken away by the Russians for forced labour. A temporary ‘consulate’ was set up where everyone queued for papers. The Czech official asked them to repeat a Czech tongue-twister to prove their nationality. This was “Třiatřicet stříbrných vlaštovky letěl přes třiatřicet střech“. (Thirty-three silver swallows flew over thirty-three roofs). However, they were later stopped by a Russian soldier who, having demanded to see their papers, was unable to read them and promptly tore them up and threw them in the mud. It is unclear whether these were the newly-acquired Czech papers or those obtained for them by Andre Buchet when they were in the forced-labour camp on Szentendre Island.

The Russians opened a ‘camp’ for those who were displaced and Lilly and Blimcsu stayed there in a wooden hut and were given bread to eat. Whilst there, they saw Andre Buchet once more and learnt that his home was in Paris. They also met their sister-in-law Malka, just once, out on the streets where they found her cutting meat from a frozen horse carcass, a not uncommon sight.

Story written by John Berkely, the nephew of the two women, who can be contacted at:

i., An internal flushing lavatory is still referred to as an 'English WC' in Hungarian.

ii., The Hungarian unit of currency. One pengo would have been worth approximately 25 US Cents.

iii., In what is known in Britain as ‘the gods’, and in the US as the ‘nosebleed section’!

2016. május 21., szombat

VIII. kerület, Népszínház utca 59. - Neufeld Róbert

Részletek Neufeld Róbert, ”Ahol a földek sírtak” (Där åkrarna grät) című regényéből. A könyv a család 1956 novemberi disszidálásáról szól, de a szerző néhány kitérőben visszaemlékezik az 1944-ben átélt szörnyűségekre, többek között a Népszinház utca 59-es számú csillagos házban eltöltött időre.


“Leginkább nagypapa és nagymama suttogó beszélgetéseiből kezdtem megérteni, hogy mi is folyik körülöttem, hogy mi a háború, kik a németek és kik azok, akik a németek parancsait végrehajtják. Átmentek ugyan egy másik szobába, hogy ne halljam, mit beszélnek, de az elkapott foszlányokból annyit felfogtam, hogy nagyon félnek.

November elején parancsot kaptunk, hogy hagyjuk el Hernád utcai otthonunkat. Apu akkor már régen nem volt velünk. Nem tudtuk hol van, az utolsó levele vagy egy esztendeje jött meg, 109/37 állt rajta, ez a munkaszolgálatos század címe, mondta anyu. Amikor apu bevonult, anyu vette át a munkáját a Korona kenyérgyárban, de 1944 őszétől a gyár nem tudta tovább foglalkoztatni anyut.

Október 15-én a korábban eldugott rádiónkon hallgattuk Horthy Miklós proklamációját. Én nem tudtam, mit jelent az a szó, és amikor rákérdeztem, anyu leintett. Nagyon feszülten hallgatta a rádiót, s a beszéd után sírva borultak egymás nyakába Ilonka nagynénémmel. Vége a háborúnak, mondták lelkendezve, a németek ki fognak vonulni az országból. Hát nem úgy lett.

Amikor a parancs megjött, hogy költöznünk kell, anyu lovat és kocsit kapott kölcsön a Korona pékségtől, hogy át tudjuk szállítani a holminkat a Népszínház utca 59-es számú házba, amely a Teleki tér sarkán állt. Anyu fogta a gyeplőt, mi többiek meg összehúzódtunk a bakon, meg a bak mögött.

Az 59-es ház kapujára egy Magen David, azaz sárgacsillag volt felszegelve. Olyan, mint amilyet mi viseltünk a kabátunkon, csak sokkal nagyobb. Egy csillagos ház, mondta anyu mérgesen. A zsúfolásig teli ház egy második emeleti lakásában kaptunk egy szobát. Amíg anyuék behordták azt a keveset, amit magunkkal hoztunk, én kimentem a gangra. A másik lakás előtt a rácsnál álltak a lakók és nézték az újonnan érkezetteket. Körbementem a gangon. Az egyik lakás bejárata fölött egy kis táblát láttam azzal a felirattal, hogy ”Itt nem laknak zsidók”. Bár még kicsi voltam, már tudtam olvasni. Két lakást láttam ilyen táblával. Az egyikben az Andrádiék laktak, a másikban a Keresztényék. A nevük kis réztáblákon állt az ajtón, csak nem felül, hanem a szokott helyen. Később, amikor már minden lakásba beköltöztek, és mindenki elhelyezkedett, e két lakásból kijöttek a gyerekek, és játszottak velünk.

A házban különben szigorú fegyelem uralkodott. A házparancsnoknak kinevezett férfi a földszinten lakott, egy pár lépcsőn kellett felmenni, ha az ember be akart hozzá kopogni. A házparancsnok nem volt zsidó. Erőszakos, rettenetes ember, mondta anyu Ilonka nénémnek. Többször is hallottam, hogy ezt mondja. Annak az embernek nagy hatalma volt. Úgy jött-ment a házban, ahogy neki tetszett. Benyitott ide is meg oda is, turkált a dolgok között, olykor még a szegényes ételt is megnézte. És ha mondott valamit, annak úgy kellett Lennie. A ránk, zsidókra vonatkozó parancsokat kétnaponta kapta valahonnan, de ezeket gyakran be sem várta, hanem a saját maga parancsait osztogatta. És azoknak pont úgy kellett engedelmeskednünk, mint a hatóság parancsainak. Azzal fenyegette a lakókat, hogy aki nem engedelmeskedik, vagy kihágást követ el, azt azonnal feljelenti. Amikor valami új parancs érkezett, kiállt az udvarra, és a lakása ajtaja mellett lógó rozsdás vasgerendán kolompolt, amíg mindenki ki nem jött a lakásából. Aztán felolvasta az új parancsot és ismét figyelmeztette a lakókat, hogy ”Minden szükséges lépést megteszek azok ellen, akik nem engedelmeskednek”. Mindig ezzel fejezte be.

A házban folyt az élet. Bár nagy volt a zsúfoltság, mégsem emlékszem, hogy nagyobb problémák adódtak volna. Később érett fejjel rájöttem, hogy valószínűleg az állandó félelem volt az, ami féken tartotta az érzelmeket. Hogy mi hogyan tudtunk elférni abban az egyetlen szobában, ott a második emeleten, máig sem tudom.

A front egyre közeledett, nem sokkal a Népszínház utca 59-be költözésünk után megkezdődtek a komolyabb bombázások. Szinte minden nap le kellett menni a pincébe, volt, hogy kétszer is. Én legtöbbször beültem nagyapa ölébe, kedvenc könyvemmel, Pinocchióval a kezemben. Néha kialudt a villany pár percre, amikor egy-egy bomba túl közel talált leesni.

Egy nap, valamikor november vége felé lehetett, a nyilasok berontottak a házba. Én éppen az egyik nem zsidó pajtásommal játszottam. A nyilasok lehettek talán nyolcan vagy tízen, ordítoztak, üvöltöttek, rohantak emeletről emeletre. Mindenkit beparancsoltak a lakásba. Anyu kiszaladt értem a gangra, behúzott magával és becsukta az ajtót. Leültünk. Anyu, Ilona néném és én az ágyra, nagypapa meg az egyetlen székre. Vártunk. Láttam anyun és Ilonkán, hogy nagyon félnek. Nagypapán nem láttam semmi jelét a félelemnek, sőt, ő mondott egy pár nyugtató szót a lányainak. Ilonka odaállt az ablakhoz, és a függöny mögül kikandikált. Hirtelen megfordult és megint leült. Nem sokkal rá dörömböltek az ajtón. Két nyilas jött be, egy fiatal és egy idősebb. Egyszerű civil ruhát viseltek, a puskájuk tusa fényesre volt polírozva. Karszalag volt a karjukon, rajta a nyilaskereszt. A fiatalabb, szőke, megtermett figura, szúrós szemmel méregetett minket. Beállt az ajtóba terpeszállásban, a puskával a kezében, szinte lövésre készen. Az idősebb, apró termetű szótlan ember, benézett a szekrénybe, az ágy alá, az asztalon felemelte a fazék fedelét, belenézett, aztán megállt az egyetlen kép előtt, ami a falon lógott, anyu és apu esküvői képe volt az, anyu hófehér, hosszú esküvői ruhában, apu pedig bonjourban és fehér csokornyakkendőben.
Odafordult hozzánk.

- Ez maga ezen a képen?
- Igen - mondta anyu. És az uram. Ő munkaszolgálatos. Anyu hangja remegett, amikor a nyilassal szembenézett.
- Na jó. Maga most velünk jön. És nagypapára mutatott a puskával. – Szedjen össze pár napra valót, alsóneműt, szappant, meg ami ételt elvihet. De iparkodjon, hallja! Aztán felénk fordult.
- Maguk meg itt maradnak. És meg ne merjenek mozdulni! Megértették?
- Igen, megértettük. Segíthetek az apámnak?

A nyilas bólintott, anyu felugrott, máris kezdett csomagolni. Egy perc alatt készen is volt. Nagypapa odajött hozzám, megcsókolta a homlokomat, aztán átölelte a két lányát és elbúcsúzott tőlük. Nyugodtnak nézett ki, még egy kis mosoly is kiült az arcára, amint a két nyilas között az ajtó felé ment. Anyu kezébe temette az arcát és hangosan sírni kezdett. Ennek láttán én is sírni kezdtem. Ilonka néném nem sírt, ő csak fogta nagypapa karját és csak akkor engedte el, amikor a fiatalabbik nyilas odébb rántotta. Aztán hátba lökte nagyapát és kituszkolta az ajtón. Mikor nagypapa már kint volt a gangon, a nyilas megfordult. Rám mosolygott, és én azt hittem, hogy majd mond valami vigasztalót. De csak azt vetette oda, hogy ”Meg ne mozdulj!”

Ezt értettem. Anyu erősen magához szorított és még hangosabban sírt. Mi ülve maradtunk, ahogy a nyilas megparancsolta. Anyu csak sírt tovább, Ilonka néném pedig elővette a cigarettatöltőjét, s nekiállt cigarettát sodorni. Kinyitotta a fedelet, töltött bele dohányt, aztán a csövére húzta azt a Diadal kettes hülznit, amit mindig használt. Ő sokkal nyugodtabb volt, mint anyu, de hát ő sokkal idősebb is volt nála.
Ültünk az ágy szélén és vártunk. Egyszer csak lövések hallatszottak, több sorozat egymás után. Anyu nagyot sikoltott és Ilonka sem volt már olyan nyugodt. Az arca egyszerre krétafehér lett, leejtette a cigarettatöltőt, átkarolta anyut és a fejét a vállára hajtotta. Láttam, hogy ő is sír. Hosszú percekig így maradtak. Aztán egyszerre csak berontott két másik nyilas puskával. Ránk ordítottak.

Ki innen! Ki innen! Gyerünk, gyerünk!

És kituszkoltak mindnyájunkat a lakásból, le az udvarra. Hamarosan ott állt mindenki. A nyilasok elállták a kapu felé vezető átjárót, hárman pedig fentről, az első emeleti gangról figyeltek minket. Ránk fogták a puskájukat, és hol ide, hol oda céloztak velük. Őket bámultam, anyu meg még jobban magához szorított. Az egyik nyilas rám fogta a puskáját, hosszasan nézett, majd felnevetett, és rám kiáltott ”Megállj csibe, megdöglesz!”

Erre anyu megint sírógörcsöt kapott. A nyilas felröhögött és oldalba bökte a mellette álló társát. Egyszer csak megint ránk üvöltöttek a nyilasok és kezdtek mindenkit kituszkolni a kapu felé. A lépcsőházban iszonyú szag csapott meg, azonnal elhánytam magam. Mikor kifordultunk a pár lépcső felé, ami a kapuhoz vezetett, akkor láttam meg a hullákat. Ott feküdtek véresen, mindenfelé és mindenféle, elképzelhetetlen pózban. Anyu rám borította a kabátja szárnyát és szinte futott velem a kapu felé. Közben egyre csak azt hajtogatta, ”szegény papa, szegény papa”. Az egyik idős lakó, Fagott néni, mellettünk futott és sikítva mondogatta ”a fiam volt, a fiam volt. Kint volt a bele neki, kint volt a bele neki!” Valaki csitította, hogy nem a fia volt, hanem valaki más, de Fagott nénit nem lehetett lecsendesíteni, egyre csak jajveszékelt.

A Népszínház utcából kihajtottak bennünket az Alföldi utcába. Ott már más házakból is álltak lakók. Az úttesten egy tank állt. Az ágyúcső éppen emelkedett. Kisvártatva egy lövést adott le, a szörnyű dördüléstől majdnem megsüketültem. Egy erkélyt találtak el a szembeeső Népszínház utcai házon, nagy porfelhő kerekedett. Két nyilas futott végig a soron üvöltve. “Fel a kezekkel, fel a kezekkel! Egészen Sztálinig!” Oda hajolt hozzám. ”Hallod? Egészen Sztálinig!” Én feltettem a kezemet, de hamarosan elfáradtam és akkor anyu tartotta a kezemet, hol az egyiket, hol a másikat.

A tank megint leadott egy lövést és most a másik fülem is bedugult. Sírva fakadtam. Anyu mondott valamit, de én nem hallottam. Később visszatereltek bennünket a házba. Addigra a holttesteket elvitték, mert a ház előtt és a kapualjban már csak a vértócsákat lehetett látni. Befelé menet anyu már nem takart el a kabátjával. Már nem volt ereje rá, gondoltam. A lépcsőházi vérszagtól megint elhánytam magam. Anyu tartotta a homlokomat, amíg a roham elmúlt, aztán felvezetett a lakásba.

Nem emlékszem, hogy mikor történt, de valamivel később kivezényeltek mindannyiunkat a zuglói KISOK pályára. Ott elválasztottak anyutól, onnan nagymamával mentem a gettóba.

Ilonka nénémet is hozzánk sorolták be, de ő megkérte a nyilast, hogy engedje meg, hogy együtt mehessen a húgával. Így aztán mind a ketten Bergen-Belsenben kötöttek ki, onnan kerültek a felszabadulás után Svédországba.

Apám a munkaszolgálatból ’45 májusában tért haza súlyos betegen. Az őszre felépült és el tudott kezdeni dolgozni, mint kenyérkihordó, a nyolcadik kerületben, egy József utcai sütödénél. Anyuról nem tudtunk semmit, ő sem rólunk. De valamikor 46 tavaszán apu megtalálta a nevét egy névsoron, amit a Vöröskereszt közölt le az újságokban. Így tudtuk meg, hogy túlélte a borzalmakat. Aztán levelezni kezdtek. Anyu azt akarta, hogy mi menjünk ki Svédországba, de apu maradni akart. Ezért anyu 47 novemberében hazajött, de nagyon megbánta. 49-ben megszületett István öcsém. Anyu álma hét évvel később teljesült, visszamehetett Svédországba. Az egész család kiment, 1956 december 10-én érkeztünk. Apu 1985-ben halt meg, anyu 2011-ben követte. István öcsém most 66 éves, a SAS légitársaság egyik igazgatójaként ment nyugdíjba, én magam 31 éve saját hitelminősítő céget vezetek. Még mindig dolgozom.”

Stockholm, 2016. május 21-én

2015. szeptember 13., vasárnap

VII. kerület, Dohány utca 46. - Sándor György

A nyilas megszállásig voltunk ebben a házban, ahol apám testvére, Sándor Pál, lakott. Innen vitték el a feleségét, akiről többet nem hallottunk. Társbérletben laktunk, a szomszédban pedig másodunokatestvéreim laktak. Édesanyám innen menekített a Magdolna utcába, ahol a bujkáló zsidók gondnoka és gazdasági vezetője volt. Január első napjaiban súlyosan megsérült, minek következtében operációkra került sor, természetesen késve, hiszen az ostrom alatt nehezen lehetett a viszonylag közeli Baleseti Sebészetre eljutni. Haláláig gépben volt a lába. DE TÚLÉLTÜK!

2015. március 12., csütörtök

V. kerület, Garibaldi utca 3. - Szegedi Julianna

Az Én nagyszüleim voltak a házmesterek a Budapest, V. Garibaldi utca 3. szám alatt. 1942-ben kerültek oda, a ház a Hamburger család tulajdona volt (tudtommal orvos család). Nagyszüleim Szegedi János és Jánosné, Juci néni, sajnos már nem élnek. Erdélyből jöttek el, mert nem akarták felvenni a román állampolgárságot. Édesapám ebben a házban született.

2015. január 06., kedd

V. kerület, Szent István körút 5. - dr. Strelisky János

Az ötödik emeleten lévő műteremben (külső felirat: Nádor udvar) 1944 márciusáig-júniusáig biztosan óvoda működött, amelynek vezetője unokanővérem, Somló Ágnes volt. Amikor csillagos ház lett, Ágnes és anyja, Somló Gézáné Strelisky Anna, az utóbbinak húga, Strelisky Irén, (apám nővérei), továbbá a Strelisky család, a munkaszolgálatos Strelisky József, anyám, szül. Landauer Valéria és én, Strelisky János (akkor 7 éves) költöztünk be a nagy alapterületű, tetőablakokkal, erkéllyel rendelkező műterembe.


Itt laktunk addig, amíg a nyilasok a puccsuk után ki nem telepítettek minket onnan. Mintha néhány lakásban ott maradtak volna az addig is ott lakó "árják". Csak két további személyre emlékszem: a csinos fiatal Göndör Tesszára, és egyetlen V. emeleti szomszédunkra (Margit nénire), akinek a segítségével a nyilas puccs után 24 órát rejtőztünk a padláson apámmal, aki éppen az előző napokban kapott kimenőt. Emlékszem a tetőablakon beáradó holdfényben átolvasott éjszakákra (ha éppen nem bombáztak), meg arra a reggelre, amikor a járda szigeteken, járdákon mindenütt az "Imrédy zsidó!" felirat virított, továbbá a Margit híd felrobbantása után sebesen felhúzott palánkra, arra, amikor kis csomaggal kihajtottak minket a Szt. István parkba. Azután már nem engedtek minket vissza. Nénéimet-unokanővéremet Ravensbrückbe deportálták (megölték őket), én a Nemzetközi Vöröskereszt Gyermekotthonba kerültem, anyám az Óbudai Téglagyárból a Pestre vissza irányított "védlevelesek" csoportjával visszamenekült. A város ostromakor a tetőablakok beszakadtak, a bútorokon állt a hó.

2014. november 27., csütörtök

XIII. kerület, Bulcsú utca 21/a. - Ungváry Rudolf

Egy bérház élménye 1944/1945 fordulóján

Csalog Gábornak

Én pedig várom / Jön-e a tatár, / Ki megment az SS-től, / S nem bánt, hogy hull a bomba, bár / Az én Budapestem füstöl.
Vas István: Ugyanaz (1945)

(Nyitány, moderato egualmente)
A Bulcsú utcának csak az északi oldalán van házsor. Előtte a Lehel-piac és mellette 1944-ben még egy nagy, üres terület húzódott a Ferdinánd téri templomig. Egykor itt terült el a Petőfi által megverselt, ciprus lombos Váci temető. A nyugati vasútvonalak vágánymezőit átívelő Ferdinánd téri híd messzeségéből nézve a Bulcsú utca szorosan egymás mellett álló négyemeletes bérházai mint valamiféle hatalmas várfal jelzik Angyalföld déli határát. A legkorábban közülük a 21/a és 21/b számú házak épültek. A harmincas években már közvetlenül vagy közvetve a festék-nagykereskedő és -gyáros Krayer–Krausz család tulajdonát képezték, akárcsak a mellettük következő, a húszas évek elején emelt négy bérház. A család központja az Ágoston Emil által igényesen tervezett, az ötödik emeletén Koós Károly stílusára emlékeztető fatornyos saroképület volt a Ferdinánd híd tövében, a Csanády utca és a Váci út sarkán.


Mindennek az 1944-es események során lett a sorsomat meghatározó jelentősége. A közeli Újlipótvárosban se szeri, se száma nem volt a sok csillagos háznak. A gyáriasabb északon ezek alig fordultak elő. Az említett tulajdonviszonyoknak volt a következménye, hogy ebben az Angyalföld határát alkotó utcában éppen a két 21/a és 21/b számú házból lett csillagos ház. A Krayer–Krausz vállalat központjának saroképülete és a Bulcsú utca többi, a család tulajdonában álló háza lényegesen igényesebb kivitelben készült. Zsidó vagyonként kézenfekvőbbnek látszott már első lépésben a jobbakat „árjásítani”, a két, viszonylag szerényebbet pedig a zsidóknak kijelölni.

Ezt a két házat akkoriban kishivatalnok, alkalmazott, kisiparos, kiskereskedő és kevés – többnyire „keresztény” vagy „árja” – értelmiségi bérlő lakta. A lakók kisebb része volt zsidó származású, de a környékhez képest az arányuk itt még így is nagyobb volt az átlagosnál. Ez tulajdonítható a véletlennek, de talán annak is, hogy ez a kettő épült a legkorábban. Azoknak az asszimilált zsidó családoknak, akik a századforduló táján már nem a „sűrűn” zsidók lakta, hetedik kerületi környezetbe vágytak, és a Duna menti Újlipótváros túl drága volt, éppen megfelelő lakóhelynek látszott. A később emelt Bulcsú utcai házakban a lakbérek már magasabbak voltak; akik azt meg tudták fizetni, azoknak nem feleltek meg a nyüzsgő piac bódésoraira néző lakások, inkább Újlipótvárost vagy Budát választották.

(Expozíció, moderato animato)
A szüleim a születésem előtt fél évvel, 1936 legelején költöztek a 21/a harmadik emeletének 2. számú lakásába. Apám a Lőportár utcai hűtőgépgyár (a későbbi Lehel elődjének) főmérnöke volt, a helyet a munkahely közelsége miatt találta megfelelőnek. Svájci anyám egész életében sajnálta, hogy nem Budát választották, de konzervatív neveltetése – hiába hozott egy kalap pénzt magával a házasságába, melyet apám nyomban telkekbe fektetett – megakadályozta, hogy kierőszakolja az egyébként szelíd természetű, meglehetősen egyszerű gondolkodású, egész életét a gépek világának szentelő férjével szemben akaratát.

Lehet, hogy így jártunk jobban, és ha Budán lakunk, arrafelé, ahol ma én lakom (;hotel_majestic;2011-08-10.html), vagy nem vagyunk az ott jóval tovább tartó ostrom következtében életben, vagy elvesztettük volna a jobb minőségű lakásunkat az államosítások meg a társbérletesítések következtében. A pesti proletárvilág belső szélén, szemben a Lehel téri piaccal, kevésbé akadt az emberbe a történelem. Ennek áldásos hatását azok a zsidónak nyilvánított (magukat annak érző vagy nem érző) családok is élvezhették, akiknek a nyilas uralom idején be kellett költözniük a gettóba. A házban nem történt semmiféle atrocitás, mindenki visszatért a gettóból (egy kislány kivételével, aki nem bírta a hiányos táplálkozást), és a lakásaikban mindenük megmaradt.

Ez a ház, ha a lakói lelkében lejátszódó visszafordíthatatlan folyamatoktól eltekintünk, a front január közepi átvonulása idején és a korai orosz bejövetel során is szinte a „béke szigete” maradt. Ahhoz képest biztos, hogy mi minden történt nem is olyan távol tőlünk, akár néhány utcányira. Légvonalban alig ezer méterre közben Dunába lőttek embereket. Ugyanaz az ég borult ránk, mégis, helyről helyre másképp. A sors kegyét mindenki nagyon természetesként élte meg, és nem sok szót vesztegetett rá.

Ide születtem 1936-ban. 1940-ben a testvérem követett. 1944 nyarán anyám elvetette a harmadik gyereket. Apámmal együtt elég racionálisan járt az eszük. Nagyjából tisztában voltak vele, mit jelent, hogy 1943 elejétől rövid másfél év leforgása alatt az orosz front már a Kárpátok előterében állt. Noha Auschwitzról nem tudtak, de apám 1919-ben megjárta a felvidéki frontot; tudta, mivel jár, ha valahol harcoló katonaság jelenik meg. Anyám német svájci műveltségéhez pedig valahol a mélyben nagyon odatartozott a 30 éves háború rejtett emléke.

Ez utóbbit lehet, hogy senki sem hiszi el nekem. De azokból a vastag, zöld fedeles, gót betűs elemi iskolai tankönyvekből, melyekből anyám iskolás koromtól, már 1944-től kezdve a német helyesírásra tanított, számomra átsugárzott az élet munkás keménységének meg veszedelmeinek a német kulturális emlékezetben gyökeredző hangulata. Anyám megőrizte elemista tankönyveit. Ugyan Svájcban íródtak, de a jellegzetesen svájci paraszti történetek mellett a meséikben azért az egykori hadjáratok kegyetlenségének emlékeit sejtelmes utalásokkal megőrző német irodalmi örökség dominált. A 19. század végén jelentek meg, de (ahogy később megállapítottam) első kiadásaik még az 1800-as évek első feléig nyúltak vissza. Áthatotta őket a múlt.

Az ostrom közeledtével a szüleim nagy kartondobozokban szárított kenyeret tettek el tetemes mennyiségben. Erről minden svájci paraszt tudta, hogy nagyobb a kalóriaértéke a szárított zöldségnél, és sokáig eltartható. Kevés zsírral, lekvárral hatékony étel. Az ostrom alatt, az ágyakkal túlzsúfolt légoltalmi pincében – akkor már a zsidók nélkül – senki nem értette, honnan van kenyerünk. Voltak, akik akkor is jól éltek, fél disznót tettek el zsírban, és állandóan ettek. Húsra húst, zsírra zsírt. Valószínűleg a stressz miatt. Mások száraz borsóval vigasztalták magukat, meg babbal.

Ha a szüleim zsidók lettek volna, a mentalitásuk ismeretében Auschwitz tudása nélkül is valószínűleg sokkal radikálisabb lépésekre szánják el magukat a túlélés érdekében. Anyámnak az addig Magyarországon eltöltött kilenc éve után már semmiféle illúziója nem volt az országról és annak lakosairól, noha 1945-ig nem tanult meg magyarul. Nem volt szüksége rá, a környezetünkben mindenki tudott németül, és a budapesti svájci kolóniában is zizegett a sok ember. Otthon németül beszéltünk, csak apámmal magyarul. Meghitt volt. Anyám azt utálta, ahogyan magyarul hazudni szokás. Az ő világában az ember arra törekedett, hogy igyekezzék kifejezni, amit gondol. Soha nem tudta megszokni, hogy itt minden fordítva van. Mindenki úgy beszél, hogy elhallgassa, amit valójában gondol. „Die lügen mir ins Gesicht!” mondogatta. „Ezek a képembe hazudnak!” A „die”-t jól megnyomta.

(Kidolgozás, largo portato)
A mellettünk levő lakásban Gellért Miklós (ugyancsak 1936) lakott, aki járni tudó koromtól kezdve a kamaszkoromig a legközelebbi barátom volt. A Marcaliból Budapestre származott Gellért Oszkárnak a közeli, prolik lakta, félelmetes Szabolcs utcában volt a paszománykészítő üzeme. 1945 elejétől kezdve, amikor kiszabadultam az otthoni környezetből, és jártam a környéket, a leginkább itt fenyegetett, hogy a helyi gyerekek minden ok nélkül belém kötnek és elvernek. Miklósék lakása is három szobából és cselédszobából állt, akár a mienk, de nekik, velünk szemben, a gyerekkorunkban nem volt cselédlányuk.

Fölöttünk László József, a szamosújvári patikus családból származó építészmérnök lakott. Talán ők voltak a házban a legműveltebbek, a velünk egyidős Sándor fiuk ezért is volt a házbeli gyerekek kétségbevonhatatlan vezére. Inke nővérét az ötvenes években mondvacsinált ürüggyel Kistarcsára internálták, ott halt meg közvetlenül az után, hogy megtudta, szabadul. Nem akart piszkos hajjal otthon megjelenni, és hideg vízben megmosta a haját. Tél volt és fagy. Szervezete nem tudott megbirkózni az agyhártyagyulladással. Velük német „tanti” is lakott 1944-ig, de nem ragadt rájuk a nyelv.

A mellettünk levő másik, az emeleti első lakásban Dimitrov Bogdán bolgárkertész Gyuri nevű egy szem fia lesett néha ki a folyosóra néző konyhaablakon. Nagyon féltették, csak lassan kapcsolódhatott be a többi házbeli gyerek közös játékaiba. Ezek részben a függőfolyosókon zajlottak, megszakítva időnként a házmester földszinti üvöltözésétől, akit zavart a zajongásunk. Nagyon sokszor egymás lakásaiban játszottunk. A zsírban eltett fél disznót az ostrom alatt Dimitrovék birtokolták, az addig karcsú Dimitrov mama ekkor hízott meg.

Ugyanezen az emeleten lakott Fejér György gordonkaművész és későbbi karmester. Ovális, enyhén húsosodó arcából sugárzott a szelídség és udvariasság. Nagy zeneszerszámát a vállán átvetett hevederen lógó fekete, hosszú tokban hordta magával. Mindig valami szokatlanul örömtelinek festő, lengő léptekkel ment vele végig a folyosón a lépcsőházig. 1945-ben elköltözött, a lakását Márer László üvegáru-kiskereskedő vette át. A nálunk valamivel fiatalabb Laci fia kamaszkorunkban már a legjobb sakkozó és kártyás volt. Jó svádájú, kapacitálásra mindig kész apja nagyon nem szerette ezt, de a leginkább a lóversenyezéstől féltette, amely netán később fenyegeti. Megilletődve hallgattam a történeteit, melyek arra utaltak, hogy a kalandorság kísértése számára nem pusztán mesebeli élmény volt.

Későbbi indiánjátékainkban mindig Sanyi volt a rettenthetetlen Old Shatter-hand, Miklós Winnetou, a nemes törzsfőnök, Laci a ravasz Sam Hawkins és Gyuri a perfekcionista Old Firehand. Nekem csak a csontsovány Old Death, a „halál” jutott, ami folytonos, eredménytelen lázadásaimat váltotta ki e megalázónak tartott szerep ellen.

Az alattunk levő emeleten lakott az ugyancsak nyolcéves Kádinger Magdi keresztény úrleány, akinek Sanyi és Miklós disznó levelet írt, melyet megmutatott az apjának, és ettől kezdve vége volt a barátkozásnak. Kádinger urat képzelőereje más téren nagyobb hasznot is hajtó dolgokra inspirálta. Nyomban azután, hogy 1944 karácsonyától már alig merészkedett ki valaki az utcákra, az elhagyottan parkoló autókat járta, és kiszerelte belőlük az indítószerkezetet. Csak azt. Kicsi volt és könnyen vihető. Egy ideig még ezt folytatta az orosz bejövetele után is. Későbbi vagyonát ezzel alapozta meg.

Tőlünk távolabb az emeletünkön lakott Erdős Zoltán okleveles gépészmérnök orosz származású, arisztokrata feleségével és akkor már felnőtt, gyönyörű, hosszúlábú Vera lányával. A feleségét a hadifogságból hozta haza Erdős úr. Ők meg Pók Lili bankhivatalnok családja az első emeletről voltak a legmondénabbak. Anyám Frau Erdőssel franciául beszélt, ahogy Frau Erdős is a lányával, és megállapította, hogy ez azért nem az igazi francia. „Oui”, mondta Frau Erdős szó szerint, ahelyett, hogy „Vui”. A László, Erdős és Pók család időnként együtt kártyázott.

A mellettük levő saroklakást Bleier Jakabné birtokolta. Tíz-egynéhány dioptriás szemüvege, széles csípője és lassú, nehézkes mozgása gyors és kritikus észjárással párosult. 1944-ig textiláru-seftelésből tartotta el magát, a pártállam idején váltott, és nőmozgalmi funkcionárius lett. A Nők Lapjában le is fényképezték, miközben anyámat agitálja ideológiailag. Ha nem a megélhetési párttag szerepét öltötte magára, nagyon élvezhető volt, ahogy a világ és környezete dolgai felett vitriolos iróniáját gyakorolta. Bazedovkórtól dülledt szeme ilyenkor megélénkült, szemüvegének vastag üvege játékos, de nekem úgy tűnt, enyhén fenyegető fényben is csillogott.

A második emelet néhány lakását a népes Heimann és Gárdonyi család uralta. Heimanné később ház-, sőt tömbbizalmi lett, és mikor apám az 56-os forradalom után megkapta a személyzeti iratait, olvashattam Heimannénak a Rákosi-korszakban íródott, meglehetősen ellenséges jellemzését. „Nagypolgári, a dolgozókat lenéző, fennhéjázó család”. Amiből legfeljebb annyi volt az igaz, hogy apám félénksége miatt nem volt valami beszédes, és alig érintkezett a házbeliekkel. Anyám meg időnként belegyalogolt egy-egy közvetlen, tárgyszerű észrevételével a magyaros lelkekbe. Mert azért a zsidók is csak magyarok voltak, ezt a „mivoltot” egyikük sem úszta meg.

A negyedik emeleten lakott a jó kedélyű, Magyarországon ragadt német, Herr Soltész Artúr üzletkötő és ösztövér, tartózkodó felesége. Valamivel odébb Kupferschmied úr élte rejtőzködő életét az udvarra néző lakásban. Azóta sem láttam akkora hasú embert, mint ő. Nagy bajszával igazi magyaros vidéki vendéglősnek vagy tőzsérnek látszott. Perfektül beszélt németül, szín „árja” volt. Időnként felesége szellőztetett, ilyenkor tárva-nyitva volt ajtó, ablak, és a félhomályban látható volt, ahogy a férje, hasát maga előtt tolva, szinte peckesen fel s alá jár a szobák és a konyha között, és közben nézi, ahogy én a konyhaablakból vagy a gangról őt bámulom. Sohasem tudtam meg, mi lehetett nyugdíjazása előtt a foglalkozása. Ők Dimitrovékkal meg anyámmal voltak jóban, meg számos borízű, mély hangú fuvarossal a piacon.

Az első emelet Gellért Miklósék alatt fekvő saroklakását Parragh György ügyvéd bérelte a családjával, Csibi nevű színésznő lányával és Maris nevű, erős felépítésű szolgálójával. Amikor az oroszok a front átvonulását követően néhány nap múlva egyszer részeg jókedvvel, testületileg megint lejöttek a pincébe, és nőket követeltek, Maris vállalkozott a ház kevés, korban alkalmatosnak látszó „árja” úrinőinek tehermentesítésére, és kifejezetten elégedetten tért vissza a mulatozásból. A zsidók akkorra még szerencséjükre nem jöttek meg a gettóból, ezért fiatalabb nőkből meglehetősen kicsi volt a választék. A megnövekedett lehetőséget az oroszok talán már nem hagyták volna annyiban.

A másik, alattunk fekvő első emeleti lakásban Gergely Péter élt. A nagyszülei az első lakók közé tartoztak; belőlük 1944-ben még volt legalább egy tucat. A fülem úgy érzékelte, hogy az ilyen lakók nevét mintha egészen kicsit másként ejtenék ki. Egy árnyalatnyival megilletődöttebben. Persze lehet, hogy csak az én képzeletem ruházta föl a nevüket ennyi tisztelettel. Úgy éreztem, az „őslakók” valami olyat tudtak, amit a később érkezettek nem, és ennek a tudásnak különös, mély jelentősége van. Mintegy a semmiből próbáltam képzeletben betölteni a lehetséges történéseket abból az időből, mielőtt mi ideérkeztünk. Meseszerű, fontos, neveket nélkülöző, elérhetetlen események.

Anyám mesélte, hogy nem sokkal ideköltözésük után, mielőtt még megszülettem, a szomszéd családban az első gyerekének szülésekor meghalt a fiatal anya, és amikor hazajött a család, áthallatszott a falakon, ahogy sikoltozva, teljes hangerővel jajgattak és zokogtak. Noha adott esetben ő is tudott heves lenni, de amit ekkor hallott, svájci lényének új lehetett. „So ein lautes, verzweifeltes Weinen und Wehgeschrei habe is noch nie gehört!” („Ilyen hangosan sírni és jajgatni még soha sem hallottam embereket!”) „Ha az egyik elhalkult, rákezdte a másik, órákig tartott.” Egyetlen egyszer hallhattam csak ezt a történetet, még nagyon korán. Az egyik első emlékem volt arról, hogy létezik olyasmi, ami rettenetes. Nyomban el is költöztek, és így kerültek Dimitrovék a helyükre Gyurival. A félig szemközti piacon volt a standjuk.

Gergelyék többgenerációs családját a nagyszülők után mindenki csak „Schillingerék” néven tartotta nyilván. A gettó idején a szintén őslakos László Sanyi családja Schillingerék egyetértésével az ő lakásukba költözött a kevésbé biztonságos negyedik emeletről. Péter négy évvel fiatalabb volt nálunk, csak jóval később kapcsolódott be a játékainkba. Ettől még ugyanaz határozta meg az életét, mint ami a mienket is ezekben az időkben, de neki valamivel keményebben. Az ő húga volt az a kétéves kislány, aki a gettóban nem élte túl a hiányos táplálkozást.

A második emelet alattunk levő lakását Keme Gyula drogériás bérelte a feleségével. A szüleim az illatszerállományukat rejtették el a lakásunkban, amikor Kemééknek a gettóba kellett menniük. Karácsony és újév között, már a légópincében, fullasztó köhögés tört rám. Anyám felkapott és kivitt a hideg, de levegős kapualjba, és mert a köhögés nem akart szűnni, kétségbeesésében felrohant a lakásunkba, felnyitott egy literes palack 4711-es kölnit, és azzal locsolta az arcomat, amíg magamhoz nem tértem. Amikor az oroszok bejöttek, és végigjárták az emeleteket, a lakásunkban megpillantották az egyik megkezdett kölnis kartont, és összevissza beleittak. Anyám hiába magyarázta a történteket, amikor visszaadta Kemééknek a hibádzó tulajdonukat. Magyarok voltak, biztosak abban, hogy anyám is hazudik. És az általános tapasztalathoz is hozzátartozott, hogy a zsidók sokszor semmit sem kaptak vissza. Attól kezdve nem köszöntek nekünk, emellett a halálukig kitartottak. A szüleim ugyan nem voltak hülyék, de annyira ügyesek sem, hogy kezelni tudták volna ezt. Mindenkinek a maga baja fájt, és szegény Keméék végig nem fogták fel, hogy mennyire megúszták.

Gyerekkorom titkokkal terhes embere volt Kassák Lajos. Az értelmezhetetlen, sötétlő mesevilág képviselője. Azzal a magas, fekete, széles karimájú kalapjával délcegen haladt végig a függőfolyosón a második emelet velünk átellenben levő lakásából a lépcsőházig. Semmiféle jelet nem adott magából, amikor gyerekként szembetalálkozva vele, olykor a döbbenettől rábámultam. Alulról fölfelé, és éreztem, milyen kicsi vagyok. Maga volt a megtestesült méltóságos komolyság. Ha megpillantottam, mintha zenét hallottam volna: valaki egy nagybőgő egyetlen, legmélyebb húrján játszanék szólóban egy dallamot. Az ostrom alatt a légópincében többnyire összefont karral állt az egyik falnak támaszkodva, és csak nagy ritkán, ha néhány házbeli férfi megszólította, elegyedett beszélgetésbe. „Was zum Teufel hat er nur in seinem Grind?” („Mi az ördög járhat abban a vad, kemény fejében?”) próbálta működtetni anyám a beleérző képességét, fogalma sem lévén még a magyar irodalomról. Az anyja igazi boszorkány: fekete fejkendős, hosszú arcú, mély ráncú parasztasszony. Gorombán ordított, ha zajongtunk a folyosón.

A földszintet Orgoványék, a nyilas házmester-család uralta a nyávogó hangú kamaszlányukkal. Feltevésem szerint a házmestertől származtak azok a kitüntetések és rendjelek, melyeket a ház Tüzér utcai oldalán találtam egy-két nappal az oroszok bejövetele után. Valaki még korábban kidobhatta őket a padlásról. Mikor apám néhány előrelátó férfival az oroszok bejövetele előtt közvetlenül végigjárta a hatalmas padlást, az egyik ficakban gondosan tárolt revolvert találtak, melyet apám széles ívben repített ki az utcára. Valószínűleg ez is Orgoványé lehetett. December közepén Orgoványt a konyha ablakából láttam, amint nyilas karszalaggal, csendőr kíséretében felnyitja az egyik első emeleti zsidó lakást. Az ostrom elején, újév és karácsony között, még az oroszok bejövetele előtt feltűnés nélkül távozott a családjával együtt. Helyette már Kántor József és családja fogadta az első oroszokat tört szlovák anyanyelvén január 16-án. Nyilván kicserélték a házmesterséget egymással.

A házmesteri teendőkben Kicing Józsefné vice tehermentesített. Egyetlen szobában lakott a házmesterlakás mellett. Ő szedte össze lakásról lakásra járva késő délutánonként a szemetet (ma már hihetetlen), és hetenként mosta fel a két lépcsőházat (még hihetetlenebb). A lakbérért meg a házmester járta végig a házat, és nem emlékszem, hogy valaha is nyugtát adott volna, vagy alá kellett volna írni valamit (teljesen hihetetlen). Amikor Kicingné mellett elhaladtam felmosás közben a lépcsőn, volt, hogy mondott valamit, amivel megriasztott: „Te mocskos élet!” – mondta halkan, szinte nyögve. Pont nekem, vagy másoknak is, soha sem fogom már megtudni.

Az utcai front járdaszintjét az üzletek uralták. Privigyei úr fodrászata („Sem a Péter, sem a Pál, itt a mester borotvál!”), a Keme-drogéria, Márer László üvegáru-boltja, a Boszniából itt ragadt Hajdics Hajdár úri szabósága (az üzlet fölötti szűk térben élték le az életüket) és a ház sarkán a Tüzér utcába benyúlóan Klein Ármin talponállóból és hátul terített asztalokból álló vendéglője. Apám olykor leküldött fél liter borért; az iddogáló kocsisok és piaci árurakodók enyhén meglepődve engedtek oda a söntéspulthoz, érzékelve házbeli úri gyerek voltomat. Újév napjának reggelén a cigánybanda a fürdőszobákkal és WC-kkel határos lichthóf aljában zendített rá a vendéglőst köszöntő muzsikájára. Kleinék áttekinthetetlenül bonyolult rokonságban álltak a mindenkinél népesebb földszinti és második emeleti Strausz és Schwarz családokkal, és egészen távolról Krayerékkel is. Az egyik tömzsi, kövérkés férfiutód a hatvanas évek végén már Pozsonyban élt, és egy alkalommal felkereste ifjúkorának színhelyét. Percekig törölgette utána a könnyeit a második emelet korlátja előtt. Anyám a harmadik emeleti korlátnak támaszkodva nézett le rá: „ach, Herr lieber Klein!” A kis férfi bólogatott.

Nekünk, gyerekeknek ebből a családi seregletből a velünk egyidős, vastag, húsos szájú Strausz Jancsi jutott, aki később a gimnáziumban osztálytársam is volt. Valamiért mindenkinél többet tudott már a nemi életről, és igyekezett környezetét felvilágosítani. Biztatására egyszer Miklós és Sándor az utóbbi lakásának WC-jében elővették a farkukat és összeérintették a rózsás makkjukat. Én borzadva a szégyenkezéstől vonultam vissza. Ők utána magas térdemeléssel körbeugrálva a gyerekszobát félhangosan skandálták, hogy „rugovány, rugovány, seggbe dugovány”, és közölték, hogy erről aztán egy szót sem. Ennyit számított, hogy fél évvel fiatalabb voltam náluk. De talán mégsem. Strausz Jancsi néhány hónappal még nálam is fiatalabb volt. Akkor már a front átment rajtunk, és mindenki visszajött.

A ház ötször kilenc = 45 lakásában a felsoroltaknál sokkal többen éltek. Ami-kor 1944. december legelején a zsidóknak a gettóba kellett vonulniuk, néztem őket, ahogy a liftakna körül tekeredő lépcsőkön elhagynak bennünket. Volt egy asszony, aki ott sírt utánuk lefelé nézve a harmadik emelet fordulójában. Sanyi mondta, hogy őt felmentették. Még negyven évig laktam együtt vele később, és soha nem tudtam megoldani, hogy egyszer odafordulva hozzá megkérdezzem, kit siratott. Nem érzem jól magam emiatt.

(Repríz odafelé, staccato impetuoso accelerando)
Amikor a házat csillagosnak nyilvánították, az árják közül senki sem költözött el. Nemcsak az idő rövidsége miatt, hanem azért se, mert közülük nem volt senkinek sem (vagy csak keveseknek) baja a zsidókkal. Nagyon messziről, mondjuk Svájcból vagy Amerikából nézve valakinek valóban egykutyának látszott mindenki. Anyámnak biztos, hogy így festett, pedig ő közelebbről ismert már néhány év óta mindenkit.

Még december elején, amikor még csak Pest déli, keleti és északi határában állt a front, a szüleim egyik este a konyhában megbeszélték a teendőket. „Was tun, wenn die Barbaren kommen?” („Mit tegyünk, ha jönnek a barbárok?”), kérdezte apám (ő ezt a kevésbé költői nevet adta a „tatároknak”). Anyám azt válaszolta, hogy maradjunk. Ha elmegyünk, semmink sem marad. És az oroszok is emberek. Volt bizalma a teremtésben. De ami bekövetkezett, azt felszabadulásnak se mi, se sokan a házban, és nem csak „árják”, nem tartottuk. Csak megszabadulásnak.

Akkortájt lehetett, a közeledő front miatt korábban tartott iskolai záróünnepségen, melyet a Sziget utcai elemi iskola lépcsőházában tartottak. Ott álltam másodikosként a diákok és szülők tömegében valahol az első emelet magasságában. Anyám soha nem jött be az iskolába, nem is lett volna értelme, akkor még nem tudott magyarul. Későn kaptam észbe, beszorultam az ünnepélyt hallgató tömegbe, sehogy se szabadulhattam. Csak arra figyeltem föl, hogy egy nálam alig valamivel idősebb gyerek a harmadik emelet fordulóján állva, magasan fölöttünk, elkezd szavalni jó hangosan egy dallamos verset, és szinte kiáltotta az ismétlődő sorait: „jön a tatár, jön a tatár”. A figyelmemet nem annyira a szavalat kötötte le, hanem a szokatlanul nagy csend, amely keletkezett a hallatán. Meg az arcok. Éreztem az ismétlődő sorok fenyegető jelentését, ami a tömeg mélységes komolyságát váltotta ki, de nekem ebben az ismeretlen fenyegetésben volt valami távoli, minden borzalmával együtt varázslatos.

1944. december 24-én éjjel ment le mindenki a pincébe. Nagyon erőssé vált a távoli ágyúdörgés, remegtek az ablakok. Nyilvánvaló volt, hogy az oroszok körbevették a várost. Karácsony első napjának reggelén sikerült kikerülnöm szüleim éberségét, és felosontam a kapualjba. A négyzetes üvegezésű kapu félig nyitva volt, és kiláttam az akkor sárga klinkertéglával burkolt utcára. A kapuban állt néhány férfi, és nézte a teljesen kihalt környéket. Köztük volt a 17 éves Római Laci, néhány hónap múlva, 1945 őszétől a kommunisták uralmának kezdetéig a cserkészcsapatom egyik vezetője. Apám már elmesélte, hogy előző nap – amikor bezárult az ostromgyűrű – ő beszélte le arról, hogy a rádióban és a plakáton közölt parancsoknak engedelmeskedve leventeként bevonuljon.

Nem rángattak rögtön vissza, amikor kimentem. A kapu előtt, a járdától alig valamivel messzebb, az úttesten egy nő hullája hevert. A férfiak mondták, hogy zsidó. Senki sem ismerte. Éjszaka, egy elhaladó teherautóról dobhatták le. A hasára zuhanva feküdt. Egy villanás alatt rettegni kezdtem, és mégsem tudtam ellenállni az iszonyatos, mágneses erőnek. A közelébe kényszerítettem magam. Élettelen testének minden részlete belém vésődött. Halálos. Pontosan. Megjegyeztem. Olyan volt, akár egy tökéletesen memorizálódott érettségi tétel, melyet bármikor fel tudok idézni. Azért nem tudtam volna nem megnézni, nem nagyon megnézni minden részletét, mert a többi, későbbi hullától eltérően, rettenetesen olyan volt, mint bárki körülöttem. Ugyanúgy öltözött. Ezért is maradt meg mindegyik halottnál fontosabbként. Mindig csak közelíteni tudok annak egészen pontos megfogalmazásához, miért volt erre ennyire szükségem. Valaminek a szeme közé akartam nézni, noha akkor ezt még csak homályosan fogtam fel. Éreztem, hogy ki fogom bírni. Ennek a nőnek a hullájában, minden rettenetessége ellenére, volt valami személyes. Talán azért is, mert az első volt a halottak közül. Szinte úgy őrződött meg, mint valami Ő.

A jobb karja a tarkójára csapódott a zuhanástól, hosszú, lenszőke haj kuszálódott szét a feje körül, vastag meleg szoknyát és barna, finoman bordázott pamutharisnyát viselt. Turistacipőben. Egész testét belepte az elképesztő mennyiségű piszkos por. Leginkább az tűnt fel, hogy helyenként fűrészpor nyomait is láttam. Faárut szállíthattak korábban a teherautón. Messzebb, apám beszámolója szerint, aki távolabbra is elmerészkedett, további tetemek hevertek. Jóval később jöttem rá, hogy a zuglói nyilasházban meggyilkoltak lehettek, akiknek hulláit megfélemlítésül dobálhatták szét éjjel a környéken a nyilasok a teherautó rakfelületéről.

Később, az oroszok bejövetele után, az utcát járva, a ház közelében elesett német katonák hullái is sajátos, ellenállhatatlan vonzerőt és rettegést kiváltó élményt okoztak. Mindig rákényszerítettem magam, hogy megnézzem őket. Ahogy később arra is, hogy lemenjek a hatalmas ház alatti zegzugos pincefolyosók legtávolabbikába, ahol már nem voltak felülvilágító nyílások, és a legsötétebb volt, és ahol a legjobban féltem. Mert az, ami félelmetes volt, talán belőlem is fakadt, de a külvilágból is. Valami bennem ezt csak rávetítette arra, ami a lelkemben adva lehetett. Mindvégig úgy éreztem, hogy ezzel a külvilággal szemben kell megtanulnom megóvnom magam, hogy kibírjam.

Az élettelen testekből a kiismerhetetlenségig kegyetlen, teljesen érzéketlen tárgyi világ tekintett vissza rám. Olyan fenyegetően, mint a pince mélyének sötétje. Ezek a tetemek ellenszenvesek voltak. Hozzájuk képest a fogalmaim és a gondolataim ragyogóan világosak, melegek, meghittek és csodálatosak, mert értettem őket. Csak a gondolataimmal tudtam párbeszédet folytatni arról, amit láttam. Ettől léteztem, holott pontosan érzékeltem, mennyire van testem is, a maga sebezhetőségével. De a halálfélelmemet is a fogalmaimnak köszönhetem. A testem lehetséges megsemmisülését, a puszta tetemmé válásom lehetőségét is csak gondolni tudom. Az, hogy megéljem, még hátra van.

Nagyon sokáig magamnak sem voltam képes megfogalmazni, hogy csak a saját és a másoktól átvett fogalmak és a gondolatok lettek az egyedüli kapaszkodóim, nem a külvilág dolgai. Ugyanolyan édesek voltak, mint a testem. A külvilág dolgai az érzéki válaszok védelmét nyújtották, de csak a figyelmemet terelték el jótékonyan. Semmi sincs bennük, ami megmentene a rettegéstől. Mert az érzéki is belőlem fakadt, ehhez a dolgok csak kapaszkodók. A gondolataim és az érzékeim nélkül a dolgok legfeljebb kétségbeejtők. Aki csak a dolgok alapján tájékozódik, elveszik. A létezésem viszont nem dolog, mert elválaszthatatlan attól, hogy gondolom.

Nem mintha felnőtté válva nem születtek volna bennem olyan gondolatok is, melyektől szintén megrettentem, és megismertem a félelmet saját magamtól is. De még a miattuk keletkezett legrosszabb pillanataimban sem tudtam elhinni, hogy. Azt akartam, hogy megvédjenek a gondolataim, és mindent elkövettem, hogy ennek megfelelően gondolkodjam. Ne legyek védtelen a dolgokkal szemben. És ez megvédett önmagammal szemben is.

Az egyik németet, amelyik a legközelebb feküdt, előzőleg láthattam is. A Szabolcs utca végében az oroszokat néhány napig feltartóztató öt Wehrmacht-katona január 15-én, visszavonulás közben a mi házunkba tért be vízért. Karácsonytól számítva ez már az ostrom 22. napja volt, Ahogy ittak a házmesterlakás konyhájában, a szájuk szélén kétoldalt az állukra csorgó víz két fehér csíkot rajzolt a lőporfüsttől fekete bőrükre. Utána libasorban, futólépésben ferdén átszaladtak az utcán. A kapualjig merészkedő Római Laci látta, amint az utolsót eltalálja egy távoli lövés. A Szabolcs utcából a Bulcsú utca tőlünk távoli végébe előre szivárgott oroszok hosszában már tűz alatt tartották az utcát. Laci elmesélte, hogy mély benyomást keltett benne, ahogy az előtte futó német hidegvérrel visszafordult, lehajolt, leszakította a halott nyakáról a dögcédulát, majd egyenletes léptekkel a társai után ügetett a piac bódéinak irányába.

A szüleim olykor, amikor kevésbé lőttek, napközben is fölmentek percekre a lakásunkba. Mindig le kellett hozni valamit a pincébe. Volt, nagyon ritkán, hogy velük tarthattam. Akkor már egyetlen ablak sem volt ép azokból, melyek az utcákra néztek. Amikor karácsony után közvetlenül megint kijátszva a felnőttek figyelmét, kinézhettem újra a kapun, csillogó üvegcserepek borították be vastagon a járdát. Egy alkalommal egy pillanatra a harmadik emeletről is kinézhettem az utcára. Előző nap éppen hatalmas hó esett. A néptelen úttestet és a szemközti járdát vastag, szűz hó borította. Egyetlen lábnyom volt csak látható a túloldalon; valamilyen okból a nyom alján olvadt lehetett a hó, és az az egyetlen nyom feltűnően sötétlett a fehér felületen. Szemben már karácsonytól kezdve egy sivatagsárga katonai személyautó parkolt, azt is vastag hó borította. Lehet, hogy Kádinger úr itt szerelte ki az első indítószerkezetet. Később két magyar katonatiszt visszaemlékezéséből megtudtam, hogy karácsony estéjén ők hagyták ott ezt a járművet, mert kifogyott belőle a benzin.

Újév előtt a házunk sarkánál, a Bulcsú utca és a Fóti út széles kereszteződésében, a piac szélén egy magyar löveget állítottak föl, és két napig lőttek vele valamerre. A légópince szellőzőnyílásai a közelébe vezettek ki a járda tövébe. A folyamatosan ismétlődő dörejek fülsiketítő csattanással hatoltak le hozzánk. A kereszteződésben utánuk több tucat közel fél méteres, tenyérnyi átmérőjű, fényes sárgaréz lövedékhüvely maradt. Az egyiket valaki lehozta a pincébe, még tíz év múlva is ott láttam, amikor lementem.

1944 szilveszterének éjjelén a pince lakói meghallgatták Adolf Hitler birodalmi kancellár újévi beszédét. Másnap már nem volt villany és víz. Csak a felnőtt férfiaknak a szokottnál is komolyabb arckifejezése maradt meg az emlékezetemben, meg valami távoli ordítozó hang a rádióból. Mint akik valami fontosat hallanak, ami sorsukat befolyásolná. Én is nagyon komolyan vettem a látványt. Valahányszor később visszaemlékeztem erre, egyre nagyobb ellenszenvet éreztem az ilyenfajta komolyság iránt.

Az első januári napok egyikén, a késő délutáni órákban két, egymást követő, iszonyú robbanás rázta meg az egész épületet, vele a pincénket, a nők sikoltozni kezdtek, szinte mindenki a földre vetette magát, vagy a másikba kapaszkodott, a levegőt fojtogató por- és vakolatszag töltötte be, minden fehéresen gomolygott körülöttünk. Idővel kiderült, hogy csak két kisebb orosz bomba csapódott be a házba, átütve két negyedik emeleti lakás tetejét. Az egyik méteres lyukat László Sanyiék lakásának gyerekszobájában többször megcsodálhattam később. Bevilágított rajta az ég.

Én meg csak most, ebben a pillanatban, miközben az előbbieket megfogalmaztam, jöttem rá valamire. Emlékezetem szerint mindvégig nem éreztem semmiféle félelmet. Nem félelmet éreztem, hanem meglepetést, és érdekes is volt, amikor karácsony éjszakáján, szinte félálomban kivettek az ágyamból, otthagyva a középső szobában álló karácsonyfát és a játékokat, a nagyon közelinek tűnő, felerősödött ágyúdörgés közepette mindannyian leköltöztünk abba az ettől kezdve agyonzsúfolt légoltalmi pincébe, melynek felületét szinte csak ágyak borították, és mindenki csak üldögélt vagy feküdt rajtuk meg a szélükön.

Csak a vastag, hatalmas, a felső részén elforgatható kereszt alakú záró karral ellátott, páncélszerűen kialakított és légmentesen elzárható szürke pinceajtó közelében volt egy kis tér, meg valahol a pince közepén, ahol az emberek álldogálhattak. És a halott kivételével nem emlékszem arra sem, hogy bármiféle rettegést éreztem volna, se utána a járdát borító, csillogó üvegcserépszőnyeg láttán, se a két napig a házunk sarkán tüzelő ágyú dördüléseikor. És még a két becsapódó bomba esetében se a saját, hanem csak a mások kitörő félelmét rögzítette az emlékezetem. Csak arról van tárgyszerű emlékem, ami körülöttem képszerűen bevésődött, mert pont azok a képek ragadtak meg, melyekre azóta is szinte folyamatosan emlékszem, miközben ezernyi más részletet képtelen vagyok felidézni, csak ezeket. De most, villámcsapásszerűen, az előzők fogalmazása közben jöttem rá arra, hogy mégse véletlenül jöhetett rám az éjszaka közepén az a fullasztó, anyámat rettenetesen megijesztő, hörgő-harákoló köhögés, ami miatt kétségbeesetten felvitt a levegős, huzatos, sötétlő lépcsőházba, a kapuhoz vezető folyosóra, majd felrohant, hogy lehozza a kölnit, és percekig locsolja vele az arcomat. Miközben pontosan emlékszem, hogy nem félelmet éreztem azokban a percekben elsősorban, hanem mintha eleve azt akartam volna, hogy rettenetesen köhögjek és fuldokoljam. Mint aki, ha mást akart volna, ezt a köhögést akár nem is kezdte volna el.

Januárban történt, hogy a ház udvarába egy légiakna zuhant, mely nem robbant fel. Apám volt a légóparancsnok. Nem hiszem, hogy bátor ember lett volna, de kötelességtudó természete nem hagyott számára kiutat. Műszaki ember lévén, egy több darabból meghosszabbított, zsinórokkal és rongyokkal egymáshoz erősített, tíz egynéhány méteres rúddal az egyik sarok fedezékéből többször megpiszkálta, böködte a tárgyat. Miután nem robbant fel, két választása volt. Ha ott hagyja, felrobbanhat valamitől, amikor senki sem várja. Mert az elkerülhetetlen volt, hogy az udvarban mindig közlekedjék valaki. Hol a fáspincébe kellett menni, hol a lépcsőházba, és a földszinti lakásokat is mindig használták, mert ott kényelmesebben lehetett főzni. Vagy kiviszi. Végül az utóbbi mellett döntött. Egy másik férfival valamiféle saroglyára tették, anyám mondta, hogy puha rongyokat borítottak a tetejére, és kivitték a házzal szemközti térre. Később, egyetlenegyszer, néhány tőmondatban beszámolt erről.

Január közepe felé járt, de még azelőtt, hogy az a néhány német katona visszavonulás közben betért a házba. Megint egyszer sikerült kijutnom az óvóhelyről, a szüleim nem mindig figyeltek rám, és akkor viszonylagos csend volt. A kapuban ott álltak a férfiak, néztek kifelé, a sötét messzeségbe. Az is lehet, hogy volt közöttük, aki valamelyik másik házból jött. Beszélgettek. Úgy vettem ki a szavaikból, hogy az oroszok már a Keleti pályaudvarnál vannak.

A hír, hogy én is tudok valamit, felvillanyozott, és leszaladva a pincébe, hangosan újságolni kezdtem. Percek múlva leérkezett László József, Sanyi apja, és amikor meghallotta, miket mondtam, nagyon haragos lett. Hangosan, nekem úgy tűnt, szinte mennydörögve beszélni kezdett. Nagy csend támadt. Kikérte, hogy taknyos gyerek létemre ilyen felelőtlen híresztelésekbe kezdjek. Az ilyesmi komoly dolog, egy gyereknek ebben semmiféle szava nem lehet. Fogalmam sincs, hogy miket beszélek, megengedhetetlen felelőtlenség.

Az első megaláztatás volt, amely egy másik felnőtt részéről ért. Apámnak semmiféle reakciójára nem emlékszem. Pedig máskor, ha a házmester panaszkodott neki a napközbeni zajongásunkra, és engem szidott, felérve a lakásunkba gyorsan lekevert egy-két pofont, sőt, sokszor keményen elfenekelt. Ezúttal semmi. Anyám nem nagyon tudott még annyira magyarul, aligha értette pontosan László József szövegét, de mindig azt éreztem, hogy másokkal szemben nagyon mellettem áll. A szipirtyó Kassáknét és a házmestert is ezért utálta.

(Repríz visszafelé, attaca diminuendo)
Az egyik nap – később rekonstruáltam, január 16-ának reggelén – felébredve hallottam, ahogy körülöttem halkan beszélik, hogy itt vannak az oroszok. Valahogy kiküzdöttem magam a légópince vasajtajáig, amely nyitva volt, és a fel- s lejárkáló lakók között felfurakodtam a meredek betonlépcsőn a lépcsőház aljára, az udvar szélére. A túloldalon megpillantottam egy fehér köpenyes katonát. A hátsó lépcső följárata előtt állt, és valakivel beszélgetett. Pillanatok alatt visszazavartak.

Egy idő múlva, már a pince végében fekvő ágyunk szélén ültem, lejött két géppisztolyos, vattázott ruházatú orosz, egy kicsit körbenézve elindultak az ágyak közötti keskeny úton a pince másik vége felé, ahonnan átjáró vezetett a szomszédos épület légópincéjébe. Még mielőtt túljutottak volna a pincénk közepén, az átjáróból kijött egy férfi. Ismertem, anyám szerint a kevés házbeli proli közé tartozott. Hangos orosz köszöntéssel – zdrasztvujtye továriscsi lehetett –, gesztikulálva üdvözölte a két katonát, és eltűnt velük a szomszéd pince felé.

Ettől kezdve minden más volt. Két nap múlva kimehettem az utcára. Hívtam László Sanyit és Dimitrov Gyurit, együtt merészkedtünk át az úttest másik oldalára, hogy körülnézzünk. A lövöldözés nagyon távolról, Budáról hallatszott, az utcánkban hemzsegtek az orosz katonák, és voltak járókelők. Utólag tudom, hogy ekkor már egész Pestet elfoglalták. A házunk kapuja mellé felragasztottak a falra egy plakátot, melyen felszólították az embereket, hogy jöjjenek föl a pincékből, és rá volt írva, hogy Magyar Kommunista Párt. A „kommunista” szó nagyon fenyegető volt.

Ahogy ott bámészkodunk a járdán, a kopasz juharfák alatt, egyszer csak éles, erőteljes, egymást követő csattanással becsapódik a szemben levő házunk kiálló második emeleti erkélyoldalába két gránát. Budáról lőhették ki, bizonyára vaktában. Kékes lőporfüst terjengett, az emberek egy pillanatra szétfutottak, és láttuk, hogy a repeszektől néhány, az erkély alatt haladó járókelő megsebesült, mentek be a házunkba elsősegélyre. Visszatérve a légópincébe Sanyi anyjának a hangja csattant föl: „Többet nem mész a Rudival az utcára!” Az egyik nő ott állt a kötözőhelyen, a karját tartotta, hosszú vércsík folyt le rajta. Több ilyen belövés nem volt, néhány nap múlva csak egyedül mentem az utcára, csatlakozva néhány más, a szomszéd házakban lakó gyerekhez.

A Fóti út sarkán, a házunkkal ferdén szemben, az oroszok felállítottak egy gulyáságyút a katonáiknak. Mikor megláttam, gyorsan cselekedtem. Visszamentem a légópincébe, felkaptam az egyik edényünket az ágyunk fölötti fali polcról, és hamarosan ott álltam a csajkával várakozó katonák mellett, és nyújtottam az edényemet. Versenytárs nélkül voltam még, de a következő napokban többen követték a példámat, felnőttek is. Visszatérve a pincébe diadalmasan vittem anyámhoz a zsákmányt. Valamiféle fehéres, sűrű pép volt. A szomszédos ágyakról Lászlóék elítélő arccal néztek rám.

Alig egy nap múlva László úr kért szót. Már este felé járhatott. Kezében egy fekete orosz kenyeret tartott. Addigra már tudtam az orosz nevét: „kleba”. Rejtélyes okokból ez terjedt el a „hleba” helyett, így kéregettem én is (később tudtam meg, hogy ez a magyar börtönszlengben használt neve volt). László úr az első világháborúban orosz fogságba került, és tudott valamit oroszul. Most elmondta, hogy a harcoló orosz katonák segítenek nekünk, kenyeret is adtak. És megtörte a kenyeret, szétosztotta. Emlékszem a tiszteletteljes hallgatásra, mellyel mindenki fogadta.

Még aznap történhetett, hogy anyám is felmerészkedett. Pillanatok múlva hamuszürke arccal jött vissza, és sietve az ágyunk alá bújt. Lászlóné egy pillanatra nem értette, és megkérdezte, mi ilyen sürgős. Ebben a pillanatban az őt követő orosz is leért és körülnézett. Mi ott ültünk a testvéremmel és apámmal az ágyunk szélén, a többi lakó is némán hallgatott. Az orosz megfordult, mondott valamit, és kiment. Bizonyára azt, hogy „job tvaju dusu maty”, amit akkor már szintén megtanultam, és – nem egészen ismerve a jelentését – leegyszerűsítve „jopfasomaty” formában mondogattunk egymásnak a gyerekek között.

Mi a következő héten már elsőként felköltöztünk, a lakók többsége csak sokára. A harmadik emeleti ablakunkból rálátás volt a Várra, láttam a Mátyás templom távoli tornyát is. Jól ki lehetett venni az orosz zuhanórepülőket: északról, alacsony ívben repültek rá a várra, és a déli végén fölemelkedtek. Tisztában voltam vele, hogy ilyenkor sorozzák végig az utcákat és dobják le a kis bombáikat. Ragyogó, napfényes idő volt.

A piac egyik, felénk eső fabódésora a front áthaladásakor tüzet fogott és leégett, napokig füstölgött. Útjaim egyikén a még meleget árasztó égett famaradványok között, az egyik bódéközben megégett hullára akadtam. A bőre több helyen kilátszott az elhamvadt, szétfoszlott ruházata alól, pontosan olyan volt, akár a gyorsan pirított sültkrumpli-darabok helyenként barnálló felülete. Anyámnak épp aznap délelőtt sikerült valami kevés krumplit szereznie. Ebédre sült krumpli volt. Nem voltam képes megenni. Nagyon haragudott, hogy visszautasítom az értékes szerzeményét, és értetlenségét fejezte ki. Én meg nem voltam képes megmondani neki, hogy ezek a krumplidarabok engem annak a hullának a megsült bőrére emlékeztetnek. Nem mertem megmondani, talán bűntudatból, mert attól tartottam, hogy még jobban, ezúttal igazán megharagszik rám, amiért ilyen látványoknak teszem ki magam. Hiszen megbízott bennem.

Szemben, a piac melletti üres telken egy légoltalmi célból épült, négyzetes víztároló volt. A medence vize be volt fagyva, a jeget és a tér nagy részét még hó borította. Az oroszok ott állították föl a tüzérségüket. Figyeltem az ablakból, ahogy az egyik ágyút lassan a tároló fölé vontatják, nyilván hívogató volt a sík felülete. Kárörömmel vártam a pillanatot, amikor a jég beszakad. Az ablakunkig hallatszott a katonák hangos átkozódása.

1945. január 20-án Miklósék is hazatértek a gettóból. Éppen a negyedik emeleten álltam a gangrács előtt, és ettem a vízbe mártott, megpuhított lekváros kenyerem. Felérve a harmadik emeletre, a lakásuk felé Miklós mamája haladt elöl. Felpillantott. Tömören fogalmazott: „Látom, nektek kenyeretek is van!” – szólt fel nekem. Én meg úgy éreztem, elsüllyedek a szégyentől. Egyik első tapasztalatom volt, hogy szinte semmit sem lehet elmagyarázni. A mamája később elmesélte az enyémnek, hogyan tudott megszökni Nyergesújfalu magasságában abból a bécsi gyalogmenetből, amelybe egyik gettón kívül tett útja során került.

Lassan megint megtelt a ház. Mindenki visszajött. A város budai részében a harcok majdnem egy hónappal később értek véget. Még előtte, egyik nap néhány házbeli férfi egy lovat vezetett be a sárga klinkertégla-burkolatú házudvarra. Megkértek egy oroszt, aki agyonlőtte. Mindenkinek jutott hús. Bennem pedig véglegesült a „nem zsidó” és a „zsidó” fogalma ( Akár akartam ezt, akár nem. Bevésődött, ahogy talán azokba is, akiket zsidónak nyilvánítottak.

(Kóda, recitativo calmo al niente)
Hetven évvel később már csak négy lakásban él valaki, akinek köze van az egykor ott lakókhoz. Köztük ketten, akik 1944-et megélték. Az egyik akkor hároméves kislány volt. Vele egy földszinti lakás konyhájában kergetőztem, amikor a lövöldözések egyik szünetében fölmerészkedtünk főzni. A másik Privigyei úr tűzvörös hajú lánya az első emeleten, akivel hetven év alatt alig váltottam néhány szót. És él még Miklós, az első barátom, aki a forradalom után Ausztráliában lett dzsesszzongorista. Egyszer meglátogatott (;az_elso_baratom;2010-01-31.html).

Az emlékek lassan láthatatlanná válnak, akárcsak templomi falak freskóin a lassan elmosódó háttéralakok. Kezdettől fogva nem voltak egyebek, mint egy zenei előadás közben egészen halkan szóló, csak egészen közelről hallható, közönséges, tánczenélésre való harmonika lassan elvesző hangja egy klasszikus nagyzenekarban a vonósok, fúvósok, dobosok elvont, lényeget kifejező hangjai között. Csak az maradt meg változatlanul, ami volt: a bonyolult, árnyalt, mély és szórakoztató, a soha már. És utána a felejtés. Mint valami jéghideg, kőkemény, egyre hatalmasabbra növekvő betonfödém. Meg az, hogy mit ér – és mennyire szaván fogható – vele szemben a kitalálás, a szép irodalom?

A házhoz fűzött korábbi megjegyzés szerint Glázner Piroskát a házmester bújtatta. Ez aligha lehetett a Bulcsú u. 21/a házmestere, mert az nyilas érzelmű volt, és az égvilágon senkit sem bújtatott. Lehet, hogy egy másik házmesterről van szó…

2014. augusztus 10., vasárnap

III. kerület, Pacsirtamező utca 22/a. - Roberto Robi

A Pacsirtamező utca 22/a családi ház, ma lakatlan. Weiszné Kallós Vera zongoratanárnőé volt.

2014. augusztus 04., hétfő

VII. kerület, Damjanich utca 33. - Lázár Eszter

1944 tavaszán éppen elmúltam hét éves. Határozottan vissza tudok emlékezni március 19-e napjára. Például arra, hogy a dátumot nem a történelem könyvből tudom, hanem azóta folyamatosan emlékszem rá. Szüleim valamit próbáltak elmagyarázni abból, ami azon a napon történt. Nem igazán értettem, de a nap hangulatából, a felnőttek viselkedéséből éreztem, hogy nagy baj van.


Ezután hirtelen vége lett az iskolának. A „réten”, a még csak hiányosan beépített budai utca nagy, fűves területén, megszűnt az addigi közös játék. Óvodáskorú gyerekek mondogatták egymásnak, hogy kinek kivel szabad játszania és kivel nem.

Nem emlékszem pontosan, mikor kellett elhagyni budai lakásunkat (XII. kerület Nárcisz utca 9.). Talán április végén költöztettek be a Damjanich utca 33-ba, a csillagos házba. Öten voltunk: rajtam kívül apám, anyám, féléves húgom, Rákoszentmihályról kibombázott és a bombázás következtében megözvegyült nagyanyám. Szoba-konyhás lakásunk ablakai a körfolyósóra nyiltak. Egyedül aludtam a nagy konyhában, a többiek mind a szobában. Szinte már el is felejtettem március 19-e szorongását és néhány Nárcisz utcai gyerek ellenséges viselkedését.

Itt rengeteg új barátot találtam a körfolyóson. Nem kellett tőlük félni, mert nem csúfoltak, nem kellett védekeznem, bűntudatot, vagy szégyenkezést éreznem velük szemben és a nagyobbak ugyanúgy sárga csillagot viseltek, mint én. Mindnyájunknak fatalpú szandálja volt és ezekben fülsiketítően csattogtunk szaladgálás közben a folyósó kövén.

A korrábbi budai rétet felváltotta a Városliget. Ide mentünk le naponta levegőzni anyámmal és még babakocsis húgommal. Volt itt hinta, homokozó, meg csősz is, aki a rendre vigyázott. Olyannyira, hogy például egyszer figyelmeztette anyámat, vetesse velem vissza a nagy melegben levetett kardigánomat, mert arra van varrva a sárga csillag. Természetesen ez meg is történt és többé nem fordult elő.

Nem tudom, anyám mire gondolt eközben. Én – jól emlékszem – arra, hogy már megint valami rosszat csináltam, hogy valamiért szégyenkeznem kell és nem kétséges, hogy a csősz utasítását végre kell hajtani.

Egy estén, anyám leült konyhai ágyam szélére. Azt mondta: holnap elválunk. Apa és nagyanya máshova mennek. Keservesen sírni kezdtem. Azt zokogtam, soha többé nem fogom őket látni. Így is lett!

Nagyanyám, nővére Dohány utcai lakásába ment. Ez is csillagos ház volt. Üresen találta a lakást, mert – mint utólag kiderült - nővérét és családját az óbudai téglagyárba vitték. Nagybátyámnak úgy szétverték a talpát, hogy többé nem tudott rendesen ráállni, de élve megúszták. Hazatérve, nagyanyámat egyedül, holtan találták a lakásban. Beteg volt? Éhen halt? A részleteket sohasem tudtuk meg.

Apám, mint egykori szoc. demszakszervezeti főtitkár (Szállítómunkások Szakszerevezete) ismert volt a közlekedési dolgozók körében. Ezért is tartotta szükségesnek, hogy külön váljon tőlünk.
Éjszakáról-éjszakára, más-más ismerősénél aludt, napközben meghúzódott valahol a városban.
Egyik este, barátja házának légóparancsnoka, légitámadás idején, erőnek erejével őt is leparancsolta az óvóhelyre. Ott ismerte fel őt egy postás.

Azt mondta: ez az ember zsidó. Ne egedjék el, míg nem hozom az őrjáratot!

És hozta!

Nem tudhatjuk, hogy nagy pesti bérház óvóhelyén ki mit gondolt. Azt viszont senki sem mondta neki, hogy fusson, ahogy a lába bírja.

Nem biztos, hogy mindenki egyetéretett az eseményekkel, de senki sem tudhatta, milyen következményei lennének, ha futni hagynák.

A postásnak – kósza hírek szerint - egy eltévedt golyó okozta halálát a háború utolsó napjaiban.

Az viszont bizonyos, hogy apámat utojára Budapesten egy vasutas dolozó testvére, Németh Erzsébet ápolónő látta. Naponta kijárt a pályaudvarra és próbált a már vagonokban lévőkkel kapcsolatot teremteni. Ő juttatta el hozzánk apám valószínűleg előre megírt búcsúlevelét. Ennek legfőbb modanivalója az volt: ha életben maradtok, akár Hitler győz, akár Sztálin, ezt az országot el kell hagyni!

Auschwitzban még látta néhány megmenekült, hazatérő ismerős. Azután nyoma veszett.

Mintegy öt évizeddel később, a kilencvenes évek közepe táján, egy hangversenyen megszólított egy asszony. (Mint később kiderült, egy jónevű budai gimnázium matematika tanára.)

Kérdezte: én vagyok-e én.

Mondtam: igen!

Azt javasolta, menjek ki vele Csepelre, 90 éves édesapja lakására, mert ő szeretne valamit átadni nekem, amit 50 éve őriz.

Kimentünk! Az akkor még jó szellemi-fizikai állpotban lévő egykori szocdem vasutas elmesélte, hogy apám egyik utolsó budapesti éjszakáját nála tötötte és neki adta át két utolsó dokumentumát, hogyha elkapják, semmit ne találjanak nála.

Tőle vettem át apám katonakönyvét és féléves húgommal közös fényképemet igazolványkép formátumban. Nagyítva, bekeretezve, anyám hagytékából, húgom lakásának falán látható.

2014. augusztus 03., vasárnap

VII. kerület, Király utca 17. - Saghy Alexander

A Király utca 17-ben laktunk, a Holló-utca sarkán. A második emelet utolsó lakása volt a miénk, a gang végén. A névtáblán ”özv. Hubert Izsákné” állt, ez a nagymamám. A nagypapa ács volt, mint a názáreti és régen meghalt, valószínűleg még Nyíregyházán, mert onnan jött a család.


4 fiú volt és az anyám. Mind iparos- vagy kereskedősegéd. Anyám férfiszabó-segéd volt. A legidősebb fiú még a 30-as években elment Palesztinába a cionistákkal, a legkisebb fiút korán elvitték valami szolgálatra és soha nem jött vissza, a másik két fiút is elvitték munkaszolgálatra, de ők visszajöttek. Anyám meg én hamis papírokkal Kunszentmiklóson bujkáltunk, úgy úsztuk meg. A nagymama a gettóba került és túlélte.
A háznak nagy, kocsibejárós kapuja volt, rajta kiskapuval. A kapu utcai oldalán két ütköző-kő volt, ma is ott van. Belül a szokásos bérház-udvar, macskakővel, poroló-állvánnyal. A kapuval szemben a házmesterlakás. A házmester nyilas volt ugyan, de valószínűleg csak sodrásból, mivel a többnyire (vagy teljes egészében) zsidó lakókkal ugyanúgy bánt, mint azelőtt – keményen, mert rendnek kell lenni, de tisztességesen. Engem is kiengedett a kijárási idő után, amikor anyám értem jött, hogy kimentsen.
Anyám megkapta a behívólevelét a Tattersaalba, akkor szereztek neki és nekem hamis papírokat az elvtársai. Keresztény, erdélyi menekültekként utaztunk Kunszentmiklósra, ahol már meg volt szervezve a fogadásunk (Dr Jóboru Magda volt a szervező). Ott kezdtem az elemi iskola első osztályát, még illegalitásban. 1944 ősze volt.
A Király utcában, kétszobás lakásunk egyik szobájába akkor már régen beköltöztették a valóban Erdélyből érkezett 5 tagú Berger családot. A gangon a közvetlen szomszédunk Virág úr volt a Jancsi fiával, feleségről nem tudok. Virág Jancsit a felszabadulás után anyám lehozta Kunszentmiklósra egy kis feltáplálásra. Falun mindig van legalább paprikás krumpli, ha más nem is...
A gang többi lakóját nem ismertem (talán ezek voltak a nem-zsidók), a lépcsőház utáni nagyobb lakásban volt a Klopfer művirágkészítő lakása és műhelye. Ez azért emlékezetes, mert a sárga csillagot Klopferék készítették az egész háznak, gyönyörű, aranysárga bársonyból, amiből a liliomok porzója készült. A miénk volt a legszebb csillag az utcában!
Klopferék alatt, az első emeleti erkélyes nagy lakásban lakott a titokzatos, sosem látott háziúr. Lábujjhegyen mentünk el az ajtaja előtt. Hátul is volt egy ”cselédlépcső”, tulajdonképpen azon kellett volna járnunk, de hát bérlők voltunk, jogunk volt a főlépcsőhöz.

Az udvarban jobbra, volt a pincelejárat. Amikor a porolón lógó síndarabot megkongatták, rohantunk le az óvóhelyre. Sötét, dohos szagú kis helyiség volt, minden családnak megvolt a maga sarka, ott ültünk szedett-vedett alkalmatosságokon, többnyire bőröndön, mert abban vittük magunkkal a legszükségesebbet. A házmester volt a légó-parancsnok. Egyszer elvezetett bennünket egy kis benyílóba és elmagyarázta, hogy ha a ház ránk omlik, itt át kell törni a falat és a szomszéd ház pincéjébe jutunk.
A lakásban gyalult hajó-padló volt, az ablakokon ”spaletta” és semmiféle fűtés. Csak a konyhai sparhelt adott meleget. A sparhelt fa- és széntüzelésű volt, ahogyan a fürdőszobai rézhenger-kazán is.
Az utcán, a kapu mellett, Klopferéknak volt egy kis faliszekrény kirakatuk. A kaputól a Holló utca felé egyetlen nagy textil üzlet volt csak. A mi 3 ablakunk a Holló-utcai oldalon volt, a második emelet utolsó 3 ablaka.

VI. kerület, Andrássy út 21. - Roósz Ancsi

Az Andrássy út 21-ben lakom 12 éve. A házat 1888-ban adták át, tervezője Freund Vilmos. Sajnos, jelenleg igen rossz állapotban van, de még romjaiban is impozáns épület, akik meglátják, felsóhajtanak: de gyönyörű volt valaha!


Valóban az lehetett, a nagy belmagasságú polgári lakások mindegyikében már akkor is volt fürdőszoba, az ablakok, néhány kivételtől eltekintve az utcára néznek, a liftház, a néhány megmaradt lépcsőházi dísz és a lépcsőkorlát míves kovácsoltvas munka.
Amikor megtudtam, hogy az épület csillagos ház volt, elhatároztam, hogy amennyit csak lehet, kiderítek a régi lakókról, kik voltak, és vajon túlélték-e a vészkorszakot.
A házban legrégebben élő lakó 1950-ben költözött ide, így tőle sajnos nem tudtam információkat kapni, ezért más irányban kezdtem a kutatást.
Itt köszönöm meg a Budapest Fővárosi Levéltár, a Zsidó Levéltár és a Magyar Zsidó Hitközség szertartási osztályán dolgozók segítségét, amivel előbbre vitték a munkámat, továbbá el nem múló hálával tartozom azoknak a leszármazottaknak, akiket sikerült felkutatnom, és akik nekem, a teljesen ismeretlennek első szóra a segítségemre voltak, és beavattak családjuk életébe.
A levéltárban nagy szerencsémre megtalálták az 1941-es népszámlálási összeíró ívet, melyet összehasonlíthattam az 1945-ös évi, a háború okozta károkat felmérő ívvel, továbbá átnéztem néhány év választói listáját, 1935-től kezdve. Ezek alapján megállapítottam, hogy mind a házban üzleti tevékenységet folytatók, mind a lakásokat bérlők többsége zsidó volt, csak néhány lakásban éltek más vallásúak. Annak nem bukkantam nyomára, melyik gettóbeli házba kellett kiköltözniük, de örömmel láttam, hogy igen sokan túlélték a háborút, és vissza is költöztek a házba, sőt, be is fogadtak más túlélőket.
Az egészen biztos, hogy hárman sajnos a holokauszt áldozatai lettek, és néhány emberről nem sikerült biztos információkat találnom. A táblázatban az ő nevüket és néhány egyéb adatukat tüntettem fel, abban a reményben, hogy talán valaki, aki olvassa ezt, tud róluk valamit, így kiegészíthetem a kutatásomat.