Reflexiók - Időrendben

Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!

2014. január 30., csütörtök

V. kerület, Károly körút 26. - Dr. Gelei Anna

Anyai nagymamám lakott hosszú évek óta a IV. emelet budai kilátású nagy lakásában, oda költözünk 1944 júniusában, anyám, 9 éves öcsém, (velünk élő árva) 12 éves unokahúgom és én (12 éves) a Szent István krt.-on lévő saját lakásunkból. Anyámat 1944. november 9-én elhurcolták, és gyalog kihajtották Lichtenwörtbe. (Ezt megelőzően már többször 1-1 napra elvitték a Tattersaalba ill. valamelyik téglagyárba, de onnan még haza engedték őket). Nagymamánk valahova elment (később kiderült, hogy bujkált), mi pedig ottmaradtunk egyedül. A házban egyedül maradtunk zsidók, holott a többiek már valahova elmentek, amit mi csak abból érzékeltünk, hogy a légi riadók alatt a pincébe, ha lementünk, senki ismerős már nem volt körülöttünk.

Tovább...

A gyerekeket és magamat az otthoni élelmiszerekből láttam el (kenyeret is sütöttem, mert anyám  kis koromtól megtanított a konyhai munkákra), de a helyzet teljesen lehetetlen volt. Egy nap, a légiriadó után, a lépcsőházban, a ház második emeletét teljesen elfoglaló Wolfner Bőrgyár – mint később kiderült – igazgatója megkérdezte, hogy hol a mamánk. (Mi sárga csillagot viseltünk!!) Mondtam, hogy elvitték és egyedül maradtunk. Ő azt mondta mikor felértünk aII. emeletre, hogy amikor úgy érzem, valami nagy baj van, akkor keressem meg és megmutatta a szobáját.

Emlékeim szerint néhány nap után, valami azt súgta nekem, hogy meg kell a „bácsit” keresnem. Megnyugtatott és azt mondta, készítsem fel a gyerekeket arra, hogy este, a sötétben,  el fognak jönni mentősök értünk és elvisznek egy Vöröskeresztes otthonba, mert itt már nem maradhatunk. Ez történt. Ezzel megmentett minket  az ismeretlen jótevőnk, akinek a nevét sem tudtuk. Most is csak a legnagyobb hálával említhetem. (A Király utca 34-be vittek bennünket késő este. Ott már nagyon sok kis gyerek volt, néhány felnőtt felügyeletében, ma elképzelhetetlenül siralmas körülmények között. Ezzel kezdődött további kálváriánk, mert nem ez volt a végállomás, hiszen ez a ház a gettón kívül volt.)  

A lakásunkat azonnal elfoglalta a halálfejes légió egyik rangosabb tisztségviselője, a teljesen bugris segédház felügyelő, aki kinézte már magának a lakást. A Felszabadulás után még 1945 februárjában visszagyalogoltunk a lopott holmikkal teljesen zsúfolt, ablaktalan elhagyott kicsit romos lakásba, (a Vár még nem volt az oroszok birtokában), keresvén anyukánkat. A lakók a pincében voltak még, az utcán emelet magasságig hó, hullák a  romokon. Persze, senkit sem találtunk, akivel akkor beszélni tudtunk volna. Másfél év múlva visszaköltöztünk akkorra már hazaért és felgyógyult anyánkkal a kissé tönkretett házba, lakásba...A házat 40 akna becsapódás érte. Mindhárom akkori gyerek, csodával határos módon megmenekült és ma is még él, nagyon öregen. Jómagam 82 éves vagyok.

VI. kerület, Jókai utca 14. - Róna Róbert

Két házhoz tartoznak az emlékeim. A Jókai u.14.sz. házban volt apám Autóhűtő takaró készítő és árusító üzlete. A hátsó részt leválasztva itt húzták meg magukat a szüleim, anyám ekkor velem volt terhes. '44 novemberében az óbudai téglagyárba kellett jelentkezniük, ahonnan anyámat és néhány más terhes nőt egy "emberséges" nyilas pénzért vissza kísért a városba. Anyám kétségbe esve egy barátjukhoz, Plachy Vilmoshoz szaladt. Plachy –    tudva,hogy apám lába a munkaszolgálatban megnyomrodott – kihívott egy mentőautót, egy hamis kórházi igazolással kihozta a téglagyárból apámat és a Pozsonyi út 49-ben tudta elhelyezni. Később anyám is oda költözött. Néhány nappal később az egész házból minden embert letereltek és a nagy gettóba kísérték a nyilasok. Itt éltük meg a felszabadulást.

VII. kerület, Erzsébet körút 15. - Rados Marcella

Mi az Erzsébet krt. 15-ben lakunk – ez is csillagos ház volt annak idején. Úgy tudom egy Guttmann nevű ékszerészé volt az egész ház, az ő családja lakott benne: a három testvér a három emeleten, a családjukkal. Nem nagy ház, egy emelet volt egy lakás: körbe lehetett járni. Azóta persze szét lett darabolva. A cselédlakások a magasföldszinten voltak. Egy bácsi mesélte (aki ismert egy nénit, aki azt hiszem cselédként élt itt, és később is itt maradt a házban), hogy a tulaj annak idején minden nap vett egy drága szivart a közeli dohányboltban. Az eladó egyszer viccelődni kezdett vele, hogy amennyi pénzt ő már ott hagyott nála szivarra, abból akár egy házat is vehetne magának. Mire Guttmann csak nevetett, hogy van énnekem már házam, itt a körúton. (Úgy tudom, ez a Guttmann nem élte túl a vészkorszakot.)

Oldalak