Reflexiók - Időrendben
Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!
2014. január 30., csütörtök
Mi az Erzsébet krt. 15-ben lakunk – ez is csillagos ház volt annak idején. Úgy tudom egy Guttmann nevű ékszerészé volt az egész ház, az ő családja lakott benne: a három testvér a három emeleten, a családjukkal. Nem nagy ház, egy emelet volt egy lakás: körbe lehetett járni. Azóta persze szét lett darabolva. A cselédlakások a magasföldszinten voltak. Egy bácsi mesélte (aki ismert egy nénit, aki azt hiszem cselédként élt itt, és később is itt maradt a házban), hogy a tulaj annak idején minden nap vett egy drága szivart a közeli dohányboltban. Az eladó egyszer viccelődni kezdett vele, hogy amennyi pénzt ő már ott hagyott nála szivarra, abból akár egy házat is vehetne magának. Mire Guttmann csak nevetett, hogy van énnekem már házam, itt a körúton. (Úgy tudom, ez a Guttmann nem élte túl a vészkorszakot.)
Meg kell menteni!!!!
A Dessewffy utca 6. számú házon piszkosszürke felirat hirdeti egy rég megszűnt könyvkötő műhely szolgáltatásait. Itt működött ugyanis évtizedekig "Singer Adolf könyvkötészete, vonalazó intézete és üzleti könyvgyára".
Nemcsak az épület, hanem a Dessewffy utca és vidéke is hosszú múltra tekinthet vissza. A XVIII. században a Terézváros e fertályát az utcákra merőleges házak, tágas udvarok és kertek foglalták el. A hatalmas telkeket csak a XIX. század derekán parcellázták fel és adták el házhelynek. Így népesült be a mai Dessewffy - a korábbi Három szív - utca is, amelynek 6. számú házát Ágoston Emil (1876-1921) tervezte.
A neves műépítész az 1906 és 1911 közötti időszakban több fővárosi bérház terveit készítette el. Közös jellemzőik a jellegzetes meredek tetők, a faragott fa oromfaldíszek és a romantikus részletmegoldások. Az első világháború után testvérével, Ágoston Gézával közös irodát nyitott, amely jelentős szerepet kapott a Római-fürdő építésének előkészítésében. Nevéhez fűződik a Dohány utcai Hungária úszócsarnok és gőzfürdő, az Irányi utca 10. szám alatti Unger-ház, a Nyúl utcai Gyenes-villa, valamint számos más magánépület - köztük a Dessewffy utca 6. - terve is.
A 6. számú ház első tulajdonosa özv. Singer Adolfné volt, aki az 1928-as Lak- és Címjegyzékben is szerepel. A korabeli teleknyilvántartásokból kiderül, hogy a Singer-féle könyvkötő műhely az 1880-as években a Váci körút 19. szám alatt, vagyis nem messze innen, a mai Bajcsy-Zsilinszky úton működött. Legalább fél évszázadon át létezett tehát a kis üzem, amely egy 1910 körül készült fénykép tanúsága szerint az épület alagsorában kapott helyet. A Budapest új épületei című, Bécsben kiadott albumból azt is megtudhatjuk, hogy a század első felében itt működött a Barth-féle ékszer- és órakereskedés, az emeleti helyiségekben lakásokat alakítottak ki.
Singer Adolf kiváló könyvkötészetében elsősorban üzleti könyveket és nyomtatványokat készítettek. A jellegzetes, piros és szürke vonalazású lapokat, amelyekbe a könyvelők kézzel írták be az üzleti adatokat, egészen a számítógépek elterjedéséig használták az irodákban; persze az újabb termékek már nem a kiváló "vonalazó intézetben" készültek.
Bár napjainkban a hajdani műhely helyén fodrászat működik, a céget hirdető nagybetűs felirat ma is ott díszeleg a homlokzaton. Ám ahhoz, hogy a Dessewffy utcai ház méltóképpen őrizze Singer Adolf és munkásai emlékét, a legközelebbi - egyre időszerűbbé váló - tatarozáskor nemcsak alapos tisztításnak kellene alávetni a megszürkült betűket, hanem pótolni is néhányat közülük. A gázfűtés kivezető nyílásának építésekor leszerelték Singer Adolf nevének két betűjét, és a harmadik emelet magasságában elhelyezett domborművek is a hanyagság áldozatai lettek.
Az idén 95 éves lakóház homlokzatát ékesítő reliefek kapcsolódnak az épület eredeti rendeltetéséhez, az alagsorban működő könyvkötészethez. Egyikük, az ipart jelképező, ágyékkötős férfi kalapácsra és üllőre támaszkodik. A homlokzat jobb szélén található párja, a művészeteket megszemélyesítő nőalak, lábánál görög vázával és lanttal. A hajdan bordó vagy sötétpiros domborműveket ugyanolyan vastag porréteg borítja, mint a betűket, a jobb felé eső felső részén hasonló vasrács éktelenkedik, mint az R és A betűk helyén. A ház következő felújításakor érdemes lenne ezeket pótolni, hogy ismét a régi, hiánytalan felirat és reliefek emlékeztessenek Singer Adolfra és hosszú évtizedekig itt működő könyvgyárára.
Ebbe a házba vittek szüleim a kórházból, ahol megszülettem 1936-ban. Innen kezdtem iskolába járni '43-ban (a fasori Izraelita Fiú-árvaházba). Itt éltem 1949 elejéig.
1944. június végén, miután csillag került a kapu fölé, vidékre vitt Szeleczky Mária és csak '45 nyarán tértem haza. Vegyes ház volt. A tulajdonos özvegy asszony. Két üzlet volt a földszinten, az egyik suszter. A házmester nyilas érzelmű ember, aki egy alkalommal elvitt az Andrássy útra, ahol nyilas felvonulást tartottak (talán március 15. alkalmából), úgy gondolom, figyelmeztetésnek szánta szüleim felé. Viselt dolgairól nem tudok, a felszabadulás után maradt házfelügyelő. Neves személy volt egy Hámori nevű grafikus, aki a háború után talán az Államokban telepedett le. Az első emeleten lakott a Kohl család, akik ellenségesen viselkedtek a közös légoltalmi pincébe kényszerült zsidókkal. Ha volt odalent huzakodás, az elsősorban miattuk esett. Dombrádi nevű lakó (agglegény) volt a légó parancsnok, talán valamilyen testi hibája miatt nem hívták be katonának. Az éjszakai légiriadók alkalmával legtöbbször úgy ébredtem, hogy visz le a vállán a pincébe. Mi a harmadik emeleten laktunk, ahol több zsidó család is élt. Berger Kati nálam két-három évvel fiatalabb volt, szülei elpusztultak – anyja talán Auschwitzban, apja a munkaszolgálatban. Volt egy nagynénje, talán Ilona, aki később nevelte és szintén a házban lakott. Szomszéd volt még Náci, a pék. Anyámnak is volt valamilyen funkciója légiriadó esetére, talán kisegítő ápoló. Nagyanyám ugyan hatvan körül járhatott, de elég beteges, a körülményekhez nehezen alkalmazkodó ember. Őt anyám valahol a Király utcában helyezte el, mikor a Csengeryből ki kellett költözni a zsidóknak, ott vészelte át az ostromot.
A ház maga elég jó állapotban élte túl a bombázásokat, majd az ágyúzást. Egy bombatalálat azonban elvitte az ún. "cselédlépcső" (mely éppen a lakásunk mellett volt) másfél emeletnyi részét; mikor apám hazatért a munkaszolgálatból ('45 január) és egy szomszéd meglátta, felkiáltott anyámnak: "Ibi, megjött Sanyi, a férje!" Anyám ész nélkül rohant le, majd törött lábbal vitték el a mentők a pincéből.
Lakásunk viszonylag épen megúszta az eseményeket. Az ablakok természetesen betörtek és repeszdarabok is voltak (egyet a vitrinben őriztünk sokáig), de emlékeim szerint kevés volt a hiányzó tárgy vagy bútor. Alig volt nyoma fosztogatásnak. Mikor '45 nyarán először körbejártam a környéken, megdöbbentem a pusztításon, ami történt: kiégett udvarok, romba dőlt házfalak, ami az érintetlen falu után nyomasztó látványt nyújtott. De azt is tapasztaltam, milyen gyorsan igyekeztek helyreállítani az épületeket. A Nagykörúton pezsgett az "üzleti élet". A kiégett boltok kirakatában otthonról hozott asztalkákon vagy a járdán sétálva a legkülönfélébb dolgokat lehetett kapni. Egyszer nagyanyám prószát sütött, amit levittem a Vesta mozihoz, hogy eladjam – nem sok sikerrel jártam.
Anyai nagyszüleim a gettó területén egy hadiüzemben voltak anyámmal együtt, aki keresztény papírjai révén ki-be járt az ideiglenes kapukon. Nagyapám '45 decemberében 59 évesen váratlanul meghalt. Anyám három fivére munkaszolgálatban pusztult el, apámnak pedig a bátyja -, öccse hat év hadifogságból '48 tavaszán érkezett haza. Ebben az évben sorra tértek haza az életben maradt rokonok. Némelyik megérkezésekor én is jelen voltam, így megtapasztaltam azt az elkeseredett vallomást, amit nagyanyám unokatestvére tett: felesége, iker gyermekei pusztultak el Auschwitzban. Mások magukra maradtak és búcsúzni jöttek: nagyanyám húga, unokaöccse és sok ismerős, rokon hagyta el az országot; az akkor még nem létező Izraelbe távoztak.