Reflexiók - Időrendben

Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!

2014. február 27., csütörtök

XIII. kerület, Hegedűs Gyula utca 15. - Rudas János

Nevem Rudas János, és 1944. március 19., a német megszállás apámmal, Rudas Bélával és anyámmal, Rudas Béláné sz. Grósz Izabellával a Budapest VIII. kerület Fiumei út 21. szám alatti egyszobás, félkomfortos lakásában ért. Néhány hét múlva, április 8-án lettem 9 éves.

Még tavasszal át kellett költöznünk apai nagyanyám, özv. Rudas Gusztávné sz. Nádor Júlia és bátyja, Nádor Jenő Bp. VIII. Baross u. 86. alatti lakásába. Apámat innen hívták be SAS behívóval munkaszolgálatra, ahonnan már nem tért vissza, hanem az év végén a mauthauseni KZ-lágerban elpusztult.

Tovább...

Amikor elrendelték a csillagos házak létrehozását, akkori lakásunk bérháza nem került rá a csillagos házak listájára. Így újra költöznünk kellett, apai nagynéném és férje Budapest V. ker. (ma XIII. ker.) Csáky (ma Hegedüs Gyula) utca 15. sz. alatti lakásába. Ez a ház ma is megvan. A lakás emlékeim szerint a III. Emeleten, (szemből nézve) az utcai front jobb oldalán volt.

Abban a lakásban így három nemzedék élt együtt:

  1. Dr. Huszár Andor
  2. Dr. Huszár Andorné sz. Rudas Irén (apai nagynéném)
  3. Andor nagybátyám édesanyja: Szerén néni (családilag: Mamuka)
  4. Özv. Rudas Gusztávné sz. Nádor Júlia (apai nagyanyám)
  5. Nádor Jenő (nagyanyám bátyja)
  6. Dr. Bing György (a család barátja, akit befogadtak)
  7. Dr. Bing Gyula (Bing György édesapja)
  8. Salgó … (szintén baráti alapon befogadott; keresztnevére nem emlékszem)
  9. Salgó …-né (ő ún. „árja párja” volt, vagyis nem számított zsidónak keresztény származása miatt; de férje mellett maradt)
  10. Anyám
  11. Én

A korabeli rendelkezések alapján a ház kapujára kirakták a szabványos hatágú sárga csillagot. A lakások többségében a „faji” zsidótörvények szerinti zsidónak tekintendő személyek, családok laktak. Köztük számosan olyanok, akik korábban kikeresztelkedtek, tehát nem voltak vallásuk szerint izraeliták.

A nagy bérház kisebb részében olyanok laktak, akiknek már korábban is ez volt a lakásuk, de nem számítottak zsidónak. Az ő lakásuk ajtajára szabványos nagy fehér papírlapot kellett ragasztani. Ennek szövegére pontosan nem emlékszem, de arra igen, hogy arra utalt: a lakásban lakók kivételek, nem zsidók.

Két ilyen lakásra emlékszem konkrétan (bár azért ennél több fehér papírlapos volt a házunkban). Az egyik a házfelügyelő: Bana … (keresztnevére nem emlékszem), aki feleségével és velem egykorú lányával lakott szolgálati lakásában. A másik az egyik földszinti udvari lakás, ahol egy egyedülálló idősebb hölgy lakott, akit „méltóságos asszonynak” kellett szólítani. (Utólag visszagondolva: jobb napokat látott deklasszált nő lehetett, aki egy kis udvari lakásba szorult.) Ő nem nagyon érintkezett a ház lakóival, így velünk gyerekekkel sem, ezért mi sokszor „mélti néninek” csúfoltuk; bár a felnőttek emiatt, meg ha zajongtunk a lakása előtt, ránk szóltak.

Amennyire ezt 9 éves kisgyerekként meg tudtam állapítani, a ház zsidó és nem-zsidó lakói között nem voltak konfliktusok, szóváltások. A házfelügyelővel is fennmaradt az eredeti lakók jó viszonya.

Még egy érdekes mozzanatra emlékszem. Bár a szövetséges légierők már korábban elkezdték bombázni Budapestet, akkoriban ez erősödött. Ezzel függhetett össze, hogy a ház pincéjét légópinceként használtuk: légiriadó idején, általában éjjelente, oda kellett lemennünk mindannyiunknak.

Viszont az eredetileg nem erre épült pincét (talán előírásszerűen) meg kellett erősíteni, hogy egy esetleges bombatalálat esetén ne omoljon össze. Ezért megfelelő módon a pince minden részét alá kellett dúcolni faoszlopokkal és gerendákkal. Ezek akkor érkeztek nyersen a ház udvarára, ahol az ilyen munkára alkalmas férfiak (zsidók és nem-zsidók) alakították azokat megfelelővé vésőkkel, kalapácsokkal, fűrészekkel, ácskapcsokkal. Amennyire emlékszem, a munka dandárját a ház lakói végezték – bár elképzelhető, hogy volt külső szakértő segítség is.

Így a légópince nagyon hamar alá lett megfelelően dúcolva. Ennek szükségessége akkor igazolódott, amikor az egyik éjjeli légiriadó alatti bombázás következtében egy néhány házzal odébb lévő épületet (amennyire emlékszem, a Csáky utcai [ma is meglévő] zsinagóga mellett) egy bomba telibe talált és teljesen lerombolt. Szerencsére a mi házunk megmenekült.

Az említett együttélés és együttlakás lényegében 1944. október 15-ig tartott. Ekkor délelőtt még örültünk Horthy proklamációjának a háborúból való kiugrásról. De délután már átvették a hatalmat a Szálasi vezette nyilaskeresztesek.

Másnap anyám összecsomagolt néhány ruhát, kézen fogott, és végleg elhagytuk a Csáky utca 15. alatti házat. Hamis papírokkal bujkáltunk különböző helyeken egészen Pest felszabadulásáig. De ez már egy másik történet.

Amint utólag megtudtam, a csillagos házak kiürítésekor (a zsidóktól való „megtisztításukkor”) a Csáky utcai lakásunkban lakók egy része átköltözött a Pozsonyi úti ún. „védett házakba”, másik részét (így nagyanyámat és bátyját) a pesti gettóba telepítették. Ők ott bár fizikailag és lelkileg leromolva, de életben maradtak és kiszabadultak, majd visszaköltözhettek eredeti lakásukba.

A túlzsúfolt védett házak lakóit az árpádsávos karszalagot viselő nyilasok később kihurcolták a Duna-partra, ahol többségüket a Dunába lőtték. A mi lakásunkból oda kerültek többsége még ezt megelőzően tovább menekült, hamis papírokkal, őket befogadó keresztény családoknál bujkálva. A 11 név szerint említett fenti lakosok közül dr. Bing Gyula volt az egyetlen, akinek nem sikerült elmenekülni; őt a Dunába lőtték a nyilasok.

2014. február 26., szerda

VI. kerület, Székely Mihály utca 10. - Joseph Rauch

1944-ben Kazár utca 10 volt. Mi a harmadik emeleten laktunk, kis balkonnal. Nem volt szabad kimenni a balkonra, de én akartam látni mi történik az utcán és mikor jönnek hozzánk, elvinni minket nem tudom hová. A balkon korlátjára raktak egy szőnyeget, de alul a rojtok között ki tudtam kukucskálni, ami egyébként tilos volt.

Tovább...

A házban csak zsidók laktak, kivéve a házmestert. Egy éjjel, mikor hallottuk, hogy szedik össze az embereket az utcából, elhatároztuk, hogy mi nem követjük őket birkaként. Elbújtunk a kapu mögé, felfegyvereztük magunkat mindenféle szerszámmal. Nekem egy kalapácsom volt. Elhatároztuk, hogy védekezni fogunk, lesz ami lesz. Egész éjjel ott álltunk a kapu mögött, némán, várva hogy jönnek, de nem jöttek. Akkor nem jöttek. Jöttek rá pár napra, hajnalban, be a lakásba, és Édesanyámat a testvérével elvitték – később megtudtam, hogy gyalogosan vitték őket Németország felé. Mikor bejöttek a nyilasok, én anyukámmal aludtam épp. Ő rám dobta a dunyhát és annyit mondott, legyél csöndben és ne mozogj! Igy tettem és nem vettek észre, 14 éves voltam akkor.

De rá 2-3 hétre ismét megjelentek és elvittek a Gettóba. Onnan, látva a lehetetlen “életet”, megszöktem. A Nagy Templom tetejéről átmásztam a Gettó falán, a szembenlévő épület tetejére, és ott lemásztam. Ez az épület már a Gettón kívül volt. Nem tudtam mit csinálni, visszamentem a házunkba (Kazár utca 10.) Az egyedüli lakó a házmester volt. Bekopogtam, ők nagyon meg voltak lepve, de ajtót nyitottak és enni adtak és elhatározták, hogy egy éjszakát náluk aludhatok, “de holnap el kell menned”. Láttam a házmester lakásában a harmonikámat, a hegedűmet, Nagymamám varrógépét, együtt a rengeteg, a többi lakásból összeszedett tárggyal. De nem érdekelt. Kaptam enni valamit és ez volt a legfontosabb.

Még a házról annyit, hogy a felszabadulás után elmentem megnézni, de semmi nem volt a lakásunkban már, bemenni sem volt egyszerű, mert a lépcsőház le volt bombázva a második és a harmadik emelet között. Találtam ott egy létrát, azon másztam föl a lakásba. A lakás teljesen ki volt fosztva. Az ottmaradt családi képeink le voltak szórva a padlóra – most már sajnálom, hogy nem szedtem össze, mert nem maradt semmim a gyerekkoromból. De találtam egy egész kenyeret! Milyen jó volt. Igaz, hogy olyan kemény volt, hogy nem lehetett beleharapni nedvesítés nélkül, de remek dolog volt.

40 évvel később, 1989-ben, elvittem a feleségemet megmutatni neki a házat és a lakást. Egy idős hölgy lakott a lakásban, és miután elmondtam, hogy ez volt a gyerekkori otthonom, beengedett. Emlékszem, hogy az a rozsdás zománc mosogató, ami a konyhánkban volt, még akkor is ott állt! A lépcsőházat már természetesen renoválták, de pl a falfestés semmit nem változott. Nehéz volt dicsekednem az épülettel.

Édesanyámat Dachauba vitték, de szerencsésen túlélte a haláltábort és haza tudott jönni. A családunk visszament a csillagos házba, hisz ott volt a lakásunk. Édesapán is hazakerült Ukrajnából, pedig már megkaptuk a dögcéduláját, mint elhunyt személyét. És egy este, kb fél évvel a felszabadulás után, kopogtak az ajtónkon és Apukám lépett be a Kazár ucai lakásunkba. Alig ismertünk rá, olyan sovány volt, de feleljthetetlen öröm volt.

2014. február 25., kedd

XIII. kerület, Pannónia utca 17/b. - Sipos András

Ebben a házban volt a nyolc esztendős Porjesz Tamás édesanyjával. Egy belövés következtében itt veszítette el jobb kezét.

XIII. kerület, Pozsonyi út 49. - Sipos András

Nevezetes ház. Kézdy György édesanyjával és húgával itt vészelte át az ostromot.

VIII. kerület, Népszínház utca 30. - Sipos András

A Rákóczi út 80-ból ide költözött Kézdy György édesanyjával és két esztendős húgával. Innen vitték őket a Tattersalba, ahol egy napig várakoztak, majd hazaengedték a nagy-létszámú csoportot (ez a nyilasuralom idején történt, de még a védett házba költözés előtt). Még halála előtt néhány héttel interjút készítettem vele.

XIII. kerület, Pozsonyi út 49. - Sipos András

Kende János édesanyjával ebben a házban élte meg a felszabadulást. Jelen volt, mikor egy nyilas a kapuban agyonlőtt egy idős férfit. Tanúja volt Berend rabbi nyilasokkal együtt végzett "begyűjtési" razziájának.

VII. kerület, Szövetség utca 10-12. - Révész Péter

Történetemet egy korrekcióval kezdem. A VII. Szövetség utca 10-12.szám alatti, volt csillagos házat nem bontották le, ma is ott áll a Szövetség utca és a Barát utca sarkán. (Utcai szinten egy ismert, régi cukrászda található.) Ez egy 30-as években épült, zárt lépcsőházas, Új-Lipótváros-i típusú ház. Én 1943. októberében születtem, szüleim a II. emelet 2. számú szerény, egy szobás garzon lakásban éltek. Apám 1944. tavaszán innen vonult be munkaszolgálatra, ahonnan már soha nem térhetett vissza, 1945. januárjában Sopron-ágfalván meggyilkolták. Hál' Isten, én ezt az egész történetet csak édesanyám elbeszéléséből ismerem, hiszen egy éves sem voltam.

Tovább...

Az emeleten mellettünk lakott a Berkovits-család, köztük a későbbi neves író, Barabás Tibor. (Híres műve a ''Rákóczi hadnagya'') A csillagos ház vegyes lakosságú volt, keresztény családok is ott maradtak. Édesanyámat október 15-én egy jó szándékú keresztény szomszéd figyelmeztette és még az éjjel, a kerten át átszöktünk a szomszédos Barát utcai házba, ahonnan egy tisztességes házmester kiengedett bennünket. Először a Népszínház utca és az Aggteleki utca (ma: Kiss József utca) sarkán lévő patikában bújtattak bennünket, majd hamis papírokat szereztünk és a Mester utcában találtunk egy üres lakást. Innen kibombáztak bennünket, végül 1945. január 16-án felszabadultunk. A hamis papírok szerint Karcagról, az oroszok elől menekültünk, ekkor már az eredetiséget nem lehetett ellenőrizni.

16 éves unokatestvéremet a Dunába lőtték, vidéki rokonságunk többsége (Szolnok és Gyöngyös) Auschwitz-ban pusztult el. Anyám bátorsága és néhány tisztességes ember segítsége mentett meg bennünket. A felszabadulás után lakásunkból nem könnyen, de sikerült kipaterolni az oda beköltözött, nyilas párttag házaspárt, akik természetesen mindenünktől megfosztottak. De éltünk... Nem felejtek, nem felejthetek. Fiamat kezdettől fogva ennek tudatában neveltem, ebben erősített Auschwitz-ot megjárt anyósom is.

VI. kerület, Székely Mihály utca 5. - Havas Tamásné, Antal Zsuzsanna

Amikor anyukámék odaköltöztek, Kazár utcának hívták. Több aranyművesnek is itt volt üzlete. Előtte a Szerecsen utca 3-ban laktak (ezt most Paulay Edének hívják), de mivel abban a lakásban halt meg anyukám nővére, ezért Nagymamám mindenáron el akart jönni onnan.

Tovább...

Anyuék a második emeleten a folyosó végén egy kétszobás lakásban laktak. 1939-ben Anyukám férjhez ment és nem sokkal ezután kezdődtek a borzalmak. A mellettük lévő lakásban Krammerék laktak. Az első emeleten, Anyuék alatti lakásban Gellérék. Köztük Anyukám egyik legjobb barátnője, Erzsi. Az első emeleten, két lakással arrébb Schwartzék és mellettük, a ház legelegánsabb lakásában Breitner Andor és felesége, Klári (nekem néni), aki szintén Anyu barátnője volt és akinek Anyukám és közvetve a bátyám az életüket köszönhetik. A földszinten pedig a Luger család, Luger néni volt a házmester.

Én 26 éves koromig laktam ebben a házban és elég sok történetet hallottam az ott lakó zsidó családokról és a háború alatti életükről. Amikor csillagos ház lett, valahogy elmosódott, hogy kinek milyen az anyagi helyzete. Kijelölték a pincében, hogy kinek melyik a része, de valahogy a zsidók mindig együtt voltak és igyekeztek egymást segíteni. A férfiakat munkaszolgálatra vitték, időnként 2-3 napra hazajöhettek, de lényegében a nőknek maguknak kellett mindenről gondoskodni. Anyukám 1944 szeptemberében állapotos lett a bátyámmal. Breitner Klári szökdösött ki neki ennivalóért és vízért, hogy Anyunak több ennivalója legyen. 1944 utolsó heteiben Klárit elvitték Auschwitzba.

1945 január első napjaiban egyszercsak jöttek a nyilasok, hogy a zsidókat elvigyék. Anyukáméknak még volt annyi idejük, hogy kifussanak a pincéből, mindenki szaladt amerre bírt. Anyukám föl a harmadikra. Mire felért (5 hónapos terhesen), hallotta, hogy már a házban vannak a nyilasok. Erre lefeküdt a folyosón, a hasát a fal felé szorította és várta a véget. Nem tudni miért, de az elsőn végigfutottak, a másodikra pedig már nem mentek fel. Anyu ezek után a nagymamámmal már nem ment vissza a pincébe, hanem valahogy elmentek a Pozsonyi útra egy másik csillagos házba, ahol ismerőseik laktak.

Hogy innen, illetve a nyilasok elől hogy menekült meg, ez egy másik történet. Mire a bátyám május végén megszületett, Anyu már tudta, hogy a férje felszabadult ugyan, de egy kórházban éhen halt pár nappal később. Luger néni nagyobbik lánya elment otthonról (15 éves volt) és kalandos körülmények közt eljutott az EXODUS hajóra, amivel Izraelbe ment. Egész életét ott élte le.

Apukám 52-ben feleségül vette Anyut és örökbe fogadta a bátyámat. Anyu összesen 60 évig lakott ott.

2014. február 24., hétfő

VI. kerület, Ó utca 48. - Magyar Mária

1933. szeptember 24-én. születtem Budapesten.
1944 júniusától (?) ,   (azaz  amikor a zsidók kényszerköltözésének rendelete érvénybelépett) , egészen l973 juliusáig az Ó utca 48., fszt. 2. szám alatt laktam.
Az  alábbiakban közlöm mindazokat az “élményeket”, amelyeket azokban az időkben átéltem a gettóházban, ismertetve az akkori összes lakó nevét és sorsának azon részleteit, amelyeknek ott és akkor tanúja lehettem.
A közölt adatok és események a valóságnak teljesen megfelelnek, pontosan emlékszem mindenre.
Hát lehet azokat az időket elfelejteni?!

Tovább...

1944. március 19. A németek megszállták Magyarországot.

Anyám éppen vidékről érkezett haza.
Mi a fővárosban laktunk, nyaralónk Felsőgödön volt. Mivel a fővárosban nehéz volt jó minőségű tejhez jutni, ő hetente néhányszor a reggeli vonattal elment, Felsőgödre, ahol egy ottani parasztember ellátta azzal a 4-5 liter tejjel, amire a következő útjáig szüksége volt négytagú családunknak.

Március 19-én, hazatérve, döbbenten mesélte, hogy a vonatból néha ki lehetett látni az országútra, ahol zöld egyenruhás – valószínűleg német – katonák meneteltek, és se vége se hossza nem volt a hadoszlopnak. „Mi lehet ez?” kérdezte aggályoskodva. Kérdésére a másnapi napilapok vezércikke adta meg a választ.

Apám ügyvéd volt, akkor 55 éves. Családunk az átlagos zsidó középosztály színvonalán élt; jómagam és 6 évvel idősebb nővérem igényei minden szempontból ki voltak elégítve, hiszen apám irodája biztosította az anyagi feltételeket egészen addig, amíg az ún. „zsidótörvények” egyike következtében értesítették, hogy ki van zárva az Ügyvédi Kamarából, és ennek értelmében gyakorlatát nem folytathatja. Talán ezzel egy időben érkezett postán egy keményfedelű kis könyv – a katonakönyve lehetett – a fedelén, lila bélyegzővel átlósan ráütve (most is szemem előtt van) egy hatalmas „ZS” betű, amelynek értelmében hadnagyi rangjától megfosztják, mert izraelita vallású.

Még ha apám el is volt erre készülve, nagy pofonnak érezte ezt az intézkedést, mert egész nap csak ezen rágódott, félhangon morfondírozva, hogy a lelkesen végzett honvédő munkájáért nem ezt érdemelte volna.

Utolsó jelenet, amely emlékezetemben rögződött a Teréz körúti lakásunkból, Hitler beszéde volt. Az esti órákban, vacsora után ültünk a rádió mellett, anyám ölében szorított magához, apám közel hajolva a készülékhez, mindketten sápadt arccal figyelték a rádióból elhangzó, fenyegető tónusú, üvöltő beszédet, amelyből én csak a „Jude” szót értettem, és a mondatok végén felhangzó, dicsőítő „Heil” kórust, amely a tömeg részéről nyilvánult meg.

A németek bevonulása országunkba azután számos, ránk, zsidókra vonatkozó intézkedést vont maga után. A Vörösmarty utcai Skót Iskolába (Budapesti Református Egyház Skót Polgári Leányiskola ) jártam. Vezetöje Jane Haining, skót pedagógus volt. Biztos tudomásom van arról, hogy a vérzivataros időkben  az internátusukban sok üldözött gyereknek adott menedéket, amiért a németek  elfogták és Auschwitzba deportálták, ahonnét nem jött vissza. A felső ruháinkra felvarrt sárga csillag még csak a megkülönböztetésünket célozta, amellyel azután az is együtt járt, hogy amikor a  szeptemberi iskolakezdéskor megjelentünk az osztályunkban, nagyon kedvesen közölte velünk a tanító néni, hogy menjünk szépen haza, nem kell többé iskolába mennünk.

l944 szeptemberében (akkor már az Ó utcai házban laktunk), a hirdetett tanév elsö napján jelentkeztem én is, sárga csillaggal az iskolában, hogy - mivel ott polgári (felsö) iskola is létezett - ott folytassam tanulásomat. Ekkor történt, hogy az egyik  osztályteremben ülve többedmagammal, a katedán megjelent tanitónö közölte velünk, hogy a csillagot viselök menjenek szépen haza, nem kell többet iskolába jönniök.
Ez utasitásnak eleget téve hazamentem  és ezzel befejezödött  minden kapcsolatom az iskolával.

Ám amikor a sárga csillagot már egyes  lakóházakon is feltüntették, annak már súlyosabb következményei voltak, vagyis: mindazon zsidónak számító egyén, aki jelenleg olyan lakóhelyen tartózkodik, amely nincs  sárga csillaggal megjelölve, el kell hogy hagyja a lakását és át kell, hogy költözzék az ú. n. „csillagos” házba. A lebonyolítást kire-kire bízzák, lényeg a határidő betartása, amelynek végeztével szigorú ellenőrzés és annak következményei sújtja a törvény kihágóit.

A mi lakóházunk a Teréz krt. 38. szám alatt, nem volt csillaggal megjelölve. Viszont anyám egyik testvére, a közeli Ó utca 48. számú házban lakott, amelynek kapuja magán viselte a Dávid-csillagot, a család arra a megállapodásra jutott, hogy oda kellene költöznünk.

Ennek a háznak egyik földszintes lakásában egy ügyvéd lakott, doktor Kohlmann Dezső, aki hajlandónak mutatkozott elcserélni kétszobás lakását a mi Teréz körúti négyszobásunkéval. Hogy e megegyezés kinek jelentett még anyagi előnyt is, arról akkor tizenegy éves koromban nem lehetett tudomásom, de biztos, hogy doktor Kohlmann nem járt rosszul semmilyen vonatkozásban sem. Mint ahogyan mi is csak jól jártunk, mert a kijelölt határidő lejárása vészesen közelgett.

Apám lehozatta a padlásról a nagy, fedéllel lezárható ládákat, amely esetleges költözéseink lebonyolítására szolgált, és miután azokat megtöltötték a mindenféle, szükségesnek tartott holmival, kiült a folyosóra, ahol a másnap reggeli útra sorakoztak a ládák és kezdte azokat szeggel-kalapáccsal lezárni.

Mivel e tevékenység a késő esti órákban zajlott (a szó szoros értelmében), a kalapácsütések nagy visszhangot keltettek, a már elcsendesült házban. Aggályoskodva álltam apám mellett, és szinte utasítottam „csssss, csssss”, hogy ilyenkor már nem lehet zajongani. Apám rá se hederített a szabályokat respektáló megnyilvánulásaimra, és minden kalapácsütése erősebb volt és nagyobb zajt okozott az előzőnél. Mintha minden keserűségét és bosszúját ki akarta volna elégíteni azokkal a csapásokkal, amelyekkel máshová szándékozott volna odaütni. Ezzel a magyarázattal persze csak jóval később, felnőttkoromból visszatekintve voltam tisztában.

Ami a visszatekintést illeti:

Azokban a boldog békeidőkben, amelyek az 1938-as évben befejeződni látszódtak, és a háború szelei kezdtek fújdogálni, apám, ha kollégái néha ellátogattak hozzánk, többször is anekdotázott, emígy:

„Azt a háborút, azt az őrületet, amely hihetetlen mennyiségű fiatal, egészséges áldozatokat követel, mennyivel egyszerűbben lehetne megoldani a következőképpen: ültessék össze az érdekelt országok vezetőit egy teremben, és hagyják meg nekik, hogy intézzék el maguk között a vitás kérdéseket, mások bevonása nélkül. Tudjátok, mi lenne az eredmény? – készítette elő apám mondanivalójának mintegy a csattanóját – Félóra múlva kártyáznának!” Az általa szellemesnek ítélt, de valójában véres igazságot, valószínűleg többször is hangoztathatta (legutóbb már csak családi körben, mivel zsidó egyének kijárási lehetősége erősen korlátozva volt), mert most is a fülemben cseng a hangsúly, és látom a kártya lecsapásának gesztusát, ahogyan azt apám annakidején előadta.

Így költöztünk, leszegezett ládákkal és nehéz szívekkel az Ó utcai gettóház egyik földszinti lakásába.

Igen ám, de anyámnak egy másik testvére is olyan házban lakott (a Lónyay utca 36. sz. alatt), ahol a család nem maradhatott tovább, mert az nem volt csillaggal megjelölve. Négyen voltak: Lina, a testvér, három gyerekével (a férj a munkaszolgálatosok keserű és bizonytalan sorsának volt kitéve valahol a bori hegyek között). Számukra is egyetlen lakásmegoldás mutatkozott, mégpedig az Ó utcai házban.

A ház első emeletén, kétszobás lakásban lakó nagynéném (aki a lakóház tulajdonosa is volt egyben), hajlandó is volt befogadni magához  testvérét, Ilonát mindhárom gyerekével együtt, de egy feltétellel: ő hálóhelyet biztosít minden családtagnak, de a nap többi részét  nálunk, vagyis a földszinten kell hogy eltöltsék mindannyian, beleértve a konyhai műveleteket is.

Persze hogy mindnyájan elfogadtuk ajánlatát, hiszen jobb családtagokkal, mint idegenekkel együtt tölteni e kényszerhelyzetet.

A megoldás kivitelezése eléggé simán le is folyt, kisebb zördülésektől eltekintve, hiszen ahol négy kamasz és egy cseppség él, szinte bezárva (mert törvény gátolta meg, hogy napi három órát kivéve elhagyjuk lakhelyeinket), számolni kell „tyúkper” színvonalú nézeteltérésekkel, amikor is a felnőttek beavatkozása – ki-ki saját kreatúráját védelmébe véve – csak súlyosbíthatja a kényszeregyüttélés helyzetét.

Az Ó utcai ház lakásainak nagy részét zsidó egyének foglalták el, legtöbben már előzőleg is ott éltek. Az a néhány nem zsidó, akik már régebben is ott lakott, nem csinált nagy kázust a dolgok ilyetén való alakulásától, jó képet vágtak az egészhez, hiszen az ő életükben semmi változást nem vont maga után a zsidók bejövetele.

 Így, a második emeleten lakó Rigó Sándor, aki nagyon becsületes ás jó szándékú egyénnek bizonyult, vállalta a házmegbízott szerepét, és bizony számíthattunk is rá a legtöbb vonatkozásban. Egyes, kiéleződött helyzetekben még védelmébe is vette a rászorulókat.

 Az első emeleten lakó Katzer Jakab, aki a nap jórészét az utcában levő szűcsműhelyében töltötte, igazán nem sok vizet zavart. Udvariasan köszöntött mindannyiunkat, sőt meg is állt pár percnyi udvarias szóváltásra. A zsidó honpolgároknak jól esett a respektus átélése azokban a napokban, amikor elvont, sőt konkrét szembeköpésekre lehetett csak számítani majd´ mindenfelől.

A házmester asszony, Klingerné? Hát... az ő vonatkozásukban is érvényes a jelenség, hogy minimális (?) hatalmat érezve kezükben, előbb-utóbb visszaélnek azzal, és még jó, ha csak eltúlozva töltik be szerepüket és nem folyamodnak igazságtalan, csak ellenszenvük motivált, hamis vádakon alapuló intézkedésekhez amelyeknek kimenetele végzetes is lehet. Ahogyan a háborúban eltorzulnak és végletesekké fajulnak a következmények, ugyanez vonatkozik a házfelügyelői szerepkörre is; azokban az időkben élet és halál urai voltak.

Az egyik földszinti lakásban, szintén kényszerjövevény lakott, a közismerten baloldali Gondos Ernő személyében. Érdekes módon, annak ellenére, hogy elég fiatal zsidógyerek volt (úgy harminc év körül) , nem osztozott a munkaszolgálatra kényszerített zsidó fiuk sorsában, és ez ritkaság volt annakidején; ilyen korúakat nem nagyon lehetett találni a csillagos házakban.   Homályosan emlékszem Hilda nevű, csinos lakótársnőjére, és e két fiatal jelenléte mintegy egy csepp vidámságot – avagy reményt a jövőben? – jelentett a sok elkeseredett és gondterhelt izraelita lakosnak.  

A másik földszinti lakásban Baumel Emilné őslakos élt, Veronka nevű másfél év körüli kislányával. Aranyos cseppség volt, mindenkinek szívesen ment a karjaiba és morzsolta a fülcimpáját; e bársonyos kontaktus állandó keresésére, a mai világban dívó pszichológiai magyarázatok ki tudja, milyen feltételezést adnának. Lényeg, hogy, amikor az apuka, Baumel Emil a munkaszolgálatból, rövid szabadságára hazatért, nem mozdult el annak karjaiból. Sehol, semmi fülmorzsolás, mindkét keze arra szolgált, hogy azokat apja nyaka körül szorosan összekulcsolva tartsa. Az apuka rövid ottléte utáni eltávozásával be is fejezte örökre Veronika ölelgetését. Még csak hír sem jött róla soha.

Konyhánk fala másik oldalán szomszédaink hálószobája lehetett, mert néha, éjjel úgy fél kettő körül becsengetett az idős férj, szintén őslakos, hogy csepeg a vízcsapunk és nem tudnak emiatt aludni.  (Őslakóknak azokat nevezem, akik már a csillagos házba való kényszer-költöztetéseik előtt, a ház lakói voltak.) Mind Kiss bácsi, mind Hevesi néni, álmatlanságukat a csepegő csap zajának tulajdonították;  álmukban (ha lett volna) sem jutott  eszükbe, hogy a rendkívüli körülmények igen nyomós okot adtak az éjjeli, ágyban való forgolódásra.  Mindenesetre a bácsi éjszakai megjelenése gondoskodott arról, hogy ne csak nekik legyen álmatlan az éjszakájuk.

A mi lakásunk bejáratával szemben Fehérék laktak, nomen est omen: fehérek, azaz mentesek voltak minden zsidó beütéstől. Nem sokat közlekedtek velünk; ennek okát nem a feltételezett antiszemitizmusban láttam, hanem talán mint őslakosok, fölényben érezhették magukat velünk szemben.

Ugyanaz év novemberében, immár egyedül családomból, kb. háromszáz sárgacsillagossal, menetoszlopban vonultunk végig a Jókai utcán, két nyilaskeresztes karszalagot viselő, puskás ifjonc kíséretében. Amikor az Ó utca sarkára értünk, ott már tömegben álltak a bámészkodók és köztük volt Fehérék lakótársnője is, a jelentéktelen D....né (nevét tán épp ezért elfeledtem), aki szánalommal figyelte az elvonulókat, és látszott együttérzése, amint felfedezett engem is, a ki tudja milyen sorsra ítéltek között.

Az első emeleten az őslakos és öntudatos zsidó, Steiner úr lakott, német feleségével. A férfi, mint „árja-párja” valószínűleg engedményeket is élvezett ami helyzetét illette, és ennek tudatában nem is vegyült közénk, még csak szót sem váltott velünk, a mintegy jött-mentekkel, lehet azért, nehogy zsidóbarátnak titulálják. Persze tévedhetek, lehet, hogy nála is csak az őslakosi öntudat dominált. Azért mégiscsak megégethette ujját azon idők szele, mert levonva a következtetéseket, a háború után azonnal magyarosította nevét, attól kezdje nem Steiner, hanem Sós volt a vezetékneve, asszonyáéval együtt.

Szintén az első emeleten lakott Vadászné, úgy hétéves, tűzvörös hajú nagyon szép kislányával. Zsuzsika a folyosón játszogatott, mindig egyedül, anyukája szoros felügyelete alatt. Apukája, Vadász bácsi (nekem, akkor…), kb. egy időben Baumel Emil röp-hazatérésével, szintén élvezett néhány napi szabadságot a muszos csoportjából, és akkor ő is minden lépésénél nyakában hordta Zsuzsikáját, hiszen rövid időtartamra kapott csak távozást. Ezzel tisztában volt, de azzal nem, hogy utoljára dédelgethette szeplős kislányát. Ki tudja hol és milyen körülmények között hívhatta elő, kisleányával való utolsó együttlétük emlékét?

Bereczné első emeleti őslakos volt, semmi zsidó vér nem folyt benne. Talán ezért is volt annyira csendes, visszahúzódó, esetleg kissé rémült, hogy ennyire megtelt a ház zsidókkal. A „rémült” kifejezést nyugodtan használom: hosszú életem során számtalan alkalmam volt levonni a következtetést, hogy a zsidógyűlölet mögött a félelem fészkel, amely érzés azután, gyűlöletté, majd, reaktív módon támadási szándékká alakul át. Hogy a félelem honnét ered? A válasz erre egyszerű: az ismeretlen mindig félelmet kelt az emberben. Hát hogy is ne lenne ismeretlen egy  csoport, amelynek tagjai a szombatot tekintik vasárnapnak, fedett fejjel lépnek templomba és az asztalnál is sapkában ülnek, akik imádságaikat érthetetlen nyelven mormogják, írásuk is olvashatatlan zagyvaság, méghozzá fordítva, jobbról balra, és lapozni is a végén kezdik a könyvet... hát ez nem boszorkányságra vall?

Húsvétkor nem kaláccsal, hanem lapos lepénnyel ünnepelnek, ami méghozzá kötelező is, eltiltva más lisztes süteménytől. Az újszülött kisfiúnak fütyijéből levágnak, hogy az még vérzik is (cssss, hátha szükségük lehet arra a vérre??? Talán megisszák, vagy legalábbis a lepényükbe keverik?).  Hát micsoda dolog ez? Nem embernek való! Talán nem is emberek, hanem az ördög fajzatai?

Így működik a „közönséges halandó” fantáziája, hogy azután mindeme ismeretlentől való félelme utálattá, gyűlöletté fajuljon.

Talán Bereczné agya is, özvegyi magányában is végigjárta ezeket a stációkat, hogy annak eredményeként csak félve és ritkán mutatkozott az első emeleti folyosón.

Székelyné, őslakos is az első emeleten lakott. Eléggé ideges, hepciás asszony volt, a lakásból többször hallatszott szóváltás, de hát van egy zsidókra is vonatkozó mondás: „ha mások nem bántanak, majd bántjuk mi, zsidók egymást”. Erre én felmentéssel reagálok: amikor egy csoportot – vallás, vagy nemzetiség, vagy felfogás, stb. alapján – egész életében csak elmarasztalják, vegzálják, bántalmazzák, üldözik, amely ellen védekeznie lehetetlen, az egyén elérkezik a hiper szenzibilizáció azon fokára, hogy külső nyomások híján, saját fajtájának egyéneiben, eseményeiben keresi azt a levezető csatornát, amely mégiscsak megkönnyebbíti lelkiállapotát.

Székelyné is ott állt 1944. október 23-án az udvaron, többedmagával, hátizsákjában három napi élelemmel, hogy a rendeletnek megfelelően két nyilaskeresztes taknyos elkísérje őket a téglagyárba. Én láttam őket is, mert kimentem hogy lássam 17 éves nővérem sorsát, aki beletartozott a 16-45 éves nők csoportjába akiket a rendelet gyülekezésre, majd elhurcolásra ítélt, és tanúja voltam, amint a a házmegbízott, Rigó Sándor, kihúzta nővéremet a sorból és félrelökte őt, míg az odalépő nyilas taknyosnak jelezte, hogy ez egy „süsü”, ezzel nem érdemes bajlódnia, hagyja a fenébe...       

Székelyné csodálatos módon visszaérkezett, mégpedig igen hamar és nem a téglagyárból, hanem az odavezető útról, ahonnét volt bátorsága elszökni.  Erre mindig, biztosan visszaemlékszem, nemcsak az elismerésem miatt:

Ugyanis apám, ott és akkor elhalálozott (szívbénulásához ki tudja mennyire játszott közre előzőleg, az udvaron, hátizsákkal felsorakozott tizenhat éves lányának látványa). Halála után anyám, hagyományaink szerint hét napig sámlin virrasztott férje mellett, vagyis „süvet ült”.  A nemrég visszatért Székelyné is lejött egyik nap az emeletről, hogy – szokás szerint – társaságot biztosítson a fiatal özvegynek, és természetesen be is számoljon a nemrég átéltekről.

A második emeleten laktak Déryék is. Déry színházi ember volt, már idős és nem is nagyon emlékszem mi lett a sorsa. Otthon halt meg, normális körülmények között, özvegye Déryné a testvérével lakta a lakást még sokáig. A háború utáni, konszolidált viszonyok alatt történt kis eseményt viszont érdemes felidéznem.

A Párt képviselője, a szomszéd házban (Ó utca 46.) lakó Buxbaumné – később Bencénére magyarosította nevét – évente többször gyűlést tartott a ház lakóinak, hogy beszámoljon a Párt véleményéről és határozatairól. Másrészt tolmácsolta a lakók kéréseit és elismerését a Párt felé. Egyszer én is részt vettem - már mint főiskolás korú - egy ilyen gyűlésen, amikor a házfelügyelő panaszolta, hogy az udvarra nyíló lakás lakói mindig kirázzák a porrongyot az udvarra, ahol ő takarít, és ezzel vétenek a higiénia szabályai ellen. Ő tudja - mondta Baginé, a házmesterné -, hogy reggel tíz óra után már senki sem ráz rongyot (mert Dérynéék  tiltakoztak, hogy tíz óráig megengedett a rongyrázás), de hát tíz óra előtt sem kellene, mert akkor ő hiába igyekszik a tisztaság feltételeinek eleget tenni. Mire Bencéné - talán keresve a jóllakott kecske és a megmaradt káposzta megoldását - Déryné felé fordult és megkérdezte: „Hát mondják, nem lehet azt a rongyot rázás helyett vízbe mártani és kimosni?” Sose felejtem el – a tisztaságáról közismert - Déryné indignált, gúnnyal kevert reakcióját: "hát AZT igazán nem lehet... mi nem vagyunk ANNYIRA TISZTÁK, hogy minden rázás után  kimossuk a porrongyot..." Akkor még jóhiszeműen morfondíroztam magamban: hát ki is feltételezhet olyat, hogy naponta mossák azt a porrongyot....? A Párt képviselője hogyan is adhatott ilyen ostoba tanácsot?!

A második emelet legszebb lakását Szobl Emil lakta. Helyes, szőke felesége és Kati lányuk nem sok kapcsolatot tartottak annakidején a ház lakóival.  Főleg az asszonyka, miután a csillagos házba kényszerített testvére - Csupi - megemelte a család létszámát. A családfő nyugodt, józan férfi volt, és ha valakinek személyes problémája merült fel, mindig szolgálatkészen igyekezett érvényes tanácsot adni, ami azokban az időkben igazán sokat jelentett. Tyúkper színvonalú összetűzésekkor, jelen volt, békítő szerepét eredményesen betöltve.

Szintén a második emeleten laktak az idős, Dunajetz bácsi és Székelyné asszony. Mindnyájan tudtuk, hogy a nyugdíj megtartása miatt nem házasodnak össze, holott mindkettő özvegy lévén, már hosszú ideje élnek együtt. A bácsi, a lakók légiriadók alatti magatartásának ellenőrzésével volt megbízva; tisztségének elnevezésére már nem emlékszem. Arra viszont igen, hogy egyik éjszaka a légiriadókor megjelent, katonai vassisak volt a fején és valami botszerűség a kezében, amivel irányította, ki, merre menjen a pincében - amit, jobb híján, óvóhelynek neveztek ki. A pince egyik falán, mésszel felfestett nagy négyszög volt, amelyet, a kijárat eltorlaszolódása esetén át kellett volna törni; lehetséges hogy a bot erre szolgált volna? A négyszögre mutatva magyarázta az öreg Dunajetz, hogy először a gyerekek mennek majd át a nyíláson, azután az öregek és a betegek, míg végül a „normál” felnőttek.

Erre sosem került sor - hála az égnek! Az Ó utca 48. csak erős-belövés által keletkezett repesznyomokat viselt magán, egészen (és most nem túlzok) 2012-ig. Amikor utoljára arra jártam, talán 2000-ben, még ugyanúgy festett, mint 1944 telén. Igaz, hogy Bencéné minden lakógyűlésen közölte, hogy az általános renoválás tervbe van véve, de más, fontosabb építkezési feladatok miatt csak ekkor és ekkor (mindig új határidőt mondott) lesz megvalósítva. Nekem elhihető, ugyanis a mi ablakunk körül voltak csak erős repesznyomok, amelyek szabad befolyást engedtek az idő, szeszélyeinek, így én csak tudom, hány évtized múlt el úgy, hogy a városban talán nem volt még egy olyan lakóépület, amely a 44-es belövéseket viselte volna magán. Én 1973-ban hagytam el az országot, azután eléggé gyakran hazalátogattam megállapítva, hogy a lakóház renoválásáról  még nem tudtak gondoskodni. 2007-ben jártam utoljára arra, és még akkorra sem. Két évvel ezelőtt, tehát 2012-ben számolt be valaki, hogy az Ó utca 48. szám alatti ház végre visszanyerte eredeti, 1943 évi állapotát.

A tény, hogy félig romosan a ház 68 éven át moccanatlanul állt ellen az idő vasfogának bizonyítja a sokoldalú szakmai tökéletesség színvonalát, amellyel annakidején felépítették. Az építtető, illetve a tulajdonos a nagynéném, Márkus Sándorné volt.

A lakók közül tán már nincs ott senki, de egynéhány utódot még fel lehet esetleg fedezni a házban. Mivel én is egy utód vagyok, még pedig az egykori háztulajdonos unokahúga, engedtessék meg nekem - amíg még túlélőnek titulálható vagyok –  az erre vonatkozó részletekről szóló, igen érdemleges tanúbizonyságot.

--------------------

A RÉGMÚLTTÓL A CSILLAGOS KAPUIG

Az I. emelet, és egyúttal a ház legszebb lakása nagynéném, Márkus Sándorné által volt lakott, és egyúttal az egész lakóház az ő tulajdona volt. Akinek van kedve, az alábbiakban megismerheti, magának az élettelen (?) háznak a történetét.

Az élettelent meg kell kérdőjeleznem, mert hiszek a "sunt lacrimae rerum" felfogásban.

Nagynéném Lengyelországban született, Drohobizban a 800-as évek végén. Az egyik pogrom (mert ott ugyebár sok volt) után menekült nagyszüleimmel, és hat testvérével Magyarországra, ahol nagyapám zsibárusként tartotta el a családot.  Márkusné - Rózsi - tehetséges volt, ügyesen varrt, csakhamar női ruhaszalont nyitott két varrólányt alkalmazott, és persze társkeresésről is kezdett elgondolkozni, lehetőleg magasabb pozícióban levő társról, ami nem volt egyszerű az ő galíciai származását figyelembe véve.

Akkoriban történt, hogy az Andrássy úti Párisi áruházban napközben tűz ütött ki. A tűzoltók óriási „vászonlepedőket” kifeszítve igyekeztek menteni az égő áruházból kiugró menekülőket. Az egyik kiugró páros volt: anya a lányával, átölelkezve. Elhibázták az ugrást, és magára hagyták Sanyi fiút, aki bank-tisztviselő ként szép karrier előtt állt, de a tragédiából fakadó magányt nehezen viselte. Rózsika addig vigasztalta, amíg házasságban végződött kapcsolatuk, kölcsönös előnyére mindkettejüknek: Sanyiból bankigazgató lett és Rózsika szalonja is szép jövedelmet biztosított olyannyira, hogy befektetésről, mondjuk házvételről gondolkoztak.

Az Ó utca híre, habár a fővárosnak szinte a szívében volt (a Nagykörúthoz közel, a Jókai utcától a Vilmos Császár útig húzódott), nem volt éppen előkelő. A Nagymező utca sarkán, kis földszintes ház sok utcanőnek adott lakás- és megélhetési lehetőséget. Tojáskoromban nagynénémhez igyekezve, többször találtam magamat szemben erősen kifestett, feltűnően öltözött, néha rám mosolygó, fel s alá sétálgató nőkkel; egyiket-másikat több év múltán is felismertem. Miután ez a foglalatosság NYILVÁNvaló volt, az ott eladó házak ára is annak megfelelően alakult.

Márkus Rózsika így jutott a leromlott házhoz, amit teljesen újjá kellett építeni. Energikus nagynéném személyesen ellenőrizte a munka folyamatát. Naponta megjelent és véleménnyel, utasításaival, sokszor a veszekedéseivel elérte, hogy a húszas (?) évek végére szép, kétemeletes, tizenkétlakásos ház – köztük az  egyik első emeleti, (a legszebb) várta a család beköltözését. Akinek kételyei lennének nagynéném mérnöki, építőmesteri képességeiben, elég ha elfárad most, 2014-ben az Ó utca 48. szám alatti házhoz, és megtekinti - a pont két éve végre lezajlott renoválás után - a ház külsejét és belsejét, amely pontos tükre az akkor, újonnan felépített háznak.

Időközben megérkezett kisfiúkkal együtt foglalták el a lakhelyet, teljes közmegelégedésére mind nekik, mind a ház többi lakóinak. Egyedül a házfelügyelők váltogatták egymást sűrűbben, de ez érthető nagynéném eléggé akaratos, szeszélyes, de főleg maximalista természetét figyelembe véve. A kisfiú neve Richárd volt, de egy kínai témájú regényhős alapján "Csi-pu" becenéven szólították, ami rajta is maradt egész életében; én már Csipunak hívtam, amikor  nagyritkán felvett a nyakába.

A lakás közepét hatalmas zongora foglalta el. Habár Csipu nem szeretett gyakorolni, akaratos néném ott ült mellette és szinte bottal kényszerítette a gyakorlati idő betartására. Amely erőszakosságáért ismerősei bizony el is marasztalták, de ő nem hallgatott senkire - mint mindig - csak ment a saját feje után. Amelynek pozitív kimenetelét ez esetben igazolta a fiú,  később Svájcból érkezett (mert Csipu ott talált menedéket) anyjához irt levele, amelyben tudatta,  hogy  zongorázó képessége megnyitotta előtte a legjobb családok ajtajait, ahonnét azután (mint sikeres vegyészmérnök) méltó feleséget is tudott találni magának.

Itt tartott az Ó utca 48. számú ház élete, amikor a pokol sugallta zsidótörvények beleszóltak az Élet(ek)be.

Ha már a zsidótörvényeknél tartok: az első ilyen diszkriminációs törvény megjelenésekor, Sanyi bácsi és Rózsi néni vonatra ültették tizenhét éves fiukat, és Zürichig kisérték, ahol nemcsak lakást választottak a „gyereknek”, hanem bankletéttel biztosították annak jövőjét. A házaspár visszatértekor megint csak elmarasztalással teli ismerősök fogadták, "hogyan is lehet a tizenhét éves gyereket így kilökni a világba..." Nem tudták, hogy a Svájcból visszaúton Sanyi és Rózsi végigzokogták az utat. A fiuk viszont megmenekült - utódokkal biztosítva a családnév fennmaradását.

A Márkus házaspár Pesten maradt, az Ó utca 48. szám alatti lakásukban, és élte a középpolgárok mindennapi életét. Egészen addig, amíg anyám utoljára megérkezett Felsőgödröl, az utolsó szállítmány tejjel.

A fenti, lakófelsorolásból kihagytam nénéméket: Most pótlólag idejegyzem az ő  gettóházbeli „kalandjukat” is. Az l944 október 23-án a ház udvarán felsorakoztatott nők között ott volt Rózsi néni is: elindult a többivel, ahogyan mondta, a Téglagyárig jutott a menet.

Ö is tudta, hogy ahová  mennek, onnan nem lesz visszatérés.

A „senno del poi” képességével élve igaza is volt, mert, az Ó utcai házban l949-ben házfelügyelői alkalmazást vállaló Ickovics Márton és neje, egész további ottlétem alatt várták vissza lányukat, Editkét, aki egy másik lakóházból, tizenhat évesen hátizsákozott annakidején valahová, ahonnét.... ha élne még Ickovics néni, most is visszavárná....

Rózsika elmenetele után csak a harmadik napon érkezett vissza a házba. Hogy férje, Sanyi bácsi, aki – mint láttuk – már fiatalon sem bírta a magányt, hogy mit élt át azalatt, nem tudom. Én csak kiabálásokat hallottam, l944 október 26-án a földszinten, és kirohanva észleltem a „Nagy találkozás”-t. A lépcsőn lefelé kitárt karral igyekezett nagybátyám, a „Rózsikám...Rózsikám” nevet ismételgetve, míg néném, felfelé, a magasba emelve fejét, szintén kitárt karokkal kiáltozta. „Sanyikám, Sanyikám...”

Itt be is fejezhetem az Ó utcai ház lakóinak gettósorsának ismertetését....

Sajnos, a „Folyt. Köv.”  nem maradhat el.
Nem bízhattam kinek-kinek fantáziájára, hogy befejezze a történetet.  Épp elég írás-, film- és szóbeli tanúság született a szomorúbbnál-szomorúbb folytatások megismerésére.

Nagyon nehéz elolvasni, megnézni, meghallgatni a történeteket.
Ugyanis nem az aggyal, hanem a szívvel veszünk azokról tudomást.
És az információk minden évben egyre nagyobb súllyal nyomják mellkasunkat.

Meddig lehet ezt még fokozni?
Nem tudom. De úgy érzem: MUSZÁJ!!!!

2014. február 20., csütörtök

VII. kerület, Dohány utca 61. - Királyváriné dr. Szabó Ilona

Édesanyám, - aki most 92 éves és akkor Csapó Lajosnénak hívták – 1943-tól lakott a Dohány utca 61. III. emelet 7. szám alatt. Először az 59. szám lett sárga csillagos, majd a 61. is. A házban csak édesanyám és a férje volt nem zsidó. Szomszédja volt Seress Rezső és a felesége Nádler Helén. Seress a Kulacs nevű étteremben zongorázott és édesanyám férje – aki tartalékos főhadnagy volt – szerzett számára engedélyt, hogy a kijárási tilalom alatt haza tudjon menni.

Tovább...

Seresst később elvitték munkaszolgálatra és édesanyám hordott neki ennivalót. Helén Budapesten maradt, édesanyám pedig elhozta neki Mezőtúrról az Ő édesanyjának, özv. Kovács Balázsnénak a papírjait. Helén ezekkel a papírokkal bujkált és talán Budára, a Bürök utcába költözött.

A második emeleten lakott a Feldman család, a férfinak ékszerpavilonja volt a tőzsdénél. 3-4 éves kislányukat édesanyám vitte el naponta sétálni.

A harmadik emeleten közvetlenül édesanyám mellett a sarokban lakott a Schulcz család, Olga a feleség és két 10 – 12 éves fiú. Schulczot elvitték munkaszolgálatra, a többiek a lakásban maradtak.

Amikor meghallották, hogy a Dohány utca 51-ből viszik el a zsidókat, édesanyám a hálószobából nyíló, ablak nélküli fürdőszobában bújtatta el Schulcznét és a két fiút, majd a tapétás ajtó elé tolta a nagy hálószoba szekrényt. Szinte rögtön jöttek a katonák és édesanyám lakásában is keresték a zsidókat, mindent átkutattak, még a hálószoba szekrénybe is benéztek, de nem találták meg az elrejtett embereket. Akkor már rajtuk kívül alig laktak a házban, a földszintről egy idős zsidó házaspárt hurcoltak el.

Édesanyám még két napig rejtegette Schulczékat. Nem tudja mi lett velük, azt beszélték, hogy talán Caracasba mennek.

Oldalak