Reflexiók - Időrendben

Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!

2014. február 20., csütörtök

VII. kerület, Kazinczy utca 51. - Sipos András

A Kazinczy utca 51-ben volt apám műhelye és üzlete. Öccsével vitték a boltot, aki azonban '44-ben már régóta hadifogságban volt Minszk környékén. Apámat utolsó munkaszolgálatára ez év tavaszán vitték. A Kárpátokban erdőirtáson dolgoztak, építették a védvonalat. Ő a fővárosba a felszabadulás után a fronttal együtt tért haza, és az üzemet azonnal beindította a megtalálható, túlélő személyzettel. Első munkájukat a szovjet parancsnokságtól kapták: a Gellért téren felállított hősi emlékmű betűit, fém-díszeit készítették el. Nyersanyagot a hadseregtől kaptak és az élelmezést is.
A helyiség földszintjén a nagy üvegablakok mögött volt az üzlet, ahol saját termékeiket árusították. A pult mögött anyám szolgált fel. A hátsó helyiségben volt a műhely. Egy hatalmas munkaasztal körül ültek a dolgozók. Amire emlékszem: fénylő rézlapocskákból kivágott díszeket készítettek, ún. markazit kövekkel ékesítették és cizellálták. Az emeleten iroda és talán raktár volt. Készítettek olcsóbb, sorozatban préselt műanyag (trolitur) díszeket is. Emlékeim szerint próbálkoztak Walt Disney figurák (pl. Bambi, a Hét törpe stb.) előállításával, de a cég súlyos jogdíj-követelése miatt a jelentős beruházás (különleges présgép) soha nem térült meg. Én gyakran jártam a műhelyben, amíg nem jártam iskolába. Mikor vidékre kerültem, utána egy évig nem jártam ott. Mikor újra meglátogattam szüleimet, örömmel találkoztam a jól ismert, életben maradt munkásokkal. Volt, akit - hiába - visszavártak, de legtöbben mégis régi ismerősök voltak.

2014. február 19., szerda

VI. kerület, Weiner Leó utca 3. - Komlós Gy. Tamás

Horn Ede (Weiner Leó) utca 3. Édesapám lakott itt második feleségével, ahonnan Őt vitték munkaszolgálatba, és állapotos feleségét Terezienstadtba, ahonnan nem tért haza soha! Sokszor járunk Pestre feleségemmel és szinte mindig ellátogatunk ezekbe az épületekbe, és a Dob utca 38-ba is, ahol Ő élte túl a borzalmakat.

VII. kerület, Erzsébet körút 34. - Sipos András

Az Erzsébet körút 34-ben laktak anyai nagyszüleim: Katz Miksa és nagyanyám Róth Frida Fájge. Velük élt fiúk Sándor (1913), József (1915) és Ede Tibor (1921). Akkor már mindhárman halottak - a két idősebb Ukrajnában, a legfiatalabb Borból hazafelé pusztult el '44 októberében. Nagyapám textilüzletet tartott fenn a Kálvária téren unokatestvérével, Káldor bácsival. Az Erzsébet körúti ház a jómódú ... családé volt, akiknek a bejárat két oldalán textilüzletük volt (A házat és a textilüzletet tulajdonosáról „Spitz háznak” nevezték. Jó lenne többet megtudni a családról).  Egyikben ruhaanyagot, másikban lakástextilt árultak (a mai napig ugyanaz a profilja). Középső nagybátyám ebben a boltban volt segéd. Ő munkaszolgálatba menetele előtt megházasodott, el is költözött otthonról albérletbe, de hamarosan elvitték és odaveszett. Felesége 1980-ban halt meg. Sándor nagybátyám odahaza dolgozott egy tűzőgépen pauszpapírra hímzésmintákat rajzolt. Tibor még valamilyen mesterséget tanult. Nagyapám a házban lévő zsinagógának volt felügyelője. Ablakukból leláttunk a hátsó udvarra, ahol szukkot-sátrat állították. A templom - emlékeim szerint - úgy ötven ember befogadására volt alkalmas. Emlékszem Szimhát tóra idején mi, gyerekek kis zászlócskákkal jártunk körbe és énekeltünk. A szomszéd lakásban fiatal házaspár lakott sok gyerekkel. Minden évben új született, pisi-szag és gyereksírás jött ki tőlük. A háború után nem jöttek vissza a lakásba, sorsuk ismeretlen maradt. Nagyapámék ortodox háztartást vittek, sokszor vittem a Dob utcai pékhez a szombati sóletet. A házban lift is működött, ami arról vált hírhedtté, hogy egy fiatal nő lezuhant a liftaknába és szörnyet halt. Nagyszüleim a gettó területén túlélték a vészkorszakot. Nagyapám '45 decemberében halt meg 58 éves korában.

VI. kerület, Teréz körút 11. - Mezei Zsuzsa

A Teréz krt. 7-ben élt és szabadult fel a családom. Én 3 éves voltam. Az oroszok a Nyugati pályaudvarnál voltak, mikor bementek a német katonák a házba. Arra a kérdésre, hogy van-e itt zsidó, azt a feleletet kapták, hogy csak német munkások vannak. A németek fáradtak voltak, ettek, elaludtak. A házból a kifúrt alagúton keresztül elment 3 ember a szomszéd házba, onnan a Nyugatihoz, és átvitték az oroszokat a házba. Ez volt a háznak és nekem is a felszabadulás.

VII. kerület, Wesselényi utca 61. - George Riemer

My family and myself were in the "Csilagos haz", Wesselenyi utca 61 in 1944. We were cramped in a small apartment on the second floor with two other families. We were five of us, I was only 10 years old and it was very difficult and suffering for all of us. My father was only able to work on selected days and we just hardly made it. On October 19th the Arrow Cross thugs took my father and that was the day when I saw my beloved father the last time. He was killed by the Arrow Cross. On November 1st with the help of my late uncle who worked in the Swedish Embassy we were able to escape and my younger brother and I were placed in a "safe house" in Lonyai utca 9, which house had Swedish protection. My mother and older sister were placed in a Catholic Convert which was also "protected" by the Swedish Embassy. Raul Wallenberg was the hero and I vividly recall that one day in November Raul Wallenberg personally came to save us from the Arrow Cross thugs. Mid December 1944 we had to escape from the "safe house" because the most horrible Arrow Cross thugs wanted to take us. My mother felt that we should walk to the Ghetto. While we walked in the city the Arrow Cross members stopped us and transported us to one of their "Terror House" which was on Andrassy ut 47 (near the Octogon). The Arrow Cross Thugs were the most primitive murderers and as a 10 year old I saw just killing, blood and the worst human suffering. After almost 70 years I'm still suffering from that unbelievable experience!

Tovább...

From Andrassy Ut 61 in early January, 1945 the Arrow Cross were taking us to the Danube for execution but the leading Arrow Cross member was drunk and the older people in the group convinced the Arrow Cross guy (Nyilas) to walk us into the Ghetto. January 18, 1945 the Russians liberated the Ghetto and we were the few lucky survivors. During the Holocaust (Veszkorszak) I lost 17 of my immediate family, my father, older brothers, aunts, uncles and several cousins. I told this sad story to several young and older people, both Jews and Gentiles. The entire world must forever remember for the Holocaust in the memory of the 6 million Jews murdered by the Nazis. (Although "New Nazis", the "New Arrow Cross" in Hungary, Iran and other Thugs are claiming that the "Holocaust is a myth"....... This is the main reason that Israel must be very important for every Jewish person and for Gentiles as well.

XIII. kerület, Tátra utca 36. - Gossányi András

Nemrég meghalt szomszédom válaszolta arra a kérdésemre, mióta lakik a Tátra utcában, hogy 1944-ben Édesanyjával jöttek ide Budáról, biztosabb helyet remélve, és amikor a Tátra u. 36. elé értek, akkor vezették ki a lakókat a házból a nyilasok és indultak velük valamerre. Bementek a házba, amikor elment a menet, de a házmester figyelmeztette őket, hogy a lakásokban még vannak keresgélő nyilasok, bújjanak el a mosókonyhában a kádak mögé. Majd szólni fog, ha tiszta a levegő.

VII. kerület, Nefelejcs utca 47.

Mutti és Fater.

Ezen a becenéven szólította egymás közt az egész család (kivéve minket,gyerekeket) a mi imádott Nagyszüleinket, ha gyerekeik hozzájuk szóltak, Anyus és Apus voltak. Mi természetesen nagyon illemtudóan Nagymamának és Nagypapának mondtuk. Ők egymást Hannusnak és Hermusnak nevezték. Másoknak Hannusnéni és Hermusbácsi voltak.

Tovább...

Ezekben a megszólításokban benne volt az a mélységes tisztelet és szeretet amit velük szemben érzett a család és az a környezet amely körülvette Őket!

Nem volt ez másként a Nefelejts u. 47-es csillagosházban sem, éppúgy, mint a Nefelejts u 27/29-ben és majd a budapesti gettóban sem.

Különleges öregek voltak, az én szememben meg különösen, hiszen születésem óta egy lakásban laktam velük egészen 23 éves koromig. Amikor eszméltem is öregnek láttam Őket és attól kezdve életem során mindig, egészen a halálukig.

Nagymama parókakészítő volt, Nagypapa suszter, de egyiküket sem láttam soha a szakmájukban dolgozni. A Mama 7 gyereket szült és nevelt, a Papa az első világháborúban megsebesült és egy kis töpörödött, hajlott hátú öreg bácsi volt, halk szavú és szeretettre méltó, de ha felmérgesedett valamin (különösen kártyázás közben) akkor rettenetesen tudott káromkodni.

Persze így volt ez akkor is amikor a csillagosházban laktunk. Az öregeknek nagy respektje volt a családban, a ház lakói nem is ismerték Őket. mert alig mozdultak ki a lakásból, szinte csak akkor amikor WC-re kellett menniük. A Nagymama főzött abból az ellátmányból amit utalványra kaptunk és amit Anyuka vásárolt be azon az időn belül amikor a keresztény üzletek zsidókat kiszolgálhattak. A nagypapa ült a konyhában az asztal végén és bóbiskolt, ha volt kivel snapszerozott vagy dominózott.

Történt egy péntek este, Nagymama valamilyen húslevest főzött a nagy piros fazekában, ami legalább annyi idős volt mint Ő. A Nagypapa a sparhert mellett az asztalfőn a jó melegben a gyerekekkel (velünk) dominózott. Már a Nagymama készülődött volna a tálaláshoz, gondolt egyet és megnézte a fazekat, hogy mi van a levessel. Felkiáltott!

A leves, oda a leves!

Mindannyian köréje gyűltünk és lestük mi történt! Jajveszékelve mondta, kifolyt a leves, mi lesz a vacsorával! Az történt ugyanis, hogy a régi fazék a tűz felett kilyukadt és a leves belefolyt a tűzhelybe, eloltva a tüzet, még azelőtt,hogy a hús megpuhult volna. A Nagymama rettentő haragra gerjedt elkezdte szidni Nagypapát, miért nem vette észre, hogy a tűz elaludt, hiszen rajta ült a kályhán! Mi természetesen nagyot nevettünk és megbékéltünk egy kis üres kenyérrel.

A Mutti és a Fater még egy kicsit perlekedtek egymással, majd mindketten leültek a szokott helyükre, a Nagymama a sparhert mellé egy kis székre, a Nagypapa meg az asztal végére.
Hála Istennek,mindketten túlélték a gettót és az utána jövő éveket és szép magas kort értek meg.

Nyugodjanak Békében: Feith Herman és Feith Hermanné, imádott nagyszüleink!

XIII. kerület, Tátra utca 26. - Szalai Kálmán

Nyilasok portyáztak áldozatok után és be akartak jutni a házba, amire a honvédtiszti egyenruhájában, oldalán pisztolytáskával a kapuhoz siető Tóth Mihály készségesen felajánlotta nekik, hogy jöjjenek csak bátran, ám ahhoz előbb őt le kell lőniük. Egy honvédtiszt lelővése már nem fért bele a bátorságukba.

Elmondások alapján ez több alkalommal megismétlődött, ezért a házból senkit nem tudtak elvinni a nyilasok. A ház lakóinak - beleértve az egyetlen ma is élő zsidó túlélőnek, egykori lakónak, aki Indiából jött el a jeles alkalomra - kezdeményezésére 2013-ban állítottak emléket Tóth Mihály honvéd vezérőrnagynak.

VII. kerület, Dob utca 71. - Balogh Kata

Itt lakott nagyanyám, nagyapám és apám, a II. emelet 1-ben. Ennek a háznak a házmestere volt az az igaz ember, aki átadta nekik a papírjait. Így volt lehetséges, hogy nagyanyám, apámat és önmagát is mentve, egy nyilas házban helyezkedett el, mint cseléd. Azt gondolta (jól gondolta), ha szem előtt vannak, nem történhet baj. Nagyapámat később elkapták az utcán, őt nem ismerhettem meg. Nem jött vissza.

XIII. kerület, Hollán Ernő utca 28. - Fischer László

Az első emeleten lakott nagybátyám Lovas Sándor ujságíró, aki innen vonult munkaszolgálatra 1942-ben. Másállapotos felesége itt érte meg a felszabadulást és miután férje nem tért haza a szovjet fogságból,1946-ban az időközben megszületett Iván fiával Kubába távozott, ott élő édesapjához és bátyjához.

Oldalak