Reflexiók - Időrendben

Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!

2014. június 18., szerda

VI. kerület, Vasváry Pál utca 9. - Rajmon Árpád

Egynegyed négyzetméter
novella

Több mint egy emberöltő óta élek egy terézvárosi bérházban. Titkokkal teli öreg ház, nem messze az Operától az Andrássy úton: egy valaha szép környéken, Budapest belvárosában. A családom félig német és ezért számomra a magyar mellett a német az egyik legszebb nyelv.
Valószínűleg nem túl sokan vannak ezzel így.

Auschwitz-Birkenau, Dachau, Buchenwald.

Tökéletes precizitással ejtem ki őket, ha kell.
A világ egyik legszebb nyelvén, a világ legszomorúbb szavait.

Tovább...

S. Rózsi néni jó pár évtizeddel ezelőtt társbérletben lakott együtt a családunkkal. Húsz négyzetméteres lakrész, közös konyha, közös fürdőszoba. Ez birtokolta csak és csendes derűvel szemlélte az életet.
Rózsi néni holokauszt túlélő volt. Férjét, fiát, egész családját az elsők közt deportálták, és a szelek szárnyára bízták az egyik precíz kiejtést igénylő városka haláltáborának krematóriumában, ahol a főkapu felirata szerint a munka szabaddá tesz.
Négyéves kisfiú koromtól emlékszem rá. Alacsony, mosolygós szemű néni, selyem pongyolában. Sokszor behívott minket anyukámmal egy kis uzsonnára. Anyámat a lányának, engem az unokájának tekintett.
Nagyon szerettem őt, de főleg a finom, az akkoriban ritkaságszámba menő habos kakaót, a lekváros-csokis – ma már tudom, hogy Sacher – tortát, és a sok-sok finom mandulás – diós csokis kekszet. Sokat beszélt anyukámmal, én meg addig csak majszoltam, ami belefért.
Lehetőség szerint mindent, ami az asztalon volt és azt is duplán.
A figyelmemet az édes lakomán kívül csak egy állófogason lógó egyszerű ruhára varrt sárga színű csillag kötötte le. Szép, szabályos hatágú geometriai objektum. Gyerekként valószínűleg nem értettem, hogy miért nem az égen tündököl a többi társával együtt.
Rózsi néni látta, milyen kíváncsi vagyok, ezért elmondott egy mesét, amit kisgyerekként lenyűgözőnek találtam.

A csillag egy nagyon régen élt gyönyörű hercegnő örökké dobogó szíve, mely csendben figyeli az emberek gondolatait a világban. Akik bajba jutnak, vagy azt érzik, hogy nagyon egyedül vannak, azokat meglátogatja. Halkan bekopog, szép illedelmesen köszön, azután beszélgetni kezd velük. Az összes kedves emlékük, rég nem látott barátjuk, szeretteik egyszerre csak ott lesznek körülöttük, és vége szakad minden szomorúságnak. A csillag soha nem hagyja el őket többé, minden búslakodásnál együtt sírdogál velük, aztán megvigasztalja őket, hogy később újra boldogok lehessenek. Minden rossz gondolatuknál óvatosan figyelmezteti, minden jó gondolatnál átöleli, és megdicséri őket.
Minden örömteli pillanatban együtt örvendezik velük.

De Rózsi néni édesanyámnak elmesélt egy egészen más történetet is.
Egy történetet, amit anya csak gimnazista koromban mondott el nekem, amikor a történelemórák steril, élettelen, ideológiai maszlagtól túlfűtött érthetetlen szövegeitől gyakran zuhantam „kábultan” a pad alá.
Egy apró epizódot, amit elég egyszer hallani ahhoz, hogy soha többé ne akarjon az ember háborúkra, genetikai meg faji megkülönböztetésekre vagy más efféle gyengeelméjű, korokon átívelő gonoszságokra gondolni.

*

A házunk a negyvenes években a gettó részeként úgynevezett csillagos ház volt. Ide telepítették be a város különböző helyeiről az izraelita vallású, zsidó származású embereket.
Mai, magát tökéletesnek hazudó világunkban csak úgy neveznénk, hogy egy hűvösen elegáns, korrekt hatékonysággal működő logisztikai központ.

Emberfeldolgozó raktár komplexum.

A hűvös eleganciát leszámítva, amely mondhatni nem fakadt az akkortájt regnáló nyilas karszalagos figurák alaptermészetéből, minden kritérium meg is volt ehhez.
A később marhavagonokba kerülő még éppen életjeleket mutató „emberáru”, a hatékony költségoptimalizálás, a megfelelő hely és útvonaltervezés.
A konyha, az előszoba, a fürdőszoba részek úgynevezett „felvonulási, árumozgatási” területek voltak. A nagyszoba a feketeruhás nyilas karszalagosoknak és az alkalomadtán esetleg megjelenő „külföldi tanácsadó”, — egy másfajta egyenruhájú, másfajta karszalagú „szakértő” — telephelyeként funkcionált, a kisebb szobák pedig, mintegy hatvan négyzetméteren az „emberáru” tárolására szolgáltak.
A hatvan négyzetméter „hasznos” terület négyméteres belmagassággal számolva kétszáznegyven köbméter levegőt jelent. A maximális tárolókapacitás egy osztással könnyen kiszámolható, ha ismerjük egy ember átlagos légzési frekvenciáját, és a tüdőben percenként valóban kicserélt gáztérfogatot.
A „külföldi szakértőknek” nyilván létezett erre valamilyen kalkulációja, de a zsidó embereket alacsonyabbrendű, nem a homo sapiens fajhoz tartozó lényként kezelve, nem sokat törődtek ezzel. Egy sokkal egyszerűbb számításra hagyatkoztak. „Vier Juden, ein Quadratmeter”, azaz négy zsidó egy négyzetméter.
Egy emberre tehát egynegyed négyzetméter jutott.

Ép ésszel nehéz még belegondolni is.

Rózsi néni elmondta, hogy abban a szobában, ahol ő volt, a húsz négyzetméteren összezsúfolt emberek közül napjában minimum ketten-hárman mindig meghaltak. A keretlegények jó esetben naponta, rosszabb esetben két-háromnaponta fordítottak gondot a halottak eltávolítására. Ledobták őket az emeletről, aztán valaki eltalicskázta őket valahová.
Több napig éltek így, gyakorlatilag étlen-szomjan. Néha vizet fröcsköltek be rájuk, ezzel meg is volt az itatás és a tisztálkodás. A halottak helyére mindig új élőket hoztak, és az egyre betegebb áldozatok csak várták mikor kerül rájuk a sor.
Mikor jön az azonnali vagy a bizonytalan jövőben leselkedő halál.
Az oroszok közeledtével a deportálások felgyorsultak. Egy téli napon az őrök a házbizalmival közösen mindenkit kitereltek, és útnak indultak.
De már nem a pályaudvar felé vitték a megmaradtakat.
Rózsi néni nem emlékezett pontosan, hogyan menekült meg a Duna part irányába menetelők közül. Az utcakőbe csapódó tüzérségi gránátról és egy részeg, figyelmetlen nyilas őrről beszélt, de ez már mindegy is.
Részt vett az ország újjáépítésében, visszatért a Vasvári Pál utca 9. szám alatti lakásba, és csendesen éldegélt tovább. Új egyenruhások, új karszalagosok, új indulók jöttek.
És egy új szimbólum a régi horog- és nyilaskereszt helyett.
Egy csillag. Csak öt ága volt és az egyszerű ruhára varrt hatágútól merőben különböző színe és természete. Dühös, könyörtelen vöröske.
Rózsi néni nem ment többé férjhez. Titkárnőként dolgozott a gőgös ötágú csillag uralta új világban. Hetente egyszer, ha tehette eljárt a Lukács fürdőbe, és a Gerbeaud cukrászdába a barátnőivel.
Sosem cserélte le a kis sárga csillagot arra a másikra.
Amikor meghalt a csillag eltűnt a nagy pakolásban. Ha még mindig négy éves lettem volna, biztos azt gondolom, hogy visszatért az égbe a társaihoz.
De akkor már elmúltam tizenöt is.

*

Azt mondják, végül is az idő, mely az egyedüli igaz bíró a világban, majd eldönti, mi az, ami fontos, mi az, ami nem volt igaz.
Tehát akkor fellélegezhetünk. A szörnyszülött uniformizáló ideológiák a mindenféle egyen öltözeteikkel, szalagjaikkal, szimbólumaikkal elkoptak és kihaltak.
Valószínűleg.
Olykor azonban eszembe jut, hogy talán nincs is így. Lehet, hogy a régi démonok megint csak ruhát cserélnek, mint már annyiszor. Ravaszul rejtőzködnek, tollászkodnak, aztán egymás elé tolakodnak, és éppen nekünk hízelegve illegetik magukat a tükör előtt.
Rózsi néni biztos felismerné őket.
Látná,— remélem nincs igazam —, hogy a bakancsos-katonaruhás parancsnokok és megbetegített agyú fegyvereseik, finom öltönyt és nyakkendőt viselő, világmegváltó, elegáns urakra cserélődnek.
Mindentudó, remek, fickókra.
A régi vezérek helyébe új küllemű, szakértő mágusok lépnek, és egyre csak szaporodnak a bolygó felszínén.
A globális fejlődés ugye megállíthatatlan.

*

Vidám kelekótyákat bámulok a tévében. Aranyosak. Valami Guiness rekordot akarnak megdönteni. Van ott egy kisautó: az a cél, hogy minél többen beleférjenek. Egymás hegyén-hátán csúsznak-másznak, derűs ábrázattal kenődnek fel belülről a szélvédőre.
Integetnek és kacagnak, amennyire tudnak. Mindjárt megszabadulnak a szorításból, pezsgőt bontanak, és győznek.
A kis kínlódás után jön a felhőtlen boldogság. Jópofa marháskodás az élet.

*

Néha, amikor egyedül vagyok a szobában, mely valaha Rózsi nénié volt, egy pillanatra átélem, milyen húsz négyzetméterre összezsúfolt, állatként összeterelt áldozatnak lenni.
Ott vagyok köztük. Ülni, feküdni nem lehet, egymásra támaszkodva, haldokló masszaként átkokat vagy imákat sustorogva kapkodunk a levegő után.
Ürülék és hullabűz terjeng. Már egy ideje csak kísértetek vagyunk, de még élni akarunk.

Auschwitz-Birkenau, Dachau, Buchenwald.

Tökéletes precizitással ejtem ki őket, ha kell.
A világ egyik legszebb nyelvén, a világ legszomorúbb szavait.

Egynegyed négyzetméter.
Jobb lenne elfelejteni, de már nem lehet.
Ebből a szorításból nem szabadulunk.

Hallom a sok kis csillag vigasztalását.

XIII. kerület, Katona József utca 39.

A Palatinus házak 1911-ben a Margit híd pesti hídfőjénél, a mai Jászai Mari téren (korábban: Rudolf trónörökös tér) épültek. Az U alakú háztömb öt házból állt: a Jászai Mari tér 5, 6, a Pozsonyi út 4. és a Katona József utca 26. és 28. számú házból. A Dunapart felőli oldalon, az U két szárnya között franciaudvar volt. A házak közül 1944-ben a Jászai Mar tér 5. sz. házat kivéve mindegyik csillagos ház lett.

Tovább...

Szüleimmel a Jászai Mari tér 5-ben, egy két szoba hallos lakásban laktunk; innen kellett elköltöznünk 1944. június 24-én. Kijelölt lakhelyünk a Jászai Mari tér 6. ötödik emeletén, nagyanyám, Schwarz Arnoldné kétszobás lakása volt, ahova nagyanyámon és rajtunk kívül még az öttagú Szlovák családot – szülőket, nagyszülőket és egy gyereket - is beköltöztettek. Így a franciaudvarra néző két szobában a két család, a cselédszobában nagyanyám lakott. A lakásban volt külön fürdőszoba, WC, konyha és kamra, ami a körülményekhez képest elfogadható elhelyezést jelentett, bár természetesen voltak súrlódások, különösen a konyhahasználat miatt.

Az ötemeletes házban részben eredetileg is ott lakó, részben beköltöztetett zsidó családok laktak, de volt néhány kivétel is. Így például a II. emeleten lakott a már hosszabb ideje ott élő Dr. Pilis tisztiorvos a családjával; ajtajukra ki volt írva, hogy „Itt nem laknak zsidók”. Hasonlóképpen ott maradt a házfelügyelő, Ivanovics Mihály a családjával; nem emlékszem olyan esetre, hogy a zsidó családokkal másképpen viselkedett volna, mint a megszállás előtt.

Az első emeleten lakott apám húga a férjével, Dr. Varannai István ügyvéddel. Hatszobás lakásukból két szobát már hosszú ideje bérelt iroda céljára egy keresztény ügyvéd (Dr. Jankovits Endre), egy szobába beköltözött nagybátyám titkárnője, Barta Tiborné az édesanyjával, egy szobába pedig nagynéném egy gyerekkori barátnője. A negyedik szobában nagybátyám öccse, dr. Varannai Aurél közgazdasági újságíró lakott feleségével és 11-12 éves lányával.

Az ötödik emeleten mellettünk Goldner Elemér bútorkereskedő lakott a feleségével és velem körülbelül egyidős – 8 éves – lányával, Verával; a lakás egyik szobájába egy családot költöztettek, akiknek hasonló korú kisfia volt. Velünk szemben, a Jászai Mari térre néző lakásban lakott Gervay Erzsi énekesnő a lányával, Gervay Marica színésznővel; velük lakott Vidor Ferike jónevü komika. Valószínűleg több lakó is volt ott, de a nevükre nem emlékszem.

A negyedik emeleten megmaradt és működött a Palatinus Építő- és Ingatlanforgalmi Rt. irodája, ahol a keresztény alkalmazottak tovább dolgoztak. Nem tudom, hogy a vállalatot ebben az időben ki irányította; a tulajdonos Schiffer Miksa mérnök a németek bevonulása után öngyilkos lett.
A második emeleten lakott Kárász Oszkár a feleségével; más nevekre sajnos nem emlékszem.

A nyár folyamán megkezdődtek a bombázások; esténként nem vetkőztünk le, a szirénázás hangjára lementünk a légópincébe. Anyám egy kis lakkbőröndben hozta magával a legfontosabb iratokat, és talán valamilyen ennivalót. Ezekben a házakban másfél emelet mélyen voltak a pincék, a körülményekhez képest bombabiztosnak tekintették őket. Itt késő estig, amíg le nem fújták a légiriadót, egyszerű padokon ültünk. Ha nem tévedek, ezek a bombatámadások néhány hétig tartottak, aztán megszűntek.

A házból napközben ki lehetett menni, valamilyen élelmiszerjegyet kaptunk, amivel vásárolni lehetett. Ahol volt otthon férfi, inkább az ment le vásárolni, de sok családból a férfiak munkaszolgálatosok voltak, ott az asszonyoknak kellett mindenről gondoskodni.

A nyár számomra eseménytelenül telt el, a házban lakó gyerekekkel a folyosón játszottunk; akkor már nem vittek le a ház előtti játszótérre sem. A nyár folyamán egyszer sem voltam utcán. Augusztus végén szüleim a miniszterelnöktől kormányzói „Mentesítő okirat”-ot kaptak, ami a zsidókra vonatkozó rendelkezések hatálya alól mentesített minket, de ez a fajvédelmi és a vagyonjogi rendelkezésekre nem vonatkozott. Gondolom, hogy ezt apám I. világháborús kitüntetése és zászlósi rangja alapján kérelmezte és kapta meg. A mentesítés birtokában apám kérvényezte, hogy költözhessünk vissza régi lakásunkba, ahol egyébként akkor már egy nyilas párttag lakott. A szeptember végéig érvényes engedélyt megkapta, és gondolom, hogy hosszas alkudozás után szeptember végén visszaköltözhettünk a lakás cselédszobájába. Apám első dolga volt, hogy egy rádiót vegyen; rádió és telefon hiányában nem tudom, hogyan értesültek egyáltalán a világban történtekről.

Október 15-én hallottuk a rádióban a Horthy-proklamációt, majd Szálasi hatalomátvételét. Szüleim teljesen tanácstalanok voltak, de másnapra egyértelművé vált, hogy vissza kell mennünk a csillagos házba. Onnan időközben eltűnt az öttagú család, és apám húga is valahova elment a férjével. Mint később kiderült, a szüleim tudták, hogy ki szerzett nekik búvóhelyet.
Október 19-én reggel megjelentek a házban a nyilasok, minden férfit az udvarra parancsoltak, és elvitték őket, köztük apámat is. Utóbb kiderült, hogy az óbudai téglagyárba mentek (ahol az említett Kárász Oszkár, aki cukorbeteg volt, mérget vett be és meghalt); onnan pedig gyalogmenetben Hegyeshalom felé mentek tovább.

Néhány napon belül robbant fel a Margit híd pesti oldala; a felrobbant hidat, a folyóba zuhant villamost, a vízben úszó halottakat az egyik térre néző lakás ablakából láttuk, felejthetetlen látvány volt.

Közben anyám, apám távollétében próbált valamilyen menlevelet szerezni; a svéd Követségtől visszautasították a kérelmet, de svájci menlevelet sikerült az egész család részére szereznie.
Újabb néhány napon belül megint nyilasok jöttek a házba, ezúttal a nőket és gyerekeket parancsolták az udvarra, ami bármilyen szörnyű következményeket jelenthetett. Első lépésben a szemben lévő, Rudolf tér 1. alatti, szintén csillagos házba vittek, ahonnan már előbb elvihették a zsidókat, mert a lakások üresek voltak. Itt egy-egy lakásba sok ember került, másnap hajnalig nem történt semmi, de még sötét volt, amikor nyilasok dörömböltek az ajtókon, hogy mindenki menjen le az udvarra. Anyám megkérdezte az egyik nyilast, hogy mi lesz a gyerekekkel, amire a válasz az volt, hogy azokról majd ők gondoskodnak. Ezt hallva anyám elájult; két férfi megfogta és az egyik üres lakásba vitte, én meg mentem utána – ezt nem akadályozták meg. Anyám, amikor magához tért, azt mondta, hogy semmilyen kopogásra, zörgetésre ne mozduljak; valóban ilyen módon végignézték a lakásokat, de be nem jöttek, és mi ott maradtunk. Amikor minden elcsendesedett, egyszerűen visszamentünk a tér másik oldalán lévő lakásba, és olyan szerencsénk volt, hogy senki nem látott meg.

A Katona József utca 39.
Novemberben kapott anyám egy „beutalót” a Katona József utca 39-ben lévő svájci „védett házba”, azzal, hogy haladéktalanul költözzünk oda. Vittük magunkkal az akkor már minden eshetőségre összekészített hátizsákot, és valahogy átkerült három matrac is. Szerencsénk volt, mert nagyanyámmal hárman beköltözhettünk az ottani cselédszobába; a lakásban kilencvennél több ember volt, akik egymás hegyén-hátán feküdtek, kisgyerekek bilin csúszkáltak, a WC előtt hosszú sor állt. Az udvarra időről időre betereltek más házból elhajtott csoportokat. Anyám egy mosófazékban levest főzött, amit levittünk az udvarra, és a megrémült, átfázott embereknek kiosztottuk.

Apámat befolyásos ismerősök segítségével Hegyeshalomnál visszaengedték, így még néhány napot velünk tölthetett. November 29-én hajnalban ismét nyilasok zörgettek be a lakásokba – ezek nem is felnőttek, egyszerű suhancok voltak -, az átadott iratokat széttépték, mindenkit leparancsoltak az utcára. Ott álltunk hátizsákkal több órán át, majd kivittek az Újpesti rakpartra, ahol a Sziget utcánál (ma: Radnóti Miklós utca) ismét hosszan álltunk. Aztán nagyanyám az egyik rendőr figyelmét elvonta, anyám intett, hogy a hátizsákot rakjam le, és búcsú nélkül elmentünk. Az Újpesti rakpart 5-ben volt anyám nővére, oda valahogy beengedett a házmester, onnan továbbmentünk még aznap ismerősökhöz, attól kezdve hamis papírokkal bujkáltunk. Apámat elhurcolták Buchenwaldba, soha többé nem láttuk.

VII. kerület, Erzsébet körút 50. - Szántó Péter

4 éves voltam, amikor az Erzsébet körút 50-be, mint csillagos házba kerültem. A 3. emeleten, Herceg Lajoséknál "laktunk" harmincan. Ami biztos, hogy anyám, bátyám és én életben maradtunk. Viszont a nagypapát, Szántó Gézát 1945. januárjában lelőtte egy nyilas suhanc a lépcsőn, mert egy légiriadónál "lassan ment lefelé" a 80 éves, elgyengült öregember. Ő ott halt meg, ebben a csillagos házban.

XIII. kerület, Jászai Mari tér 6.

A Palatinus házak 1911-ben a Margit híd pesti hídfőjénél, a mai Jászai Mari téren (korábban: Rudolf trónörökös tér) épültek. Az U alakú háztömb öt házból állt: a Jászai Mari tér 5, 6, a Pozsonyi út 4. és a Katona József utca 26. és 28. számú házból. A Dunapart felőli oldalon, az U két szárnya között franciaudvar volt. A házak közül 1944-ben a Jászai Mar tér 5. sz. házat kivéve mindegyik csillagos ház lett.

Tovább...

Szüleimmel a Jászai Mari tér 5-ben, egy két szoba hallos lakásban laktunk; innen kellett elköltöznünk 1944. június 24-én. Kijelölt lakhelyünk a Jászai Mari tér 6. ötödik emeletén, nagyanyám, Schwarz Arnoldné kétszobás lakása volt, ahova nagyanyámon és rajtunk kívül még az öttagú Szlovák családot – szülőket, nagyszülőket és egy gyereket - is beköltöztettek. Így a franciaudvarra néző két szobában a két család, a cselédszobában nagyanyám lakott. A lakásban volt külön fürdőszoba, WC, konyha és kamra, ami a körülményekhez képest elfogadható elhelyezést jelentett, bár természetesen voltak súrlódások, különösen a konyhahasználat miatt.

Az ötemeletes házban részben eredetileg is ott lakó, részben beköltöztetett zsidó családok laktak, de volt néhány kivétel is. Így például a II. emeleten lakott a már hosszabb ideje ott élő Dr. Pilis tisztiorvos a családjával; ajtajukra ki volt írva, hogy „Itt nem laknak zsidók”. Hasonlóképpen ott maradt a házfelügyelő, Ivanovics Mihály a családjával; nem emlékszem olyan esetre, hogy a zsidó családokkal másképpen viselkedett volna, mint a megszállás előtt.

Az első emeleten lakott apám húga a férjével, Dr. Varannai István ügyvéddel. Hatszobás lakásukból két szobát már hosszú ideje bérelt iroda céljára egy keresztény ügyvéd (Dr. Jankovits Endre), egy szobába beköltözött nagybátyám titkárnője, Barta Tiborné az édesanyjával, egy szobába pedig nagynéném egy gyerekkori barátnője. A negyedik szobában nagybátyám öccse, dr. Varannai Aurél közgazdasági újságíró lakott feleségével és 11-12 éves lányával.

Az ötödik emeleten mellettünk Goldner Elemér bútorkereskedő lakott a feleségével és velem körülbelül egyidős – 8 éves – lányával, Verával; a lakás egyik szobájába egy családot költöztettek, akiknek hasonló korú kisfia volt. Velünk szemben, a Jászai Mari térre néző lakásban lakott Gervay Erzsi énekesnő a lányával, Gervay Marica színésznővel; velük lakott Vidor Ferike jónevü komika. Valószínűleg több lakó is volt ott, de a nevükre nem emlékszem.

A negyedik emeleten megmaradt és működött a Palatinus Építő- és Ingatlanforgalmi Rt. irodája, ahol a keresztény alkalmazottak tovább dolgoztak. Nem tudom, hogy a vállalatot ebben az időben ki irányította; a tulajdonos Schiffer Miksa mérnök a németek bevonulása után öngyilkos lett.
A második emeleten lakott Kárász Oszkár a feleségével; más nevekre sajnos nem emlékszem.

A nyár folyamán megkezdődtek a bombázások; esténként nem vetkőztünk le, a szirénázás hangjára lementünk a légópincébe. Anyám egy kis lakkbőröndben hozta magával a legfontosabb iratokat, és talán valamilyen ennivalót. Ezekben a házakban másfél emelet mélyen voltak a pincék, a körülményekhez képest bombabiztosnak tekintették őket. Itt késő estig, amíg le nem fújták a légiriadót, egyszerű padokon ültünk. Ha nem tévedek, ezek a bombatámadások néhány hétig tartottak, aztán megszűntek.

A házból napközben ki lehetett menni, valamilyen élelmiszerjegyet kaptunk, amivel vásárolni lehetett. Ahol volt otthon férfi, inkább az ment le vásárolni, de sok családból a férfiak munkaszolgálatosok voltak, ott az asszonyoknak kellett mindenről gondoskodni.

A nyár számomra eseménytelenül telt el, a házban lakó gyerekekkel a folyosón játszottunk; akkor már nem vittek le a ház előtti játszótérre sem. A nyár folyamán egyszer sem voltam utcán. Augusztus végén szüleim a miniszterelnöktől kormányzói „Mentesítő okirat”-ot kaptak, ami a zsidókra vonatkozó rendelkezések hatálya alól mentesített minket, de ez a fajvédelmi és a vagyonjogi rendelkezésekre nem vonatkozott. Gondolom, hogy ezt apám I. világháborús kitüntetése és zászlósi rangja alapján kérelmezte és kapta meg. A mentesítés birtokában apám kérvényezte, hogy költözhessünk vissza régi lakásunkba, ahol egyébként akkor már egy nyilas párttag lakott. A szeptember végéig érvényes engedélyt megkapta, és gondolom, hogy hosszas alkudozás után szeptember végén visszaköltözhettünk a lakás cselédszobájába. Apám első dolga volt, hogy egy rádiót vegyen; rádió és telefon hiányában nem tudom, hogyan értesültek egyáltalán a világban történtekről.

Október 15-én hallottuk a rádióban a Horthy-proklamációt, majd Szálasi hatalomátvételét. Szüleim teljesen tanácstalanok voltak, de másnapra egyértelművé vált, hogy vissza kell mennünk a csillagos házba. Onnan időközben eltűnt az öttagú család, és apám húga is valahova elment a férjével. Mint később kiderült, a szüleim tudták, hogy ki szerzett nekik búvóhelyet.
Október 19-én reggel megjelentek a házban a nyilasok, minden férfit az udvarra parancsoltak, és elvitték őket, köztük apámat is. Utóbb kiderült, hogy az óbudai téglagyárba mentek (ahol az említett Kárász Oszkár, aki cukorbeteg volt, mérget vett be és meghalt); onnan pedig gyalogmenetben Hegyeshalom felé mentek tovább.

Néhány napon belül robbant fel a Margit híd pesti oldala; a felrobbant hidat, a folyóba zuhant villamost, a vízben úszó halottakat az egyik térre néző lakás ablakából láttuk, felejthetetlen látvány volt.

Közben anyám, apám távollétében próbált valamilyen menlevelet szerezni; a svéd Követségtől visszautasították a kérelmet, de svájci menlevelet sikerült az egész család részére szereznie.
Újabb néhány napon belül megint nyilasok jöttek a házba, ezúttal a nőket és gyerekeket parancsolták az udvarra, ami bármilyen szörnyű következményeket jelenthetett. Első lépésben a szemben lévő, Rudolf tér 1. alatti, szintén csillagos házba vittek, ahonnan már előbb elvihették a zsidókat, mert a lakások üresek voltak. Itt egy-egy lakásba sok ember került, másnap hajnalig nem történt semmi, de még sötét volt, amikor nyilasok dörömböltek az ajtókon, hogy mindenki menjen le az udvarra. Anyám megkérdezte az egyik nyilast, hogy mi lesz a gyerekekkel, amire a válasz az volt, hogy azokról majd ők gondoskodnak. Ezt hallva anyám elájult; két férfi megfogta és az egyik üres lakásba vitte, én meg mentem utána – ezt nem akadályozták meg. Anyám, amikor magához tért, azt mondta, hogy semmilyen kopogásra, zörgetésre ne mozduljak; valóban ilyen módon végignézték a lakásokat, de be nem jöttek, és mi ott maradtunk. Amikor minden elcsendesedett, egyszerűen visszamentünk a tér másik oldalán lévő lakásba, és olyan szerencsénk volt, hogy senki nem látott meg.

A Katona József utca 39.
Novemberben kapott anyám egy „beutalót” a Katona József utca 39-ben lévő svájci „védett házba”, azzal, hogy haladéktalanul költözzünk oda. Vittük magunkkal az akkor már minden eshetőségre összekészített hátizsákot, és valahogy átkerült három matrac is. Szerencsénk volt, mert nagyanyámmal hárman beköltözhettünk az ottani cselédszobába; a lakásban kilencvennél több ember volt, akik egymás hegyén-hátán feküdtek, kisgyerekek bilin csúszkáltak, a WC előtt hosszú sor állt. Az udvarra időről időre betereltek más házból elhajtott csoportokat. Anyám egy mosófazékban levest főzött, amit levittünk az udvarra, és a megrémült, átfázott embereknek kiosztottuk.

Apámat befolyásos ismerősök segítségével Hegyeshalomnál visszaengedték, így még néhány napot velünk tölthetett. November 29-én hajnalban ismét nyilasok zörgettek be a lakásokba – ezek nem is felnőttek, egyszerű suhancok voltak -, az átadott iratokat széttépték, mindenkit leparancsoltak az utcára. Ott álltunk hátizsákkal több órán át, majd kivittek az Újpesti rakpartra, ahol a Sziget utcánál (ma: Radnóti Miklós utca) ismét hosszan álltunk. Aztán nagyanyám az egyik rendőr figyelmét elvonta, anyám intett, hogy a hátizsákot rakjam le, és búcsú nélkül elmentünk. Az Újpesti rakpart 5-ben volt anyám nővére, oda valahogy beengedett a házmester, onnan továbbmentünk még aznap ismerősökhöz, attól kezdve hamis papírokkal bujkáltunk. Apámat elhurcolták Buchenwaldba, soha többé nem láttuk.

2014. június 17., kedd

VII. kerület, Kazinczy utca 7. - Szász Barna

Lakik a házban ma is egy néni, legyen Klára néni. Klára néni ma 80 éves, és ugyan 58 óta lakik a házban, de kiderült, hogy előtte már egyszer a háború alatt is itt volt: ide hurcolták őt anyjával és húgával együtt a zsidótörvények miatt. Egy kis második emeleti lakásba rakták őket harmincadmagukkal, ahol olyan sokan voltak, hogy egyszerre csak állva fértek el. WC nem volt, vödörbe kellett intézni a szükségleteiket. Klára néninek csak egyik felmenője volt zsidó, a másik ágon "goj" volt, sőt, egy tiszt is volt a rokonságban. Klára néniék már hetek, hónapok óta laktak embertelen körülmények között a házban, amikor egyszer csak megjelent ez a tiszt rokon, felmutatott a ház őreinek egy papírt, kézen fogta Klára nénit, húgát és édesanyját, majd kisétált velük és elvitte őket egy Damjanich úti ház pincéjébe. Onnantól kezdve a sötét pincében éltek hónapokon át, egészen Budapest felszabadításáig.

Klára néni ekkor tudta csak meg, hogy egy nappal azután, hogy rokona kihozta őket a Kazinczy utca 7-ből, a házból mindenkit deportáltak.

XIII. kerület, Csanády utca 18. - Ránki Júlia

A dédapám és a nagyapám (Félix), és anyám (Vera) gyerekként, valamint a németek elől vidékről menekülő unokatestvérei (Kati és Imre) a Csanády u. 18-ban együtt laktak egy ideig. 2002-ben jártak utoljára Budapesten. Akkor mesélték el, amire emlékeztek.

Kati kilenc hónapos terhesen Tokajból jött föl, mert a helybéli csendőr figyelmeztette, hogy meneküljön. Imre munkaszolgálatos volt. Anyám hamis papírokkal cselédlány volt a VI. kerületben. „Zsidó ház volt. De nem volt védett ház. Össze voltunk költöztetve. Megvoltunk azért, nem volt különösebb probléma, de azután…. jöttek, hogy minden férfinek le kell mennie az udvarra. Elvitték őket. Nem mondták meg, hogy hová viszik őket, de mindenki tudta, hogy a víz, a Duna felé…Mikor jöttek a lakásba, föl a Csanády utcába, Félix bácsit elvitték, … később jöttek, hogy a nőknek is menni kell. És nekem ott volt a bébi a szoba közepén. Volt egy mózeskosár és amikor a szegény lányok lementek, meg több mindenki a házból, akkor jött két nyilas föl, végig, ellenőrizni, hogy nem-e maradt valaki a lakásban … és én ott voltam a gyerekkel. A két nyilas – olyan körülbelül 18 éves suhancok voltak – mondja, hogy hát én miért nem mentem le? Hát mondom… – nagyon sajnálom, nem tudok ezzel a bébivel lemenni és erre ők elsétáltak. Két hónapos volt a gyerek.”

Kati később férjével és két gyerekkel Kanadába ment, Imre pedig Izraelbe. Félix nagyapám nyomtalanul tűnt el. A nevét sehol nem jegyezték föl, csak a családi emlékezet őrzi és ez az egy mondat a szemtanú rokonoktól.

2014. június 16., hétfő

V. kerület, Falk Miksa utca 4. - H. I. visszemlékezése

A Falk Miksa u. 4. sz. csillagos ház története a nyilas érában

Egyedi és különleges története a nyilas hatalomátvétel után kezdődött. Szoros összefüggésben áll a hitleri birodalom Magyarországi vagyonharácsolásával. Tehát előzményei 1944. március 19-ére nyúlnak vissza. Persze az összes csillagos házé, de ezé másképpen. Leírom, saját élményeim és ismereteim alapján.

Tovább...

A német megszállócsapatokkal érkezett Budapestre különleges megbízással Kurt A. Becher SS-Obersturmbannführer (alezredes), Himmler gazdasági tanácsadója, majd magyarországi gazdasági megbízottja. Feladata – együttműködve a deportálást felügyelő Eichmannal – elsősorban a magyar zsidóság értékeinek (vállalatok, árukészletek, jelentősebb vagyontárgyak, pénztartalékok, stb.) megszerzése a hitleri Birodalom számára. Becher legnagyobb eredménye a hatalmas értékű Weiss Manfréd gyáróriás megszerzése volt. Összegyűjtötték a mozdítható értékeket is, majd kiszállították az országból. Ennek egyik – bizonyára a legkisebb értéket képviselő, de a német lakosság hangulatát valószínűleg pozitívan befolyásoló – ága volt a jobb élelmiszer és ruházati ellátás biztosítása 1944. karácsonyára.

A kiszállítandó áruk összegyűjtésére (a bezárt zsidó üzletek és ipari műhelyek raktáraiból) és egyes alapanyagok feldolgozására késztermékké, zsidó munkaerőt használtak. E célra raktárakat és műhelyeket valószínűleg már 1944. áprilistól felállítottak. Szálasi hatalomra jutása után, valamikor október végén összegyűjtöttek budapesti (szakmailag jó hírű) iparosokat, kereskedőket, családostul. Akiket összeszedtek, ideiglenesen a Kossuth Lajos utcai Gourmand kávéház emeleti helyiségeiben szállásolták el. Azt a helyiséget használták az összeszedett áruk ideiglenes tárolására. Ott a raktárakból már begyűjtött szövetbálákon lehetett aludni. Majd a következő napon, a Falk Miksa utca 4. sz. házban, a zsidó lakásokba zsúfolva helyezték el a begyűjtött embereket. A lakásokban azután fotelokban, földre terített szőnyegeken és pokrócokon kellett aludni. A „beszállásolás” napja már feledésbe merült. Az azonban biztos, hogy a Margithíd felrobbantásának „eredményét” (november 4-én) e ház tetejéről lehetett megnézni.

A felnőtteket (szakembereket és családtagokat) reggelenként SS kísérettel munkára vitték. Teherautóra rakatták velük a raktárkészleteket. A feldolgozandó anyagokat műhelyekbe szállították, ahol felső ruházat (kabát, öltöny, női ruha), fehérnemű, cipő készült. Egy pékség is működött a szomszédos Személynök (ma Balassi Bálint) utcában, ahol kalácsot, mézeskalácsot és karácsonyfadíszeket készítettek nagy mennyiségben. Oda is a családtagok közül vittek segédmunkaerőt. A készterméket azután – a raktárakból és a műhelyekből – dunai uszályokba kellett bepakolni (és talán vagonokba is). Elszállítottak más begyűjtött élelmiszert is, burgonyát, hagymát, lisztet, cukrot, libát, kacsát és még ki tudja mi mindent.

Amint a Főváros ostroma elérte Pest belső területeit, a bombázások és az ágyútűz miatt már naphosszat (és persze éjszaka is) a pincében kellett tartózkodni, valamelyes védelmet keresve. Ott a rendeleteknek megfelelően a házban maradt keresztényektől elkülönítve helyezték el a zsidókat. A támadások szünetében fel lehetett menni az udvarra, ahonnan mindenki gyorsan visszaérhetett a pincehelyiségekbe. Az udvarból nyílt a házfelügyelő lakása is, aki jó pénzért megengedte, hogy konyhájában az asszonyok teát, levest esetleg más ételt főzzenek a németektől kapott alapanyagokból.

A munka fejében és nyilván a „munkavégző képesség” megőrzése céljából a családokat ellátták némi élelmiszerrel. Méghozzá olyasmivel, amit akkor már a város (nem gettóba zárt) civil lakossága is többnyire nélkülözött: kenyér, hús (baromfi is!), burgonya, zsír. A ház kapujában SS őrség állt, hogy a munkaerőt őrizzék, nehogy valaki eltűnjön. Ez egyébként azért sem volt „ártalmas”, mert a közeli (Szent István krt. 2. szám alatti) nyilas-házból a „testvérek” időnként megjelentek razziázni, miként a Lipótváros minden (védett) csillagos házában. Zajos szóváltásokra is sor került az őrök és a razziázók között. Egyszer-egyszer az őrök kihívták az SS készültséget is, hogy felülkerekedjenek.

Ennek a háznak a „lakói” szerencsésen megmenekültek, itt szabadultak fel. Ebben a szerencsében szerepe volt a ház kiváltságos helyzetének is. Amikor az SS különleges kommandói elhagyták Pestet, Wehrmacht őrséget állítottak a kapuba. Vélhetően arra számítottak, hogy rövidesen visszatérnek és folytathatják megkezdett tevékenységüket. Bár közvetlenül az SS katonák többsége sem kellemetlenkedett, a Wehrmacht emberei még a pincébe is lelátogattak barátságos beszélgetésre, hiszen a felnőttek jól beszéltek németül. Beszéltek a családjukról és háborús viszontagságaikról. Két nap multán – január 17-éről, 18-ára virradóan – ők is Budára távoztak. Késő este bejöttek „elköszönni” a pincébe, majd kora hajnalban géppisztolyos szovjet katonák jelentek meg, bujkáló németeket és fegyvert keresve. Azután, néhány nap elteltével, amikor a belső területeken csökkent a harci tevékenység, el lehetett hagyni a házat és felkeresni a régi lakóhelyet.

VII. kerület, Damjanich utca 18. - Harsányi Iván

Dr. Harsányi Ivánné, sz. Fenyves Ágnes (*1934) visszaemlékezése a Damjanich utca 18. sz. alatti sárgacsillagos házban töltött időszakról (1944. júniusától)

A házba egy Budapest, ferencvárosi Telepi utcai lakásból kellett átköltöznünk, ahol 1939 óta éltünk. Hárman voltunk, anyám, 14 éves nővérem és én. Ide a második zsidótörvény után költöztünk Kecskemétről. Apánk, magasan képzett szeszfőzőmester volt, de főnöke akkor közölte vele, hogy a zsidórendelkezések értelmében vezető beosztásban tovább nem alkalmazhatja. Ha vállalja a segédmunkás beosztást, és az ennek megfelelő alacsonyabb fizetést, maradhat. Ennek az anyagi szerencsétlenségnek köszönhettük későbbi életben maradásunkat, mert apám Budapesten próbált állást keresni (a kecskeméti zsidók közül alig valaki élte túl a deportálást). A fővárosban a Braun likőrgyárban kapott munkát. Formálisan itt is segédmunkás lett, de igényt tartottak szakképzettsége szerinti munkájára.

Tovább...

A Damjanich utcai házba anyám ismeretsége révén kerültünk, egyik barátnője befogadott hármunkat. Apánk nem volt velünk, hosszabb ideje már munkaszolgálatos volt. Kicsi volt a szoba, oda csak a dupla ágyat vihettük magunkkal, meg kisebb személyes holmikat. Megpróbáltunk valahogy eltengődni, az ellátás állandó nehézségei közepette. Anyám még egy darabig dolgozott valahol, amíg a kiterjesztett kijárási tilalom ennek is nem vetett véget. Mi, gyerekek az udvaron játszottunk. Erről „tárgyi emlékem” is van. Versenyt másztunk a kerítésen, mígnem belekaptam a kerítés tetején lévő vasnyílba, amely csúnyán fölsebezte. Senki nem volt otthon, a sebet a vízcsap alá tartottam, amitől még jobban kinyílt. Amikor Anyám hazajött, a tilalom miatt már nem vihetett orvoshoz. Másnapra csúnyán elmérgesedett, az orvos csak széttárta a kezét, ilyen állapotban nem tud hozzányúlni. Nagyon hosszú ideig tartott, amíg úgy-ahogy létrejött, ma is megvan a helye. A bombázások idején az ágyat levittük a légópincébe, annak a nyílt terében aludtunk. Így éltünk egészen a gettóba való beterelésünkig, amikor az ágy is elveszett: mikor valahogy elhelyezkedtünk, másnap visszamentünk érte, de valaki már nemzeti tulajdonba vette.

A gettó már egy másik történet: amikor fölszabadultunk (igenis!), tíz évesen nem tudtam a lábamra állni…Lehet, hogy később majd erről is írok. 

Oldalak