Reflexiók - Időrendben

Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!

2014. június 18., szerda

XIII. kerület, Bulcsú utca 21/a. - Kósa Judit

A Bulcsú utca 21/a szám alatti házban lakom 1983 óta. Édesapám szülei 1956 után költöztek oda, apukám két fiú testvérével együtt tulajdonképpen a házban nőtt fel, és én is 3 testvéremmel. A nagyszüleim már nem élnek, és nagyon kevés dolgot meséltek el; papát Mauthausenbe vitték a munkaszolgálat után, mama egész családját Auschwitzba Sopron mellől Beled községből, ő bujkált Pesten.

Tovább...

A Bulcsú utca 21/a számú házban lakott Glázner Piroska néni, a Glázner család egyik leszármazottja, úgy tudom a nagypapája császári, királyi udvari pék volt és a Katona József utca, Hollán utca utca környékén is volt pékségük. Piri nénit bújtatták a háború alatt ott a Bulcsú u. 21/a számú házban, az édesanyja bízta rá a házmesterre, aki távoli rokonnak mondta Piri nénit, ha ellenőrzés volt, talán valamilyen papírokat is szerzett Piri néninek. Úgy tudom, hogy Piri nénin kívül még 2-3 embert sikerült bújtatni a házban, de hogy ők túlélték -e a háborút azt nem tudom. Piri néni családjáé volt a Lehel úton és környékén számos ház, ingatlan és végül csak a Bulcsú utcai házból 1 szobát hagytak neki, édesanyjának pedig Budán egy szintén a tulajdonukban lévő villából egy részt. Apukám gimnazistaként hétvégente kísérte fel mindig Budára Piri nénit az édesanyjához és utána hozta vissza a Bulcsú utcába. Piri nénit még én is ismertem gyermekként. Sokáig "kulcsos lift" működött a házban, Piri néni hajnal 5 és 6 között kiállt a gangra, elkezdett fütyülni és énekelni, addig amíg valaki fel nem hozta a liftet, mert nehezen tudott közlekedni, nem tudott volna lemenni a lépcsőn. A ház bejárat mellett balra volt egy kis trafik, mindig hozott nekünk tutti-fruttit, vagy tejkaramellát. A Bulcsú - Lehel sarkon volt egy kis kifőzde, oda járt át ebédelni, vagy a nagymamám főzött neki.

A házunkban lakik egy idős, nagyon beteg néni, aki 2 éve még azt mondta, hogy úgy szeretne mindent elmesélni a házról és a környékről, az egykor itt élt zsidó családokról, boltosokról... Ahogy mondta, mindenre emlékszik, mindenkinek a nevére, kinek milyen kis üzlete, műhelye volt. Legszívesebben én magam készítettem volna vele interjúkat, de akkor született a kislányom, és nem tudtam az interjú készítést felelősséggel elvállalni, mert folyamatos figyelem, törődés lett volna szükséges a néni felé, és úgy gondoltam, hogy ha valamibe belekezdek akkor azt tényleg felelősséggel kell megtennem. Sajnos most már nincs olyan mentális állapotban szerintem a néni, hogy beszélgetni lehessen vele.

Kósa Gergely - Poroló

XIII. kerület, Hegedűs Gyula utca 40. - Schneider Tamás

Az én történetem ebben a házban

Abban az időben Schneider Tamásnak hívtak, 1930-ban születtem. A Hegedűs Gyula (Csáky) utca 63-ban laktam, édesapámmal, Pál (1895-), édesanyámmal, Rózsi (1897-) és a nővéremmel, Mártával (1922-) együtt.

A nővérem férje, Révész István már egy éve munkaszolgálatos volt. Nem hallottunk róla semmit, sem akkor, sem a háború után. Biztosan a Don kanyarban pusztult el még egy pár ezer munkaszolgálatossal és magyar katonával együtt.

Tovább...

A Csáky utca 40-ben lakott egy ismerős család, Kornfeldék. Nem emlékszem a keresztneveikre. Két gyerekük volt, fiatalabbak, mint én. A férfi elektromérnök volt, ha jól emlékszem a Philips műveknél dolgozott, az asszony napközit vezetett. Én is jártam hozzá délutánonként, leckét csinálni és németül tanulni.

Természetes volt, hogy amikor csillagos házba kellett költözni, ehhez az ismerős családhoz költöztünk. Három szobás lakásuk volt. Mi kaptunk egy szobát, és még egy család lakott a harmadik szobában. Fogalmam sincs, ki volt ez a család, két-három kisgyerekkel. El lehet képzelni, milyen zsúfoltság volt: egy fürdőszoba volt WC-vel és egy konyha. Semmiből sem volt elég: konyhai edények, szekrények, stb. Volt türelmetlenség, irigység és voltak összezördülések, legtöbbször minden komolyabb ok nélkül.

Ebben a házban volt egy pár eredeti lakó, nem zsidók, ezek természetesen maradtak ott, zavartalanul, de el lehet képzelni, hogy a nagy hűhó, amit a sok új lakó okozott, biztosan nem volt kellemes nekik sem. Csak egy lakóra emlékszem, nem véletlenül, majd később kitérek erre. Egy középkorú férfi volt, rendőrtiszt, de általában civilben járt, nemigen láttuk őt egyenruhában. Kellemes modora volt, nem mutatta a véleményét, köszönt, mosolygott a kisgyerekekre, néha beszélgettünk.

14 éves voltam, nem vettem komolyan a helyzetet, vagy nemigen értettem, hogy mi történik. Volt a házban egy pár korombeli fiú, szórakoztunk, játszottunk együtt, jártunk ki, amikor lehetett, és ha nem sikerült hazaérni időben, akkor kifordítottuk az inget, hogy ne lássák a sárga csillagot. Büszkék voltunk a bátorságunkra.

A háztető egy lapos része bádogból volt, ott ültünk néha, napoztunk, olvastunk, sakkoztunk, dominóztunk és ha légiriadó volt, felmentünk oda, nézni az amerikai bombázó gépeket meg a légvédelmi agyúgolyók robbanásait. Kívántuk, hogy egy pár srapnel essen le a tetőre. Hogy ez nagyon veszélyes volt, tudtuk, de nem törődtünk vele.

Ahogy láttam most a ház fényképét, az ívelt ablakokat, jutott eszembe, hogy csináltunk "telefonokat" cipőpasztás dobozokból, kifeszített spárgával és beszéltünk az ablakon keresztul egyik emeletről a másikra.

Valamikor szeptemberben jött egy pár katona, összegyűjtötték a házban lévő férfiakat, az én korombelieket is, és elmasíroztunk egy nagy, bekerített telepre, valahol a Hősök tere mellett. Tudtuk, hogy innen nincs út vissza, csak előre a deportálás felé. Valaki felfedezett egy rést a kerítésen. Kezdtünk átbújni. Éppen mi értünk oda, amikor a katonák észrevették, hogy valami történik. Kiabáltak, lőttek a levegőbe. Én átbújtam, Apu utánam, de nem sikerült neki, mert testesebb volt és nehezebben mozgott, a kerítés törött vasdrótja beleakadt a ruhájába. A katonák már közeledtek. Mondta nekem: “Fuss, bújj el a bokrok között és menj haza a sötétben". Meg akartam várni, de egyszerűen elkergetett, tudta mi lesz. Többet nem láttam őt. A háború utan értesültünk, hogy Theresienstadtban hunyt el, 1945 május 4-én.

Szálasi lett Magyarország ura októberben. A nyilaskeresztes párt nagyon boldog volt, jó alkalmuk volt véghezvinni a zsidók elleni akciókat. Férfiak már nemigen voltak Pesten, ezért felfegyvererezték a 14–16 éves kölyköket és ezek tomboltak, zsidókra vadásztak, nagy hősök voltak az ártatlan nyomorultakkal szemben.

Egy szép napon betért a házunkba egy ilyen banda, 4–5 sráccal, nagyon hangosak voltak. Úgy lógott rajtuk a nagyméretű egyenruha, hogy más helyzetben ez nevetséges lehetett volna. Azt mondták, hogy ebből a házból rádióadást küldtek az angol bombázóknak és ők keresik a készüléket.
Édesapám az első világháborúban katonatiszt volt, azután tartalékosként szolgált és az egyenruháját otthon tartotta. Abban az időben az egyenruhához tartozott szíj, antantszíj es pisztolytáska is. Pisztolya már régen nem volt, még viccelt is, hogy a pisztolytáskában tartja a szendvicset. Lelkiismeretes volt, mivel köteles volt megőrizni az egyenruhát elhozta ide, a csillagos házba is.

A nyilasok átkutatták a szekrényeket a lakásban, értéktárgyakat, jó minőségű ruhákat kerestek és megtalálták az egyenruhát a pisztolytáskával. Csak ez hiányzott. "Maguk megöltek egy magyar tisztet, és elrejtették a holttestét? Ezért halál jár!!!" És még: "hol a pisztoly? hol a pisztoly?". Kiabálás, káromkodás, szörnyű volt a helyzet. Próbáltuk megmagyarázni, de semmi sem segített. Lelökdöstek minket, a három családot kisgyerekekkel együtt az udvarra és sorba állítottak a fal előtt. "Hol a pisztoly?? Hol a pisztoly??" Ránk fogták a géppisztolyokat. Már láttuk a sorsunkat.

Éppen akkor érkezett az a szomszéd, a rendőrtiszt, és szerencsére aznap egyenruhában volt. Kérdezte, mi történik itt. A hős nyilasok nagy hangon mondták el neki, hogy sikerült felfedezniük egy tiszt gyilkosait. Anyukám csendesen elmagyarázta neki az igazat. A szomszéd rögtön látta, hogy mi folyik itt és elkergette a srácokat egy pár pofon segítségével. Kiabáltak, hogy majd még visszajönnek, de nem jöttek.

Ha nem érkezett volna meg ez a jó ember pontosan ezekben a percekben, nem lenne, aki leírja ezt a történetet. Szerencse? Sors? Égi gondoskodás? Gondoljon mindenki amit akar, amiben hisz. Biztos vagyok benne, hogy ezekben a borzasztó időkben volt rengeteg ilyen eset, hogy hajszálon múlt az emberek sorsa.

A nővéremet, Mártát is elvitték munkaszolgálatra októberben. A Dunántúlon, Dinnyéspusztán volt kb. száz fiatal asszonnyal, bunkereket ástak a közeledő Vörös Hadsereg ellen, a német Todt szervezet vezetésével. Márta okleveles műtősnő volt és felállított ott egy egyszerű klinikát a lányoknak és a katonáknak is. E miatt tudott szerezni egy menetlevelet Anyunak, mintha oda tartozna és szabadságon lett volna. Így mentünk mi oda november közepén. Ott ástuk a nevetséges bunkereket kb. egy hónapig, azután a németek visszavonultak es minket két-három magyar katona kísért gyalog vissza Pestre. Egy nappal az orosz ostrom kezdete előtt érkeztünk meg. A gettóba kerültünk, a Klauzál tér 7-ben éheztünk a felszabadulásig. Azután rögtön mentünk vissza az előző, Csáky utca 63 alatti lakásunkba, ahol egy kibombázott családot találtunk. Velük laktunk együtt, két szobában mi és két szobában ez a család. Nem szükséges részletezni, milyen volt ez a kényszerű közösség. Nem tudom mi történt a 40-es házban, mióta ott hagytuk. Nem tudom, vagy jelenleg nem emlékszem, mi történt a Kornfeld családdal.

Én 1949-ben kivándoroltam Izraelbe, jelenlegi nevem Itzhak Shelah. A nővérem újra férjhez ment és amikor a férje elhunyt, Anyukám hozzá költözött. Néhány évvel ezelőtt látogatóban voltam Pesten, és megnéztem a 63-as ház névtábláját. Az a kibombázott család máig is ott lakik - biztos a második vagy harmadik generáció.

Szerintem ez jellemző a magyar zsidóság sorsára. Igaz, a lakás bérlakás volt, nem a miénk, de a régi, jó minőségű bútorok, tálalóedények, mindenféle házi felszerelés, mind ott maradt náluk.

VII. kerület, Erzsébet körút 50. - Szántó Péter

4 éves voltam, amikor az Erzsébet körút 50-be, mint csillagos házba kerültem. A 3. emeleten, Herceg Lajoséknál "laktunk" harmincan. Ami biztos, hogy anyám, bátyám és én életben maradtunk. Viszont a nagypapát, Szántó Gézát 1945. januárjában lelőtte egy nyilas suhanc a lépcsőn, mert egy légiriadónál "lassan ment lefelé" a 80 éves, elgyengült öregember. Ő ott halt meg, ebben a csillagos házban.

XIII. kerület, Katona József utca 39.

A Palatinus házak 1911-ben a Margit híd pesti hídfőjénél, a mai Jászai Mari téren (korábban: Rudolf trónörökös tér) épültek. Az U alakú háztömb öt házból állt: a Jászai Mari tér 5, 6, a Pozsonyi út 4. és a Katona József utca 26. és 28. számú házból. A Dunapart felőli oldalon, az U két szárnya között franciaudvar volt. A házak közül 1944-ben a Jászai Mar tér 5. sz. házat kivéve mindegyik csillagos ház lett.

Tovább...

Szüleimmel a Jászai Mari tér 5-ben, egy két szoba hallos lakásban laktunk; innen kellett elköltöznünk 1944. június 24-én. Kijelölt lakhelyünk a Jászai Mari tér 6. ötödik emeletén, nagyanyám, Schwarz Arnoldné kétszobás lakása volt, ahova nagyanyámon és rajtunk kívül még az öttagú Szlovák családot – szülőket, nagyszülőket és egy gyereket - is beköltöztettek. Így a franciaudvarra néző két szobában a két család, a cselédszobában nagyanyám lakott. A lakásban volt külön fürdőszoba, WC, konyha és kamra, ami a körülményekhez képest elfogadható elhelyezést jelentett, bár természetesen voltak súrlódások, különösen a konyhahasználat miatt.

Az ötemeletes házban részben eredetileg is ott lakó, részben beköltöztetett zsidó családok laktak, de volt néhány kivétel is. Így például a II. emeleten lakott a már hosszabb ideje ott élő Dr. Pilis tisztiorvos a családjával; ajtajukra ki volt írva, hogy „Itt nem laknak zsidók”. Hasonlóképpen ott maradt a házfelügyelő, Ivanovics Mihály a családjával; nem emlékszem olyan esetre, hogy a zsidó családokkal másképpen viselkedett volna, mint a megszállás előtt.

Az első emeleten lakott apám húga a férjével, Dr. Varannai István ügyvéddel. Hatszobás lakásukból két szobát már hosszú ideje bérelt iroda céljára egy keresztény ügyvéd (Dr. Jankovits Endre), egy szobába beköltözött nagybátyám titkárnője, Barta Tiborné az édesanyjával, egy szobába pedig nagynéném egy gyerekkori barátnője. A negyedik szobában nagybátyám öccse, dr. Varannai Aurél közgazdasági újságíró lakott feleségével és 11-12 éves lányával.

Az ötödik emeleten mellettünk Goldner Elemér bútorkereskedő lakott a feleségével és velem körülbelül egyidős – 8 éves – lányával, Verával; a lakás egyik szobájába egy családot költöztettek, akiknek hasonló korú kisfia volt. Velünk szemben, a Jászai Mari térre néző lakásban lakott Gervay Erzsi énekesnő a lányával, Gervay Marica színésznővel; velük lakott Vidor Ferike jónevü komika. Valószínűleg több lakó is volt ott, de a nevükre nem emlékszem.

A negyedik emeleten megmaradt és működött a Palatinus Építő- és Ingatlanforgalmi Rt. irodája, ahol a keresztény alkalmazottak tovább dolgoztak. Nem tudom, hogy a vállalatot ebben az időben ki irányította; a tulajdonos Schiffer Miksa mérnök a németek bevonulása után öngyilkos lett.
A második emeleten lakott Kárász Oszkár a feleségével; más nevekre sajnos nem emlékszem.

A nyár folyamán megkezdődtek a bombázások; esténként nem vetkőztünk le, a szirénázás hangjára lementünk a légópincébe. Anyám egy kis lakkbőröndben hozta magával a legfontosabb iratokat, és talán valamilyen ennivalót. Ezekben a házakban másfél emelet mélyen voltak a pincék, a körülményekhez képest bombabiztosnak tekintették őket. Itt késő estig, amíg le nem fújták a légiriadót, egyszerű padokon ültünk. Ha nem tévedek, ezek a bombatámadások néhány hétig tartottak, aztán megszűntek.

A házból napközben ki lehetett menni, valamilyen élelmiszerjegyet kaptunk, amivel vásárolni lehetett. Ahol volt otthon férfi, inkább az ment le vásárolni, de sok családból a férfiak munkaszolgálatosok voltak, ott az asszonyoknak kellett mindenről gondoskodni.

A nyár számomra eseménytelenül telt el, a házban lakó gyerekekkel a folyosón játszottunk; akkor már nem vittek le a ház előtti játszótérre sem. A nyár folyamán egyszer sem voltam utcán. Augusztus végén szüleim a miniszterelnöktől kormányzói „Mentesítő okirat”-ot kaptak, ami a zsidókra vonatkozó rendelkezések hatálya alól mentesített minket, de ez a fajvédelmi és a vagyonjogi rendelkezésekre nem vonatkozott. Gondolom, hogy ezt apám I. világháborús kitüntetése és zászlósi rangja alapján kérelmezte és kapta meg. A mentesítés birtokában apám kérvényezte, hogy költözhessünk vissza régi lakásunkba, ahol egyébként akkor már egy nyilas párttag lakott. A szeptember végéig érvényes engedélyt megkapta, és gondolom, hogy hosszas alkudozás után szeptember végén visszaköltözhettünk a lakás cselédszobájába. Apám első dolga volt, hogy egy rádiót vegyen; rádió és telefon hiányában nem tudom, hogyan értesültek egyáltalán a világban történtekről.

Október 15-én hallottuk a rádióban a Horthy-proklamációt, majd Szálasi hatalomátvételét. Szüleim teljesen tanácstalanok voltak, de másnapra egyértelművé vált, hogy vissza kell mennünk a csillagos házba. Onnan időközben eltűnt az öttagú család, és apám húga is valahova elment a férjével. Mint később kiderült, a szüleim tudták, hogy ki szerzett nekik búvóhelyet.
Október 19-én reggel megjelentek a házban a nyilasok, minden férfit az udvarra parancsoltak, és elvitték őket, köztük apámat is. Utóbb kiderült, hogy az óbudai téglagyárba mentek (ahol az említett Kárász Oszkár, aki cukorbeteg volt, mérget vett be és meghalt); onnan pedig gyalogmenetben Hegyeshalom felé mentek tovább.

Néhány napon belül robbant fel a Margit híd pesti oldala; a felrobbant hidat, a folyóba zuhant villamost, a vízben úszó halottakat az egyik térre néző lakás ablakából láttuk, felejthetetlen látvány volt.

Közben anyám, apám távollétében próbált valamilyen menlevelet szerezni; a svéd Követségtől visszautasították a kérelmet, de svájci menlevelet sikerült az egész család részére szereznie.
Újabb néhány napon belül megint nyilasok jöttek a házba, ezúttal a nőket és gyerekeket parancsolták az udvarra, ami bármilyen szörnyű következményeket jelenthetett. Első lépésben a szemben lévő, Rudolf tér 1. alatti, szintén csillagos házba vittek, ahonnan már előbb elvihették a zsidókat, mert a lakások üresek voltak. Itt egy-egy lakásba sok ember került, másnap hajnalig nem történt semmi, de még sötét volt, amikor nyilasok dörömböltek az ajtókon, hogy mindenki menjen le az udvarra. Anyám megkérdezte az egyik nyilast, hogy mi lesz a gyerekekkel, amire a válasz az volt, hogy azokról majd ők gondoskodnak. Ezt hallva anyám elájult; két férfi megfogta és az egyik üres lakásba vitte, én meg mentem utána – ezt nem akadályozták meg. Anyám, amikor magához tért, azt mondta, hogy semmilyen kopogásra, zörgetésre ne mozduljak; valóban ilyen módon végignézték a lakásokat, de be nem jöttek, és mi ott maradtunk. Amikor minden elcsendesedett, egyszerűen visszamentünk a tér másik oldalán lévő lakásba, és olyan szerencsénk volt, hogy senki nem látott meg.

A Katona József utca 39.
Novemberben kapott anyám egy „beutalót” a Katona József utca 39-ben lévő svájci „védett házba”, azzal, hogy haladéktalanul költözzünk oda. Vittük magunkkal az akkor már minden eshetőségre összekészített hátizsákot, és valahogy átkerült három matrac is. Szerencsénk volt, mert nagyanyámmal hárman beköltözhettünk az ottani cselédszobába; a lakásban kilencvennél több ember volt, akik egymás hegyén-hátán feküdtek, kisgyerekek bilin csúszkáltak, a WC előtt hosszú sor állt. Az udvarra időről időre betereltek más házból elhajtott csoportokat. Anyám egy mosófazékban levest főzött, amit levittünk az udvarra, és a megrémült, átfázott embereknek kiosztottuk.

Apámat befolyásos ismerősök segítségével Hegyeshalomnál visszaengedték, így még néhány napot velünk tölthetett. November 29-én hajnalban ismét nyilasok zörgettek be a lakásokba – ezek nem is felnőttek, egyszerű suhancok voltak -, az átadott iratokat széttépték, mindenkit leparancsoltak az utcára. Ott álltunk hátizsákkal több órán át, majd kivittek az Újpesti rakpartra, ahol a Sziget utcánál (ma: Radnóti Miklós utca) ismét hosszan álltunk. Aztán nagyanyám az egyik rendőr figyelmét elvonta, anyám intett, hogy a hátizsákot rakjam le, és búcsú nélkül elmentünk. Az Újpesti rakpart 5-ben volt anyám nővére, oda valahogy beengedett a házmester, onnan továbbmentünk még aznap ismerősökhöz, attól kezdve hamis papírokkal bujkáltunk. Apámat elhurcolták Buchenwaldba, soha többé nem láttuk.

2014. június 17., kedd

XIII. kerület, Csanády utca 18. - Ránki Júlia

A dédapám és a nagyapám (Félix), és anyám (Vera) gyerekként, valamint a németek elől vidékről menekülő unokatestvérei (Kati és Imre) a Csanády u. 18-ban együtt laktak egy ideig. 2002-ben jártak utoljára Budapesten. Akkor mesélték el, amire emlékeztek.

Kati kilenc hónapos terhesen Tokajból jött föl, mert a helybéli csendőr figyelmeztette, hogy meneküljön. Imre munkaszolgálatos volt. Anyám hamis papírokkal cselédlány volt a VI. kerületben. „Zsidó ház volt. De nem volt védett ház. Össze voltunk költöztetve. Megvoltunk azért, nem volt különösebb probléma, de azután…. jöttek, hogy minden férfinek le kell mennie az udvarra. Elvitték őket. Nem mondták meg, hogy hová viszik őket, de mindenki tudta, hogy a víz, a Duna felé…Mikor jöttek a lakásba, föl a Csanády utcába, Félix bácsit elvitték, … később jöttek, hogy a nőknek is menni kell. És nekem ott volt a bébi a szoba közepén. Volt egy mózeskosár és amikor a szegény lányok lementek, meg több mindenki a házból, akkor jött két nyilas föl, végig, ellenőrizni, hogy nem-e maradt valaki a lakásban … és én ott voltam a gyerekkel. A két nyilas – olyan körülbelül 18 éves suhancok voltak – mondja, hogy hát én miért nem mentem le? Hát mondom… – nagyon sajnálom, nem tudok ezzel a bébivel lemenni és erre ők elsétáltak. Két hónapos volt a gyerek.”

Kati később férjével és két gyerekkel Kanadába ment, Imre pedig Izraelbe. Félix nagyapám nyomtalanul tűnt el. A nevét sehol nem jegyezték föl, csak a családi emlékezet őrzi és ez az egy mondat a szemtanú rokonoktól.

VII. kerület, Kazinczy utca 7. - Szász Barna

Lakik a házban ma is egy néni, legyen Klára néni. Klára néni ma 80 éves, és ugyan 58 óta lakik a házban, de kiderült, hogy előtte már egyszer a háború alatt is itt volt: ide hurcolták őt anyjával és húgával együtt a zsidótörvények miatt. Egy kis második emeleti lakásba rakták őket harmincadmagukkal, ahol olyan sokan voltak, hogy egyszerre csak állva fértek el. WC nem volt, vödörbe kellett intézni a szükségleteiket. Klára néninek csak egyik felmenője volt zsidó, a másik ágon "goj" volt, sőt, egy tiszt is volt a rokonságban. Klára néniék már hetek, hónapok óta laktak embertelen körülmények között a házban, amikor egyszer csak megjelent ez a tiszt rokon, felmutatott a ház őreinek egy papírt, kézen fogta Klára nénit, húgát és édesanyját, majd kisétált velük és elvitte őket egy Damjanich úti ház pincéjébe. Onnantól kezdve a sötét pincében éltek hónapokon át, egészen Budapest felszabadításáig.

Klára néni ekkor tudta csak meg, hogy egy nappal azután, hogy rokona kihozta őket a Kazinczy utca 7-ből, a házból mindenkit deportáltak.

2014. június 16., hétfő

VII. kerület, Kazinczy utca 55. - Négyesi György

A házban laktak a holocaust idején az apósom, Weisz Hugó, az anyósom, Weisz Hugóné Bronner Éva, a feleségem nagyszülei, Bronner Artúr és Jolán, a nagybátyja és végül a dédanyja, akit 84 évesen Pestre menekítettek Rózsahegyről. Az apósom innen került oroszországi munkaszolgálatba, majd hadifogságba, az anyósomat innen deportálták. A nagyapa és külön a nagymama a dédmamával újlipótvárosi védett házakba húzódtak. Az anyósom testvérét a hadiérettségi után azonnal Borba deportálták. Csodálatos módon a ház lakói mind túlélték a holocaustot. Amikor a nagyszülők hazatértek, a ház földszintjén, a nagyapa fehérnemű- és rövidáru-üzletében lovak álltak, az emeleti lakásban a szovjet hadsereg állomásozott. A tisztek befogadták a nagyszülőket, és megrendelték, hogy a nagymama főzzön nekik, a nyersanyagokat helybe hozták. 35 kilósan hazavánszorgott anyósomat a nagymama a konyha melletti fürdőszobába dugta, és néha egy-egy falatot csempészett neki. Ennek a családnak állít emléket Budapest Főváros Levéltára "Széttépett esztendők 1938-1944" kiállítása egyik tablója.

V. kerület, Falk Miksa utca 4. - H. I. visszemlékezése

A Falk Miksa u. 4. sz. csillagos ház története a nyilas érában

Egyedi és különleges története a nyilas hatalomátvétel után kezdődött. Szoros összefüggésben áll a hitleri birodalom Magyarországi vagyonharácsolásával. Tehát előzményei 1944. március 19-ére nyúlnak vissza. Persze az összes csillagos házé, de ezé másképpen. Leírom, saját élményeim és ismereteim alapján.

Tovább...

A német megszállócsapatokkal érkezett Budapestre különleges megbízással Kurt A. Becher SS-Obersturmbannführer (alezredes), Himmler gazdasági tanácsadója, majd magyarországi gazdasági megbízottja. Feladata – együttműködve a deportálást felügyelő Eichmannal – elsősorban a magyar zsidóság értékeinek (vállalatok, árukészletek, jelentősebb vagyontárgyak, pénztartalékok, stb.) megszerzése a hitleri Birodalom számára. Becher legnagyobb eredménye a hatalmas értékű Weiss Manfréd gyáróriás megszerzése volt. Összegyűjtötték a mozdítható értékeket is, majd kiszállították az országból. Ennek egyik – bizonyára a legkisebb értéket képviselő, de a német lakosság hangulatát valószínűleg pozitívan befolyásoló – ága volt a jobb élelmiszer és ruházati ellátás biztosítása 1944. karácsonyára.

A kiszállítandó áruk összegyűjtésére (a bezárt zsidó üzletek és ipari műhelyek raktáraiból) és egyes alapanyagok feldolgozására késztermékké, zsidó munkaerőt használtak. E célra raktárakat és műhelyeket valószínűleg már 1944. áprilistól felállítottak. Szálasi hatalomra jutása után, valamikor október végén összegyűjtöttek budapesti (szakmailag jó hírű) iparosokat, kereskedőket, családostul. Akiket összeszedtek, ideiglenesen a Kossuth Lajos utcai Gourmand kávéház emeleti helyiségeiben szállásolták el. Azt a helyiséget használták az összeszedett áruk ideiglenes tárolására. Ott a raktárakból már begyűjtött szövetbálákon lehetett aludni. Majd a következő napon, a Falk Miksa utca 4. sz. házban, a zsidó lakásokba zsúfolva helyezték el a begyűjtött embereket. A lakásokban azután fotelokban, földre terített szőnyegeken és pokrócokon kellett aludni. A „beszállásolás” napja már feledésbe merült. Az azonban biztos, hogy a Margithíd felrobbantásának „eredményét” (november 4-én) e ház tetejéről lehetett megnézni.

A felnőtteket (szakembereket és családtagokat) reggelenként SS kísérettel munkára vitték. Teherautóra rakatták velük a raktárkészleteket. A feldolgozandó anyagokat műhelyekbe szállították, ahol felső ruházat (kabát, öltöny, női ruha), fehérnemű, cipő készült. Egy pékség is működött a szomszédos Személynök (ma Balassi Bálint) utcában, ahol kalácsot, mézeskalácsot és karácsonyfadíszeket készítettek nagy mennyiségben. Oda is a családtagok közül vittek segédmunkaerőt. A készterméket azután – a raktárakból és a műhelyekből – dunai uszályokba kellett bepakolni (és talán vagonokba is). Elszállítottak más begyűjtött élelmiszert is, burgonyát, hagymát, lisztet, cukrot, libát, kacsát és még ki tudja mi mindent.

Amint a Főváros ostroma elérte Pest belső területeit, a bombázások és az ágyútűz miatt már naphosszat (és persze éjszaka is) a pincében kellett tartózkodni, valamelyes védelmet keresve. Ott a rendeleteknek megfelelően a házban maradt keresztényektől elkülönítve helyezték el a zsidókat. A támadások szünetében fel lehetett menni az udvarra, ahonnan mindenki gyorsan visszaérhetett a pincehelyiségekbe. Az udvarból nyílt a házfelügyelő lakása is, aki jó pénzért megengedte, hogy konyhájában az asszonyok teát, levest esetleg más ételt főzzenek a németektől kapott alapanyagokból.

A munka fejében és nyilván a „munkavégző képesség” megőrzése céljából a családokat ellátták némi élelmiszerrel. Méghozzá olyasmivel, amit akkor már a város (nem gettóba zárt) civil lakossága is többnyire nélkülözött: kenyér, hús (baromfi is!), burgonya, zsír. A ház kapujában SS őrség állt, hogy a munkaerőt őrizzék, nehogy valaki eltűnjön. Ez egyébként azért sem volt „ártalmas”, mert a közeli (Szent István krt. 2. szám alatti) nyilas-házból a „testvérek” időnként megjelentek razziázni, miként a Lipótváros minden (védett) csillagos házában. Zajos szóváltásokra is sor került az őrök és a razziázók között. Egyszer-egyszer az őrök kihívták az SS készültséget is, hogy felülkerekedjenek.

Ennek a háznak a „lakói” szerencsésen megmenekültek, itt szabadultak fel. Ebben a szerencsében szerepe volt a ház kiváltságos helyzetének is. Amikor az SS különleges kommandói elhagyták Pestet, Wehrmacht őrséget állítottak a kapuba. Vélhetően arra számítottak, hogy rövidesen visszatérnek és folytathatják megkezdett tevékenységüket. Bár közvetlenül az SS katonák többsége sem kellemetlenkedett, a Wehrmacht emberei még a pincébe is lelátogattak barátságos beszélgetésre, hiszen a felnőttek jól beszéltek németül. Beszéltek a családjukról és háborús viszontagságaikról. Két nap multán – január 17-éről, 18-ára virradóan – ők is Budára távoztak. Késő este bejöttek „elköszönni” a pincébe, majd kora hajnalban géppisztolyos szovjet katonák jelentek meg, bujkáló németeket és fegyvert keresve. Azután, néhány nap elteltével, amikor a belső területeken csökkent a harci tevékenység, el lehetett hagyni a házat és felkeresni a régi lakóhelyet.

Oldalak