Reflexiók - Időrendben

Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!

2014. június 18., szerda

XIII. kerület, Katona József utca 39.

A Palatinus házak 1911-ben a Margit híd pesti hídfőjénél, a mai Jászai Mari téren (korábban: Rudolf trónörökös tér) épültek. Az U alakú háztömb öt házból állt: a Jászai Mari tér 5, 6, a Pozsonyi út 4. és a Katona József utca 26. és 28. számú házból. A Dunapart felőli oldalon, az U két szárnya között franciaudvar volt. A házak közül 1944-ben a Jászai Mar tér 5. sz. házat kivéve mindegyik csillagos ház lett.

Tovább...

Szüleimmel a Jászai Mari tér 5-ben, egy két szoba hallos lakásban laktunk; innen kellett elköltöznünk 1944. június 24-én. Kijelölt lakhelyünk a Jászai Mari tér 6. ötödik emeletén, nagyanyám, Schwarz Arnoldné kétszobás lakása volt, ahova nagyanyámon és rajtunk kívül még az öttagú Szlovák családot – szülőket, nagyszülőket és egy gyereket - is beköltöztettek. Így a franciaudvarra néző két szobában a két család, a cselédszobában nagyanyám lakott. A lakásban volt külön fürdőszoba, WC, konyha és kamra, ami a körülményekhez képest elfogadható elhelyezést jelentett, bár természetesen voltak súrlódások, különösen a konyhahasználat miatt.

Az ötemeletes házban részben eredetileg is ott lakó, részben beköltöztetett zsidó családok laktak, de volt néhány kivétel is. Így például a II. emeleten lakott a már hosszabb ideje ott élő Dr. Pilis tisztiorvos a családjával; ajtajukra ki volt írva, hogy „Itt nem laknak zsidók”. Hasonlóképpen ott maradt a házfelügyelő, Ivanovics Mihály a családjával; nem emlékszem olyan esetre, hogy a zsidó családokkal másképpen viselkedett volna, mint a megszállás előtt.

Az első emeleten lakott apám húga a férjével, Dr. Varannai István ügyvéddel. Hatszobás lakásukból két szobát már hosszú ideje bérelt iroda céljára egy keresztény ügyvéd (Dr. Jankovits Endre), egy szobába beköltözött nagybátyám titkárnője, Barta Tiborné az édesanyjával, egy szobába pedig nagynéném egy gyerekkori barátnője. A negyedik szobában nagybátyám öccse, dr. Varannai Aurél közgazdasági újságíró lakott feleségével és 11-12 éves lányával.

Az ötödik emeleten mellettünk Goldner Elemér bútorkereskedő lakott a feleségével és velem körülbelül egyidős – 8 éves – lányával, Verával; a lakás egyik szobájába egy családot költöztettek, akiknek hasonló korú kisfia volt. Velünk szemben, a Jászai Mari térre néző lakásban lakott Gervay Erzsi énekesnő a lányával, Gervay Marica színésznővel; velük lakott Vidor Ferike jónevü komika. Valószínűleg több lakó is volt ott, de a nevükre nem emlékszem.

A negyedik emeleten megmaradt és működött a Palatinus Építő- és Ingatlanforgalmi Rt. irodája, ahol a keresztény alkalmazottak tovább dolgoztak. Nem tudom, hogy a vállalatot ebben az időben ki irányította; a tulajdonos Schiffer Miksa mérnök a németek bevonulása után öngyilkos lett.
A második emeleten lakott Kárász Oszkár a feleségével; más nevekre sajnos nem emlékszem.

A nyár folyamán megkezdődtek a bombázások; esténként nem vetkőztünk le, a szirénázás hangjára lementünk a légópincébe. Anyám egy kis lakkbőröndben hozta magával a legfontosabb iratokat, és talán valamilyen ennivalót. Ezekben a házakban másfél emelet mélyen voltak a pincék, a körülményekhez képest bombabiztosnak tekintették őket. Itt késő estig, amíg le nem fújták a légiriadót, egyszerű padokon ültünk. Ha nem tévedek, ezek a bombatámadások néhány hétig tartottak, aztán megszűntek.

A házból napközben ki lehetett menni, valamilyen élelmiszerjegyet kaptunk, amivel vásárolni lehetett. Ahol volt otthon férfi, inkább az ment le vásárolni, de sok családból a férfiak munkaszolgálatosok voltak, ott az asszonyoknak kellett mindenről gondoskodni.

A nyár számomra eseménytelenül telt el, a házban lakó gyerekekkel a folyosón játszottunk; akkor már nem vittek le a ház előtti játszótérre sem. A nyár folyamán egyszer sem voltam utcán. Augusztus végén szüleim a miniszterelnöktől kormányzói „Mentesítő okirat”-ot kaptak, ami a zsidókra vonatkozó rendelkezések hatálya alól mentesített minket, de ez a fajvédelmi és a vagyonjogi rendelkezésekre nem vonatkozott. Gondolom, hogy ezt apám I. világháborús kitüntetése és zászlósi rangja alapján kérelmezte és kapta meg. A mentesítés birtokában apám kérvényezte, hogy költözhessünk vissza régi lakásunkba, ahol egyébként akkor már egy nyilas párttag lakott. A szeptember végéig érvényes engedélyt megkapta, és gondolom, hogy hosszas alkudozás után szeptember végén visszaköltözhettünk a lakás cselédszobájába. Apám első dolga volt, hogy egy rádiót vegyen; rádió és telefon hiányában nem tudom, hogyan értesültek egyáltalán a világban történtekről.

Október 15-én hallottuk a rádióban a Horthy-proklamációt, majd Szálasi hatalomátvételét. Szüleim teljesen tanácstalanok voltak, de másnapra egyértelművé vált, hogy vissza kell mennünk a csillagos házba. Onnan időközben eltűnt az öttagú család, és apám húga is valahova elment a férjével. Mint később kiderült, a szüleim tudták, hogy ki szerzett nekik búvóhelyet.
Október 19-én reggel megjelentek a házban a nyilasok, minden férfit az udvarra parancsoltak, és elvitték őket, köztük apámat is. Utóbb kiderült, hogy az óbudai téglagyárba mentek (ahol az említett Kárász Oszkár, aki cukorbeteg volt, mérget vett be és meghalt); onnan pedig gyalogmenetben Hegyeshalom felé mentek tovább.

Néhány napon belül robbant fel a Margit híd pesti oldala; a felrobbant hidat, a folyóba zuhant villamost, a vízben úszó halottakat az egyik térre néző lakás ablakából láttuk, felejthetetlen látvány volt.

Közben anyám, apám távollétében próbált valamilyen menlevelet szerezni; a svéd Követségtől visszautasították a kérelmet, de svájci menlevelet sikerült az egész család részére szereznie.
Újabb néhány napon belül megint nyilasok jöttek a házba, ezúttal a nőket és gyerekeket parancsolták az udvarra, ami bármilyen szörnyű következményeket jelenthetett. Első lépésben a szemben lévő, Rudolf tér 1. alatti, szintén csillagos házba vittek, ahonnan már előbb elvihették a zsidókat, mert a lakások üresek voltak. Itt egy-egy lakásba sok ember került, másnap hajnalig nem történt semmi, de még sötét volt, amikor nyilasok dörömböltek az ajtókon, hogy mindenki menjen le az udvarra. Anyám megkérdezte az egyik nyilast, hogy mi lesz a gyerekekkel, amire a válasz az volt, hogy azokról majd ők gondoskodnak. Ezt hallva anyám elájult; két férfi megfogta és az egyik üres lakásba vitte, én meg mentem utána – ezt nem akadályozták meg. Anyám, amikor magához tért, azt mondta, hogy semmilyen kopogásra, zörgetésre ne mozduljak; valóban ilyen módon végignézték a lakásokat, de be nem jöttek, és mi ott maradtunk. Amikor minden elcsendesedett, egyszerűen visszamentünk a tér másik oldalán lévő lakásba, és olyan szerencsénk volt, hogy senki nem látott meg.

A Katona József utca 39.
Novemberben kapott anyám egy „beutalót” a Katona József utca 39-ben lévő svájci „védett házba”, azzal, hogy haladéktalanul költözzünk oda. Vittük magunkkal az akkor már minden eshetőségre összekészített hátizsákot, és valahogy átkerült három matrac is. Szerencsénk volt, mert nagyanyámmal hárman beköltözhettünk az ottani cselédszobába; a lakásban kilencvennél több ember volt, akik egymás hegyén-hátán feküdtek, kisgyerekek bilin csúszkáltak, a WC előtt hosszú sor állt. Az udvarra időről időre betereltek más házból elhajtott csoportokat. Anyám egy mosófazékban levest főzött, amit levittünk az udvarra, és a megrémült, átfázott embereknek kiosztottuk.

Apámat befolyásos ismerősök segítségével Hegyeshalomnál visszaengedték, így még néhány napot velünk tölthetett. November 29-én hajnalban ismét nyilasok zörgettek be a lakásokba – ezek nem is felnőttek, egyszerű suhancok voltak -, az átadott iratokat széttépték, mindenkit leparancsoltak az utcára. Ott álltunk hátizsákkal több órán át, majd kivittek az Újpesti rakpartra, ahol a Sziget utcánál (ma: Radnóti Miklós utca) ismét hosszan álltunk. Aztán nagyanyám az egyik rendőr figyelmét elvonta, anyám intett, hogy a hátizsákot rakjam le, és búcsú nélkül elmentünk. Az Újpesti rakpart 5-ben volt anyám nővére, oda valahogy beengedett a házmester, onnan továbbmentünk még aznap ismerősökhöz, attól kezdve hamis papírokkal bujkáltunk. Apámat elhurcolták Buchenwaldba, soha többé nem láttuk.

VII. kerület, Erzsébet körút 50. - Szántó Péter

4 éves voltam, amikor az Erzsébet körút 50-be, mint csillagos házba kerültem. A 3. emeleten, Herceg Lajoséknál "laktunk" harmincan. Ami biztos, hogy anyám, bátyám és én életben maradtunk. Viszont a nagypapát, Szántó Gézát 1945. januárjában lelőtte egy nyilas suhanc a lépcsőn, mert egy légiriadónál "lassan ment lefelé" a 80 éves, elgyengült öregember. Ő ott halt meg, ebben a csillagos házban.

XIII. kerület, Jászai Mari tér 6.

A Palatinus házak 1911-ben a Margit híd pesti hídfőjénél, a mai Jászai Mari téren (korábban: Rudolf trónörökös tér) épültek. Az U alakú háztömb öt házból állt: a Jászai Mari tér 5, 6, a Pozsonyi út 4. és a Katona József utca 26. és 28. számú házból. A Dunapart felőli oldalon, az U két szárnya között franciaudvar volt. A házak közül 1944-ben a Jászai Mar tér 5. sz. házat kivéve mindegyik csillagos ház lett.

Tovább...

Szüleimmel a Jászai Mari tér 5-ben, egy két szoba hallos lakásban laktunk; innen kellett elköltöznünk 1944. június 24-én. Kijelölt lakhelyünk a Jászai Mari tér 6. ötödik emeletén, nagyanyám, Schwarz Arnoldné kétszobás lakása volt, ahova nagyanyámon és rajtunk kívül még az öttagú Szlovák családot – szülőket, nagyszülőket és egy gyereket - is beköltöztettek. Így a franciaudvarra néző két szobában a két család, a cselédszobában nagyanyám lakott. A lakásban volt külön fürdőszoba, WC, konyha és kamra, ami a körülményekhez képest elfogadható elhelyezést jelentett, bár természetesen voltak súrlódások, különösen a konyhahasználat miatt.

Az ötemeletes házban részben eredetileg is ott lakó, részben beköltöztetett zsidó családok laktak, de volt néhány kivétel is. Így például a II. emeleten lakott a már hosszabb ideje ott élő Dr. Pilis tisztiorvos a családjával; ajtajukra ki volt írva, hogy „Itt nem laknak zsidók”. Hasonlóképpen ott maradt a házfelügyelő, Ivanovics Mihály a családjával; nem emlékszem olyan esetre, hogy a zsidó családokkal másképpen viselkedett volna, mint a megszállás előtt.

Az első emeleten lakott apám húga a férjével, Dr. Varannai István ügyvéddel. Hatszobás lakásukból két szobát már hosszú ideje bérelt iroda céljára egy keresztény ügyvéd (Dr. Jankovits Endre), egy szobába beköltözött nagybátyám titkárnője, Barta Tiborné az édesanyjával, egy szobába pedig nagynéném egy gyerekkori barátnője. A negyedik szobában nagybátyám öccse, dr. Varannai Aurél közgazdasági újságíró lakott feleségével és 11-12 éves lányával.

Az ötödik emeleten mellettünk Goldner Elemér bútorkereskedő lakott a feleségével és velem körülbelül egyidős – 8 éves – lányával, Verával; a lakás egyik szobájába egy családot költöztettek, akiknek hasonló korú kisfia volt. Velünk szemben, a Jászai Mari térre néző lakásban lakott Gervay Erzsi énekesnő a lányával, Gervay Marica színésznővel; velük lakott Vidor Ferike jónevü komika. Valószínűleg több lakó is volt ott, de a nevükre nem emlékszem.

A negyedik emeleten megmaradt és működött a Palatinus Építő- és Ingatlanforgalmi Rt. irodája, ahol a keresztény alkalmazottak tovább dolgoztak. Nem tudom, hogy a vállalatot ebben az időben ki irányította; a tulajdonos Schiffer Miksa mérnök a németek bevonulása után öngyilkos lett.
A második emeleten lakott Kárász Oszkár a feleségével; más nevekre sajnos nem emlékszem.

A nyár folyamán megkezdődtek a bombázások; esténként nem vetkőztünk le, a szirénázás hangjára lementünk a légópincébe. Anyám egy kis lakkbőröndben hozta magával a legfontosabb iratokat, és talán valamilyen ennivalót. Ezekben a házakban másfél emelet mélyen voltak a pincék, a körülményekhez képest bombabiztosnak tekintették őket. Itt késő estig, amíg le nem fújták a légiriadót, egyszerű padokon ültünk. Ha nem tévedek, ezek a bombatámadások néhány hétig tartottak, aztán megszűntek.

A házból napközben ki lehetett menni, valamilyen élelmiszerjegyet kaptunk, amivel vásárolni lehetett. Ahol volt otthon férfi, inkább az ment le vásárolni, de sok családból a férfiak munkaszolgálatosok voltak, ott az asszonyoknak kellett mindenről gondoskodni.

A nyár számomra eseménytelenül telt el, a házban lakó gyerekekkel a folyosón játszottunk; akkor már nem vittek le a ház előtti játszótérre sem. A nyár folyamán egyszer sem voltam utcán. Augusztus végén szüleim a miniszterelnöktől kormányzói „Mentesítő okirat”-ot kaptak, ami a zsidókra vonatkozó rendelkezések hatálya alól mentesített minket, de ez a fajvédelmi és a vagyonjogi rendelkezésekre nem vonatkozott. Gondolom, hogy ezt apám I. világháborús kitüntetése és zászlósi rangja alapján kérelmezte és kapta meg. A mentesítés birtokában apám kérvényezte, hogy költözhessünk vissza régi lakásunkba, ahol egyébként akkor már egy nyilas párttag lakott. A szeptember végéig érvényes engedélyt megkapta, és gondolom, hogy hosszas alkudozás után szeptember végén visszaköltözhettünk a lakás cselédszobájába. Apám első dolga volt, hogy egy rádiót vegyen; rádió és telefon hiányában nem tudom, hogyan értesültek egyáltalán a világban történtekről.

Október 15-én hallottuk a rádióban a Horthy-proklamációt, majd Szálasi hatalomátvételét. Szüleim teljesen tanácstalanok voltak, de másnapra egyértelművé vált, hogy vissza kell mennünk a csillagos házba. Onnan időközben eltűnt az öttagú család, és apám húga is valahova elment a férjével. Mint később kiderült, a szüleim tudták, hogy ki szerzett nekik búvóhelyet.
Október 19-én reggel megjelentek a házban a nyilasok, minden férfit az udvarra parancsoltak, és elvitték őket, köztük apámat is. Utóbb kiderült, hogy az óbudai téglagyárba mentek (ahol az említett Kárász Oszkár, aki cukorbeteg volt, mérget vett be és meghalt); onnan pedig gyalogmenetben Hegyeshalom felé mentek tovább.

Néhány napon belül robbant fel a Margit híd pesti oldala; a felrobbant hidat, a folyóba zuhant villamost, a vízben úszó halottakat az egyik térre néző lakás ablakából láttuk, felejthetetlen látvány volt.

Közben anyám, apám távollétében próbált valamilyen menlevelet szerezni; a svéd Követségtől visszautasították a kérelmet, de svájci menlevelet sikerült az egész család részére szereznie.
Újabb néhány napon belül megint nyilasok jöttek a házba, ezúttal a nőket és gyerekeket parancsolták az udvarra, ami bármilyen szörnyű következményeket jelenthetett. Első lépésben a szemben lévő, Rudolf tér 1. alatti, szintén csillagos házba vittek, ahonnan már előbb elvihették a zsidókat, mert a lakások üresek voltak. Itt egy-egy lakásba sok ember került, másnap hajnalig nem történt semmi, de még sötét volt, amikor nyilasok dörömböltek az ajtókon, hogy mindenki menjen le az udvarra. Anyám megkérdezte az egyik nyilast, hogy mi lesz a gyerekekkel, amire a válasz az volt, hogy azokról majd ők gondoskodnak. Ezt hallva anyám elájult; két férfi megfogta és az egyik üres lakásba vitte, én meg mentem utána – ezt nem akadályozták meg. Anyám, amikor magához tért, azt mondta, hogy semmilyen kopogásra, zörgetésre ne mozduljak; valóban ilyen módon végignézték a lakásokat, de be nem jöttek, és mi ott maradtunk. Amikor minden elcsendesedett, egyszerűen visszamentünk a tér másik oldalán lévő lakásba, és olyan szerencsénk volt, hogy senki nem látott meg.

A Katona József utca 39.
Novemberben kapott anyám egy „beutalót” a Katona József utca 39-ben lévő svájci „védett házba”, azzal, hogy haladéktalanul költözzünk oda. Vittük magunkkal az akkor már minden eshetőségre összekészített hátizsákot, és valahogy átkerült három matrac is. Szerencsénk volt, mert nagyanyámmal hárman beköltözhettünk az ottani cselédszobába; a lakásban kilencvennél több ember volt, akik egymás hegyén-hátán feküdtek, kisgyerekek bilin csúszkáltak, a WC előtt hosszú sor állt. Az udvarra időről időre betereltek más házból elhajtott csoportokat. Anyám egy mosófazékban levest főzött, amit levittünk az udvarra, és a megrémült, átfázott embereknek kiosztottuk.

Apámat befolyásos ismerősök segítségével Hegyeshalomnál visszaengedték, így még néhány napot velünk tölthetett. November 29-én hajnalban ismét nyilasok zörgettek be a lakásokba – ezek nem is felnőttek, egyszerű suhancok voltak -, az átadott iratokat széttépték, mindenkit leparancsoltak az utcára. Ott álltunk hátizsákkal több órán át, majd kivittek az Újpesti rakpartra, ahol a Sziget utcánál (ma: Radnóti Miklós utca) ismét hosszan álltunk. Aztán nagyanyám az egyik rendőr figyelmét elvonta, anyám intett, hogy a hátizsákot rakjam le, és búcsú nélkül elmentünk. Az Újpesti rakpart 5-ben volt anyám nővére, oda valahogy beengedett a házmester, onnan továbbmentünk még aznap ismerősökhöz, attól kezdve hamis papírokkal bujkáltunk. Apámat elhurcolták Buchenwaldba, soha többé nem láttuk.

XIII. kerület, Bulcsú utca 21/a. - Kósa Judit

A Bulcsú utca 21/a szám alatti házban lakom 1983 óta. Édesapám szülei 1956 után költöztek oda, apukám két fiú testvérével együtt tulajdonképpen a házban nőtt fel, és én is 3 testvéremmel. A nagyszüleim már nem élnek, és nagyon kevés dolgot meséltek el; papát Mauthausenbe vitték a munkaszolgálat után, mama egész családját Auschwitzba Sopron mellől Beled községből, ő bujkált Pesten.

Tovább...

A Bulcsú utca 21/a számú házban lakott Glázner Piroska néni, a Glázner család egyik leszármazottja, úgy tudom a nagypapája császári, királyi udvari pék volt és a Katona József utca, Hollán utca utca környékén is volt pékségük. Piri nénit bújtatták a háború alatt ott a Bulcsú u. 21/a számú házban, az édesanyja bízta rá a házmesterre, aki távoli rokonnak mondta Piri nénit, ha ellenőrzés volt, talán valamilyen papírokat is szerzett Piri néninek. Úgy tudom, hogy Piri nénin kívül még 2-3 embert sikerült bújtatni a házban, de hogy ők túlélték -e a háborút azt nem tudom. Piri néni családjáé volt a Lehel úton és környékén számos ház, ingatlan és végül csak a Bulcsú utcai házból 1 szobát hagytak neki, édesanyjának pedig Budán egy szintén a tulajdonukban lévő villából egy részt. Apukám gimnazistaként hétvégente kísérte fel mindig Budára Piri nénit az édesanyjához és utána hozta vissza a Bulcsú utcába. Piri nénit még én is ismertem gyermekként. Sokáig "kulcsos lift" működött a házban, Piri néni hajnal 5 és 6 között kiállt a gangra, elkezdett fütyülni és énekelni, addig amíg valaki fel nem hozta a liftet, mert nehezen tudott közlekedni, nem tudott volna lemenni a lépcsőn. A ház bejárat mellett balra volt egy kis trafik, mindig hozott nekünk tutti-fruttit, vagy tejkaramellát. A Bulcsú - Lehel sarkon volt egy kis kifőzde, oda járt át ebédelni, vagy a nagymamám főzött neki.

A házunkban lakik egy idős, nagyon beteg néni, aki 2 éve még azt mondta, hogy úgy szeretne mindent elmesélni a házról és a környékről, az egykor itt élt zsidó családokról, boltosokról... Ahogy mondta, mindenre emlékszik, mindenkinek a nevére, kinek milyen kis üzlete, műhelye volt. Legszívesebben én magam készítettem volna vele interjúkat, de akkor született a kislányom, és nem tudtam az interjú készítést felelősséggel elvállalni, mert folyamatos figyelem, törődés lett volna szükséges a néni felé, és úgy gondoltam, hogy ha valamibe belekezdek akkor azt tényleg felelősséggel kell megtennem. Sajnos most már nincs olyan mentális állapotban szerintem a néni, hogy beszélgetni lehessen vele.

Kósa Gergely - Poroló

2014. június 17., kedd

VII. kerület, Kazinczy utca 7. - Szász Barna

Lakik a házban ma is egy néni, legyen Klára néni. Klára néni ma 80 éves, és ugyan 58 óta lakik a házban, de kiderült, hogy előtte már egyszer a háború alatt is itt volt: ide hurcolták őt anyjával és húgával együtt a zsidótörvények miatt. Egy kis második emeleti lakásba rakták őket harmincadmagukkal, ahol olyan sokan voltak, hogy egyszerre csak állva fértek el. WC nem volt, vödörbe kellett intézni a szükségleteiket. Klára néninek csak egyik felmenője volt zsidó, a másik ágon "goj" volt, sőt, egy tiszt is volt a rokonságban. Klára néniék már hetek, hónapok óta laktak embertelen körülmények között a házban, amikor egyszer csak megjelent ez a tiszt rokon, felmutatott a ház őreinek egy papírt, kézen fogta Klára nénit, húgát és édesanyját, majd kisétált velük és elvitte őket egy Damjanich úti ház pincéjébe. Onnantól kezdve a sötét pincében éltek hónapokon át, egészen Budapest felszabadításáig.

Klára néni ekkor tudta csak meg, hogy egy nappal azután, hogy rokona kihozta őket a Kazinczy utca 7-ből, a házból mindenkit deportáltak.

XIII. kerület, Csanády utca 18. - Ránki Júlia

A dédapám és a nagyapám (Félix), és anyám (Vera) gyerekként, valamint a németek elől vidékről menekülő unokatestvérei (Kati és Imre) a Csanády u. 18-ban együtt laktak egy ideig. 2002-ben jártak utoljára Budapesten. Akkor mesélték el, amire emlékeztek.

Kati kilenc hónapos terhesen Tokajból jött föl, mert a helybéli csendőr figyelmeztette, hogy meneküljön. Imre munkaszolgálatos volt. Anyám hamis papírokkal cselédlány volt a VI. kerületben. „Zsidó ház volt. De nem volt védett ház. Össze voltunk költöztetve. Megvoltunk azért, nem volt különösebb probléma, de azután…. jöttek, hogy minden férfinek le kell mennie az udvarra. Elvitték őket. Nem mondták meg, hogy hová viszik őket, de mindenki tudta, hogy a víz, a Duna felé…Mikor jöttek a lakásba, föl a Csanády utcába, Félix bácsit elvitték, … később jöttek, hogy a nőknek is menni kell. És nekem ott volt a bébi a szoba közepén. Volt egy mózeskosár és amikor a szegény lányok lementek, meg több mindenki a házból, akkor jött két nyilas föl, végig, ellenőrizni, hogy nem-e maradt valaki a lakásban … és én ott voltam a gyerekkel. A két nyilas – olyan körülbelül 18 éves suhancok voltak – mondja, hogy hát én miért nem mentem le? Hát mondom… – nagyon sajnálom, nem tudok ezzel a bébivel lemenni és erre ők elsétáltak. Két hónapos volt a gyerek.”

Kati később férjével és két gyerekkel Kanadába ment, Imre pedig Izraelbe. Félix nagyapám nyomtalanul tűnt el. A nevét sehol nem jegyezték föl, csak a családi emlékezet őrzi és ez az egy mondat a szemtanú rokonoktól.

2014. június 16., hétfő

VII. kerület, Damjanich utca 18. - Harsányi Iván

Dr. Harsányi Ivánné, sz. Fenyves Ágnes (*1934) visszaemlékezése a Damjanich utca 18. sz. alatti sárgacsillagos házban töltött időszakról (1944. júniusától)

A házba egy Budapest, ferencvárosi Telepi utcai lakásból kellett átköltöznünk, ahol 1939 óta éltünk. Hárman voltunk, anyám, 14 éves nővérem és én. Ide a második zsidótörvény után költöztünk Kecskemétről. Apánk, magasan képzett szeszfőzőmester volt, de főnöke akkor közölte vele, hogy a zsidórendelkezések értelmében vezető beosztásban tovább nem alkalmazhatja. Ha vállalja a segédmunkás beosztást, és az ennek megfelelő alacsonyabb fizetést, maradhat. Ennek az anyagi szerencsétlenségnek köszönhettük későbbi életben maradásunkat, mert apám Budapesten próbált állást keresni (a kecskeméti zsidók közül alig valaki élte túl a deportálást). A fővárosban a Braun likőrgyárban kapott munkát. Formálisan itt is segédmunkás lett, de igényt tartottak szakképzettsége szerinti munkájára.

Tovább...

A Damjanich utcai házba anyám ismeretsége révén kerültünk, egyik barátnője befogadott hármunkat. Apánk nem volt velünk, hosszabb ideje már munkaszolgálatos volt. Kicsi volt a szoba, oda csak a dupla ágyat vihettük magunkkal, meg kisebb személyes holmikat. Megpróbáltunk valahogy eltengődni, az ellátás állandó nehézségei közepette. Anyám még egy darabig dolgozott valahol, amíg a kiterjesztett kijárási tilalom ennek is nem vetett véget. Mi, gyerekek az udvaron játszottunk. Erről „tárgyi emlékem” is van. Versenyt másztunk a kerítésen, mígnem belekaptam a kerítés tetején lévő vasnyílba, amely csúnyán fölsebezte. Senki nem volt otthon, a sebet a vízcsap alá tartottam, amitől még jobban kinyílt. Amikor Anyám hazajött, a tilalom miatt már nem vihetett orvoshoz. Másnapra csúnyán elmérgesedett, az orvos csak széttárta a kezét, ilyen állapotban nem tud hozzányúlni. Nagyon hosszú ideig tartott, amíg úgy-ahogy létrejött, ma is megvan a helye. A bombázások idején az ágyat levittük a légópincébe, annak a nyílt terében aludtunk. Így éltünk egészen a gettóba való beterelésünkig, amikor az ágy is elveszett: mikor valahogy elhelyezkedtünk, másnap visszamentünk érte, de valaki már nemzeti tulajdonba vette.

A gettó már egy másik történet: amikor fölszabadultunk (igenis!), tíz évesen nem tudtam a lábamra állni…Lehet, hogy később majd erről is írok. 

VII. kerület, Akácfa utca 32. - Dr. Grósz György

Szomorú, hogy a sok száz csillagos házra emlékezők már csak ennyien vannak, s közöttük is elenyésző számban azok, akik maguk is lakók voltak ott.

Negyedmagammal – két nagynénémmel és egyikük férjével – jutottam a csillagos házba, amelyet már ismertem, mivel nővérem ott élt hozzátartozóival. Nyolcan osztottuk meg a 2 szobás lakást. A ház nevezetessége: itt működött már sok év óta a Fővárosi Gyermekkert Egylet (zsidó alapítvány) óvodája, Manci néni irányításával (vezetéknevére nem emlékszem, de így ismerte mindenki). Ennek azért is van jelentősége, mert valamikor a nyár vége felé ugrásszerűen megnőtt a lakók létszáma, nagy csapat fiúgyerek került befogadásra, akik valahol Kárpátalján szülők nélkül maradtak. Egy másik gyermekcsapat is elhelyezést kapott, ők már az október 15. után szüleiktől megfosztott budapesti gyermekek közül kerültek ki. Sok emeletes ágy került felállításra; ebben a munkában, nagyobb fiú lévén, már magam is részt vettem.

Tovább...

A házban lakók - döntő számban nők, hiszen a férfiak munkaszolgálatosok voltak - valamilyen adminisztrációval a Gyermekkert és egyben a működését finanszírozó Nemzetközi Vöröskereszt alkalmazottai lettek. Ekkor már a házba költözött Polnay Jenő, az Alapítvány elnöke, akit mindenki “Kegyelmes Úr”-ként emlegetett, és szólított, mivel egy 1919-es, egy hétig regnált Friedrich-kormánynak minisztere volt. Az igen szűkös ellátáson egy keveset segített egy, a ház második emeletén korábban működött tánciskola helyére beszállásolt zsidó munkaszolgálatos egység, amelynek ”tábori” konyhája olykor juttatott valami ételt a ház lakóinak. Őket a Szálasi-puccs után elvezényelték a házból.

A “Kegyelmes úr” valóságosan is kezébe vette a “gyermekotthon” és az alkalmazottak irányítását. Amikor október 15. után a géppisztolyos árpádsávosok a házbeli asszonyokat a közeli Klauzál-téri gyűjtőhelyre terelték, hogy sáncásásra vigyék őket, utánuk loholt, kezében a bekeretezett Vöröskereszt-dokumentummal, és merészen követelte a nyilasok vezetőjétől az alkalmazottai elengedését. Akkor még sikerrel járt. Egy későbbi “látogatás” alkalmával azonban már nem. Ekkor vitték el egyik, súlyosan beteg nagynénémet is, akit, miután a bécsi országúton összerogyott – szemtanú későbbi elmondása szerint - a kísérő nyilas suhanc agyonlőtt. A november vége-december elején létrehozott gettó - amelynek ez a ház is része lett - korszakában a gyermek-sereglet és az őket gondozó felnőttek ellátása napról napra rosszabbodott. A gettónak volt egy központi konyhája, ahonnan kaptunk időnként ételeket. Ezek szállításában részt vettem, mint megbízott “futár”. Mai szemmel nehéz elképzelni, hogy ezek a szörnyűséges levesek az utolsó cseppig elfogyasztásra kerültek. Lázas betegségek is gyakoriak voltak. Orvosi ellátás és gyógyszerek hiánya, a minimálisnál is alacsonyabb szintű tápláltság, a szörnyű zsúfoltság mellett ma már hihetetlennek tűnik, hogy “csak” két kisgyerek halálára emlékszem vissza. Hát így jött el valahogyan január 18-a, amikor megfogyatkozva és súlyos traumákkal terhelve ugyan, de felszabadultunk az Akácfa utca 32 alatti csillagos házban.

A Dr. Grósz György által említett Manci néni neve: Sebestyén Miklósné volt.

Oldalak