Reflexiók - Időrendben

Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!

2014. június 18., szerda

XIII. kerület, Jászai Mari tér 6.

A Palatinus házak 1911-ben a Margit híd pesti hídfőjénél, a mai Jászai Mari téren (korábban: Rudolf trónörökös tér) épültek. Az U alakú háztömb öt házból állt: a Jászai Mari tér 5, 6, a Pozsonyi út 4. és a Katona József utca 26. és 28. számú házból. A Dunapart felőli oldalon, az U két szárnya között franciaudvar volt. A házak közül 1944-ben a Jászai Mar tér 5. sz. házat kivéve mindegyik csillagos ház lett.

Tovább...

Szüleimmel a Jászai Mari tér 5-ben, egy két szoba hallos lakásban laktunk; innen kellett elköltöznünk 1944. június 24-én. Kijelölt lakhelyünk a Jászai Mari tér 6. ötödik emeletén, nagyanyám, Schwarz Arnoldné kétszobás lakása volt, ahova nagyanyámon és rajtunk kívül még az öttagú Szlovák családot – szülőket, nagyszülőket és egy gyereket - is beköltöztettek. Így a franciaudvarra néző két szobában a két család, a cselédszobában nagyanyám lakott. A lakásban volt külön fürdőszoba, WC, konyha és kamra, ami a körülményekhez képest elfogadható elhelyezést jelentett, bár természetesen voltak súrlódások, különösen a konyhahasználat miatt.

Az ötemeletes házban részben eredetileg is ott lakó, részben beköltöztetett zsidó családok laktak, de volt néhány kivétel is. Így például a II. emeleten lakott a már hosszabb ideje ott élő Dr. Pilis tisztiorvos a családjával; ajtajukra ki volt írva, hogy „Itt nem laknak zsidók”. Hasonlóképpen ott maradt a házfelügyelő, Ivanovics Mihály a családjával; nem emlékszem olyan esetre, hogy a zsidó családokkal másképpen viselkedett volna, mint a megszállás előtt.

Az első emeleten lakott apám húga a férjével, Dr. Varannai István ügyvéddel. Hatszobás lakásukból két szobát már hosszú ideje bérelt iroda céljára egy keresztény ügyvéd (Dr. Jankovits Endre), egy szobába beköltözött nagybátyám titkárnője, Barta Tiborné az édesanyjával, egy szobába pedig nagynéném egy gyerekkori barátnője. A negyedik szobában nagybátyám öccse, dr. Varannai Aurél közgazdasági újságíró lakott feleségével és 11-12 éves lányával.

Az ötödik emeleten mellettünk Goldner Elemér bútorkereskedő lakott a feleségével és velem körülbelül egyidős – 8 éves – lányával, Verával; a lakás egyik szobájába egy családot költöztettek, akiknek hasonló korú kisfia volt. Velünk szemben, a Jászai Mari térre néző lakásban lakott Gervay Erzsi énekesnő a lányával, Gervay Marica színésznővel; velük lakott Vidor Ferike jónevü komika. Valószínűleg több lakó is volt ott, de a nevükre nem emlékszem.

A negyedik emeleten megmaradt és működött a Palatinus Építő- és Ingatlanforgalmi Rt. irodája, ahol a keresztény alkalmazottak tovább dolgoztak. Nem tudom, hogy a vállalatot ebben az időben ki irányította; a tulajdonos Schiffer Miksa mérnök a németek bevonulása után öngyilkos lett.
A második emeleten lakott Kárász Oszkár a feleségével; más nevekre sajnos nem emlékszem.

A nyár folyamán megkezdődtek a bombázások; esténként nem vetkőztünk le, a szirénázás hangjára lementünk a légópincébe. Anyám egy kis lakkbőröndben hozta magával a legfontosabb iratokat, és talán valamilyen ennivalót. Ezekben a házakban másfél emelet mélyen voltak a pincék, a körülményekhez képest bombabiztosnak tekintették őket. Itt késő estig, amíg le nem fújták a légiriadót, egyszerű padokon ültünk. Ha nem tévedek, ezek a bombatámadások néhány hétig tartottak, aztán megszűntek.

A házból napközben ki lehetett menni, valamilyen élelmiszerjegyet kaptunk, amivel vásárolni lehetett. Ahol volt otthon férfi, inkább az ment le vásárolni, de sok családból a férfiak munkaszolgálatosok voltak, ott az asszonyoknak kellett mindenről gondoskodni.

A nyár számomra eseménytelenül telt el, a házban lakó gyerekekkel a folyosón játszottunk; akkor már nem vittek le a ház előtti játszótérre sem. A nyár folyamán egyszer sem voltam utcán. Augusztus végén szüleim a miniszterelnöktől kormányzói „Mentesítő okirat”-ot kaptak, ami a zsidókra vonatkozó rendelkezések hatálya alól mentesített minket, de ez a fajvédelmi és a vagyonjogi rendelkezésekre nem vonatkozott. Gondolom, hogy ezt apám I. világháborús kitüntetése és zászlósi rangja alapján kérelmezte és kapta meg. A mentesítés birtokában apám kérvényezte, hogy költözhessünk vissza régi lakásunkba, ahol egyébként akkor már egy nyilas párttag lakott. A szeptember végéig érvényes engedélyt megkapta, és gondolom, hogy hosszas alkudozás után szeptember végén visszaköltözhettünk a lakás cselédszobájába. Apám első dolga volt, hogy egy rádiót vegyen; rádió és telefon hiányában nem tudom, hogyan értesültek egyáltalán a világban történtekről.

Október 15-én hallottuk a rádióban a Horthy-proklamációt, majd Szálasi hatalomátvételét. Szüleim teljesen tanácstalanok voltak, de másnapra egyértelművé vált, hogy vissza kell mennünk a csillagos házba. Onnan időközben eltűnt az öttagú család, és apám húga is valahova elment a férjével. Mint később kiderült, a szüleim tudták, hogy ki szerzett nekik búvóhelyet.
Október 19-én reggel megjelentek a házban a nyilasok, minden férfit az udvarra parancsoltak, és elvitték őket, köztük apámat is. Utóbb kiderült, hogy az óbudai téglagyárba mentek (ahol az említett Kárász Oszkár, aki cukorbeteg volt, mérget vett be és meghalt); onnan pedig gyalogmenetben Hegyeshalom felé mentek tovább.

Néhány napon belül robbant fel a Margit híd pesti oldala; a felrobbant hidat, a folyóba zuhant villamost, a vízben úszó halottakat az egyik térre néző lakás ablakából láttuk, felejthetetlen látvány volt.

Közben anyám, apám távollétében próbált valamilyen menlevelet szerezni; a svéd Követségtől visszautasították a kérelmet, de svájci menlevelet sikerült az egész család részére szereznie.
Újabb néhány napon belül megint nyilasok jöttek a házba, ezúttal a nőket és gyerekeket parancsolták az udvarra, ami bármilyen szörnyű következményeket jelenthetett. Első lépésben a szemben lévő, Rudolf tér 1. alatti, szintén csillagos házba vittek, ahonnan már előbb elvihették a zsidókat, mert a lakások üresek voltak. Itt egy-egy lakásba sok ember került, másnap hajnalig nem történt semmi, de még sötét volt, amikor nyilasok dörömböltek az ajtókon, hogy mindenki menjen le az udvarra. Anyám megkérdezte az egyik nyilast, hogy mi lesz a gyerekekkel, amire a válasz az volt, hogy azokról majd ők gondoskodnak. Ezt hallva anyám elájult; két férfi megfogta és az egyik üres lakásba vitte, én meg mentem utána – ezt nem akadályozták meg. Anyám, amikor magához tért, azt mondta, hogy semmilyen kopogásra, zörgetésre ne mozduljak; valóban ilyen módon végignézték a lakásokat, de be nem jöttek, és mi ott maradtunk. Amikor minden elcsendesedett, egyszerűen visszamentünk a tér másik oldalán lévő lakásba, és olyan szerencsénk volt, hogy senki nem látott meg.

A Katona József utca 39.
Novemberben kapott anyám egy „beutalót” a Katona József utca 39-ben lévő svájci „védett házba”, azzal, hogy haladéktalanul költözzünk oda. Vittük magunkkal az akkor már minden eshetőségre összekészített hátizsákot, és valahogy átkerült három matrac is. Szerencsénk volt, mert nagyanyámmal hárman beköltözhettünk az ottani cselédszobába; a lakásban kilencvennél több ember volt, akik egymás hegyén-hátán feküdtek, kisgyerekek bilin csúszkáltak, a WC előtt hosszú sor állt. Az udvarra időről időre betereltek más házból elhajtott csoportokat. Anyám egy mosófazékban levest főzött, amit levittünk az udvarra, és a megrémült, átfázott embereknek kiosztottuk.

Apámat befolyásos ismerősök segítségével Hegyeshalomnál visszaengedték, így még néhány napot velünk tölthetett. November 29-én hajnalban ismét nyilasok zörgettek be a lakásokba – ezek nem is felnőttek, egyszerű suhancok voltak -, az átadott iratokat széttépték, mindenkit leparancsoltak az utcára. Ott álltunk hátizsákkal több órán át, majd kivittek az Újpesti rakpartra, ahol a Sziget utcánál (ma: Radnóti Miklós utca) ismét hosszan álltunk. Aztán nagyanyám az egyik rendőr figyelmét elvonta, anyám intett, hogy a hátizsákot rakjam le, és búcsú nélkül elmentünk. Az Újpesti rakpart 5-ben volt anyám nővére, oda valahogy beengedett a házmester, onnan továbbmentünk még aznap ismerősökhöz, attól kezdve hamis papírokkal bujkáltunk. Apámat elhurcolták Buchenwaldba, soha többé nem láttuk.

XIII. kerület, Bulcsú utca 21/a. - Kósa Judit

A Bulcsú utca 21/a szám alatti házban lakom 1983 óta. Édesapám szülei 1956 után költöztek oda, apukám két fiú testvérével együtt tulajdonképpen a házban nőtt fel, és én is 3 testvéremmel. A nagyszüleim már nem élnek, és nagyon kevés dolgot meséltek el; papát Mauthausenbe vitték a munkaszolgálat után, mama egész családját Auschwitzba Sopron mellől Beled községből, ő bujkált Pesten.

Tovább...

A Bulcsú utca 21/a számú házban lakott Glázner Piroska néni, a Glázner család egyik leszármazottja, úgy tudom a nagypapája császári, királyi udvari pék volt és a Katona József utca, Hollán utca utca környékén is volt pékségük. Piri nénit bújtatták a háború alatt ott a Bulcsú u. 21/a számú házban, az édesanyja bízta rá a házmesterre, aki távoli rokonnak mondta Piri nénit, ha ellenőrzés volt, talán valamilyen papírokat is szerzett Piri néninek. Úgy tudom, hogy Piri nénin kívül még 2-3 embert sikerült bújtatni a házban, de hogy ők túlélték -e a háborút azt nem tudom. Piri néni családjáé volt a Lehel úton és környékén számos ház, ingatlan és végül csak a Bulcsú utcai házból 1 szobát hagytak neki, édesanyjának pedig Budán egy szintén a tulajdonukban lévő villából egy részt. Apukám gimnazistaként hétvégente kísérte fel mindig Budára Piri nénit az édesanyjához és utána hozta vissza a Bulcsú utcába. Piri nénit még én is ismertem gyermekként. Sokáig "kulcsos lift" működött a házban, Piri néni hajnal 5 és 6 között kiállt a gangra, elkezdett fütyülni és énekelni, addig amíg valaki fel nem hozta a liftet, mert nehezen tudott közlekedni, nem tudott volna lemenni a lépcsőn. A ház bejárat mellett balra volt egy kis trafik, mindig hozott nekünk tutti-fruttit, vagy tejkaramellát. A Bulcsú - Lehel sarkon volt egy kis kifőzde, oda járt át ebédelni, vagy a nagymamám főzött neki.

A házunkban lakik egy idős, nagyon beteg néni, aki 2 éve még azt mondta, hogy úgy szeretne mindent elmesélni a házról és a környékről, az egykor itt élt zsidó családokról, boltosokról... Ahogy mondta, mindenre emlékszik, mindenkinek a nevére, kinek milyen kis üzlete, műhelye volt. Legszívesebben én magam készítettem volna vele interjúkat, de akkor született a kislányom, és nem tudtam az interjú készítést felelősséggel elvállalni, mert folyamatos figyelem, törődés lett volna szükséges a néni felé, és úgy gondoltam, hogy ha valamibe belekezdek akkor azt tényleg felelősséggel kell megtennem. Sajnos most már nincs olyan mentális állapotban szerintem a néni, hogy beszélgetni lehessen vele.

Kósa Gergely - Poroló

XIII. kerület, Hegedűs Gyula utca 40. - Schneider Tamás

Az én történetem ebben a házban

Abban az időben Schneider Tamásnak hívtak, 1930-ban születtem. A Hegedűs Gyula (Csáky) utca 63-ban laktam, édesapámmal, Pál (1895-), édesanyámmal, Rózsi (1897-) és a nővéremmel, Mártával (1922-) együtt.

A nővérem férje, Révész István már egy éve munkaszolgálatos volt. Nem hallottunk róla semmit, sem akkor, sem a háború után. Biztosan a Don kanyarban pusztult el még egy pár ezer munkaszolgálatossal és magyar katonával együtt.

Tovább...

A Csáky utca 40-ben lakott egy ismerős család, Kornfeldék. Nem emlékszem a keresztneveikre. Két gyerekük volt, fiatalabbak, mint én. A férfi elektromérnök volt, ha jól emlékszem a Philips műveknél dolgozott, az asszony napközit vezetett. Én is jártam hozzá délutánonként, leckét csinálni és németül tanulni.

Természetes volt, hogy amikor csillagos házba kellett költözni, ehhez az ismerős családhoz költöztünk. Három szobás lakásuk volt. Mi kaptunk egy szobát, és még egy család lakott a harmadik szobában. Fogalmam sincs, ki volt ez a család, két-három kisgyerekkel. El lehet képzelni, milyen zsúfoltság volt: egy fürdőszoba volt WC-vel és egy konyha. Semmiből sem volt elég: konyhai edények, szekrények, stb. Volt türelmetlenség, irigység és voltak összezördülések, legtöbbször minden komolyabb ok nélkül.

Ebben a házban volt egy pár eredeti lakó, nem zsidók, ezek természetesen maradtak ott, zavartalanul, de el lehet képzelni, hogy a nagy hűhó, amit a sok új lakó okozott, biztosan nem volt kellemes nekik sem. Csak egy lakóra emlékszem, nem véletlenül, majd később kitérek erre. Egy középkorú férfi volt, rendőrtiszt, de általában civilben járt, nemigen láttuk őt egyenruhában. Kellemes modora volt, nem mutatta a véleményét, köszönt, mosolygott a kisgyerekekre, néha beszélgettünk.

14 éves voltam, nem vettem komolyan a helyzetet, vagy nemigen értettem, hogy mi történik. Volt a házban egy pár korombeli fiú, szórakoztunk, játszottunk együtt, jártunk ki, amikor lehetett, és ha nem sikerült hazaérni időben, akkor kifordítottuk az inget, hogy ne lássák a sárga csillagot. Büszkék voltunk a bátorságunkra.

A háztető egy lapos része bádogból volt, ott ültünk néha, napoztunk, olvastunk, sakkoztunk, dominóztunk és ha légiriadó volt, felmentünk oda, nézni az amerikai bombázó gépeket meg a légvédelmi agyúgolyók robbanásait. Kívántuk, hogy egy pár srapnel essen le a tetőre. Hogy ez nagyon veszélyes volt, tudtuk, de nem törődtünk vele.

Ahogy láttam most a ház fényképét, az ívelt ablakokat, jutott eszembe, hogy csináltunk "telefonokat" cipőpasztás dobozokból, kifeszített spárgával és beszéltünk az ablakon keresztul egyik emeletről a másikra.

Valamikor szeptemberben jött egy pár katona, összegyűjtötték a házban lévő férfiakat, az én korombelieket is, és elmasíroztunk egy nagy, bekerített telepre, valahol a Hősök tere mellett. Tudtuk, hogy innen nincs út vissza, csak előre a deportálás felé. Valaki felfedezett egy rést a kerítésen. Kezdtünk átbújni. Éppen mi értünk oda, amikor a katonák észrevették, hogy valami történik. Kiabáltak, lőttek a levegőbe. Én átbújtam, Apu utánam, de nem sikerült neki, mert testesebb volt és nehezebben mozgott, a kerítés törött vasdrótja beleakadt a ruhájába. A katonák már közeledtek. Mondta nekem: “Fuss, bújj el a bokrok között és menj haza a sötétben". Meg akartam várni, de egyszerűen elkergetett, tudta mi lesz. Többet nem láttam őt. A háború utan értesültünk, hogy Theresienstadtban hunyt el, 1945 május 4-én.

Szálasi lett Magyarország ura októberben. A nyilaskeresztes párt nagyon boldog volt, jó alkalmuk volt véghezvinni a zsidók elleni akciókat. Férfiak már nemigen voltak Pesten, ezért felfegyvererezték a 14–16 éves kölyköket és ezek tomboltak, zsidókra vadásztak, nagy hősök voltak az ártatlan nyomorultakkal szemben.

Egy szép napon betért a házunkba egy ilyen banda, 4–5 sráccal, nagyon hangosak voltak. Úgy lógott rajtuk a nagyméretű egyenruha, hogy más helyzetben ez nevetséges lehetett volna. Azt mondták, hogy ebből a házból rádióadást küldtek az angol bombázóknak és ők keresik a készüléket.
Édesapám az első világháborúban katonatiszt volt, azután tartalékosként szolgált és az egyenruháját otthon tartotta. Abban az időben az egyenruhához tartozott szíj, antantszíj es pisztolytáska is. Pisztolya már régen nem volt, még viccelt is, hogy a pisztolytáskában tartja a szendvicset. Lelkiismeretes volt, mivel köteles volt megőrizni az egyenruhát elhozta ide, a csillagos házba is.

A nyilasok átkutatták a szekrényeket a lakásban, értéktárgyakat, jó minőségű ruhákat kerestek és megtalálták az egyenruhát a pisztolytáskával. Csak ez hiányzott. "Maguk megöltek egy magyar tisztet, és elrejtették a holttestét? Ezért halál jár!!!" És még: "hol a pisztoly? hol a pisztoly?". Kiabálás, káromkodás, szörnyű volt a helyzet. Próbáltuk megmagyarázni, de semmi sem segített. Lelökdöstek minket, a három családot kisgyerekekkel együtt az udvarra és sorba állítottak a fal előtt. "Hol a pisztoly?? Hol a pisztoly??" Ránk fogták a géppisztolyokat. Már láttuk a sorsunkat.

Éppen akkor érkezett az a szomszéd, a rendőrtiszt, és szerencsére aznap egyenruhában volt. Kérdezte, mi történik itt. A hős nyilasok nagy hangon mondták el neki, hogy sikerült felfedezniük egy tiszt gyilkosait. Anyukám csendesen elmagyarázta neki az igazat. A szomszéd rögtön látta, hogy mi folyik itt és elkergette a srácokat egy pár pofon segítségével. Kiabáltak, hogy majd még visszajönnek, de nem jöttek.

Ha nem érkezett volna meg ez a jó ember pontosan ezekben a percekben, nem lenne, aki leírja ezt a történetet. Szerencse? Sors? Égi gondoskodás? Gondoljon mindenki amit akar, amiben hisz. Biztos vagyok benne, hogy ezekben a borzasztó időkben volt rengeteg ilyen eset, hogy hajszálon múlt az emberek sorsa.

A nővéremet, Mártát is elvitték munkaszolgálatra októberben. A Dunántúlon, Dinnyéspusztán volt kb. száz fiatal asszonnyal, bunkereket ástak a közeledő Vörös Hadsereg ellen, a német Todt szervezet vezetésével. Márta okleveles műtősnő volt és felállított ott egy egyszerű klinikát a lányoknak és a katonáknak is. E miatt tudott szerezni egy menetlevelet Anyunak, mintha oda tartozna és szabadságon lett volna. Így mentünk mi oda november közepén. Ott ástuk a nevetséges bunkereket kb. egy hónapig, azután a németek visszavonultak es minket két-három magyar katona kísért gyalog vissza Pestre. Egy nappal az orosz ostrom kezdete előtt érkeztünk meg. A gettóba kerültünk, a Klauzál tér 7-ben éheztünk a felszabadulásig. Azután rögtön mentünk vissza az előző, Csáky utca 63 alatti lakásunkba, ahol egy kibombázott családot találtunk. Velük laktunk együtt, két szobában mi és két szobában ez a család. Nem szükséges részletezni, milyen volt ez a kényszerű közösség. Nem tudom mi történt a 40-es házban, mióta ott hagytuk. Nem tudom, vagy jelenleg nem emlékszem, mi történt a Kornfeld családdal.

Én 1949-ben kivándoroltam Izraelbe, jelenlegi nevem Itzhak Shelah. A nővérem újra férjhez ment és amikor a férje elhunyt, Anyukám hozzá költözött. Néhány évvel ezelőtt látogatóban voltam Pesten, és megnéztem a 63-as ház névtábláját. Az a kibombázott család máig is ott lakik - biztos a második vagy harmadik generáció.

Szerintem ez jellemző a magyar zsidóság sorsára. Igaz, a lakás bérlakás volt, nem a miénk, de a régi, jó minőségű bútorok, tálalóedények, mindenféle házi felszerelés, mind ott maradt náluk.

VI. kerület, Vasváry Pál utca 9. - Rajmon Árpád

Egynegyed négyzetméter
novella

Több mint egy emberöltő óta élek egy terézvárosi bérházban. Titkokkal teli öreg ház, nem messze az Operától az Andrássy úton: egy valaha szép környéken, Budapest belvárosában. A családom félig német és ezért számomra a magyar mellett a német az egyik legszebb nyelv.
Valószínűleg nem túl sokan vannak ezzel így.

Auschwitz-Birkenau, Dachau, Buchenwald.

Tökéletes precizitással ejtem ki őket, ha kell.
A világ egyik legszebb nyelvén, a világ legszomorúbb szavait.

Tovább...

S. Rózsi néni jó pár évtizeddel ezelőtt társbérletben lakott együtt a családunkkal. Húsz négyzetméteres lakrész, közös konyha, közös fürdőszoba. Ez birtokolta csak és csendes derűvel szemlélte az életet.
Rózsi néni holokauszt túlélő volt. Férjét, fiát, egész családját az elsők közt deportálták, és a szelek szárnyára bízták az egyik precíz kiejtést igénylő városka haláltáborának krematóriumában, ahol a főkapu felirata szerint a munka szabaddá tesz.
Négyéves kisfiú koromtól emlékszem rá. Alacsony, mosolygós szemű néni, selyem pongyolában. Sokszor behívott minket anyukámmal egy kis uzsonnára. Anyámat a lányának, engem az unokájának tekintett.
Nagyon szerettem őt, de főleg a finom, az akkoriban ritkaságszámba menő habos kakaót, a lekváros-csokis – ma már tudom, hogy Sacher – tortát, és a sok-sok finom mandulás – diós csokis kekszet. Sokat beszélt anyukámmal, én meg addig csak majszoltam, ami belefért.
Lehetőség szerint mindent, ami az asztalon volt és azt is duplán.
A figyelmemet az édes lakomán kívül csak egy állófogason lógó egyszerű ruhára varrt sárga színű csillag kötötte le. Szép, szabályos hatágú geometriai objektum. Gyerekként valószínűleg nem értettem, hogy miért nem az égen tündököl a többi társával együtt.
Rózsi néni látta, milyen kíváncsi vagyok, ezért elmondott egy mesét, amit kisgyerekként lenyűgözőnek találtam.

A csillag egy nagyon régen élt gyönyörű hercegnő örökké dobogó szíve, mely csendben figyeli az emberek gondolatait a világban. Akik bajba jutnak, vagy azt érzik, hogy nagyon egyedül vannak, azokat meglátogatja. Halkan bekopog, szép illedelmesen köszön, azután beszélgetni kezd velük. Az összes kedves emlékük, rég nem látott barátjuk, szeretteik egyszerre csak ott lesznek körülöttük, és vége szakad minden szomorúságnak. A csillag soha nem hagyja el őket többé, minden búslakodásnál együtt sírdogál velük, aztán megvigasztalja őket, hogy később újra boldogok lehessenek. Minden rossz gondolatuknál óvatosan figyelmezteti, minden jó gondolatnál átöleli, és megdicséri őket.
Minden örömteli pillanatban együtt örvendezik velük.

De Rózsi néni édesanyámnak elmesélt egy egészen más történetet is.
Egy történetet, amit anya csak gimnazista koromban mondott el nekem, amikor a történelemórák steril, élettelen, ideológiai maszlagtól túlfűtött érthetetlen szövegeitől gyakran zuhantam „kábultan” a pad alá.
Egy apró epizódot, amit elég egyszer hallani ahhoz, hogy soha többé ne akarjon az ember háborúkra, genetikai meg faji megkülönböztetésekre vagy más efféle gyengeelméjű, korokon átívelő gonoszságokra gondolni.

*

A házunk a negyvenes években a gettó részeként úgynevezett csillagos ház volt. Ide telepítették be a város különböző helyeiről az izraelita vallású, zsidó származású embereket.
Mai, magát tökéletesnek hazudó világunkban csak úgy neveznénk, hogy egy hűvösen elegáns, korrekt hatékonysággal működő logisztikai központ.

Emberfeldolgozó raktár komplexum.

A hűvös eleganciát leszámítva, amely mondhatni nem fakadt az akkortájt regnáló nyilas karszalagos figurák alaptermészetéből, minden kritérium meg is volt ehhez.
A később marhavagonokba kerülő még éppen életjeleket mutató „emberáru”, a hatékony költségoptimalizálás, a megfelelő hely és útvonaltervezés.
A konyha, az előszoba, a fürdőszoba részek úgynevezett „felvonulási, árumozgatási” területek voltak. A nagyszoba a feketeruhás nyilas karszalagosoknak és az alkalomadtán esetleg megjelenő „külföldi tanácsadó”, — egy másfajta egyenruhájú, másfajta karszalagú „szakértő” — telephelyeként funkcionált, a kisebb szobák pedig, mintegy hatvan négyzetméteren az „emberáru” tárolására szolgáltak.
A hatvan négyzetméter „hasznos” terület négyméteres belmagassággal számolva kétszáznegyven köbméter levegőt jelent. A maximális tárolókapacitás egy osztással könnyen kiszámolható, ha ismerjük egy ember átlagos légzési frekvenciáját, és a tüdőben percenként valóban kicserélt gáztérfogatot.
A „külföldi szakértőknek” nyilván létezett erre valamilyen kalkulációja, de a zsidó embereket alacsonyabbrendű, nem a homo sapiens fajhoz tartozó lényként kezelve, nem sokat törődtek ezzel. Egy sokkal egyszerűbb számításra hagyatkoztak. „Vier Juden, ein Quadratmeter”, azaz négy zsidó egy négyzetméter.
Egy emberre tehát egynegyed négyzetméter jutott.

Ép ésszel nehéz még belegondolni is.

Rózsi néni elmondta, hogy abban a szobában, ahol ő volt, a húsz négyzetméteren összezsúfolt emberek közül napjában minimum ketten-hárman mindig meghaltak. A keretlegények jó esetben naponta, rosszabb esetben két-háromnaponta fordítottak gondot a halottak eltávolítására. Ledobták őket az emeletről, aztán valaki eltalicskázta őket valahová.
Több napig éltek így, gyakorlatilag étlen-szomjan. Néha vizet fröcsköltek be rájuk, ezzel meg is volt az itatás és a tisztálkodás. A halottak helyére mindig új élőket hoztak, és az egyre betegebb áldozatok csak várták mikor kerül rájuk a sor.
Mikor jön az azonnali vagy a bizonytalan jövőben leselkedő halál.
Az oroszok közeledtével a deportálások felgyorsultak. Egy téli napon az őrök a házbizalmival közösen mindenkit kitereltek, és útnak indultak.
De már nem a pályaudvar felé vitték a megmaradtakat.
Rózsi néni nem emlékezett pontosan, hogyan menekült meg a Duna part irányába menetelők közül. Az utcakőbe csapódó tüzérségi gránátról és egy részeg, figyelmetlen nyilas őrről beszélt, de ez már mindegy is.
Részt vett az ország újjáépítésében, visszatért a Vasvári Pál utca 9. szám alatti lakásba, és csendesen éldegélt tovább. Új egyenruhások, új karszalagosok, új indulók jöttek.
És egy új szimbólum a régi horog- és nyilaskereszt helyett.
Egy csillag. Csak öt ága volt és az egyszerű ruhára varrt hatágútól merőben különböző színe és természete. Dühös, könyörtelen vöröske.
Rózsi néni nem ment többé férjhez. Titkárnőként dolgozott a gőgös ötágú csillag uralta új világban. Hetente egyszer, ha tehette eljárt a Lukács fürdőbe, és a Gerbeaud cukrászdába a barátnőivel.
Sosem cserélte le a kis sárga csillagot arra a másikra.
Amikor meghalt a csillag eltűnt a nagy pakolásban. Ha még mindig négy éves lettem volna, biztos azt gondolom, hogy visszatért az égbe a társaihoz.
De akkor már elmúltam tizenöt is.

*

Azt mondják, végül is az idő, mely az egyedüli igaz bíró a világban, majd eldönti, mi az, ami fontos, mi az, ami nem volt igaz.
Tehát akkor fellélegezhetünk. A szörnyszülött uniformizáló ideológiák a mindenféle egyen öltözeteikkel, szalagjaikkal, szimbólumaikkal elkoptak és kihaltak.
Valószínűleg.
Olykor azonban eszembe jut, hogy talán nincs is így. Lehet, hogy a régi démonok megint csak ruhát cserélnek, mint már annyiszor. Ravaszul rejtőzködnek, tollászkodnak, aztán egymás elé tolakodnak, és éppen nekünk hízelegve illegetik magukat a tükör előtt.
Rózsi néni biztos felismerné őket.
Látná,— remélem nincs igazam —, hogy a bakancsos-katonaruhás parancsnokok és megbetegített agyú fegyvereseik, finom öltönyt és nyakkendőt viselő, világmegváltó, elegáns urakra cserélődnek.
Mindentudó, remek, fickókra.
A régi vezérek helyébe új küllemű, szakértő mágusok lépnek, és egyre csak szaporodnak a bolygó felszínén.
A globális fejlődés ugye megállíthatatlan.

*

Vidám kelekótyákat bámulok a tévében. Aranyosak. Valami Guiness rekordot akarnak megdönteni. Van ott egy kisautó: az a cél, hogy minél többen beleférjenek. Egymás hegyén-hátán csúsznak-másznak, derűs ábrázattal kenődnek fel belülről a szélvédőre.
Integetnek és kacagnak, amennyire tudnak. Mindjárt megszabadulnak a szorításból, pezsgőt bontanak, és győznek.
A kis kínlódás után jön a felhőtlen boldogság. Jópofa marháskodás az élet.

*

Néha, amikor egyedül vagyok a szobában, mely valaha Rózsi nénié volt, egy pillanatra átélem, milyen húsz négyzetméterre összezsúfolt, állatként összeterelt áldozatnak lenni.
Ott vagyok köztük. Ülni, feküdni nem lehet, egymásra támaszkodva, haldokló masszaként átkokat vagy imákat sustorogva kapkodunk a levegő után.
Ürülék és hullabűz terjeng. Már egy ideje csak kísértetek vagyunk, de még élni akarunk.

Auschwitz-Birkenau, Dachau, Buchenwald.

Tökéletes precizitással ejtem ki őket, ha kell.
A világ egyik legszebb nyelvén, a világ legszomorúbb szavait.

Egynegyed négyzetméter.
Jobb lenne elfelejteni, de már nem lehet.
Ebből a szorításból nem szabadulunk.

Hallom a sok kis csillag vigasztalását.

2014. június 17., kedd

XIII. kerület, Csanády utca 18. - Ránki Júlia

A dédapám és a nagyapám (Félix), és anyám (Vera) gyerekként, valamint a németek elől vidékről menekülő unokatestvérei (Kati és Imre) a Csanády u. 18-ban együtt laktak egy ideig. 2002-ben jártak utoljára Budapesten. Akkor mesélték el, amire emlékeztek.

Kati kilenc hónapos terhesen Tokajból jött föl, mert a helybéli csendőr figyelmeztette, hogy meneküljön. Imre munkaszolgálatos volt. Anyám hamis papírokkal cselédlány volt a VI. kerületben. „Zsidó ház volt. De nem volt védett ház. Össze voltunk költöztetve. Megvoltunk azért, nem volt különösebb probléma, de azután…. jöttek, hogy minden férfinek le kell mennie az udvarra. Elvitték őket. Nem mondták meg, hogy hová viszik őket, de mindenki tudta, hogy a víz, a Duna felé…Mikor jöttek a lakásba, föl a Csanády utcába, Félix bácsit elvitték, … később jöttek, hogy a nőknek is menni kell. És nekem ott volt a bébi a szoba közepén. Volt egy mózeskosár és amikor a szegény lányok lementek, meg több mindenki a házból, akkor jött két nyilas föl, végig, ellenőrizni, hogy nem-e maradt valaki a lakásban … és én ott voltam a gyerekkel. A két nyilas – olyan körülbelül 18 éves suhancok voltak – mondja, hogy hát én miért nem mentem le? Hát mondom… – nagyon sajnálom, nem tudok ezzel a bébivel lemenni és erre ők elsétáltak. Két hónapos volt a gyerek.”

Kati később férjével és két gyerekkel Kanadába ment, Imre pedig Izraelbe. Félix nagyapám nyomtalanul tűnt el. A nevét sehol nem jegyezték föl, csak a családi emlékezet őrzi és ez az egy mondat a szemtanú rokonoktól.

VII. kerület, Kazinczy utca 7. - Szász Barna

Lakik a házban ma is egy néni, legyen Klára néni. Klára néni ma 80 éves, és ugyan 58 óta lakik a házban, de kiderült, hogy előtte már egyszer a háború alatt is itt volt: ide hurcolták őt anyjával és húgával együtt a zsidótörvények miatt. Egy kis második emeleti lakásba rakták őket harmincadmagukkal, ahol olyan sokan voltak, hogy egyszerre csak állva fértek el. WC nem volt, vödörbe kellett intézni a szükségleteiket. Klára néninek csak egyik felmenője volt zsidó, a másik ágon "goj" volt, sőt, egy tiszt is volt a rokonságban. Klára néniék már hetek, hónapok óta laktak embertelen körülmények között a házban, amikor egyszer csak megjelent ez a tiszt rokon, felmutatott a ház őreinek egy papírt, kézen fogta Klára nénit, húgát és édesanyját, majd kisétált velük és elvitte őket egy Damjanich úti ház pincéjébe. Onnantól kezdve a sötét pincében éltek hónapokon át, egészen Budapest felszabadításáig.

Klára néni ekkor tudta csak meg, hogy egy nappal azután, hogy rokona kihozta őket a Kazinczy utca 7-ből, a házból mindenkit deportáltak.

2014. június 16., hétfő

VII. kerület, Akácfa utca 32. - Dr. Grósz György

Szomorú, hogy a sok száz csillagos házra emlékezők már csak ennyien vannak, s közöttük is elenyésző számban azok, akik maguk is lakók voltak ott.

Negyedmagammal – két nagynénémmel és egyikük férjével – jutottam a csillagos házba, amelyet már ismertem, mivel nővérem ott élt hozzátartozóival. Nyolcan osztottuk meg a 2 szobás lakást. A ház nevezetessége: itt működött már sok év óta a Fővárosi Gyermekkert Egylet (zsidó alapítvány) óvodája, Manci néni irányításával (vezetéknevére nem emlékszem, de így ismerte mindenki). Ennek azért is van jelentősége, mert valamikor a nyár vége felé ugrásszerűen megnőtt a lakók létszáma, nagy csapat fiúgyerek került befogadásra, akik valahol Kárpátalján szülők nélkül maradtak. Egy másik gyermekcsapat is elhelyezést kapott, ők már az október 15. után szüleiktől megfosztott budapesti gyermekek közül kerültek ki. Sok emeletes ágy került felállításra; ebben a munkában, nagyobb fiú lévén, már magam is részt vettem.

Tovább...

A házban lakók - döntő számban nők, hiszen a férfiak munkaszolgálatosok voltak - valamilyen adminisztrációval a Gyermekkert és egyben a működését finanszírozó Nemzetközi Vöröskereszt alkalmazottai lettek. Ekkor már a házba költözött Polnay Jenő, az Alapítvány elnöke, akit mindenki “Kegyelmes Úr”-ként emlegetett, és szólított, mivel egy 1919-es, egy hétig regnált Friedrich-kormánynak minisztere volt. Az igen szűkös ellátáson egy keveset segített egy, a ház második emeletén korábban működött tánciskola helyére beszállásolt zsidó munkaszolgálatos egység, amelynek ”tábori” konyhája olykor juttatott valami ételt a ház lakóinak. Őket a Szálasi-puccs után elvezényelték a házból.

A “Kegyelmes úr” valóságosan is kezébe vette a “gyermekotthon” és az alkalmazottak irányítását. Amikor október 15. után a géppisztolyos árpádsávosok a házbeli asszonyokat a közeli Klauzál-téri gyűjtőhelyre terelték, hogy sáncásásra vigyék őket, utánuk loholt, kezében a bekeretezett Vöröskereszt-dokumentummal, és merészen követelte a nyilasok vezetőjétől az alkalmazottai elengedését. Akkor még sikerrel járt. Egy későbbi “látogatás” alkalmával azonban már nem. Ekkor vitték el egyik, súlyosan beteg nagynénémet is, akit, miután a bécsi országúton összerogyott – szemtanú későbbi elmondása szerint - a kísérő nyilas suhanc agyonlőtt. A november vége-december elején létrehozott gettó - amelynek ez a ház is része lett - korszakában a gyermek-sereglet és az őket gondozó felnőttek ellátása napról napra rosszabbodott. A gettónak volt egy központi konyhája, ahonnan kaptunk időnként ételeket. Ezek szállításában részt vettem, mint megbízott “futár”. Mai szemmel nehéz elképzelni, hogy ezek a szörnyűséges levesek az utolsó cseppig elfogyasztásra kerültek. Lázas betegségek is gyakoriak voltak. Orvosi ellátás és gyógyszerek hiánya, a minimálisnál is alacsonyabb szintű tápláltság, a szörnyű zsúfoltság mellett ma már hihetetlennek tűnik, hogy “csak” két kisgyerek halálára emlékszem vissza. Hát így jött el valahogyan január 18-a, amikor megfogyatkozva és súlyos traumákkal terhelve ugyan, de felszabadultunk az Akácfa utca 32 alatti csillagos házban.

A Dr. Grósz György által említett Manci néni neve: Sebestyén Miklósné volt.

VII. kerület, Kazinczy utca 55. - Négyesi György

A házban laktak a holocaust idején az apósom, Weisz Hugó, az anyósom, Weisz Hugóné Bronner Éva, a feleségem nagyszülei, Bronner Artúr és Jolán, a nagybátyja és végül a dédanyja, akit 84 évesen Pestre menekítettek Rózsahegyről. Az apósom innen került oroszországi munkaszolgálatba, majd hadifogságba, az anyósomat innen deportálták. A nagyapa és külön a nagymama a dédmamával újlipótvárosi védett házakba húzódtak. Az anyósom testvérét a hadiérettségi után azonnal Borba deportálták. Csodálatos módon a ház lakói mind túlélték a holocaustot. Amikor a nagyszülők hazatértek, a ház földszintjén, a nagyapa fehérnemű- és rövidáru-üzletében lovak álltak, az emeleti lakásban a szovjet hadsereg állomásozott. A tisztek befogadták a nagyszülőket, és megrendelték, hogy a nagymama főzzön nekik, a nyersanyagokat helybe hozták. 35 kilósan hazavánszorgott anyósomat a nagymama a konyha melletti fürdőszobába dugta, és néha egy-egy falatot csempészett neki. Ennek a családnak állít emléket Budapest Főváros Levéltára "Széttépett esztendők 1938-1944" kiállítása egyik tablója.

Oldalak