Reflexiók - Időrendben

Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!

2014. június 08., vasárnap

VII. kerület, Klauzál utca 34. - András Gábor

A gettósítás után édesanyámmal és több rokonommal a Klauzál utca 34-be kerültünk, egy lakásba a legfelső emeleten. A sablon emlékeket (zsúfoltság stb.) nem akarom ismételni, van viszont egy kép, amely élesen és határozottan megmaradt bennem, és máig sem tudom a magyarázatát - hátha valaki segít megfejteni: Az ablakon kinézve láttam egy 1,5-2 m hosszú, rakétaszerű (?) fémtárgyat elrepülni. Mi lehetett az?

2014. június 05., csütörtök

VI. kerület, Jókai utca 1. - Haviva Arányi

1944 nyara. Este elött van. A Jókai utcai csillagos ház udvarán állok. Légo őrségen vagyok, mint majdnem tizenhat éves lány, ilyen feledatot már rám lehet bizni. A házmester rádiójára kell figyelnem hogy ha légi veszélyt jeleznek a gonggal riaszthassam a lakókat. Az első emeleti folyosóról gyerek sirás hallatszik, a másikon két öreg néni beszélget. Valaki a konyhájában van elfoglalva, a hangok szerint elrakja az edényeket. A harmadik emeleten kisfiuk futkároznak. A házba beköltözött-beköltöztetett lakók öregek, nők, gyerekek hangjai érnek el hozzám. Zsidó férfiak nincsenek a lakók között. A férfiak munkatáborokban vannak, ha még egyáltalán...

Tovább...

Langyos nyári este van. Egyszerre nyugalmat érzek, csendes, majdnem vidám, jó kedvem van. Mi történt? Mitől van a változás? A nap úgy telt el, mint minden más nap. Nem volt semmi különös. Még levél sem jött, sem Apustól, sem Jancsitól, akivel április óta levelezem. Még soha nem találkoztunk, de mégis nagyon várom a heti leveleit.

Mégis, mi történt? Mi változott?

Zenét hallok! Ettől van a nyugodt, jó érzés! Mióta hónapokkal ezelőtt beadtuk a rádiót nem hallottam zenét. Most az egyik keresztény lakó ablakából ömlik felém a zene. Valami klasszikus mű, de nem ismerem fel. Nem is számit. A zenét nem csak hallom, érzem is. Mintha körül venne, simogatna. Ez nyugtatott meg, ez adott jó érzést 1944 nyarán, Budapeten, csillagos házban, tizenhat évessen.

 

Haviva Arányi
Israel

X. kerület, Liget utca 16. - Köszegi Marianna

Ebben a házban születtem 1942 március 30.-án, vagyis a csillagos házzá való kijelölésekor 2 éves voltam. A ház nagy udvarán alacsony, különálló épületekben működött az akkor már özvegy anyai nagyanyám képkeret-és lécgyára. Fischler és Tsa. Képkeret-és lécgyár. Az első ilyen üzem a Kárpát-medencében. A csillagos házunkban közel -és távoli rokonaink
éltek. Közülük többen kivándoroltak Izraelbe és az USA-ba a háború után. A többi lakók közül ma már csak 88 éves unokatestvérem, dr. Milch Hedda és én élünk Magyarországon. Szerepelni nem kívánunk, mert én igen kisgyerek voltam, unokatestvérem pedig már nem jár sehová, mozgásában korlátozott.
 

V. kerület, Balassi Bálint utca 25. - ifj. Bársony István és Ildikó

Apám (B. István) családja élt a 40-es évek elejétől ebben a Balassi Bálint 25. alatti házban egészen nagyjából a 2000-es évek elejéig egy 5. emeleti, utcafronti lakásban.

Amikor 1944-ben csillagos ház lett, apám 2 éves múlt.  Nagyapámat (id. B. István), akit sajnos nem ismerhettem, már folyamatosan munkaszolgálatra rendelték. A velük élő dédapámat szintén. Nagymamám (B. Istvánné, szül.: T. Veronika) egyedül maradt apámmal és kishúgával, dédnagyanyámat (F. Emilia) barátok bújtatták a nyilas uralom alatt.

Tovább...

A nyilas hatalomátvétel után, egy ideig sikerült védett házba jutniuk a Pozsonyi úton, de onnan visszaszöktek a lakásba, mert biztonságosabbnak érezték.

Amikor a nyilasok razziáztak, a wc-ben lévő alkóvban bújtak el. Sokat segített a bujkálásban a házmester és egy, a házban élő, tiszt is.

Végül egy alkalommal, listával járták végig a házat és akkor, ahogy találták elvitték nagymamámat, ez valamikor késő ősszel lehetett 1944-ben. Előtte apámat megcsípte, hogy sírjon, mert kisbabákat nem mertek még elvinni...

A házból elvitt lakókat, főleg asszonyokat az óbudai téglagyárba "kísérték", ami akkor a csillagos házakból elhurcolt emberek egyik gyűjtőtábora volt Budapesten. Innen aztán gyalogmenetben hajtották a csendőrök a határig az embereket. Sok kegyetlenkedést látott nagymamám. (Egy nőt lelőttek, mert nem bírta tartani az iramot a magassarkú cipőben, amiben találták, amikor elhurcolták.)

Ha jól emlékszem Piliscsabán , a helyzetet kihasználva, a szomszédasszonyát is magával rántva, egy kofa kosara alá bújtak a vásártéren. Ez a parasztasszony segített nekik, estére szállást biztosított és másnap népviseletet adott, hogy abban szökjenek vissza Pestre.

Ez sikerült is nekik. A segítőjükkel a háború után is tartották a kapcsolatot.

Miután visszaszökött a lakásba, már nem keresték többet a nyilasok. Magyar nyilasok hurcolták el, magyar csendőrök őrizték és aztán hajtották a halálmenetben, német szót csak attól a sváb asszonytól hallhatott, aki segített neki. Mire pár nap múlva hazatért, a lakásból addigra sok mindent elvittek a szomszédok...de végül az ostromot is átvészelték.

Nagyapám és dédapám is túlélte a munkaszolgálatot. Nagyapámat oroszok szabadították fel és a fronttal jött haza aztán. Nem mert rögtön hazamenni, mert félt, hogy mindenkit elveszített, ezért dédanyámat bujtató barátjához ment, aki örömmel újságolta, hogy mindenki túlélte a nyilasterrort és az ostromot. A családom nagy része hihetetlen módon megmenekült, elmondásból tudom, hogy nagymamám unokatestvérének családtagjai akkor haltak meg, amikor Újvidéken a Dunába lőtték őket a bevonuló magyar katonák.

Az apám és családja a háború után Sopronba költöztek néhány évre, de később visszatérve ugyan ebben a Balassi Bálint utcai lakásban éltek hosszú évtizedekig. Nagymamám nagyon szép kort ért meg és majdnem a teljes hátralévő életét itt élte le a nagynénémmel és az ő családjával.

Gyerekkoromban sokat voltam náluk, nagyon szép emlékeim vannak erről a házról és az otthonukról, ahogy a családban mondjuk: a Balassiról...

Köszönet a sok jó embernek, akik segítettek és nagymamám bátorságának, amiért most elmesélhettem ezt a történetet és az archívumnak, hogy fennmaradhat a jövőnek és tanulságul szolgálhat azoknak, akik már csak elmondásból ismerhetik meg ezt a kort! A ház és a történetük állítson emléket nekik és sorstársaiknak! Mi gyermekek, unokák, nem felejtünk!

2014. június 03., kedd

VI. kerület, Rózsa utca 59. - Gergely Nagy

Itt élt a nagyapám testvére, Nagy Teréz és férje, Iván (Klein) Sándor. Teréz kereskedelmi levelező volt a Rózsavölgyi és Tsa-nál, Sándor szőnyegkereskedő. Munkaszolgálatra hívták be, 1944-ben tűnt el. Teréz svéd menlevelet is szerzett számára, de sajnos már későn, ezzel sem sikerült kihozni a musz-os századából. Az utolsó feltételezett hely, ahol láthatták, Kaufering, Németország. Teréz egy zsidó családnak a háború végnapjaiban menedéket adott lakásában. 1898-ban született és 1994-ben halt meg, haláláig a Rózsa utcában élt.

VI. kerület, Izabella utca 52.

Most olvastam az interneten, hogy megemlékeznek a „csillagos házakról”. Ez inspirált engem, hogy emlékezzem. Miután én szeptember végén születtem 1944-ben, az én történetem nem pontosan a zsidók csillagos házakba való betelepítéséről szól, ezekről csak anyám és apám elég szűkszavú elbeszéléseiből tudok valamicskét. Az én emlékeim inkább a sárga-csillagos házba rekedtekről szól, azokról, akik nem tudtak visszatérni korábbi lakásaikba, és nem voltak képesek maguknak új, talán élhetőbb otthont teremteni. Ezek között voltak apámék is. A család egy sarokra az Izabella 52-től (ez az a ház) élt a Szófia utcában, egy utcai háromszobás komfortos lakásban. Az Izabella 52-be apám, anyám, nagyapám költöztek, később születtem meg én, de az 1946-ban született kishúgomnak is ez lett az otthona. A lakás a körfolyosós ház II. emeletén volt, udvari, a mai értelemben 1,5 szobás, komfort nélküli, bár a wc a lakásban volt. A bejárat a konyhából volt, ebből nyílt a nagyszoba, abból a keskeny félszoba, de a WC-be később apám berakott egy fafűtéses kályhát, fürdőkádat, és emlékeim szerint hetente 1-2 alkalommal nem lavórban, hanem fürdőkádban fürödhettünk, igaz, hogy ugyanabban a vízben, mert nem volt elég a melegvíz. Arra nem emlékszem, hogy miért nem tudták a régi lakást visszaszerezni, csak annyit tudok erről, hogy valakik beköltöztek oda. A lakásban egy vegyes tüzelésű kályha volt, amit később cseréltek ki a szülök cserépkályhára, majd abba a Héra-fűtésre. A kályha csak a szülői hálót fűtötte, de az ajtók nyitvatartásával elég kellemes volt a klíma. Mi gyerekek a körbejárható folyosókon rohangáltunk, és csak ritkán merészkedtünk be az igazán piszkos, pókhálós padlásra, ami egyébként többnyire zárva is. volt. Az ottrekedt családok nagyobb része igen szegény, többnyire beteg, öreg embereket jelentett. Igen gyakoriak voltak a temetések, továbbá nem volt ritka, hogy az öregekkel élő gyerekek is betegek voltak. Nem volt ritka a nem éppen normális zokogás, üvöltés, aminek okát mi nem igazán értettük. Akik elmentek, azok helyére igen vegyes lakók költöztek. Az utcai fronton jobbmódú családok laktak, ezek összkomfortos, világos lakások voltak. Az udvari frontra költözött például egy olyan család, ahol az alkoholista családfő éjjel is a folyosóra kergette feleségét és lányát, hangos volt a ház az ordibálástól. A nálam sokkal idősebb lány esetenként nálunk talált menedéket.

Tovább...

A nagyapámra nagyon büszke vagyok, foltozó suszter volt, a házzal szemben egy kis műhelyben dolgozott egy darabig, később már csak otthon a lakásban dolgozgatott, de miután sose volt szíve a talpalásért, sarkalásért pénzt kérni, illetve elég pénzt kérni, az apám vette meg az anyagokat, szögeket stb. hogy dolgozhasson. Még sokáig emlegették a környéken nagyapámat, Márton bácsit. A nagyapám és még 4-5 hasonló korú öreg az egyik földszinti lakásban ultizgattak, én mindig körülöttük sündörögtem, és kifutóként is működtem, cigarettát, stb. kértek és én boldogan rohantam, mindig volt néhány kedves szavuk, és persze pár szem cukrot is kaptam. A házhoz kötődik néhány híresség is, pl. egy ismert komikus színész; rövid ideig itt lakott egy nagyon ismert költő-zseni, a neveket azért nem írom, mert ha akarják, vagy a család, akkor megírhatják. Manapság nem igazán hiszem, hogy akad valaki is, aki azzal dicsekedne, hogy élete bizonyos hányadát az Izabella 52-ben, a volt sárga-csillagos házban élte le. Mindezek ellenére nem voltak kellemetlen emlékeim (egészen 1956-ig), a lakók nagyobb hányadára a segítő szándék, szolidaritás volt a jellemző, például ha krumplit hoztak a Hunyadi téri piacra, percek alatt mindenkinek szóltak, és már néhányan indultunk is sorba állni. Emlékszem arra is, hogy a pince melletti ablaktalan mosókonyha-szerű kis lakba költözött be Szollár néni, aki nem tudom miből élt, mindig rengeteg rongyot hordott a lakásnak nem nevezhető lukba, és a lakók szinte rendszeresen vittek ennivalót, amit mi gyereket is hordtunk neki. Bár rettenetes bűz volt a lakásban, de a néni szeretett minket, és mindig szívélyesen fogadott. Persze azért nagyon jó volt huszonéves koromban elköltözni olyan lakásba, ahol fürdőszoba volt, és a fűtéssel sem kellett sokat vesződni. Addig azonban meg kellett elégednünk a körülményekkel. Apám és anyám igen sokat dolgozott, és a legfőbb céljuk az volt, hogy a két lány tanuljon. Mindig került ennivaló, anyám boszorkányos ügyességgel teremtett elő szinte percek alatt különböző finomságokat. Persze nem voltam boldog, hogy csak a leértékelésekkor kaptunk új ruhát, vagy cipőt. De mindez nem a csillagos-házban létből fakadt.

XIII. kerület, Pozsonyi út 40. - Teri Pál

Mi a Pozsonyi út 40-ben laktunk. Ez is csillagos ház volt, ennek ellenére a nyilasok a ház lakóit többször levitték a Szent István parkba, ahol csak a szerencsén múlott, hogy valaki a dunában végezte vagy vissza mehetett. Sokszor a háztetőre menekültünk amíg a razzia tartott. Nagyapámat is innen vitték el, többé nem láttuk!

Apámat az Aréna úti zsinagógába vitték, ahonnan az őrök figyelmét kijátszva megszökött. Mikor hazaért, az utca másik feléről nézte, amint minket megint a Szent István parkba visznek. El lehet képzelni mit érezhetett.

2014. június 02., hétfő

VII. kerület, István út 7. - Weiler Katalin

Weiler Tamás visszaemlékezései.

Születésemkor 1935-től laktam az István út 7-ben, ahogy ide jött haza a kórházból 1940-ben született már elhunyt húgom Éva, és 1953-ban Kati húgom is. Ide született az én fiam és Kati húgom két gyereke is. A lakásunk a II. emeleten, a kapuval szemben állva, a bal oldali három ablak mögötti két szobából, az ablaktalan cselédszobából és egy gangra néző udvari szobából állt. Bérház, bérlakás volt és úgy emlékszem a háztulajdonos vagy valamilyen hozzátartozója az első emeleti utcai fronton lakott.

Tovább...

Az udvari szobánk bőrdíszműves műhely volt, ahol apám és anyám, aki varrónő volt, segédekkel együtt dolgozott. Amikor megnősültem ez a szoba leválasztva, önálló lakássá alakítva lett első saját otthonunk.

Amikor behívták apámat munkaszolgálatra, ott állt az anyu a két gyerekkel és a műhellyel egyedül. Úgy döntöttek, hogy én a nagyszüleimhez és a velük élő nagynénémhez költözöm, az akkori Gróf Tisza István utcába, az V. kerületbe. Átirattak a Bethlen téri iskolából a Szent István téri iskolába, ott végeztem a 2-3. osztályt. Arra emlékszem, hogy amikor a 3. osztályt elvégeztem akkor jött a sárga csillag. Többé nem engedtek az iskolába, nagyszüleimmel és 23 éves Weisz Kató nagynénémmel az István út 7-be a „csillagos házba” költöztünk.

A házban rengeteget játszottunk keresztény és zsidó gyerekek együtt. Egy alkalommal a ház padlásán baleset érte Pufi nevű barátomat, a nyílóablak üvegablakának hegye elvágta az orrát. Orvoshoz nem lehetett menni. A poroló mellett állandóan csapatban játszottunk. a két éves húgom táncolt, énekelt, ahogy később a gettóba is tette.

Egy alkalommal elájultam a pincében, arra emlékszem, pofozgattak, hogy magamhoz térjek. A zsidóknak külön kijelölt helye volt a pincében, és amikor elájultam anyám előre hozott a szellősebb részre, a házparancsnok tilalma ellenére.
(Ennek a nyilas házparancsnoknak esténkénti hullarészeg hazatérését volt alkalmam még vagy 20 évig nyomon követni, anyám elmaradhatatlan kísérő szavait hallgatva „ott dögöljön meg, ahol van”!) Beszúrás W.K.

A nem zsidó lakók közül néhány segítőkész, emberséges volt, segítettek a bevásárlásban, mivel a kijárási tilalom miatt a zsidók korlátozva voltak.

Egy nap nyilasok jelentek meg a házban és a 19-25 év közötti nőket levezényelték a földszintre. Öt fiatal nőt vittek el, köztük nagynénémet Weisz Katót, akit Bergen-Belsenben öltek meg.

Nagyszüleim, anyám, húgom és én a gettóban éltük meg a felszabadulást. Amikor februárban visszatértünk a lakásba anyám az első lépcsőn felfelé, a szovjet katonák a hátsó lépcsőn lefelé haladtak. A lakás nem volt kifosztva rendben volt.
Apám 1948-ban jött meg Arhangelszkből, hadifogságból, 45-ben kaptunk egy tábori lapot tőle.

Aztán folyt tovább az élet az immár Landler Jenő-re változtatott István u-i házban, a „nem jöttek vissza” fájó emlékeivel, a felejtés, az elhallgatás mély csendjébe burkolózva.

XIII. kerület, Pannónia utca 48. - Eva Kolosvary-Stupler

A ház új volt amikor 1937-ben születésem után, a szüleim, Stein Sándor és felesége, Herczog Anna, 6 éves nővéremmel, Marikaval együtt a házba költöztek. Egy idősebb házaspár kivételével minden lakásban zsidók laktak. Mi a harmadik emelet 2-ben, egy szép, világos, sarki lakásban laktunk; gyerek szoba, nappali, ahol a szüleim aludtak, ebédlő, sötét előszoba, konyha és cseléd szobából állt a lakás. Én úgy emlékszem, hogy nagyon szép, békés életem volt ott 6-7 éves koromig. A nevelő nénim minden nap sétálni vitt a Szent István parkba, ahol a homokban játszottam.

Marika óvódás koromban megtanított olvasni és így hangosan, ahogyan kis gyerekek, akik örülnek az olvasásnak, kiáltottam anyukámnak a házunk faljára festett "Éljen Szálasi" felírást. Persze megdöbbentett, amikor anyukám a szájamra szorította a kezét.

A házunkból vittek el Apukámat munkaszolgálatba, és ebből a házból menekültünk Anyukával és testvéremmel vidéki bújdosásba. Ehhez a házhoz nagyon erős szálak fűznek, a háború után visszaköltöztünk a lakásba, és megtudtuk, hogy milyen sok lakótársunk sohasem tért vissza. Ebből a lakásból mentem férjhez, és egy évre rá, a forradalom leverése után hagytuk el az országot.

Most, 77 évesen bizony elpityeregtem magam a házunk fényképének megnézése közben.

Szeptemberre tervezzük a legközelebbi hazalátogatásunkat, és akkor, mint minden alkalommal, elmegyünk a házhoz és én feltekintek a harmadik emelet ablakaira és erkélyére.

Oldalak