VII. kerület, Akácfa utca 32.

(VII., Akáczfa utca 32.)

Ismeri a ház történetét? Mesélje el!

Reflexiók

Dr. Grósz György
2014. június 16., hétfő

Szomorú, hogy a sok száz csillagos házra emlékezők már csak ennyien vannak, s közöttük is elenyésző számban azok, akik maguk is lakók voltak ott.

Negyedmagammal – két nagynénémmel és egyikük férjével – jutottam a csillagos házba, amelyet már ismertem, mivel nővérem ott élt hozzátartozóival. Nyolcan osztottuk meg a 2 szobás lakást. A ház nevezetessége: itt működött már sok év óta a Fővárosi Gyermekkert Egylet (zsidó alapítvány) óvodája, Manci néni irányításával (vezetéknevére nem emlékszem, de így ismerte mindenki). Ennek azért is van jelentősége, mert valamikor a nyár vége felé ugrásszerűen megnőtt a lakók létszáma, nagy csapat fiúgyerek került befogadásra, akik valahol Kárpátalján szülők nélkül maradtak. Egy másik gyermekcsapat is elhelyezést kapott, ők már az október 15. után szüleiktől megfosztott budapesti gyermekek közül kerültek ki. Sok emeletes ágy került felállításra; ebben a munkában, nagyobb fiú lévén, már magam is részt vettem.

Tovább...

A házban lakók - döntő számban nők, hiszen a férfiak munkaszolgálatosok voltak - valamilyen adminisztrációval a Gyermekkert és egyben a működését finanszírozó Nemzetközi Vöröskereszt alkalmazottai lettek. Ekkor már a házba költözött Polnay Jenő, az Alapítvány elnöke, akit mindenki “Kegyelmes Úr”-ként emlegetett, és szólított, mivel egy 1919-es, egy hétig regnált Friedrich-kormánynak minisztere volt. Az igen szűkös ellátáson egy keveset segített egy, a ház második emeletén korábban működött tánciskola helyére beszállásolt zsidó munkaszolgálatos egység, amelynek ”tábori” konyhája olykor juttatott valami ételt a ház lakóinak. Őket a Szálasi-puccs után elvezényelték a házból.

A “Kegyelmes úr” valóságosan is kezébe vette a “gyermekotthon” és az alkalmazottak irányítását. Amikor október 15. után a géppisztolyos árpádsávosok a házbeli asszonyokat a közeli Klauzál-téri gyűjtőhelyre terelték, hogy sáncásásra vigyék őket, utánuk loholt, kezében a bekeretezett Vöröskereszt-dokumentummal, és merészen követelte a nyilasok vezetőjétől az alkalmazottai elengedését. Akkor még sikerrel járt. Egy későbbi “látogatás” alkalmával azonban már nem. Ekkor vitték el egyik, súlyosan beteg nagynénémet is, akit, miután a bécsi országúton összerogyott – szemtanú későbbi elmondása szerint - a kísérő nyilas suhanc agyonlőtt. A november vége-december elején létrehozott gettó - amelynek ez a ház is része lett - korszakában a gyermek-sereglet és az őket gondozó felnőttek ellátása napról napra rosszabbodott. A gettónak volt egy központi konyhája, ahonnan kaptunk időnként ételeket. Ezek szállításában részt vettem, mint megbízott “futár”. Mai szemmel nehéz elképzelni, hogy ezek a szörnyűséges levesek az utolsó cseppig elfogyasztásra kerültek. Lázas betegségek is gyakoriak voltak. Orvosi ellátás és gyógyszerek hiánya, a minimálisnál is alacsonyabb szintű tápláltság, a szörnyű zsúfoltság mellett ma már hihetetlennek tűnik, hogy “csak” két kisgyerek halálára emlékszem vissza. Hát így jött el valahogyan január 18-a, amikor megfogyatkozva és súlyos traumákkal terhelve ugyan, de felszabadultunk az Akácfa utca 32 alatti csillagos házban.

A Dr. Grósz György által említett Manci néni neve: Sebestyén Miklósné volt.