XIII. kerület, Bulcsú utca 21/a.

(VI., Bulcsú utca 21/a.)

Ismeri a ház történetét? Mesélje el!

Reflexiók

Ungváry Rudolf
2014. november 27., csütörtök

Egy bérház élménye 1944/1945 fordulóján

Csalog Gábornak

Én pedig várom / Jön-e a tatár, / Ki megment az SS-től, / S nem bánt, hogy hull a bomba, bár / Az én Budapestem füstöl.
Vas István: Ugyanaz (1945)

(Nyitány, moderato egualmente)
A Bulcsú utcának csak az északi oldalán van házsor. Előtte a Lehel-piac és mellette 1944-ben még egy nagy, üres terület húzódott a Ferdinánd téri templomig. Egykor itt terült el a Petőfi által megverselt, ciprus lombos Váci temető. A nyugati vasútvonalak vágánymezőit átívelő Ferdinánd téri híd messzeségéből nézve a Bulcsú utca szorosan egymás mellett álló négyemeletes bérházai mint valamiféle hatalmas várfal jelzik Angyalföld déli határát. A legkorábban közülük a 21/a és 21/b számú házak épültek. A harmincas években már közvetlenül vagy közvetve a festék-nagykereskedő és -gyáros Krayer–Krausz család tulajdonát képezték, akárcsak a mellettük következő, a húszas évek elején emelt négy bérház. A család központja az Ágoston Emil által igényesen tervezett, az ötödik emeletén Koós Károly stílusára emlékeztető fatornyos saroképület volt a Ferdinánd híd tövében, a Csanády utca és a Váci út sarkán.

Tovább...

Mindennek az 1944-es események során lett a sorsomat meghatározó jelentősége. A közeli Újlipótvárosban se szeri, se száma nem volt a sok csillagos háznak. A gyáriasabb északon ezek alig fordultak elő. Az említett tulajdonviszonyoknak volt a következménye, hogy ebben az Angyalföld határát alkotó utcában éppen a két 21/a és 21/b számú házból lett csillagos ház. A Krayer–Krausz vállalat központjának saroképülete és a Bulcsú utca többi, a család tulajdonában álló háza lényegesen igényesebb kivitelben készült. Zsidó vagyonként kézenfekvőbbnek látszott már első lépésben a jobbakat „árjásítani”, a két, viszonylag szerényebbet pedig a zsidóknak kijelölni.

Ezt a két házat akkoriban kishivatalnok, alkalmazott, kisiparos, kiskereskedő és kevés – többnyire „keresztény” vagy „árja” – értelmiségi bérlő lakta. A lakók kisebb része volt zsidó származású, de a környékhez képest az arányuk itt még így is nagyobb volt az átlagosnál. Ez tulajdonítható a véletlennek, de talán annak is, hogy ez a kettő épült a legkorábban. Azoknak az asszimilált zsidó családoknak, akik a századforduló táján már nem a „sűrűn” zsidók lakta, hetedik kerületi környezetbe vágytak, és a Duna menti Újlipótváros túl drága volt, éppen megfelelő lakóhelynek látszott. A később emelt Bulcsú utcai házakban a lakbérek már magasabbak voltak; akik azt meg tudták fizetni, azoknak nem feleltek meg a nyüzsgő piac bódésoraira néző lakások, inkább Újlipótvárost vagy Budát választották.

(Expozíció, moderato animato)
A szüleim a születésem előtt fél évvel, 1936 legelején költöztek a 21/a harmadik emeletének 2. számú lakásába. Apám a Lőportár utcai hűtőgépgyár (a későbbi Lehel elődjének) főmérnöke volt, a helyet a munkahely közelsége miatt találta megfelelőnek. Svájci anyám egész életében sajnálta, hogy nem Budát választották, de konzervatív neveltetése – hiába hozott egy kalap pénzt magával a házasságába, melyet apám nyomban telkekbe fektetett – megakadályozta, hogy kierőszakolja az egyébként szelíd természetű, meglehetősen egyszerű gondolkodású, egész életét a gépek világának szentelő férjével szemben akaratát.

Lehet, hogy így jártunk jobban, és ha Budán lakunk, arrafelé, ahol ma én lakom (http://www.es.hu/ungvary_rudolf;hotel_majestic;2011-08-10.html), vagy nem vagyunk az ott jóval tovább tartó ostrom következtében életben, vagy elvesztettük volna a jobb minőségű lakásunkat az államosítások meg a társbérletesítések következtében. A pesti proletárvilág belső szélén, szemben a Lehel téri piaccal, kevésbé akadt az emberbe a történelem. Ennek áldásos hatását azok a zsidónak nyilvánított (magukat annak érző vagy nem érző) családok is élvezhették, akiknek a nyilas uralom idején be kellett költözniük a gettóba. A házban nem történt semmiféle atrocitás, mindenki visszatért a gettóból (egy kislány kivételével, aki nem bírta a hiányos táplálkozást), és a lakásaikban mindenük megmaradt.

Ez a ház, ha a lakói lelkében lejátszódó visszafordíthatatlan folyamatoktól eltekintünk, a front január közepi átvonulása idején és a korai orosz bejövetel során is szinte a „béke szigete” maradt. Ahhoz képest biztos, hogy mi minden történt nem is olyan távol tőlünk, akár néhány utcányira. Légvonalban alig ezer méterre közben Dunába lőttek embereket. Ugyanaz az ég borult ránk, mégis, helyről helyre másképp. A sors kegyét mindenki nagyon természetesként élte meg, és nem sok szót vesztegetett rá.

Ide születtem 1936-ban. 1940-ben a testvérem követett. 1944 nyarán anyám elvetette a harmadik gyereket. Apámmal együtt elég racionálisan járt az eszük. Nagyjából tisztában voltak vele, mit jelent, hogy 1943 elejétől rövid másfél év leforgása alatt az orosz front már a Kárpátok előterében állt. Noha Auschwitzról nem tudtak, de apám 1919-ben megjárta a felvidéki frontot; tudta, mivel jár, ha valahol harcoló katonaság jelenik meg. Anyám német svájci műveltségéhez pedig valahol a mélyben nagyon odatartozott a 30 éves háború rejtett emléke.

Ez utóbbit lehet, hogy senki sem hiszi el nekem. De azokból a vastag, zöld fedeles, gót betűs elemi iskolai tankönyvekből, melyekből anyám iskolás koromtól, már 1944-től kezdve a német helyesírásra tanított, számomra átsugárzott az élet munkás keménységének meg veszedelmeinek a német kulturális emlékezetben gyökeredző hangulata. Anyám megőrizte elemista tankönyveit. Ugyan Svájcban íródtak, de a jellegzetesen svájci paraszti történetek mellett a meséikben azért az egykori hadjáratok kegyetlenségének emlékeit sejtelmes utalásokkal megőrző német irodalmi örökség dominált. A 19. század végén jelentek meg, de (ahogy később megállapítottam) első kiadásaik még az 1800-as évek első feléig nyúltak vissza. Áthatotta őket a múlt.

Az ostrom közeledtével a szüleim nagy kartondobozokban szárított kenyeret tettek el tetemes mennyiségben. Erről minden svájci paraszt tudta, hogy nagyobb a kalóriaértéke a szárított zöldségnél, és sokáig eltartható. Kevés zsírral, lekvárral hatékony étel. Az ostrom alatt, az ágyakkal túlzsúfolt légoltalmi pincében – akkor már a zsidók nélkül – senki nem értette, honnan van kenyerünk. Voltak, akik akkor is jól éltek, fél disznót tettek el zsírban, és állandóan ettek. Húsra húst, zsírra zsírt. Valószínűleg a stressz miatt. Mások száraz borsóval vigasztalták magukat, meg babbal.

Ha a szüleim zsidók lettek volna, a mentalitásuk ismeretében Auschwitz tudása nélkül is valószínűleg sokkal radikálisabb lépésekre szánják el magukat a túlélés érdekében. Anyámnak az addig Magyarországon eltöltött kilenc éve után már semmiféle illúziója nem volt az országról és annak lakosairól, noha 1945-ig nem tanult meg magyarul. Nem volt szüksége rá, a környezetünkben mindenki tudott németül, és a budapesti svájci kolóniában is zizegett a sok ember. Otthon németül beszéltünk, csak apámmal magyarul. Meghitt volt. Anyám azt utálta, ahogyan magyarul hazudni szokás. Az ő világában az ember arra törekedett, hogy igyekezzék kifejezni, amit gondol. Soha nem tudta megszokni, hogy itt minden fordítva van. Mindenki úgy beszél, hogy elhallgassa, amit valójában gondol. „Die lügen mir ins Gesicht!” mondogatta. „Ezek a képembe hazudnak!” A „die”-t jól megnyomta.

(Kidolgozás, largo portato)
A mellettünk levő lakásban Gellért Miklós (ugyancsak 1936) lakott, aki járni tudó koromtól kezdve a kamaszkoromig a legközelebbi barátom volt. A Marcaliból Budapestre származott Gellért Oszkárnak a közeli, prolik lakta, félelmetes Szabolcs utcában volt a paszománykészítő üzeme. 1945 elejétől kezdve, amikor kiszabadultam az otthoni környezetből, és jártam a környéket, a leginkább itt fenyegetett, hogy a helyi gyerekek minden ok nélkül belém kötnek és elvernek. Miklósék lakása is három szobából és cselédszobából állt, akár a mienk, de nekik, velünk szemben, a gyerekkorunkban nem volt cselédlányuk.

Fölöttünk László József, a szamosújvári patikus családból származó építészmérnök lakott. Talán ők voltak a házban a legműveltebbek, a velünk egyidős Sándor fiuk ezért is volt a házbeli gyerekek kétségbevonhatatlan vezére. Inke nővérét az ötvenes években mondvacsinált ürüggyel Kistarcsára internálták, ott halt meg közvetlenül az után, hogy megtudta, szabadul. Nem akart piszkos hajjal otthon megjelenni, és hideg vízben megmosta a haját. Tél volt és fagy. Szervezete nem tudott megbirkózni az agyhártyagyulladással. Velük német „tanti” is lakott 1944-ig, de nem ragadt rájuk a nyelv.

A mellettünk levő másik, az emeleti első lakásban Dimitrov Bogdán bolgárkertész Gyuri nevű egy szem fia lesett néha ki a folyosóra néző konyhaablakon. Nagyon féltették, csak lassan kapcsolódhatott be a többi házbeli gyerek közös játékaiba. Ezek részben a függőfolyosókon zajlottak, megszakítva időnként a házmester földszinti üvöltözésétől, akit zavart a zajongásunk. Nagyon sokszor egymás lakásaiban játszottunk. A zsírban eltett fél disznót az ostrom alatt Dimitrovék birtokolták, az addig karcsú Dimitrov mama ekkor hízott meg.

Ugyanezen az emeleten lakott Fejér György gordonkaművész és későbbi karmester. Ovális, enyhén húsosodó arcából sugárzott a szelídség és udvariasság. Nagy zeneszerszámát a vállán átvetett hevederen lógó fekete, hosszú tokban hordta magával. Mindig valami szokatlanul örömtelinek festő, lengő léptekkel ment vele végig a folyosón a lépcsőházig. 1945-ben elköltözött, a lakását Márer László üvegáru-kiskereskedő vette át. A nálunk valamivel fiatalabb Laci fia kamaszkorunkban már a legjobb sakkozó és kártyás volt. Jó svádájú, kapacitálásra mindig kész apja nagyon nem szerette ezt, de a leginkább a lóversenyezéstől féltette, amely netán később fenyegeti. Megilletődve hallgattam a történeteit, melyek arra utaltak, hogy a kalandorság kísértése számára nem pusztán mesebeli élmény volt.

Későbbi indiánjátékainkban mindig Sanyi volt a rettenthetetlen Old Shatter-hand, Miklós Winnetou, a nemes törzsfőnök, Laci a ravasz Sam Hawkins és Gyuri a perfekcionista Old Firehand. Nekem csak a csontsovány Old Death, a „halál” jutott, ami folytonos, eredménytelen lázadásaimat váltotta ki e megalázónak tartott szerep ellen.

Az alattunk levő emeleten lakott az ugyancsak nyolcéves Kádinger Magdi keresztény úrleány, akinek Sanyi és Miklós disznó levelet írt, melyet megmutatott az apjának, és ettől kezdve vége volt a barátkozásnak. Kádinger urat képzelőereje más téren nagyobb hasznot is hajtó dolgokra inspirálta. Nyomban azután, hogy 1944 karácsonyától már alig merészkedett ki valaki az utcákra, az elhagyottan parkoló autókat járta, és kiszerelte belőlük az indítószerkezetet. Csak azt. Kicsi volt és könnyen vihető. Egy ideig még ezt folytatta az orosz bejövetele után is. Későbbi vagyonát ezzel alapozta meg.

Tőlünk távolabb az emeletünkön lakott Erdős Zoltán okleveles gépészmérnök orosz származású, arisztokrata feleségével és akkor már felnőtt, gyönyörű, hosszúlábú Vera lányával. A feleségét a hadifogságból hozta haza Erdős úr. Ők meg Pók Lili bankhivatalnok családja az első emeletről voltak a legmondénabbak. Anyám Frau Erdőssel franciául beszélt, ahogy Frau Erdős is a lányával, és megállapította, hogy ez azért nem az igazi francia. „Oui”, mondta Frau Erdős szó szerint, ahelyett, hogy „Vui”. A László, Erdős és Pók család időnként együtt kártyázott.

A mellettük levő saroklakást Bleier Jakabné birtokolta. Tíz-egynéhány dioptriás szemüvege, széles csípője és lassú, nehézkes mozgása gyors és kritikus észjárással párosult. 1944-ig textiláru-seftelésből tartotta el magát, a pártállam idején váltott, és nőmozgalmi funkcionárius lett. A Nők Lapjában le is fényképezték, miközben anyámat agitálja ideológiailag. Ha nem a megélhetési párttag szerepét öltötte magára, nagyon élvezhető volt, ahogy a világ és környezete dolgai felett vitriolos iróniáját gyakorolta. Bazedovkórtól dülledt szeme ilyenkor megélénkült, szemüvegének vastag üvege játékos, de nekem úgy tűnt, enyhén fenyegető fényben is csillogott.

A második emelet néhány lakását a népes Heimann és Gárdonyi család uralta. Heimanné később ház-, sőt tömbbizalmi lett, és mikor apám az 56-os forradalom után megkapta a személyzeti iratait, olvashattam Heimannénak a Rákosi-korszakban íródott, meglehetősen ellenséges jellemzését. „Nagypolgári, a dolgozókat lenéző, fennhéjázó család”. Amiből legfeljebb annyi volt az igaz, hogy apám félénksége miatt nem volt valami beszédes, és alig érintkezett a házbeliekkel. Anyám meg időnként belegyalogolt egy-egy közvetlen, tárgyszerű észrevételével a magyaros lelkekbe. Mert azért a zsidók is csak magyarok voltak, ezt a „mivoltot” egyikük sem úszta meg.

A negyedik emeleten lakott a jó kedélyű, Magyarországon ragadt német, Herr Soltész Artúr üzletkötő és ösztövér, tartózkodó felesége. Valamivel odébb Kupferschmied úr élte rejtőzködő életét az udvarra néző lakásban. Azóta sem láttam akkora hasú embert, mint ő. Nagy bajszával igazi magyaros vidéki vendéglősnek vagy tőzsérnek látszott. Perfektül beszélt németül, szín „árja” volt. Időnként felesége szellőztetett, ilyenkor tárva-nyitva volt ajtó, ablak, és a félhomályban látható volt, ahogy a férje, hasát maga előtt tolva, szinte peckesen fel s alá jár a szobák és a konyha között, és közben nézi, ahogy én a konyhaablakból vagy a gangról őt bámulom. Sohasem tudtam meg, mi lehetett nyugdíjazása előtt a foglalkozása. Ők Dimitrovékkal meg anyámmal voltak jóban, meg számos borízű, mély hangú fuvarossal a piacon.

Az első emelet Gellért Miklósék alatt fekvő saroklakását Parragh György ügyvéd bérelte a családjával, Csibi nevű színésznő lányával és Maris nevű, erős felépítésű szolgálójával. Amikor az oroszok a front átvonulását követően néhány nap múlva egyszer részeg jókedvvel, testületileg megint lejöttek a pincébe, és nőket követeltek, Maris vállalkozott a ház kevés, korban alkalmatosnak látszó „árja” úrinőinek tehermentesítésére, és kifejezetten elégedetten tért vissza a mulatozásból. A zsidók akkorra még szerencséjükre nem jöttek meg a gettóból, ezért fiatalabb nőkből meglehetősen kicsi volt a választék. A megnövekedett lehetőséget az oroszok talán már nem hagyták volna annyiban.

A másik, alattunk fekvő első emeleti lakásban Gergely Péter élt. A nagyszülei az első lakók közé tartoztak; belőlük 1944-ben még volt legalább egy tucat. A fülem úgy érzékelte, hogy az ilyen lakók nevét mintha egészen kicsit másként ejtenék ki. Egy árnyalatnyival megilletődöttebben. Persze lehet, hogy csak az én képzeletem ruházta föl a nevüket ennyi tisztelettel. Úgy éreztem, az „őslakók” valami olyat tudtak, amit a később érkezettek nem, és ennek a tudásnak különös, mély jelentősége van. Mintegy a semmiből próbáltam képzeletben betölteni a lehetséges történéseket abból az időből, mielőtt mi ideérkeztünk. Meseszerű, fontos, neveket nélkülöző, elérhetetlen események.

Anyám mesélte, hogy nem sokkal ideköltözésük után, mielőtt még megszülettem, a szomszéd családban az első gyerekének szülésekor meghalt a fiatal anya, és amikor hazajött a család, áthallatszott a falakon, ahogy sikoltozva, teljes hangerővel jajgattak és zokogtak. Noha adott esetben ő is tudott heves lenni, de amit ekkor hallott, svájci lényének új lehetett. „So ein lautes, verzweifeltes Weinen und Wehgeschrei habe is noch nie gehört!” („Ilyen hangosan sírni és jajgatni még soha sem hallottam embereket!”) „Ha az egyik elhalkult, rákezdte a másik, órákig tartott.” Egyetlen egyszer hallhattam csak ezt a történetet, még nagyon korán. Az egyik első emlékem volt arról, hogy létezik olyasmi, ami rettenetes. Nyomban el is költöztek, és így kerültek Dimitrovék a helyükre Gyurival. A félig szemközti piacon volt a standjuk.

Gergelyék többgenerációs családját a nagyszülők után mindenki csak „Schillingerék” néven tartotta nyilván. A gettó idején a szintén őslakos László Sanyi családja Schillingerék egyetértésével az ő lakásukba költözött a kevésbé biztonságos negyedik emeletről. Péter négy évvel fiatalabb volt nálunk, csak jóval később kapcsolódott be a játékainkba. Ettől még ugyanaz határozta meg az életét, mint ami a mienket is ezekben az időkben, de neki valamivel keményebben. Az ő húga volt az a kétéves kislány, aki a gettóban nem élte túl a hiányos táplálkozást.

A második emelet alattunk levő lakását Keme Gyula drogériás bérelte a feleségével. A szüleim az illatszerállományukat rejtették el a lakásunkban, amikor Kemééknek a gettóba kellett menniük. Karácsony és újév között, már a légópincében, fullasztó köhögés tört rám. Anyám felkapott és kivitt a hideg, de levegős kapualjba, és mert a köhögés nem akart szűnni, kétségbeesésében felrohant a lakásunkba, felnyitott egy literes palack 4711-es kölnit, és azzal locsolta az arcomat, amíg magamhoz nem tértem. Amikor az oroszok bejöttek, és végigjárták az emeleteket, a lakásunkban megpillantották az egyik megkezdett kölnis kartont, és összevissza beleittak. Anyám hiába magyarázta a történteket, amikor visszaadta Kemééknek a hibádzó tulajdonukat. Magyarok voltak, biztosak abban, hogy anyám is hazudik. És az általános tapasztalathoz is hozzátartozott, hogy a zsidók sokszor semmit sem kaptak vissza. Attól kezdve nem köszöntek nekünk, emellett a halálukig kitartottak. A szüleim ugyan nem voltak hülyék, de annyira ügyesek sem, hogy kezelni tudták volna ezt. Mindenkinek a maga baja fájt, és szegény Keméék végig nem fogták fel, hogy mennyire megúszták.

Gyerekkorom titkokkal terhes embere volt Kassák Lajos. Az értelmezhetetlen, sötétlő mesevilág képviselője. Azzal a magas, fekete, széles karimájú kalapjával délcegen haladt végig a függőfolyosón a második emelet velünk átellenben levő lakásából a lépcsőházig. Semmiféle jelet nem adott magából, amikor gyerekként szembetalálkozva vele, olykor a döbbenettől rábámultam. Alulról fölfelé, és éreztem, milyen kicsi vagyok. Maga volt a megtestesült méltóságos komolyság. Ha megpillantottam, mintha zenét hallottam volna: valaki egy nagybőgő egyetlen, legmélyebb húrján játszanék szólóban egy dallamot. Az ostrom alatt a légópincében többnyire összefont karral állt az egyik falnak támaszkodva, és csak nagy ritkán, ha néhány házbeli férfi megszólította, elegyedett beszélgetésbe. „Was zum Teufel hat er nur in seinem Grind?” („Mi az ördög járhat abban a vad, kemény fejében?”) próbálta működtetni anyám a beleérző képességét, fogalma sem lévén még a magyar irodalomról. Az anyja igazi boszorkány: fekete fejkendős, hosszú arcú, mély ráncú parasztasszony. Gorombán ordított, ha zajongtunk a folyosón.

A földszintet Orgoványék, a nyilas házmester-család uralta a nyávogó hangú kamaszlányukkal. Feltevésem szerint a házmestertől származtak azok a kitüntetések és rendjelek, melyeket a ház Tüzér utcai oldalán találtam egy-két nappal az oroszok bejövetele után. Valaki még korábban kidobhatta őket a padlásról. Mikor apám néhány előrelátó férfival az oroszok bejövetele előtt közvetlenül végigjárta a hatalmas padlást, az egyik ficakban gondosan tárolt revolvert találtak, melyet apám széles ívben repített ki az utcára. Valószínűleg ez is Orgoványé lehetett. December közepén Orgoványt a konyha ablakából láttam, amint nyilas karszalaggal, csendőr kíséretében felnyitja az egyik első emeleti zsidó lakást. Az ostrom elején, újév és karácsony között, még az oroszok bejövetele előtt feltűnés nélkül távozott a családjával együtt. Helyette már Kántor József és családja fogadta az első oroszokat tört szlovák anyanyelvén január 16-án. Nyilván kicserélték a házmesterséget egymással.

A házmesteri teendőkben Kicing Józsefné vice tehermentesített. Egyetlen szobában lakott a házmesterlakás mellett. Ő szedte össze lakásról lakásra járva késő délutánonként a szemetet (ma már hihetetlen), és hetenként mosta fel a két lépcsőházat (még hihetetlenebb). A lakbérért meg a házmester járta végig a házat, és nem emlékszem, hogy valaha is nyugtát adott volna, vagy alá kellett volna írni valamit (teljesen hihetetlen). Amikor Kicingné mellett elhaladtam felmosás közben a lépcsőn, volt, hogy mondott valamit, amivel megriasztott: „Te mocskos élet!” – mondta halkan, szinte nyögve. Pont nekem, vagy másoknak is, soha sem fogom már megtudni.

Az utcai front járdaszintjét az üzletek uralták. Privigyei úr fodrászata („Sem a Péter, sem a Pál, itt a mester borotvál!”), a Keme-drogéria, Márer László üvegáru-boltja, a Boszniából itt ragadt Hajdics Hajdár úri szabósága (az üzlet fölötti szűk térben élték le az életüket) és a ház sarkán a Tüzér utcába benyúlóan Klein Ármin talponállóból és hátul terített asztalokból álló vendéglője. Apám olykor leküldött fél liter borért; az iddogáló kocsisok és piaci árurakodók enyhén meglepődve engedtek oda a söntéspulthoz, érzékelve házbeli úri gyerek voltomat. Újév napjának reggelén a cigánybanda a fürdőszobákkal és WC-kkel határos lichthóf aljában zendített rá a vendéglőst köszöntő muzsikájára. Kleinék áttekinthetetlenül bonyolult rokonságban álltak a mindenkinél népesebb földszinti és második emeleti Strausz és Schwarz családokkal, és egészen távolról Krayerékkel is. Az egyik tömzsi, kövérkés férfiutód a hatvanas évek végén már Pozsonyban élt, és egy alkalommal felkereste ifjúkorának színhelyét. Percekig törölgette utána a könnyeit a második emelet korlátja előtt. Anyám a harmadik emeleti korlátnak támaszkodva nézett le rá: „ach, Herr lieber Klein!” A kis férfi bólogatott.

Nekünk, gyerekeknek ebből a családi seregletből a velünk egyidős, vastag, húsos szájú Strausz Jancsi jutott, aki később a gimnáziumban osztálytársam is volt. Valamiért mindenkinél többet tudott már a nemi életről, és igyekezett környezetét felvilágosítani. Biztatására egyszer Miklós és Sándor az utóbbi lakásának WC-jében elővették a farkukat és összeérintették a rózsás makkjukat. Én borzadva a szégyenkezéstől vonultam vissza. Ők utána magas térdemeléssel körbeugrálva a gyerekszobát félhangosan skandálták, hogy „rugovány, rugovány, seggbe dugovány”, és közölték, hogy erről aztán egy szót sem. Ennyit számított, hogy fél évvel fiatalabb voltam náluk. De talán mégsem. Strausz Jancsi néhány hónappal még nálam is fiatalabb volt. Akkor már a front átment rajtunk, és mindenki visszajött.

A ház ötször kilenc = 45 lakásában a felsoroltaknál sokkal többen éltek. Ami-kor 1944. december legelején a zsidóknak a gettóba kellett vonulniuk, néztem őket, ahogy a liftakna körül tekeredő lépcsőkön elhagynak bennünket. Volt egy asszony, aki ott sírt utánuk lefelé nézve a harmadik emelet fordulójában. Sanyi mondta, hogy őt felmentették. Még negyven évig laktam együtt vele később, és soha nem tudtam megoldani, hogy egyszer odafordulva hozzá megkérdezzem, kit siratott. Nem érzem jól magam emiatt.

(Repríz odafelé, staccato impetuoso accelerando)
Amikor a házat csillagosnak nyilvánították, az árják közül senki sem költözött el. Nemcsak az idő rövidsége miatt, hanem azért se, mert közülük nem volt senkinek sem (vagy csak keveseknek) baja a zsidókkal. Nagyon messziről, mondjuk Svájcból vagy Amerikából nézve valakinek valóban egykutyának látszott mindenki. Anyámnak biztos, hogy így festett, pedig ő közelebbről ismert már néhány év óta mindenkit.

Még december elején, amikor még csak Pest déli, keleti és északi határában állt a front, a szüleim egyik este a konyhában megbeszélték a teendőket. „Was tun, wenn die Barbaren kommen?” („Mit tegyünk, ha jönnek a barbárok?”), kérdezte apám (ő ezt a kevésbé költői nevet adta a „tatároknak”). Anyám azt válaszolta, hogy maradjunk. Ha elmegyünk, semmink sem marad. És az oroszok is emberek. Volt bizalma a teremtésben. De ami bekövetkezett, azt felszabadulásnak se mi, se sokan a házban, és nem csak „árják”, nem tartottuk. Csak megszabadulásnak.

Akkortájt lehetett, a közeledő front miatt korábban tartott iskolai záróünnepségen, melyet a Sziget utcai elemi iskola lépcsőházában tartottak. Ott álltam másodikosként a diákok és szülők tömegében valahol az első emelet magasságában. Anyám soha nem jött be az iskolába, nem is lett volna értelme, akkor még nem tudott magyarul. Későn kaptam észbe, beszorultam az ünnepélyt hallgató tömegbe, sehogy se szabadulhattam. Csak arra figyeltem föl, hogy egy nálam alig valamivel idősebb gyerek a harmadik emelet fordulóján állva, magasan fölöttünk, elkezd szavalni jó hangosan egy dallamos verset, és szinte kiáltotta az ismétlődő sorait: „jön a tatár, jön a tatár”. A figyelmemet nem annyira a szavalat kötötte le, hanem a szokatlanul nagy csend, amely keletkezett a hallatán. Meg az arcok. Éreztem az ismétlődő sorok fenyegető jelentését, ami a tömeg mélységes komolyságát váltotta ki, de nekem ebben az ismeretlen fenyegetésben volt valami távoli, minden borzalmával együtt varázslatos.

1944. december 24-én éjjel ment le mindenki a pincébe. Nagyon erőssé vált a távoli ágyúdörgés, remegtek az ablakok. Nyilvánvaló volt, hogy az oroszok körbevették a várost. Karácsony első napjának reggelén sikerült kikerülnöm szüleim éberségét, és felosontam a kapualjba. A négyzetes üvegezésű kapu félig nyitva volt, és kiláttam az akkor sárga klinkertéglával burkolt utcára. A kapuban állt néhány férfi, és nézte a teljesen kihalt környéket. Köztük volt a 17 éves Római Laci, néhány hónap múlva, 1945 őszétől a kommunisták uralmának kezdetéig a cserkészcsapatom egyik vezetője. Apám már elmesélte, hogy előző nap – amikor bezárult az ostromgyűrű – ő beszélte le arról, hogy a rádióban és a plakáton közölt parancsoknak engedelmeskedve leventeként bevonuljon.

Nem rángattak rögtön vissza, amikor kimentem. A kapu előtt, a járdától alig valamivel messzebb, az úttesten egy nő hullája hevert. A férfiak mondták, hogy zsidó. Senki sem ismerte. Éjszaka, egy elhaladó teherautóról dobhatták le. A hasára zuhanva feküdt. Egy villanás alatt rettegni kezdtem, és mégsem tudtam ellenállni az iszonyatos, mágneses erőnek. A közelébe kényszerítettem magam. Élettelen testének minden részlete belém vésődött. Halálos. Pontosan. Megjegyeztem. Olyan volt, akár egy tökéletesen memorizálódott érettségi tétel, melyet bármikor fel tudok idézni. Azért nem tudtam volna nem megnézni, nem nagyon megnézni minden részletét, mert a többi, későbbi hullától eltérően, rettenetesen olyan volt, mint bárki körülöttem. Ugyanúgy öltözött. Ezért is maradt meg mindegyik halottnál fontosabbként. Mindig csak közelíteni tudok annak egészen pontos megfogalmazásához, miért volt erre ennyire szükségem. Valaminek a szeme közé akartam nézni, noha akkor ezt még csak homályosan fogtam fel. Éreztem, hogy ki fogom bírni. Ennek a nőnek a hullájában, minden rettenetessége ellenére, volt valami személyes. Talán azért is, mert az első volt a halottak közül. Szinte úgy őrződött meg, mint valami Ő.

A jobb karja a tarkójára csapódott a zuhanástól, hosszú, lenszőke haj kuszálódott szét a feje körül, vastag meleg szoknyát és barna, finoman bordázott pamutharisnyát viselt. Turistacipőben. Egész testét belepte az elképesztő mennyiségű piszkos por. Leginkább az tűnt fel, hogy helyenként fűrészpor nyomait is láttam. Faárut szállíthattak korábban a teherautón. Messzebb, apám beszámolója szerint, aki távolabbra is elmerészkedett, további tetemek hevertek. Jóval később jöttem rá, hogy a zuglói nyilasházban meggyilkoltak lehettek, akiknek hulláit megfélemlítésül dobálhatták szét éjjel a környéken a nyilasok a teherautó rakfelületéről.

Később, az oroszok bejövetele után, az utcát járva, a ház közelében elesett német katonák hullái is sajátos, ellenállhatatlan vonzerőt és rettegést kiváltó élményt okoztak. Mindig rákényszerítettem magam, hogy megnézzem őket. Ahogy később arra is, hogy lemenjek a hatalmas ház alatti zegzugos pincefolyosók legtávolabbikába, ahol már nem voltak felülvilágító nyílások, és a legsötétebb volt, és ahol a legjobban féltem. Mert az, ami félelmetes volt, talán belőlem is fakadt, de a külvilágból is. Valami bennem ezt csak rávetítette arra, ami a lelkemben adva lehetett. Mindvégig úgy éreztem, hogy ezzel a külvilággal szemben kell megtanulnom megóvnom magam, hogy kibírjam.

Az élettelen testekből a kiismerhetetlenségig kegyetlen, teljesen érzéketlen tárgyi világ tekintett vissza rám. Olyan fenyegetően, mint a pince mélyének sötétje. Ezek a tetemek ellenszenvesek voltak. Hozzájuk képest a fogalmaim és a gondolataim ragyogóan világosak, melegek, meghittek és csodálatosak, mert értettem őket. Csak a gondolataimmal tudtam párbeszédet folytatni arról, amit láttam. Ettől léteztem, holott pontosan érzékeltem, mennyire van testem is, a maga sebezhetőségével. De a halálfélelmemet is a fogalmaimnak köszönhetem. A testem lehetséges megsemmisülését, a puszta tetemmé válásom lehetőségét is csak gondolni tudom. Az, hogy megéljem, még hátra van.

Nagyon sokáig magamnak sem voltam képes megfogalmazni, hogy csak a saját és a másoktól átvett fogalmak és a gondolatok lettek az egyedüli kapaszkodóim, nem a külvilág dolgai. Ugyanolyan édesek voltak, mint a testem. A külvilág dolgai az érzéki válaszok védelmét nyújtották, de csak a figyelmemet terelték el jótékonyan. Semmi sincs bennük, ami megmentene a rettegéstől. Mert az érzéki is belőlem fakadt, ehhez a dolgok csak kapaszkodók. A gondolataim és az érzékeim nélkül a dolgok legfeljebb kétségbeejtők. Aki csak a dolgok alapján tájékozódik, elveszik. A létezésem viszont nem dolog, mert elválaszthatatlan attól, hogy gondolom.

Nem mintha felnőtté válva nem születtek volna bennem olyan gondolatok is, melyektől szintén megrettentem, és megismertem a félelmet saját magamtól is. De még a miattuk keletkezett legrosszabb pillanataimban sem tudtam elhinni, hogy. Azt akartam, hogy megvédjenek a gondolataim, és mindent elkövettem, hogy ennek megfelelően gondolkodjam. Ne legyek védtelen a dolgokkal szemben. És ez megvédett önmagammal szemben is.

Az egyik németet, amelyik a legközelebb feküdt, előzőleg láthattam is. A Szabolcs utca végében az oroszokat néhány napig feltartóztató öt Wehrmacht-katona január 15-én, visszavonulás közben a mi házunkba tért be vízért. Karácsonytól számítva ez már az ostrom 22. napja volt, Ahogy ittak a házmesterlakás konyhájában, a szájuk szélén kétoldalt az állukra csorgó víz két fehér csíkot rajzolt a lőporfüsttől fekete bőrükre. Utána libasorban, futólépésben ferdén átszaladtak az utcán. A kapualjig merészkedő Római Laci látta, amint az utolsót eltalálja egy távoli lövés. A Szabolcs utcából a Bulcsú utca tőlünk távoli végébe előre szivárgott oroszok hosszában már tűz alatt tartották az utcát. Laci elmesélte, hogy mély benyomást keltett benne, ahogy az előtte futó német hidegvérrel visszafordult, lehajolt, leszakította a halott nyakáról a dögcédulát, majd egyenletes léptekkel a társai után ügetett a piac bódéinak irányába.

A szüleim olykor, amikor kevésbé lőttek, napközben is fölmentek percekre a lakásunkba. Mindig le kellett hozni valamit a pincébe. Volt, nagyon ritkán, hogy velük tarthattam. Akkor már egyetlen ablak sem volt ép azokból, melyek az utcákra néztek. Amikor karácsony után közvetlenül megint kijátszva a felnőttek figyelmét, kinézhettem újra a kapun, csillogó üvegcserepek borították be vastagon a járdát. Egy alkalommal egy pillanatra a harmadik emeletről is kinézhettem az utcára. Előző nap éppen hatalmas hó esett. A néptelen úttestet és a szemközti járdát vastag, szűz hó borította. Egyetlen lábnyom volt csak látható a túloldalon; valamilyen okból a nyom alján olvadt lehetett a hó, és az az egyetlen nyom feltűnően sötétlett a fehér felületen. Szemben már karácsonytól kezdve egy sivatagsárga katonai személyautó parkolt, azt is vastag hó borította. Lehet, hogy Kádinger úr itt szerelte ki az első indítószerkezetet. Később két magyar katonatiszt visszaemlékezéséből megtudtam, hogy karácsony estéjén ők hagyták ott ezt a járművet, mert kifogyott belőle a benzin.

Újév előtt a házunk sarkánál, a Bulcsú utca és a Fóti út széles kereszteződésében, a piac szélén egy magyar löveget állítottak föl, és két napig lőttek vele valamerre. A légópince szellőzőnyílásai a közelébe vezettek ki a járda tövébe. A folyamatosan ismétlődő dörejek fülsiketítő csattanással hatoltak le hozzánk. A kereszteződésben utánuk több tucat közel fél méteres, tenyérnyi átmérőjű, fényes sárgaréz lövedékhüvely maradt. Az egyiket valaki lehozta a pincébe, még tíz év múlva is ott láttam, amikor lementem.

1944 szilveszterének éjjelén a pince lakói meghallgatták Adolf Hitler birodalmi kancellár újévi beszédét. Másnap már nem volt villany és víz. Csak a felnőtt férfiaknak a szokottnál is komolyabb arckifejezése maradt meg az emlékezetemben, meg valami távoli ordítozó hang a rádióból. Mint akik valami fontosat hallanak, ami sorsukat befolyásolná. Én is nagyon komolyan vettem a látványt. Valahányszor később visszaemlékeztem erre, egyre nagyobb ellenszenvet éreztem az ilyenfajta komolyság iránt.

Az első januári napok egyikén, a késő délutáni órákban két, egymást követő, iszonyú robbanás rázta meg az egész épületet, vele a pincénket, a nők sikoltozni kezdtek, szinte mindenki a földre vetette magát, vagy a másikba kapaszkodott, a levegőt fojtogató por- és vakolatszag töltötte be, minden fehéresen gomolygott körülöttünk. Idővel kiderült, hogy csak két kisebb orosz bomba csapódott be a házba, átütve két negyedik emeleti lakás tetejét. Az egyik méteres lyukat László Sanyiék lakásának gyerekszobájában többször megcsodálhattam később. Bevilágított rajta az ég.

Én meg csak most, ebben a pillanatban, miközben az előbbieket megfogalmaztam, jöttem rá valamire. Emlékezetem szerint mindvégig nem éreztem semmiféle félelmet. Nem félelmet éreztem, hanem meglepetést, és érdekes is volt, amikor karácsony éjszakáján, szinte félálomban kivettek az ágyamból, otthagyva a középső szobában álló karácsonyfát és a játékokat, a nagyon közelinek tűnő, felerősödött ágyúdörgés közepette mindannyian leköltöztünk abba az ettől kezdve agyonzsúfolt légoltalmi pincébe, melynek felületét szinte csak ágyak borították, és mindenki csak üldögélt vagy feküdt rajtuk meg a szélükön.

Csak a vastag, hatalmas, a felső részén elforgatható kereszt alakú záró karral ellátott, páncélszerűen kialakított és légmentesen elzárható szürke pinceajtó közelében volt egy kis tér, meg valahol a pince közepén, ahol az emberek álldogálhattak. És a halott kivételével nem emlékszem arra sem, hogy bármiféle rettegést éreztem volna, se utána a járdát borító, csillogó üvegcserépszőnyeg láttán, se a két napig a házunk sarkán tüzelő ágyú dördüléseikor. És még a két becsapódó bomba esetében se a saját, hanem csak a mások kitörő félelmét rögzítette az emlékezetem. Csak arról van tárgyszerű emlékem, ami körülöttem képszerűen bevésődött, mert pont azok a képek ragadtak meg, melyekre azóta is szinte folyamatosan emlékszem, miközben ezernyi más részletet képtelen vagyok felidézni, csak ezeket. De most, villámcsapásszerűen, az előzők fogalmazása közben jöttem rá arra, hogy mégse véletlenül jöhetett rám az éjszaka közepén az a fullasztó, anyámat rettenetesen megijesztő, hörgő-harákoló köhögés, ami miatt kétségbeesetten felvitt a levegős, huzatos, sötétlő lépcsőházba, a kapuhoz vezető folyosóra, majd felrohant, hogy lehozza a kölnit, és percekig locsolja vele az arcomat. Miközben pontosan emlékszem, hogy nem félelmet éreztem azokban a percekben elsősorban, hanem mintha eleve azt akartam volna, hogy rettenetesen köhögjek és fuldokoljam. Mint aki, ha mást akart volna, ezt a köhögést akár nem is kezdte volna el.

Januárban történt, hogy a ház udvarába egy légiakna zuhant, mely nem robbant fel. Apám volt a légóparancsnok. Nem hiszem, hogy bátor ember lett volna, de kötelességtudó természete nem hagyott számára kiutat. Műszaki ember lévén, egy több darabból meghosszabbított, zsinórokkal és rongyokkal egymáshoz erősített, tíz egynéhány méteres rúddal az egyik sarok fedezékéből többször megpiszkálta, böködte a tárgyat. Miután nem robbant fel, két választása volt. Ha ott hagyja, felrobbanhat valamitől, amikor senki sem várja. Mert az elkerülhetetlen volt, hogy az udvarban mindig közlekedjék valaki. Hol a fáspincébe kellett menni, hol a lépcsőházba, és a földszinti lakásokat is mindig használták, mert ott kényelmesebben lehetett főzni. Vagy kiviszi. Végül az utóbbi mellett döntött. Egy másik férfival valamiféle saroglyára tették, anyám mondta, hogy puha rongyokat borítottak a tetejére, és kivitték a házzal szemközti térre. Később, egyetlenegyszer, néhány tőmondatban beszámolt erről.

Január közepe felé járt, de még azelőtt, hogy az a néhány német katona visszavonulás közben betért a házba. Megint egyszer sikerült kijutnom az óvóhelyről, a szüleim nem mindig figyeltek rám, és akkor viszonylagos csend volt. A kapuban ott álltak a férfiak, néztek kifelé, a sötét messzeségbe. Az is lehet, hogy volt közöttük, aki valamelyik másik házból jött. Beszélgettek. Úgy vettem ki a szavaikból, hogy az oroszok már a Keleti pályaudvarnál vannak.

A hír, hogy én is tudok valamit, felvillanyozott, és leszaladva a pincébe, hangosan újságolni kezdtem. Percek múlva leérkezett László József, Sanyi apja, és amikor meghallotta, miket mondtam, nagyon haragos lett. Hangosan, nekem úgy tűnt, szinte mennydörögve beszélni kezdett. Nagy csend támadt. Kikérte, hogy taknyos gyerek létemre ilyen felelőtlen híresztelésekbe kezdjek. Az ilyesmi komoly dolog, egy gyereknek ebben semmiféle szava nem lehet. Fogalmam sincs, hogy miket beszélek, megengedhetetlen felelőtlenség.

Az első megaláztatás volt, amely egy másik felnőtt részéről ért. Apámnak semmiféle reakciójára nem emlékszem. Pedig máskor, ha a házmester panaszkodott neki a napközbeni zajongásunkra, és engem szidott, felérve a lakásunkba gyorsan lekevert egy-két pofont, sőt, sokszor keményen elfenekelt. Ezúttal semmi. Anyám nem nagyon tudott még annyira magyarul, aligha értette pontosan László József szövegét, de mindig azt éreztem, hogy másokkal szemben nagyon mellettem áll. A szipirtyó Kassáknét és a házmestert is ezért utálta.

(Repríz visszafelé, attaca diminuendo)
Az egyik nap – később rekonstruáltam, január 16-ának reggelén – felébredve hallottam, ahogy körülöttem halkan beszélik, hogy itt vannak az oroszok. Valahogy kiküzdöttem magam a légópince vasajtajáig, amely nyitva volt, és a fel- s lejárkáló lakók között felfurakodtam a meredek betonlépcsőn a lépcsőház aljára, az udvar szélére. A túloldalon megpillantottam egy fehér köpenyes katonát. A hátsó lépcső följárata előtt állt, és valakivel beszélgetett. Pillanatok alatt visszazavartak.

Egy idő múlva, már a pince végében fekvő ágyunk szélén ültem, lejött két géppisztolyos, vattázott ruházatú orosz, egy kicsit körbenézve elindultak az ágyak közötti keskeny úton a pince másik vége felé, ahonnan átjáró vezetett a szomszédos épület légópincéjébe. Még mielőtt túljutottak volna a pincénk közepén, az átjáróból kijött egy férfi. Ismertem, anyám szerint a kevés házbeli proli közé tartozott. Hangos orosz köszöntéssel – zdrasztvujtye továriscsi lehetett –, gesztikulálva üdvözölte a két katonát, és eltűnt velük a szomszéd pince felé.

Ettől kezdve minden más volt. Két nap múlva kimehettem az utcára. Hívtam László Sanyit és Dimitrov Gyurit, együtt merészkedtünk át az úttest másik oldalára, hogy körülnézzünk. A lövöldözés nagyon távolról, Budáról hallatszott, az utcánkban hemzsegtek az orosz katonák, és voltak járókelők. Utólag tudom, hogy ekkor már egész Pestet elfoglalták. A házunk kapuja mellé felragasztottak a falra egy plakátot, melyen felszólították az embereket, hogy jöjjenek föl a pincékből, és rá volt írva, hogy Magyar Kommunista Párt. A „kommunista” szó nagyon fenyegető volt.

Ahogy ott bámészkodunk a járdán, a kopasz juharfák alatt, egyszer csak éles, erőteljes, egymást követő csattanással becsapódik a szemben levő házunk kiálló második emeleti erkélyoldalába két gránát. Budáról lőhették ki, bizonyára vaktában. Kékes lőporfüst terjengett, az emberek egy pillanatra szétfutottak, és láttuk, hogy a repeszektől néhány, az erkély alatt haladó járókelő megsebesült, mentek be a házunkba elsősegélyre. Visszatérve a légópincébe Sanyi anyjának a hangja csattant föl: „Többet nem mész a Rudival az utcára!” Az egyik nő ott állt a kötözőhelyen, a karját tartotta, hosszú vércsík folyt le rajta. Több ilyen belövés nem volt, néhány nap múlva csak egyedül mentem az utcára, csatlakozva néhány más, a szomszéd házakban lakó gyerekhez.

A Fóti út sarkán, a házunkkal ferdén szemben, az oroszok felállítottak egy gulyáságyút a katonáiknak. Mikor megláttam, gyorsan cselekedtem. Visszamentem a légópincébe, felkaptam az egyik edényünket az ágyunk fölötti fali polcról, és hamarosan ott álltam a csajkával várakozó katonák mellett, és nyújtottam az edényemet. Versenytárs nélkül voltam még, de a következő napokban többen követték a példámat, felnőttek is. Visszatérve a pincébe diadalmasan vittem anyámhoz a zsákmányt. Valamiféle fehéres, sűrű pép volt. A szomszédos ágyakról Lászlóék elítélő arccal néztek rám.

Alig egy nap múlva László úr kért szót. Már este felé járhatott. Kezében egy fekete orosz kenyeret tartott. Addigra már tudtam az orosz nevét: „kleba”. Rejtélyes okokból ez terjedt el a „hleba” helyett, így kéregettem én is (később tudtam meg, hogy ez a magyar börtönszlengben használt neve volt). László úr az első világháborúban orosz fogságba került, és tudott valamit oroszul. Most elmondta, hogy a harcoló orosz katonák segítenek nekünk, kenyeret is adtak. És megtörte a kenyeret, szétosztotta. Emlékszem a tiszteletteljes hallgatásra, mellyel mindenki fogadta.

Még aznap történhetett, hogy anyám is felmerészkedett. Pillanatok múlva hamuszürke arccal jött vissza, és sietve az ágyunk alá bújt. Lászlóné egy pillanatra nem értette, és megkérdezte, mi ilyen sürgős. Ebben a pillanatban az őt követő orosz is leért és körülnézett. Mi ott ültünk a testvéremmel és apámmal az ágyunk szélén, a többi lakó is némán hallgatott. Az orosz megfordult, mondott valamit, és kiment. Bizonyára azt, hogy „job tvaju dusu maty”, amit akkor már szintén megtanultam, és – nem egészen ismerve a jelentését – leegyszerűsítve „jopfasomaty” formában mondogattunk egymásnak a gyerekek között.

Mi a következő héten már elsőként felköltöztünk, a lakók többsége csak sokára. A harmadik emeleti ablakunkból rálátás volt a Várra, láttam a Mátyás templom távoli tornyát is. Jól ki lehetett venni az orosz zuhanórepülőket: északról, alacsony ívben repültek rá a várra, és a déli végén fölemelkedtek. Tisztában voltam vele, hogy ilyenkor sorozzák végig az utcákat és dobják le a kis bombáikat. Ragyogó, napfényes idő volt.

A piac egyik, felénk eső fabódésora a front áthaladásakor tüzet fogott és leégett, napokig füstölgött. Útjaim egyikén a még meleget árasztó égett famaradványok között, az egyik bódéközben megégett hullára akadtam. A bőre több helyen kilátszott az elhamvadt, szétfoszlott ruházata alól, pontosan olyan volt, akár a gyorsan pirított sültkrumpli-darabok helyenként barnálló felülete. Anyámnak épp aznap délelőtt sikerült valami kevés krumplit szereznie. Ebédre sült krumpli volt. Nem voltam képes megenni. Nagyon haragudott, hogy visszautasítom az értékes szerzeményét, és értetlenségét fejezte ki. Én meg nem voltam képes megmondani neki, hogy ezek a krumplidarabok engem annak a hullának a megsült bőrére emlékeztetnek. Nem mertem megmondani, talán bűntudatból, mert attól tartottam, hogy még jobban, ezúttal igazán megharagszik rám, amiért ilyen látványoknak teszem ki magam. Hiszen megbízott bennem.

Szemben, a piac melletti üres telken egy légoltalmi célból épült, négyzetes víztároló volt. A medence vize be volt fagyva, a jeget és a tér nagy részét még hó borította. Az oroszok ott állították föl a tüzérségüket. Figyeltem az ablakból, ahogy az egyik ágyút lassan a tároló fölé vontatják, nyilván hívogató volt a sík felülete. Kárörömmel vártam a pillanatot, amikor a jég beszakad. Az ablakunkig hallatszott a katonák hangos átkozódása.

1945. január 20-án Miklósék is hazatértek a gettóból. Éppen a negyedik emeleten álltam a gangrács előtt, és ettem a vízbe mártott, megpuhított lekváros kenyerem. Felérve a harmadik emeletre, a lakásuk felé Miklós mamája haladt elöl. Felpillantott. Tömören fogalmazott: „Látom, nektek kenyeretek is van!” – szólt fel nekem. Én meg úgy éreztem, elsüllyedek a szégyentől. Egyik első tapasztalatom volt, hogy szinte semmit sem lehet elmagyarázni. A mamája később elmesélte az enyémnek, hogyan tudott megszökni Nyergesújfalu magasságában abból a bécsi gyalogmenetből, amelybe egyik gettón kívül tett útja során került.

Lassan megint megtelt a ház. Mindenki visszajött. A város budai részében a harcok majdnem egy hónappal később értek véget. Még előtte, egyik nap néhány házbeli férfi egy lovat vezetett be a sárga klinkertégla-burkolatú házudvarra. Megkértek egy oroszt, aki agyonlőtte. Mindenkinek jutott hús. Bennem pedig véglegesült a „nem zsidó” és a „zsidó” fogalma (http://www.holmi.org/2010/02/ungvary-rudolf-egy-fogalom-kialakulasa). Akár akartam ezt, akár nem. Bevésődött, ahogy talán azokba is, akiket zsidónak nyilvánítottak.

(Kóda, recitativo calmo al niente)
Hetven évvel később már csak négy lakásban él valaki, akinek köze van az egykor ott lakókhoz. Köztük ketten, akik 1944-et megélték. Az egyik akkor hároméves kislány volt. Vele egy földszinti lakás konyhájában kergetőztem, amikor a lövöldözések egyik szünetében fölmerészkedtünk főzni. A másik Privigyei úr tűzvörös hajú lánya az első emeleten, akivel hetven év alatt alig váltottam néhány szót. És él még Miklós, az első barátom, aki a forradalom után Ausztráliában lett dzsesszzongorista. Egyszer meglátogatott (http://www.es.hu/ungvary_rudolf;az_elso_baratom;2010-01-31.html).

Az emlékek lassan láthatatlanná válnak, akárcsak templomi falak freskóin a lassan elmosódó háttéralakok. Kezdettől fogva nem voltak egyebek, mint egy zenei előadás közben egészen halkan szóló, csak egészen közelről hallható, közönséges, tánczenélésre való harmonika lassan elvesző hangja egy klasszikus nagyzenekarban a vonósok, fúvósok, dobosok elvont, lényeget kifejező hangjai között. Csak az maradt meg változatlanul, ami volt: a bonyolult, árnyalt, mély és szórakoztató, a soha már. És utána a felejtés. Mint valami jéghideg, kőkemény, egyre hatalmasabbra növekvő betonfödém. Meg az, hogy mit ér – és mennyire szaván fogható – vele szemben a kitalálás, a szép irodalom?

Megjegyzés:
A házhoz fűzött korábbi megjegyzés szerint Glázner Piroskát a házmester bújtatta. Ez aligha lehetett a Bulcsú u. 21/a házmestere, mert az nyilas érzelmű volt, és az égvilágon senkit sem bújtatott. Lehet, hogy egy másik házmesterről van szó…

Kósa Judit
2014. június 18., szerda

A Bulcsú utca 21/a szám alatti házban lakom 1983 óta. Édesapám szülei 1956 után költöztek oda, apukám két fiú testvérével együtt tulajdonképpen a házban nőtt fel, és én is 3 testvéremmel. A nagyszüleim már nem élnek, és nagyon kevés dolgot meséltek el; papát Mauthausenbe vitték a munkaszolgálat után, mama egész családját Auschwitzba Sopron mellől Beled községből, ő bujkált Pesten.

Tovább...

A Bulcsú utca 21/a számú házban lakott Glázner Piroska néni, a Glázner család egyik leszármazottja, úgy tudom a nagypapája császári, királyi udvari pék volt és a Katona József utca, Hollán utca utca környékén is volt pékségük. Piri nénit bújtatták a háború alatt ott a Bulcsú u. 21/a számú házban, az édesanyja bízta rá a házmesterre, aki távoli rokonnak mondta Piri nénit, ha ellenőrzés volt, talán valamilyen papírokat is szerzett Piri néninek. Úgy tudom, hogy Piri nénin kívül még 2-3 embert sikerült bújtatni a házban, de hogy ők túlélték -e a háborút azt nem tudom. Piri néni családjáé volt a Lehel úton és környékén számos ház, ingatlan és végül csak a Bulcsú utcai házból 1 szobát hagytak neki, édesanyjának pedig Budán egy szintén a tulajdonukban lévő villából egy részt. Apukám gimnazistaként hétvégente kísérte fel mindig Budára Piri nénit az édesanyjához és utána hozta vissza a Bulcsú utcába. Piri nénit még én is ismertem gyermekként. Sokáig "kulcsos lift" működött a házban, Piri néni hajnal 5 és 6 között kiállt a gangra, elkezdett fütyülni és énekelni, addig amíg valaki fel nem hozta a liftet, mert nehezen tudott közlekedni, nem tudott volna lemenni a lépcsőn. A ház bejárat mellett balra volt egy kis trafik, mindig hozott nekünk tutti-fruttit, vagy tejkaramellát. A Bulcsú - Lehel sarkon volt egy kis kifőzde, oda járt át ebédelni, vagy a nagymamám főzött neki.

A házunkban lakik egy idős, nagyon beteg néni, aki 2 éve még azt mondta, hogy úgy szeretne mindent elmesélni a házról és a környékről, az egykor itt élt zsidó családokról, boltosokról... Ahogy mondta, mindenre emlékszik, mindenkinek a nevére, kinek milyen kis üzlete, műhelye volt. Legszívesebben én magam készítettem volna vele interjúkat, de akkor született a kislányom, és nem tudtam az interjú készítést felelősséggel elvállalni, mert folyamatos figyelem, törődés lett volna szükséges a néni felé, és úgy gondoltam, hogy ha valamibe belekezdek akkor azt tényleg felelősséggel kell megtennem. Sajnos most már nincs olyan mentális állapotban szerintem a néni, hogy beszélgetni lehessen vele.