Reflexiók - Időrendben

Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!

2014. július 02., szerda

VIII. kerület, Kun utca 12. - Bednar Judit

Én 1942 szeptemberében születtem, tehát sokat személyesen nem tudok.

A Kun utca 12-ben laktunk egy ideig (mi a Karácsony Sándor utca 5-böl mentünk oda, amikor csillagos házba kellett költözni). A nagymamám testvére, férje (Weisz Pál) és lánya állandóan ott laktak az első emelet 6 számban.

Később mesélték nekem, hogy a Pali bácsi (aki egy nagyon magas ember volt) és a házból a többi férfi ki lett masírozva az utcára, hogy viszik őket. Ott álltak sorban órákig, aztán valamilyen ok miatt visszarendelték őket a házba, hogy majd holnap reggel viszik őket, akkor jöjjenek vissza az utcára. Mivel a Pali bácsi ismerte az épületet, sok férfit eldugott a lichthofba. Ő nem volt hajlandó elbújni, mert azt mondta, hogy ha Ő hiányozni fog a sorból másnap, azt észre fogják a nyilasok venni, mivel Ő olyan magas volt, és akkor kikutatják a házat, és mindenkit megtalálnak. Őt el is vitték másnap, és soha nem jött vissza. Tehát tulajdonképpen feláldozta magát azokért a férfiakért. akiket eldugott.

A felesége, Hirschler Ilona és a lánya Gordon Lajosné, Weisz (Weiss? nem vagyok biztos) Ágnes, halálukig ott laktak. Én is ott laktam 50-53 között, mert a szüleim börtönben voltak (disszidálási kísérlet miatt).

Én Bednar Jutka vagyok (született Gross) és Ausztráliában élek.

2014. június 30., hétfő

XIII. kerület, Hegedűs Gyula utca 34. - Weinberger Mariann

Nagymamám Datner Imréné született Weinberger Klári és lánya Judit (édesanyám), aki akkor 4 éves volt itt laktak a Hegedüs Gyula utca 34-ben a 4. emeleten, (akkor Csáki utcának nevezték). 1944 júniusátol a Nagymama deportálásáig. Testvéreivel együtt Bergen Belsenbe vitték. Klári férje, Datner Imre munkaszolgálatos volt ebben az idöben. Klári Jutka és Imre csodával határos módon túlélték a borzalmakat és 1945-ben találtak újra egymásra. A család nagy része, testvérek, szülök, gyermekek viszont a holokauszt áldozatai lettek.

2014. június 24., kedd

V. kerület, Balassi Bálint utca 27. - Heller Ágnes

Anyámmal és nagyapámmal a Falk Miksa utcából a Személynök utca 27-be (ma Balassi Bálint utca), egy sárga csillagos házba költöztünk. Mári néni lakásában (aki balatonfüredi volt) kaptunk anyámmal egy szobát, egy másikat, egy másik balatonfüredi család. Nagyapám a cselédszobában lett elhelyezve.

A három család szerette egymást, mi sosem veszekedtünk. Férfi egyik családban sem volt, apám a csepeli internálótáborban volt internálva június 16-i deportálásáig, a másik két férfit munkaszolgálatban. Azok ketten egyszer még meglátogatták családjukat, de a három családfő közöl egyik sem élte túl a következő hónapokat.

Tovább...

Csendőrök állandóan "látogatták" a házat, hogy összegyűjtsék a nőket 16 és 40, a férfiakat 15 és 45 között. Mi nem tartoztunk ebbe a kategóriába (mint írtam egy öregemberben kívül nem is volt férfi a házban), de akit tudtak, akit elkaptak, azt elhurcolták. Megjelentek a nyilasok is (még a nyilasuralom előtt), hogy "házkutatást" tartsanak (elsősorban pénzre vadásztak, de az nekünk nem volt.)

Mi pedig állandóan arról beszéltünk, hogy mikor "visznek el" bennünket és hova. Egyesek reménykedtek, hogy dolgozni visznek, de én a magam 14 évével (a sárgacsillagos házban lettem 15, de senki nem vette észre, én sem) mindig azt mondogattam, hogy ha oda megyünk, ahova visznek, megölnek bennünket.

Naponta 2 órán keresztül mehettünk ki a lakásból, kivéve zsidó ünnepeket (a Lakatos kormány idején). Amikor minden hitetlen is zsinagógába ment, egy budaiba, hogy egyszer át tudjunk menni egy hídon). Túl sok "szabadidőmben", (milyen furcsa az a szó, ha a szabadságnak már nyoma sem maradt), persze olvastam, mint mindig. Főleg verseket, elsősorban Adyt. S együtt álmodoztunk. Közben persze számtalan légitámadás elől a zsidók számára fenntartott igen szűkös pincetérben "ismerkedtünk", főleg éjjel.

Rádiónk persze nem volt, de a mi szobánk szomszédságában volt egy cselédszoba s ott lakott egy velünk rokonszenvező cselédlány. Bömböltette a rádióját, hogy fülemet a falra szorítva mindent hallhassak. Hangversenyeket is, a szövetségesek normandiai partraszállását is, s végül a Horthy proklamációt is, aminek a szövegére máig is emlékszem. Többször reménykedtünk a túlélésben, s abban, hogy az apák mégis majd visszatérnek, a reményt mindig hamar el is vesztettük.

Október 15-én Litván Gyuri, aki két testvérével együtt ugyanebben a házban lakott, tépte le a sárga csillagot a házról, míg este, Szálasi hatalomátvétele után a nyilas házmester vissza nem szerelte.

Hamarosan el kellett hagynunk a sárgacsillagos házat, hogy a gettóba költözzünk.

VII. kerület, Dembinszky utca 4. - Arató Andorné

A ház a Dembinszky u 4.sz., ahol 1951-ig laktam. A ház történetéről csak annyit tudok, hogy az államosításig egy zsidó család tulajdona volt, akik egy része túlélte a vészkorszakot. A nevükre nem emlékszem, csak arra, hogy az első emeleten, az utcai fronton laktak. A háznak volt egy hátsó udvara, ahol egy két emeletes harisnyakötő üzem működött. A mi lakásunk ablakai erre az udvara néztek. Később ezt az üzemet is államosították, úgy emlékszem könyvkötészet lett. Köszönet, hogy megőrzitek az utókornak a 70 éve történteket.Üdvözlettel: Arató Andorné, Judit

Tovább...

KI MIT TUD
1944

Nem mindjárt volt az elkerített gettó. Először az összeköltöztetés, a csillagos ház volt. Mellünkre sárga csillagot kellett tűzni, (a babám is hordott egy parányit, hiszen „ő” is a családhoz tartozott) a házunk kapujára pedig egy nagyobb sárga csillagot szegeztek. A hatóságokban, mi tagadás, volt némi racionalitás, hiszen azt a néhány keresztény családot költöztették ki a Dembinszky utcai házból, akik mentesek voltak a zsidótörvények alól. A zsidók és a vegyes házasságú családok a helyükön maradtak. Aztán máshonnan még rengetegen érkeztek persze, egy-egy kétszobás lakásban 20 ember is szorongott, de nekünk, gyerekeknek ez új játszótársakat és izgalmas szórakozást jelentett. Az utcára délelőtt 11-ig volt szabad kimenni. A felnőttek ilyenkor szerezték be az élelmet, mi pedig még fagyit is vehettünk, ha csilingelt a ház előtt a triciklis bácsi. Ha késett pár percet, már nem engedett ki bennünket a házmester, aki ilyenkor szigorúan kulcsra zárta a kaput. Mit is csinálhattak ebben az összezártságban a zsidók? Délutánonként a bérház udvarán korzóztak, vitatkoztak, mi, gyerekek a lépcsőkön futkároztunk, lármáztunk. Így született meg a gondolat, kultúrműsort kell csinálni. Lett is nagy izgalom, készülődés, mindenki tudása legjavát akarta bemutatni. Amikor eljött a nagy nap, a ház hátsó udvarán dobogót ácsolt szigorú házmesterünk, mindenki vitt le széket a nézőtérre, még zongora is került valakitől. Az asszonyok ruhákat vasaltak, hajsütővasak csattogtak, nézők és szereplők mind kitettek magukért. A felnőttek énekeltek, zenéltek, volt, aki Jókai regényből olvasott fel, Ady, Petőfi verseket szavaltak. F. Miki, a csibész kamasz fiú fekete álarcban ördögtáncot járt. Legnagyobb sikere G. Bözsinek, a bájos kis csitrinek volt. Ő már akkor remekül steppelt, nem csoda, hiszen Lakner bácsinál tanult a gyermekszínházban, ma kiváló színésznő. Ábrányi Emil „Kossuth sírja” c. versét e sorok írója, akkor 6 éves kislány mondta el. Így szólt a vége:

Ott, hol a Szabadság ül isteni székben
S tündöklő betűkkel legszebb lapját írja,
Az a fényes szent hely, az a Kossuth sírja.

Csodálatos, de azon a napon nem volt légiriadó, és még néhány hét volt hátra addig az októberi napig, amikor fegyveres nyilas suhancok sorba állították az udvaron, majd elhajtották a téglagyár és onnan a vagonok felé a nézők és szereplők nagy részét, akik közül csak kevesen tértek vissza.

Arató Andorné Schönberger Judit

Megjelent a Budai Sófár c. 2001. márciusi számában.

XIV. kerület, Cházár András utca 9. - Földi Ervin

A mai Cházár András, akkori Szt. Domonkos 2-ben laktunk 1939-tól (ma már nincs meg, lebontották, helyén lakótelep épült). Innen kellett a 9. sz. alatti csillagos házba költöztünk (megvan ma is), amikor az erre vonatkozó rendelet megjelent. Egy nagy, négyszobás lakás egyik szobájába kerültünk: szüleim, anyai nagymamám, és a bátyámmal én is. Talán valamennyi lakás zsidóké volt. Ott maradt természetesen a lakás tulajdonosa Arató Lajos (?) és családja is. Egy szobát kaptunk.

Tovább...

Akikre még a házból emlékszem: Albert Erzsi operaénekes, aki nem volt zsidó, de a férje, Rosenberg (?)... igen, nekünk távoli rokonunk. Volt egy Rónai nevű velünk egykorú fiú, aki Erdélybe valósi volt. Hosszas filozófiai fejtegetéseire emlékszem. Még itt laktunk, amikor a fölöttünk jó magasan repülőről röpcédulák hullottak le, ebben megírták, hogy a vidéki zsidóságot Auschwitzba vitték. Ugyanitt kaptunk egy kézzel írt, nehezen olvasható levelezőlapot, amit egyik Nyíracsádról deportált rokonunk írt, amit a nyíregyházi gettó kerítésén át kiadott, és amelyben elbúcsúzik tőlünk. Persze ő nem tudta, hogy mi hol vagyunk, és az akkori Szt. Domonkos utca 2-be címezte.

A szomszédos 7. és 5. számú házak is csillagosak volt. Az udvarok közösek voltak, így kapcsolatban lehettünk az ottaniakkal is. Itt járt a nálam idősebb Elfer Vera zongoraművész, aki 1956-ban Zathureczky Endre hegedűművésszel Amerikába került. A hálón felkereshető annak a városnak Elfer Veráról szóló nagyon szép megemlékezése, ahol letelepedett. Itt volt még Ács Klára grafológus, aki az írások elemzéséről írt könyvet. Az 5-ös házban egy szobrász lakott, talán Dick Manónak hívták, de ebben nem vagyok biztos.

Földi Ervin, sz. 1931. Fisch családnévvel, Budapesten.

XIII. kerület, Gyöngyház utca 4. - Soós Éva

Keleti Márton filmrendező és színésznő felesége 1944. június 18-án költözött be Pesti Miklós és felesége főbérlőkkel és Diamant Elza albérlővel - társbérlőnek a fél emelet 1-be "hatóság intézkedése alapján", ahogy a lakásív fogalmaz. A háztulajdonos Ländler Jenő és felesége, a Deák család, és Müller Lajosné 1945. márciusban is itt laknak, tehát túlélték.

Soós Éva kutatásának alapján

XIII. kerület, Balzac utca 33. - Dr. Kisfaludi Andrea

Mellékelten küldök két levelezőlapot, amelyet nagyapám, akit sajnos nem ismerhettem, mert akkor már munkaszolgáltos volt, és onnan soha nem tért vissza, küldött nagymamámnak a Légrády Károly u. 33-ba, ahova nagymamámnak, édesanyámnak, aki akkor 16 éves, nagybátyámnak, aki akkor 8 éves volt, kellett beköltözni.
A második levél egyben az utolsó is, amit tőle kaptak....

Oldalak