Reflexiók - Időrendben

Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!

2014. június 21., szombat

VII. kerület, Wesselényi utca 60.

Ebben a házban laktam 1947, születésem óta, 1968-ig, sose tudtam, hogy csillagos ház volt. Szüleim 1937-ben költöztek be, a csatolt dokumentum szerint a felmentési kérelmet beadó Nyugdíjpénztár 1943-ban vette meg a házat. Az egész időszakról annyit tudok, hogy Édesapám munkaszolgálatos volt, anyámnak öt éves bátyámmal el kellett hagynia a lakást, de amikor visszatért, mindent megtalált. Egy alkalommal a Tattersalba vitték őket, a bátyámnak szőke fürtjei voltak, a kísérő suhancnak megeshetett rajtuk a szíve, mert elengedte őket. Valahol védett házban vészelték át az utolsó időket, sajnos nem tudom, hol, és nincs már kitől megkérdeznem. A Wesselényi utca 60-ban volt egy cukrászda, Csákányiéké, akik a harmadikon laktak. Úgy emlékszem, anyám azt mesélte, Csákányi bácsi volt a légóparancsnok, és nagyon rendes volt.

VII. kerület, Király utca 99.

Itt lakott az apai nagymamám. Néhány hete kaptam Amerikából egy hetven éve őrzött levelet, amit egy kolozsvári rokon írt, ebben említi, hogy Pesten keresztül vitték őket Németországba, és itt találkozni tudott nagyanyámmal, akinek a lakásába másik két családot költöztettek be. Erről sem beszéltek a családban soha. Akkor mindkét fia munkaszolgálatos volt.

VI. kerület, Csengery utca 64.

A ház lakói közül 1944. október 16-án a nyilasok többeket lakásuk előtt kivégeztek. Az egy évvel később állított emléktáblán szereplő egyik meggyilkolt, Singer Ernőről egyetlen dolog, maradt meg, a fotója. Édesanyám nagybátyja volt.

2014. június 20., péntek

III. kerület, Pacsirtamező utca 11. - Galambosi Ágnes

Nagyszüleim, Kramer Mór (Mózes) és felesége – szül. Engel Kornélia – harmadik gyermekük megszületése után 1937-ben vagy 1938-ban költöztek a ház I. emeleti lakásába. Velük költözött házvezetőnőjük, Simon Jusztina , aki a középső gyermek – édesanyám – megszületése óta élt a családdal. Innen hívták be nagyapámat munkaszolgálatra, ahonnan a keleti frontra vitték, és itt kapta nagyanyám az értesítést arról, hogy nagyapám 1943. április 15-én az ukrajnai Usicában tífuszban meghalt. (Ezt csak 2012 telén tudtam meg, amikor a www.hadisir.hu lapon megtaláltam a hivatalos „veszteségi kartont” – örökké sajnálni fogom, hogy édesanyám, aki 2011 májusában halt meg, ezt nem láthatta.)

Tovább...

Amikor az épület csillagos ház lett, „Juckónak” – sokkal később és egészen 1975. novemberi haláláig „Nagyikának”, aki református volt, el kellett mennie. De ahányszor és ameddig ezt csak tehette, visszaszökött és a nyilas házmesternét megvesztegetve élelmet csempészett be a családnak, amely immáron több más családdal osztozott a lakáson. Valamikor szeptember táján kénytelenek voltak elhagyni Óbudát. Az Ó utca 6. sz. alá költöztek nagyanyám szüleihez, innen vitték el november 15-én a nyilasok nagyanyámat és legidősebb fiát, Györgyöt. Máig megvan az 3 a tábori levelezőlap, amit nagyanyám még a gyalogmenet alatt valami csoda folytán el tudott küldeni „Juckónak”. Az utolsót Dorog elhagyása után keltezte. Anyám, Vera és öccse, Péter az anyai nagyszülőkkel kerültek a gettóba, a Klauzál térre. Mire véget ért a háború, anyám (13) és Péter (8) mindkét szülőjüket és bátyjukat is elvesztette. Valaki Óbudáról túlélte Bergen-Belsen-t, és eljött elmondani, hogy a tábor felszabadulása előtt kb. 1 hónappal haltak meg tífuszban. Anyámék árván tértek vissza a kifosztott, (majdnem) üres lakásba. (A rokonok túlélték ugyan a háborút, de nem bizonyultak jó rokonnak.) A gyerekeket a volt házvezetőnő, Juckó, az én, a mi „Nagyikánk” nevelte fel. Nagyanyám a tábori lapokon nem véletlenül neki írt, és őt kérte, hogy vigyázzon a gyerekekre. Vigyázott rájuk, aztán vigyázott rám és a húgomra, haláláig. 83 évet élt, és ennek több mint a felét a családommal. Jó ember volt.

Egyébként a „csillagos ház” időszaka vált a háború utáni társbérlet alapjává (1968-ig): Reisznét, Basáékat még én is ismertem (hogy ők hogyan vészelték át a legszörnyűbb hónapokat, azt nem tudom, valahogy erről vagy nem beszéltünk, vagy túl kicsi voltam). Gyakorlatilag húgom és én innen mentünk férjhez 1980-ban. Szüleim 1981-ig laktak itt. Szétszéledtünk, majd visszajöttünk Óbudára. Én például a „Fischer” házba.

Kramer Mór családjából már csak nagybátyám él – persze gyermekekkel és unokákkal – New Yorkban.

VII. kerület, Sajó utca 2. - Kovács Ferenc

Ez a ház adott kényszerfedelet nagyszüleimnek és családjának, név szerint Roóz Ignácnak, Roóz Ignácnénak, gyerekeiknek, Erikának, Melindának. A fiúknak, Jancsinak sajnos már nem, mert őt 17 évesen legéppuskázták magyar honfitársaink Kiskunhalason. A házból tömegesen deportáltak, anyámat is - ennyit a deportálástól megmentett zsidókról. A kis, komfort nélküli szoba-konyhát Stark Imre és Imréné, Janka néni osztotta meg családunkkal, több rokon is érkezett még.

2014. június 20., péntek

Gajer Ferenc

Egy különleges védett ház Budapesten

Én keresztény vagyok, 1934-ben születtem. Apám bedolgozó nadrág szabó volt Budapest, azt hiszem a háború előtt legnagyobb szabóságába, a zsidó STAUB HERMAN angol úri férfidivat szabóságába. Itt számos színész, politikus, és más híresség dolgoztatott. Emlékeim szerint egy-kettő, Jávor Pál, Ajtai Andor, Mály Gerő, de Horthy István is. A szabóság az V. kerületben a Semmelweis és Gerlóczi utca sarkán működött. Ma itt valamilyen bank irodája található. Mi Rákospalotán laktunk. Apám bátyjával és nagyapámmal együtt látták el ennek a mintegy 25-30 fővel dolgozó szabóság nadrágszabói munkáit. Én 8 éves koromtól szállítottam a kész nadrágokat és hoztam haza a készítendőkhöz a nyersanyagot. Rendszeres kapcsolatom volt Staub bácsiékkal és az egész családdal, akik a szomszédos házban laktak a Semmelweis utcában. Kölcsönösen szerettük egymást. Ők engem a munkás kisfiút, én a cukrot adó jószívű, kedves bácsit-nénit.

Tovább...

1944 tavaszán a szalon átköltözött a Semmelweis utca és a Kossuth Lajos utca sarki házba, a mai Puskin mozi feletti helyiségbe. Azt hiszem itt később vívó terem működött. De nemcsak a Staub féle szabó szalon költözött ide, hanem a műhelyében dolgozó 2-3 zsidó szabó munkás is,( a nem zsidó munkások maradtak az eredeti műhelyben), valamint más budapesti szabó, cipész, kalapos, fehérnemű készítő kizárólag zsidó iparos munkás emberek. Természetesen a budapesti ilyen jellegű szalonok zsidó tulajdonosai is. Itt egy, a német katonákat, diplomatákat kiszolgáló, teljes vertikumú civil öltöztető szalon nyílt. Szó szerint tetőtől talpig ruhával, cipővel fehérneművel, kalappal látták el a német tiszteket és diplomatákat. Természetesen teljesen zárt, diszkrét formában. Ennek vezetője Staub Herman volt.

Mint apámtól megtudtam, a németek öltöztetése grátisz történt, ezért cserébe ezek a zsidó iparosok és családjaik mentességet kaptak minden, az akkori, zsidókat érintő törvények alól. A családok tagjait a Semmelweis utca szomszédos házában helyezték el, de nem agyon zsúfolva, mint később a csillagos házakban, hanem elfogadható, bár csökkentett komfort mellett élhettek.

Ezekre jól emlékszem, hiszen számomra egy életre szóló élmény volt, hogy a műhely ablakából, amely a Kossuth Lajos utcára nézett (a Puskin mozi feletti ablak) néztem végig a németek március 19.-i bevonulását. A Staub féle szabóság nem zsidó munkásai, így apámék is továbbra is ugyan úgy dolgoztak, ugyan azért a bérért, mint korábban. Én ugyan úgy szállítottam a nadrágokat, mint a korábbi szalonba. Bejáratos voltam mind a munkások közé, mind a szomszédos házban élő családhoz is. Amikor a gettó a Wesselényi, Dohány utca környékén működött, ezekből a házakból az itt élő és dolgozó emberek már nem jártak ki az utcára sem. Emlékszem többször vittem baromfit, libát, kacsát és más élelmet Staub néninek, amelyet anyám a rákospalotai parasztoktól, be tudott szerezni. Staubéknak volt pénzük, mindent tisztességesen kifizettek, mind a munkabért, mind a behordott élelmet.

Ez a folyamat emlékeim szerint kb. novemberig tartott, legalább is én addig jártam be szállítani. A felszabadulás után Staubék ismét megnyitották a régi szalont, elfoglalták a régi lakásukat, hiszen épségben túlélték ebben a különleges „NÉMETEK ÁLTAL VÉDETT HÁZBAN” ezeket a szörnyűséges időket. Később tőlük hallottam, hogy a felszabadulást megelőző utolsó hetek-napok, amikor a németeket a várban körül zárták, már számukra is veszélyessé váltak, bujkálniuk kellett, mert a németek, a magyar nyilasok ellen már nem tudták őket megvédeni.

Azt már csak megjegyzem, hogy a felszabadulás után a megrendelők köre annyiban változott, hogy Horthy István és a korábbi politikusok helyére, Tildy Zoltán, Nagy Ferenc és Vas Zoltán került. Az államosítás elől is elmenekültek,( gondolom az új politikusok segítségével) mert az utolsó pillanatban 1948-ban, Argentínába telepedett ki az egész család.

Tisztelettel

Gajer Ferenc
nyugdíjas mérnök

2014. június 19., csütörtök

VI. kerület, Hegedű utca 9. - Schüttler Tamás

Édesapám Schüttler István családja 1936-ban, édesanyám családja (nagyapám Blattner Béla és nagyanyám, valamint édesanyám és első, Ukrajnában később elpusztult férje Jónás László) tovább nagybátyám Dr. Blattner (Bánki) Endre 1939-ben költöztek a Próféta (1950 után Hegedű) utca 9. számú, akkor már négyemeletes házba. A valamikor kétemeletes Próféta utcai házat már Krúdy Gyula is megörökítette Próféta utca című novellájában. Talán azért is, mert az 1880 körül már létező házban élt és tartott fenn ügyvédi irodát Eötvös Károly, a tiszaeszlári vérvád-per híres liberális védőügyvédje.

Tovább...

A házra 1932-35 között még két emelet épült.

1944. júniusában a ház 20 lakásából 16-ban éltek zsidó származású családok, több lakásban két háromgenerációs, tehát nagy létszámú család.

Édesapámék úgy úszták meg az összeköltöztetést, hogy a családfőként funkcionáló Schüttler Róza nagymamám kérvényezte, hogy az eredetileg ott lakó három fia mellé odavehesse két másik fiát és annak családját. Édesanyámék lakásába beutaltak egy hattagú családot, akik egészen a gettóba kerülésig együtt laktak. Más házbeli családok is rokonaik családjának befogadásával igyekeztek elkerülni, hogy teljesen idegen emberekkel kelljen megosztani a lakásaikat. De erre nem mindig adtak engedélyt a hatóságok.

A kijárási tilalom erőteljesen akadályozta a mindennapi élet megszervezését, még inkább egzisztenciálisan lehetetlenítette el a családokat. A ház összezárt, falak közé szorított közössége ugyanakkor ebben az időben kovácsolódott egybe. Még Kanadában élő 86. évében járó unokabátyám mostanában mesélt a házbeli akkor kibontakozó „társasági” életéről, a betelepített és a régi lakók, különösen a fiatalok között fűződő szerelmekről. Az akkor 15 éves unokabátyám első udvarlási próbálkozásait épp az első emelet 1-be bekerült Grósz unokahúgok egyikénél kezdte, nem eredménytelenül. Jóval a háború után még is megtapasztaltam ennek az „összejárásnak” a nyomait. A házbeliek közül sokan az ötvenes, hatvanas években is bejártak egymáshoz családias hangulatú beszélgetésekre. Az egyik leggyakoribb téma volt 1944 és a holokauszt.

A mellékelt fotón akkor már elözvegyült édesanyám és majdani nagynéném láthatók konyhaajtónk előtt sárga csillaggal a mellükön, csinosan, derűsen. Ez a valamennyire élhető élet 1944 október 15-ig, a nyilas hatalomátvételig tartott. Ugyan 1944 nyarán, a házzal szembeni Próféta u. 6-ot amerikai vagy angol bombatalálat érte, ettől kezdve kezdődött meg a pincébe járás. A ház meglehetősen jó feltételekkel rendelkező légópincével rendelkezett, ami azonban a megnövekedett számú lakónak szűknek bizonyult. Erről 12 évvel később az 1956-os harcok idején a pincébe kényszerült túlélők sokat meséltek.

Ahogy telt az idő a munkaszolgálatra elvitt házbeli fiatalabb férfiak közül egyre többen nem tértek vissza családjaikhoz, majd egyre kevesebb személy tudott még életjelt adni magáról. Édesapám testvérei mind eltűntek és 45 tavaszán nyarán már világossá vált, hogy elpusztultak.
Édesapám és édesanyám családja svájci védlevelet szerzett, de az október utolsó napjaiban egy nyilas razzia során kiderült, hogy ez semmit sem ért. Édesanyámat és nagynénémet, továbbá ma is élő unokabátyámat a Téglagyárba vitték, hozzávetőlegesen 10-12 fiatal nővel és kamasszal együtt. Ekkor került például a Téglagyárba Messinger Miklósné, aki előtte fiát Ákost egy református gyermekotthonba juttatta. (Mester Ákos néven lett később sikeres újságíró. Ő az egyetlen csillagosház túlélő) A razziát az idősebb lakók még megúszták. Anyám és nagynéném, unokabátyám a Téglagyárból édesapám – aki mozgássérültsége révén megúszta az elvitelt – ügyessége, állítólag a nyilasok korrumpálása révén kijutott.

Ekkor, 1944. november elején döntött úgy az akkor már összefonódó két család, hogy ott hagyja a Próféta utca 9-et, és bemegy a Katona József utca 41. alatt lévő Nemzetközi Gettó részét képező, egyik svájci védett házba. Itt voltak decemberig, majd december 9-én kerültek a Gettóba, a Kazinczy utca 6-ba.

Felszabadulásuk után1945 január 20-a után kerültek vissza a betört ablakú, az ott lakó, a nyilasok által beköltöztetett család által némileg, kifosztott lakásba. Ekkor kezdődött új életük, soha vissza nem térő szeretteik hazavárása, majd gyászolása.

VII. kerület, Szövetség utca 26. - Fonyódi (Frischer) Péter

Szüleimmel, bátyámmal kellett a Szövetség u. 26. 2. emeleti lakásba költöznünk egy másik családdal együtt. Holmit csak annyit vihettünk amennyi egy összekötözött lepedőbe belefért. A lakás egy szoba-konyhás volt. WC a közös folyóson. A házban lakott még Krausz Gábor iskolatársam (felszabadulás után Izraelbe emigráltak), továbbá Diamant Róbert a késöbbi Déri Róbert a Tanács sportegyesület elnöke.

2014. június 18., szerda

XIII. kerület, Jászai Mari tér 6.

A Palatinus házak 1911-ben a Margit híd pesti hídfőjénél, a mai Jászai Mari téren (korábban: Rudolf trónörökös tér) épültek. Az U alakú háztömb öt házból állt: a Jászai Mari tér 5, 6, a Pozsonyi út 4. és a Katona József utca 26. és 28. számú házból. A Dunapart felőli oldalon, az U két szárnya között franciaudvar volt. A házak közül 1944-ben a Jászai Mar tér 5. sz. házat kivéve mindegyik csillagos ház lett.

Tovább...

Szüleimmel a Jászai Mari tér 5-ben, egy két szoba hallos lakásban laktunk; innen kellett elköltöznünk 1944. június 24-én. Kijelölt lakhelyünk a Jászai Mari tér 6. ötödik emeletén, nagyanyám, Schwarz Arnoldné kétszobás lakása volt, ahova nagyanyámon és rajtunk kívül még az öttagú Szlovák családot – szülőket, nagyszülőket és egy gyereket - is beköltöztettek. Így a franciaudvarra néző két szobában a két család, a cselédszobában nagyanyám lakott. A lakásban volt külön fürdőszoba, WC, konyha és kamra, ami a körülményekhez képest elfogadható elhelyezést jelentett, bár természetesen voltak súrlódások, különösen a konyhahasználat miatt.

Az ötemeletes házban részben eredetileg is ott lakó, részben beköltöztetett zsidó családok laktak, de volt néhány kivétel is. Így például a II. emeleten lakott a már hosszabb ideje ott élő Dr. Pilis tisztiorvos a családjával; ajtajukra ki volt írva, hogy „Itt nem laknak zsidók”. Hasonlóképpen ott maradt a házfelügyelő, Ivanovics Mihály a családjával; nem emlékszem olyan esetre, hogy a zsidó családokkal másképpen viselkedett volna, mint a megszállás előtt.

Az első emeleten lakott apám húga a férjével, Dr. Varannai István ügyvéddel. Hatszobás lakásukból két szobát már hosszú ideje bérelt iroda céljára egy keresztény ügyvéd (Dr. Jankovits Endre), egy szobába beköltözött nagybátyám titkárnője, Barta Tiborné az édesanyjával, egy szobába pedig nagynéném egy gyerekkori barátnője. A negyedik szobában nagybátyám öccse, dr. Varannai Aurél közgazdasági újságíró lakott feleségével és 11-12 éves lányával.

Az ötödik emeleten mellettünk Goldner Elemér bútorkereskedő lakott a feleségével és velem körülbelül egyidős – 8 éves – lányával, Verával; a lakás egyik szobájába egy családot költöztettek, akiknek hasonló korú kisfia volt. Velünk szemben, a Jászai Mari térre néző lakásban lakott Gervay Erzsi énekesnő a lányával, Gervay Marica színésznővel; velük lakott Vidor Ferike jónevü komika. Valószínűleg több lakó is volt ott, de a nevükre nem emlékszem.

A negyedik emeleten megmaradt és működött a Palatinus Építő- és Ingatlanforgalmi Rt. irodája, ahol a keresztény alkalmazottak tovább dolgoztak. Nem tudom, hogy a vállalatot ebben az időben ki irányította; a tulajdonos Schiffer Miksa mérnök a németek bevonulása után öngyilkos lett.
A második emeleten lakott Kárász Oszkár a feleségével; más nevekre sajnos nem emlékszem.

A nyár folyamán megkezdődtek a bombázások; esténként nem vetkőztünk le, a szirénázás hangjára lementünk a légópincébe. Anyám egy kis lakkbőröndben hozta magával a legfontosabb iratokat, és talán valamilyen ennivalót. Ezekben a házakban másfél emelet mélyen voltak a pincék, a körülményekhez képest bombabiztosnak tekintették őket. Itt késő estig, amíg le nem fújták a légiriadót, egyszerű padokon ültünk. Ha nem tévedek, ezek a bombatámadások néhány hétig tartottak, aztán megszűntek.

A házból napközben ki lehetett menni, valamilyen élelmiszerjegyet kaptunk, amivel vásárolni lehetett. Ahol volt otthon férfi, inkább az ment le vásárolni, de sok családból a férfiak munkaszolgálatosok voltak, ott az asszonyoknak kellett mindenről gondoskodni.

A nyár számomra eseménytelenül telt el, a házban lakó gyerekekkel a folyosón játszottunk; akkor már nem vittek le a ház előtti játszótérre sem. A nyár folyamán egyszer sem voltam utcán. Augusztus végén szüleim a miniszterelnöktől kormányzói „Mentesítő okirat”-ot kaptak, ami a zsidókra vonatkozó rendelkezések hatálya alól mentesített minket, de ez a fajvédelmi és a vagyonjogi rendelkezésekre nem vonatkozott. Gondolom, hogy ezt apám I. világháborús kitüntetése és zászlósi rangja alapján kérelmezte és kapta meg. A mentesítés birtokában apám kérvényezte, hogy költözhessünk vissza régi lakásunkba, ahol egyébként akkor már egy nyilas párttag lakott. A szeptember végéig érvényes engedélyt megkapta, és gondolom, hogy hosszas alkudozás után szeptember végén visszaköltözhettünk a lakás cselédszobájába. Apám első dolga volt, hogy egy rádiót vegyen; rádió és telefon hiányában nem tudom, hogyan értesültek egyáltalán a világban történtekről.

Október 15-én hallottuk a rádióban a Horthy-proklamációt, majd Szálasi hatalomátvételét. Szüleim teljesen tanácstalanok voltak, de másnapra egyértelművé vált, hogy vissza kell mennünk a csillagos házba. Onnan időközben eltűnt az öttagú család, és apám húga is valahova elment a férjével. Mint később kiderült, a szüleim tudták, hogy ki szerzett nekik búvóhelyet.
Október 19-én reggel megjelentek a házban a nyilasok, minden férfit az udvarra parancsoltak, és elvitték őket, köztük apámat is. Utóbb kiderült, hogy az óbudai téglagyárba mentek (ahol az említett Kárász Oszkár, aki cukorbeteg volt, mérget vett be és meghalt); onnan pedig gyalogmenetben Hegyeshalom felé mentek tovább.

Néhány napon belül robbant fel a Margit híd pesti oldala; a felrobbant hidat, a folyóba zuhant villamost, a vízben úszó halottakat az egyik térre néző lakás ablakából láttuk, felejthetetlen látvány volt.

Közben anyám, apám távollétében próbált valamilyen menlevelet szerezni; a svéd Követségtől visszautasították a kérelmet, de svájci menlevelet sikerült az egész család részére szereznie.
Újabb néhány napon belül megint nyilasok jöttek a házba, ezúttal a nőket és gyerekeket parancsolták az udvarra, ami bármilyen szörnyű következményeket jelenthetett. Első lépésben a szemben lévő, Rudolf tér 1. alatti, szintén csillagos házba vittek, ahonnan már előbb elvihették a zsidókat, mert a lakások üresek voltak. Itt egy-egy lakásba sok ember került, másnap hajnalig nem történt semmi, de még sötét volt, amikor nyilasok dörömböltek az ajtókon, hogy mindenki menjen le az udvarra. Anyám megkérdezte az egyik nyilast, hogy mi lesz a gyerekekkel, amire a válasz az volt, hogy azokról majd ők gondoskodnak. Ezt hallva anyám elájult; két férfi megfogta és az egyik üres lakásba vitte, én meg mentem utána – ezt nem akadályozták meg. Anyám, amikor magához tért, azt mondta, hogy semmilyen kopogásra, zörgetésre ne mozduljak; valóban ilyen módon végignézték a lakásokat, de be nem jöttek, és mi ott maradtunk. Amikor minden elcsendesedett, egyszerűen visszamentünk a tér másik oldalán lévő lakásba, és olyan szerencsénk volt, hogy senki nem látott meg.

A Katona József utca 39.
Novemberben kapott anyám egy „beutalót” a Katona József utca 39-ben lévő svájci „védett házba”, azzal, hogy haladéktalanul költözzünk oda. Vittük magunkkal az akkor már minden eshetőségre összekészített hátizsákot, és valahogy átkerült három matrac is. Szerencsénk volt, mert nagyanyámmal hárman beköltözhettünk az ottani cselédszobába; a lakásban kilencvennél több ember volt, akik egymás hegyén-hátán feküdtek, kisgyerekek bilin csúszkáltak, a WC előtt hosszú sor állt. Az udvarra időről időre betereltek más házból elhajtott csoportokat. Anyám egy mosófazékban levest főzött, amit levittünk az udvarra, és a megrémült, átfázott embereknek kiosztottuk.

Apámat befolyásos ismerősök segítségével Hegyeshalomnál visszaengedték, így még néhány napot velünk tölthetett. November 29-én hajnalban ismét nyilasok zörgettek be a lakásokba – ezek nem is felnőttek, egyszerű suhancok voltak -, az átadott iratokat széttépték, mindenkit leparancsoltak az utcára. Ott álltunk hátizsákkal több órán át, majd kivittek az Újpesti rakpartra, ahol a Sziget utcánál (ma: Radnóti Miklós utca) ismét hosszan álltunk. Aztán nagyanyám az egyik rendőr figyelmét elvonta, anyám intett, hogy a hátizsákot rakjam le, és búcsú nélkül elmentünk. Az Újpesti rakpart 5-ben volt anyám nővére, oda valahogy beengedett a házmester, onnan továbbmentünk még aznap ismerősökhöz, attól kezdve hamis papírokkal bujkáltunk. Apámat elhurcolták Buchenwaldba, soha többé nem láttuk.

VI. kerület, Vasváry Pál utca 9. - Rajmon Árpád

Egynegyed négyzetméter
novella

Több mint egy emberöltő óta élek egy terézvárosi bérházban. Titkokkal teli öreg ház, nem messze az Operától az Andrássy úton: egy valaha szép környéken, Budapest belvárosában. A családom félig német és ezért számomra a magyar mellett a német az egyik legszebb nyelv.
Valószínűleg nem túl sokan vannak ezzel így.

Auschwitz-Birkenau, Dachau, Buchenwald.

Tökéletes precizitással ejtem ki őket, ha kell.
A világ egyik legszebb nyelvén, a világ legszomorúbb szavait.

Tovább...

S. Rózsi néni jó pár évtizeddel ezelőtt társbérletben lakott együtt a családunkkal. Húsz négyzetméteres lakrész, közös konyha, közös fürdőszoba. Ez birtokolta csak és csendes derűvel szemlélte az életet.
Rózsi néni holokauszt túlélő volt. Férjét, fiát, egész családját az elsők közt deportálták, és a szelek szárnyára bízták az egyik precíz kiejtést igénylő városka haláltáborának krematóriumában, ahol a főkapu felirata szerint a munka szabaddá tesz.
Négyéves kisfiú koromtól emlékszem rá. Alacsony, mosolygós szemű néni, selyem pongyolában. Sokszor behívott minket anyukámmal egy kis uzsonnára. Anyámat a lányának, engem az unokájának tekintett.
Nagyon szerettem őt, de főleg a finom, az akkoriban ritkaságszámba menő habos kakaót, a lekváros-csokis – ma már tudom, hogy Sacher – tortát, és a sok-sok finom mandulás – diós csokis kekszet. Sokat beszélt anyukámmal, én meg addig csak majszoltam, ami belefért.
Lehetőség szerint mindent, ami az asztalon volt és azt is duplán.
A figyelmemet az édes lakomán kívül csak egy állófogason lógó egyszerű ruhára varrt sárga színű csillag kötötte le. Szép, szabályos hatágú geometriai objektum. Gyerekként valószínűleg nem értettem, hogy miért nem az égen tündököl a többi társával együtt.
Rózsi néni látta, milyen kíváncsi vagyok, ezért elmondott egy mesét, amit kisgyerekként lenyűgözőnek találtam.

A csillag egy nagyon régen élt gyönyörű hercegnő örökké dobogó szíve, mely csendben figyeli az emberek gondolatait a világban. Akik bajba jutnak, vagy azt érzik, hogy nagyon egyedül vannak, azokat meglátogatja. Halkan bekopog, szép illedelmesen köszön, azután beszélgetni kezd velük. Az összes kedves emlékük, rég nem látott barátjuk, szeretteik egyszerre csak ott lesznek körülöttük, és vége szakad minden szomorúságnak. A csillag soha nem hagyja el őket többé, minden búslakodásnál együtt sírdogál velük, aztán megvigasztalja őket, hogy később újra boldogok lehessenek. Minden rossz gondolatuknál óvatosan figyelmezteti, minden jó gondolatnál átöleli, és megdicséri őket.
Minden örömteli pillanatban együtt örvendezik velük.

De Rózsi néni édesanyámnak elmesélt egy egészen más történetet is.
Egy történetet, amit anya csak gimnazista koromban mondott el nekem, amikor a történelemórák steril, élettelen, ideológiai maszlagtól túlfűtött érthetetlen szövegeitől gyakran zuhantam „kábultan” a pad alá.
Egy apró epizódot, amit elég egyszer hallani ahhoz, hogy soha többé ne akarjon az ember háborúkra, genetikai meg faji megkülönböztetésekre vagy más efféle gyengeelméjű, korokon átívelő gonoszságokra gondolni.

*

A házunk a negyvenes években a gettó részeként úgynevezett csillagos ház volt. Ide telepítették be a város különböző helyeiről az izraelita vallású, zsidó származású embereket.
Mai, magát tökéletesnek hazudó világunkban csak úgy neveznénk, hogy egy hűvösen elegáns, korrekt hatékonysággal működő logisztikai központ.

Emberfeldolgozó raktár komplexum.

A hűvös eleganciát leszámítva, amely mondhatni nem fakadt az akkortájt regnáló nyilas karszalagos figurák alaptermészetéből, minden kritérium meg is volt ehhez.
A később marhavagonokba kerülő még éppen életjeleket mutató „emberáru”, a hatékony költségoptimalizálás, a megfelelő hely és útvonaltervezés.
A konyha, az előszoba, a fürdőszoba részek úgynevezett „felvonulási, árumozgatási” területek voltak. A nagyszoba a feketeruhás nyilas karszalagosoknak és az alkalomadtán esetleg megjelenő „külföldi tanácsadó”, — egy másfajta egyenruhájú, másfajta karszalagú „szakértő” — telephelyeként funkcionált, a kisebb szobák pedig, mintegy hatvan négyzetméteren az „emberáru” tárolására szolgáltak.
A hatvan négyzetméter „hasznos” terület négyméteres belmagassággal számolva kétszáznegyven köbméter levegőt jelent. A maximális tárolókapacitás egy osztással könnyen kiszámolható, ha ismerjük egy ember átlagos légzési frekvenciáját, és a tüdőben percenként valóban kicserélt gáztérfogatot.
A „külföldi szakértőknek” nyilván létezett erre valamilyen kalkulációja, de a zsidó embereket alacsonyabbrendű, nem a homo sapiens fajhoz tartozó lényként kezelve, nem sokat törődtek ezzel. Egy sokkal egyszerűbb számításra hagyatkoztak. „Vier Juden, ein Quadratmeter”, azaz négy zsidó egy négyzetméter.
Egy emberre tehát egynegyed négyzetméter jutott.

Ép ésszel nehéz még belegondolni is.

Rózsi néni elmondta, hogy abban a szobában, ahol ő volt, a húsz négyzetméteren összezsúfolt emberek közül napjában minimum ketten-hárman mindig meghaltak. A keretlegények jó esetben naponta, rosszabb esetben két-háromnaponta fordítottak gondot a halottak eltávolítására. Ledobták őket az emeletről, aztán valaki eltalicskázta őket valahová.
Több napig éltek így, gyakorlatilag étlen-szomjan. Néha vizet fröcsköltek be rájuk, ezzel meg is volt az itatás és a tisztálkodás. A halottak helyére mindig új élőket hoztak, és az egyre betegebb áldozatok csak várták mikor kerül rájuk a sor.
Mikor jön az azonnali vagy a bizonytalan jövőben leselkedő halál.
Az oroszok közeledtével a deportálások felgyorsultak. Egy téli napon az őrök a házbizalmival közösen mindenkit kitereltek, és útnak indultak.
De már nem a pályaudvar felé vitték a megmaradtakat.
Rózsi néni nem emlékezett pontosan, hogyan menekült meg a Duna part irányába menetelők közül. Az utcakőbe csapódó tüzérségi gránátról és egy részeg, figyelmetlen nyilas őrről beszélt, de ez már mindegy is.
Részt vett az ország újjáépítésében, visszatért a Vasvári Pál utca 9. szám alatti lakásba, és csendesen éldegélt tovább. Új egyenruhások, új karszalagosok, új indulók jöttek.
És egy új szimbólum a régi horog- és nyilaskereszt helyett.
Egy csillag. Csak öt ága volt és az egyszerű ruhára varrt hatágútól merőben különböző színe és természete. Dühös, könyörtelen vöröske.
Rózsi néni nem ment többé férjhez. Titkárnőként dolgozott a gőgös ötágú csillag uralta új világban. Hetente egyszer, ha tehette eljárt a Lukács fürdőbe, és a Gerbeaud cukrászdába a barátnőivel.
Sosem cserélte le a kis sárga csillagot arra a másikra.
Amikor meghalt a csillag eltűnt a nagy pakolásban. Ha még mindig négy éves lettem volna, biztos azt gondolom, hogy visszatért az égbe a társaihoz.
De akkor már elmúltam tizenöt is.

*

Azt mondják, végül is az idő, mely az egyedüli igaz bíró a világban, majd eldönti, mi az, ami fontos, mi az, ami nem volt igaz.
Tehát akkor fellélegezhetünk. A szörnyszülött uniformizáló ideológiák a mindenféle egyen öltözeteikkel, szalagjaikkal, szimbólumaikkal elkoptak és kihaltak.
Valószínűleg.
Olykor azonban eszembe jut, hogy talán nincs is így. Lehet, hogy a régi démonok megint csak ruhát cserélnek, mint már annyiszor. Ravaszul rejtőzködnek, tollászkodnak, aztán egymás elé tolakodnak, és éppen nekünk hízelegve illegetik magukat a tükör előtt.
Rózsi néni biztos felismerné őket.
Látná,— remélem nincs igazam —, hogy a bakancsos-katonaruhás parancsnokok és megbetegített agyú fegyvereseik, finom öltönyt és nyakkendőt viselő, világmegváltó, elegáns urakra cserélődnek.
Mindentudó, remek, fickókra.
A régi vezérek helyébe új küllemű, szakértő mágusok lépnek, és egyre csak szaporodnak a bolygó felszínén.
A globális fejlődés ugye megállíthatatlan.

*

Vidám kelekótyákat bámulok a tévében. Aranyosak. Valami Guiness rekordot akarnak megdönteni. Van ott egy kisautó: az a cél, hogy minél többen beleférjenek. Egymás hegyén-hátán csúsznak-másznak, derűs ábrázattal kenődnek fel belülről a szélvédőre.
Integetnek és kacagnak, amennyire tudnak. Mindjárt megszabadulnak a szorításból, pezsgőt bontanak, és győznek.
A kis kínlódás után jön a felhőtlen boldogság. Jópofa marháskodás az élet.

*

Néha, amikor egyedül vagyok a szobában, mely valaha Rózsi nénié volt, egy pillanatra átélem, milyen húsz négyzetméterre összezsúfolt, állatként összeterelt áldozatnak lenni.
Ott vagyok köztük. Ülni, feküdni nem lehet, egymásra támaszkodva, haldokló masszaként átkokat vagy imákat sustorogva kapkodunk a levegő után.
Ürülék és hullabűz terjeng. Már egy ideje csak kísértetek vagyunk, de még élni akarunk.

Auschwitz-Birkenau, Dachau, Buchenwald.

Tökéletes precizitással ejtem ki őket, ha kell.
A világ egyik legszebb nyelvén, a világ legszomorúbb szavait.

Egynegyed négyzetméter.
Jobb lenne elfelejteni, de már nem lehet.
Ebből a szorításból nem szabadulunk.

Hallom a sok kis csillag vigasztalását.

Oldalak