Reflexiók - Időrendben

Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!

2014. június 21., szombat

VI. kerület, Csengery utca 64.

A ház lakói közül 1944. október 16-án a nyilasok többeket lakásuk előtt kivégeztek. Az egy évvel később állított emléktáblán szereplő egyik meggyilkolt, Singer Ernőről egyetlen dolog, maradt meg, a fotója. Édesanyám nagybátyja volt.

VII. kerület, Wesselényi utca 60.

Ebben a házban laktam 1947, születésem óta, 1968-ig, sose tudtam, hogy csillagos ház volt. Szüleim 1937-ben költöztek be, a csatolt dokumentum szerint a felmentési kérelmet beadó Nyugdíjpénztár 1943-ban vette meg a házat. Az egész időszakról annyit tudok, hogy Édesapám munkaszolgálatos volt, anyámnak öt éves bátyámmal el kellett hagynia a lakást, de amikor visszatért, mindent megtalált. Egy alkalommal a Tattersalba vitték őket, a bátyámnak szőke fürtjei voltak, a kísérő suhancnak megeshetett rajtuk a szíve, mert elengedte őket. Valahol védett házban vészelték át az utolsó időket, sajnos nem tudom, hol, és nincs már kitől megkérdeznem. A Wesselényi utca 60-ban volt egy cukrászda, Csákányiéké, akik a harmadikon laktak. Úgy emlékszem, anyám azt mesélte, Csákányi bácsi volt a légóparancsnok, és nagyon rendes volt.

VII. kerület, Király utca 99.

Itt lakott az apai nagymamám. Néhány hete kaptam Amerikából egy hetven éve őrzött levelet, amit egy kolozsvári rokon írt, ebben említi, hogy Pesten keresztül vitték őket Németországba, és itt találkozni tudott nagyanyámmal, akinek a lakásába másik két családot költöztettek be. Erről sem beszéltek a családban soha. Akkor mindkét fia munkaszolgálatos volt.

2014. június 20., péntek

Gajer Ferenc

Egy különleges védett ház Budapesten

Én keresztény vagyok, 1934-ben születtem. Apám bedolgozó nadrág szabó volt Budapest, azt hiszem a háború előtt legnagyobb szabóságába, a zsidó STAUB HERMAN angol úri férfidivat szabóságába. Itt számos színész, politikus, és más híresség dolgoztatott. Emlékeim szerint egy-kettő, Jávor Pál, Ajtai Andor, Mály Gerő, de Horthy István is. A szabóság az V. kerületben a Semmelweis és Gerlóczi utca sarkán működött. Ma itt valamilyen bank irodája található. Mi Rákospalotán laktunk. Apám bátyjával és nagyapámmal együtt látták el ennek a mintegy 25-30 fővel dolgozó szabóság nadrágszabói munkáit. Én 8 éves koromtól szállítottam a kész nadrágokat és hoztam haza a készítendőkhöz a nyersanyagot. Rendszeres kapcsolatom volt Staub bácsiékkal és az egész családdal, akik a szomszédos házban laktak a Semmelweis utcában. Kölcsönösen szerettük egymást. Ők engem a munkás kisfiút, én a cukrot adó jószívű, kedves bácsit-nénit.

Tovább...

1944 tavaszán a szalon átköltözött a Semmelweis utca és a Kossuth Lajos utca sarki házba, a mai Puskin mozi feletti helyiségbe. Azt hiszem itt később vívó terem működött. De nemcsak a Staub féle szabó szalon költözött ide, hanem a műhelyében dolgozó 2-3 zsidó szabó munkás is,( a nem zsidó munkások maradtak az eredeti műhelyben), valamint más budapesti szabó, cipész, kalapos, fehérnemű készítő kizárólag zsidó iparos munkás emberek. Természetesen a budapesti ilyen jellegű szalonok zsidó tulajdonosai is. Itt egy, a német katonákat, diplomatákat kiszolgáló, teljes vertikumú civil öltöztető szalon nyílt. Szó szerint tetőtől talpig ruhával, cipővel fehérneművel, kalappal látták el a német tiszteket és diplomatákat. Természetesen teljesen zárt, diszkrét formában. Ennek vezetője Staub Herman volt.

Mint apámtól megtudtam, a németek öltöztetése grátisz történt, ezért cserébe ezek a zsidó iparosok és családjaik mentességet kaptak minden, az akkori, zsidókat érintő törvények alól. A családok tagjait a Semmelweis utca szomszédos házában helyezték el, de nem agyon zsúfolva, mint később a csillagos házakban, hanem elfogadható, bár csökkentett komfort mellett élhettek.

Ezekre jól emlékszem, hiszen számomra egy életre szóló élmény volt, hogy a műhely ablakából, amely a Kossuth Lajos utcára nézett (a Puskin mozi feletti ablak) néztem végig a németek március 19.-i bevonulását. A Staub féle szabóság nem zsidó munkásai, így apámék is továbbra is ugyan úgy dolgoztak, ugyan azért a bérért, mint korábban. Én ugyan úgy szállítottam a nadrágokat, mint a korábbi szalonba. Bejáratos voltam mind a munkások közé, mind a szomszédos házban élő családhoz is. Amikor a gettó a Wesselényi, Dohány utca környékén működött, ezekből a házakból az itt élő és dolgozó emberek már nem jártak ki az utcára sem. Emlékszem többször vittem baromfit, libát, kacsát és más élelmet Staub néninek, amelyet anyám a rákospalotai parasztoktól, be tudott szerezni. Staubéknak volt pénzük, mindent tisztességesen kifizettek, mind a munkabért, mind a behordott élelmet.

Ez a folyamat emlékeim szerint kb. novemberig tartott, legalább is én addig jártam be szállítani. A felszabadulás után Staubék ismét megnyitották a régi szalont, elfoglalták a régi lakásukat, hiszen épségben túlélték ebben a különleges „NÉMETEK ÁLTAL VÉDETT HÁZBAN” ezeket a szörnyűséges időket. Később tőlük hallottam, hogy a felszabadulást megelőző utolsó hetek-napok, amikor a németeket a várban körül zárták, már számukra is veszélyessé váltak, bujkálniuk kellett, mert a németek, a magyar nyilasok ellen már nem tudták őket megvédeni.

Azt már csak megjegyzem, hogy a felszabadulás után a megrendelők köre annyiban változott, hogy Horthy István és a korábbi politikusok helyére, Tildy Zoltán, Nagy Ferenc és Vas Zoltán került. Az államosítás elől is elmenekültek,( gondolom az új politikusok segítségével) mert az utolsó pillanatban 1948-ban, Argentínába telepedett ki az egész család.

Tisztelettel

Gajer Ferenc
nyugdíjas mérnök

2014. június 20., péntek

VII. kerület, Sajó utca 2. - Kovács Ferenc

Ez a ház adott kényszerfedelet nagyszüleimnek és családjának, név szerint Roóz Ignácnak, Roóz Ignácnénak, gyerekeiknek, Erikának, Melindának. A fiúknak, Jancsinak sajnos már nem, mert őt 17 évesen legéppuskázták magyar honfitársaink Kiskunhalason. A házból tömegesen deportáltak, anyámat is - ennyit a deportálástól megmentett zsidókról. A kis, komfort nélküli szoba-konyhát Stark Imre és Imréné, Janka néni osztotta meg családunkkal, több rokon is érkezett még.

III. kerület, Pacsirtamező utca 11. - Galambosi Ágnes

Nagyszüleim, Kramer Mór (Mózes) és felesége – szül. Engel Kornélia – harmadik gyermekük megszületése után 1937-ben vagy 1938-ban költöztek a ház I. emeleti lakásába. Velük költözött házvezetőnőjük, Simon Jusztina , aki a középső gyermek – édesanyám – megszületése óta élt a családdal. Innen hívták be nagyapámat munkaszolgálatra, ahonnan a keleti frontra vitték, és itt kapta nagyanyám az értesítést arról, hogy nagyapám 1943. április 15-én az ukrajnai Usicában tífuszban meghalt. (Ezt csak 2012 telén tudtam meg, amikor a www.hadisir.hu lapon megtaláltam a hivatalos „veszteségi kartont” – örökké sajnálni fogom, hogy édesanyám, aki 2011 májusában halt meg, ezt nem láthatta.)

Tovább...

Amikor az épület csillagos ház lett, „Juckónak” – sokkal később és egészen 1975. novemberi haláláig „Nagyikának”, aki református volt, el kellett mennie. De ahányszor és ameddig ezt csak tehette, visszaszökött és a nyilas házmesternét megvesztegetve élelmet csempészett be a családnak, amely immáron több más családdal osztozott a lakáson. Valamikor szeptember táján kénytelenek voltak elhagyni Óbudát. Az Ó utca 6. sz. alá költöztek nagyanyám szüleihez, innen vitték el november 15-én a nyilasok nagyanyámat és legidősebb fiát, Györgyöt. Máig megvan az 3 a tábori levelezőlap, amit nagyanyám még a gyalogmenet alatt valami csoda folytán el tudott küldeni „Juckónak”. Az utolsót Dorog elhagyása után keltezte. Anyám, Vera és öccse, Péter az anyai nagyszülőkkel kerültek a gettóba, a Klauzál térre. Mire véget ért a háború, anyám (13) és Péter (8) mindkét szülőjüket és bátyjukat is elvesztette. Valaki Óbudáról túlélte Bergen-Belsen-t, és eljött elmondani, hogy a tábor felszabadulása előtt kb. 1 hónappal haltak meg tífuszban. Anyámék árván tértek vissza a kifosztott, (majdnem) üres lakásba. (A rokonok túlélték ugyan a háborút, de nem bizonyultak jó rokonnak.) A gyerekeket a volt házvezetőnő, Juckó, az én, a mi „Nagyikánk” nevelte fel. Nagyanyám a tábori lapokon nem véletlenül neki írt, és őt kérte, hogy vigyázzon a gyerekekre. Vigyázott rájuk, aztán vigyázott rám és a húgomra, haláláig. 83 évet élt, és ennek több mint a felét a családommal. Jó ember volt.

Egyébként a „csillagos ház” időszaka vált a háború utáni társbérlet alapjává (1968-ig): Reisznét, Basáékat még én is ismertem (hogy ők hogyan vészelték át a legszörnyűbb hónapokat, azt nem tudom, valahogy erről vagy nem beszéltünk, vagy túl kicsi voltam). Gyakorlatilag húgom és én innen mentünk férjhez 1980-ban. Szüleim 1981-ig laktak itt. Szétszéledtünk, majd visszajöttünk Óbudára. Én például a „Fischer” házba.

Kramer Mór családjából már csak nagybátyám él – persze gyermekekkel és unokákkal – New Yorkban.

2014. június 19., csütörtök

VI. kerület, Hegedű utca 9. - Schüttler Tamás

Édesapám Schüttler István családja 1936-ban, édesanyám családja (nagyapám Blattner Béla és nagyanyám, valamint édesanyám és első, Ukrajnában később elpusztult férje Jónás László) tovább nagybátyám Dr. Blattner (Bánki) Endre 1939-ben költöztek a Próféta (1950 után Hegedű) utca 9. számú, akkor már négyemeletes házba. A valamikor kétemeletes Próféta utcai házat már Krúdy Gyula is megörökítette Próféta utca című novellájában. Talán azért is, mert az 1880 körül már létező házban élt és tartott fenn ügyvédi irodát Eötvös Károly, a tiszaeszlári vérvád-per híres liberális védőügyvédje.

Tovább...

A házra 1932-35 között még két emelet épült.

1944. júniusában a ház 20 lakásából 16-ban éltek zsidó származású családok, több lakásban két háromgenerációs, tehát nagy létszámú család.

Édesapámék úgy úszták meg az összeköltöztetést, hogy a családfőként funkcionáló Schüttler Róza nagymamám kérvényezte, hogy az eredetileg ott lakó három fia mellé odavehesse két másik fiát és annak családját. Édesanyámék lakásába beutaltak egy hattagú családot, akik egészen a gettóba kerülésig együtt laktak. Más házbeli családok is rokonaik családjának befogadásával igyekeztek elkerülni, hogy teljesen idegen emberekkel kelljen megosztani a lakásaikat. De erre nem mindig adtak engedélyt a hatóságok.

A kijárási tilalom erőteljesen akadályozta a mindennapi élet megszervezését, még inkább egzisztenciálisan lehetetlenítette el a családokat. A ház összezárt, falak közé szorított közössége ugyanakkor ebben az időben kovácsolódott egybe. Még Kanadában élő 86. évében járó unokabátyám mostanában mesélt a házbeli akkor kibontakozó „társasági” életéről, a betelepített és a régi lakók, különösen a fiatalok között fűződő szerelmekről. Az akkor 15 éves unokabátyám első udvarlási próbálkozásait épp az első emelet 1-be bekerült Grósz unokahúgok egyikénél kezdte, nem eredménytelenül. Jóval a háború után még is megtapasztaltam ennek az „összejárásnak” a nyomait. A házbeliek közül sokan az ötvenes, hatvanas években is bejártak egymáshoz családias hangulatú beszélgetésekre. Az egyik leggyakoribb téma volt 1944 és a holokauszt.

A mellékelt fotón akkor már elözvegyült édesanyám és majdani nagynéném láthatók konyhaajtónk előtt sárga csillaggal a mellükön, csinosan, derűsen. Ez a valamennyire élhető élet 1944 október 15-ig, a nyilas hatalomátvételig tartott. Ugyan 1944 nyarán, a házzal szembeni Próféta u. 6-ot amerikai vagy angol bombatalálat érte, ettől kezdve kezdődött meg a pincébe járás. A ház meglehetősen jó feltételekkel rendelkező légópincével rendelkezett, ami azonban a megnövekedett számú lakónak szűknek bizonyult. Erről 12 évvel később az 1956-os harcok idején a pincébe kényszerült túlélők sokat meséltek.

Ahogy telt az idő a munkaszolgálatra elvitt házbeli fiatalabb férfiak közül egyre többen nem tértek vissza családjaikhoz, majd egyre kevesebb személy tudott még életjelt adni magáról. Édesapám testvérei mind eltűntek és 45 tavaszán nyarán már világossá vált, hogy elpusztultak.
Édesapám és édesanyám családja svájci védlevelet szerzett, de az október utolsó napjaiban egy nyilas razzia során kiderült, hogy ez semmit sem ért. Édesanyámat és nagynénémet, továbbá ma is élő unokabátyámat a Téglagyárba vitték, hozzávetőlegesen 10-12 fiatal nővel és kamasszal együtt. Ekkor került például a Téglagyárba Messinger Miklósné, aki előtte fiát Ákost egy református gyermekotthonba juttatta. (Mester Ákos néven lett később sikeres újságíró. Ő az egyetlen csillagosház túlélő) A razziát az idősebb lakók még megúszták. Anyám és nagynéném, unokabátyám a Téglagyárból édesapám – aki mozgássérültsége révén megúszta az elvitelt – ügyessége, állítólag a nyilasok korrumpálása révén kijutott.

Ekkor, 1944. november elején döntött úgy az akkor már összefonódó két család, hogy ott hagyja a Próféta utca 9-et, és bemegy a Katona József utca 41. alatt lévő Nemzetközi Gettó részét képező, egyik svájci védett házba. Itt voltak decemberig, majd december 9-én kerültek a Gettóba, a Kazinczy utca 6-ba.

Felszabadulásuk után1945 január 20-a után kerültek vissza a betört ablakú, az ott lakó, a nyilasok által beköltöztetett család által némileg, kifosztott lakásba. Ekkor kezdődött új életük, soha vissza nem térő szeretteik hazavárása, majd gyászolása.

VII. kerület, Szövetség utca 26. - Fonyódi (Frischer) Péter

Szüleimmel, bátyámmal kellett a Szövetség u. 26. 2. emeleti lakásba költöznünk egy másik családdal együtt. Holmit csak annyit vihettünk amennyi egy összekötözött lepedőbe belefért. A lakás egy szoba-konyhás volt. WC a közös folyóson. A házban lakott még Krausz Gábor iskolatársam (felszabadulás után Izraelbe emigráltak), továbbá Diamant Róbert a késöbbi Déri Róbert a Tanács sportegyesület elnöke.

2014. június 18., szerda

VII. kerület, Erzsébet körút 50. - Szántó Péter

4 éves voltam, amikor az Erzsébet körút 50-be, mint csillagos házba kerültem. A 3. emeleten, Herceg Lajoséknál "laktunk" harmincan. Ami biztos, hogy anyám, bátyám és én életben maradtunk. Viszont a nagypapát, Szántó Gézát 1945. januárjában lelőtte egy nyilas suhanc a lépcsőn, mert egy légiriadónál "lassan ment lefelé" a 80 éves, elgyengült öregember. Ő ott halt meg, ebben a csillagos házban.

XIII. kerület, Bulcsú utca 21/a. - Kósa Judit

A Bulcsú utca 21/a szám alatti házban lakom 1983 óta. Édesapám szülei 1956 után költöztek oda, apukám két fiú testvérével együtt tulajdonképpen a házban nőtt fel, és én is 3 testvéremmel. A nagyszüleim már nem élnek, és nagyon kevés dolgot meséltek el; papát Mauthausenbe vitték a munkaszolgálat után, mama egész családját Auschwitzba Sopron mellől Beled községből, ő bujkált Pesten.

Tovább...

A Bulcsú utca 21/a számú házban lakott Glázner Piroska néni, a Glázner család egyik leszármazottja, úgy tudom a nagypapája császári, királyi udvari pék volt és a Katona József utca, Hollán utca utca környékén is volt pékségük. Piri nénit bújtatták a háború alatt ott a Bulcsú u. 21/a számú házban, az édesanyja bízta rá a házmesterre, aki távoli rokonnak mondta Piri nénit, ha ellenőrzés volt, talán valamilyen papírokat is szerzett Piri néninek. Úgy tudom, hogy Piri nénin kívül még 2-3 embert sikerült bújtatni a házban, de hogy ők túlélték -e a háborút azt nem tudom. Piri néni családjáé volt a Lehel úton és környékén számos ház, ingatlan és végül csak a Bulcsú utcai házból 1 szobát hagytak neki, édesanyjának pedig Budán egy szintén a tulajdonukban lévő villából egy részt. Apukám gimnazistaként hétvégente kísérte fel mindig Budára Piri nénit az édesanyjához és utána hozta vissza a Bulcsú utcába. Piri nénit még én is ismertem gyermekként. Sokáig "kulcsos lift" működött a házban, Piri néni hajnal 5 és 6 között kiállt a gangra, elkezdett fütyülni és énekelni, addig amíg valaki fel nem hozta a liftet, mert nehezen tudott közlekedni, nem tudott volna lemenni a lépcsőn. A ház bejárat mellett balra volt egy kis trafik, mindig hozott nekünk tutti-fruttit, vagy tejkaramellát. A Bulcsú - Lehel sarkon volt egy kis kifőzde, oda járt át ebédelni, vagy a nagymamám főzött neki.

A házunkban lakik egy idős, nagyon beteg néni, aki 2 éve még azt mondta, hogy úgy szeretne mindent elmesélni a házról és a környékről, az egykor itt élt zsidó családokról, boltosokról... Ahogy mondta, mindenre emlékszik, mindenkinek a nevére, kinek milyen kis üzlete, műhelye volt. Legszívesebben én magam készítettem volna vele interjúkat, de akkor született a kislányom, és nem tudtam az interjú készítést felelősséggel elvállalni, mert folyamatos figyelem, törődés lett volna szükséges a néni felé, és úgy gondoltam, hogy ha valamibe belekezdek akkor azt tényleg felelősséggel kell megtennem. Sajnos most már nincs olyan mentális állapotban szerintem a néni, hogy beszélgetni lehessen vele.

Kósa Gergely - Poroló

Oldalak