Reflexiók - Időrendben

Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!

2014. június 16., hétfő

V. kerület, Falk Miksa utca 4. - H. I. visszemlékezése

A Falk Miksa u. 4. sz. csillagos ház története a nyilas érában

Egyedi és különleges története a nyilas hatalomátvétel után kezdődött. Szoros összefüggésben áll a hitleri birodalom Magyarországi vagyonharácsolásával. Tehát előzményei 1944. március 19-ére nyúlnak vissza. Persze az összes csillagos házé, de ezé másképpen. Leírom, saját élményeim és ismereteim alapján.

Tovább...

A német megszállócsapatokkal érkezett Budapestre különleges megbízással Kurt A. Becher SS-Obersturmbannführer (alezredes), Himmler gazdasági tanácsadója, majd magyarországi gazdasági megbízottja. Feladata – együttműködve a deportálást felügyelő Eichmannal – elsősorban a magyar zsidóság értékeinek (vállalatok, árukészletek, jelentősebb vagyontárgyak, pénztartalékok, stb.) megszerzése a hitleri Birodalom számára. Becher legnagyobb eredménye a hatalmas értékű Weiss Manfréd gyáróriás megszerzése volt. Összegyűjtötték a mozdítható értékeket is, majd kiszállították az országból. Ennek egyik – bizonyára a legkisebb értéket képviselő, de a német lakosság hangulatát valószínűleg pozitívan befolyásoló – ága volt a jobb élelmiszer és ruházati ellátás biztosítása 1944. karácsonyára.

A kiszállítandó áruk összegyűjtésére (a bezárt zsidó üzletek és ipari műhelyek raktáraiból) és egyes alapanyagok feldolgozására késztermékké, zsidó munkaerőt használtak. E célra raktárakat és műhelyeket valószínűleg már 1944. áprilistól felállítottak. Szálasi hatalomra jutása után, valamikor október végén összegyűjtöttek budapesti (szakmailag jó hírű) iparosokat, kereskedőket, családostul. Akiket összeszedtek, ideiglenesen a Kossuth Lajos utcai Gourmand kávéház emeleti helyiségeiben szállásolták el. Azt a helyiséget használták az összeszedett áruk ideiglenes tárolására. Ott a raktárakból már begyűjtött szövetbálákon lehetett aludni. Majd a következő napon, a Falk Miksa utca 4. sz. házban, a zsidó lakásokba zsúfolva helyezték el a begyűjtött embereket. A lakásokban azután fotelokban, földre terített szőnyegeken és pokrócokon kellett aludni. A „beszállásolás” napja már feledésbe merült. Az azonban biztos, hogy a Margithíd felrobbantásának „eredményét” (november 4-én) e ház tetejéről lehetett megnézni.

A felnőtteket (szakembereket és családtagokat) reggelenként SS kísérettel munkára vitték. Teherautóra rakatták velük a raktárkészleteket. A feldolgozandó anyagokat műhelyekbe szállították, ahol felső ruházat (kabát, öltöny, női ruha), fehérnemű, cipő készült. Egy pékség is működött a szomszédos Személynök (ma Balassi Bálint) utcában, ahol kalácsot, mézeskalácsot és karácsonyfadíszeket készítettek nagy mennyiségben. Oda is a családtagok közül vittek segédmunkaerőt. A készterméket azután – a raktárakból és a műhelyekből – dunai uszályokba kellett bepakolni (és talán vagonokba is). Elszállítottak más begyűjtött élelmiszert is, burgonyát, hagymát, lisztet, cukrot, libát, kacsát és még ki tudja mi mindent.

Amint a Főváros ostroma elérte Pest belső területeit, a bombázások és az ágyútűz miatt már naphosszat (és persze éjszaka is) a pincében kellett tartózkodni, valamelyes védelmet keresve. Ott a rendeleteknek megfelelően a házban maradt keresztényektől elkülönítve helyezték el a zsidókat. A támadások szünetében fel lehetett menni az udvarra, ahonnan mindenki gyorsan visszaérhetett a pincehelyiségekbe. Az udvarból nyílt a házfelügyelő lakása is, aki jó pénzért megengedte, hogy konyhájában az asszonyok teát, levest esetleg más ételt főzzenek a németektől kapott alapanyagokból.

A munka fejében és nyilván a „munkavégző képesség” megőrzése céljából a családokat ellátták némi élelmiszerrel. Méghozzá olyasmivel, amit akkor már a város (nem gettóba zárt) civil lakossága is többnyire nélkülözött: kenyér, hús (baromfi is!), burgonya, zsír. A ház kapujában SS őrség állt, hogy a munkaerőt őrizzék, nehogy valaki eltűnjön. Ez egyébként azért sem volt „ártalmas”, mert a közeli (Szent István krt. 2. szám alatti) nyilas-házból a „testvérek” időnként megjelentek razziázni, miként a Lipótváros minden (védett) csillagos házában. Zajos szóváltásokra is sor került az őrök és a razziázók között. Egyszer-egyszer az őrök kihívták az SS készültséget is, hogy felülkerekedjenek.

Ennek a háznak a „lakói” szerencsésen megmenekültek, itt szabadultak fel. Ebben a szerencsében szerepe volt a ház kiváltságos helyzetének is. Amikor az SS különleges kommandói elhagyták Pestet, Wehrmacht őrséget állítottak a kapuba. Vélhetően arra számítottak, hogy rövidesen visszatérnek és folytathatják megkezdett tevékenységüket. Bár közvetlenül az SS katonák többsége sem kellemetlenkedett, a Wehrmacht emberei még a pincébe is lelátogattak barátságos beszélgetésre, hiszen a felnőttek jól beszéltek németül. Beszéltek a családjukról és háborús viszontagságaikról. Két nap multán – január 17-éről, 18-ára virradóan – ők is Budára távoztak. Késő este bejöttek „elköszönni” a pincébe, majd kora hajnalban géppisztolyos szovjet katonák jelentek meg, bujkáló németeket és fegyvert keresve. Azután, néhány nap elteltével, amikor a belső területeken csökkent a harci tevékenység, el lehetett hagyni a házat és felkeresni a régi lakóhelyet.

VII. kerület, Damjanich utca 18. - Harsányi Iván

Dr. Harsányi Ivánné, sz. Fenyves Ágnes (*1934) visszaemlékezése a Damjanich utca 18. sz. alatti sárgacsillagos házban töltött időszakról (1944. júniusától)

A házba egy Budapest, ferencvárosi Telepi utcai lakásból kellett átköltöznünk, ahol 1939 óta éltünk. Hárman voltunk, anyám, 14 éves nővérem és én. Ide a második zsidótörvény után költöztünk Kecskemétről. Apánk, magasan képzett szeszfőzőmester volt, de főnöke akkor közölte vele, hogy a zsidórendelkezések értelmében vezető beosztásban tovább nem alkalmazhatja. Ha vállalja a segédmunkás beosztást, és az ennek megfelelő alacsonyabb fizetést, maradhat. Ennek az anyagi szerencsétlenségnek köszönhettük későbbi életben maradásunkat, mert apám Budapesten próbált állást keresni (a kecskeméti zsidók közül alig valaki élte túl a deportálást). A fővárosban a Braun likőrgyárban kapott munkát. Formálisan itt is segédmunkás lett, de igényt tartottak szakképzettsége szerinti munkájára.

Tovább...

A Damjanich utcai házba anyám ismeretsége révén kerültünk, egyik barátnője befogadott hármunkat. Apánk nem volt velünk, hosszabb ideje már munkaszolgálatos volt. Kicsi volt a szoba, oda csak a dupla ágyat vihettük magunkkal, meg kisebb személyes holmikat. Megpróbáltunk valahogy eltengődni, az ellátás állandó nehézségei közepette. Anyám még egy darabig dolgozott valahol, amíg a kiterjesztett kijárási tilalom ennek is nem vetett véget. Mi, gyerekek az udvaron játszottunk. Erről „tárgyi emlékem” is van. Versenyt másztunk a kerítésen, mígnem belekaptam a kerítés tetején lévő vasnyílba, amely csúnyán fölsebezte. Senki nem volt otthon, a sebet a vízcsap alá tartottam, amitől még jobban kinyílt. Amikor Anyám hazajött, a tilalom miatt már nem vihetett orvoshoz. Másnapra csúnyán elmérgesedett, az orvos csak széttárta a kezét, ilyen állapotban nem tud hozzányúlni. Nagyon hosszú ideig tartott, amíg úgy-ahogy létrejött, ma is megvan a helye. A bombázások idején az ágyat levittük a légópincébe, annak a nyílt terében aludtunk. Így éltünk egészen a gettóba való beterelésünkig, amikor az ágy is elveszett: mikor valahogy elhelyezkedtünk, másnap visszamentünk érte, de valaki már nemzeti tulajdonba vette.

A gettó már egy másik történet: amikor fölszabadultunk (igenis!), tíz évesen nem tudtam a lábamra állni…Lehet, hogy később majd erről is írok. 

2014. június 13., péntek

VI. kerület, Rippl-Rónai utca 38. - Előd Nóra

Október 15-ike

Lehet, hogy nem is 15-ike volt. Talán egy vagy két nappal utána. Nyolc éves gyerek voltam, nem figyeltem a dátumokat, de utólagos tudásom a nyilaspuccs napjához kapcsolja az alábbi történetet. A Bulyovszky (ma Rippl-Rónai) utcai zsidóház harmadik emeleti lakásában, ahol az összeköltöztetés óta éltünk, a három szobában három csonka család lakott. A lakástulajdonos néni férje és fia munkaszolgálatban volt, utóbbi a hirhedt Borban. Olga néni szívbeteg volt, ágyban feküdt, nem tudom, hogy úszta meg, de megúszta. Elköltöztek.

Tovább...

A másik szobában eredetileg unokatestvéremék laktak, de ők hamarabb kaptak észbe, talán tisztábban látták, hogy aki életben akar maradni, annak tennie kell valamit – ekkorra már sikerült hamis papírokkal megbízható búvóhelyre távozniuk. Nekünk anyám csak annyit mondott, hogy elköltöztek.

Anyám is megpróbált intézkedni: éppen erre a napra (honnan is tudhatta volna, hogy ekkor lesz a nyilaspuccs?) sikerült lefizetnie egy nyilast (vajon hogyan honnan szedte?), aki hajlandó volt őt – úgy emlékszem, 100 pengőért – kivinnie a csillagos házból, és elkísérni a svéd követséghez. Akkoriban mindenki a svéd menlevéltől várta megmenekülését (volt, akinek "bejött", volt, akiét a nyilasok egyszerűen széttépték.). Ott állt sorban egész nap, így mi hárman maradtunk otthon: anyám nővére és mi ketten, gyerekek.

Alighogy anyám elment, a házban megjelent egy nyilas különítmény. A kapukat lezáratták (a Bulyovszky u. 38. U-alakú ikerház volt az udvart lezáró nagy vaskapukkal.) Végigtrappoltak a gangokon, minden lakásba berontottak, közölték, hogy 15 perc alatt pakoljunk össze váltás ruhát, két napra való élelmet, és álljunk készen, visszajönnek értünk. Nagynéném összepakolt – nem emlékszem mit, hogyan, hány perc alatt – mi teljesen meg voltunk dermedve a félelemtől. Kabátot adott ránk, hátunkra csatolta a hátizsákot, majd egy jókorára pakolt hátizsákkal a hátán leült egy fotelba, mi mögé álltunk, és így várakoztunk. Két feketeruhás jött vissza értünk. Ránk ordítottak, hogy indulás – de a nagynéném nem mozdult. Tovább ordibáltak, rángatták – leesett a földre; nyilvánvaló volt, hogy eszméletlen (én, őszintén szólva, nem is értettem, mi történik). A nyilasok a két karjánál fogva a földön húzták az ajtóig, ott ledobták, egymásra néztek, legyintettek – és elvonultak. Így maradtunk életben.

Azok közül, akiket akkor elvittek, alig néhányan jöttek vissza.

Sohasem fogom megtudni, néném valóban elájult-e, vagy ilyen zseniálisan szimulált. Az agyonhallgatás éveiben egyetlenegyszer sem idéztük fel azokat a napokat, egyetlenegyszer sem beszéltünk erről többé.

Anyám sokórás sorbanállás után akkor ért haza, amikor az udvaron már összeterelve állt a menetoszlop, de még nem indították el őket. A nyilas házmester a kapuban állt, és amikor meglátta anyámat, erélyesen intett neki, hogy tűnjön el. Lám, ilyen is volt.

Anyám hétszer kerülte meg a háztömböt, mire a menet elindult, és a nyilasok eltűntek. Mindhárman a konyhában voltunk, amikor megérkezett. A gang felől a konyhaajtó volt közelebb – anya ide nyitott be. "Megvagytok?” – kiáltotta szinte sikítva, és amikor meglátott bennünket, elvágódott a konyha kövén.

Két ájulás egy napon.

A napokban elmentem a csillagos házba, ahol az összeköltöztetéstől a Sztehlo-otthonba való októberi bekerülésemig laktam. Éppen hazaérkezett valaki, beengedett, kedves és résztvevő volt. Így aztán alaposan körülnézhettem és fényképezhettem.

1-5.. kép: A ház az utca felől. Patinás terézvárosi ikerház francia udvarral, vasrácsos kapuval-kerítéssel. Az udvar persze emlékeimben jóval nagyobb volt, viszont a növényzet (azt hiszem, egyáltalán nem volt, kopár volt az udvar) alaposan megnőtt – egy óriási fa teljesen elfedi az egészet. Ezen az udvaron sorakoztatták október 15-ike után egy vagy két nappal a lakásokból lehajtott elhurcolandókat. Hogy hányan tértek haza közülük, nem tudom, csak a szomszéd lakásból elvitt két kis játszópajtásomról tudom, hogy Auschwitz volt a végállomásuk.

6.. kép: a 4-ik emeleti háromszobás saroklakás bejárati ajtaja (akkor nem volt ilyen szép fehér): a lakás tulajdonosa a Bergmann család volt – a néni anyámnak osztálytársa, így, ismeretség révén kerültünk éppen oda. A két másik szobába beköltöző két család: mi, Elődék (két felnőtt nő, két gyerek; a családhoz tartozó négy férfi munkaszolgálatban; egy már 42-ben meghalt az orosz fronton) és unokatestvéremék, Káldorék (anya, nagymama, három gyerek; az apa ekkor már orosz fogságban, de ezt ekkor még persze nem tudták). A férfiak közül egy sem élte túl, a nők közül nagynéném és öreg édesanyja éppen a Regent házban találtak menedéket, amelyben felrobbant egy német lőszerraktár...

7. kép: a gang. Életünk egyik fontos színtere. Esténként, amikor a kánikula alábbhagyott, megtelt a gang. Sorban könyököltünk a kovácsoltvas rácson és reménykedve lestük a „villódzásokat”. Azaz: közelebbről látszanak-e az orosz ágyúk torkolattüzei. A szemben lévő kopár tűzfal azóta egy emelettel magasabb lett, így ma már nincs meg az a „kilátás”.

8. kép: a keresztfolyosó a francia udvar felől. Itt laktak a keresztények. Azt hiszem, minden emeletre volt rendszeresítve egy ilyen biztonsági ember. A mi emeletünkön a keresztény néni nagyon kedves volt: nem zavarta el a gyerekeket, akiknek fontos megbízatásuk volt a keresztény lakások előtt hallgatózni és a rádióból idejében értesülni a közeledő bombatámadásokról.

9-10. kép: a régi, gyönyörű kovácsoltvas liftház, amely azzal vált számunkra nevezetessé, hogy a liftaknát körültekergő, simára csiszolt lépcsőkorláton csúszkáltunk versenyt, haszontalan kölykök, szüleink rémületére. (Nem hittük el, hogy veszélyes! Hát kapaszkodunk!)

Még sok emlék tolult fel bennem, de ez már így is több, mint egy épület egyszerű kommentárja.

2014. június 12., csütörtök

VI. kerület, Szófia utca 23. - Érdi-Krausz György

Születésem óta a Szófia utca 23-ban lakom, ezzel én vagyok a ház legrégibb lakója, a csillagos házzá jelölés időszakában másfél éves voltam. Így minden, amit tudok, elmesélésből tudom. Családom 1935 óta lakik itt, édesapám, Krausz György kikeresztelkedett zsidó volt – apja, Krausz Simon kérésére keresztelkedett meg a 10-es években testvérével együtt –, édesanyám, Temesi Gabriella keresztény volt, a bátyámat és engem születésünkkor kereszteltek meg. Édesapám navigációval foglalkozó mérnök volt, munkahelye, a Magyar Királyi Honvédség Repülő Kísérleti Intézet közbenjárására a zsidótörvények alól, így a sárga csillag viselése alól is, mentesült.

Tovább...

Házunk csillagos ház volt, a háromemeletes épület földszintjén és harmadik emeletén keresztények, az első és második emeleten zsidók laktak. Ez ’44 júniusa előtt is nagyjából így lehetett, bár olyan család is volt, aki valamelyik szomszéd utcából költözött át ide. Nem tudok arról, hogy egy lakásban több család kényszerült volna lakni 1944-ben. A házmester egy földszinti, udvari szoba-konyhás lakásban élt, tisztességes ember volt, a kijárási tilalom bevezetése után például ő vásárolt be a ház zsidó lakóinak.

Családom ’44 márciusa után a bombázások elől elköltözött Gödre, a hétvégi házba, az oroszok közeledtével azonban visszajöttünk Budapestre, amihez a szükséges letelepedési engedélyt ma is őrzöm. Az ostrom idején a ház férfijai adtak őrséget, kettesével, kétóránkénti váltásban, a ház bejárata melletti fülkében, amely jelenleg is áll. Itt volt a kolomp, amely légiriadókor figyelmeztette a ház lakóit, hogy menjenek le az óvóhelyre.

A házból két férfit vittek el munkaszolgálatra, egyikük nem tért haza, eltűntnek nyilvánították, özvegye és fia – aki ’56-ban disszidált – később is itt élt.

Egy alkalommal a nyilasok az udvaron sorakoztatták a zsidókat, amikor az egyik lakó (Székhelyi József nagymamája) felhívta a Honvédelmi Minisztérium irattárában – hamis papírokkal – irattárosként dolgozó fiát, Székhelyi Ferencet, aki hamarosan megjelent egy katonatiszttel és távozásra szólította fel a nyilasokat azzal, hogy a ház a Honvédelmi Minisztérium védelme alatt áll. Sajnos csak részleges sikert értek el: a kisgyermekes anyák gyermekükkel együtt, az idősek és egy mozgásában korlátozott nő maradhatott ugyan, de a többieket elvitték. 6–8 ember járta meg a haláltáborok valamelyikét, tudomásom szerint szerencsére mindenki visszatért, azonban még csak elmesélésből sem tudom, hogy min mehettek keresztül. Családom két emléket idézett fel ezzel kapcsolatban: azt, hogy Hahn Rózsi kopaszon tért haza, és azt, hogy édesanyám összetalálkozott a lépcsőházban a koncentrációs táborból épp akkor hazatérő Altmann bácsival, aki attól való rettegésében, hogy a családját tragédia érte, nem mert felmenni, a lépcsőfordulóban álldogált.

Hogy milyen gyakorisággal zaklatták házunk lakóit, nem tudom, egy esetet őrzött meg a családi emlékezet: ’44 karácsonyán, amikor édesapám és az Újvidékről hozzánk menekült anyai nagymamám öccse voltak őrségben, dörömböltek a nyilasok, édesapámék félelmükben nem mertek kilépni a fülkéből, mert tudták, hogy a nyilasok gyakran belelőnek a kapuba, akik, mivel nem tudtak bejutni, végül elmentek.

Az emlékek felidézéséhez és pontosításához Székhelyi Józsefet, akinek nagymamája és két nagynénje lakott itt (ő maga csak az 50-es években költözött ide) kerestem fel.

Érdi-Krausz György
(Lejegyezte: Piskolti Bernadett)

VI. kerület, Szófia utca 23. - Donát Klára

1936-os születésű vagyok, a Király utca 82.-ben laktunk, 1944 tavaszán innen költöztünk át a Szófia utca 23-as számú ház 2. emeleti lakásába az öcsémmel, várandós édesanyámmal. Ide költözött még édesanyám nővére az 1932-ben született fiával, valamint anyai nagyszüleim a Krisztina körútról és apai nagyszüleim a Szív utcából. Arra nem emlékszem, hogy éheztünk volna. A ház lakói ebben az időszakban inkább zárkózottak voltak, habár lettek volna velem egyidős gyerekek a házban, nem barátkoztunk, majd csak a háború után lettünk nyitottabbak. Édesapám és anyám nővérének a férje nem voltak velünk, munkaszolgálatban voltak. (Apám szerencsésen visszatért, azonban nagybátyám nem, őt eltűntnek nyilvánították.)

Tovább...

Öcsém ’44. szeptember 16-án született a Maros utcai kórházban, ez az időpont azért fontos, mert így be tudom határolni, hogy ez után történt, hogy egy alkalommal sorakoztatták a ház udvarán a zsidó lakókat, és elvitték őket, köztük két nagyapámat is, Donát Gyulát és Márkus Márkot és nagynénémet, Gyepes Béláné született Márkus Katalint. Nagyapáim először Theresienstadtba kerültek, majd onnan Buchenwaldba, itt látták őket utoljára, feltehetően itt haltak meg mindketten. (Anyai nagyapám, Márkus Márk órásmester üzlete a később bombatalálatot ért Alagút utca 1.-ben volt. A koncentrációs táborban dolgozhatott volna tovább órásként, de nem akart a másik nagyapámtól külön kerülni.) Nagynénémet Dachauba vitték, tolmácsolt, dolgozott, és volt energiája arra, hogy naplót vezessen, egy kockás füzetbe írt. Ezt a füzetet és más feljegyzéseket, fényképeket az ’56-ban Amerikába disszidált fia magával vitte nagynéném halála (1998) előtti utolsó találkozásukkor.

Édesapám barátja segítségével mindannyian (anyám, öcsém, nagymamáim, unokatestvérem és én) menlevelet kaptunk, ezzel eljutottunk a karmelita zárdába (nem tudom, hogy ez hol lehetett), itt bújtattak, majd miután a kolostort feljelentették, a nyilasok megszállták az épületet, és elvittek minket az újpesti nyilasházba. Innen nyilasok kíséretében gyalog mentünk a gettóba. Gyermekként egy emlékem van erről: a zárdában valakitől kaptam egy üveg baracklekvárt, ezt vittem a kezemben a gettó felé gyalogolva, de egy nyilas a puskatussal kiverte az üveget a kezemből. A gettóban a Wesselényi utcába kerültünk, én és unokatestvérem külön egy „gyermekotthonban” voltunk, anyám az öcsémmel „anyaotthonban” pár házzal arrébb. Emlékszem, voltak rendes nyilas vagy német katonák is: volt, aki kiengedett engem, és odamehettem az édesanyámék épületének rácsos kapujához, ő a kapun belül sírt, én a kapun kívül, de legalább kicsit láthattuk egymást. Később ismét együtt voltunk, így is talált meg minket a felszabadulás után egy ismerős, aki már keresett minket. Ekkor tértünk vissza a Szófia utcába. Unokatestvérem rövid időre árvaházba került, majd hozzánk, később édesanyja, a nagynéném is megérkezett Dachauból.

Sok dologra nem emlékszem, gyerekként nem is osztották meg velünk a felnőttek, hogy mi történik, később pedig nem nagyon kérdeztem. Nem volt tabu erről beszélni a családunkban, de nem sokszor idéztük fel, pláne nem részletesen az eseményeket. A nagynéném naplóját többször elolvastuk, és mindig rácsodálkoztunk, hogy hogyan volt képes arról írni, hogy Ausztriában – amikor megállt a vonat és rövid időre kiszállhattak a vagonból – milyen gyönyörű volt a táj. Anyám szerint ez az optimizmus hozta nagynénémet vissza. Egyébként anyám is bizakodó természet volt, mindig nagyon erősnek mutatkozott, abban sem kételkedett soha, hogy apám vissza fog térni a munkaszolgálatból.
A Szófia utca 23. bejárata fölötti sárga csillagra is emlékszem, valamint arra is, hogy anyám sokáig, egészen felnőtt korunkig őrizgette a szekrényben, a fehérneműk alatt a ruhákról levágott sárga csillagokat.

Donát Klára
(Lejegyezte: Piskolti Bernadett)

2014. június 11., szerda

XIII. kerület, Pozsonyi út 35. - Breitner Judit

Ebben a házban kezdték el fiatal szüleim, Breitner Andor és Ungár Anna házasságuk első éveit. Itt születtem 1942. 3. 25-én és 2 éves voltam, amikor a Pozsonyi út 35. csillagos ház lett. Lakásunkba ekkor negyvenen költöztek. Apám munkaszolgálatos volt, mi ketten anyámmal a személyzeti szobában éltünk 3 szobányi bútor között. Ha anyám élelmiszer beszerzésre indult, engem csomagként helyezett el a szomszédban, ahol iszonyú félelemmel vártam. Apám a munkaszolgálatból soha nem tért haza. A nagymama és nagypapa szavakat sem kellett megtanulnom. Nagyszüleimet, Ungár Miksát és Margitot Jászberényből hurcolták el és Auschwitzban megölték őket. A háború végén arra ocsúdtunk anyámmal, hogy ketten maradtunk egymásnak. A csillagos házak ezen megemlékezésén szeretnék emléket állítani anyámnak és a hasonló sorsú anyáknak, akik ezekben a házakban laktak és egész életükben, minden erejükkel és tehetségükkel azért küzdöttek, hogy gyermekük ebből a szörnyű veszteségből ne érezzen meg semmit.

Sajnos nyilvános szereplést nem tudok vállalni,még ma sem tudok könnyek nélkül beszélni ebben a témában.

Köszönettel és tisztelettel munkájukért,

Üdvözlettel
György Judit

XIII. kerület, Szent István park 3. - Szántó Ágnes

1944 nyara, 4 éves lettem. Apám munkaszolgálatos volt, anyámmal apai nagyapámékhoz és nagybátyámékhoz, a Szent István park 3 sz. alatti csillagos házba költöztünk. Szerencsénk volt a családi elhelyezéssel, hiszen a két szoba összkomfortos lakásban csak nyolcan:  nagyapám, (Szántó Sámuel) egyik fia (Ferenc) és annak felesége, s a feleség két nővére és egy bátyja lakott.(A kisebbik  Szántó fiú, Lajos szintén munkaszolgálaton volt, ahonnan azóta sem felderített módon eltűnt.)

Tovább...

Emlékeim részben saját fel-felvillanó képekből, részben a nagyon ritkán felidézett eseményekből állnak, de egyáltalán nem állnak össze.

Halvány saját képem van nagyapámról, aki elhitte, hogy kóserül étkezünk. Elbeszélésből tudom, hogy kijárási időben sem volt hajlandó levinni levegőzni a parkba. Haláláig sem tudta megbocsátani nekem, hogy elhunyt felesége (atyai nagyanyám) után nem a Malvin nevet kaptam. Ezért anyám orvos barátnője, aki később gyermekeink orvosa lett, saját csecsemője sétáltatásának idejére engem is elvállalt, miközben anyám ezt a rövid időt kihasználva ment vásárolni, ügyeket intézni.

Emlékszem az asztal körüli veszekedésekre. Elbeszélésből tudom, hogy anyám egyszer kölcsönadta a családi írógépet a házban egy szabadságos levél dátumának meghamisításához, amiből komoly konfliktus támadt. Minden csengetésre mindenki páni félelemben élt és – ma már tudom - azt hitte, ezért jönnek anyámért vagy mindnyájunkért. Nem így lett, de nem tartom kizártnak, hogy ezért kellett otthagynunk a csillagos házat: ne veszélyeztessük a törvénytisztelő családot.

Nem emlékszem, hogy kerültünk a Szent István parkba és hogyan és mikor mentünk onnan el. Tudom, hogy engem „árja párja” nagynénémhez vittek az ország keleti végébe. Azonban onnan is hamarosan elhoztak a község elöljárójának felszólítására, mert én voltam a faluban az egyetlen zsidó, s nem vállalták, hogy miattam baj érje a falut. Család nélküli hányattatásom itt kezdődött, de ennek a Szent István parkhoz már nincs köze.

2014. június 10., kedd

XIV. kerület, Kövér Lajos utca 64.

A XIV.Kövér Lajos u.64.sz.alatti ház Rosta Andor tulajdonában a volt. A házban – amely jelenleg is áll – egy többszobás lakásban lakott. Rosta Andor, felesége, Rózsi és öt gyermekük: Gyuri, Pali, Magdi, Edit és Miki. Volt ezenkívül egy kissé magasabb szinten, a kapu felett, egy kisebb lakás, ahol bérlőként a Rehberger család lakott, egy házaspár és két gyermekük, Vera és Tomi.

Tovább...

Rosta Andor asztalosmester volt, ebben a házban volt a műhelye– amely „Rosandó butor” néven működött. Újdonságnak számító festett bútorokat készített.

Rosta Andor az édesapám bátyja volt, a hét testvér között a legidősebb. A hét testvérből hat Zuglóban lakott. A Gertsli család, Teréz, Nándi és három gyermekük: Misi, Karcsi és Jancsi. Az apa lovaskocsival fuvarozott. Lőwy Izidorné – Ida - és Springerné – Pepi -, özvegyasszony volt, egy lakásban laktak együtt gyerekeikkel, Ida Zsuzsi nevű lányával és Pepi Laci nevű fiával. Lebovits Miklósné, Berta gyermektelen volt. A hetedik testvér, Hauerné Sári, férjével, Márk-kal és három gyermekükkel, Lacival, Rózsival és Sanyival Pesterzsébeten lakott.

Az édesapám Rosta Jenő, édesanyámmal, Burger Ilonával, 1937-ben vett egy egylakásos családi házat a XIV. Nagy Lajos király útja 146.sz.alatt. Ebben az évben született öcsém, András. Divatáru üzletünk volt a Bosnyák téren, szemben a piaccal.

1942-ben édesapámat munkaszolgálatra hívták be, Ukrajnába, Vinyicába vitték. 1944-ben a még életben lévő munkaszolgálatosokkal együtt visszahozták, Sopron környékére és onnan deportálták  Mauthausenbe.

1944 júniusában kellett elhagynunk a lakásunkat és „csillagos” házba költözni. A mi házunkba a Szűcs házaspár költözött be, miután az ő házukat lebombázták.

Andor nagybátyám házát csillagos háznak jelölték ki, így a Zuglóban lakó családtagok oda költöztek. Csak a legszükségesebb holmikat vihettük magunkkal.

Édesanyám napközben dolgozott a környéken – talán a Szugló utcában volt – egy Sima nevű vasgyáros üzemében, hadiüzemben.

Egy epizód ebből az időszakból: valahol a környéken lövés dördült el. Azonnal megjelentek a karszalagos nyilasok és minket, valamint a közeli csillagos házakban lakókat, kiterelték az utcára, a szemben lévő kerítéshez állítottak felemelt kézzel (mellettem a 7 éves öcsém állt) és ordítva közölték, hogy ha 10 percen belül nem jelentkezik, aki lőtt, mindannyiunkat kivégeznek. Nem tudom, hogy mi történt, de a kivégzés elmaradt és visszamehettünk a csillagos házba.

1944 október 15-én, mikor Szálasi átvette a hatalmat, azt híresztelték, hogy a csillagos házakból az összes zsidót kihajtják a Tatterzálba és agyonlövik.

Ekkor Markovits dr, aki a közelben lakott és édesapám távolabbi rokona volt, értünk jött és hármunkat átvitt az ő lakásába. Felesége révén árjásított volt, rá nem vonatkoztak a zsidókra vonatkozó rendelkezések. Az a hír járta ugyanis, hogy rövidesen megérkeznek az oroszok, ha ezt a pár napot átéljük, megmenekülhetünk. A pincében, a lejárati lépcső alatt néhány napig ott bújtatott bennünket. A reményünk azonban nem vált be, ott tovább nem maradhattunk, így visszatértünk a csillagosházba. Rövidesen azonban jelentkezni kellett az Erzsébet királyné úti Kisok-pályán, ahonnan aztán gyalog menetben a Bécsi úti Téglagyárba hajtottak.

A csillagosház nagy titka volt, hogy az óvóhelyből egy szűk kis helyiség nyílt, aminek az ajtaja sem látszott. Erről a rejtekhelyről mi sem tudtunk, akik a légiriadók alkalmával az óvóhelyre mentünk. Csak a felszabadulás után tudtuk meg, hogy végig ebben a kis „lyukban” vészelte át a nyilasidőket a nagybátyám, Lebovits Miklós és Andor bácsi legfiatalabb, de felnőtt fia, Miki. Miki édesanyja, Rózsi néni látta el őket az éjszaka leple alatt élelemmel és akkor jöhettek ki a levegőre rövid időre.

Ezzel az én csillagosház történetem befejeződött.

Röviden a továbbiakról: a Téglagyárban a különválogatáskor – ezek jobbra, azok balra álljanak – engem, az öcsémet és az édesanyámat az egyik oldalra állítottak (az édesanyám egyik testvére szerzett valamilyen védlevelet), a csillagosházunk valamennyi többi lakóját a másik oldalra. Ez utóbbiakat Auschwitzba szállították (mint utólag megtudtuk). Minket és a többieket, akik nem ezen az oldalon álltak, vissza gyalogoltattak Pestre és az Abonyi utcában két ház pincéjében és a Thököly úti Szent Domonkos templomban helyeztek el. Utólag azt hallottuk, hogy a másik pincében és a templomban lévőket lelőtték. Pár nap múlva minket átvittek a Pannonia utcába, egy védett házba, ahol az édesanyám rokonaival laktunk együtt. Végül január elején behajtottak a gettóba, ahol 1945. január 19-ig egy Wesselényi utcai ház pincéjében lócákon ültünk éjjel-nappal. Ekkor egy szovjet katona jött le a pincébe, tőle tudtuk meg, hogy felszabadultunk. Auschwitz-ból, a fent felsorolt rokonaink közül, két unokatestvérem jött haza, Rózsi és Zsuzsi. Rózsi nagyon beteg volt, később meghalt, Zsuzsi mindjárt visszatérése után férjhezment az ugyancsak deportálásból visszakerült vőlegényéhez  és kivándoroltak Uruguay-ba, férje rokonaihoz. Két gyermekük született. Zsuzsi megvakult és a férjével együtt öngyilkos lett.

Az édesapám Mauthausenben szabadult fel és onnan érkezett haza 1945. májusában.

2014. június 08., vasárnap

XIII. kerület, Jász utca 66/b. - Kuti Sándorné Jusztusz Éva

Az 1944. nyár elején csillagos házzá kijelölt épület Müller Ferenc építészmérnöké volt, aki ekkor már nem élt. A két és fél szobás házat felesége, Magda egyedül lakta. A sárga csillaggal megjelölt épületbe Magdához költözött sógora, Müller Zsigmond, annak felesége Júlia és leányuk Márta a Gömb utca 59-ből. Velük jött még Müller Zsigmondné nővére, Jusztusz Aladárné Janka, férje és én, leányuk Éva. Mi a Huba utca 5/c-ből költöztünk át. Oda költöztették továbbá özv. Versics …-t két tizenéves lányával és 10 éves kisfiával. Így 11-en laktunk együtt.

Tovább...

A ház alapzata egy szuterén helyiség volt, amit óvóhelynek nyilvánítottak. Riadó esetén a szomszédból oda menekült két család, összesen hat fő.

Egy vasárnap már az őszi ünnepekre készültünk, a megsült kalács a konyhaasztalon hűlt. Délelőtt meglátogatott egy volt iskolatársam, Domonkos Anna. Egyszer csak megszólaltak a szirénák: légiriadó! Mindenki az óvóhelyre! A kis helyiségben 17-en szorongtunk, amikor a házat bombatalálat érte, s az épület a földdel vált egyenlővé. A szuterén mennyezete lefelé meghajlott, de nem szakadt be. Szerencsénkre csak néhány tégla esett be, a bombázás végén valamennyien épségben ki tudtunk jönni az óvóhelyről. Csak apám karján lett néhány horzsolás, ő az ajtóban állt a bombázás alatt.

Az ingóságok, a kalács odalett. Semmilyen ingóságot nem tudtunk megmenteni. Apámnak és Müller Zsigmondnak már a kezében volt a behívója, másnap egy szál ruhában vonultak be Alsónémedibe munkaszolgálatra. A többiek mentek, ahová tudtak.

Jusztusz Aladárt és Müller Zsigmondot nem láttuk többé, nem jöttek vissza. A háború után a házat Magda újjáépíttette. Végrendeletének megfelelően halálát követően a ház a zsidó hitközség tulajdonába került.

 

Elmesélte: Kuti Sándorné Jusztusz Éva 2014. április 25-én.
Lejegyezte lánya: Kuti Anna

VII. kerület, Klauzál utca 34. - András Gábor

A gettósítás után édesanyámmal és több rokonommal a Klauzál utca 34-be kerültünk, egy lakásba a legfelső emeleten. A sablon emlékeket (zsúfoltság stb.) nem akarom ismételni, van viszont egy kép, amely élesen és határozottan megmaradt bennem, és máig sem tudom a magyarázatát - hátha valaki segít megfejteni: Az ablakon kinézve láttam egy 1,5-2 m hosszú, rakétaszerű (?) fémtárgyat elrepülni. Mi lehetett az?

Oldalak