Reflexiók - Időrendben

Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!

2014. március 27., csütörtök

VI. kerület, Eötvös utca 2. - Dr. Fehérné dr. Bárdos Márta

1944. augusztus 2-án nővéremmel (Flesch Miklósné sz. Bárdos Éva) Csepelről, a Posztógyárból kerültem be a kijelölt csillagos házba. Anyai nagybátyám, dr. Komlós Emil évtizedek óta lakott a ház második emeleti lakásában. Ott helyben volt nőgyógyászati rendelője. Ő ebben az időben - mint munkaszolgálatos – a Kőbányai Szülőotthonban volt. Budapest felszabadításáig nem is tudott hazajönni. Ezért a rendelőben tudtunk nővéremmel együtt tartózkodni.

Tovább...

Augusztusban a lakás többi szobájában több család is lakott:

  • dr. Kovács József ügyvéd;
  • dr. Kovács Lajos ügyvéd és neje (? Boriska);
    fiaik: Kovács Péter és Kovács Pál.

Ők a Haris köz 6. sz. alatti lakásból költöztek ide.

Az udvari szobában Weiner Arnoldné sz. Rottenberg Anna; lánya Lichtmann Imréné sz. Sipos Kató és fia Lichtmann Tibor.
A cselédszobában anyám bátyja, Komlós Miksa lakott. Ő a dombóvári gettóból, mint szabó került egy német szabóműhelybe, onnan mentette ki öccse, dr. Komlós Emil. Így kerülte el a deportálást.

Nővérem és én, a csepeli Posztógyár lebombázása után egy szál ruhában kerültünk be a Boráros térre, ahonnan az Eötvös utcai házba menekültünk.

A déli kijárási időben apánk öccséhez, Bárdos Andor családjához jártunk át ebédelni, az Akácfa u. 59-be.

1944. október 15-én nagy örömmel hallgattuk a Horthy-proklamációt a rádióban. Azt hittük, hogy vége a szenvedéseinknek. Sajnos, ez csak aznap estig tartott. Utána még súlyosabb napok jöttek.

A Svéd Követségtől kaptam egy beutalót a Kálvin tér 8. sz. alatti Ifjúsági Otthonba, Asta Nilson aláírással. (ld. melléklet) November 7-én, a déli kijárási időben Éva nővérem elkísért oda. Az ottani diakonissza azt mondta nővéremnek, hogy nem baj, hogy neki nincs névre szóló beutalója, őt is befogadják. Nővérem hazament a szükséges holmijáért, közben letelt a kijárási idő, másnap szándékozott bejönni az Otthonba.

Sajnos másnap hajnalban a nyilasok a fiatal nőket összeszedték az Eötvös u. 2. sz. alatti csillagos házból. Hat nő került így a bécsi országúti menetbe. Egyedül nővérem élte túl a ház lakói közül ezt a deportálást.

Dachau, Bergen-Belsen után a Bernadotte-akció révén került Svédországba, fleck-tífusszal. Ott férjhez ment, két lánya született, 90. születésnapja előtt halt meg 2012. február 1-én.. A stockholmi zsidó temetőben nyugszik.

Az Eötvös u. 2. alatti csillagos ház lakói közül néhányra emlékszem:

  • dr. Salgó sebész, Tachauer (Tahi) György és neje (I. em.)
  • dr. Bán Miksa és neje Klári és két lányuk. A kisebbik lány súlyos vesebeteg volt, állandóan ágyban feküdt. Megkértek minket, hogy napközben szórakoztassuk. Ott tanultam meg kártyázni. [römizni] A nagyobbik lány 1945-ben Romániába került színésznőnek. A kisebbik lány túlélte az ostromot, 1945 februárjában halt meg. Nagybátyám, Komlós Miksa egy szánkón húzta ki a Rákoskeresztúri temetőbe a holttestét. (I. em.)
  • Friedländer és neje (II. em.)
  • Szomszédunk, Weisz néni és Éva nevű unokahúga Vácról, akinek a férje a keleti fronton munkaszolgálatosként tűnt el. Éva terhes volt, a fia felszabadulás után 1-2 hónappal született meg a Szófia utcai vöröskeresztes kórházban.
  • Weisz néni fia dr. Vasadi Vilmos ügyvéd, akit később a Jókai utca 1-ből hurcoltak el a nyilasok a Városház utcai nyilasházba és ott végezték ki.(II. em.)
  • Tuschák család és Sándor család (IV. em.)

Az Eötvös u. 2. ház lakóinak egy része október-novemberben svéd, más része svájci „Schutzpass”-t szerzett. A Kovács család svéd védlevéllel a Pozsonyi út 12-be, a ház többi lakója svájci védlevéllel a Sziget (jelenleg Radnóti Miklós) utca 45. sz. alatti házba költözött.

Néhány napos Kálvin téri tartózkodásom után Komlós Miksa bátyám értem jött és magával vitt a Sziget utca 45-be, ahol a ház többi lakója is menedéket talált. Akkora volt a zsúfoltság, hogy én a lépcsőház egyik fordulójában aludtam több napig, míg egy garzon-lakás előszobájának padlójára be nem engedtek. A ház a Duna-part felőli első ház volt, ablakaiból át lehetett látni a Margitszigetre, ahol német légelhárító ágyúk voltak felállítva.

Emil bátyám igyekezett Kőbányáról pótolni az élelmezésünket. (ld. levél) Később úgy gondolta, hogy talán egy gyermekotthonban jobb helyem lenne. Utasított, hogy menjek be a Síp utca 12-be, ott majd elhelyeznek.

Egyedül ballagtam a Pozsonyi úton a kis csomagommal a körút irányába. Az utcán véletlenül éppen kint volt dr. Kovács József ügyvéd. Bevitt a Pozsonyi út 12. sz. alatti svéd védett házba, aminek ő volt a parancsnoka. A ház pincéje zsúfolva volt olyan nőkkel, akiket a bécsi országúti gyalogmenetből hozott vissza Raoul Wallenberg. Sajnos Éva nővérem egy nappal előtte lépte át az Osztrák határt, s így lemaradt erről a mentőakcióról.

Nekem nem volt svéd védlevelem, csak svájci, így nem maradhattam ott. Egy fess, csinos fiatalember jött értem, nyilas egyenruhában, (mint utólag kiderült, a Hasómer Hacair egyik aktivistája volt) bekísért a Vilma királyné úti (ma Városligeti fasor) fiú-árvaházba. Körülbelül 600 gyermek volt ott. Kisméretű gyermekágyban aludtunk, ketten-hárman fejtől-lábtól. Vizes tejbegríz volt az élelmünk.

Chanuka estéjén Léderer igazgató úr beszélt hozzánk, megható szavakkal.

Egy hajnalban nyilasok lepték el az árvaházat, kikergették a gyerekeket. Én egy hasonló korú lánnyal együtt átmásztam a hátsó kerítésen és hátul elindultunk a Lövölde tér, Király utca, Körút felé.

Tudtam, hogy a Szófia utca–Teréz körút sarkán lévő patika vezetője ismeri nagybátyámat, ezért felkerestem őt.

Megvártam, míg minden vevő távozott. Bemutatkoztam, hogy dr. Komlós Emil unokahúga vagyok. A gyógyszerész azonnal felvitt a patika galériájára, ahol az éjszakai ügyeletes szokott tartózkodni.

Délben elvitt a Kürt utca sarkán lévő étterembe ebédelni. Megmutatta a gettó 3 méter magas deszkakerítését. Megkérdezte, hogy oda kívánok-e menni, vagy vissza a svéd védett házba.

Este későn a patika takarítónője elkísért a Pozsonyi út 12-be, előtte még visszamentem a fiú-árvaházba, elhozni a saját holmiaimat. A nagy felfordulásban az ágy alatt meg is találtam.

Tekintve, hogy új Schutzpass-t már nem adtak ki, a földszinten lakó idős hölgy, Fehér Mária védlevelére rávezették, hogy én az ő örökbefogadott lánya vagyok. Ott is aludtam a szobájában, a földön. Napközben a ház közös konyháján segédkeztem és Kovács Lajosné, Boriska is igényt tartott segítségemre.

1945. január 4-én hajnalban nyilasok szállták meg a házat, mindenkit kikergettek az utcára. Kovács Jóska bácsi mondta: „Ha jobbra állunk, akkor a Dunába lőnek, ha balra, akkor bevisznek a gettóba”. Szerencsére az utóbbi történt.

A Jókai utcán, Csányi utcán át a Klauzál térre tereltek. Ott Kovácsék a Nyár utca – Nagydiófa utcai saját házukba mentek. Én pedig nagynénémhez, az Akácfa utca 59. sz. házba kerültem.

1945. január 4-én, amikor a nyilasok betörtek a Pozsonyi út 12-be, nekem nem volt kabátom. Kovács Lajos fia, Pali krombi télikabátját adták rám, belső zsebébe egy kb. 15 cm hosszú szárazkolbász is került. Ez a kabát volt az első békeidőben az iskolába járáshoz is az egyetlen meleg ruhadarabom. Évekkel később férjem (dr. Fehér Elek) kisebbik öccse, Fehér András is ebben járt iskolába.

1945.január 18-án ledöntötték a gettó deszkapalánkját, Misa bácsi, aki az Akácfa utca 20-ban lakott, értem jött és együtt mentünk ki a Wesselényi utcai ledöntött kapun át vissza az Eötvös utca 2. sz. alatti lakásunkba. Weinerné Annus néni is előkerült.

Misa bácsival visszamentem a Pozsonyi út 12-be. A Lipót (jelenleg Szent István) körúton nagy lövöldözés volt, akkor zajlott a „Vígszínházi csata”, amit Illés Béla feldolgozott egy novellájában.

A Pozsonyi úti lakás teljesen ki volt fosztva, nem találtunk semmit az általunk hátrahagyott holmikból. Ellenben, az udvar közepén volt egy halom héjas száraz borsó. Egy üres aktatáskát megraktunk vele. Több napig volt élelmünk belőle. Az Eötvös utcai lakás konyhájában volt egy nagy tűzhely, több lakó is hozzánk járt főzni rajta. Tüzelőnek egy összedőlt ház gerendáját hozta haza két nagybátyám (Misa és Emil). Víz csak az udvaron lévő csapból csordogált, ott álltunk sorba érte.

A szovjet katonák tudomására jutott, hogy Misa bácsi szabó. Weinerné Annus néni Singer varrógépen több katona elszakadt ruháját varrta össze. Ezért kaptunk tőlük szögletes katonakenyeret.

Egy nagy fekete bőrt is hoztak, hogy abból varrjon kesztyűt nekik. De az vastagabb bőr volt, nem lehetett a géppel megvarrni. Később ebből lett az első cipőm felsőrésze, talpa pedig kimustrált autógumiból Dániel Ignác, dombóvári cipész készítette.

Néhány nap múlva Emil bácsi is begyalogolt a Kőbányai Szülőotthonból és engem is kivitt oda. Gyalog mentünk kifelé a nagy hóban. A Teleki téren éppen mélyrepülésben adtak le mellettünk egy sorozatlövést. Szerencsére a lövedékek elkerültek minket.

A Kőbányai Szülőotthonban a pincében két helyiség volt. Az egyikben feküdtek és szültek a kismamák, Volt, akit talicskán toltak be ide a hozzátartozók. A másik szobában sorban egymás mellett volt az orvosok, bábák, nővérek fekvőhelye és egy pékségekben használatos kenyérpolcos állvány. Ezen voltak sorban elhelyezve a kis pólyások, mint a kenyér veknik. Nekem már nem jutott hely, így a legfelső polcon feküdtem, hosszában.

Egy alkalommal egy szovjet tiszt jött egy gyönyörű lóval, amit egy repesz sebesített meg.

– Vrács! Vrács! – kiabálta. Jobb híjján Emil bátyámat kerítették elő, aki nőgyógyász volt.

A ló súlyos sérülései miatt azt mondta rá: „Kaput”, mire a tiszt a lovat ott helyben főbe lőtte. A ház gondnoka a friss húst azonnal feldolgozta. Végre komolyabb táplálékhoz jutott a sok szülőnő és az ottani dolgozók. Paradicsommártással készítették el.

Emil bátyám, akinek köszönhető volt a ló megszerzése, kapott egy szép darab színhúst. Ezt a húst egy belvárosba menő nővérrel beküldte Misa bátyáméknak, az Eötvös u. 2-be, legyen nekik is ennivalójuk.

Kb, 1-2 hét múlva kerültünk haza. Misa bátyám kérdezte Emilt:

- Honnan szerezted azt a gyönyörű marhahús darabot?

Emil nevetve vallotta be:

- Nem marha-, hanem lóhús volt.

Erre Misa bátyám elkezdett öklendezni, hogy ő „nem kóser” húst volt kénytelen enni.

Kislány korom óta hosszú, csaknem derékig érő hajam volt. A sok viszontagság alatt sikerült megőriznem a tisztaságát. Ellenben a Szülőotthonban (egészségügyi intézmény!) fejtetük költöztek bele. Ez után mentem haza az Eötvös utcai lakásba. Egy közelben lakó ápolónő járt fel rendszeresen hozzám. Petróleummal kenegette, sűrűfésűvel irtotta az élősdieket. Sikerült is kiirtani őket.

A hosszú copfot csak 1947 nyarán, érettségi után vágták le. (ma is meg van egy akkori újságpapírba csomagolva!) Azt mondták: „Egyetemistának ne legyen copfja.”

Később mégis megnövesztettem a hajamat kontynak hordva.

Visszaköltözés után az ablakok üvegei mind be voltak törve, Bezsírozott csomagolópapírral ragasztottuk be.

A rendelő sötétzöld linóleummal volt leborítva. Igen vastagon piszkos volt. Neki álltam felmosni. Nagyon elfáradtam, kimerültem a szokatlan munkában. Másnap belázasodtam, magas lázam volt. A rendelőben lévő széles díványon aludtam, Misa bácsival együtt. Időnként felrázott, hogy vegyek levegőt. Nagyon nehezen múlt el a betegség. 6 héttel utána nem tudtam beszélni. Dr. Pogány Ödön orr-fül-gégész hangszalag-bénulást állapított meg, amit szerinte az előzőleg lezajlott diphteria okozhatott. Hosszas B1 vitamin injekciós kúra után tért vissza beszédkészségem.

1945. március 15-én Emil bácsival besétáltunk a Veres Pálné Leánygimnáziumba. Haitsch Ilona igazgatónő engedélyezte továbbtanulásomat. A VI. osztályt végeztem el ebben a tanévben. Az eltűnt I-V. osztályt igazoló bizonyítványt másolatban adták ki.

Epilógus

1945-ben újra kezdtünk élni, alkalmazkodva a megváltozott körülményekhez.

Az elhurcoltakról még nem tudtunk semmit, dr. Komlós Emil visszatért eredeti lakásába, az Eötvös u. 2-be, nőgyógyászként dolgozott tovább..Komlós Miksa hazatért Dombóvárra, A kiterjedt nagy családból senkit sem talált.

Bárdos Márta (én) szülők nélkül maradva Emil bácsi gondozásába kerültem. 1945 márciusában tovább folytattam gimnáziumi tanulmányaimat a Veres Pálné Leánygimnázium VI. osztályától. 1947-ben érettségiztem.

Weinerné Annus néni egy ideig még vezette háztartásunkat. Hétvégeken hazahozta unokáját, Lichtmann Tibit az árvaházból. Tibi apját munkaszolgálatosként a keleti fronton, anyját Dachauban pusztították el.

1950-ben a lakást két részre választottuk. Az udvari szobából pici teakonyha, fürdőszoba és előtér lett, bejárattal a szélső utcai szobához. 1951. januárban férjhez mentem évfolyamtársamhoz, Fehér Elekhez. 1955-ben hozzácsatoltuk a szomszéd Weisz néni utcai szobáját is. Így az Eötvös utcai, eredetileg kétszer három szobás lakásból háromszor két szobás, utcára néző lakás lett.

1960. márciusig itt éltünk 1954. október 13-án született András fiunkkal.

1960. márciusban lakáscserével átköltöztünk egy sarokkal arrébb. Jelenleg is a (volt Lenin krt. 70), most Teréz krt. 12. sz. alatt lakom. Ma már özvegyen, kisebbik fiammal, az 1963. január 9-én született Zoltánnal.

VII. kerület, Damjanich utca 54. - Haas Péter

1944. június 24-én kellett a Damjanich utca 54-be, a csillagos házba költöznünk. A 3. emelet 3-ban laktunk, anyai nagyszüleimmel (Dembitz Gyula), nagymamám mamájával (aki akkor már 92 éves volt), nagynénémmel és mi hárman, édesanyám, nővérem és én, négy évesen. Valószínűleg nagybátyám és felesége és két lányuk is ugyanide költözött akkor, de erre már sajnos nincs, aki biztos választ adhatna. Szeptember 16-án a házat bombatalálat érte, a mellettünk lévő pincerekeszben is voltak halottak. A mi családunknak a szomszéd ház pincéjén keresztül sikerült épségben kimenekülni. Másnap visszamentünk összeszedni, ami a lakásban és a roncsok között megmenthető maradt. Az a kép bennem maradt, ahogy a ház kapuja körül bekötött fejű nénik ülnek a napsütésben.

Tovább...

A következő lakás a Juhász Andor utca 28. 4. em. 4-ben volt, természetesen ez is csillagos ház volt. Az utca 1943-ig és ma is a Falk Miksa nevet viselte.

Ezután még több lakásban is laktunk, emlékeink szerint 8-10 házban a hét hónap alatt, de nem tudom hol és mikor. A Margit-híd robbanásakor, november 4-én svájci védlevéllel egy Sziget (ma Radnóti Miklós) utcai lakásban voltunk. Ide már Nagyszüleink nélkül mentünk, ugyanis amikor Mamámnak és Nővérének az Óbudai téglagyárban jelentkezni kellett, a Nővéremmel (hét éves volt), kettesben kellett a Szent István körúton átkelve a Dalszinház utcába Hozzájuk mennünk. Szerencsére a téglagyárból sikerült Mamáéknak egy tisztességes rendőr segítségével megszökniük, és néhány nap után visszatértek hozzánk.

Végül persze mi is a gettóból szabadultunk fel, és a szovjet katonák által hozott mákos tészta is emlékezetes lett a hosszú éhezés után.

És még egy adalék a korabeli magyar közigazgatási viszonyokra. Édesapám 1943 januárjában munkaszolgálatosként a Don-kanyarban tűnt el. 1944. május 2.-án Budapest székesfőváros polgármestere levélben értesítette édesanyámat, hogy „a zsidónak minősülő Haas Sándornénak a Csengery utca 64. IV. 7. sz. alatti lakás bőségesen elegendő”, ezért gyermekeivel együtt költözzön oda át, Hunyadi János úti lakását pedig adja át annak a lakás bérlőjének, mert „Őnekik az jobban megfelel”. Édesanyám nem fogadta el a kiutalt lakást, Szülei lakása elég nagy volt ahhoz, hogy valamennyien elférjünk benne.

2014. március 25., kedd

VII. kerület, Barcsay utca 11. - Szász András

1944 júniusában, ahogyan elrendelték, bevonultunk a Barcsay utca 11 szám alatti csillagos házba. Én akkor 8 éves voltam. Budán laktunk a Kanizsai utcában, környékünkön nem volt csillagos ház. A Barcsay utca 11 számú házban lakott nagynéném és nagybátyám. Ők mondták, hogy menjunk oda. Nagybátyám, Galambos Jenő a Síp utcában a Hitközségen dolgozott vezető beosztásban, és ügyvezető igazgatója volt az Izraelita Szünidei Gyermektelep Egyesületenek. A lakásuk háromszobás volt. Az egyik szobába költözött be a Kramer család, a másodikban voltak Galambosék, a harmadiban én az édesanyámmal, mivel édesapám munkaszolgálatos volt. A három emeletes házban több mint 100 zsidó ember élte nem könnyű napjait.

Tovább...

A házfelügyelő, Szalai Sándor testvér vigyázott ránk. Eleinte néhány hétig egy rövid időre kimehettünk a Wesselényi és a Rózsa utca sarkán levő élelmiszer üzletbe, az igen szűkre szabott élelmiszer fejadagot megvásárolni. A boltos mindent beírt a vásárlási könyvbe. Ez a lehetőség hamarosan megszűnt. A házból ki nem mehettünk.

Emlékszem arra, hogy minden péntek este a házban lévő egyik lakásaban imádkoztunk. Délutánonként az asszonyok összeültek és kezdődött a jóslás.

Volt egy nagy kartontábla, arra rá voltak írva az ABC betűi, középre tettek felfordítva egy kis poharat, minden asszony az egyik ujját rátette a pohárra, és a pohár elkezdett csúszkálni betűről betűre. A betűk sorából értelmes mondatok születtek, pld. "hamarosan vége lesz a háborúnak", "az oroszok már közelednek"...

Több mint valószínű, hogy aki vezette a játékot, észrevétlenül mozgatta a poharat.

Egy idő után a csillagos házat nem lehetett elhagyni. Szalai testvér nagyon vigyázott arra, hogy a kapu állandóan zárva legyen.

Egyik reggel édesanyám súgta nekem, hogy mi innen meg fogunk szökni. Emlékszem, hogy anyukám kezében egy kicsi szatyor volt. A lépcsőházban nem találkoztunk senkivel. A ház kapuja zárva volt. A kapun egy kicsi kukucskálú ablak volt. Édesanyám kinyitotta, kinyújtotta a kezét, elérte a csengőt és megnyomta. Azután megfogta a kezemet és a lift mögé szaladt velem együtt. A csengő hangjára kijött Szalai testvér, kiment az utcára megnézni, hogy ki csengetett, de nem látott senkit. Azt mondta, hogy biztosan a büdös kölykök megint szórakoznak. Mivel a ház sarokház volt, Szalai elment a sarokra megnézni, hogy hol vannak a kölykök. Amikor Édesanyám látta, hogy a házmester kiment a házból, és nyitva hagyta a kaput, azt modta: "Gyorsan fussunk". Tiszta erőnkből futottunk a körút irányába.

Szüleim már korábban megbeszélték egy ismerős keresztény házaspárral, hogy probléma esetén hozzájuk bármikor mehetünk. Befordultunk a Rákóczi útra, majd a Szentkirályi utcába. Itt a 26-os számú házban laktak Gyuráczék, akik befogattak bennünket. Itt éltük meg 1945. január 16-ot, amikor felszabadultunk. Ennek a családnak köszönhetjük az életünket.

Apukámnak sikerült a munkaszolgálatból megszökni. Ő is Gyuráczékhoz ment, mivel a címet tudta, és vele együtt éltük meg a felszabadulást.

Gyuráczékkal szüleim életük végéig tartották a kapcsolatot. Ők már meghaltak. Több éven keresztül próbáltam a gyerekeik nyomára jutni, de eddig sajnos nem sikerült.

Gyerek voltam, de az ami akkor történt, végig kísérte az életemet.


Szász András

2014. március 19., szerda

XIII. kerület, Pozsonyi út 49. - Konrád György

Budapest elővárosaiból, Újpestről, Kispestről még a nyáron deportálták a zsidókat Auschwitzba. Bejöhettek volna a városba gyalog, villamoson, de ők parancs szerint elmentek a vasútállomásra. A kommunisták, a cionisták, az ellenállók, meg általában a merészek hamis papírokkal bujkáltak. A lemondóbb és talán félénkebb középosztály a védett házakban próbálta átvészelni a legnehezebbet. A védett házban módosabb, polgáribb és világiasabb zsidók laktak, akiknek sikerült kapcsolatba jutniuk valamelyik semleges követséggel. A szegényebb, ortodox zsidók fekete szakállukkal és kalapjukkal, kendős feleségeikkel, oldaltincses fiaikkal és nagy szemű lányaikkal a gettóba kerültek. Nekik ott volt a helyük, ahol a hitközség is volt, meg a legtöbb zsinagóga, ezt így érezhették ők is, meg a semleges diplomaták is. A gettó szabad vadászterület volt, részeg nyilasok bementek, és kedvükre lövöldöztek.

Tovább...

Carl Lutz svájci konzul körül szerveződött meg a svájci menlevelek, a Schutzpassok üzeme, az ő nevét ritkábban említik Raoul Wallenbergé mellett, pedig ő is megmentett annyi embert, mint svéd kollégája. Átköltöztünk tehát a Pozsonyi út 49. szám, és a Helvét Konfederáció védelme alá, ahol leginkább azt a három-négy fiatalembert tiszteltem, akik a pincében rejtőztek, és akikről azt susogták, hogy valami ellenálló katonaszökevények. Egy harmadik emeleti lakásban talán nyolcvanan is laktunk két szoba hallban. Éjjelre egymásra halmoztunk minden bútort, amin nem lehetett aludni; nem mindenki alatt volt ágy vagy matrac, de szőnyeg mindenki alá jutott. Mi négyen, fiúk, az ablak tövében aludtunk földre tett matracokon, egy bútorhegy mögött. Akár egy folyamatos házimulatság, nem sokat unatkoztam, mindig volt kivel beszélgetni. Délelőttönként két órára szabad volt kimenni a házból. Öt gyerek egy szép fiatal nő nyakán. Zsófi néni védett minket, és talán mi is őt. Az igazoltatók csodálkoztak: „Ez mind a magáé?” Ahogy múlt az idő, enyhült a szorosság, mert a lakók egy része lehúzódott az óvóhelyre, másik részét pedig alkalmi razziákon elvitték, és belelőtték a Dunába.

Az 1944–45-ös télen láttam hullát eleget. El tudtam képzelni, hogy én is egy leszek közöttük, és ez rossz érzés volt, de az erről való képzelődést elfedték a gyakorlati teendők, veszélyben az ember praktikus. Igazában csak pillanatokra szembesül a halál esélyével, például amikor a homlokára tartanak egy pisztolyt. Akkor érzi, hogy igen, ez az, ez most lehetséges. Mivelhogy az ember attól a pillanattól fogva felnőtt, amikor szembenéz a saját halálával, tizenegy éves korom óta felnőtt vagyok. Van, akivel ez még korábban megtörténik, van, akivel későbben, és olyan is van, akivel sohasem.

A halál aligha kellemes, a halálveszély sem az, de az is megeshet, hogy állsz egy tetőteraszon, gépfegyvereznek a vadászrepülők, te viszont úgy érzed, hogy az egész nem igazán komoly, csúszkáljunk tehát a néhány vödör vízzel magunk készítette jégpályán, vasalt bakancssarokkal. Ez a nem olyan komoly-érzés később is megóvott attól, hogy átadjam magam melodramatikus hangulatoknak.

Véletlenek kegyes láncolatának köszönhetem az életemet. Tartós adomány tizenegy éves korban megismerni azt a száraz tárgyilagosságot, hogy bármikor megölhetnek, és nem idétlenkedni ilyen helyzetben. 1944–45 telén majdnem úgy gondoltam a halálra, mint a tűzifára. Nem volt benne semmi különös. Rajtam kívül álló esemény, csak annyira valószínű, amennyire a kártyában komoly esély van rá, hogy az ember rossz lapot húz és veszít.

Szép, fiatal nők síbakancsban, norvég mintás pulóverben, bőséges hajukat simán kontyba fésülve, nadrágos, hosszú lábukat egymáson átvetve cigarettáztak. Sok olyasmin nevettek, amit én nem értettem. Mások voltak, mint a kisvárosi asszonyok, gunyorosak, talányosak, radikálisok és kifinomultak. Mint régi ismerősüket emlegették a francia szürrealistákat, német expresszionistákat, orosz absztraktokat. Mozdulatművészek, táncosnők, szélsőbaloldaliak, gyönyörűen nyújtózkodtak. Elénekelték nekünk, gyerekeknek az Internacionálét és a Bunkócskát.

Volt, akit csodáltam közülük, de leginkább Zsófi nénit. Szerettem volna valami hősies dolgot cselekedni érte, és még vakarózni sem mertem előtte. Kissé elhúzott hang: „Elkísér, lovagom?” A pokolba is elkísértem volna. Zsófi néni kedvéért hajlandó voltam vastag regényekkel a hónom alatt enni, hogy ne tartsam el a könyökömet. A félősebbek leköltöztek a pincébe, Zsófi néni azonban nem tudta elválasztani egymástól az emberi méltóságot és a tisztaságot. Visszataszítónak tartotta volna, hogy odalenn az óvóhelyen, abban a homályos bűzben, annyi hanyagul tisztálkodó és zagyván összetorlódott ember társaságában bújjunk el a robbanó- és gyújtóbombák, valamint az ágyúgolyók és a tüzérségi aknák elől. Megengedte magának, hogy egy kissé emeljük a kockázatfokot.

A méltóság több, mint a biztonság, mondta; nem fogunk eltetvesedni. Szirénázáskor sem mentünk le a pincébe. A legépeszűbb választásnak a tetőterasz kínálkozott, amelyre délelőttönként ragyogóan sütött a januári húszfokos fagyban is a téli nap. Néhány vödör vízzel pompás korcsolyapályát csináltunk magunknak, vasalt sarokkal, nekifutásból végigcsúsztunk rajta. Pattogtak a jégen a fölöttünk elhúzó Rata nevű szovjet vadászgép géppuskagolyói. Zörgött a villamos, lőszeresládákat vitt a frontra, amely néhány sarokkal odébb volt. Bámultuk az eget, ha jöttek a bombázók, és figyeltük a hasukból kioldódó bombákat, hova esnek. A porfelhő és a láng jelezte, hogy robbanó- vagy gyújtóbomba volt-e. Néztük a füstöt és a távolodó repülőgépeket.

Odalenn még a németek kiabáltak. Az oroszok már egészen közel voltak, de a környéken még a nyilasok koncolták fel a zsidókat és a keresztény katonaszökevényeket. Ez az ige – felkoncolni – minden falragaszon szerepelt. Azt jelentette: helyben lelőni és otthagyni. Fegyverdörrenések hangzottak fel az utcáról. Már nem volt semmi jelentősége a papíroknak, csak a részegségnek, a félelemnek, a pillanatnyi rokon- és ellenszenveknek. A karszalagos fegyvereseknek bőven volt kit agyonlőniük, de már sejtették, hogy nem tudnak minden zsidóval végezni. Valószínű, hogy nem tudták magukat mindennap az embervadászat hangulatába hozni. Öregasszonyokkal és kislányokkal telelövöldözni a zajló Dunát olyan díszítőművészet, amelynek varázsa kihagyó. Még ezek a védtelen emberek, akikből annyit ölhettek volna, amennyit jólesik, még ezek is kifejtettek, ha mással nem, legalább a szemükkel valami igen lágy ellenállást, amelyet fölerősített az utcai járókelők tekintete: némi részvéttel figyelték az alsó rakpartra kísért csendes télikabátokat. Kellett az idő másra is, ivásra, melegedésre. Némelyik karszalagosnak megfordulhatott a fejében, hogy ha már az oroszok eljöttek a budapesti külvárosokig, s a szüntelen moraj tanúsága szerint tüzérségük is van elegendő, akkor aligha fognak itt megállni, és eljönnek egész a Belvárosig. Ha pedig az egész várost elfoglalják, akkor a nyilasokra sok minden vár, csak nem kitüntetés. Erre nem volt kellemes gondolniuk. Hol elfogyott, hol magasra csapott bennük a gyilkolókedv.

Az oroszokra lőni veszélyesebb, a zsidókra agyaggalamb-lövészet. Az élet szerencse, a halál balszerencse, az ember tehet magáért valamit, de nem sokat, és néha gőgből azt sem teszi meg. A lakásból több embert elvittek az előző éjszaka, véletlenül a szomszéd szobából és nem a miénkből.

Nézem a németeket, ezek csakugyan azt hiszik, hogy öt sarokkal odébb visszavetik az oroszokat? Értelmesek, csak ahhoz nem értenek, hogy mit szabad csinálni és mit nem. Ezek a nyilasok meg aljanép, ők az osztályból a bukásra állók, akik csak a macskakínzásban tehetségesek. Egy gyereknek fel kell nőnie, hogy megértse, milyen kezdetlegesek a felnőttek. Tizennégy éves kamasz kísért fegyveresen a Duna-partra fegyvertelen embereket. És azok, ahelyett hogy kivették volna a kezéből a fegyvert, oda mentek, ahova ő parancsolta. A legtöbb áldozat sorsszerűnek tartja azt, amitől tartania kell, ami ellen védekeznie kellene. Azt is, ha jég esik a virágoskertjére, azt is, ha megölik. A háziállat is megszokja, hogy a társait mellőle levágják, az ember is megszokja. Nem lehet félóránként együttérzően megbotránkozni. Állunk a tetőteraszon, időnként lövésdörej érkezik a szomszédos utcákból. Valaki valakit igazoltat, egy fegyveres egy fegyvertelent. Nem tetszik neki a másik képe, papírja, falhoz állítja, lelövi. A Duna-partra kísért embereknek sorba kell állniuk, arccal a folyónak, és akkor hátulról jön a sortűz.

Az erőszakos halál bő választéka sem tudta elhomályosítani a verőfényes, havas-jeges téli délelőttök szépségét. Veszendőségünk árnyékában a kenyér inkább kenyér volt, a lekvár inkább lekvár. Szívesen hasogattam tűzifának mindenféle bútort. Kimerészkedtem a rakpartra, egy kis hajóállomást baltával szétvertünk, jó száraz fenyődeszka volt, a fehér olajfestékkel pompásan égett.

A szovjet katonákról azt tudtuk, hogy rengetegen vannak, jönnek feltarthatatlanul páncélosokkal és nagy ágyúkkal. Nekik aránylag kevesebb repülőgépük van, mint az angolszászoknak, akiknek bombázói inkább negyvennégy nyarán jöttek, télen már az orosz vadászgépek, a raták dörögtek a fejünk fölött.

Klára gyakran ácsorgott a tetőteraszon, fekete copfját igazgatta, kifűzte-befűzte, néha meghúztam. Az orra tövében egy kis anyajegy, az orra hegyén pedig egy kis szeplő. Szolgálataimért már azon az erkélyen engedélyt kaptam rá, hogy gyors csókot nyomjak arra a szeplőre. Tilos volt hosszabban elidőzni az orron. Klára szeretett birtokos személyrag nélkül mint önálló lényekről beszélni a testrészeiről: „Az orrnak ebből elege van”, tudatta. Sokat birkóztunk, egyáltalán nem volt könnyű leteperni Klárát, váltakozó szerencsével hemperegtünk egymás fölött, egymás alatt. Néha sikerült két vállra terítenem a földre tett lószőr matracon és a hasára feküdnöm, de a csuklómon olyan harapás ért, hogy a két fogsor helye sokáig megmaradt rajta. „Mered a gyertya fölé tartani a kezed?”, kérdezte Klára. Mertem, lefelé fordított tenyeremen egy kis égési seb keletkezett. Klára megcsókolta. Olyan óvatosan gyűrtem a nadrágzsebembe az öklömet, mintha egy fecske lenne a markomban.

Klára nem bírta, ha be van zárva, képtelen volt egész nap otthon maradni a védett házban; rá nem vonatkozhatott a zsidókra mért kijárási tilalom. Igyekeztem otthon marasztalni, féltettem, de nem voltam örökké a sarkában. Klára kicsavargott a környékre, és utólag eldicsekedett a látottakkal. Mikor azonban egy járőr igazoltatta, nem bírt a tamáskodó kérdésekre felelni, inkább elhallgatott. Egy nagyobb sor zsidóval Klárát is kivezették a Duna-partra. Fölismerte egy nagynénjét, mellé keveredett. Mindenkinek ki kellett ürítenie a zsebét, álltak föltartott kézzel, szemközt a Margitsziget kopasz fáit, meg a fölrobbantott Margit híd egyedül álló pilléreit nézegették. A nagynéni még előredőlt a folyóba, de Klárát nem érte golyó. „Szerencséd, hogy kifogyott a táram”, mondta az egyik géppisztolyos, és elég barátságosan nevetett. „Szedd a lábad, és legyél jó otthon!” Ezzel a tanáccsal bocsátotta útra a már nem egészen fiatal pártaltiszt.

Én nyitottam kaput Klárának. Megismertem léptei hangját a bedeszkázott kapun át. Klára azt mondta: „Most álljunk itt, és fogd a kezem. Ne engedjél ki holnap, maradj egész nap mellettem. Anyának ne mondd el, mellettem lőtték le Sári nénit.”

Másnap délelőtt az udvaron guggoltam a három téglából meg egy vasrácsból szerkesztett tűzhely előtt, amelyen fájdalmas lassúsággal főtt a bableves. Az én tisztem volt kavargatni és időnként megkóstolni, hogy puhul-e, és a parázs közé nyomni az elfűrészelt széklábdarabokat. Klára mellettem álldogált, és arról beszélt, hogy milyen volt az első két éve az iskolában, ahol egyáltalán nem bírt megmukkanni. A leckéjét megírta, de egy árva szót sem szólt. Szeretett volna legalább köszönni a többieknek, de képtelen volt kinyitni a száját. Engem erősen érdekelt, hogy fő-e már a bab, levettem a fedőt, és a fakanállal a levesbe nyúltam.

Orosz vadászgép döreje hallatszott. Klára a falhoz húzódott, és olyan dühösen kiáltott rám: „Gyere!”, hogy csodálkozva fordultam hátra. A vadászgép alaposan megszórta géppuskagolyóval a háztömb belsejében a kövezett udvarokat. Senkit sem talált el. Klára azt mondta, azért volt olyan mérges, mert mindig hősködöm, ami erős túlzás volt. Arra lettem figyelmes, hogy alul a parázs serceg. Lekukucskáltam, a fazékból egy lyukon át csurgott a leves. Egy golyó átlyukasztotta a nagy, piros, zománcozott edény fenekét. Ha nem fordulok hátra, akkor a bab fölé hajló fejemet is átlyukasztotta volna. Elég izgalom volt egy másik fazekat keríteni. „Miért kiabáltál rám?”, kérdeztem aznap este Klárát. „Nem tudom”, felelte Klára elbizonytalanodva.

A tetőteraszon állva hallgattuk a híres színésznő dalát, az oroszok katonai hangszórójából jövet ez a hang még sokkal fenyegetőbb mélységgel búgott. Ez volt a rendeltetése: beoltani a félelmet a németek oldalán hasztalan védekező magyar katonák csüggeteg szívébe. „Hiába menekülsz, hiába futsz. A sorsod elől futni úgysem tudsz.” Az oroszok már túljutottak az elővárosokon, már elfoglalták Angyalföldet, a hangszóró néhány utcasaroknyi messzeségből szólt. Az égre felsüvített hosszasan szikrázva egy Sztálin-gyertya, és megvilágította a házak tetejét. Kézen fogva álltunk a hirtelen támadt, hunyorogtató fényben. „Szép”, suttogta Klára, nevettünk, hogy miért suttog.

Váratlan látogató jött hozzánk a védett házba: Nene. Kis ovális alumíniumérmet hozott láncocskán, Máriát ábrázolta. Nene azt kérte, hogy tegyük a nyakunkba. Térjünk át katolikusnak, és ha ezt megtesszük, vagy ha csak kijelentjük, hogy erre hajlandóak vagyunk, akkor ő elvinne bennünket egy zárdába, ahol kitért zsidó gyerekeket oltalmaznak, rejtegetnek. Megköszöntük Nene ajánlatát, de azt mondtuk, hogy inkább nem.

Mi, gyerekek megbeszéltük egymás közt, hogy ha nagy tömegben elhajtanak bennünket a házból, ami a legvalószínűbben a Dunába lövésünkhöz vezetne, akkor a park sarkán ledobjuk a hátizsákunkat, és ahányan vagyunk, annyifelé szerteszaladunk. Valamelyikünk esetleg megmenekül, még ha lőnek is utánunk. Az őrök többsége nem fogja őrizetlen otthagyni a házból kiterelt több száz zsidót.

Másnap hajnalban négy-öt nyilas és csendőr nyomult be a szobába, ordítoztak, hogy öltözzünk, és adjunk oda minden fegyvert, még a konyhakést és a bicskát is, minden értéket, aztán sorakozzunk fegyelmezetten, csendben a ház előtt, a járdán. Volt velük egy zsidó rabbi is. Nyájasan tanácsolta, hogy engedelmeskedjünk, ez a legokosabb, amit tehetünk, és adjuk oda minden értékünket. Részletezte, hogy a nyakláncokat, emléktárgyakat, jegygyűrűket is. Lassan húztam a zoknimat.

Lent a ház előtt már ott virított Rebenyák piros sapkája, ő volt a rossz fiú a házból, szeretett volna a mi bandánkhoz tartozni, de nem vettük be. Az volt a feltevése, hogy a rabbi is megkapja a maga részét az értéktárgyakból. Ha nem lövik le. Már kérdően néztünk egymásra, hogy eljött-e a terv megvalósításának ideje, és most beavassuk-e Rebenyákot is, amikor két férfi jött nagy hanggal, az egyik csendőrtiszti, a másik német katonatiszti egyenruhában. Ők is kiabáltak, de nem velünk, hanem a nyilasokkal és a bennünket kísérő csendőrökkel. Visszaparancsoltak bennünket a házba. Lehet, hogy kommunisták voltak álöltözetben, az is lehet, hogy két zsidó színész. A jobbik színész rosszabbul játszotta ezt a szerepet, a rosszabbik jobban. Ültünk megint fent a szobában, télikabátban és tanácstalanul.

A kapualj volt a klubhelyiség. A gyerekek is be voltak osztva kapuőrségre, lefelé csúszdáztak a márványlejtőn, a legalsó lépcsősor mellett. Piros sipkában megjelent Rebenyák, aki talán már tizennégy éves is volt, és mindig a bélyegeivel üldözött, tudva, hogy magammal hoztam Újfaluból a bélyegalbumomat. Mindig kisebb, de értékesebb bélyegeket adtam Rebenyáknak nagyobbakért és szebbekért. Már a beszédét is nehéz volt megérteni, csupa városi csibész szó. Hugyozni helyett azt mondta diblizni, brunzolni, brügölni. Homályos szavakkal beszélt valami macskáról, amin az egyik nagyobbacska lány nemi szervét értette. Nekem, csak mintegy a szövege központozásául, mindig azt mondta: „Nem esik le a húszas, hapsikám? Kapd be a faszom.” Fölényeskedik csak, mondta Rebenyákról Klára, és azt állította, hogy az ő cipőfűzőjében is több ész van, mint Rebenyák piros sapkája alatt. Megesett, hogy Rebenyák fáradtan oldalra hajtotta a fejét, és azt mondta, ő már annyira kiélt, hogy rá sem bír nézni a bigékre, a bőrökre, az árura, más szóval a nőkre, akik állítólag a pincében mind őérte bomlottak. Klára nézte a csereüzleteimet, és ellenőrizte a bélyegek értékét egy katalógus alapján. „Ez a hazug dög téged folyton becsap. Nem bánod?” Nem bántam. Végül odaadtam Rebenyáknak az egész bélyegalbumot egy darab szalonnáért, amely a borsófőzelék tetején hagymával megpirítva az egész lakás ünnepe lett. Rebenyák kihozta a szalonnát az anyja ágya alól a pincéből, majd visszatért a szerzeményével, mint egy menyét. Egy ágyban aludt az anyjával, egy nehéz szagú, kövérkés asszonnyal, akinek az állán szőrszálak nőttek.

Évtizedek múlva találkoztam Rebenyákkal, addigra lesántult, és egy pincében húzódott meg. Három lakást ráhagyott a feleségeire, akik mind őnála sokkal izmosabb szeretőkkel tértek haza, hogy bejelentsék: Rebenyák alvóhelye mostantól a szomszéd szoba. A pincelakásban Rebenyák intézeti lányokat gyűjtött, adta-vette-továbbadta őket pénzes utasoknak. Megbízta a lányokat azzal, hogy útlevelet lopjanak. Rebenyák gyönyörködött a lehetőségekben: svéd legyen, brazil vagy ausztrál?

Rebenyák a védett házban néha fölmerészkedett az emeletre is, pedig az anyja tiltotta ettől. Az emeleten könnyebben érheti belövés a házat. Mégis néha meglátogatott bennünket, vonzották a lakásban uralkodó nagyvilági szokások. Vágyódva forgatta a rosenthali levesescsészéket, abból ettük a babot a hosszú, fekete asztalnál. A fény felé tartotta a csészét: áttetsző. Ellopott egyet. „Mit hörcsögösködsz? Holnap lelőhetnek”, mondtam. Rebenyák megrémült, nagyon babonás volt. „Tudod, kit fognak holnap lelőni? Téged, te újfalusi, fatökű nyifirc.” Klára hátracsavarta a karját. „Szívd vissza!” Klára is babonás volt. „Lesheted a gecimet, te fapina!”, így mocskolódott kínjában nyöszörögve Rebenyák, de végül is hajlandó volt a visszaszívásra.

Megint egy belövés, a babfőzelék a rosenthali csészékben ehetetlenné vált az üvegszilánkoktól. A vaskályha, amelynek a füstcsövét kivezettük az ablakon, most összegörnyedt, mint akit hasba rúgtak. A házfalon géppuskagolyók pattogtak. Klára elgyerekesedett, az asztal alatt üldögélt, és fényes esküvőt rendezett az agyagbárány és a faegér között. Idegesítettem Rebenyákot, lekucorodott ő is az asztal alá Klára mellé. „Szerelmes vagy ebbe a nyifircbe? Hiszen ez még azt sem tudja, hogy mi a különbség az allegória és a filagória között.” „Mi az az allegória?”, kérdeztem gyanakodva. Rebenyák fölemlegette az átlyukasztott fazekat. „Megmentetted ezt a balfácánt. Te, hagyd ezt az újfalusi bunkót, legyél inkább énbelém szerelmes.” Klára arcán elvetemült mosoly jelent meg. „Ha nekem adod a bélyeggyűjteményedet, és ha telehozod a sapkámat kockacukorral.” Rebenyák elvörösödött, de nem nyúlt a sapkáért, amelynek búzakék bojtja reggeltől estig az én szemem előtt ugrándozott.

Aznap éjjel még az történt, hogy egy Márió nevű fiatalember, aki a szomszéd szobában lakott, visszajött a Dunából. A karját érte a golyó, ki tudott úszni. Csak az okozott nehézséget neki, hogy az apjától, akivel össze volt kötözve, eloldozza magát. Az apa mell-lövést kapott, egy darabig kapaszkodott a fiába, aztán elengedte. A fiú meg egy jégtáblába fogódzkodva csurgott a hidak alatt lefelé a Dunán. Tartott tőle, hogy két jégtábla összeütközik, ő pedig közéjük szorul. Az Erzsébet híd lábánál a lépcsős partszakaszon kikapaszkodott, és úgy véresen és vizesen hazaballagott. Útközben megállították, fásult volt. „Ha akarnak, lőjenek bele még egyszer a Dunába.” „Olyan a zsidó, mint a macska, életrevaló”, mondta egy idősebb nyilas. Ezt ő megfigyelte. Ezért olyan veszélyes. Amíg te elbámészkodsz, ő kimászik a Dunából, és elpimaszodik. Végül neki fog feljebb állni. Nem voltál te már benn minálunk vendégségben? De volt. Az apjával együtt. Az apát vallatták, hogy hol van az öccse, aki részt vett egy fegyverrablásban. Az apa nem tudta. Ha nem mondja meg, akkor a fiát, Máriót fogják elintézni. Az apa mondott egy hamis címet. A nyilasok dühösen jöttek vissza, másvalakit lőttek le a keresett fiútestvér helyett. Csizmasarokkal szétrugdalták a kezükben lévő Márió heréjét. Végül is egy csendőrtiszt bejött értük a nyilasházba, és kivitte őket onnan. Érdemes volt neki ezt megtennie.

A Pozsonyi út 49. sarkán magasodott az úttest kockaköveiből a barikád. A házból Erdős doktort is kihajtották más, idősebb zsidó férfiakkal kőhordásra; a fiatalabbakat már régen elvitték. Négy sorban hat egymás fölé rakott kockakő, ez a fal áttörhetetlen. A Sztálingrádtól eddig elért T–34-es páncélosok itt fognak megtorpanni.

Mi, gyerekek néztük a kapuból, ahogy a fagyban görnyedő öregek piszkavassal és kalapáccsal kopácsolnak, megpróbálják egymástól elszakítani a szurokkal egymáshoz tapasztott, arasznyi élű kockákat, és ölben emelve odaviszik az úttorlaszhoz. Vadászcsizmás, fekete nadrágos, zöld inges fiatalemberek felügyeltek a munkára, siettették az öregeket. Egyiknek olyan díszes ostora is volt, mint a konfliskocsisoknak, azzal csördített az öreg zsidók nyakába. Nem tagadható, lázasabban is dolgozhattak volna.

Alighanem ez az ostoros fiatalember botránkoztatott meg egy idősebb urat a szomszéd házból, ahol keresztények laktak. Megesik, hogy az öreg az öreghez húz, ha át is hágja ezzel a felekezeti határokat. Tény, hogy az öregúr valahonnan elővette serétes vadászpuskáját, eltalálta, és megsebesítette ezt az ostorpattogtató fiatalembert. A nyilasok azt hitték, hogy valamelyik zsidó lőtt. Elkezdtek ők is vaktában lövöldözni. Fut a húsz barikádépítő, fedezéket keresnek, elesnek. Erdős doktor is elindult gyorsított lépésekkel a ház kapuja felé, nem rohant, hogy ne keltsen gyanút. A kapualjban már csak én álltam, a többi gyerek meg a felnőtt kapuőr, egy még öregebb zsidó, a lövöldözés hallatán föliszkoltak a lépcsőn.

Kinyitottam a bedeszkázott kaput, Erdős doktor beugrott, gyorsan be akartam csukni és kulcsra zárni, mielőtt még az a magas, karszalagos fiatalember, aki Erdős doktort követte, benyomhatná. Ketten nyomtuk belülről, egy gyerek meg egy öreg, de a talán huszonöt éves ostromlónak sikerült nekifutásból úgy visszatolnia bennünket, hogy a vadászcsizmája orrát a résbe betehesse. A játszma az övé volt, ott állt előttünk pisztollyal a kezében.

Magasabb volt Erdős doktornál, az ajka reszketett, meg volt sértve az önérzetében. Ezek a zsidók csak úgy becsapják az orra előtt a kaput? Erdős doktor arcán egy kis mosoly futott át, a vesztes játékosé. A fiatalember odatartotta Erdős úr arcához a pisztolyt, és belelőtt a halántékába. Dr. Erdős Kálmán elesett, fejéből a lépcsőház sáros, rózsaszínű műmárvány kövére folyt a vére. Az egyenruhás fiatalember most az én homlokomra célzott. Inkább csodálkozva, mint rettegve néztem rá. Leeresztette a pisztolyát, és kifordult a kapun.

Már egyre kétségbeesettebben mentek a villamoskocsik lőszeres ládákkal a frontra, vagyis négy-öt utcasarokkal odébb. Bátor asszonyok kimentek a házból, és innen-onnan még mindig tudtak kenyeret szerezni. Aznap a külső szobából, ahol egy aknabecsapódás miatt már nem volt ablak, a belső szobába mentünk aludni, de nem maradtunk ágyban, inkább az ablak mögött kucorogtunk, és szemléltük a csatát. Az égre felsüvítő Sztálin-gyertyák fényében láthattunk az utcasarkon egy-két háborús híradójelenetet, ezúttal nagytotálban, bekeretezetlenül. Egy tank átdübörgött a barikádon, félresöpörve a bazaltkockákat, nyomában más tankok és gyalogos katonák. 1945. január 17-ről 18-ára virradó éjjel néztük, ahogy a német katonák, akik golyószórójukkal a kőrakás mögött hasaltak, rohannak el a parkba. A front tovább haladt a Szent István körút felé.

A történelmi fordulatot tehát (nekem a felszabadulást, másoknak a vereséget) 1945. január 18-ának kora hajnalán saját szememmel láttam. Néhány fiatalasszony, tanárnő, divattervező, táncosnő az Internacionálét dúdolta, lelkesedtek. Elénekeltünk egy dalt Geier Flóriánról. Egy magas, vörösesszőke mozdulatművésznő, Magda néni tanított meg bennünket ezekre. Kommunista volt, és azt mondta, hogy azért legyünk mi is kommunisták, mert csak ők voltak betiltva. Az összes többi párt valamennyire együttműködött a kormányzattal. Azon az éjszakán hajnali négykor átadtuk magunkat a felszabadulás állapotának.

Később Magda néni elkedvetlenedett, és 1949-ben ugyanabban a síbakancsban, amelyben az ostrom idején áttelelt, megpróbált átszökni a határon. A határőrök lőttek rá, az egyik golyó eltalálta, a kórházban meghalt.

Ezerkilencszáznegyvenöt január 18-án délelőtt tízkor kiléptem a Pozsonyi út 49. számú ház kapuján. Két szovjet katona állt a járdán tépett pufajkában, kissé piszkosan, a fáradtságtól inkább közönyösen és hunyorogva, mint szívélyesen. Az emberek beszéltek hozzájuk, ők nem értették, bólogattak. Látszott, hogy nem nagyon érdekeljük őket. A két katona megkérdezte, hogy Hitler itt van-e a házban. Nem volt tudomásom róla, hogy Hitler itt lakna velünk, svájci védettségű budapesti zsidókkal együtt a Pozsonyi úton. Aztán a nyilasvezér Szálasi után érdeklődött; nem, ő sem lakott nálunk. Lassan megértettük, hogy a németek helyett Hitlert mondanak, a nyilasok helyett Szálasit. Elég egyszerű fiúk voltak. Géppisztolycsövüket markolva zseblámpával lementek az óvóhelyre, noszogatták az embereket, hogy álljanak fel, és minden zugba bevilágítottak. Voltak odalenn katonaszökevények is civilben, nem vitték el őket. Az oroszokat nem nagyon érdekelte, hogy ebben a házban zsidók laknak. Ha valaki magyarázta nekik, hogy ő zsidó, és így próbált kedvességet nyerni, nem sok sikert aratott. De velünk, fiúkkal nem voltak barátságtalanok, mi pedig megszoktuk, hogy Hitler után kutatnak a pincében. Volt odalenn egy ember, aki tudott szlovákul, és kicsit értette őket. Nyomban előlépett tolmácsnak, és ahogy az oroszok áthaladtak a csákánnyal frissen tört átjárón a szomszéd óvóhelyre, ez a szlovákul is tudó zsidó nyomban intézkedő szavakat hallatott, mintegy a pokrócba burkolózó emberek újonnan kinevezett, polgári ruhás parancsnokaként, majd kis tétovázását leküzdve, búcsút intett családjának, és utána futott az oroszoknak.

A katonák feltörtek egy drogériát, és megittak egy nagy üveg Chat Noir kölnivizet. Magabiztosan nyúltak ehhez a márkához, mintha ismerték volna, röviditalként minden bizonnyal ez volt a legmegfelelőbb. Nyomukban betódultunk mi is, civilek, helybeliek, zsidók – keresztények vegyest. Volt, aki élelmesen hátizsákot is hozott magával. Én is loptam egy szájharmonikát, amit később Rebenyákkal elcseréltem egy zacskó kockacukorra.

Kiléphettünk a házból, amelynek semleges védettsége bennünket történetesen megóvott, de a lakók másik felének életben tartásához nem volt elég hathatós. A kapuról lekerült a sárga csillag, ott feküdt egy hóbuckán a ház előtt. Most először léptem ki szabadon a házból, és most léptem ki talán a kiskorúságból is, abból, hogy ezt sem szabad, azt sem szabad. Került néhány cirill betűs felirat a házfalakra. Nem lőttek, nem bombáztak többet, fel lehetett jönni a pincéből. Kósza lövések azért még voltak; csak most a németek lőttek át Budáról. Egész géppuskasorozat csapódott be az utcába, megtanultam, hogy milyen lapos vagyok, amikor a falhoz simulok.

Mivel a lakást belövés érte, s rajtunk kívül voltak benne vagy harmincan, úgy éreztük, hogy menni kéne innen, valami otthonosabba, Zsófi néni és Gyula bácsi eredeti, Szép utcai lakásába, az talán üres, vagy legalábbis nincsen benne akkora zsúfoltság. Hirtelen ránk tört a vágy, hogy elbúcsúzzunk a maradóktól és a pincelakóktól, hogy kitörjünk a zsidó házból, ebből a hétemeletes, Bauhaus-stílusú gettóból, ahova bepréseltek bennünket.

Kiléptünk a Pozsonyi út 49. számú ház kapuján, a keményre taposott hó az aszfaltra jegesedett. Mindannyiunkon hátizsák, pokrócba varrt paplanokat szorongattunk, és egy szánkóra kötözve húztuk, ami kis motyónk még volt. Porhót kavart a szél, erősen fagyott, kesztyűnk nem volt, ujjaink vöröslilák. Égő házak mellett haladtunk el a sötétedő estében. A fekete ablakokon át gyengülő lángok festették rozsdavörösre a mennyezetet, amelyen még ott függött a rézcsillár. Néztük, mint egy domborított képet, hogy egy ház kettészelve, meztelen belsőséggel állt előttünk, mert a homlokzatát lekaszabolta egy robbanóbomba. Ferdén lógott a fürdőkád, de a mosdó még a helyén volt. Odébb, az ebédlőszobában a falnál állt a súlyos mahagóni pohárszék, az ebédlőasztal azonban három emelettel lejjebb csúszott. A rombolás szemérmetlen és kaján humora.

Fáradt, de megelevenedő emberek hordták-vitték a cókmókjukat, mentek haza, mentek az övéiket keresni, mentek, csak hogy mehessenek. Hátha valahol kenyeret is sütnek. Az úton emberek szánkón húzták, hátukon cipelték a motyójukat, katonák tankokon üldögéltek, vagy rajban haladtak. Ablakokból lángnyelvek nyújtózkodtak, talajszinten emberek és lovak feküdtek. A batyuval jövő-menő életbenmaradottak az emberekről nem farigcsálták le a húst, de a lovakról igen. Idős urak üldögéltek lóhullákban, zsebkéssel kapirgálták a csontokra fagyott húscafatokat.

Az ágyneműs batyuk kibomlottak, kétségbeesve öleltük a dunnát. Szerettem volna kiérdemelni Zsófi néni dicséretét. Egyszer az én kis támaszomnak nevezett. De az örömbe torokfacsaró üröm is vegyült, mert máskor „kis hipokritámnak” is nevezett valamilyen hízelgésemért. Az a kis hűvös, de kacér irónia most is benne volt Zsófi néni kíváncsi tekintetében, vajon hogyan birkózom meg az aggasztóan bomladozni kívánó bugyorral.

 

Konrád György 1944-es viszontagságairól szóló részletek az Elutazás és hazatérés Önéletrajzi regényéből a Visszaemlékezések menüben olvasható.

XIV. kerület, Róna utca 209. - Korányi Tamás

"Az elmondottak – bizonyos vonatkozásban – apám története. Apám a régi világ hivatalnoka volt. Polgár – minden ízében. Rengeteget olvasott, négy nyelvet tudott az anyanyelvén kívül.

Tovább...

Zenét hallgatott, színházba, operába járt. Kulturált barátaival – mára szinte elképzelhetetlen – állandó kapcsolatban volt. Érdekek nélkül. Az érdekeket az érdeklődés helyettesítette. Határozott véleménye volt a dolgokról; diktátumokat nem ismert. Az első világháborúban az orosz fronton főhadnagyként súlyosan megsebesült, hadirokkant frontharcossá nyilvánították. Ez ideig-óráig mentesítette bizonyos antiszemita akciók alól, például nem hívták be munkaszolgálatra, s a hivatalban is megmaradhatott, igaz alacsonyabb beosztásban – az udvari fronton: szokta volt mondani. Később azután, a kaotikus terror idején, saját leleményességére hagyatkozhatott csupán. Nem volt harcos alkat. Sarokba szorítva, rákényszerített okos vakmerőséggel védte a családját, önmagát. Nem adom magam ajándékba nekik – ezt gyakran mondogatta."

http://koranyi.blogspot.hu/search?q=H%C3%A9t+esztend%C5%91

V. kerület, Jászai Mari tér 1. - Baranyai (Blúm) Iván

Baranyai, régi nevén Blúm Iván 1934. május 18-án született Budapesten. Egy szem gyermekként nevelkedett budapesti, zsidó, magyar családban. Még 10 éves sem volt mikor márciusban a németek Magyarországra jöttek, de ilyen fiatalon is tudatában volt a máig meg nem értett történéseknek. Vallását nem gyakorló, de zsidóságára mindig büszke emberként élt, és él a mai napig.

Tovább...

Élete több ponton kötődik Újlipótvároshoz, itt született a Váci út 8-as szám alatt, a Hollán Ernő utcában, majd a Pannónia utcában kijelölt házakban lakott, és jelenlegi életét is egy volt csillagos házban éli. Édesapját miután elszállították munkaszolgáltra, varrónő édesanyjával nehezen tudtak megélni a szoba-konyhás 2. emeleti lakásban, így egy gazdag zsidó családnál vállalt takarító munkát, hogy elláthassa fiát. Édesapja ritka hazalátogatásai a család fontos pillanatai közé tartoznak, még most 80-hoz közelítve is emlékszik, mikor apja öreg utásznak nevezve magát kopogtatott az ajtón. 1944 nyarán viszont nekik is költözni kellet. Az első egy-két viszontagságos hónapot a már nem álló Jászai Mari tér 1-es (Akkor Rudolf trónörökös tér) számú háztömbben töltötte a család, majd a Hollán Ernő utca 9-ben. A budapesti gettó előtt még egyszer költözniük kellett, hosszabb időt éltek a Pannonia utca 30-as szám alatt. A 2. emeleti lakásban, a cselédszobában laktak hárman, együtt. A család olyan „szerencsés” helyzetben volt, hogy az édesapa az óbudai téglagyárból, az édesanya pedig Győr mellől tudott megszökni, így az egyre súlyosbodó helyzetben együtt maradhatott a család. Az fokozódó zsidóellenes légkörben túlélésüket segítette, hogy a házat felügyelő zsidó hölgy szeretője a kerületi nyilas vezér volt.  Viszonylag későn, december végén kerültek a budapesti gettóba, a Gozsdu udvarba. Az 5. épület 2. emeletére kényszerült a család, még szűkösebb körülmények közé, ha ez lehetséges volt. A sűrűsödő légiriadók miatt a lakásban nem sok időt töltöttek, a túlzsúfolt óvóhelyek nyújtottak „biztonságos” menedéket. A 6. 7. épület már a Gestapo helyéül szolgált. Így a még csak 10 éves Ivánért egy napon átjöttek, hogy megbízzák cipőpucolással, nem bántották őt. A munkáért kapott kenyér pedig segítette a család életben maradását a felszabadulásig. A gettó elhagyása után édesapja rögtön munkát kapott a volt Conti utcai börtönben, mint gondnok, mert munkaszolgálata alatt szabotált egy német repteret. Később a Markó utca 27-ben Letartóztató Intézet őrnagyaként dolgozott, és ott volt Imrédy Béla és Rajniss Ferenc kivégzésénél…

A történteket elfelejteni, főként egy túlélőnek lehetetlen, de fontos, hogy emlékezzünk rá, hogy többet ne kelljen félnie senkinek!

A történetet lejegyezte: Guth Réka, szomszéd

XI. kerület, Bartók Béla út 20. - Kovács Gábor

Fájdalmas emlékeket idéz fel bennem a csillagos házakra vonatkozó összeállításuk. Szüleimmel együtt 1944. június 24 - október 17 között a Bartók Béla (Horthy Miklós) út 20 sz. alatti csillagos házban laktunk. Előzőleg is a Bartók Béla úton volt a lakásunk, ezért a környéken akartunk maradni. A költözésre, a határidő utolsó óráiban június 24-én, szombaton este került sor, miután a kényszerűen hátrahagyott használati tárgyainkat a légó parancsnok és a házfelügyelő leltár szerint átvette.

Tovább...

A Bartók Béla út 20 sz. ház második emeletén lévő egyik kétszobás + személyzetis lakás udvari szobájában helyezkedtünk el. Három család, hét személy élt itt összezárva. Az utcai szobát az eredeti bérlők, két középkorú tanárnő foglalta el, akik az új lakókkal nagyon bizalmatlanok voltak.  A legnagyobb vitát mindig a konyha és a fürdőszoba használatának a beosztása jelentette. Kellemetlen volt az is, hogy a többieknek a konyhába és a mellékhelyiségekbe szobánkon keresztül kellett átjárniuk.

A napok és a hetek félelemmel és bizonytalansággal teltek el. Értesültünk a vidéki rokonaink elhurcolásáról és különböző vészjósló hírek terjedtek sorsunk várható alakulásáról. A hatóságok az utcára való kijárást három órára csökkentették, ami mozgásunkat és a bevásárlást nagyon korlátozta. Rádiót nem tarthattunk, de édesapám gyakran hozott újságot. A lapokból a fasiszta és az antiszemita propaganda sugárzott, de következtetni lehetett a frontok helyzetére. A megkülönböztetés része volt az is, hogy csak a villamosok utolsó pótkocsijára szállhattunk fel.

Július elején megrázó hírt kaptunk arról, hogy Budapestről Szlovákiába menekülő nagynénémet és Tamás unokaöcsémet „kísérőjük” a határon átadta a csendőröknek, akik sárvári internáló táborba vitték őket. Innen az utolsó transzporttal Auschwitzba kerültek, ami már a deportálások „hivatalos” leállítása után történt. Waldsee-ből megérkezett Kassáról elhurcolt Emil nagybátyám „megnyugtató” lapja, aki azt írta, hogy négyéves kislánya, Zsuzsika egy idős rokonnal van együtt. Akkor még nem tudtuk, hogy ez a gázkamrát jelentette.

Tizenkét éves voltam 1944-ben és a házban lakó gyerekekkel gyorsan összebarátkoztunk. Az udvaron való hangoskodásunk és gondtalannak tűnő játékaink azonban nem tetszettek a feszült hangulatban élő szüleinknek és a ház lakóinak. Sokszor együtt voltunk az ide költözött Takács Pál fiatal lágymányosi rabbival, aki a Petőfi (Werbőczy) gimnáziumban hittanárom volt. A házmesteren kívül, a házban csak néhány keresztény lakó maradt, köztük közvetlen szomszédunk, Losádi Fekete Adorján, aki a Nyilaskeresztes Párt XI. kerületi szervezetének egyik vezetője volt. A ház nem zsidó lakóival elsősorban a bombázások idején a légoltalmi pincében találkoztunk. Kommunikáció nem volt velük. Egyesek még köszönésünket sem fogadták. A tilalom ellenére egy keresztény barátom rendszeresen meglátogatott minket, aki gyakran elhozta az illegális Magyar Front, írógépével sokszorosított röpcéduláit. Egy este kiszöktünk a házból és szétszórtuk az utcán a békét követelő felhívást.

Később hírek terjedtek el arról, hogy a budapesti zsidókat vidéki táborokba fogják összegyűjteni. Az augusztus 23-án történt román kiugrást követő változásokkal, a Lakatos-kormány megalakulásával feszült helyzetünk némileg enyhült. Bővült a kijárási idő és a hatóságok lehetővé tették, hogy az őszi ünnepek idején Váli utca-i zsidó elemi iskola épületében imádkozhassunk. A front közeledése ellenére, felhívás jelent meg az iskolai beiratkozásra. Édesanyámmal október 15-én délelőtt elmentünk egy Erzsébet körúti irodába, ahol felvettek a Zsidó Gimnázium harmadik osztályába. Hazaérkezésünk után, dél körül a házmester bekapcsolta a rádiót, ami Horthy Miklós fegyverszüneti proklamációját közvetítette. Az adást az udvaron hallgattuk. Fellégeztünk és reménykedtünk. Egyik barátom, Schwartz Gyuri leszedte a ház kapujánál lévő sárga csillagot. Néhány órával később a szomszédos Hadik-laktanyából átjött egy tiszt, aki fegyverrel követelte a megkülönböztető jelzés azonnal visszahelyezését. A nyilas vezető és családja ezen a napon nem tartózkodott otthon, de előzőleg „csúcsforgalom” volt náluk. A feltűnően sok „vendég” jelenléte összefüggésben lehetett a náci segítséggel készülő a puccsal. Mindent láttunk, mert látogatók az ablakunk előtt haladtak el.

Október 16-a a páni félelem légkörében telt. Két-három személyt, akik kimerészkedtek az utcára a nyilasok elhurcoltak. Losádi Fekete felesége visszatért, akit a házmester hangos „kitartás, éljen Szálasi” kiáltással üdvözölt. Október 17-én, kedd reggel a házat nyilasok és rendőrök szállták meg. Mindenkit megmotoztak és az értéktárgyakat elvették. A házat azonnal el kellett hagynunk. Kézi csomagban ruhaneműt és kevés élelmiszert vihettünk magunkkal. Remegve vártuk, hogy mi lesz a következő állomás. A fegyveresek minket és néhány más családot gyalogmenetben a Budafoki út 26/b csillagos házba vittek. Az épület nagyrészt üres volt, mert a lakókat korábban már elhurcolták. A környezet idegen volt számunkra. A nyilasok és a rendőrök rendszeresen razziáztak a házban. Édesapámat október 23-án vitték el, akit akkor láttam utoljára. November 8-án felszólítottak minket, hogy a zsidóknak azonnal el kell hagyniuk Budát. Elindultunk Pest felé, de Édesanyámnak egy otthagyott kabátért vissza kellett rohannia. Anyámat már a nyilasok fogadták és magukkal akarták hurcolni. A fegyveres suhancokkal szembeszálló házmester asszony bátor fellépésének köszönhető, hogy végül épségben elhagyhatta a házat.

Egyetlen lehetőségünk maradt, hogy a Vörösmarty utca 69/71 csillagos házba menjünk, ahol nagymamám lakott egy kis szobában. Itt befogadtak minket. Édesanyámat november 15-én az óbudai téglagyárba vitték, ahonnan öt nap múlva megszökött. Az utcára csak fél kettő és fél négy között lehetett kimenni. Helyzetünk egyre kilátástalanabbá és reménytelenebbé vált. Édesapámat 1944. november végén a Józsefvárosi pályaudvarról Németországba deportálták, pedig nála volt az időközben megszerzett svéd védlevele is. Vesszőfutásunk következő fejezetét jelentette, hogy december 12-én a gettóba „kísértek” minket, ahol a Dob utca 12-be kerültünk. Az éhség, a halálfélelem és a nyilasok állandó fenyegetései mellett, a legtragikusabb az volt, hogy napokig a mellettem lévő ágyban feküdt halott nagymamám, aki nem tudtunk azonnal eltemetni. A gettóban töltött hetek, a mérhetetlen szenvedés közben az egyetlen reményt az jelentette, hogy talán sikerül megélni a felszabadulást, a szovjet katonák megérkezését.

(Pontos dátumokat azért tudtam megemlíteni, mert a mai napig őrzöm 1944. évi zsebnaptáromat)

 

V. kerület, Szép utca 5. - Konrád György

A Szép utca 5/a, földszintig omlott sarokháztól eltérően, csodálatosképp épen maradt, kapott itt-ott ágyúbelövést, de ezek a lyukak befoltozhatók. Az udvaron sértetlen állt a márvány díszkút, amelynek tetején egy nagy, kőfarú nimfa korsajából jégcsapok lógtak alá.

Tovább...

Lakásuk előszobaajtajáról eltűnt Dr. Zádor Gyula sárgaréz névtáblája, a Zsófi néninél levő kulcs nem illett a zárba, a csengő nem szólt. Dörömbölni kellett. A hosszú előszoba sötétjében kis fénykör tágult egy gyertyaláng köré, s ahogy kinyílt az előszobaajtón levő, ráccsal fedett ablak, ősz hajú asszony nézett ránk vizsgálóan és barátságtalanul.

Zsófián világos szőrmebunda volt, fekete haját halványszürke selyemkendővel kötötte be. Mögötte álltunk öten, gyerekek, kíváncsiak voltunk és eltökéltek, hogy ezt a lakást visszaszerezzük. „Jó napot kívánok, asszonyom. Doktor Zádor Gyuláné, Vágó Zsófia vagyok, ennek a lakásnak a benne lévő holmikkal együtt a tulajdonosa.”

Az ősz hajú hölgy a rács mögül így válaszolt: „Doktor Dravida Kázmérné vagyok, ennek a lakásnak hatósági végzéssel feljogosított bérlője. Az ön lakása, asszonyom, amennyiben valóban az öné, nekünk, erdélyi menekülteknek hivatalosan ki lett utalva.”

Mire Zsófia: „Asszonyom, az ön hatósági végzésének törvényességéhez több megalapozott kétely fér.”

Mire Dravidáné: „Remélem, asszonyom, nem kívánja kétségbe vonni jóhiszeműségünket, sem pedig azt a hazafias kötelességünket, hogy a pecsétes végzésekben rejlő magasabb szellemet, mindenkori hatóságaink és a bennük megtestesülő ezeréves államunk lelkiségét fegyelmezetten tiszteljük.”

Zsófia: „Akkor talán beengedhetne, asszonyom.”

Dravidáné: „Közállapotaink – nem mondom, hogy kívánt, fogalmazzuk inkább úgy: aggódó tisztességtudással szemmel tartott alakulása úgy hozta, asszonyom, hogy én most bebocsátom önöket, akik kabátjukról a megkülönböztető jelvényt önhatalmúan levették, bízva abban, gondolom, hogy a megkülönböztetésnek vége. Nos, én sem különböztetem meg önöket, asszonyom, és a lakás öt szobájából kettőt honfitársi együttérzéssel az önök javára és használatára átengedek.”

Zsófia: „Asszonyom, nem kívánom azzal áltatni önt, hogy nem örültem volna jobban, ha lakásomat üresen találom, de hát önök is, nemde, hova bujdokoljanak télidőn? Mi egyebet mondhatnék: érezzék magukat szobáimban és bútoraim között az illő határig otthonosan.”

Megkövülten néztük azt a sürgés-forgást, amellyel ez a két idős személy, doktor Dravida Kázmér és felesége a kamrájukból a szobájukba bemenekítették az életfontosságú tartalékot, nehogy mi, inváziós csapat rájárjunk. Volt ott több zsák krumpli, bab, liszt, rúdon szalonnák, kolbászok, nagy papírzacskóban cukor, piros zománcos bödönben disznózsír, nagy uborkásüvegben tepertő.

Csak amikor minden biztonságban volt, csak akkor bírták megkérdezni zihálva, hogy hoztunk-e magunkkal ennivalót. Nem, mondhatni semmit sem hoztunk, nem volt miből. A jóérzés megindította Dravidáékat, s kaptunk vacsorára, de még másnapra is krumplit, lisztet, szalonnát, harmadnapra már semmit, de nem tagadták meg tőlünk a mindennél hasznosabb értesülést, hogy a Szép utcára merőleges Reáltanoda utcában, a gimnázium pincéjében német élelmiszerraktár volt, s bár a környék lakossága azon a napon, január 18-án már szertehordta a készlet javát, valami azonban talán még maradt.

Mi, fiúk, üres hátizsákkal elindultunk felfedező utunkra. A Duna felől géppuska kelepelt. Kínos lenne, ha a németek visszajönnének; Dravidáék úgy elvitetnének bennünket Zsófi néni és Gyula bácsi lakásából, hogy soha többé át ne léphesse a lábunk az előszoba rézlappal bevont, de már régen nem fényesített küszöbét.

A gimnázium kapualjától a hófödte udvaron át kitaposott út vezetett a pincébe leereszkedő hátsó lépcsőházig. A hó alól kibukkanva elszórt sűrűséggel német halottak hevertek. Zseblámpával világítottunk a halott német katonák arcába. Korábban azt hittem, hogy a halottak fintorognak, de valamennyinek nyugodt volt az arca, miként annak a katonának is, aki a pincében, a megfogyatkozott szemesbab mellett egy deszkaládán hanyatt feküdt elég kényelmetlen testtartásban lógatva a fejét, amire csak egy magyarázat kínálkozott, hogy a feje alatt is volt egy láda, amit már kihúztak alóla. Ha nem hagyták ott, akkor alighanem érdemes volt elvinni.

A hátizsákunkat már megtöltöttük babbal, borsóval, búzával és szárított hagymával, már csak ez maradt, de a láda a fiatal német alatt igen érdekelt bennünket. Szép, hosszú fiatalember volt, erőteljesen kidudorodott a szemöldökcsontja, mélyen ülő, nagy szeme nyitva volt. Sovány arcán világos borosta, érdeklődően nézett minket.

„Bocsáss meg”, mondtuk neki, és megpróbáltuk lehengeríteni a ládáról.

„Nem bocsátok meg”, mondta higgadtan a katona. Majd így folytatta: „Fogalmam sincs, miért kellett meghalnom ezen a ládán, miután a pincelejáróban lövést kaptam, és idáig elvonszoltam magamat. Sőt, azt sem értem, hogyan kerültem ebbe a pincébe. Ebben a ládában elég jó minőségű, habár kívül megfehéredett, értelmezés szerint netán megpenészedett, némi kapargálás után azonban élvezhető kolbászt találhatnátok. Én itt megmerevedtem, ti azonban most kiveszitek alólam ezt a ládát, és kioldalogtok innen a zsákmányotokkal, én viszont itt maradok a sötétben, a halál pincéjében, amíg az alkalmi hullaszállítók még sötétebb helyre nem visznek innen. Nem bocsátok meg.” Így zárta nyilatkozatát a halott katona.

Mi pedig a következőket mondtuk neki: „Ismeretlen német katona, elismerjük sértődésed jogosságát, ha a tényállást olyan szűken írjuk körül, hogy porhüvelyedet nem hagyjuk békében, habár elég kényelmetlenül nyugodni, jóllehet még az is mellettünk szól, hogy eltávolíttatván alólad a kolbászos láda, ha még nem vagy túlságosan merev, kiegyenesedhetsz. Kitágíthatjuk azonban odáig is a helyzetet, hogy itt vagy ebben a pincében, állandó lakóhelyedtől oktalan távolságban, parancsra kétségtelenül, de nem meghívásra. Valószínű, hogy nekünk nem tetsző foglalatosságokba merültél, amíg a golyó el nem talált. Szögezzük le, hogy nekünk eszünkbe se jutott volna téged lelőni, de az, hogy te lelősz-e bennünket vagy sem, az csak attól a véletlen körülménytől függ, hogy kapsz-e erre parancsot vagy sem. Részedről a dolognak nincs akadálya. Mielőtt visszahúzódnál innen véglegesen, gondold meg, hogy te már lelőtted az ártatlanságodat, mi pedig csak megbocsáthatóan cinikus, de még ártatlan fiúcskák vagyunk, amikor ezt a ládikót a hónunk alá kapjuk.”

Ahogy fölemeltük, beköltözött szívünkbe a csalódás, mert a láda gyászosan könnyű volt: s ha lekapargáljuk erről a tíz szál kolbászról a fehérességet, a maradék nem fog soká tartani a dobkályhán fővő babfőzelékbe belevagdalva. Két hét múlva már a búzára fanyalodtunk, azt daráltuk, főztük órák hosszat, hogy egy kicsit megpuhuljon, körülötte melegedve vártuk, hogy mikor fő meg végre, addig szárított hagymát mártogattunk mustárba, hogy az éhségünket egy kissé megtévesszük.

Dravida úr hintaszékben ült kucsmában, derékig maga köré csavart pokróccal, mindkét keze egy-egy teniszlabdát szorongatott. „Erőkifejtés, nagyon megnyugtató, jót tesz a gondolkodásnak.” Zsinóros télikabát volt rajta, magas szárú kirándulócipőjén kamásni. Vékony, de élesen kirajzolt száját, amelyet ugyancsak vékonyka bajusz futott körül, sértődés és gúny hajlította kesernyésre. Dravida úr Gyula bácsi magas támlájú olvasószékéből vetett néha egy pillantást ránk, zajos kísértetekre.

„Nem kell bekukucskálni! Azért, mert ti győztetek, még nem kell bekukucskálni.” Mellette ült öreg kutyája, jobbra-balra csapdosta a farkát; Dravida úr néha a fejéhez érintette a teniszlabdát. „Behoztam Bella tálkáját, mert kiettétek belőle a főtt krumplit. Sokan vagytok, lármásak vagytok, és eleszitek a kutyám krumpliját. Ne álljatok az ajtóban, vagy ki, vagy be. Mi van? Jó fokhagymás kolbászt ettetek! Jól megy nektek, tinektek mindig jól megy.”

Éhesek voltunk, elettük a kutya elől a főtt krumplit, és fokhagymát loptunk Dravidáék konyhaszekrényéből. Egy gerezdet elmajszolva úgy rémlett, mintha ettünk volna. Odakint gépfegyver ropogott, összenéztünk egymással, majd Dravida úrral, aki most egy kissé felbátorodott: „A játszma még nem ért véget. Ha fordul a kerék, és csapataink visszatérnek, rá fogtok szorulni a pártfogásomra. Lehet, hogy megvédelek benneteket, tőletek is függ. Ha szép csendben vagytok, és nem eszitek el a Bella ételét, akkor szólok egy-két szót az érdeketekben. Pedig igazság szerint a terhemre vagytok. Mindig zárva találom a fürdőszobaajtót. Sokat esztek, hogy ennyit ültök a klozeten, kis sáskák?”

 

Konrád György 1944-es viszontagságairól szóló részletek az Elutazás és hazatérés Önéletrajzi regényéből a Visszaemlékezések menüben olvasható.

2014. március 09., vasárnap

VIII. kerület, Bacsó Béla utca 19. - Halász Tamás

Anyai dédszüleim, Nagyanyám és csecsemőkorú Anyám 1944. november 10-ig a Német (Bacsó Béla) utcai, mára már lebontott, un. Liebermann-házban kényszerültek élni: a Rákóczi téri lakásukból, "cserével" ebbe a mindössze kétlakásos házba telepítették őket. A háború után még kb. 3 évig azok a családtagjaim, akik túlélték a háborút és nem volt lehetőségük saját, elrabolt otthonukba visszatérni.

Tovább...

A fotók 1946 tavaszán készülhettek, több családtagomat. A képeken Anyám (Kramer Zsuzsanna), az unokabátyja (Müller Péter) és az ő nagyszüleik (Müller Jónás és Róza) láthatók a ház előtt, a ház kapujában, illetve lakrészük bejárati ajtajában. 1944 novemberében ebből a csillagosházból vitték el Anyámat (védett gyerekotthonba), Nagyanyámat és nővérét (a KISOSZ-pályára, majd onnan menetbe, Bécs felé, ahonnan megszöktek). Csatoltam egy hivatalos adatkérő levelet, melyet Nagyanyám a Vöröskeresztnek küldött, benne munkaszolgálatra vitt öccséről kért információt. A testvér az okmány kitöltésekor már három és fél éve halott volt, de erről hosszú évek múlva szereztek csak tudomást.

Részlet Halász Tamás nagybátyjával készített interjújából:

A háború alatt elköltöztünk a Német (Bacsó Béla) utcába, az volt a csillagosház. Azt a lakást úgymond elcserélték a Mamáék. Az övék a Rákóczi tér 11.-ben volt, a 9.-ben volt egy kocsma, annak a tulajdonosáékkal cserélték el. Azért volt lehetetlen a háború után visszakapni, mert ez úgymond csere volt.  

- De kényszercsere?

- Hát persze. Az a ház keresztény lett, ez meg zsidó.

- A csillagosház egy kis földszintes épület volt.

- Igen, földszintes volt két lakással, a Liebermannék (a kendőgyáros) laktak jobbra, mi meg balra. A Liebermannéknak volt két gyerekük, egy fiú meg egy lány. A fiút hívták Lacinak, aki munkaszolgálatos volt együtt az én Apámmal.

- Melyik lakás volt a tiétek?

- Ahogy bejöttél a kapun, balra, jobbra meg a Liebermannék. Volt egy sima üres udvar, ablak az utcára meg a kapu.

XIII. kerület, Hollán Ernő utca 12. - Halász Tamás

Anyám unokabátyja tizenhárom évesen, nagyszüleivel majd egymagában a Hollán Ernő utca 12. számú csillagos házban töltött heteket. A nagyszülőket (nekem dédszüleimet) később a Pozsonyi út 54.-be költöztették át, ők aztán a gettóban szabadultak fel. Rendelkezünk ezekre a címekre küldött, illetve innen feladott, a helyzetüket röviden tárgyaló levelezőlapokkal.

Tovább...

A csatolt levelezőlap, melynek feladója Dédapám és Dédanyám, illetve az unokájuk, a címzett előbbiek veje, utóbbinak, Nagybátyámnak édesapja. A levélben egyaránt szó esik a Pozsonyi út 54-ről és a Hollán Ernő utca 12-ről (ez a cím áll a feladónál is). A levél visszajött: a munkaszolgálatra behívott Pollatschek Béla ekkor már bizonyosan nem élt.

Az unoka a nagybátyám, akivel folytatott beszélgetésünkből idézek egy részletet, amiben a Hollán utcában töltött időről mesél.

- A gettóba a Hollán Ernő utcából kerültek a nagyszüleid? Be kellett költözniük?

- A Hollán utcából kerültek be a Mamáék a gettóba, igen.

- Felszámolták a csillagosházat?

- Nem számolták fel, egy párunk ott maradhatott, volt egy névsorfelolvasás és rajtam kívül talán még tízen ott maradhattunk.

- Olyan kevesen az egész házban?

- Sokat vittek el.

- És akkor Te ott maradtál egyedül?

- Igen.

- Idegenekkel a Hollán utcában.

- Igen. Volt egy szoba és körbe, a fal mellett voltak matracok lerakva. Ottan voltunk bent, eleinte tizenöten-húszan egy szobában és mindenkinek volt a saját matraca. S ott aludtunk mi is, egymás mellett, a Mama, a Papa meg én. S akkor Mamáékat elvitték és én ott maradtam egyedül.

- És akkor te, kisgyerekként mit csináltál?

- Na most az úgy volt, hogy abban az időben naponta csak kb. két órát lehetett kimenni csillaggal. A szomszédban egy sarokház állt, az nem volt zsidó ház, egy rohadt nyilas volt ott a házmester.
Napközben volt, hogy csöngettek és jöttek… Amikor csöngettek a kapun, akkor én gyorsan, mint az őrült, átugrottam a keresztény ház udvarába. Volt az udvarok közt egy drótháló: nem lehetett olyan borzalmasan magas, mert tudtam, hogy át tudok menni rajta. A csillagot gyorsan levettem és kimentem a keresztény ház kapuján.
Nem tudtam, hogy hogyan mozognak a házmesterek. Mindig olyankor jöttem vissza, amikor ki lehetett menni, tehát a kapu nyitva volt. Akkor mentem tehát, amikor a kapu zárva volt, a keresztény házon keresztül és a saját kapunkon keresztül jöttem vissza. Máskülönben nem tudtam, hogy a házmester hol van. Így jártam ki-be. Így jártam be a gettóba a nagyszüleimhez, akiknek kenyeret csempésztem be.
Mindig villamossal mentem és a Körút-Rákóczi út sarkán, ott ahol a kávéház volt…

- Az Emke?

- Az az, lehet. Ott mindig igazoltatás volt. Villamossal mentem azért, mert a villamos átmehetett rajta, s leszálltam a Nemzeti előtt, akkor meg volt még a Nemzeti Színház. Akkor én már kívül voltam az igazoltatáson.

- Mert a villamosra nem szálltak fel?

- Nem. Ott szálltam le mindig, s mentem a gettóba.

- És akkor volt jó pár hét, amíg egymagadban lődörögtél a városban.

- Ja.

- És mit csináltál?

- Nem lehetett ott mit csinálni hivatalosan, mert az ember a házban kellett, hogy legyen egész nap.

- Volt a házban, akit ismertél?

- Azt tudom, hogy a gimnáziumból egy osztálytársam, Pataki Jancsi volt ott az anyukájával. Hogy ők is ott maradtak-e tovább, vagy bevitték-e őket a gettóba, arra már nem emlékszem.

- Volt egy kis bőröndöd, motyód, személyes holmikkal?

- Ja, egy kis motyóm volt.

- Nem féltél egyedül jönni-menni? Nem kaptak el?

- Történt egyszer egy nagyon kemény dolog. A Vígszínház előtt volt villamosmegálló. Én mentem, hogy felszálljak a villamosra, és menjek a városba. Álltam és vártam, láttam, hogy a villamos ott van már a Margit-híd hídfőjénél (ott is volt megálló). Akkor jött egy levente-őrjárat, hogy igazoljam magam. Én meg nem akartam, mert ugye levente-igazolványom nem volt, csak az a bejelentő, amire ráírtam, hogy „r.k.”
Hát ott dumáltam jobbra-balra, s azt vártam csak, hogy jöjjön már végre a villamos. Még arra is emlékszem, hogy 66-os volt. Azért tudom, hogy nem 6-os, mert a 66-os másképp nézett akkor ki. Más kocsik voltak.
Azt gondoltam ki, hogy amikor jön, én fölszállok az utolsó kocsi utolsó ajtaján, és ha ezek akarnak fölszállni utánam, akkor lerúgom őket. De a villamos nem jött…
Akkor lépett oda egy civil ruhás férfi, SS-karszalaggal, hogy mi van… „Heil Hitler”, Heil Hitler”… Mondják az őrjáratozók, hogy én nem akarom magam igazolni. S akkor mondja ez a pofa, hogy hát hagyják, majd én elintézem őt. Azok meg elmentek, a férfi meg fölszállt velem a villamosra, ami csak befutott. Fölfedte magát, hogy ő is zsidó, az mondta, hogy ő is "télakon" van.

- Télakon?

- Ez olyan szleng volt… Hogy lóg, bujkál. Halkan beszéltünk, hogy csak ő meg én hallhassuk, hogy milyen szerencsém van…

- A leventék meg megijedtek tőle…

- Hát persze, SS-karszalag volt rajta. És akkor így bementünk a városba és ő valahol leszállt. Korábban leszállt én meg mentem tovább. Olyan sokkot kaptam, eltartott egy darabig. De akkor az ember egy állandó sokkban volt. Mint gyerek, én nem fogtam föl annyira ezeket a dolgokat…

- Értesültetek róla, hogy mi történik a házon kívül? Hogy közelednek az oroszok például?

- Valami hírek állandóan jöttek. Emlékszem, egyszer lenéztem és láttam azt, hogy egy vörös hajú gyereket, aki nekem osztálytársam volt elemiben, a Róth Pistit, igazoltatják. „Jó Isten, ez egy zsidó gyerek” – a nyilasok igazoltatták. A ház előtt, a Hollán utcában, a másik oldalon. Elmentek aztán. A háború után újra találkoztunk, fölmentem hozzá, mert tudtam, hogy hol laknak. Mondom neki, Pisti, hát én emlékszem… „Mázlim volt, nem vagyok megmetélve” –válaszolt.

- Letolatták a nadrágját?

- Igen. A nadrágját vetették le. Az, hogy vörös hajú, az tűnt nekik föl. Egy reggel meg nézek ki, és látom, hogy a sarkon katonák vannak. Mellettük egy ilyen kis valami, amiben kaja volt. De az nem magyar katonai ruha volt és a puskájuk is más volt, meg minden. Mindenki kezdett kinézni… „Itt vannak az oroszok…”

- Egyszer csak ott voltak az oroszok az ablak alatt?

- Bizony, egyszer csak ott voltak az oroszok az ablak alatt. Borzalmas nagy örömet senki nem mert mutatni az első egy-két napban, mert sok helyen az volt, hogy az oroszok bejöttek, a németek visszaverték őket… Mindenki fogta be a száját. De aztán egy-pár nap után kinyíltak a kapuk. Emlékszem, kimentem a Körútra, de aztán vissza is húzódtam, mert akkor még lőttek át a Szigetről. Ott akkor még németek voltak. Géppuskáztak…

Oldalak