VI. kerület, Eötvös utca 31.

Ismeri a ház történetét? Mesélje el!

Reflexiók

Beck Andrásné, Unger Éva
2014. február 19., szerda

Mi négytagú család voltunk: apám (Unger Ede) - aki 1944. június 21.-én már rég valahol messze (Erdélyben??) munkaszolgálatos volt - , anyám, az akkori polgári családmodellnek megfelelően "háztartásbeli", 17 éves bátyám (János) és én, 14 évesen. Nem állhatom meg, hogy le ne írjam: most, amikor már felnőtt unoka (meg egy kicsi) nagyanyja vagyok, egyre nagyobb csodálattal és nem is felfogva, hogy ezt a helyzetet hogy lehetett elviselni, gondolok vissza anyám zokszó nélküli, hősies magatartására, ahogy azt az időszakot egyedül, két kamasz gyerekkel nemcsak viselte, de - mai szóval - menedzselte is.

Tovább...

Az Eötvös utca 31. földszinti lakásában lakott Sachs Renée, zongoratanárnő, édesanyjával, akire csak Aranka-néniként emlékszem vissza. "Renée-néni" az én zongoratanárnőm volt, anyám gyerekkori barátnője. (Anyám is igen zenekedvelő volt, énekelt a híres Lichtenberg-kórusban, nagyapámnak - aki akkor már nem élt - páholya volt az Operában) bátyám hegedülni tanult, én zongorázni. Így kerültünk oda.

A földszinti lakás három utcai, egy udvari és egy ici-pici "cselédszobából" állt. (Konyha, fürdőszoba, WC, előszoba.) A két szélső utcai szoba igen kicsi volt, korábban az egyikben az anya, a másikban lánya aludt. A középső szoba volt a nappali-ebédlő-zeneszoba (ott volt a zongora). Az udvari szobát kiadták albérletbe (a zongoratanárnői jövedelemből akkor sem lehetett fényűzően megélni!) egy rendkívül rokonszenves munkás házaspár lakott ott (nem zsidók), akikkel igen jó kapcsolatban voltak a főbérlők, majd mi is. (Később kiderült, hogy amikor mi már nem tudtunk titokban sem rádiót hallgatni (Londont), mert a rádiókat is be kellett már régen szolgáltatni, akkor az ő rádiójukon Moszkvát hallgatták - néha bátyámmal mi is beosontunk este erre a programra.)

1944. június 21.-én a lakásban laktak az udvari szobában a Zámbó-házaspár, az egyik kis hálószobában az eredeti lakók, mindketten, a másik kis szélső szobában ketten: egy idős anya felnőtt lányával (nevükre sajnos nem emlékszem, nem is voltak ott sokáig, a Gestapo elvitte őket, sose tudtuk meg, miért). Az előszobában egy Mayer nevű úr (akiről én sohase tudtam meg semmit), a középső szobában (földön, matracokon) mi hárman, a konyha melletti cselédszobában pedig Weiner Leó, egyedül!. Tehát összesen 11 ember. (Megjegyzem Weiner Leó is már korábban anyámék társaságához tartozott, nagy megtiszteltetés és izgalom volt, amikor először jött el hozzánk még a régi lakásunkba, az otthonunkba.)

Ismert, hogy minden élelmiszert csak jegyre lehetett kapni, és az is szűkében volt. A zsidók részére kijárási tilalom volt, csak 14-17 óra között (az időpont nem egészen biztos) lehetett kimenni az utcára pl. vásárolni, amikor általában már nem-igen lehetett kapni azt a szűkös és rosszminőségű élelmiszert sem, ami korábban még esetleg kapható volt. Az étkezéseket hatan (a két eredeti házigazda, mi hárman és Weiner Leó) együtt bonyolítottuk a "mi szobánkban" lévő ebédlőasztalnál.

Érdekes módon semmiféle emlékem nem maradt arról, hogy milyen volt a pince, hogy fértünk el ott olyan sokan - de biztos, hogy jún. 21. és nov. 28. között (addig laktunk ott, egy kis megszakítással) volt légiriadó.

A ház, amely egy klasszikus "gangos" ház volt, középen kőpadlós udvarral, igen sok lakót rejtett ebben az időben. Mi két családdal kerültünk közelebbi kapcsolatba: Reschofsky Sándorral, akit Weiner Leó korábban is ismert, mint zeneakadémiai tanárt - rendszeresen töltötték együtt az időt sakkozással - és Ferencziékkel, ahol velem kb. egykorú lány lakott ott szüleivel; apja katonatiszt volt, meg is volt az egyenruhája - amelynek hordása természetesen tilos volt -, őt választották (?) nevezték ki (?) légó parancsnoknak.

Tekintettel a kijárási tilalomra, gyakorlatilag az egész napot a házban, mi, fiatalok az udvaron töltöttük. Szinte minden családnak volt olyan tagja, aki valahol ismert vagy ismeretlen helyen volt, ezért, meg az egész helyzet miatt a hangulat szinte egysíkúan nyomott volt. Olyan "apró" epizódok maradtak emlékezetesek, mint pl. egy házban lakó nálam néhány évvel idősebb lány zokogva jött haza a "bevásárlásból": egy jólöltözött úr az utcán leköpte és lelökte az úttestre - sárga csillagot viselt, mint mi mindannyian....

Valamikor szeptemberben apám egy "keretlegény" kíséretében valahogy haza tudott jönni egy napra, amely nap véletlenül éppen "hosszúnap" (Jom Kipur) volt (a 24 órás böjt napja), ami miatt semmi nem állt szegény apám rendelkezésére.

Így éltünk 1944. október 15.-ig. A Horthy-proklamáció hallatán rendkívüli boldogság söpört végig a házon - bátyám, sok más fiatallal együtt - levette a sárga csillagot és elment már estefelé sétálni!

Hazaérve boldogan számolt be arról, hogy a közeli Britannia szállodából (ami szintén egyike volt a német hadiszállásoknak) nagy tempóban csomagolnak és robognak el a különféle gépkocsik, motorok, stb. Ismert, hogy az öröm nem tartott sokáig és aztán kezdődött a "java".

Az első hajnali nyilas razziára okt. 20.-án hajnalban került sor, az összes 16-60 év közötti zsidó férfit elvitték, köztük 17 éves bátyámat is. (18-50 év közöttiek már nemigen voltak, azokat már korábban munkaszolgálatra hívták be.)

Itt jegyzem meg, hogy családunk rendelkezett svéd és pápai (vatikáni) menlevéllel is (ezek eredetét én nem ismertem és ma sem ismerem) ezek azonban a nyilasokat hidegen hagyták.

A következő hajnali razziára október 25.-én került sor, akkor vitték a 15-50 év közötti nőket. Anyám (41 éves volt) a svéd menlevélnek a nyilas által történt összetépése után a vatikáni menlevelet vette elő, - ez hatott, maradhatott.

Fölöttünk az I. emeleten lakott egy fiatal nő egy két év körüli kislánnyal Noémival, (apját persze már régen elvitték). Ő mindenki kedvence volt - most elvitték az édesanyját és a pici lány ottmaradt egyedül. A velünk lakó Zámbóék vették magukhoz, próbálták csitítani nem szűnő kétségbeesett zokogását.

Itt szeretnék két nevet megemlíteni, akik nem zsidó, önfeláldozó, életüket is veszélyeztető – nem is közeli barátok, ismerősök voltak, akik nélkül ma – minden bizonnyal – nem írhatnám meg ezt a visszaemlékezést:

Havalda (később Hámori) Gyula és családja (felesége, és két fia, Gyula és Viktor). Móricz Katalin.

Bátyámat – mint később megtudtuk – a nyilasok egy Pest környéki gyűjtőtáborba vitték, ahonnan néhány nap után megszökött. A csillagos házban nem maradhatott, ezért mindhárman elindultunk Möricz Katalinhoz, anyám barátnőjéhez, aki az Angyalföldi úton lakott. Ő vállalta, hogy nála lakhatunk, azzal a feltétellel – természetesen – hogy légiriadó esetén nem mehetünk le a pincébe.

Tekintettel arra, hogy ez ipari környék volt, elég erőteljes bombázások voltak. Több ok mellett ezért is, (anyám addigra megromlott és a „hazugságban élés” állapotát rosszul viselő idegállapota, meg Kató helyzetének túlzott veszélyeztetése) néhány nap múlva visszamentünk a csillagos házba. Közben bátyámat – nem tudom, milyen úton-módon – bejuttatták a Vöröskereszt egy varrodájába (Sütő u. 2.), ahol számosan bujkáltak.

Abban a varrodában a szomszédos nyilas körzet tagjaival való jobb kapcsolat kialakítása érdekében november 30-án András napi ünnepséget rendeztek. Másnap, december 1-én (apám születésnapja) ugyanazok a nyilasok visszajöttek és elvittek mindenkit – alkalmazottakat, bujkálókat. Bátyám soha nem jött vissza, az utolsó bizonytalan hír az oranienburgi koncentrációs táborból származik.

Anyámmal ketten november 28.-ig laktunk még az Eötvös utcai házban, - eddig tartott számunkra a csillagos ház története.

Innen egy másik, rosszabb történet kezdődik. Akkor (nov. 28.) hajnalban jöttek az újabb nyilasok, akik a gettóba vittek bennünket. A Klauzál-téren tereltek össze rengeteg embert, az valami elosztóhelyként működött. Akinek volt még jegy-gyűrűje, vagy vékony arany nyaklánca, azt ott elvették – egy nagy láda elé lökdöstek mindenkit és oda kellett bedobni, kinek mi volt, közvetlen mellettünk ellenőrző nyilasok felügyelete mellett. Egy nő hisztériás sírásban tört ki, nem akarta a jegy-gyűrűjét odaadni – egy perc alatt lelőtték.

A tér szélén, kordonon kívül bámészkodók voltak, akik között megláttuk az ott zokogó Móricz Katalint. Hogy honnan tudta, hogy ott vagyunk, nem tudom. Hamarosan elkergették.

Minket anyámmal a Holló-u. 1. sz. házhoz tereltek, ahol az első emeleten (vagy félemelet?) egy imaház volt. Ott „laktunk”. A házból kimenni nem lehetett, naponta hoztak valami levesnek nevezett folyadékot, amit örömmel elfogyasztottunk. Az éhezésnél nekem a fázás volt a rosszabb. Ismeretes, hogy az egy nagyon hideg tél volt.

December 4-én megjelent Móricz Kató – a gettóban! Anyámmal megbeszélte, hogy engem kivisz, másnap pedig őt is. Hamis iratokat hozott, melyeket a már említett Havaldáékkal intéztek. Akkor a gettó még nem volt befalazva. Kifelé menet láttuk, hogy ácsolják a fa-palánkokat, melyek bezárása után se ki – se be.

A Hajós-u. 21.sz. házba mentünk, ahol apámmal találkoztam – akkor láttam utoljára. Mint kiderült, apám ott lakott átmenetileg Havaldáéknál, ugyancsak hamis iratokkal. Onnan engem egy számomra idegen úr, Havaldáék távoli rokona, a Szabadság-hegyre vitt, ahol a Normafa u. 11. sz. alatt Havaldáék villájában lakott ez a család. Én, mint szegedi menekült csatlakoztam hozzájuk.

(Az ott töltött időről, a minden reggeli katolikus templomba menésről, áldozásról, az igazmondásra nevelt kislány hazugságban éléséről külön lehetne írni.)

Mi ott Karácsony második napján felszabadultunk, de febr. 12-ig, a németek várból történt kitöréséig várnom kellett. 1945. febr. 13-án jött értem egy baráti család legidősebb fia (aki addigra a munkaszolgálatból már megjött).

Hazaérve tudtam meg, hogy anyám nem volt hajlandó kijönni a gettóból és később azt is, hogy apámat egy razzia alkalmával elfogták a nyilasok és agyonverték. Bátyámat még sokáig vártuk.