Reflexiók - Időrendben
Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!
2014. február 05., szerda
Sajnos erről a házról, ahol születésem óta laktam, csak a háború utáni időről tudok mesélni. Régebbi időkről a lakók nem beszéltek vagy nem akarták feltépni a sebeket, vagy tisztelték a többieket.
Annyit azért hallottam, hogy házmesterünk, akiről mindig azt mondták, hogy az utolsó igazi pesti házmester, Jókai Imre bácsi, állítólag mindenkit beengedett, aki bujkált és segített, ahogy tudott.
Hogy ebből a házból ki hogy élte át a háborút, nem sokat tudok. Körülbelül 8-9 éves lehettem, amikor megtudtam, hogy különböző vallások vannak, anyukámat kérdeztem, hogy játék közben miért mondják a gyerekek, hogy te Zsuzsi vagy Te meg Kati. Ekkor mondta el, hogy a zsidó gyerekeket és a katolikusokat így különböztetik meg. Na, ettől kezdve lett az én életem teljesen zűrzavaros. A papám zsidó családba született, de 18 éves korában egy tanárja vérig sértette és erre ő kijelentette, mától nem vagyok zsidó, hanem református. A mamám árva volt, őt örökbe fogadta egy gyermektelen házaspár, akik katolikusok voltak. Az anyai nagyszüleim is katolikusnak születtek, tehát anyám is az volt, így mi a bátyámmal szintén katolikusoknak lettünk megkeresztelve. De igazából a család ateista volt.
Visszatérve a házra: egy mai budapesti házról azt el sem lehet képzelni, hogy úgy éljenek, mint mi. Teljes békességben éltünk, mindenki ismert mindenkit, senki nem bántotta a másikat. Nem voltak szoros barátságok, de a férfiak hétvégén együtt ultiztak, mi gyerekek az udvaron együtt játszottunk, egyszer betanultuk a János vitézt és előadtuk az udvaron a szülőknek. A hatodik emeleten az egykori mosókonyhából csináltak egy 2 szobás lakást, ahova beköltözött egy 5 tagú család, a Sch-ék. Nagyobbak voltak a gyerekeik, nemigen voltunk együtt. Később hallottam, hogy a papa a háború idején nyilas volt. De erre nekem nincs és nem is volt semmilyen bizonyítékom. Évtizedekkel később olvastam egy újságcikket, hogy a kispesti metró végállomáson jobboldali fiatalok megtámadtak arabokat, nagy verekedés lett és egy fiú a magyarok közül ifj. Sch. volt.
1956-ban, mivel szemben velünk volt a Honvédelmi Minisztérium, ami előtt gyülekeztek az orosz csapatok, ezért a ház is súlyos sebeket kapott, mert azonnal lőttek, ha valami megmozdult. És mi a papámmal kíváncsi természetűek lévén, hason kimásztunk az erkélyre. Rögtön lőttek, de hogy ez ne ismétlődjön meg, még egy ágyúval is kaptunk. Akkor zuhant ki apámék plafonig érő könyvespolca az utcára.
A férfiak együtt mentek kenyérért a Glaznerhez és osztották szét a pincében, mert már akkor ott húztuk meg magunkat. Szomorú szülinapom volt november 4-én, de valakitől kaptam egy kis csokit.
A forradalom után a 2. emeletről egy zsidó család kivándorolt és mamámék egyik jó barátja és a felesége kapták meg a lakásukat (az unokahúguk valami nagy pártfunkci’ volt, ő intézte el).
Ekkor az ultik mellett már mentek a kanaszta partik is. És ameddig élt, a mi jó Jókai bácsink vigyázott a házra. Ez csak egy töredék, de órákig tudnék mesélni a lakókról, a gyerekeikről, a szomszédos házakról, ahol együtt éltük gyerekkorunkat Herskó János és Anna gyerekeivel, Hollós Ilonával és Bágya Andrással, a Vitray család egy részével és a híres Wittmann professzor úr fiával, Andrissal.
×××
1976-ban születtem ebbe a házba, a 4. emeleti lakás a nagyszüleimé volt, velük 1981-ig laktunk itt szüleimmel, édesanyámmal, aki szintén születése óta itt lakott, édesapámmal, nagymamámmal és nagypapámmal, rövid ideig a húgommal is. A lakás a kilencvenes évekig megvolt. Anyukámnak és a bátyjának is nagyon boldog fiatalkora volt a hasonló gyerekekkel / fiatalokkal. Szép nagy lakás volt, ünnepekkor a család mindig összegyűlt a hatalmas étkezőasztal körül.
1944. áprilisától édesanyám a Bp. VIII. ker. Népszínház u.31.sz. alatti csillagos házból ment szülni.
1944. május 13-án születtem Budapesten. Édesanyám (…) a Bp. VIII.ker. Alföldi u-i kórházban szült engem, és amíg élt, sokszor mesélte, hogy a zsidó anyák csak cikóriából főzött pótkávét kaptak, míg a nem zsidók jó ellátást és tejeskávét ihattak. Anyám mesélte, hogy a nővérek mindenkinek mutogattak, hogy milyen szép gyerek vagyok, csak az a kár, hogy zsidó. Anyámnak terhesen is bujkálni kellett, apám ugyan nem volt zsidó, de az akkori törvények értelmében nem vehette feleségül. Amikor a kórházból kijöttünk az apám szüleihez mentünk volna, de azok féltek és inkább kiutasítottak bennünket, így azután szegény anyám nem mert vissza menni véglegesen velem a csillagos házba, hanem a szovjetek beérkezéséig bujkáltunk.
Bujkálás közben látta anyám, ahogy a nyilasok a zsidókat kisérték a Dunához, ahol bele is lőtték őket. A tömegben ott volt a nagynénje is, akit meg akart szólítani, de szerencsére a szája elé tette a kezét és leintette, hogy hallgasson, nehogy őt is elvigyék.
Szeretném még megemlíteni, hogy az hogy zsidó vagyok még a mai napig is titkolnom kell, mert nem tudjuk, hogy ebben az országban mikor kerül sor ismét az összeírásra. 1990-ig nekünk titkolni kellett a származásunkat, mert itt az MSZMP-ben is nagyon sok antiszemita volt, 1990 után sem sokat változott a helyzet. Manapság pedig a FIDESZ történelem hamisítása, valamint a Jobbik antiszemitizmusa okot ad a félelemre.
A FIDESZ kettős beszédet folytat, mert Horthy-t dicsőíti és mentegeti, közben szobrokat, tereket, utcákat neveznek el róla. Ma olvastam először azt, hogy a csillagos házakról megjelent az ismertetés és örülök annak, hogy bátran szembefordulnak a FIDESZ álságos politikájával.
Üdvözlettel egy túlélő.
„Morzsák”
A ház első emeltén lévő lakást lakta egy zsidó család, a földszinti nagy lakásról nem tudunk semmit. Nagyszüleim jóval később, a már társbérletekké szétdarabolt lakások egyikébe költöztek be 56-ban. A házban szolgáló cselédlány továbbra is ott lakott a padlástérben lévő mosókonyha mellett, illetve a kertészként alkalmazott család is egy kis lakásban továbbra is ott lakott a földszinten.
Ebből a házban október végén csak a Schutzpas-szal rendelkezők maradhattak. Minket elvittek innen a Pannónia u. 56-ba, majd onnan november elején a Népszínház u. 22-be és novemberben valamikor a Gettóba.
A Rákóczi úton mentünk a Klauzál tár felé, amikor az utcán az emberek sokasága kárörömmel az arcukon fogadta a "menetet", többen még egyetértően bekiabáltak. A Klauzál téren minden ékszert be kellett dobni egy ládába, utána személyi motozás volt, majd kijelölték a lakóhelyet.
Magam (1936-ban születettként) történelemhamisításnak tartom amiről aktuálisan szó van. Mert arra is emlékszem, hogy a megszálláskor (ami vasárnapra esett) senki sem esett kétségbe, amit én láttam az a közömbösség volt az emberek részéről.
Tisztelettel:
dr. Erdős Gyula
Édesanyámat (akkor Mérő Györgyike) és az ő édesanyját (Mérő Ignácné sz. Schön Janka) szállásolták be az u. n. összeköltöztetés után a Lónyay utca 15-be. Nem állítom biztosan, de úgy emlékszem, hogy abban a házban lakott korábban is (de lehet, hogy őt is csak odaköltöztették) anyám édesapjának nővére Sárkányné (nem tudom, hogy a férje család neve vagy utóneve volt), született Morgenstern Cecília (a családban csak Cilka néninek említették) és ő hozzá költöztek be ők is. Nagyanyám akkor 48 éves, édesanyám 19 éves volt. A család többi tagja, a nagyapám és az idősebb leány nem volt velük, mert...
Nagyapám, Mérő Ignác (akkor már Mérő, korábban Morgenstern) a német megszállás másnapján, 1944. március 20-án már az Astoria Szállóban a Gestapo fogja volt, mivel szocdem volt. Onnan ill. a Sváb hegyről egyenes út vezette őt a társaival együtt Mauthausenbe. (Rátkai Károly: A két torony, Magyar politikusok Mauthausenben c. könyvében többször is említi.)
1945. május 5-i felszabadulása, és hazajövetele után ő is ide tért vissza.
A család idősebb lányát (Margit, sz.1919.) nem innen vitték el, mert már férjezett volt és Dunakeszin lakott. (Őt Dunakesziről az anyósával és az apósával együtt a váci gettóból Auschwitzba vitték, ahonnan az "öregek" nem jöttek vissza csak ő. A férjét munkaszolgálatra vitték, megjárta az orosz frontot, Nyizsgijtagilból jött haza, (egész élete végéig érzelmi, idegi roncsként!)
Anyám és édesanyja a Lónyay 15-ből jártak dolgozni (!) a nyilas házakba, a Gellérthegyre és Zuglóba (Gizella vagy Stefánia útra). Anyám közben megjárta az Óbudai téglagyárat, a KISOK pályát és Isaszegen volt árkot ásni, ahonnan megszökött a barátnőjével, és egy katonatiszt (!) pajtájában húzták meg magukat egy-két éjszakáig. A csillagos házból indította el az édesanyja, és mint minden anya aggódva csomagolt be ruházatot, takarót a hátizsákjába. Óriási esőben meneteltek, elázott mindene. Eldobta a zsákot a paplanjával együtt. Akkor megfogadta, és élete végéig betartotta, hogy soha többet nem vesz hátizsákot a hátára. (Idős korában, amikor már bottal járt és gondot jelentett mindenféle táska az utcai közlekedésénél, akkor sem volt hajlandó hátizsákot viselni.)
A szökése után visszament a Lónyay utcába és onnan kerültek a gettóba a mamájával együtt. A gettó felszabadulása után (1945. január 18.) ide költöztek vissza a nagyanyámmal. (A nagynéni már nem élt, sajnos nem tudom mi lett vele!)
Az én életem is ebből a házból ered!
Abban a házban lakott ill. odaköltözött a gettó után édesapám apai unokahúga, Fekete Éva is. Apám Ujvári Miklós (akkor Schwarz), miután a csepeli (Szabad-kikötő) munkaszolgálata után (korábban Érsekújváron, Komáromban, Nagyváradon stb. dolgoztatták) rátalált az unokahúgára és annak édesanyjára, rendszeresen látogatta őket, és élelmiszert vitt nekik. Apám, bátyja és a többi felvidéki, érsekújvári munkaszolgálatos a hiányos szlovák nyelvtudásuk ellenére szót értettek a felszabadítókkal, és ez által könnyebben jutottak élelmiszerhez, mint a város többi lakója.
Mivel rendszeresen járt oda, megismerte a rokonának a barátnőjét, akit röviddel ezután feleségül kért. Anyám akkor még nem volt húsz, apám meg épp elmúlt harmincöt. Nem szerelem volt, hanem az életben maradók összekapaszkodása. Anyám többször mesélte, hogy a nagyanyám azt mondta neki, hogy kislányom menj hozzá, mert ez egy jó ember és gondoskodni fog rólad. (Valóban jó ember volt és élete végéig gondoskodott a családjáról!)
Az esküvőjük 1945. május 5-én volt a közeli a Calvin téren, a református templom melletti épületben lévő hivatalban. A tanúk anyám édesapja húgának (Morgenstern Ilona) a férje Bauer Alfonz, és annak a húgának a férje Pintér György volt, akik a szintén közeli Pipa utca 5-ben laktak.
Én 1946.január 29-én születtem.
Üdvözlettel,
Fok Márta (sz. Ujvári Márta)
Amikor a rendelet szerint be kellett költöznünk, addigra édesapám már munkaszolgálatos volt, de mégis valahogy ő intézte el, hogy az ő lánytestvérével és annak fiával együtt költözzünk össze. Őket a nagynéném férjének a rokonai fogadták be a 3 szobás Ó utcai lakásukba, ahol végül legalább húszan zsúfolódtunk össze. Legtöbben persze a földön aludtunk. Rajtam és az unokatestvéremen kívül még egy gyerek volt, (mi 10, ill 11 évesek voltunk) ő 2-3 éves. Állandó félelemben éltünk, mert az a hír járta, hogy elvisznek bennünket, hogy hová, arra nem emlékszem volt-e szó róla. de ha megállt egy teherautó akárcsak az utcában, már öltöztünk is, magunkra véve több réteg ruhát, mert az hír is járta, hogy csomagot nem lehet majd magunkkal vinni. A házban több gyerek is volt, szinte egész nap az udvaron voltunk és ott játszottunk. Éjszaka mindig kellett légó őrséget adni, hogyha légiriadó lenne, felkeltse az embereket. Az idős férfiak és néhány nő dolga volt ez, és főleg a nők iszonyúan féltek éjjel kinn lenni, mert a svábbogarak ilyenkor jöttek elő.
Volt nappal néhány óra, amikor ki lehetett menni, vásárolni, ilyenkor a mamámmal együtt mentünk el, rendszerint eltakarva a sárga csillagot, mert anyukám iszonyúan szenvedett ettől.
Az október 15-én, ami vasárnapra esett, apukám, aki éppen Pesten volt munkaszolgálatos, egy napi eltávozást kapott és eljött hozzánk. Akkor láttam őt utoljára, mert amikor a proklamáció után a rádió bejelentette a nyilas hatalomátvételt, könyörögtünk, ne menjen vissza, maradjon velünk, legalább együtt vagyunk, ha bármi történne is. Sajnos nem tette meg, mondván, a parancsnokuk közölte, ha valaki nem tér vissza, a többieket megtizedelik. És ő ezt sose vette volna a lelkére.
Ezt követően egy rokonunk, aki részt vett a zsidó-mentésben, négyünknek svájci Schutzpasst szerzett, amivel bekerülhettünk a Columbus utcai védett táborba. Így a csillagos házból anyám, a nagynéném az unokabátyám és én oda mentünk.
De ez már egy másik, sok szenvedéssel teli történet.
Annyi még hozzátartozik a történethez, hogy a házmester kivételesen tisztességes ember volt, mert soha nem adott fel senkit, pl. ha megengedett időnél később tért vissza, akkor is kinyitotta a kaput. De a legnagyobb “tette” az volt, hogy amikor már bujkáltunk és nem volt hova mennünk, visszaengedett a házba, és éjszakára meghúzhattuk magunkat a pincében, mivel a lakást persze a németek vagy a nyilasok már elfoglalták. Ez két alkalommal is megtörtént és a második esetben felkeltett minket hajnalban, hogy tűnjünk el, mert razzia lesz.
Dr. Sólyom Olga (akkor még Schvarcz)
2014. január 31., péntek
Azt hiszem, a VII. Király u. 85. csillagos ház lakóinak utolsó túlélője vagyok. Születési nevem: Fried Veronika Lia, szüleimmel együtt a 4. emelet 2. sz lakás lakója. Akkoriban: 8 éves, a Szív utcai elemi iskola II. a osztályos tanulója.
Édesapám: Fried József éppen szokott munkaszolgálatát töltötte. Édesanyám jó gyakorlati érzékkel úgy döntött: a család Óbudán élő tagjait kell beköltöztetni a két szoba hallos lakásunkba. A gondolatmenete alapján a Duna fontos választóvonal a várható deportálások esetére. Igaza lett. A család óbudai tagjait már rég kitelepítették volna a Tímár utcai házból, ha nem költöztek volna be a hetedik kerületbe.
Így a család megszaporodott: Nagymama, Nagymama, nagynéni, nagybácsi és az imádott unokatestvérem költözött hozzánk. Sőt, a szomszéd lakásba befogadták apai oldalról egy unokatestvéremet, a velem közel egykorú fiával, az apa szintén MUSZ-os volt. (a közel egykorú nem tévedés. Az apai ágon a nagyanyám 13 gyermeket szült, ebből 9 felnőtt. Koruk széles skálán találtatott, ezért lehetett, hogy a különböző generációk kora átlapolta egymást.)
Arra emlékszem, hogy a ház jól megtelt. De arra is tisztán emlékszem, hogy rosszindulatú pletyka, vita nagyon ritkán fordult elő. Még azok a szomszédok is megértették egymást, akik korábban nem tartoztak ugyanahhoz a "kaszthoz". Az első 3 emeleten a két utcai frontot nagyméretű, 4-6 szobás polgári lakások foglalták el (a ház sarokház, két irányba tájolt), a 4-5 emelet ráépítés, kisebb, de modernebb beosztású lakásokkal. A közös baj összehozta az embereket.
A lakók összetétel szerint főleg értelmiségiekből állt, tudomásom szerint nem volt közöttük kiemelkedően gazdag, vagy magasabb rangú. Viszont jellemző volt a magas zenei képzettségű család. Az ötödik emeleten laktak Lehelék, a későbbi jó nevű Lehel György karmester, valamint szülei, és húga. Az én Édesanyám is zenei diplomás volt. Mai napon is büszkén emlékezem azokra a kamarazenei estekre, ahol Lehel László hegedült, Anyám kíséretével, valamint Schwartz Oli, a későbbi Szőnyi Olga énekelt. A gyerekekkel tanult Osvát Zsuzsa és lánya, Osvát Kati.
Hazugság lenne visszasírni azokat a szörnyű időket, a bombázásokat, a felnőttek szorongásait, de nekünk, a házban lakó gyerekeknek nyugalmat nyújtott ez a közösség. Ennek az "idillnek" azonnal véget vetett Szálasi uralomra jutása, ami arra kötelezte október 15. után a lakókat, hogy továbbvándoroljanak, előbb 2 (?) majd 3 házzal, otthagyva szerény holmijukat, majd még tovább, a Wesselényi utcai gettóba vagy a védett házakba. De ez már másik történet. Ezt már nem tudtam követni, csak átélni 8-9 évesen.
Üdvözlettel: D. V.
Felnövekedésem: A Hollán Ernő utca (majd Fürst Sándor utca, majd ismét H.E. utca) - Katona József utca sarkán, a III. emeleten laktunk 1949-től (4 éves voltam) 1968-ig. Ekkor megnősültem, elköltöztem, anyám még itt élt kb. 10 évig. A ház a honlap szerint csillagos volt, fotója is van. Csillagos voltáról gyerekkoromban fogalmam sem volt. Egyáltalán, azt sem tudtam, hogy mi az a csillagos ház.
Egyik szomszédunk a Jakab-család volt: házaspár, nagymama és két lány. A férfi rádiószerelő volt. Azt mesélték, hogy a férfi korábban jogász volt, apja (vagy ő maga?) kúriai bíró, majd mint osztályidegent B-listázták és ekkor tanulta ki a rádióműszerészséget. Lakott a házban egy fogorvos, a Mandl bácsi, aki csodabogárnak számított: tartotta a kósert, imakendőben és imaszíjjal imádkozott. Ezt a szüleim úgy mesélték, mintha marslakó lenne. A fia most 80 körül lehet (ha még él), a menye tanárnő volt, feleségemet tanította matematikára a IX. ker. Zsil utcában a Móra Ferenc Gimnáziumban, de ez teljesen véletlenül derült ki. Felettünk lakott a Rostás házaspár, ők “burzsujok” voltak: a férfi fogtechnikus, az asszonynak pedig tricotage-szalonja volt. Rendszeresen jártak meghívó-útlevéllel valami rokonhoz Ciprusra nyaralni. Az öcsémnek hoztak ajándékba műnyag vízipisztolyt. Ma már azt valószínűsítem, hogy a valódi úticéljuk Izrael lehetett. Gyerekük nem volt. Szintén felettünk, Rostásék mellett lakott Lux “elvtárs”. Az első emeleten, saroklakásban (eredeti méret, nem lett leválasztva, 4 vagy 5 szoba, hall, cselédszoba, gardrób, dupla komfort) lakott egy másik Rostás család: Rostás Istvánék. Életrajza itt: http://www.tortenelmitar.hu/index.php?option=com_content&view=article&id...
Ha jól emlékszem 4 vagy 5 gyerekük volt. Közülük az egyik, Péter, az öcsém osztálytársa és gyerekkori barátja volt. Későbbi életükről nem tudok. A földszinten laktak Braunék: a Sallai Imre (előtte és utána Tátra) utcában volt kis csirke-liba-boltjuk. A lányuk nálam pár évvel idősebb volt. Később vagy disszidált, vagy férjhez ment külföldre, vagy mindkettő.
A földszinten volt a Fodor-féle sport-és vívóiskola és óvoda. Ez ma is létezik, de hogy ma ki a tulajdonos és üzemeltető, azt nem tudom.
A házban két lift volt (személy és teher; ez utóbbin szállították a szemetet is). A teherliftet később megszüntették, az aknáját beépítették. A házmester házaspár: Penovácz Kálmán bácsi és Penovácz néni. A férfi ezermester volt, mindent megjavított, az asszony adminisztrált (lakbér, lakónyilvántartó-könyv), de szükség esetén ő is megcsinálta a kiégett biztosítékot. Rajtuk kívül plusz külön vice (magyarul segédházfelügyelő) is volt, ő hordta le a szemetet és takarította a járdát. A liftet és a kaput Penováczék kezelték és szedték a lift- és kapupénzt.
Az utcai fronton üzletek voltak: Déri bácsi, suszter, majd később mellé jött Egerszegi, optikus. A többire nem emlékszem. Pont a házzal szemben volt egy kis tejcsarnok, itt a tejtermékeken kívül lisztet, cukrot lehetett venni. Természetesen mindent kimérve árultak. Kenyeret a körút sarkán, a Glázner pékségben vettünk (hivatalosan a Fővárosi Sütőipari Vállalat 1. sz. mintaboltja, de persze mindenki Gláznernek hívta; ma is pékség, a cégnevét nem tudom). A Körút másik sarkán (ma Rossmann drogéria) nagy fűszer-csemege üzlet volt. Hentes két nagyobb üzlet volt: a Körút – Sallai és a Körút – Jászai Mari tér sarkon. Az egyik a Brauch, a másik a Fleischer.
Amikor 1944-et, vagy a holokausztot hallom, mindig előtűnnek azok a képek, amik megmaradtak abból az időből. A “csillagos ház” is ilyen. 6 éves kisfiú voltam, a Lovag-utca 18-ban laktunk, egy körfolyosós ház első emeletén, a hátsó részen.Talán furcsának hangzik, de örültem a házon a csillagnak, mert nem kellett elköltözni. Hárman laktunk a szoba-konyhás lakásban, anyukámmal és a nagymamával. Apám ekkor már MUSZ-os volt. Persze fogalmam sem volt, hogy ez mit jelent. Apu nincs itthon, be kellett vonulnia valahova. A június és október közötti időből csak az maradt meg, hogy sárga csillagot kellett viselni.Akkor is, amikor szeptember elején anyuval sorba jártuk a környék iskoláit, de még a kapun sem engedtek be. “Mér’ nem mehetünk be? A csillag miatt kisfiam. Akkor vegyük le.Sajnos nem lehet.”
A következő kép október 15-e. (Csak felnőttként tudtam meg,hogy milyen nap volt.) Villamoson utaztunk Budára csillag nélkül, mert az anyu azt hitte, hogy már nem kell. Másnap már újra rajtunk volt.
Egy újabb villanás: állok a folyosón a kapuval szemben, fekete ruhás emberek jöttek be puskával. Beszélnek a házparancsnok nénivel, aki felmutat a lakásunkra. Elvitték az anyut, később a nagymamát is. Akkor egy nekem nagyon öreg házaspár vett magához. Csak úgy hívtam őket, hogy néni és bácsi. Velük hagytam el a csillagos házat, amikor egy védett házba mentünk a Váci útra (persze ezt is később tudtam meg).Most már tudom,hogy semmitől sem védett meg. Hamarosan elhajtottak minket-végig a Jókai utcán-a Klauzál térre.Itt és ekkor kezdődött a gettó. Még nagyon sok kép villan föl, de ez már másik történet. A csillagos házé eddig tartott. A 70 évvel ezelőtti időre Solt György (akkor még Schmideg) emlékezett vissza.
2014. január 30., csütörtök
Anyai nagymamám lakott hosszú évek óta a IV. emelet budai kilátású nagy lakásában, oda költözünk 1944 júniusában, anyám, 9 éves öcsém, (velünk élő árva) 12 éves unokahúgom és én (12 éves) a Szent István krt.-on lévő saját lakásunkból. Anyámat 1944. november 9-én elhurcolták, és gyalog kihajtották Lichtenwörtbe. (Ezt megelőzően már többször 1-1 napra elvitték a Tattersaalba ill. valamelyik téglagyárba, de onnan még haza engedték őket). Nagymamánk valahova elment (később kiderült, hogy bujkált), mi pedig ottmaradtunk egyedül. A házban egyedül maradtunk zsidók, holott a többiek már valahova elmentek, amit mi csak abból érzékeltünk, hogy a légi riadók alatt a pincébe, ha lementünk, senki ismerős már nem volt körülöttünk.
A gyerekeket és magamat az otthoni élelmiszerekből láttam el (kenyeret is sütöttem, mert anyám kis koromtól megtanított a konyhai munkákra), de a helyzet teljesen lehetetlen volt. Egy nap, a légiriadó után, a lépcsőházban, a ház második emeletét teljesen elfoglaló Wolfner Bőrgyár – mint később kiderült – igazgatója megkérdezte, hogy hol a mamánk. (Mi sárga csillagot viseltünk!!) Mondtam, hogy elvitték és egyedül maradtunk. Ő azt mondta mikor felértünk aII. emeletre, hogy amikor úgy érzem, valami nagy baj van, akkor keressem meg és megmutatta a szobáját.
Emlékeim szerint néhány nap után, valami azt súgta nekem, hogy meg kell a „bácsit” keresnem. Megnyugtatott és azt mondta, készítsem fel a gyerekeket arra, hogy este, a sötétben, el fognak jönni mentősök értünk és elvisznek egy Vöröskeresztes otthonba, mert itt már nem maradhatunk. Ez történt. Ezzel megmentett minket az ismeretlen jótevőnk, akinek a nevét sem tudtuk. Most is csak a legnagyobb hálával említhetem. (A Király utca 34-be vittek bennünket késő este. Ott már nagyon sok kis gyerek volt, néhány felnőtt felügyeletében, ma elképzelhetetlenül siralmas körülmények között. Ezzel kezdődött további kálváriánk, mert nem ez volt a végállomás, hiszen ez a ház a gettón kívül volt.)
A lakásunkat azonnal elfoglalta a halálfejes légió egyik rangosabb tisztségviselője, a teljesen bugris segédház felügyelő, aki kinézte már magának a lakást. A Felszabadulás után még 1945 februárjában visszagyalogoltunk a lopott holmikkal teljesen zsúfolt, ablaktalan elhagyott kicsit romos lakásba, (a Vár még nem volt az oroszok birtokában), keresvén anyukánkat. A lakók a pincében voltak még, az utcán emelet magasságig hó, hullák a romokon. Persze, senkit sem találtunk, akivel akkor beszélni tudtunk volna. Másfél év múlva visszaköltöztünk akkorra már hazaért és felgyógyult anyánkkal a kissé tönkretett házba, lakásba...A házat 40 akna becsapódás érte. Mindhárom akkori gyerek, csodával határos módon megmenekült és ma is még él, nagyon öregen. Jómagam 82 éves vagyok.