Reflexiók - Időrendben
Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!
2014. január 30., csütörtök
A képen látható ház címe nem Rottenbiller utca 37/f, hanem Damjanich utca 2. Ennek a háznak nincs R. utcai kapuja. Én a mellette lévő házban laktam születésemtől (1938) és a címe Rottenbiller utca 37/b volt. ( kb,1954-be átszámozták 39-re). A ház földszintjén volt édesapám órás üzlete, akit 1941-ben a Murai féle századdal (101/4) munkaszolgálatra vezényelték és valahol Ukrajnában van eltemetve(?).
Nagymamám, nagypapám és nagynéném ide költöztek a IX,Üllői út 91/b-ből, mert az nem lett csillagos ház. Nagymamám elküldte nagypapámat egy júliusi vasárnap, amikor 14-16 óra között kijárási lehetőség volt a régi lakásba, de egy razzia leparancsolta a villamosról, Józsefvárosi pályaudvar-Auschwitz-kémény útvonalra irányítva. (Niederberger Bertalan, 1878).
A Rottenbiller utcából kellett édesanyámnak és nagynénémnek a KISOK pályára bevonulni. Gyalogmenet, Ausztria Lichtenwört. Szerencsésen – 35 kilósan – hazaérkeztek egymásban tartva a lelket.
Innen mentünk nagymamámmal és nővéremmel a gettóba.( VII. Nagydiófa utca 14. földszint. ) 1945 január 18-án felszabadultunk, és visszamentünk a már mások által lakott lakásunkba. A betelepített vidéki emberek kb. augusztusban visszamentek Békéscsabára(?). 1984- ig, édesanyám haláláig, itt lakott.
Csillagos házból a kimenet nehéz volt. Alapvető élelmiszereket Hajdú József házfelügyelő, és Málik Benő ( aki Pálffy Fidél munkatárs volt, és háború után elítélték !!!!!!) gondoskodott.
Gondoltam, megosztok egy történetet: laktunk a Wallenberg 7-ben is, néhány éve, és egyik nap, egy idős úr állt a kapuban egy spanyol tv stábbal. Már alig tudott magyarul, de szerencsére a mi spanyolunk elég jó, így el tudta magyarázni, hogy ez bizony egy spanyol védett ház volt, és ő ott lakott 44-ben. Nem tudom, hogy ezt kutatták/kutatják-e, és, hogy fontos-e, de gondoltam, megemlítem, nyilván több ilyen, spanyol, svéd stb. ház van, talán érdekes lehet ez a történet is.
Itt születtem, a lakásunk egyik szobájában, amit kiutaltak a 70-es években, még ott volt a falon és a padlón a szembeni nyomdagépek kiszerelt alkatrészeiből kifolyó olajos zsír beivódott nyoma. Csak falvakolat és padlócserével lehetett eltüntetni... amikor Stollárék menekültek, a wc ablakunkból ugráltak át a szembeni ház ablakaiba, ami 4 méterre volt. Stollár akkor már beteg volt, nem tudott átjutni, leesett 3 emeletről, kb. 15 métert zuhant, a nyöszörgésére figyeltek fel a németek és egy sorozattal elnémították.
Ellenállók voltak, abban a lakásban rejtették el a gépek alkatrészeit, amit azért szereltek ki, hogy ne lehessen a nyomdát használni. A Zrínyi nyomda van a 22. sz.-mal szemben. A háború után a lakás üres volt, egészen a feldarabolásáig, és kiutalásáig. Nagymamámmal közösen kaptuk meg, 5-en költöztünk. Nem tudom mikor történt, ha arra járok megnézem az emléktáblát.
A Szemere utca 19. sz. csillagos házban laktunk, apámnak ott volt eredetileg a rendelője. A nyilas hatalomátvétel után nem sokkal, novemberben megjelent egy nyilas osztag, a lakókat leparancsolták a ház elé, gyűrűbe fogták, és az óbudai téglagyárba irányították. Bennünket megkímélt a szerencse és apánk lélekjelenléte. Apám, mentőorvos lévén, nagyapám hívó szavára – neki sikerült kiszöknie és apámat értesítenie – egy baráti rendőr kíséretében ott termett, és bennünket (anyám 25 éves volt, én 3 éves, Robi öcsém 6 hónapos) kiemelt a menetoszlopból. Nem tudom, mi lett a többi lakó sorsa.
Két házhoz tartoznak az emlékeim. A Jókai u.14.sz. házban volt apám Autóhűtő takaró készítő és árusító üzlete. A hátsó részt leválasztva itt húzták meg magukat a szüleim, anyám ekkor velem volt terhes. '44 novemberében az óbudai téglagyárba kellett jelentkezniük, ahonnan anyámat és néhány más terhes nőt egy "emberséges" nyilas pénzért vissza kísért a városba. Anyám kétségbe esve egy barátjukhoz, Plachy Vilmoshoz szaladt. Plachy – tudva,hogy apám lába a munkaszolgálatban megnyomrodott – kihívott egy mentőautót, egy hamis kórházi igazolással kihozta a téglagyárból apámat és a Pozsonyi út 49-ben tudta elhelyezni. Később anyám is oda költözött. Néhány nappal később az egész házból minden embert letereltek és a nagy gettóba kísérték a nyilasok. Itt éltük meg a felszabadulást.
Anyai nagymamám lakott hosszú évek óta a IV. emelet budai kilátású nagy lakásában, oda költözünk 1944 júniusában, anyám, 9 éves öcsém, (velünk élő árva) 12 éves unokahúgom és én (12 éves) a Szent István krt.-on lévő saját lakásunkból. Anyámat 1944. november 9-én elhurcolták, és gyalog kihajtották Lichtenwörtbe. (Ezt megelőzően már többször 1-1 napra elvitték a Tattersaalba ill. valamelyik téglagyárba, de onnan még haza engedték őket). Nagymamánk valahova elment (később kiderült, hogy bujkált), mi pedig ottmaradtunk egyedül. A házban egyedül maradtunk zsidók, holott a többiek már valahova elmentek, amit mi csak abból érzékeltünk, hogy a légi riadók alatt a pincébe, ha lementünk, senki ismerős már nem volt körülöttünk.
A gyerekeket és magamat az otthoni élelmiszerekből láttam el (kenyeret is sütöttem, mert anyám kis koromtól megtanított a konyhai munkákra), de a helyzet teljesen lehetetlen volt. Egy nap, a légiriadó után, a lépcsőházban, a ház második emeletét teljesen elfoglaló Wolfner Bőrgyár – mint később kiderült – igazgatója megkérdezte, hogy hol a mamánk. (Mi sárga csillagot viseltünk!!) Mondtam, hogy elvitték és egyedül maradtunk. Ő azt mondta mikor felértünk aII. emeletre, hogy amikor úgy érzem, valami nagy baj van, akkor keressem meg és megmutatta a szobáját.
Emlékeim szerint néhány nap után, valami azt súgta nekem, hogy meg kell a „bácsit” keresnem. Megnyugtatott és azt mondta, készítsem fel a gyerekeket arra, hogy este, a sötétben, el fognak jönni mentősök értünk és elvisznek egy Vöröskeresztes otthonba, mert itt már nem maradhatunk. Ez történt. Ezzel megmentett minket az ismeretlen jótevőnk, akinek a nevét sem tudtuk. Most is csak a legnagyobb hálával említhetem. (A Király utca 34-be vittek bennünket késő este. Ott már nagyon sok kis gyerek volt, néhány felnőtt felügyeletében, ma elképzelhetetlenül siralmas körülmények között. Ezzel kezdődött további kálváriánk, mert nem ez volt a végállomás, hiszen ez a ház a gettón kívül volt.)
A lakásunkat azonnal elfoglalta a halálfejes légió egyik rangosabb tisztségviselője, a teljesen bugris segédház felügyelő, aki kinézte már magának a lakást. A Felszabadulás után még 1945 februárjában visszagyalogoltunk a lopott holmikkal teljesen zsúfolt, ablaktalan elhagyott kicsit romos lakásba, (a Vár még nem volt az oroszok birtokában), keresvén anyukánkat. A lakók a pincében voltak még, az utcán emelet magasságig hó, hullák a romokon. Persze, senkit sem találtunk, akivel akkor beszélni tudtunk volna. Másfél év múlva visszaköltöztünk akkorra már hazaért és felgyógyult anyánkkal a kissé tönkretett házba, lakásba...A házat 40 akna becsapódás érte. Mindhárom akkori gyerek, csodával határos módon megmenekült és ma is még él, nagyon öregen. Jómagam 82 éves vagyok.
Ebben a házban élt nagyapám kb. a 20-as évektől négy fiával és három lányával (nagymama fiatalon meghalt - akkoriban a cukorbetegséget nem tudták még kezelni...). A fiúk közül ketten jöttek vissza a munkaszolgálatból (+ néhány év szovjet hadifogság...), a két fiatalabb nem élte túl. Anyámék innen kerültek át a gettóba 44 végén, vagy 45 elején talán. A történet: "hazánk függetlenségének elvesztése" után a "szerencsétlen kényszerített nyilasok" (gy.k.: ez keserű irónia volt...) tömegével vitték a zsidókat a csillagos házakból (is) a Duna-partra... Anyámék rémülten és engedelmesen beálltak a sorba, de az ugyanitt lakó unokatestvérük "rájuk parancsolt", és sikerült kilógniuk a sorból még a lépcsőházban. Mind a négyen túlélték a vészkorszakot! Azóta meghaltak már - lehet, hogy már nem pontosan emlékszem arra, amit gyerekkoromban meséltek. Amúgy nem szeretett erről beszélni anyám, nagyon ritkán jött szóba... Még egy érdekesség: ebben a házban lakott egy "Herzl-néni" - Herzl Tivadar édesanyja? Testvére inkább? Vagy unokatestvére? - mondták, de nem emlékszem pontosan. Már nagyon öreg volt az 50-es években.
Mi az Erzsébet krt. 15-ben lakunk – ez is csillagos ház volt annak idején. Úgy tudom egy Guttmann nevű ékszerészé volt az egész ház, az ő családja lakott benne: a három testvér a három emeleten, a családjukkal. Nem nagy ház, egy emelet volt egy lakás: körbe lehetett járni. Azóta persze szét lett darabolva. A cselédlakások a magasföldszinten voltak. Egy bácsi mesélte (aki ismert egy nénit, aki azt hiszem cselédként élt itt, és később is itt maradt a házban), hogy a tulaj annak idején minden nap vett egy drága szivart a közeli dohányboltban. Az eladó egyszer viccelődni kezdett vele, hogy amennyi pénzt ő már ott hagyott nála szivarra, abból akár egy házat is vehetne magának. Mire Guttmann csak nevetett, hogy van énnekem már házam, itt a körúton. (Úgy tudom, ez a Guttmann nem élte túl a vészkorszakot.)
Meg kell menteni!!!!
A Dessewffy utca 6. számú házon piszkosszürke felirat hirdeti egy rég megszűnt könyvkötő műhely szolgáltatásait. Itt működött ugyanis évtizedekig "Singer Adolf könyvkötészete, vonalazó intézete és üzleti könyvgyára".
Nemcsak az épület, hanem a Dessewffy utca és vidéke is hosszú múltra tekinthet vissza. A XVIII. században a Terézváros e fertályát az utcákra merőleges házak, tágas udvarok és kertek foglalták el. A hatalmas telkeket csak a XIX. század derekán parcellázták fel és adták el házhelynek. Így népesült be a mai Dessewffy - a korábbi Három szív - utca is, amelynek 6. számú házát Ágoston Emil (1876-1921) tervezte.
A neves műépítész az 1906 és 1911 közötti időszakban több fővárosi bérház terveit készítette el. Közös jellemzőik a jellegzetes meredek tetők, a faragott fa oromfaldíszek és a romantikus részletmegoldások. Az első világháború után testvérével, Ágoston Gézával közös irodát nyitott, amely jelentős szerepet kapott a Római-fürdő építésének előkészítésében. Nevéhez fűződik a Dohány utcai Hungária úszócsarnok és gőzfürdő, az Irányi utca 10. szám alatti Unger-ház, a Nyúl utcai Gyenes-villa, valamint számos más magánépület - köztük a Dessewffy utca 6. - terve is.
A 6. számú ház első tulajdonosa özv. Singer Adolfné volt, aki az 1928-as Lak- és Címjegyzékben is szerepel. A korabeli teleknyilvántartásokból kiderül, hogy a Singer-féle könyvkötő műhely az 1880-as években a Váci körút 19. szám alatt, vagyis nem messze innen, a mai Bajcsy-Zsilinszky úton működött. Legalább fél évszázadon át létezett tehát a kis üzem, amely egy 1910 körül készült fénykép tanúsága szerint az épület alagsorában kapott helyet. A Budapest új épületei című, Bécsben kiadott albumból azt is megtudhatjuk, hogy a század első felében itt működött a Barth-féle ékszer- és órakereskedés, az emeleti helyiségekben lakásokat alakítottak ki.
Singer Adolf kiváló könyvkötészetében elsősorban üzleti könyveket és nyomtatványokat készítettek. A jellegzetes, piros és szürke vonalazású lapokat, amelyekbe a könyvelők kézzel írták be az üzleti adatokat, egészen a számítógépek elterjedéséig használták az irodákban; persze az újabb termékek már nem a kiváló "vonalazó intézetben" készültek.
Bár napjainkban a hajdani műhely helyén fodrászat működik, a céget hirdető nagybetűs felirat ma is ott díszeleg a homlokzaton. Ám ahhoz, hogy a Dessewffy utcai ház méltóképpen őrizze Singer Adolf és munkásai emlékét, a legközelebbi - egyre időszerűbbé váló - tatarozáskor nemcsak alapos tisztításnak kellene alávetni a megszürkült betűket, hanem pótolni is néhányat közülük. A gázfűtés kivezető nyílásának építésekor leszerelték Singer Adolf nevének két betűjét, és a harmadik emelet magasságában elhelyezett domborművek is a hanyagság áldozatai lettek.
Az idén 95 éves lakóház homlokzatát ékesítő reliefek kapcsolódnak az épület eredeti rendeltetéséhez, az alagsorban működő könyvkötészethez. Egyikük, az ipart jelképező, ágyékkötős férfi kalapácsra és üllőre támaszkodik. A homlokzat jobb szélén található párja, a művészeteket megszemélyesítő nőalak, lábánál görög vázával és lanttal. A hajdan bordó vagy sötétpiros domborműveket ugyanolyan vastag porréteg borítja, mint a betűket, a jobb felé eső felső részén hasonló vasrács éktelenkedik, mint az R és A betűk helyén. A ház következő felújításakor érdemes lenne ezeket pótolni, hogy ismét a régi, hiánytalan felirat és reliefek emlékeztessenek Singer Adolfra és hosszú évtizedekig itt működő könyvgyárára.
Miután elkobozták a a Miasszonyunk utca (ma Meredek utca) 44. szám alatti három emeletes villánkat, bekényszerültünk ebbe a csillagos házba. Egy család egy szobába. Mi – a Bálint család – négyen voltunk. Többek között ide volt zsúfolva a nagymamánk, és két nagynénénk a gyerekekkel együtt. A férjeket behívták munkaszolgálatra ahonnét nem jöttek vissza. Még sírjuk sincs sehol!
Április 14-től október 15-éig laktam ott, öcsémmel és két fiú unokatestvéremmel. 12-14 évesek voltunk. Kijárás tilalom volt, tehát elfoglaltuk magunkat írógépel írt szatirikus újságírással, meg gyűjtöttük a bolhákat az udvaron. Bár Mizva helyett "zsidó leventére" kellett mennem. Hazajövet elfogtak a csendőrök és többed magammal libasorban meneteltettek Budáról a Józsefvárosi vasútállomásra, ahol a nyitott marhavagonok készen voltak a deportálásra. Csupán a vak véletlen folytán engedett el onnan a felelős csendőr őrmester, és két fegyveres csendőr tiszttel érkeztem "haza" este kb.7 órakor, az 5 órai határidő lejárta után. Egy októberi zimankós hajnalban "megléptünk" magunkra véve több rendű ruházatot és elmentünk egy búvóhelyre.
Ma én Izráelben élek és az "új" nevem Avigdor Bár-On.