Reflexiók - Időrendben
Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!
2014. február 19., szerda
Itt laktak a legjobb barátnőmék, együtt jártunk általános iskolába, akkor még Tisza Kálmán térnek hívták. Dosler volt a család neve. Három gyerekük volt. Vera, és az ikrek Béla és Kati. 1956-ban mentek el, ahogy akkor Józsi bácsi, papa mondta: „Új hazát választunk magunknak, Izraelt, mert ott legalább tudom, nem leszek idegen.” Mert tévedések elkerülése végett, igenis voltak antiszemita hangok a forradalom idején. Igaz, csak akkor, amikor a csőcselék (mert olyan is volt) erőre kapott. Mindig vannak olyanok, aki a legszentebb dolgot is képesek bemocskolni. Szóval elmentek és én egy-két évig tudtam vele levelezni, kibucba kerültek a gyerekek, a szülők csak hétvégén találkozhattak velük. Később (elég hamar elmaradt a levelezés) akkor még nem tudtam, hogy a magyar állam (a szocialista) megszakítja a diplomáciai kapcsolatot.
Veráék a hatodik emelet egyik erkélyes lakásában laktak (a körúthoz közelebb esőben), ugyanazon a folyóson lakott egy másik, nagyon szép osztálytársam Zeidler Jutka, aki később gyógypedagógus lett. Róla most nem tudok semmit. A háznak két udvara volt, a hátsó udvarban laktak Kahán Mózesék, akiknek a földszinten volt a lakásuk, egészen bent a sarokban, a feleség annak idején harisnya-szemfelszedésből (ismeri valaki ezt a foglalkozást még?) kereste a kenyerét. A házban az ötvenes években, közvetlen a kapu mellett volt egy fogtechnikus, nagyon kedves, vidám bácsi volt, később virágbolt nyílt a helyén. A fodrászüzlet, ha jól tudom, még ma is üzemel.
Ez a Berlini (ma: Nyugati) tér sarkán álló csillagosház történetéből egy szelet, a nagymamám, Petrolay Margit Bújócska c. visszaemlékezésében találtam:
"Ilyen körülmények közt határoztam el, hogy felkeresem sógornõmet, akirõl csak annyit tudtam, hogy elköltözött a lakásából. Nem önszántából. Csillagos házba kellett átköltöznie. A ház a Berlini (a késõbbi Marx) tér sarkán állt, a Nyugati pályaudvar közelében, ahol egy városszerte ismert gyógyszertár volt akkoriban. Úgy tudtam, hogy a tulajdonos ad menedéket a sógornõmnek és kislányának. A kapott címen egy 3. emeleti lakásba becsöngettem. Az ajtón táblácska függött. Magyar, angol és német nyelven az volt olvasható, hogy az itt lakó személy, a lakás bérlõje angol állampolgár és legálisan tartózkodik itt. Egy hölgy nyitott ajtót. Bemutatkoztunk. Róla megtudtam: mint angol nevelõnõ áll alkalmazásban. A család ismeretlen helyre költözött, s õrá bízta a lakást. A Miss elmondta, hogy a házban az elõzõ nap nyilas csoport jelent meg, elrendelték, hogy a férfiak teljes felszerelésben jelenjenek meg az udvaron - majd sorbaállítva el is vitték a csoportot. A biztonságot nem tudja szavatolni. A sógornõmet megtaláltam ugyan, de kitûnt, hogy innen menni kell. A házmester csöngetett be, közölte, hogy a nyilasok megint itt vannak, sikerült beterelnie lakásába, és megpróbálja szóvaltartani õket. De figyelmeztetett: nem vagyunk biztonságban. A Missnek az az ötlete támadt, hogy minket átkísér a szomszéd lakásba. Megkérte az ittlakókat, fogadjanak be lakásukba. Azok nem nagy örömmel fogadták a látogatókat, de az emberség felülkerekedett bennük. Hagyták, hogy a Miss bevezessen minket a szobájukba, õk meg kivonultak a konyhába. Ezzel jelezték, nem az õ meghívásukra érkeztünk oda. A szoba hideg volt, a villanyt nem mertük bekapcsolni. Itt töltöttünk egy jó órát, amíg a házmester nem jött a Missnek jelenteni, hogy a nyilasok a lakásában italoznak. A földszinti házmesterlakásból fölhallatszott a danolásuk. Ettõl indíttatva megköszöntük a vendéglátást, visszatértünk a Misshez a gyógyszerész lakásába, és azonnal elkezdtünk csomagolni.
Sógornõm nagyon óvatos, félénk volt, nem merte vállalni, hogy elhagyja a lakást és kimenjen az utcára. Erélyes föllépésemre mégis elszánta magát. Késõbb átnéztem csomagját, kiderült, hogy olyan dolgok is voltak benne, amikre belátható ideig nem lesz szüksége, így például egy szakácskönyv. Ezt kiemeltem a csomagból, de egy újabb kutatáskor - már az indulás elõtt - mégis ott találtam. Újból kiraktam, de már úgy, hogy ne vegye észre. Majd eszébe jutott, hogy a kabátján nincs sárga csillag. Nehezen tudtam õt meggyõzni arról, hogy mostani akciónk szempontjából ez így helyénvaló. Elindultunk. Kimerészkedtünk a folyosóra. Aztán a lépcsõházba, s egy sötét csigalépcsõn elindultunk lefelé. Tapogatózva, lépcsõrõl lépcsõre hágva jutottunk le a földszintre. Rémületemre a kaput zárva találtam. A sötét kapualjban megjelent egy nõ, nem is láthattam, csak a hangját hallottam. Azt kérdezte: maguk azok? Mit lehetett válaszolni? Azt, hogy igen, mi vagyunk. Szó nélkül kinyitotta a kaput és mi kiléptünk. A kapu mellett egy katona állt. Se akkor nem derült ki, se késõbb, miért is állt ott. Õrségben? Randevúja volt? Tény, hogy nem állta utunkat.
Kézenfogva a kislányt, gyorsan az ún. Banánszigetre cipeltem õt anyjával együtt. Több villamosjáratnak volt ez végállomása. Szerencsés véletlen kedvezett nekünk, köd volt, sûrû köd. Az alakokat nem lehetett kivenni. Elsötétítés volt, esõ is permetezett. Az elsõ odaérkezõ villamosra föltuszkoltam rokonaimat, magam is fölszálltam. Mindjárt az ajtó mellett volt egy üres hely. Velem szemben egy asszony ült, aki megjegyezte csöndesen.
- A Pozsonyi utat kiürítik, a zsidókat mind elviszik.
Hogy az asszony mibõl következtetett arra, hogy mi menekülõk vagyunk, nem tudom.
A villamosról egy megállóval korábban szálltunk le, attól tartva, hogy esetleg valaki megfigyel minket, és követ. Gyalog érkeztünk a tömegszállásra. Ismét kettõvel többen lettünk."
(Petrolay Margit: Bújócska - részlet)
My family and myself were in the "Csilagos haz", Wesselenyi utca 61 in 1944. We were cramped in a small apartment on the second floor with two other families. We were five of us, I was only 10 years old and it was very difficult and suffering for all of us. My father was only able to work on selected days and we just hardly made it. On October 19th the Arrow Cross thugs took my father and that was the day when I saw my beloved father the last time. He was killed by the Arrow Cross. On November 1st with the help of my late uncle who worked in the Swedish Embassy we were able to escape and my younger brother and I were placed in a "safe house" in Lonyai utca 9, which house had Swedish protection. My mother and older sister were placed in a Catholic Convert which was also "protected" by the Swedish Embassy. Raul Wallenberg was the hero and I vividly recall that one day in November Raul Wallenberg personally came to save us from the Arrow Cross thugs. Mid December 1944 we had to escape from the "safe house" because the most horrible Arrow Cross thugs wanted to take us. My mother felt that we should walk to the Ghetto. While we walked in the city the Arrow Cross members stopped us and transported us to one of their "Terror House" which was on Andrassy ut 47 (near the Octogon). The Arrow Cross Thugs were the most primitive murderers and as a 10 year old I saw just killing, blood and the worst human suffering. After almost 70 years I'm still suffering from that unbelievable experience!
From Andrassy Ut 61 in early January, 1945 the Arrow Cross were taking us to the Danube for execution but the leading Arrow Cross member was drunk and the older people in the group convinced the Arrow Cross guy (Nyilas) to walk us into the Ghetto. January 18, 1945 the Russians liberated the Ghetto and we were the few lucky survivors. During the Holocaust (Veszkorszak) I lost 17 of my immediate family, my father, older brothers, aunts, uncles and several cousins. I told this sad story to several young and older people, both Jews and Gentiles. The entire world must forever remember for the Holocaust in the memory of the 6 million Jews murdered by the Nazis. (Although "New Nazis", the "New Arrow Cross" in Hungary, Iran and other Thugs are claiming that the "Holocaust is a myth"....... This is the main reason that Israel must be very important for every Jewish person and for Gentiles as well.
Nemrég meghalt szomszédom válaszolta arra a kérdésemre, mióta lakik a Tátra utcában, hogy 1944-ben Édesanyjával jöttek ide Budáról, biztosabb helyet remélve, és amikor a Tátra u. 36. elé értek, akkor vezették ki a lakókat a házból a nyilasok és indultak velük valamerre. Bementek a házba, amikor elment a menet, de a házmester figyelmeztette őket, hogy a lakásokban még vannak keresgélő nyilasok, bújjanak el a mosókonyhában a kádak mögé. Majd szólni fog, ha tiszta a levegő.
Az Akácfa u. 43. is csillagos ház volt, ide költöztünk édesanyámmal 1944 júniusában, mert itt laktak a nagyszüleim Tannenbaum Rezső és Róza, Margit leányukkal. Később ideköltözött édesanyám két nővére és egyikük férje. Nagynénémékkel és nagybátyámékkal nyolcan laktunk egy kis, 2 és fél szobás lakásban és már alig volt mit ennünk. Innen jártam sárga karszalaggal a Madách gimnáziumba, amíg lehetett.
Október 13-án édesapám, Weisz István kapott 2 vagy 3 napos szabadságot a munkatáborból, a nyilas puccs napján, 15-én innen indult vissza munkaszolgálatra az egységéhez, de útközben a nyilasok elfogták és félig agyonverve tántorgott vissza ebbe a házba. Két nap múlva újra elfogták, és innen hurcolták Buchenwaldba, ahonnan már nem tért vissza. Ma kívülről a ház szépen van restaurálva, de belül ugyanolyan, mint volt. A ház később a gettó területén belül esett.
Amikor híre jött, hogy a pesti zárt gettót fel szándékoznak gyújtani, az Akácfa utca 43-ba novemberben értünk jött egy nyilasnak álcázott ellenálló, átszöktetett minket, és átkísért nyolc családtagot a Szent István park 25. alatti védett házba. Ekkor 13 éves voltam. Itt várt ránk már a nővérem és kilencedmagammal elfoglaltunk egy sarkot egy első emeleti lakásban, egy szoba sarkában. A lakásban legalább még 4 család lakott, az ablakok ki voltak törve, kint sokszor -15 fok volt. Már minden bútort eltüzeltünk és alig volt valami ennivalónk. A vízvezetékek is csak a pincében működtek. A nyilasok két alkalommal gyűjtöttek össze bennünket a ház előtt azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy az alig 80 lépésre lévő Dunába lőjenek. Mindkét alkalommal a szomszéd házban élő nyilasvezérre hivatkoztunk, erre visszaengedtek. Január 15-én foglalták el az oroszok az épületet, de még sokáig nem volt hová mennünk és tovább éheztünk legalább ’45. február-márciusig.
Nyilasok portyáztak áldozatok után és be akartak jutni a házba, amire a honvédtiszti egyenruhájában, oldalán pisztolytáskával a kapuhoz siető Tóth Mihály készségesen felajánlotta nekik, hogy jöjjenek csak bátran, ám ahhoz előbb őt le kell lőniük. Egy honvédtiszt lelővése már nem fért bele a bátorságukba.
Elmondások alapján ez több alkalommal megismétlődött, ezért a házból senkit nem tudtak elvinni a nyilasok. A ház lakóinak - beleértve az egyetlen ma is élő zsidó túlélőnek, egykori lakónak, aki Indiából jött el a jeles alkalomra - kezdeményezésére 2013-ban állítottak emléket Tóth Mihály honvéd vezérőrnagynak.
Az első emeleten lakott nagybátyám Lovas Sándor ujságíró, aki innen vonult munkaszolgálatra 1942-ben. Másállapotos felesége itt érte meg a felszabadulást és miután férje nem tért haza a szovjet fogságból,1946-ban az időközben megszületett Iván fiával Kubába távozott, ott élő édesapjához és bátyjához.
A XI. Siroki utca-Váli utca sarkán jelölt helyen a Budai Izraelita Hitközség „Baracs Károly” elemi iskolája volt található a XI. Váli u. 6. címen. Az iskola alapításának dátuma: 1928.
A csillagos házba költöztetéskor az Akadémia u. 7. II. emeleti lakását jelölték ki számunkra. Anyám, az ő szülei, húgom és én mentünk oda, ahol egy szűkös szobánk volt, de legalább együtt lehettünk. A lakás eredetileg Nagyanyám bátyjáé, dr. Fillenz Károlyé volt. Rengetegen zsúfolódtunk itt össze, nagyjából 38-40 ember, többségük rokon volt. A ház többi lakóit csak látásból ismertük, emlékszem egy Adler nevű családra.
A Horthy-proklamáció óriási örömöt okozott, ám másnap már betörtek a házba a nyilasok, és minden 16 és 60 év közötti férfit leparancsoltak az udvarba. Nagyapát és Károly bácsit, valamint a lakásban lévő összes férfit elvitték. Soha nem tértek vissza. Adler volt a házból az egyedüli, aki megúszta és hazatért. Tőle tudtuk meg, hogy Dachauba vitték őket, és az időseket a megérkezésük órájában megölték.
Néhány nap múlva az újból megjelenő nyilasok – fiatal, tizenéves fiúk – a nőket terelték össze. Anyánkat is elvitték. Borzalmas, rettegéssel teli három nap múlva Anyánk hazaérkezett. Az óbudai téglagyárba vitték őket. Ezrével voltak ott kétségbeesett lányok, asszonyok. Anyánkat egy távoli rokon mentette ki, aki cionistaként működött, nem viselt sárga csillagot, mentett, ahol tudott. A feleségéért ment a téglagyárba, s mivel jól ismerte Anyámat, őt és velük együtt még néhány nőt sikerült kihoznia. A csillagos ház szinte egészen kiüresedett. Mi sem mertünk ott maradni.
Rokoni útbaigazítás után a Pozsonyi út 40-ben kötöttünk ki, amely svájci védettség alatt állt. Az Akadémia utcai ház, ahogyan a fotó is mutatja, szép, nagypolgári lakásaival az utca egyik legelegánsabb háza volt. Hozzá fűződő emlékeim miatt mégsem ez a szépség maradt meg bennem, hanem az ott átélt rémségek, tragédiák, számos öngyilkosság, végül szeretteink elhurcolása.
Én a szüleimmel és a család itthon maradt tagjaival, ha jól emlékszem talán 12-en, a VII. Dohány utca 46. szám alatti csillagos házban laktunk, a nagynéném lakásában. 8 éves voltam és muszáj volt felnőttnek lennem.