Reflexiók - Időrendben
Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!
2014. február 19., szerda
12 éves voltam, amikor a németek megszállták Budapestet. Itt, ebben a házban éltem nagyszüleimmel, Deutsch Árpáddal és Etellel, valamint bátyámmal, Komlós Róberttel. Ebből a házból vitték el a halálba nagyapámat, innen kerültünk - nagy viszontagságok után – vissza, amikor már gettó volt, miután megjártuk a svájci „védettházat” (ahonnan kis híján a Szent István téri Duna-szakaszba lőttek minket - ez egy külön rémálom), a Légrádi Károly (Balzac) utca 43-as számot. Dob utca 11! Szerettem ezt a kétemeletes házat. Szinte minden szomszédunkra névről emlékszem. Keresztények, zsidók, valamennyien jól megvoltunk egymással. Együtt fociztunk egy rongylabdával a sárgakockás udvaron... Amíg a nyilas pribékek nem szakították meg ezt az idillt. Nem sokan tértek vissza a ház lakói közül. Bretschneiderék, Barnáék, Schmidték és a többiek!
A Dob utca 11-be egy nagyon jó barátom költözött át a kényszer miatt családjával a Dob utca 10-ből: Katz család. A szülők és ha jól emlékszem, 5 gyerek. A barátom akkor 13 éves volt (Karcsi), aki 1947-ben Izraelbe alijázott. Sajnos ma már csak egy testvére él, Regina (Sula) Szép emlékeim vannak Róluk, már ami akkoriban lehetségesek lehettek! De mi akkor voltunk gyerekek!
Emlékezem: Apukám valahol Oroszországban „védte a hazát”, anyukám 2 gyerekkel egyedül itthon a rettenetben. …És akkor egy csúnya napon vért köpött, és megállapították a tüdőbajt. Valahol Zuglóban, most is áll az a féltornyú zuglói templom aminek közelébe költöztettek minket, édesanyámat ilyen állapotban, ez volt az első csillagos ház.
Nagyanyánk sietett a segítségünkre. Anyukám a János kórházba került, s mi gyerekek a nagyival a Népszínház utca 30. alatt lévő immár második csillagos házba „ költöztünk”. Azért írom az idézőjelet, mert ez nem költözés volt, hanem vittük, amit bírtunk - az öreg nagyik, és mi a 4 éves húgom és én.
Akkor már túléltem azt a megaláztatást, hogy egyik nap, - amikor még járhattunk suliba - nem volt rajtam a kabát, nem látszott a sárgacsillag. Anyukámat ezért elvitték a rendőrségre, megverték. Talán ezért köpött később vért?
A Népszínház utcai„ lakás”: 14 felnőtt és 2 gyerek összezsúfolva egy két szobásnak nevezett lakásban. Kijárási tilalom volt, ezért a nagyinak mindig rohannia kellett, hogy elérjen a János kórházig és vissza. A kórházban alig volt mit enni, ezért a nagyinak el kellett dönteni, hogy anyu betegen, vagy mi gyerekek együnk. Az ablakok a mai II. János Pál pápa térre néztek, ott volt levegőnk.
Volt jó is. Én mindig tanár akartam lenni és ott a csillagos házban a melléklépcsőn iskolást játszottunk. Szerelmesek is voltunk - a magunk 9 éves módján. Ha légiriadó volt mi nem mehettünk le a pincébe, így fent az emeleten vártuk a stukákat és a bombát.
Aztán jött a többi borzalom: 1944. október 15. Reménykedve hallgattuk az eseményeket, de hamar ÉBREDNI kellett, mert másnap már hajtottak is a Tattersalba - a mai lóversenypályára.
A nagybátyámat, aki akkor volt 75 éves, lerúgták a lépcsőn. Egész éjjel ott álltunk a pályán, ÁLLTUNK, nagyinak a 4 éves húgom volt a karjában, akit pisztollyal fenyegettek, mert a gyereknek megtetszett a csillogó tárgy. Két éjszaka telt el így, és mire hazamentünk, a lakást kifosztották .
A spájzban volt a szögön a lisztes és darás zacskó, de ezek kívülről tapintva egyformák voltak, és a nagyi a darást kapta le. Napokig vízben főtt darát ettünk. Olvasni minden nap kellett - villany nélkül - és a nagyi fejből tanított verseket. Ezért lettem magyar szakos tanár? Persze mindennaposak voltak a razziák, és ilyenkor amit még találtak a lakásban, elvitték. Ezek magyar nyilasok voltak!
Így „ éltünk” november végéig, amikor megkezdődött a gettósítás. Végighajtottak minket a Népszínház és Rákóczi úton, egészen be a Klauzál térig. Ott vették el a babámat és a kis kosaramat. Ez fájt a legjobban akkor. 1944 november végétől „éltünk” a pesti gettóban, razziák, éhezés, betegség közepette. A pincébe beesett egy bomba és onnan menekítették ki a 4 éves húgomat. Oda menekültek a csapatuktól lelépett muszosok. Ott loptam életemben először és utoljára valami konzervet, és ezért még ki is kaptam a nagyitól.
Két hónap gettóban, Budapest ostrom gyűrűben. 1945. január 18-án szabadultunk fel. Engem és az életben maradottakat oroszok szabadítottak fel. Letépték a sárga csillagot és kenyeret adtak. És hogy mi volt ezután - az is történelem - de ez az én történelmem.
Édesanyám meghalt 31 évesen, a nevelőmamám Auschwitzból jött vissza. 52 családtagom tűnt el, köztük a nagyapám is, ő még a csillagos házból. A lányom soha nem nyaralt vidéken - nem élt ott már senki sem. Én itt maradtam Vörösmartyt tanítani, a húgom 45 éve elment innen nagyon messzire. Ő volt az okosabb?!
Miért nem lázadtunk? Kedves maiak! Öregek, gyerekek fegyverekkel szemben?
Ma legalább felemelem a szavam és azt hiszem ez is valami. Ennyit tudok most. Kérdezzetek!
Édesanyám élt itt második férjével, öcséimmel és egy nagy családdal - 1947-től mi is bátyámmal. Szép, 3 emeletes épület az Izabella utca sarkán. A lakás igen nagy volt, hiszen négy család lakta. Innen vitték munkaszolgálatba már 1941-ben az egyik fiút, Hegedűs Istvánt, aki soha nem tért vissza! Innen deportálták Édesanyámat Lichtenwörtbe, férjét munkaszolgálatba, anyósát innen terelték és lőtték a Dunába!
A Pozsonyi út 16-ban laktam, ami csillagos ház lett. 14 éves voltam. A kétszobás lakásunkban 40-en voltunk, ebből 5-en gyerekek. A házunk kapuját az ott lakó idősebb férfiak őrizték. A háznak nyilas légóparancsnoka volt, aki beengedte a nyilas suhancokat, sőt egy idősebb hölgyet a szép lakása miatt elvitetett a nyilasházba. A nyilasok többször vittek el embereket akikről soha többé nem hallottunk. 40-en voltunk egy-két szobás lakásban mamák és gyerekek és idős férfiak. Kapuőrséget tartottak, de nem sokat ért, ők is veszélybe kerültek.
A Kazinczy u. 10. I. 6-ban kaptunk lakást 1992-ben. Ebben a lakásban megtaláltunk 2 apró emléket a Bán családtól, akik - a házmester elmondása alapján - a vészterhes időkben ott laktak. Az ajtófélfán ott volt még a mezüze, benne a kis Tóra-idézettel és az ablaküvegen egy gyerekes írással belekarcolt név: Bán Miklós. Mint megtudtuk a házmestertől, Bán Miklós felnőttként hazalátogatott Amerikából és megnézte gyermekkora színhelyét.
Édesanyám lakott ott az első férjével. A háromszobás lakásban 32-en laktak. Onnan deportálták a nőket október 23-án.
Az édesanyámmal és fiútestvéremmel Budapest német megszállása (1944. március 19.) után költöztettek minket a Hernád utca 40. szám alatti csillagos házba. Decemberben menetben vonultunk a budapesti gettóba, a Nyár u. 12. vagy 14. szám alatti házba, amely mellett egy fából készült fal állt. 1945. január 16-án az orosz hadsereg szabadított fel minket.
A kevésnél is kevesebb, amit tudok erről a házról. Csak apró részletek. 6 éves voltam.
Anyámmal bujkáltunk, hamis papírokkal márciustól, lévén apámat március 21-én internálták Kistarcsára. 18 helyen laktunk. Hogy honnan és kik vittek ebbe a házba, azt nem tudom. 24-en voltunk a kicsi lakásban, anyámmal és ismeretlenekkel, az előszobában szorosan feküdtünk a földön. Nagyon éhesek voltunk, az asszonyok találtak némi lisztet, tojásport és darálatlan mákot és valamilyen mákos tésztát csináltak.
Másnap szóltak anyámnak, hogy egy német várja lent, menjen le. Valter állt ott, karon fogta és azt mondta ezt a házat ma viszik a Dunába, percnyi időnk sincs és elvitt a Zsidókórházba egyetlen éjszakára. Valter, nagyapám egy lekötelezettje segített, ő „adta” mellénk Valtert, aki 17 évesen szökött az SS-be, rájött, hogy hol van, megpróbált segíteni, akinek tudott, elmesélte, hogy mi történik Auschwitzban, valószínűleg leleplezték és kivégezték, mert eltűnt.
A felsorolt csillagos házak közt néhány hely dereng, anyám hagyatékában egy cetli néhány címmel, de a többi házból sem emlékszem használható részletre.
Leánykori neve Légrády Károly utca volt. A IV.emeleten lakott nagymamám, az ő lakásába költöztek szüleim és húgom, mialatt én munkaszolgálatban voltam. Innen vitték munkára édesapámat (55 éves) és húgomat (15 éves). Apám megszökött, húgom Dachauból került vissza 1945. juniusában.
Horn Ede (Weiner Leó) utca 3. Édesapám lakott itt második feleségével, ahonnan Őt vitték munkaszolgálatba, és állapotos feleségét Terezienstadtba, ahonnan nem tért haza soha! Sokszor járunk Pestre feleségemmel és szinte mindig ellátogatunk ezekbe az épületekbe, és a Dob utca 38-ba is, ahol Ő élte túl a borzalmakat.