Reflexiók - Időrendben
Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!
2014. február 19., szerda
Édesanyám lakott ott az első férjével. A háromszobás lakásban 32-en laktak. Onnan deportálták a nőket október 23-án.
Én a Szív utca 28-ban laktam a nagyanyámékkal, mivel az apám munkaszolgálatos volt, anyám pedig az óbudai téglagyárban volt. A Szív utca 26-ot jelölték meg csillagos háznak, ezért jelentős ráfizetéssel el kellett cserélni az első emeleti utcai háromszobás lakást egy földszinti udvari kétszobásra. Soha nem kaptuk vissza! Ha jól emlékszem a 3. emeleten lakott a házparancsnok, egy nyilas.
A kevésnél is kevesebb, amit tudok erről a házról. Csak apró részletek. 6 éves voltam.
Anyámmal bujkáltunk, hamis papírokkal márciustól, lévén apámat március 21-én internálták Kistarcsára. 18 helyen laktunk. Hogy honnan és kik vittek ebbe a házba, azt nem tudom. 24-en voltunk a kicsi lakásban, anyámmal és ismeretlenekkel, az előszobában szorosan feküdtünk a földön. Nagyon éhesek voltunk, az asszonyok találtak némi lisztet, tojásport és darálatlan mákot és valamilyen mákos tésztát csináltak.
Másnap szóltak anyámnak, hogy egy német várja lent, menjen le. Valter állt ott, karon fogta és azt mondta ezt a házat ma viszik a Dunába, percnyi időnk sincs és elvitt a Zsidókórházba egyetlen éjszakára. Valter, nagyapám egy lekötelezettje segített, ő „adta” mellénk Valtert, aki 17 évesen szökött az SS-be, rájött, hogy hol van, megpróbált segíteni, akinek tudott, elmesélte, hogy mi történik Auschwitzban, valószínűleg leleplezték és kivégezték, mert eltűnt.
A felsorolt csillagos házak közt néhány hely dereng, anyám hagyatékában egy cetli néhány címmel, de a többi házból sem emlékszem használható részletre.
A II. Széll Kálmán tér 10. számú házban lakott két tulajdonosa, Dr. Balkányi Kálmán (feleségével, Vészi Edittel és gyermekeikkel) és testvére, Balkányi Béla. Ebbe a házba költözött be például Márkus Andor is (feleségével, Vészi Lenkével és gyermekeikkel). Béla „nem jött vissza”. A többiek szerencsére túlélték, nagyrészt bujkálásban, ’45 után különböző időben, de kivétel nélkül emigráltak: Párizs, London, Buffalo. Anyai ágon rokonaim, Márkus Annát (Anna Mark festőművész, Párizs) kérdeztem. Dr. Márkus Gábor (rákkutató, Buffalo) írásának részletei (testvére, Anna kiegészítésével) arra utalnak, hogy más rokon és ismerős családok is voltak ebben a házban, további sorsukról nem tudunk többet.
(...) „A legrosszabb az volt, amikor a zsidóknak át kellett költözniük bérházakba, melyeket egy nagy sárga csillaggal jelöltek meg: zsidóházak. Mivel a ház, melyben mi laktunk, nem lett zsidóházzá, el kellett költöznünk. Nagybátyám, Balkányi Kálmán háza a budai oldalon zsidóház lett, és így mi odaköltöztünk. Kissé zsúfolt körülmények között laktunk, de legalább a család még együtt volt. (...).”
(...) „Ebben az időben, tehát 1944 nyarán, egy koncentrációs tábort állítottak fel Budapesten a Süketnéma Intézet területén.(...) Sokan úgy érezték, hogy jobb volna talán visszamenni a zsidóházakba, mint ott maradni a Gestapo által őrzött táborban. Furcsa módon ez lehetséges volt, és a mi családunk visszament Kálmán nagybátyám zsidóházába, Budára. Most viszonylagosan nyugodt idők következtek, mely alatt a magamfajta fiatal zsidók közmunkát végeztek Budapest környékén.(…)”.
Anna írja: (...) „Rövid ideje voltunk a zsidóházban, mikor jöttek a nyilasok és az egész házból az összes férfit elvitték. Egy hátizsákot lehetett vinni (ami mindenkinél mindig összecsomagolva állt)....Pár napra rá megjelentek a plakátok, hogy minden 16 évet betöltött nőnek (nem tudom, mi volt a felső korhatár) be kellett vonulni hátizsákkal egy bizonyos napon a Vérmezőre (...) bevonultunk, Csomádra és Imreházára vittek minket, tankcsapdákat ásni (...). Cirka három hét után azt mondták, hogy leszerelünk és elindítottak minket (...). A nyilasok átadtak a csendőröknek. A csendőrök bevittek a pünkösdfürdői strandra, ahol kis kabinházacskák voltak, előreálló tetővel. Ez egy gyűjtőtábor volt, ahol férfiak is voltak. Keresni kezdtünk valakit a Széll Kálmán téri házból és találtunk is, és így eltaláltunk Papához és hozzád.”
Márkus Andort és Gábort Petényi Géza mentette ki a menetből, Anna és Balkányi Zsuzsi maguk elmenekültek a sorból.
Leánykori neve Légrády Károly utca volt. A IV.emeleten lakott nagymamám, az ő lakásába költöztek szüleim és húgom, mialatt én munkaszolgálatban voltam. Innen vitték munkára édesapámat (55 éves) és húgomat (15 éves). Apám megszökött, húgom Dachauból került vissza 1945. juniusában.
12 éves voltam, amikor a németek megszállták Budapestet. Itt, ebben a házban éltem nagyszüleimmel, Deutsch Árpáddal és Etellel, valamint bátyámmal, Komlós Róberttel. Ebből a házból vitték el a halálba nagyapámat, innen kerültünk - nagy viszontagságok után – vissza, amikor már gettó volt, miután megjártuk a svájci „védettházat” (ahonnan kis híján a Szent István téri Duna-szakaszba lőttek minket - ez egy külön rémálom), a Légrádi Károly (Balzac) utca 43-as számot. Dob utca 11! Szerettem ezt a kétemeletes házat. Szinte minden szomszédunkra névről emlékszem. Keresztények, zsidók, valamennyien jól megvoltunk egymással. Együtt fociztunk egy rongylabdával a sárgakockás udvaron... Amíg a nyilas pribékek nem szakították meg ezt az idillt. Nem sokan tértek vissza a ház lakói közül. Bretschneiderék, Barnáék, Schmidték és a többiek!
A Dob utca 11-be egy nagyon jó barátom költözött át a kényszer miatt családjával a Dob utca 10-ből: Katz család. A szülők és ha jól emlékszem, 5 gyerek. A barátom akkor 13 éves volt (Karcsi), aki 1947-ben Izraelbe alijázott. Sajnos ma már csak egy testvére él, Regina (Sula) Szép emlékeim vannak Róluk, már ami akkoriban lehetségesek lehettek! De mi akkor voltunk gyerekek!
Édesanyám élt itt második férjével, öcséimmel és egy nagy családdal - 1947-től mi is bátyámmal. Szép, 3 emeletes épület az Izabella utca sarkán. A lakás igen nagy volt, hiszen négy család lakta. Innen vitték munkaszolgálatba már 1941-ben az egyik fiút, Hegedűs Istvánt, aki soha nem tért vissza! Innen deportálták Édesanyámat Lichtenwörtbe, férjét munkaszolgálatba, anyósát innen terelték és lőtték a Dunába!
Elhunyt édesanyám szül. M. Ida (Baba) emlékére szeretnék hozzászólni. Ő is a „csillagos házak” egyikében - a Teleki tér 10-ben - lettek összegyűjtve egész családjával, ma is élő nagynénémmel, szül. K. Rozáliával együtt. Sajnos kevesen maradtak meg a családból. Innen lettek hárman, édesanyám K. I. Baba és nagynénéim- szerencsére együtt deportálva Ravensbrückbe. Mivel együtt vittek el őket, tudtak egymásnak erőt adni a borzalmakat túlélni. Édesanyám 2011. október 1-jén elhunyt. Élete végéig kedélyét és életkedvét nem vesztette el.
A Kazinczy u. 10. I. 6-ban kaptunk lakást 1992-ben. Ebben a lakásban megtaláltunk 2 apró emléket a Bán családtól, akik - a házmester elmondása alapján - a vészterhes időkben ott laktak. Az ajtófélfán ott volt még a mezüze, benne a kis Tóra-idézettel és az ablaküvegen egy gyerekes írással belekarcolt név: Bán Miklós. Mint megtudtuk a házmestertől, Bán Miklós felnőttként hazalátogatott Amerikából és megnézte gyermekkora színhelyét.
Innan vitték el a nyilas pártszolgálatosok anyai nagyanyámat, özv. Stark Árpádné Braun Olgát 1944. december 29-én.