Reflexiók - Időrendben
Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!
2014. február 19., szerda
Édesanyám élt itt második férjével, öcséimmel és egy nagy családdal - 1947-től mi is bátyámmal. Szép, 3 emeletes épület az Izabella utca sarkán. A lakás igen nagy volt, hiszen négy család lakta. Innen vitték munkaszolgálatba már 1941-ben az egyik fiút, Hegedűs Istvánt, aki soha nem tért vissza! Innen deportálták Édesanyámat Lichtenwörtbe, férjét munkaszolgálatba, anyósát innen terelték és lőtték a Dunába!
Elhunyt édesanyám szül. M. Ida (Baba) emlékére szeretnék hozzászólni. Ő is a „csillagos házak” egyikében - a Teleki tér 10-ben - lettek összegyűjtve egész családjával, ma is élő nagynénémmel, szül. K. Rozáliával együtt. Sajnos kevesen maradtak meg a családból. Innen lettek hárman, édesanyám K. I. Baba és nagynénéim- szerencsére együtt deportálva Ravensbrückbe. Mivel együtt vittek el őket, tudtak egymásnak erőt adni a borzalmakat túlélni. Édesanyám 2011. október 1-jén elhunyt. Élete végéig kedélyét és életkedvét nem vesztette el.
A Kazinczy u. 10. I. 6-ban kaptunk lakást 1992-ben. Ebben a lakásban megtaláltunk 2 apró emléket a Bán családtól, akik - a házmester elmondása alapján - a vészterhes időkben ott laktak. Az ajtófélfán ott volt még a mezüze, benne a kis Tóra-idézettel és az ablaküvegen egy gyerekes írással belekarcolt név: Bán Miklós. Mint megtudtuk a házmestertől, Bán Miklós felnőttként hazalátogatott Amerikából és megnézte gyermekkora színhelyét.
Az édesanyámmal és fiútestvéremmel Budapest német megszállása (1944. március 19.) után költöztettek minket a Hernád utca 40. szám alatti csillagos házba. Decemberben menetben vonultunk a budapesti gettóba, a Nyár u. 12. vagy 14. szám alatti házba, amely mellett egy fából készült fal állt. 1945. január 16-án az orosz hadsereg szabadított fel minket.
Az Erzsébet körút 34-ben laktak anyai nagyszüleim: Katz Miksa és nagyanyám Róth Frida Fájge. Velük élt fiúk Sándor (1913), József (1915) és Ede Tibor (1921). Akkor már mindhárman halottak - a két idősebb Ukrajnában, a legfiatalabb Borból hazafelé pusztult el '44 októberében. Nagyapám textilüzletet tartott fenn a Kálvária téren unokatestvérével, Káldor bácsival. Az Erzsébet körúti ház a jómódú ... családé volt, akiknek a bejárat két oldalán textilüzletük volt (A házat és a textilüzletet tulajdonosáról „Spitz háznak” nevezték. Jó lenne többet megtudni a családról). Egyikben ruhaanyagot, másikban lakástextilt árultak (a mai napig ugyanaz a profilja). Középső nagybátyám ebben a boltban volt segéd. Ő munkaszolgálatba menetele előtt megházasodott, el is költözött otthonról albérletbe, de hamarosan elvitték és odaveszett. Felesége 1980-ban halt meg. Sándor nagybátyám odahaza dolgozott egy tűzőgépen pauszpapírra hímzésmintákat rajzolt. Tibor még valamilyen mesterséget tanult. Nagyapám a házban lévő zsinagógának volt felügyelője. Ablakukból leláttunk a hátsó udvarra, ahol szukkot-sátrat állították. A templom - emlékeim szerint - úgy ötven ember befogadására volt alkalmas. Emlékszem Szimhát tóra idején mi, gyerekek kis zászlócskákkal jártunk körbe és énekeltünk. A szomszéd lakásban fiatal házaspár lakott sok gyerekkel. Minden évben új született, pisi-szag és gyereksírás jött ki tőlük. A háború után nem jöttek vissza a lakásba, sorsuk ismeretlen maradt. Nagyapámék ortodox háztartást vittek, sokszor vittem a Dob utcai pékhez a szombati sóletet. A házban lift is működött, ami arról vált hírhedtté, hogy egy fiatal nő lezuhant a liftaknába és szörnyet halt. Nagyszüleim a gettó területén túlélték a vészkorszakot. Nagyapám '45 decemberében halt meg 58 éves korában.
Horn Ede (Weiner Leó) utca 3. Édesapám lakott itt második feleségével, ahonnan Őt vitték munkaszolgálatba, és állapotos feleségét Terezienstadtba, ahonnan nem tért haza soha! Sokszor járunk Pestre feleségemmel és szinte mindig ellátogatunk ezekbe az épületekbe, és a Dob utca 38-ba is, ahol Ő élte túl a borzalmakat.
Innan vitték el a nyilas pártszolgálatosok anyai nagyanyámat, özv. Stark Árpádné Braun Olgát 1944. december 29-én.
A Teréz krt. 7-ben élt és szabadult fel a családom. Én 3 éves voltam. Az oroszok a Nyugati pályaudvarnál voltak, mikor bementek a német katonák a házba. Arra a kérdésre, hogy van-e itt zsidó, azt a feleletet kapták, hogy csak német munkások vannak. A németek fáradtak voltak, ettek, elaludtak. A házból a kifúrt alagúton keresztül elment 3 ember a szomszéd házba, onnan a Nyugatihoz, és átvitték az oroszokat a házba. Ez volt a háznak és nekem is a felszabadulás.
Én se Apámat, se egyik nagyszülőmet nem ismertem. Anyai nagyszüleim szerencséjükre még a vészkorszak előtt meghaltak, apai nagyanyám apám testvéreivel még időben kimentek Amerikába, őket képről láthattam. Apám születésem után munkaszolgálatos lett, majd 1945 januárjában Buchenwaldban megölték. Anyám, a bátyám és én a Pozsonyi úti csillagos házban voltunk és csak nagy szerencsével úsztuk meg a Dunába lövést, aztán gettóba kerültünk és ott szabadultunk fel. Én még 2 éves se voltam, így szerencsére semmire se emlékszem, a bátyám kiskamasz lévén (9 éves volt) viszont sok mindenre.
Itt születtem 1934-ben (Erdélyi u. 19. szám, 2 emelet 3.). Itt éltem első 10 évemet teljes családi körben. 1944 júniusában lett csillagos ház. Október 16-án a nyilas hatalomátvétel után a nyilasok betörtek a házba. Egy félbolond fiút helyben kivégeztek, a lakókat feltartott kézzel kivezényeltek az utcára es végig masíroztattak minket ilyen módon (Azt hiszem, hogy Nefelejcs útnak hívták- nem vagyok biztos benne) egy házba, ahol betettek egy másik idegen lakásba, miután az udvaron várakoztunk és elvették az emberektől, akiken volt ékszer. De egész éjjel vakaróztunk, mert a lakás tele volt poloskával. Kb. 2-3 nap múlva a nyilas kíséret visszavitte a csoportot az Erdélyi utca 19-be.Mint később megtudtuk, a nyilas vezér szeretője lakott ebben a házban és ide jött pihenni. Ezzel szerencsénk volt.
Majd novemberben mindenkinek a gettóba vagy védett házba kellet költözni. Anyám, testvére, én és a kishúgom a Sziget u. 40-ben találtunk helyet egy szobában, ahol több család is lakott, négyen egy ágyban aludtunk. Látva a lehetetlen zsúfoltságot, sikerült elhelyezni engem és testvéremet egy református intézetbe. Ott vészeltük át a háborút. Közben Anyámat és testvéré Bergen-Belsenbe deportálták december elején. Fájdalmas emlékek.
Remélem, valaki talán még elolvassa a sorokat, és érintkezésbe lép velem, mert senkiről nem tudok azóta.