Reflexiók - Időrendben
Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!
2014. február 19., szerda
Én a szüleimmel és a család itthon maradt tagjaival, ha jól emlékszem talán 12-en, a VII. Dohány utca 46. szám alatti csillagos házban laktunk, a nagynéném lakásában. 8 éves voltam és muszáj volt felnőttnek lennem.
Nemrég meghalt szomszédom válaszolta arra a kérdésemre, mióta lakik a Tátra utcában, hogy 1944-ben Édesanyjával jöttek ide Budáról, biztosabb helyet remélve, és amikor a Tátra u. 36. elé értek, akkor vezették ki a lakókat a házból a nyilasok és indultak velük valamerre. Bementek a házba, amikor elment a menet, de a házmester figyelmeztette őket, hogy a lakásokban még vannak keresgélő nyilasok, bújjanak el a mosókonyhában a kádak mögé. Majd szólni fog, ha tiszta a levegő.
My family and myself were in the "Csilagos haz", Wesselenyi utca 61 in 1944. We were cramped in a small apartment on the second floor with two other families. We were five of us, I was only 10 years old and it was very difficult and suffering for all of us. My father was only able to work on selected days and we just hardly made it. On October 19th the Arrow Cross thugs took my father and that was the day when I saw my beloved father the last time. He was killed by the Arrow Cross. On November 1st with the help of my late uncle who worked in the Swedish Embassy we were able to escape and my younger brother and I were placed in a "safe house" in Lonyai utca 9, which house had Swedish protection. My mother and older sister were placed in a Catholic Convert which was also "protected" by the Swedish Embassy. Raul Wallenberg was the hero and I vividly recall that one day in November Raul Wallenberg personally came to save us from the Arrow Cross thugs. Mid December 1944 we had to escape from the "safe house" because the most horrible Arrow Cross thugs wanted to take us. My mother felt that we should walk to the Ghetto. While we walked in the city the Arrow Cross members stopped us and transported us to one of their "Terror House" which was on Andrassy ut 47 (near the Octogon). The Arrow Cross Thugs were the most primitive murderers and as a 10 year old I saw just killing, blood and the worst human suffering. After almost 70 years I'm still suffering from that unbelievable experience!
From Andrassy Ut 61 in early January, 1945 the Arrow Cross were taking us to the Danube for execution but the leading Arrow Cross member was drunk and the older people in the group convinced the Arrow Cross guy (Nyilas) to walk us into the Ghetto. January 18, 1945 the Russians liberated the Ghetto and we were the few lucky survivors. During the Holocaust (Veszkorszak) I lost 17 of my immediate family, my father, older brothers, aunts, uncles and several cousins. I told this sad story to several young and older people, both Jews and Gentiles. The entire world must forever remember for the Holocaust in the memory of the 6 million Jews murdered by the Nazis. (Although "New Nazis", the "New Arrow Cross" in Hungary, Iran and other Thugs are claiming that the "Holocaust is a myth"....... This is the main reason that Israel must be very important for every Jewish person and for Gentiles as well.
Nyilasok portyáztak áldozatok után és be akartak jutni a házba, amire a honvédtiszti egyenruhájában, oldalán pisztolytáskával a kapuhoz siető Tóth Mihály készségesen felajánlotta nekik, hogy jöjjenek csak bátran, ám ahhoz előbb őt le kell lőniük. Egy honvédtiszt lelővése már nem fért bele a bátorságukba.
Elmondások alapján ez több alkalommal megismétlődött, ezért a házból senkit nem tudtak elvinni a nyilasok. A ház lakóinak - beleértve az egyetlen ma is élő zsidó túlélőnek, egykori lakónak, aki Indiából jött el a jeles alkalomra - kezdeményezésére 2013-ban állítottak emléket Tóth Mihály honvéd vezérőrnagynak.
(1945). január l5-én vagy l7-én razziáztak a nyilasok a pincében. Nagyapám Erdős Ferenc, első világháborús hadirokkant – a fél szemét otthagyta Isonzónál – nem volt hajlandó se sárga csillagot felvarrni, se a gettóba bemenni, lebukott. Ott volt még egy béna nő, akit öreg édesanyja ápolt. A két idős embert elvitték, soha többet nem hallottunk róla. Négy óra múlva már az oroszok ott voltak a házban. A béna nő maradt és olyan sokkot kapott, hogy ismét tudott járni.
Itt lakott Weisz Artúr és felesége. A házaspár már régen Párizsban élt és a németek elől menekült „haza”. Nem tudom, hogy később hol bujkáltak, de visszatértek Párizsba, ahol nagyon menő bőrdíszműves műhelyük volt.
A XI. Siroki utca-Váli utca sarkán jelölt helyen a Budai Izraelita Hitközség „Baracs Károly” elemi iskolája volt található a XI. Váli u. 6. címen. Az iskola alapításának dátuma: 1928.
Az első emeleten lakott nagybátyám Lovas Sándor ujságíró, aki innen vonult munkaszolgálatra 1942-ben. Másállapotos felesége itt érte meg a felszabadulást és miután férje nem tért haza a szovjet fogságból,1946-ban az időközben megszületett Iván fiával Kubába távozott, ott élő édesapjához és bátyjához.
2014. február 18., kedd
A Király utca 54. lakóház tulajdonosa nagyapám, Weisz Emil volt, aki családjával együtt a ház Király utcai oldalán, a II. emeleti ötszobás lakásban lakott. A család az akkor 75 éves Weisz Emil családfőből, feleségéből (született Bielitz Teréz, 61 éves) és a három felnőtt gyermekükből (a 29 éves Lili Leonore, a 28 éves Edith Marie és 26 éves Franz Karl) állt.
A ház lakóinak döntő többsége zsidó volt, akik sárga csillag viselésére voltak kötelezettek 1944. április 5. napjától (1240/1944. M. E. számú rendelet alapján). Miután a házat 1944. június 15-én – 2680 további budapesti házzal együtt, Budapest polgármesterének a 523.926/1944. XXI. számú leiratával – a „csillagos ház” státuszába sorolták be. A nem-zsidó minősítésű lakók elköltöztek a házból, és helyüket más házakból kiköltöztetett, valamint a visszacsatolt területekről (főként Erdélyből) érkezett zsidó családok foglalták el. Az ötfős családunk négy tagjának (az idős szülőknek és két lányuknak) az ötszobás lakásunk egyik szobájába kellett összehúzódnia, a másik négy szobát négy másik zsidó család részére jelölték ki lakóhelyül, az öt család részére közös konyha- és fürdőszoba használattal.
A házban anyám, Edith biztosította a helyet egy antifasiszta, többségében zsidókból álló, Schönherz Zoltán által vezetett kommunista csoport összejöveteleire. A csoport rendszeresen összejött a nagyszüleim lakásában. A csoport lebukott, Schönherzet 1942. július 6-án letartóztatták, kegyetlenül megkínozták a Horthy-rendőrség kihallgatói, szembesítették anyámmal és a csoport többi tagjával, de Schönherz nem tört meg, nem árulta el társait. A VKF (vezérkari főnök) különbírósága a csoport 13 tagját letartóztatta, Schönherzet halálra ítélték, és 1944. október 9-én kivégezték a Margit körúti fogház udvarán, anyámat 8 hónap internálásra ítélték, amit Nagykanizsán töltött le (de ez is egy külön történet…).
A család fiútagja, Franz Karl a háború előtt Svájcba ment, ahol a zürichi egyetemen vegyészmérnöknek tanult, így ő a háborút lényegében megúszta, csak egy néhány hónapot töltött svájci börtönben antifasiszta baloldali szervezkedés vezetése miatt. (Azonban 1950-ben koncepciós per alapján kivégezték majd utóbb rehabilitálták, de ez egy külön történet…)
Horthy Miklós kormányzó kiugrási kísérletét bejelentő beszéde (proklamáció) 1944. október 15-én hangzott el a rádióban. Az emberek először bíztak benne, hogy véget ért a háború Magyarország számára, a család két lánytagja (Lili és Edith) azonban alapos okkal tartott attól, hogy a német megszállók a kiugrást meg fogják akadályozni, és az eddigieknél is nagyobb baj vár az emberekre általában, és a zsidókra még inkább. Ezért a kabátjukról levágták a sárga csillagot, és kimentek az utcára (ami akkor főbenjáró bűnnek számított), és elmentek Lili férjének (a munkaszolgálatban lévő Virág László fogorvosnak) a Szervita téri rendelőjébe, a két idős szülő, Emil és Terus viszont a Király utca 54. szám alatti lakásban maradt. A két nőtestvér aggodalma nagyon hamar beigazolódott, amikor is megtörtént a németek által hatalomba segített Szálasi Ferenc vezette nyilas katonai puccs. A két nőtestvér a Szervita téri házban (a helyén ma a parkolóház van) lévő orvosi rendelőben bujkált (őket éjszakánként, az életét kockáztatva, a család ékszereiért cserébe Tóth Mihály ottani házmester látta el élelemmel, de ez megint egy másik történet…).
A Király utca 54. számú ház házmestere Hartmanné – a többségében zsidók által lakott házban népi németként, elkötelezett, nyilas érzelmű, besúgó – volt, aki a földszinten a kapuval szemben lakott és feljegyezte, ki mikor távozott vagy érkezett, hova jöttek vendégek, stb. Anyám és nővére elhatározták, hogy szüleiket kiszöktetik a Király utca 54-ből, ami nem volt egyszerű dolog a szülők idős korára, a zsidók kijárási tilalmára és a nyilas Hartmanné személyére tekintettel. A két nővér öccse, a Svájcban tanuló Franz Karl budapesti orvos barátja segített a szöktetésben. Egy mentőautóval este megállt a ház előtt, és mentőápolókkal, hordágyon vitték le nagyapámat a mentőbe, nagyanyám kíséretében. Hartmanné kiszaladt és kiabált az utcán, hogy nem vihetik el a nagyapámat, nem is beteg, és egyébként is kijárási tilalom van este a zsidók számára, de a mentőorvos (egyébként ő is zsidó volt) hajthatatlan maradt. Hartmanné végül beletörődött, hogy nagyapámat „kórházba viszik”, de akkor nagyanyám távozásába nem akart beleegyezni. Végül a mentőorvos mondta, hogy „reggel már a néni jön vissza, csak elkíséri a bácsit”. A mentő egyenesen a Szervita téri házba szállította nagyszüleimet, és ott csodával határos módon élték túl a nyilasok garázdálkodását és ott szabadultak fel (de ez is egy külön, kalandos történet…). Amikor az orosz katonák a pincében megjelentek és meglátták a bujkáló zsidókat, kést vettek elő, és azzal vágták le a zsidók kabátjáról a sárga csillagot és élelmet adtak a felszabadított hozzátartozóimnak.
Vissza a Király utcába, a nyilas-terror időszakába… Nagyszüleim távozása után a ház udvarára összeterelték a zsidókat, és kihajtották őket gyalogmenetben valamelyik gyűjtőhelyre (valószínűleg Csepelre), ahol bevagonírozták őket, és vitték német haláltáborba. Elmondásból tudom, hogy a ház földszinti saroklakásában lakott a Ruttkai házaspár, a férj nem volt fiatal, és az egyik lábára betegsége miatt nem tudott ráállni, ezért nem vitték munkaszolgálatra sem. Amikor az udvarra kiterelték a zsidókat, és ő nem tudott menni a többiekkel, a többi lakó szeme láttára, a nyilasok a ház udvarán puskatussal verték agyon.
A felszabadulás után néhány zsidó visszatért a házba, köztük anyám nagyszülei is a bujkálásból. Az angol és amerikai szőnyegbombázásból nagyszüleimnek kellett felújítani a házat, erre kölcsönt is vettek fel az államtól, majd a házat a felújítás után, de az államosítás előtt sikerült nagyapámnak 1950-ben eladnia egy optimista vevőnek, persze nagyon alacsony áron, így a vételárból a kölcsön vissza lett az államnak fizetve, és megmaradt két pehelypaplan ára…ennyiért ment el a család vagyona. Nagyanyám még 1945-ben meghalt, nem akart tovább élni, nem vette be a gyógyszereit, nagyapám még 5 évig élt, néhány hónappal a fia kivégzése után halt meg, de szerencsére nem tudta meg, hogy a fiát koncepciós vád alapján meggyilkolták, erről csak 1956-ban értesült a család. A házba visszatért zsidók közül ketten elmebetegek lettek, egy férfi (Sugár úr a II. emeleten) és egy nő (Garas Piroska a III. emeletről). A háznak kijutott a forradalom időszakából is, de ez már szintén egy másik történet lenne.
Mint gyereknek, döbbenetes volt látni a házban olyan idősebb gazdag férfiakat téblábolni, akik addig úgy tudták magukról, hogy valakik (nagykereskedők, háziurak stb.) és hirtelen büdös zsidóként találták magukat - ömlesztve.
Pár hét alatt a nagyobb kamaszok saját kitalálású vidám előadást rendeztek a lépcsőházban - jótékony célra - a ház lakóinak.
A ház 1940 körül épült. A jelenleginél egy emelettel alacsonyabb volt. A lakások - a földszint kivételével - nem voltak nagyméretűek: emeletenként mintha 3 lakás lett volna. Tulajdonosa, Kardos Mór a házban lakott, 1944-ben nagybeteg volt. A bérlők - néhány gazdag ember kivételével - inkább középpolgárok és értelmiségiek voltak. Túlnyomó többségükben sárga csillag viselésére kötelezettek.
Mint csillagos házba általában rokonaik, ismerőseik költöztek be. Egy szoba - egy család. Több helyen kiemelték a lakás bejárati ajtaját is, mert úgysem volt funkciója. A lakók között zsidó vallású sokkal kevesebb volt, mint kikeresztelkedett. Férfi kevesebb volt, mint nő - a munkaszolgálat miatt. A nagy kamaszok és a fiatal felnőttek csapatba verődve szinte folyamatosan együtt töltötték a napot a lakásokban, a lépcsőházban, de főleg a nagy kertben.
A fiatalok - hogy elfoglalják magukat - egy, a kabaré műfajához közelálló, saját szövegekre írt zenés számokat is tartalmazó előadást is összehoztak, amely kiszerkesztette a ház és fiatal lakói életét. Ha megőrződött volna, sajátos kordokumentum lenne. Az előadást a ház lakói a lépcsőházban tetszőleges árú belépőjegy ellenében (az OMZSA javára) nézhették meg. A lakók közül később közismertté az akkor zongorista csodagyereknek tartott László Ervin vált, mint - többek között - a Club of Budapest futurológiai műhely létrehívója. Az akkori hatalom folyamatos jelenlétét a házban a házmesterné, bizonyos Henkné „biztosította” az őt gyakran látogató volksbundista fiával, fegyelmezte a lakókat.
Uhrman Györgyné sz. Zinger Katalin vagyok. 12 éves voltam, amikor 1944-ben a németek bevonulása után elrendelték a csillagos házak létrehozását. Addig szüleimmel és egy évvel idősebb bátyámmal a VIII. kerület, Teleki térre néző ház udvari frontján laktunk egy egyszoba-konyhás komfort nélküli lakásban. (A történt kezdetekor apámról, aki munkaszolgálatos volt, már hónapok óta nem tudtunk.) Hármunknak tehát költözni kellett. Apai nagynéném: Wellisch Árpádné, afféle család feje révén kerültünk a többi rokonokkal együtt a neki férje révén rokona, az amerikai állampolgár Dreisen úr Dohány u. 47.-ben lévő, négy szoba összkomfortos lakásába, ahol addig feleségével és Éva nevű felnőtt lányával lakott.
A házra kitették a kötelező sárga csillagot, a kaput zárva kellett tartani, kijárni csak egy rövid időre, emlékezetem szerint délelőtt 11 órától 2-3 óra időtartamra lehetett. A szabály betartásának ellenőrizhetősége érdekében minden lakás lakóiról névjegyzéket kellett készíteni, amit a bejárat mellett ki kellett függeszteni. Váratlan időpontokban hatósági emberek (egy rendőr, egy civillel) jelentek meg. Névsor-olvasást tartottak, és ha valaki nem volt jelen, annak (vagy tán a többieknek is?) jaj volt. Egy ilyen alkalommal történt, hogy amikor Dreisen Éva nevéhez értek, nem jelentkezett senki. Nagyon megrémültünk, mi lesz most? Már nem tudom, hogy a közegek, vagy a többi lakó, végül is a fürdőszoba melletti világítóudvarban találtak rá. Őt ugyanis a német bevonulás napján 1944. március 19-én igazoltatták az utcán és el is vitték. Nem emlékszem, mennyi idő után és miért engedték el. Attól kezdve azonban betegesen rettegett minden hivatalos ellenőrzéstől. Ezért bújt el a fürdőszoba ablakán kimászva a világítóudvarba.
E váratlan eseményektől eltekintve eleinte az élet elviselhető volt. Mi gyerekek hamar egymásra találtunk és együtt játszottunk. A felnőttek nagyon idős férfiak és különböző korú nők voltak. A kijárások során a nők - amíg volt miből - vásároltak. Főleg élelmet, amit megfőztek, megsütöttek, vagy tartalékoltak. Egyéb idejüket szellemidézéssel múlatták. Ez úgy történt, hogy egy rajzlap széleire felírták az ABC betűit, a hosszabbik oldalára merőleges vonallal a lapot kettéosztották. Az egyik térfélre felírták „igen”, a másikra „nem”. A függőleges vonal közepére kört rajzoltak. A szeánsz kezdetekor erre szájával lefelé egy vizespoharat állítottak, amire a médium rátette mutató és középső ujját. Akkor a jelenlévők javaslatára megidéztek egy szellemet, valamelyikük elhalt hozzátartozóját. A médium először azt kérdezte: „Kedves szellem, jelen vagy?”. A választ abból tudták, hogy a pohár az igen, vagy a nem térfelére vándorolt-e. Kedvező esetben aztán a jelenlévők kérdeztek, feltehetően távollévő rokonaikra vonatkozóan. A választ a pohár által bejárt betűkből tudták. A gyerekeket innen kitiltották, mindezt elbeszélésből tudom, no meg azért, mert az egyik nagynéném annyira fogékony volt az ilyesmire, hogy ha nem volt társaság, egymaga idézte a szellemeket. Csinált magának egy kisebb lapot, a poharat pénzérmével helyettesítette, sőt később már ez sem kellett, ahogy mondta: „neki a szellemek belülről beszéltek”. Így mesélte a gettó felszabadulása után, hogy napokkal előbb 10-es és 18-as számokkal álmodott, azaz megálmodta, mikor jönnek be az oroszok. De ez már egy későbbi történet.
Amint fentebb mondtam, ez a viszonylag elviselhető élet nem sokáig tartott. A nyilas hatalomátvétellel minden rosszra fordult. Nem felejtem el 1944. október 15-ét. A Horthy-proklamáció hallatán mindenki kitódult a folyosókra és örömujjongásban tört ki. Egyszer csak megjelent a szökött munkaszolgálatos anyai nagybátyám, aki azt mondta: „Bolond zsidók, ne örüljetek! Most jön a neheze”. Aztán elment. Azt mondta: a családját (feleségét és három kis gyermekét) megy megkeresni. Soha nem láttuk többé sem őt, sem anyukám családjának többi, összesen 11 tagját, akik előzőleg vidéken laktak és deportálták őket.
1944. december 2-én megjelent egy nyilas és egy rendőr. Minden lakónak le kellett mennie az udvarra, utasításokat adtak – amik arról szóltak, hogy mit lehet magunkkal vinni – stb. Végül a mi csomagunk egy iratokat tartalmazó kis bőröndből, egy kis kosár élelemből és anyukám által egy lepedőbe kötött egy b. dunyhából és egy db párnából állt.) Egyenként közölték és minden egyes után felmentünk a lakásokba, majd ismét le az udvarra. Az öregeket sem kímélték. Ide is tartozik tragikomikus emlékem. A lakók nagy éleslátással rájöttek, hogy minket most elvisznek. (Hogy hová, azt nem tudtuk.) Aztán valaki kiállt, hogy neki menlevele van. Mondjuk: svájci. A nyilas elvette, elolvasta, összetépte, és közöltek, hogy „Vajna Gábor belügyminiszter úr utasítása szerint ez a menlevél érvénytelen.” Az illető nem jött zavarba, előhúzott egy másikat, persze az ugyanarra a sorsra jutott. Amikor már minden utasítás elhangzott, minden menlevelet összetéptek, bennünket állni hagytak az udvaron, a nyilas meg a rendőr sorra járta a lakásokat ellenőrzendő, nem maradt-e ott valaki, közben összegyűjtöttek minden mozdítható értéket, és jól leitták magukat. Végül estefelé útnak indítottak bennünket. A közeli Klauzál téren kötöttünk ki. Ott ismét órákig tartó ácsorgás következett. (Akkor még nem tudtuk, hogy most már a kijelölt gettó területén vagyunk).
Ismét egy humoros emlék: A csoportból valaki, természetesen zsidó asszony odalépett a nyilashoz és imigyen szólt hozzá „Testvér! Mi lesz velünk?” Mire a testvér, aki olyan részeg volt, hogy már a testvériséget sem tartotta sértőnek, azt mondta: „Mi lenne? Jönnek az oroszok és maguk hazamennek.” Sajnos nem mindenki ment haza. Sokan ott pusztultak éhen, vagy éppen a valamelyik házba beuszuló fegyveresek lőtték őket halomra. Az én szűkebb és bővebb családom (összesen 25 fő) az Akácfa utca 54. számú sarokház harmadik emeletén foglalhatott el egy kétszobás komfortos lakást. A lakásban üres szekrények, asztal, székek és az egyik szobában két ágy volt, amelyen csak sodronyok voltak.
A kijelölt gettó területéről minden nem zsidó lakosnak és kereskedőnek ki kellett költöznie. Én az ablakból figyeltem ezt a népvándorlást. Akkor támadt az az ötletem, hogy leszedem a kabátomról a sárga csillagot és szépen odaállok egy ilyen költözködő kocsi mögé, egy gyerekre majd csak nem figyelnek oda. Így is lett. Most kell megemlékeznem a Dohány utca 47. házmester családjáról: Halászékról. Igaz emberek voltak, amennyire lehetett, segítettek nekünk. Engem Halász néni különösen megkedvelt, így amikor a gettóba induló csoportot összeterelték, azt mondta, maradjak náluk. Én persze nem akartam elválni a családomtól. (Szerencséjükre, mert valaki feljelentette őket, hogy zsidókat rejtegetnek, de a nyilasok nem találtak ott senkit.) Nos, én, min „kiköltöző” szépen bementem Halász nénihez, akinél a nyilasok leadták az összes lakás kulcsait. A kulcs birtokában bementem az elhagyott lakásba, és elkezdtem csomagolni. Legfőképpen ágyneműt és élelmet, de ruhaneműt is. Aztán lementem az utcára, és „megfogtam” egy már üres kiköltöző kocsit, arra felpakoltam és vittem a gettóba. Mivel ez olyan jól ment, az akciót naponta megismételtem, mindaddig, míg a gettó valamennyi kijáratát 5 méter magas deszkapalánkkal le nem zárták.
Még egy jó emberről kell megemlékeznem, egy Szekér Rudolf nevű keresztény ember volt, egyik apai nagybátyám pincér-kollégája. Ő már a csillagos házban is sokszor meglátogatta a családot, Amikor megtudta, hogy a gettóba kerültünk, nem volt rest az egész gettót végigjárni, amíg ránk talált. Attól kezdve naponta megjelent néhány vekni kenyérrel. Két-három veknit egymás mellé, a többit ezekre rakva, jó egy- másfél méter magasan állt a kenyér nálunk. Persze január 18-ig elfogyott, sőt kő kemény volt már, de így tudtuk valahogyan megúszni az éhenhalást. Egyébként szörnyű körülmények voltak, egy 120 főre méretezett óvóhelyen 360-an voltunk. Olyan büdös volt benne, amit, míg benn voltunk nem éreztünk, de hogyha az ember kiment, visszatértekor majd elájult a bűztől. Még csecsemő is született ott, hogy hogyan tudta az anyja tisztán tartani, egy rejtély. Mégis megértük, hogy január 18-án a gettó felszabadult. Reggel a testvérem közölte, hogy ő felmegy az utcára, mert várja az apámat (Akiről semmit sem tudtunk.) Válaszul szegény anyukám két hatalmas pofont adott neki. Persze ő mégis felment és csodák csodája, Apukámmal tért vissza A sok csoda mellett, ami segített túlélni, ez volt talán a legnagyobb.
Ezzel – akkor azt hittük, örökre – lezárult számunkra a mai napokban gőzerővel újra fényezett Horthy-korszak. De ez már egy másik mese.