Reflexiók - Időrendben
Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!
2014. február 19., szerda
Leánykori neve Légrády Károly utca volt. A IV.emeleten lakott nagymamám, az ő lakásába költöztek szüleim és húgom, mialatt én munkaszolgálatban voltam. Innen vitték munkára édesapámat (55 éves) és húgomat (15 éves). Apám megszökött, húgom Dachauból került vissza 1945. juniusában.
(1945). január l5-én vagy l7-én razziáztak a nyilasok a pincében. Nagyapám Erdős Ferenc, első világháborús hadirokkant – a fél szemét otthagyta Isonzónál – nem volt hajlandó se sárga csillagot felvarrni, se a gettóba bemenni, lebukott. Ott volt még egy béna nő, akit öreg édesanyja ápolt. A két idős embert elvitték, soha többet nem hallottunk róla. Négy óra múlva már az oroszok ott voltak a házban. A béna nő maradt és olyan sokkot kapott, hogy ismét tudott járni.
Itt lakott Weisz Artúr és felesége. A házaspár már régen Párizsban élt és a németek elől menekült „haza”. Nem tudom, hogy később hol bujkáltak, de visszatértek Párizsba, ahol nagyon menő bőrdíszműves műhelyük volt.
Elhunyt édesanyám szül. M. Ida (Baba) emlékére szeretnék hozzászólni. Ő is a „csillagos házak” egyikében - a Teleki tér 10-ben - lettek összegyűjtve egész családjával, ma is élő nagynénémmel, szül. K. Rozáliával együtt. Sajnos kevesen maradtak meg a családból. Innen lettek hárman, édesanyám K. I. Baba és nagynénéim- szerencsére együtt deportálva Ravensbrückbe. Mivel együtt vittek el őket, tudtak egymásnak erőt adni a borzalmakat túlélni. Édesanyám 2011. október 1-jén elhunyt. Élete végéig kedélyét és életkedvét nem vesztette el.
Itt lakott Grósz Lina, a nagymamám. Ez a bejelentő 1944. május 30-án készült. Tekintettel arra, hogy ő állandóan itt lakott az a gyanúm, hogy amikor csillagos ház lett, újra be kellett jelentkeznie.
Dédanyám, Guttman Helén lakhelye 1944 októberétől a Kazinczy u. 6/a lett. (A Dob u. 10-ben laktak korábban, de az nem volt csillagos ház.) Nagyapám már ekkor Mauthausenben volt. Testvérei és anyja ebben a házban húzták ki a háború végéig. A tábort túlélte. Mikor hazaérkezett Pestre, lefogyva, kimerülve, nem ismerték meg, nem akarták elhinni, hogy él. Hosszabb idő telt el, míg valóban visszafogadták.
Én se Apámat, se egyik nagyszülőmet nem ismertem. Anyai nagyszüleim szerencséjükre még a vészkorszak előtt meghaltak, apai nagyanyám apám testvéreivel még időben kimentek Amerikába, őket képről láthattam. Apám születésem után munkaszolgálatos lett, majd 1945 januárjában Buchenwaldban megölték. Anyám, a bátyám és én a Pozsonyi úti csillagos házban voltunk és csak nagy szerencsével úsztuk meg a Dunába lövést, aztán gettóba kerültünk és ott szabadultunk fel. Én még 2 éves se voltam, így szerencsére semmire se emlékszem, a bátyám kiskamasz lévén (9 éves volt) viszont sok mindenre.
Innan vitték el a nyilas pártszolgálatosok anyai nagyanyámat, özv. Stark Árpádné Braun Olgát 1944. december 29-én.
2014. február 18., kedd
Uhrman Györgyné sz. Zinger Katalin vagyok. 12 éves voltam, amikor 1944-ben a németek bevonulása után elrendelték a csillagos házak létrehozását. Addig szüleimmel és egy évvel idősebb bátyámmal a VIII. kerület, Teleki térre néző ház udvari frontján laktunk egy egyszoba-konyhás komfort nélküli lakásban. (A történt kezdetekor apámról, aki munkaszolgálatos volt, már hónapok óta nem tudtunk.) Hármunknak tehát költözni kellett. Apai nagynéném: Wellisch Árpádné, afféle család feje révén kerültünk a többi rokonokkal együtt a neki férje révén rokona, az amerikai állampolgár Dreisen úr Dohány u. 47.-ben lévő, négy szoba összkomfortos lakásába, ahol addig feleségével és Éva nevű felnőtt lányával lakott.
A házra kitették a kötelező sárga csillagot, a kaput zárva kellett tartani, kijárni csak egy rövid időre, emlékezetem szerint délelőtt 11 órától 2-3 óra időtartamra lehetett. A szabály betartásának ellenőrizhetősége érdekében minden lakás lakóiról névjegyzéket kellett készíteni, amit a bejárat mellett ki kellett függeszteni. Váratlan időpontokban hatósági emberek (egy rendőr, egy civillel) jelentek meg. Névsor-olvasást tartottak, és ha valaki nem volt jelen, annak (vagy tán a többieknek is?) jaj volt. Egy ilyen alkalommal történt, hogy amikor Dreisen Éva nevéhez értek, nem jelentkezett senki. Nagyon megrémültünk, mi lesz most? Már nem tudom, hogy a közegek, vagy a többi lakó, végül is a fürdőszoba melletti világítóudvarban találtak rá. Őt ugyanis a német bevonulás napján 1944. március 19-én igazoltatták az utcán és el is vitték. Nem emlékszem, mennyi idő után és miért engedték el. Attól kezdve azonban betegesen rettegett minden hivatalos ellenőrzéstől. Ezért bújt el a fürdőszoba ablakán kimászva a világítóudvarba.
E váratlan eseményektől eltekintve eleinte az élet elviselhető volt. Mi gyerekek hamar egymásra találtunk és együtt játszottunk. A felnőttek nagyon idős férfiak és különböző korú nők voltak. A kijárások során a nők - amíg volt miből - vásároltak. Főleg élelmet, amit megfőztek, megsütöttek, vagy tartalékoltak. Egyéb idejüket szellemidézéssel múlatták. Ez úgy történt, hogy egy rajzlap széleire felírták az ABC betűit, a hosszabbik oldalára merőleges vonallal a lapot kettéosztották. Az egyik térfélre felírták „igen”, a másikra „nem”. A függőleges vonal közepére kört rajzoltak. A szeánsz kezdetekor erre szájával lefelé egy vizespoharat állítottak, amire a médium rátette mutató és középső ujját. Akkor a jelenlévők javaslatára megidéztek egy szellemet, valamelyikük elhalt hozzátartozóját. A médium először azt kérdezte: „Kedves szellem, jelen vagy?”. A választ abból tudták, hogy a pohár az igen, vagy a nem térfelére vándorolt-e. Kedvező esetben aztán a jelenlévők kérdeztek, feltehetően távollévő rokonaikra vonatkozóan. A választ a pohár által bejárt betűkből tudták. A gyerekeket innen kitiltották, mindezt elbeszélésből tudom, no meg azért, mert az egyik nagynéném annyira fogékony volt az ilyesmire, hogy ha nem volt társaság, egymaga idézte a szellemeket. Csinált magának egy kisebb lapot, a poharat pénzérmével helyettesítette, sőt később már ez sem kellett, ahogy mondta: „neki a szellemek belülről beszéltek”. Így mesélte a gettó felszabadulása után, hogy napokkal előbb 10-es és 18-as számokkal álmodott, azaz megálmodta, mikor jönnek be az oroszok. De ez már egy későbbi történet.
Amint fentebb mondtam, ez a viszonylag elviselhető élet nem sokáig tartott. A nyilas hatalomátvétellel minden rosszra fordult. Nem felejtem el 1944. október 15-ét. A Horthy-proklamáció hallatán mindenki kitódult a folyosókra és örömujjongásban tört ki. Egyszer csak megjelent a szökött munkaszolgálatos anyai nagybátyám, aki azt mondta: „Bolond zsidók, ne örüljetek! Most jön a neheze”. Aztán elment. Azt mondta: a családját (feleségét és három kis gyermekét) megy megkeresni. Soha nem láttuk többé sem őt, sem anyukám családjának többi, összesen 11 tagját, akik előzőleg vidéken laktak és deportálták őket.
1944. december 2-én megjelent egy nyilas és egy rendőr. Minden lakónak le kellett mennie az udvarra, utasításokat adtak – amik arról szóltak, hogy mit lehet magunkkal vinni – stb. Végül a mi csomagunk egy iratokat tartalmazó kis bőröndből, egy kis kosár élelemből és anyukám által egy lepedőbe kötött egy b. dunyhából és egy db párnából állt.) Egyenként közölték és minden egyes után felmentünk a lakásokba, majd ismét le az udvarra. Az öregeket sem kímélték. Ide is tartozik tragikomikus emlékem. A lakók nagy éleslátással rájöttek, hogy minket most elvisznek. (Hogy hová, azt nem tudtuk.) Aztán valaki kiállt, hogy neki menlevele van. Mondjuk: svájci. A nyilas elvette, elolvasta, összetépte, és közöltek, hogy „Vajna Gábor belügyminiszter úr utasítása szerint ez a menlevél érvénytelen.” Az illető nem jött zavarba, előhúzott egy másikat, persze az ugyanarra a sorsra jutott. Amikor már minden utasítás elhangzott, minden menlevelet összetéptek, bennünket állni hagytak az udvaron, a nyilas meg a rendőr sorra járta a lakásokat ellenőrzendő, nem maradt-e ott valaki, közben összegyűjtöttek minden mozdítható értéket, és jól leitták magukat. Végül estefelé útnak indítottak bennünket. A közeli Klauzál téren kötöttünk ki. Ott ismét órákig tartó ácsorgás következett. (Akkor még nem tudtuk, hogy most már a kijelölt gettó területén vagyunk).
Ismét egy humoros emlék: A csoportból valaki, természetesen zsidó asszony odalépett a nyilashoz és imigyen szólt hozzá „Testvér! Mi lesz velünk?” Mire a testvér, aki olyan részeg volt, hogy már a testvériséget sem tartotta sértőnek, azt mondta: „Mi lenne? Jönnek az oroszok és maguk hazamennek.” Sajnos nem mindenki ment haza. Sokan ott pusztultak éhen, vagy éppen a valamelyik házba beuszuló fegyveresek lőtték őket halomra. Az én szűkebb és bővebb családom (összesen 25 fő) az Akácfa utca 54. számú sarokház harmadik emeletén foglalhatott el egy kétszobás komfortos lakást. A lakásban üres szekrények, asztal, székek és az egyik szobában két ágy volt, amelyen csak sodronyok voltak.
A kijelölt gettó területéről minden nem zsidó lakosnak és kereskedőnek ki kellett költöznie. Én az ablakból figyeltem ezt a népvándorlást. Akkor támadt az az ötletem, hogy leszedem a kabátomról a sárga csillagot és szépen odaállok egy ilyen költözködő kocsi mögé, egy gyerekre majd csak nem figyelnek oda. Így is lett. Most kell megemlékeznem a Dohány utca 47. házmester családjáról: Halászékról. Igaz emberek voltak, amennyire lehetett, segítettek nekünk. Engem Halász néni különösen megkedvelt, így amikor a gettóba induló csoportot összeterelték, azt mondta, maradjak náluk. Én persze nem akartam elválni a családomtól. (Szerencséjükre, mert valaki feljelentette őket, hogy zsidókat rejtegetnek, de a nyilasok nem találtak ott senkit.) Nos, én, min „kiköltöző” szépen bementem Halász nénihez, akinél a nyilasok leadták az összes lakás kulcsait. A kulcs birtokában bementem az elhagyott lakásba, és elkezdtem csomagolni. Legfőképpen ágyneműt és élelmet, de ruhaneműt is. Aztán lementem az utcára, és „megfogtam” egy már üres kiköltöző kocsit, arra felpakoltam és vittem a gettóba. Mivel ez olyan jól ment, az akciót naponta megismételtem, mindaddig, míg a gettó valamennyi kijáratát 5 méter magas deszkapalánkkal le nem zárták.
Még egy jó emberről kell megemlékeznem, egy Szekér Rudolf nevű keresztény ember volt, egyik apai nagybátyám pincér-kollégája. Ő már a csillagos házban is sokszor meglátogatta a családot, Amikor megtudta, hogy a gettóba kerültünk, nem volt rest az egész gettót végigjárni, amíg ránk talált. Attól kezdve naponta megjelent néhány vekni kenyérrel. Két-három veknit egymás mellé, a többit ezekre rakva, jó egy- másfél méter magasan állt a kenyér nálunk. Persze január 18-ig elfogyott, sőt kő kemény volt már, de így tudtuk valahogyan megúszni az éhenhalást. Egyébként szörnyű körülmények voltak, egy 120 főre méretezett óvóhelyen 360-an voltunk. Olyan büdös volt benne, amit, míg benn voltunk nem éreztünk, de hogyha az ember kiment, visszatértekor majd elájult a bűztől. Még csecsemő is született ott, hogy hogyan tudta az anyja tisztán tartani, egy rejtély. Mégis megértük, hogy január 18-án a gettó felszabadult. Reggel a testvérem közölte, hogy ő felmegy az utcára, mert várja az apámat (Akiről semmit sem tudtunk.) Válaszul szegény anyukám két hatalmas pofont adott neki. Persze ő mégis felment és csodák csodája, Apukámmal tért vissza A sok csoda mellett, ami segített túlélni, ez volt talán a legnagyobb.
Ezzel – akkor azt hittük, örökre – lezárult számunkra a mai napokban gőzerővel újra fényezett Horthy-korszak. De ez már egy másik mese.
1944. március 19-én „bejöttek a németek”, azaz megszállták Magyarországot, nekünk meg sárga csillagot kellett viselni.
A Goldberger gyár történetéről írt könyvben (dr. Geszler Ödön: A 200 éves Budaprint PNYV Goldberger Textilművek története 1784-1984.) a szerző beszámol arról, hogy mi történt a Goldberger gyár vezetésével: 1944. március 19-én, mindjárt az első napon a Gestapo elhurcolta Goldberger Leót és letartóztatta a gyár vezetőit. Számunkra ez azért is volt végzetes, mert amíg ők vezették a gyárat, addig anyámat támogatták anyagilag.
„1944. szeptember 18-án újabb óriási bombatámadás érte a gyárat. Hatalmas rombolásokat okozott, amelynek helyreállítását meg sem kísérelték. A repülők a bombáikkal a dunai vasúti hidat keresték, de azok a környékre hullottak: a gyárra, a bolgárkertészetre és a téli kikötő öblébe.” (i.m. 164. oldal)
Amikor a családnak a csillagos házba kellett költöznie, anyám és nagynéném értékesebb dolgait egy-egy nagy ládában a Goli egyik raktárában „bujtatták.” Így aztán az értékek (ezüst-nemű, ékszerek, bundák, én ezekről tudok, de hogy még mi volt a ládákban, nem tudom) ott pusztultak a bombatámadásban, illetve az azt követő tűzben. (Apánk Kis György textilmérnök ugyanis a Kelenföldi Goldbergerben dolgozott. Nagybátyám Kollin András, anyám testvérének férje úgyszintén, így kerültek a ládák a fonodába, amely leégett). Még egy nagyon szomorú dolog: Goldberger Leót Mauthausenbe hurcolták, ahol 14 hónapi raboskodás után 1945. május 5-én meghalt.
L. R. Braham A magyar holocaust című könyvének II. kötetében A zsidók átköltöztetése című fejezetben részletesen ír erről, néhány mondatát idézem itt.
„ A budapesti zsidók átköltöztetésére és koncentrálására vonatkozó rendeleteket (1944) június 16-án adták ki……Az összes átköltözést június 21-ig, azaz három napon belül be kell fejezni, ezt később meghosszabbították nyolc napra… Hogy a csillagos házakat könnyen fel lehessen ismerni, a rendelet megszabta, hogy különleges jelvényt kell elhelyezni az épületek minden kapuján A jelvény egy 30 cm átmérőjű kanárisárga Dávid-csillag volt 51x36 cm-es fekete alapon… A rendelet szerint egy zsidó családnak egy lakószobára volt joga… Csaknem 200 000 lelket érintett az átköltöztetési rendelet… kb. 28 000 lakásnak a kiürítését jelentette.
Az átköltöztetés után megjelent a következő rendelet: a zsidók Budapesten a lakásul kijelölt házakat csak 14 és 17 óra között hagyhatják el (ezt később de. 11 és du. 17 óra közti időszakra módosították) A zsidók nem fogadhattak látogatót, a házfelügyelőnek ellenőriznie kellett, hogy a bentlakó és névjegyzékbe vett zsidók nem szöktek-e meg, az eltűnteket azonnal jelenteniük kellett. A zsidók a villamoson csak az utolsó pótkocsin utazhattak. A zsidók a parkokban és sétatereken nem tartózkodhattak.”
A család Hoffman Kati (Pesti nagymama testvérének a lánya) és férje Stern Jenő … lakásába költözött. A különféle iratok tanulsága szerint a Károly körút 26. félemeletén, valószínűleg egy három-szobás lakásban a következők laktak: … (12 fő). Biztos, hogy még voltak mások is, mert folyton sok-sok emberre emlékszem. Óriási viták és veszekedések voltak a felnőttek között, üvöltöztek egymással, anyám nagyon hamar felkapta a vizet, hirtelen haragú és szókimondó volt.
A következő cikkecskét egy közösségi portál felhívására írtam 2006-ban, ma sem tudnék jobbat írni.
Mit tud egy nyolc éves kislány? Mit észlel, és mit érez meg annak a vasárnapnak (1944. október 15.) történéseiből, hangulatából? Talán csak annyit, hogy egyugyanazon napon körülötte megnyílt a mennyország („Végre! Vége, megmenekültünk….” mondták és sugározták a felnőttek,) és este 6 óra felé lezuhantunk a pokolba. Gyönyörű verőfényes nap volt, a Károly körút 26. alatti csillagos házban voltunk, három család összezsúfolva egy lakásban. Minket, gyerekeket az Erzsébet térre küldtek sétálni. Rugdaltam az őszi leveleket. Kijárási idő volt, de a sárga csillag persze rajtunk volt. Öcsém két és fél éves volt, ragyogó szőke, csigás hajjal, egy középkék bársony öltönyben szaladgált a többiekkel. Egy katonatiszt nézett bennünket (utóbb kiderült, egy német tiszt) kérdezte a velünk lévő felnőttet (nem anyánk volt, valaki más) hogy lehet, hogy ezen a szép kisfiún sárga csillag van? Értettem, mert akkor már három éve tanultam németül. Nem tudom, ki mit válaszolt. Csak nagyon élveztem a napsütést, a levelek rugdalását, meg valami kimondatlan felszabadult hangulatot. Estefelé beborult, fújt a szél és ijesztően hordta azokat a leveleket, amelyeket olyan boldogan rugdaltam délelőtt. Mindenki kinn volt a körfolyosón, az udvar közepén lenn egy férfi üvöltött, nem is értettem, hogy mit. Sorba járták a lakásokat, zavarták le a földszintre a felnőtteket, a mi lakásunkból is. Öcsémet, meg engem egy alig ismert nagynéni fogott kézen és vitt le, be egy taxiba, nem is tudom, hogy volt ez. Utóbb derült ki, hogy apám bátyjának keresztény felesége, Irma néni szöktetett ki bennünket, és vitt a Hajós utcában lévő lakására. Féltem, sírtam, de Irma néni keményen rám szólt, hogy sürgősen hagyjam abba a bőgést, tanítsam meg az öcsémnek az új nevét, meg azt, hogy erdélyi menekültek vagyunk. Irma néni rettegett, hogy a szomszédok rájönnek, mi van. Rettegett, de hős volt, hős volt, de rettegett (mint a magyarság egy része). Én meg bőgtem, az öcsémmel veszekedtem, hogy tanulja már meg azt, hogy… és nem tudom megmondani, milyen szörnyűségesen éreztem magam. Csak ez a kilátástalan, szörnyű félelem és magamrahagyatottság-érzés maradt meg emlékként, meg valami harag-féle anyánk iránt. Mintha, szegény, ő tehetett volna arról, hogy elvitték.
Hát igen, meg kellett tanulnia Ádámnak is, hogy ő Fehér Ádám. Nehezen ment. Egy gangos házban a gangra nyíló konyhára emlékszem, másra nem és sajnos Irma nénire sem, pedig jó lenne, ha nem felejtenénk el sohasem Kis Ferencné Irma néni nevét. November első napjaiban előkerült anyám, aki a hajógyárból, egy, nem a nevére szóló, ott az egyik sorstársától kapott menlevél-másolattal, csodával határos módon menekült meg. (Akkor is voltak csodák és nagyon szükségesek voltak a csodák, mert csak a csodák mentettek meg minket, akik, végül is, meg-menekültünk.) Aztán Irma néni egyik nap elvitt minket a Pozsonyi út 23-ba (ma már tudom, hogy a nemzetközi gettóba). Ott is, majd január elejétől a „magyar” gettóban is számos csoda történt. De sosem volt olyan elhagyatottság érzésem, mint akkor, hiszen együtt voltunk anyámmal.
Milyen sors várt volna anyánkra, ha nem történik csoda?
R. L. Braham könyvének második kötetéből néhány sor: (Halálmenetek Hegyeshalomba című fejezet 209. oldal). A Budapesten letartóztatott férfiakat és nőket, valamint az árokásással foglalkoztatottakat később hivatalosan a zsidók külön kategóriájának nyilvánították - ők lettek a „a németeknek Magyarország érdekében végzendő munkára kölcsönadandók”. A Hegyeshalomba -- a „kölcsönadott” zsidók átadásának színhelyéül szolgáló határállomásra - való menetelések november 8-án kezdődtek (legalább is hivatalosan? Néhány túlbuzgó nyilas két nappal korábban kezdte a meneteltetést) Minden nap 2000 zsidót indítottak útnak. A zsidók többségét….először Óbudára vitték az újlaki téglagyárban létesített táborba. A zsidókat két-három napig tartották a táborban. Ezreket tartottak a téglaszárító színekben (melyeknek nincsenek falaik, csak tetejük)… Nem kaptak semmi ennivalót, s noha névlegesen a rendőrségre bízták a rend fenntartását, az igazi hatalmat gyakorló nyilasok gyakran elrabolták a zsidók értékeit, ruháit, takaróit és a náluk lévő mindennemű élelmiszert.”
Anyám három-négy napig volt a táborban. Néha sikerült néhány embert kimenekíteni a táborból (Wallenberg, Carl Lutz, két-három orvos küszködött, Braham szerint néhányszáz embert sikerült kihozni (210. oldal).
Ezt a jelenetet anyám többször is elmesélte, különösen olyankor, amikor rá akart venni, hogy higgyek a csodákban. Elég sokszor volt ilyen kettőnk közös életében. Több sor állt, amikor a menleveleket vizsgálták. Anika ott a táborban egy ismeretlen nőtől kapta meg a nő menlevelének másolatát. Anika a sor végén állt, lassan haladt a sor. A mellettük lévő sorban egy rendőr-egyenruhás nő vizsgálta a menleveleket, gyorsabban haladtak, mint anyámék sora. Egyszer csak néhány embert megfordítottak és a rendőrnő sorának a végére állították, így anyám a harmadik-negyedik lett a rendőrnő sorában. A rendőrnő anyám előtt senkit sem engedett el. Anyám eléje lépett, odanyújtotta a vadidegen menlevelet. A rendőrnő belenézett a menlevélbe, ránézett anyámra, majd újra a menlevélre, újra anyámra, aki kitartóan nézett a rendőrnőre. Anyám tudta, hogy semmi sem stimmel a személyleírásban, de erőltette, hogy ne süsse le a szemét. És a rendőrnő elengedte. Itt mindig befejeződött az elbeszélés, hogy hogyan került vissza a téglagyárból a belvárosba, hogyan talált meg minket… nem nagyon tudom.
Nagyszüleim az 1910-es évek elején költöztek Sátoraljaújhelyre, korábban Munkácson laktak. Nagyapám, Weiss Jakab (Jenő) suszter volt. Nagyanyám, Hermina tíz gyereket szült, közülük nyolc bizonyult életképesnek. Ő a háztartást vezette, segítsége is volt ebben: az én édesanyám, mint a legidősebb leánygyermek, gondozta a kistestvéreit. Amikor azok már cseperedni kezdtek, anyám – Erzsébet – feljött Pestre. Ekkor Ödön bátyja és Miklós öccse már pesti lakosok voltak, mindketten apjuk útját követve, a cipész, illetve a cipőkereskedő szakmában szereztek rangot maguknak. Anyámmal együtt érkezett a fővárosba két nagyobb húga, Irénke és Ilonka is. A lányok varrásból tartották el magukat. Az akkori Csáky utca 15-ben (1956-tól: Hegedűs Gyula utca 15.), a földszint 2-ben, Molnár néni két szoba cselédszobás lakásában talált magának albérletet az öt testvér. A lakás polgári (kispolgári) ízléssel volt berendezve. Erre még én is emlékezem, mert odaszületvén főleg az eredeti tárgyakkal találkoztam, a hatvanas évek végéig, elköltözésünkig nemigen vettünk új bútort magunknak. A néhány szép kisplasztikát, a lámpafénynél harisnyát húzó nőről készült, sötét tónusú festményt, a szögletes talapzaton álló, négylábú kerek asztalt, rajta a leheletfinomságú, halványsárga terítővel ma is fel tudom idézni. Molnár néni sorsa számomra ismeretlen, de valószínűleg ő is a holokauszt áldozata lett. Én gyerekként erre nem kérdeztem rá, de mindenestre a háború után már nem volt Molnár néni, s a lakás a testvérek bérleményévé vált…
Az anyai nagyszüleimet az otthon maradt kisgyerekekkel (Tibi, Editke, Évike) együtt, 1944 késő tavaszán vitték el Sátoraljaújhelyről Németországba, hogy ott „kertészetben dolgozzanak”. Erről egy azóta elkallódott, sárga levelezőlap tanúskodott a nagyapám írásával. A többi néma csend…
A pesti testvérek közül a fiúkat munkaszolgálatra hurcolták, ahonnan viszonylag épen kerültek haza a háború után. A három lányra 1944. december 26-án került sor, őket marhavagonban szállították Bergen-Belsenbe. A sorsuk alapvetően nem különbözött a többiekétől, tetvek, hideg, marharépaleves. A táborban végig együtt maradhattak, anyám azonban nem szívesen mesélt az átéltekről. Csak arra emlékszem, hogy az oroszországi zsidóasszonyokat emlegette, akik nagyon erőszakosak és életrevalóak voltak.
A láger felszabadulása után anyám – 28 kilósan – a húgaival együtt próbált hazajutni. Útközben szovjet katonák akartak erőszakoskodni velük, de nem jártak sikerrel. Ekkor az egyik katona dühében három golyót eresztett a lányokba. Irénkét szíven találta a töltény, ő azonnal meghalt. Ilonkát hasba lőtték, anyámat pedig a bokáján érte a lövés, az egyik lába egész életére vékonyabb maradt. Ők ketten mégiscsak életben maradtak, orvosi segítséget kaptak, és nyárra haza is jutottak a Csáky/Hegedűs Gyula utcába. A két fiú is hamarosan megérkezett a munkaszolgálatból. Így a négy testvér, plusz egy szintén túlélő unokaöcs, Bandi, akit elálló füle miatt mindenki Tapsinak hívott, újra együtt volt.
Ilonka nem akart többé Magyarországon élni. Hathetes ismeretség után férjhez ment egy fiúhoz, Braun Lacihoz, és Belgiumon, majd Cipruson keresztül, kalandos körülmények között elhajóztak az ígéret földjére. A korábbi ateista Ilonkából mélyen vallásos ember lett, új hazájában boldog életet élt családjával, fiaival. Tapsi ugyancsak Palesztina felé vette az irányt. Tengerész lett, és családot alapított. Egy tengeri balesetben lelte halálát, viszonylag fiatalon.
A két itthon maradt fiútestvér közül Miklós beilleszkedett, Budapesten élte le az életét. A másik, Ödön, cipőüzemet alapított, szintén Pesten. Ő harcos kommunista is volt, a Vándor-kórus oszlopos tagja. Amikor azonban az üzemét államosították, őt kizárták a pártból, elege lett mindenből. 1956-ban a kiábrándultság és a rettegés hatására családjával elhagyta az országot. Londonban telepedett le, cipőboltot nyitott. Lánya egy német férfihoz ment feleségül, ez Ödönt annyira felháborította, hogy minden kapcsolatot megszakított vele.
A Csáky utcai lakás így a mi családunkra maradt. Apámék 1947-ben a Csáky utcai zsinagógában házasodtak össze. Anyám nem volt vallásos, de úgy érezte, tartozik a szülei emlékének az egyházi esküvővel. Apám is meggyőződéses ateista volt, de kénytelen volt beleegyezni a templomi ceremóniába. A házban egészen 1968-ig éltünk, azután – szüleim válása miatt – anyámmal egy kisebb lakásba költöztünk.
A Hegedűs Gyula utcai lakást nem szerettem, mert hideg volt, egyáltalán nem kapott napot, még visszavert fényt is csak nagyon ritkán. A ház azonban nagyon összetartó volt, sok emberre emlékszem a régiek közül. Néhány név mutatóban: Szántóék, akiktől mindig mustot kaptunk szüret idején; Ráczék, ahol a gyerekek mindig éhesek voltak, és ha átjöttek hozzánk, rögtön a kenyértartót keresték. Az egyik Rácz-gyereket egyébként, lévén idősebb nála pár évvel, én próbáltam bevezetni az olvasás és a számolás tudományába. Ott laktak Tróberék, akiknél gyönyörű, textilborítású képeslapokat kaptam néha ajándékba. Aztán Lévaiék, ahol a gyerekek – kis túlzással – akkor mosakodtak, amikor az apám az udvaron kifeszített lepedőre vetített diafilmeket – merthogy a belépődíj a tiszta nyak és fül volt. Rappaporték, akik a Margitsziget vállalati strandjára vittek magukkal, vagy Landauerék, akiknél a felnőttek vívtak ádáz kártyacsatákat. Utóbbiaknak volt egyébként a házban először hűtőszekrényük, s előfordult, hogy a náluk hűtött dinnyét hazafelé szállítva megdézsmáltam, s csak később derült ki, hogy nem a miénket hoztam el. Volt aztán a Nádas-család, ahol is a Jutka nevű nagylányuk férjhez ment, s utána egy darabig az ő nevükre jöttek a londoni rokonainktól kapott csomagok, tudniillik a 60-as években a friss házasok vámmentesen kaphattak csomagot nyugatról.
Álljon itt még néhány név a régiek közül, csak felsorolásszerűen: Réti Ibi és Dezső, Falvi bácsi, Kertész Zsuzsi, Wolf Juliska, Vajda Ági, Wiener Ági, a Néderman-család. Szabó János (úri szabó), Eszesék (Schwarz-lányok), Szőkéék, a Szépe-család, Bugyiék (később Beleznai, hogy ne csúfolják a gyerekeket), Oláhék, Újváriék, Tancsáék, Banáék, és még a rímhányó Romhányi is.
Egy nevet külön is meg kell említenem: Diamant Laura, vagyis Laura néni, aki gyakorlatilag a nagyanyám lett. Az anyai nagyszüleim Auschwitzban pusztultak el, apai nagyanyámat pedig a Dunába lőtték, és ugyan nagyapámnak később lett élettársa, de őt nem fogadtam el nagyanyámnak. Egyszóval Laura néni lett a nagymamám, sovány, magányos gépírókisasszony. Mire én megismertem, már nyugdíjas volt, aki hébe-hóba gyerekekre vigyázott. Vénlány volt, s egy vöröskatona fényképét őrizgette, egyszer pironkodva meg is mutatta nekem… Nála nagy dominócsaták folytak, a fődíj mindig egy kupica málnaszörp volt. Tőle lehetett Fülest, Ludas Matyit és Film-Színház-Muzsikát is kapni. Szombaton pedig igazi kóser sólet érkezett Laura nénitől. Ő ugyanis a Joint konyhájáról kapta az ebédet, de a sóletet már halálosan unta, én meg egyenesen imádtam. 1969-ben kórházba került. Virággal a kezemben épp látogatni indultam, amikor csengett a telefon, hogy már késő… Papagája mindig azt fújta: „Diamant Gyurika vagyok, lakom Hegedűs Gyula…” Hova került, nem tudom.
Elköltözésünk óta nem jártam a házban, de most boldog izgalommal készülök a visszatérésre. Gyermekkori pajtásom, Tibi mostanában költözött vissza oda, elhalt szülei lakásába. Vele fogjuk visszaidézni emlékeinket, a kékfestőben a gangon álló nagymamáját, az asztmától fújtató nagypapáját, az időskorára festővé vált anyukáját, és nem utolsósorban az 56-os közös borzongásokat, nekünk kalandokat. Amikor a gyerekkori emlékeimet idézem, mindig azt mondom: „amikor még otthon laktunk”. Ezen sokan felhorkannak: Miért, most nem otthon laksz?