Reflexiók - Időrendben

Kezdetektől fogva társasházként működött, azaz a beköltözők egyúttal tulajdonosok is voltak. Ennek megfelelően nem voltak túl fiatalok a lakók, hiszen csak kifejezetten jómódú polgárok engedhették meg maguknak, hogy saját lakásba költözhessenek. Az így együtt élők vegyesen zsidók és keresztények voltak, békésen éltek egymás mellett. Kizárólag a házmesterről derült ki később, hogy a nyilas párt tagja. A többi épülettel egy időben lett csillagos ház. Ez nem vezetett konfliktusokhoz, mindenki valamiféle védettséget látott benne, együtt ültek és féltek az óvóhelyen. Természetesen ez a béke nem zavart egyes lakókat abban, hogy a háború utolsó napjaiban, az 1945. január végén elhurcolt és megölt tulajdonostárs lakását kifosszák. A háború után a nyilas házfelügyelő nyomtalanul felszívódott. A harcokban csak kisebb sérülést szenvedett az épület, a tető és a negyedik emeleti födém egy része omlott be.

A háború után csak két lakásban változtak a tulajdonosok, egyikőjük eladta, a másik illegálisan elhagyta Magyarországot (disszidált). Ez utóbbi ingatlan az üzletekkel együtt állami tulajdonba került, ami a gyakorlatban a kerületi tanács kezelését jelentette. Érdekes módon a tulajdonosi összetétel az évtizedek során nagyon keveset változott, egészen a nyolcvanas évek legelejéig. Az egyik üzlethelyiségről valamikor a hatvanas évek végén, vagy a hetvenes évek elején kiderült, hogy ugyan államosították, azonban a tulajdoni lapon elfelejtették átvezetni, ezért az eredeti tulajdonos (pontosabb az örököse) visszakapta az ingatlan feletti rendelkezés jogát.

1956-ban sem volt konfliktus a lakók között, valamennyien az óvóhelyre szorultak nap közben, csak éjszakánként mentek fel. Ez a nyugalom addig tartott, amíg egy csapat forradalmár nem közölte, hogy most sietnek, de hamarosan visszajönnek a zsidókért. Aki tehette rokonokhoz, ismerősökhöz menekült, és várta a harcok végét.

A Városmajor utca a Kékgolyó utcától a Csaba utcáig: 1938-ban az utca páratlan oldalán az 5-13 szám alatt kizárólag földszintes épületek voltak, ezeket az idők során lebontották, és különböző időpontokban a maiakat emelték. Ezek közül a 13-ban Halápi János festőművész lakása és műterme volt. A 17 számú földszintes ház ma is áll, onnan kezdve a Csaba utcáig valamennyi ház a háború előtt épült, kivéve a sarkon lévő iskola mellet álló uszodát. A páros oldalon a Kékgolyó utca sarkán egy földszintes épület volt, csakúgy, mint a 14 és 22 szám alatt.

A környék kifejezetten békés, nyugodt, polgári jellegű volt. A környéken lakók legalább látásból ismerték és köszöntötték egymást. Mindenki tiszteletben tartotta az együttélés írott és íratlan szabályait, még a nyolcvanas évek kezdetén is az autóknak „saját” parkolóhelyük volt az utcán, ahová más nem állt.

Anyámék korábban a Damjanich utcában, egy háromszobás lakásban laktak, ahonnan 1944 júniusában el kellett költözniük. A Dembinszky utca 48. alatti csillagos házba, egy udvari szobába utalták be négyüket, a szüleit, anyai nagyanyját és őt, aki 22 éves volt akkor. Az ingóságaik közül a szülők ágyát, szekrényét vitték magukkal, egy ágyat még a nagymamának és neki egy matracot, amit jobb híján a földre tettek. A lakás egy másik szobájába költözött egy középkorú tanár házaspár, a harmadik szobába egy Poznanból menekült, de magyar állampolgárságú német család: három felnőtt nő – nagymama, mama és egy nagynéni – egy 11 és egy 15 éves fiúval. A kényszerű együttlakás során a sors nagy ajándéka volt, hogy nagyon jó kapcsolatot alakítottak ki egymással. A szűkre szabott élelmiszer-fejadagokból együtt varázsoltak ebédet. A középkorú tanár házaspár életben maradt tagjával, Józsa nénivel és leszármazottaikkal generációkon át, azóta is fennmaradt a családi barátság.

Hogy milyen volt az élet egy ilyen csillagos házban? Reggel megadott időponttól, talán kilenctől lehetett kimenni, délután ötig. Anyánk úgy emlékezett, hogy voltak olyan dolgok, amelyeket zsidók nem vásárolhattak. Délután ötkor bezárták a ház kapuját és se ki, se be. Négy év telt el akkor a budapesti zsidó gimnáziumban szerzett kitűnő érettségi óta, de a numerus clausus miatt anyánk nem mehetett egyetemre. Fehérnemű-varrást tanult és azzal a munkával, ami néha akadt, igyekezett valami pénzt keresni. Foltozást vállalt, hogy pénzzel segítsen a szüleinek, de mivel nem lehetett szabadon kijárkálni, ez egyre nehezebb volt. A család csekély tartalékaiból vásároltak, néha eladtak ezt-azt, például az írógépért akkor viszonylag jó pénzt kaptak. Nagyon szerényen éltek.

Rengetegen laktak a csillagos házban. Sok gyerek, sok idős. Akkor látták csak, hogy milyen sokan is vannak, amikor légiriadó volt és le kellett menni a pincébe. Az emberek ilyen helyzetben nem szokásos módon viselkednek, de anyánk emlékei szerint ott is sokan voltak, akik megőrizték a méltóságukat. Esemény számba ment, amikor egy napon kihirdették, hogy nekik kell vendégül látni a fasori zsidó fiú-és leány árvaház növendékeit, mert valamiért az ottani konyha nem működött. Ezt előző napon közölték velük. Minden családra jutott egy árva. A családok nagy szeretettel fogadták őket és igyekeztek valami nagyon finom ebédet adni nekik. Kedvesek voltak velük és a gyerekek is nagyon barátságosak voltak. A forró nyárban vastag posztóruhában voltak a fiúk is, meg a lányok is. Ezt látva, a házban lakó lányok, fiatal nők, abból a kevéske magukkal hozott ruhaneműikből rájuk igazítottak egy-egy ruhadarabot, nyári ruha gyanánt. Nagy szeretettel fogadták őket.

Öröm volt, ha néha egy-egy munkaszolgálatos érkezett látogatóba. Ők akkor már nagy veszélyben voltak, mindenki tartott tőle, hogy Ukrajnába, Szerbiába vagy hadműveleti területre viszik őket. A front egyre közeledett és a házban már tudták, hogy nyugaton megtörtént a partraszállás. Persze rádiójuk már régen nem volt, mert azt még sokkal korábban be kellett szolgáltatnia minden családnak. És voltak a bombázások: szörnyű bombázások már akkor, Pesten. De hát reménykedtek, hogy valahogy majd csak lesz.

Az októberi proklamáció után azonnal átvették a nyilasok az uralmat és akkor kezdődött a pestieknek is az irtása. A központi gettóba kellett volna mindenkinek költözni, de voltak gettón kívüli helyek is, különböző iskolákba, irodákba, helyeztek el embereket, és a Magyar Izraelita Pártfogó Irodának az irodáiban is voltak már. A végén mindenkit, akit értek, bevittek a gettóba. Apánk, Gold Dezső, aki akkor már anyánk vőlegénye volt, munkaszolgálatosként Erdélyből október 16-án érkezett Pestre és nem ment vissza. A csapatából mindenki mást deportáltak. Ő maga szerzett egy úgynevezett Schutzpass-t, amit névre lehetett kiállítani, azt kitöltötték a családra.

Közben, még október elején, nagyapánknak a sok izgalomtól kilyukadt a gyomra és el kellett vinni a kórházba. A velük együtt lakó idősebbik szomszédfiú kísérte el a kórházba. Volt egy zsidó kórház a Wesselényi utcában (a mai zsidó alapítványi iskola épületében). Ott aztán összevarrták a gyomrát és rövidesen hazaküldték. Így érte őket október 20-a, amikor kijött egy rendelet, hogy minden 60 év alatti férfinak, aki nem katona, vagy munkaszolgálatos, be kell vonulnia. Akkor elvitték a társbérlőjüket, a tanár urat. Nagyapánkért rendőr ment, de a frissen operált gyomra miatt nem tudott az ágyból felkelni. Három nappal később az összes 50 év alatti nőnek is be kellett vonulnia, anyánknak is. Nagyanyánk, aki éppen elmúlt 50, a kapuig kísérte és megállta sírás nélkül, ahogy az egyetlen lányának mennie kell. A KISOK pályán gyűjtötték össze őket (ott, ahol ma a kis földalatti Mexikói úti végállomása van). Onnan Pécel felé indulva fegyveres nyilasok kísérték a gyalogmenetet. Mindenféle pajtákban aludtak, erdőkben, néha megpihentek, miután tankcsapdákat és lövészárkot ástak. Valamennyi ennivalót vihettek magukkal otthonról, később adtak nekik kenyeret, anyánk mesélte, hogy úgy odadobták nekik. Még jó, hogy a csillagos házból ismerős nőkkel együtt tudott maradni. Aztán, ahogy a front egyre közeledett, ismét gyalogmenetben visszahozták őket Pestre, majd Pesten át Budafokra. Közben volt légi riadó is. Az egyik rendőr ezekkel a szavakkal bíztatta őket: „ne féljetek lányok, Jóska bácsi – (vagyis Sztálin) - nem fog megölni benneteket a repülőről”.