Reflexiók - Időrendben
Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!
2014. február 20., csütörtök
A Kazinczy utca 51-ben volt apám műhelye és üzlete. Öccsével vitték a boltot, aki azonban '44-ben már régóta hadifogságban volt Minszk környékén. Apámat utolsó munkaszolgálatára ez év tavaszán vitték. A Kárpátokban erdőirtáson dolgoztak, építették a védvonalat. Ő a fővárosba a felszabadulás után a fronttal együtt tért haza, és az üzemet azonnal beindította a megtalálható, túlélő személyzettel. Első munkájukat a szovjet parancsnokságtól kapták: a Gellért téren felállított hősi emlékmű betűit, fém-díszeit készítették el. Nyersanyagot a hadseregtől kaptak és az élelmezést is.
A helyiség földszintjén a nagy üvegablakok mögött volt az üzlet, ahol saját termékeiket árusították. A pult mögött anyám szolgált fel. A hátsó helyiségben volt a műhely. Egy hatalmas munkaasztal körül ültek a dolgozók. Amire emlékszem: fénylő rézlapocskákból kivágott díszeket készítettek, ún. markazit kövekkel ékesítették és cizellálták. Az emeleten iroda és talán raktár volt. Készítettek olcsóbb, sorozatban préselt műanyag (trolitur) díszeket is. Emlékeim szerint próbálkoztak Walt Disney figurák (pl. Bambi, a Hét törpe stb.) előállításával, de a cég súlyos jogdíj-követelése miatt a jelentős beruházás (különleges présgép) soha nem térült meg. Én gyakran jártam a műhelyben, amíg nem jártam iskolába. Mikor vidékre kerültem, utána egy évig nem jártam ott. Mikor újra meglátogattam szüleimet, örömmel találkoztam a jól ismert, életben maradt munkásokkal. Volt, akit - hiába - visszavártak, de legtöbben mégis régi ismerősök voltak.
2014. február 19., szerda
Horn Ede (Weiner Leó) utca 3. Édesapám lakott itt második feleségével, ahonnan Őt vitték munkaszolgálatba, és állapotos feleségét Terezienstadtba, ahonnan nem tért haza soha! Sokszor járunk Pestre feleségemmel és szinte mindig ellátogatunk ezekbe az épületekbe, és a Dob utca 38-ba is, ahol Ő élte túl a borzalmakat.
Az Erzsébet körút 34-ben laktak anyai nagyszüleim: Katz Miksa és nagyanyám Róth Frida Fájge. Velük élt fiúk Sándor (1913), József (1915) és Ede Tibor (1921). Akkor már mindhárman halottak - a két idősebb Ukrajnában, a legfiatalabb Borból hazafelé pusztult el '44 októberében. Nagyapám textilüzletet tartott fenn a Kálvária téren unokatestvérével, Káldor bácsival. Az Erzsébet körúti ház a jómódú ... családé volt, akiknek a bejárat két oldalán textilüzletük volt (A házat és a textilüzletet tulajdonosáról „Spitz háznak” nevezték. Jó lenne többet megtudni a családról). Egyikben ruhaanyagot, másikban lakástextilt árultak (a mai napig ugyanaz a profilja). Középső nagybátyám ebben a boltban volt segéd. Ő munkaszolgálatba menetele előtt megházasodott, el is költözött otthonról albérletbe, de hamarosan elvitték és odaveszett. Felesége 1980-ban halt meg. Sándor nagybátyám odahaza dolgozott egy tűzőgépen pauszpapírra hímzésmintákat rajzolt. Tibor még valamilyen mesterséget tanult. Nagyapám a házban lévő zsinagógának volt felügyelője. Ablakukból leláttunk a hátsó udvarra, ahol szukkot-sátrat állították. A templom - emlékeim szerint - úgy ötven ember befogadására volt alkalmas. Emlékszem Szimhát tóra idején mi, gyerekek kis zászlócskákkal jártunk körbe és énekeltünk. A szomszéd lakásban fiatal házaspár lakott sok gyerekkel. Minden évben új született, pisi-szag és gyereksírás jött ki tőlük. A háború után nem jöttek vissza a lakásba, sorsuk ismeretlen maradt. Nagyapámék ortodox háztartást vittek, sokszor vittem a Dob utcai pékhez a szombati sóletet. A házban lift is működött, ami arról vált hírhedtté, hogy egy fiatal nő lezuhant a liftaknába és szörnyet halt. Nagyszüleim a gettó területén túlélték a vészkorszakot. Nagyapám '45 decemberében halt meg 58 éves korában.
A Teréz krt. 7-ben élt és szabadult fel a családom. Én 3 éves voltam. Az oroszok a Nyugati pályaudvarnál voltak, mikor bementek a német katonák a házba. Arra a kérdésre, hogy van-e itt zsidó, azt a feleletet kapták, hogy csak német munkások vannak. A németek fáradtak voltak, ettek, elaludtak. A házból a kifúrt alagúton keresztül elment 3 ember a szomszéd házba, onnan a Nyugatihoz, és átvitték az oroszokat a házba. Ez volt a háznak és nekem is a felszabadulás.
Itt lakott nagyanyám, nagyapám és apám, a II. emelet 1-ben. Ennek a háznak a házmestere volt az az igaz ember, aki átadta nekik a papírjait. Így volt lehetséges, hogy nagyanyám, apámat és önmagát is mentve, egy nyilas házban helyezkedett el, mint cseléd. Azt gondolta (jól gondolta), ha szem előtt vannak, nem történhet baj. Nagyapámat később elkapták az utcán, őt nem ismerhettem meg. Nem jött vissza.
Innan vitték el a nyilas pártszolgálatosok anyai nagyanyámat, özv. Stark Árpádné Braun Olgát 1944. december 29-én.
Mutti és Fater.
Ezen a becenéven szólította egymás közt az egész család (kivéve minket,gyerekeket) a mi imádott Nagyszüleinket, ha gyerekeik hozzájuk szóltak, Anyus és Apus voltak. Mi természetesen nagyon illemtudóan Nagymamának és Nagypapának mondtuk. Ők egymást Hannusnak és Hermusnak nevezték. Másoknak Hannusnéni és Hermusbácsi voltak.
Ezekben a megszólításokban benne volt az a mélységes tisztelet és szeretet amit velük szemben érzett a család és az a környezet amely körülvette Őket!
Nem volt ez másként a Nefelejts u. 47-es csillagosházban sem, éppúgy, mint a Nefelejts u 27/29-ben és majd a budapesti gettóban sem.
Különleges öregek voltak, az én szememben meg különösen, hiszen születésem óta egy lakásban laktam velük egészen 23 éves koromig. Amikor eszméltem is öregnek láttam Őket és attól kezdve életem során mindig, egészen a halálukig.
Nagymama parókakészítő volt, Nagypapa suszter, de egyiküket sem láttam soha a szakmájukban dolgozni. A Mama 7 gyereket szült és nevelt, a Papa az első világháborúban megsebesült és egy kis töpörödött, hajlott hátú öreg bácsi volt, halk szavú és szeretettre méltó, de ha felmérgesedett valamin (különösen kártyázás közben) akkor rettenetesen tudott káromkodni.
Persze így volt ez akkor is amikor a csillagosházban laktunk. Az öregeknek nagy respektje volt a családban, a ház lakói nem is ismerték Őket. mert alig mozdultak ki a lakásból, szinte csak akkor amikor WC-re kellett menniük. A Nagymama főzött abból az ellátmányból amit utalványra kaptunk és amit Anyuka vásárolt be azon az időn belül amikor a keresztény üzletek zsidókat kiszolgálhattak. A nagypapa ült a konyhában az asztal végén és bóbiskolt, ha volt kivel snapszerozott vagy dominózott.
Történt egy péntek este, Nagymama valamilyen húslevest főzött a nagy piros fazekában, ami legalább annyi idős volt mint Ő. A Nagypapa a sparhert mellett az asztalfőn a jó melegben a gyerekekkel (velünk) dominózott. Már a Nagymama készülődött volna a tálaláshoz, gondolt egyet és megnézte a fazekat, hogy mi van a levessel. Felkiáltott!
A leves, oda a leves!
Mindannyian köréje gyűltünk és lestük mi történt! Jajveszékelve mondta, kifolyt a leves, mi lesz a vacsorával! Az történt ugyanis, hogy a régi fazék a tűz felett kilyukadt és a leves belefolyt a tűzhelybe, eloltva a tüzet, még azelőtt,hogy a hús megpuhult volna. A Nagymama rettentő haragra gerjedt elkezdte szidni Nagypapát, miért nem vette észre, hogy a tűz elaludt, hiszen rajta ült a kályhán! Mi természetesen nagyot nevettünk és megbékéltünk egy kis üres kenyérrel.
A Mutti és a Fater még egy kicsit perlekedtek egymással, majd mindketten leültek a szokott helyükre, a Nagymama a sparhert mellé egy kis székre, a Nagypapa meg az asztal végére.
Hála Istennek,mindketten túlélték a gettót és az utána jövő éveket és szép magas kort értek meg.
Nyugodjanak Békében: Feith Herman és Feith Hermanné, imádott nagyszüleink!
Én se Apámat, se egyik nagyszülőmet nem ismertem. Anyai nagyszüleim szerencséjükre még a vészkorszak előtt meghaltak, apai nagyanyám apám testvéreivel még időben kimentek Amerikába, őket képről láthattam. Apám születésem után munkaszolgálatos lett, majd 1945 januárjában Buchenwaldban megölték. Anyám, a bátyám és én a Pozsonyi úti csillagos házban voltunk és csak nagy szerencsével úsztuk meg a Dunába lövést, aztán gettóba kerültünk és ott szabadultunk fel. Én még 2 éves se voltam, így szerencsére semmire se emlékszem, a bátyám kiskamasz lévén (9 éves volt) viszont sok mindenre.
Itt születtem 1934-ben (Erdélyi u. 19. szám, 2 emelet 3.). Itt éltem első 10 évemet teljes családi körben. 1944 júniusában lett csillagos ház. Október 16-án a nyilas hatalomátvétel után a nyilasok betörtek a házba. Egy félbolond fiút helyben kivégeztek, a lakókat feltartott kézzel kivezényeltek az utcára es végig masíroztattak minket ilyen módon (Azt hiszem, hogy Nefelejcs útnak hívták- nem vagyok biztos benne) egy házba, ahol betettek egy másik idegen lakásba, miután az udvaron várakoztunk és elvették az emberektől, akiken volt ékszer. De egész éjjel vakaróztunk, mert a lakás tele volt poloskával. Kb. 2-3 nap múlva a nyilas kíséret visszavitte a csoportot az Erdélyi utca 19-be.Mint később megtudtuk, a nyilas vezér szeretője lakott ebben a házban és ide jött pihenni. Ezzel szerencsénk volt.
Majd novemberben mindenkinek a gettóba vagy védett házba kellet költözni. Anyám, testvére, én és a kishúgom a Sziget u. 40-ben találtunk helyet egy szobában, ahol több család is lakott, négyen egy ágyban aludtunk. Látva a lehetetlen zsúfoltságot, sikerült elhelyezni engem és testvéremet egy református intézetbe. Ott vészeltük át a háborút. Közben Anyámat és testvéré Bergen-Belsenbe deportálták december elején. Fájdalmas emlékek.
Remélem, valaki talán még elolvassa a sorokat, és érintkezésbe lép velem, mert senkiről nem tudok azóta.
Ez a Berlini (ma: Nyugati) tér sarkán álló csillagosház történetéből egy szelet, a nagymamám, Petrolay Margit Bújócska c. visszaemlékezésében találtam:
"Ilyen körülmények közt határoztam el, hogy felkeresem sógornõmet, akirõl csak annyit tudtam, hogy elköltözött a lakásából. Nem önszántából. Csillagos házba kellett átköltöznie. A ház a Berlini (a késõbbi Marx) tér sarkán állt, a Nyugati pályaudvar közelében, ahol egy városszerte ismert gyógyszertár volt akkoriban. Úgy tudtam, hogy a tulajdonos ad menedéket a sógornõmnek és kislányának. A kapott címen egy 3. emeleti lakásba becsöngettem. Az ajtón táblácska függött. Magyar, angol és német nyelven az volt olvasható, hogy az itt lakó személy, a lakás bérlõje angol állampolgár és legálisan tartózkodik itt. Egy hölgy nyitott ajtót. Bemutatkoztunk. Róla megtudtam: mint angol nevelõnõ áll alkalmazásban. A család ismeretlen helyre költözött, s õrá bízta a lakást. A Miss elmondta, hogy a házban az elõzõ nap nyilas csoport jelent meg, elrendelték, hogy a férfiak teljes felszerelésben jelenjenek meg az udvaron - majd sorbaállítva el is vitték a csoportot. A biztonságot nem tudja szavatolni. A sógornõmet megtaláltam ugyan, de kitûnt, hogy innen menni kell. A házmester csöngetett be, közölte, hogy a nyilasok megint itt vannak, sikerült beterelnie lakásába, és megpróbálja szóvaltartani õket. De figyelmeztetett: nem vagyunk biztonságban. A Missnek az az ötlete támadt, hogy minket átkísér a szomszéd lakásba. Megkérte az ittlakókat, fogadjanak be lakásukba. Azok nem nagy örömmel fogadták a látogatókat, de az emberség felülkerekedett bennük. Hagyták, hogy a Miss bevezessen minket a szobájukba, õk meg kivonultak a konyhába. Ezzel jelezték, nem az õ meghívásukra érkeztünk oda. A szoba hideg volt, a villanyt nem mertük bekapcsolni. Itt töltöttünk egy jó órát, amíg a házmester nem jött a Missnek jelenteni, hogy a nyilasok a lakásában italoznak. A földszinti házmesterlakásból fölhallatszott a danolásuk. Ettõl indíttatva megköszöntük a vendéglátást, visszatértünk a Misshez a gyógyszerész lakásába, és azonnal elkezdtünk csomagolni.
Sógornõm nagyon óvatos, félénk volt, nem merte vállalni, hogy elhagyja a lakást és kimenjen az utcára. Erélyes föllépésemre mégis elszánta magát. Késõbb átnéztem csomagját, kiderült, hogy olyan dolgok is voltak benne, amikre belátható ideig nem lesz szüksége, így például egy szakácskönyv. Ezt kiemeltem a csomagból, de egy újabb kutatáskor - már az indulás elõtt - mégis ott találtam. Újból kiraktam, de már úgy, hogy ne vegye észre. Majd eszébe jutott, hogy a kabátján nincs sárga csillag. Nehezen tudtam õt meggyõzni arról, hogy mostani akciónk szempontjából ez így helyénvaló. Elindultunk. Kimerészkedtünk a folyosóra. Aztán a lépcsõházba, s egy sötét csigalépcsõn elindultunk lefelé. Tapogatózva, lépcsõrõl lépcsõre hágva jutottunk le a földszintre. Rémületemre a kaput zárva találtam. A sötét kapualjban megjelent egy nõ, nem is láthattam, csak a hangját hallottam. Azt kérdezte: maguk azok? Mit lehetett válaszolni? Azt, hogy igen, mi vagyunk. Szó nélkül kinyitotta a kaput és mi kiléptünk. A kapu mellett egy katona állt. Se akkor nem derült ki, se késõbb, miért is állt ott. Õrségben? Randevúja volt? Tény, hogy nem állta utunkat.
Kézenfogva a kislányt, gyorsan az ún. Banánszigetre cipeltem õt anyjával együtt. Több villamosjáratnak volt ez végállomása. Szerencsés véletlen kedvezett nekünk, köd volt, sûrû köd. Az alakokat nem lehetett kivenni. Elsötétítés volt, esõ is permetezett. Az elsõ odaérkezõ villamosra föltuszkoltam rokonaimat, magam is fölszálltam. Mindjárt az ajtó mellett volt egy üres hely. Velem szemben egy asszony ült, aki megjegyezte csöndesen.
- A Pozsonyi utat kiürítik, a zsidókat mind elviszik.
Hogy az asszony mibõl következtetett arra, hogy mi menekülõk vagyunk, nem tudom.
A villamosról egy megállóval korábban szálltunk le, attól tartva, hogy esetleg valaki megfigyel minket, és követ. Gyalog érkeztünk a tömegszállásra. Ismét kettõvel többen lettünk."
(Petrolay Margit: Bújócska - részlet)