Reflexiók - Időrendben
Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!
2014. február 20., csütörtök
A Kazinczy utca 51-ben volt apám műhelye és üzlete. Öccsével vitték a boltot, aki azonban '44-ben már régóta hadifogságban volt Minszk környékén. Apámat utolsó munkaszolgálatára ez év tavaszán vitték. A Kárpátokban erdőirtáson dolgoztak, építették a védvonalat. Ő a fővárosba a felszabadulás után a fronttal együtt tért haza, és az üzemet azonnal beindította a megtalálható, túlélő személyzettel. Első munkájukat a szovjet parancsnokságtól kapták: a Gellért téren felállított hősi emlékmű betűit, fém-díszeit készítették el. Nyersanyagot a hadseregtől kaptak és az élelmezést is.
A helyiség földszintjén a nagy üvegablakok mögött volt az üzlet, ahol saját termékeiket árusították. A pult mögött anyám szolgált fel. A hátsó helyiségben volt a műhely. Egy hatalmas munkaasztal körül ültek a dolgozók. Amire emlékszem: fénylő rézlapocskákból kivágott díszeket készítettek, ún. markazit kövekkel ékesítették és cizellálták. Az emeleten iroda és talán raktár volt. Készítettek olcsóbb, sorozatban préselt műanyag (trolitur) díszeket is. Emlékeim szerint próbálkoztak Walt Disney figurák (pl. Bambi, a Hét törpe stb.) előállításával, de a cég súlyos jogdíj-követelése miatt a jelentős beruházás (különleges présgép) soha nem térült meg. Én gyakran jártam a műhelyben, amíg nem jártam iskolába. Mikor vidékre kerültem, utána egy évig nem jártam ott. Mikor újra meglátogattam szüleimet, örömmel találkoztam a jól ismert, életben maradt munkásokkal. Volt, akit - hiába - visszavártak, de legtöbben mégis régi ismerősök voltak.
2014. február 19., szerda
A csillagos házba költöztetéskor az Akadémia u. 7. II. emeleti lakását jelölték ki számunkra. Anyám, az ő szülei, húgom és én mentünk oda, ahol egy szűkös szobánk volt, de legalább együtt lehettünk. A lakás eredetileg Nagyanyám bátyjáé, dr. Fillenz Károlyé volt. Rengetegen zsúfolódtunk itt össze, nagyjából 38-40 ember, többségük rokon volt. A ház többi lakóit csak látásból ismertük, emlékszem egy Adler nevű családra.
A Horthy-proklamáció óriási örömöt okozott, ám másnap már betörtek a házba a nyilasok, és minden 16 és 60 év közötti férfit leparancsoltak az udvarba. Nagyapát és Károly bácsit, valamint a lakásban lévő összes férfit elvitték. Soha nem tértek vissza. Adler volt a házból az egyedüli, aki megúszta és hazatért. Tőle tudtuk meg, hogy Dachauba vitték őket, és az időseket a megérkezésük órájában megölték.
Néhány nap múlva az újból megjelenő nyilasok – fiatal, tizenéves fiúk – a nőket terelték össze. Anyánkat is elvitték. Borzalmas, rettegéssel teli három nap múlva Anyánk hazaérkezett. Az óbudai téglagyárba vitték őket. Ezrével voltak ott kétségbeesett lányok, asszonyok. Anyánkat egy távoli rokon mentette ki, aki cionistaként működött, nem viselt sárga csillagot, mentett, ahol tudott. A feleségéért ment a téglagyárba, s mivel jól ismerte Anyámat, őt és velük együtt még néhány nőt sikerült kihoznia. A csillagos ház szinte egészen kiüresedett. Mi sem mertünk ott maradni.
Rokoni útbaigazítás után a Pozsonyi út 40-ben kötöttünk ki, amely svájci védettség alatt állt. Az Akadémia utcai ház, ahogyan a fotó is mutatja, szép, nagypolgári lakásaival az utca egyik legelegánsabb háza volt. Hozzá fűződő emlékeim miatt mégsem ez a szépség maradt meg bennem, hanem az ott átélt rémségek, tragédiák, számos öngyilkosság, végül szeretteink elhurcolása.
My family and myself were in the "Csilagos haz", Wesselenyi utca 61 in 1944. We were cramped in a small apartment on the second floor with two other families. We were five of us, I was only 10 years old and it was very difficult and suffering for all of us. My father was only able to work on selected days and we just hardly made it. On October 19th the Arrow Cross thugs took my father and that was the day when I saw my beloved father the last time. He was killed by the Arrow Cross. On November 1st with the help of my late uncle who worked in the Swedish Embassy we were able to escape and my younger brother and I were placed in a "safe house" in Lonyai utca 9, which house had Swedish protection. My mother and older sister were placed in a Catholic Convert which was also "protected" by the Swedish Embassy. Raul Wallenberg was the hero and I vividly recall that one day in November Raul Wallenberg personally came to save us from the Arrow Cross thugs. Mid December 1944 we had to escape from the "safe house" because the most horrible Arrow Cross thugs wanted to take us. My mother felt that we should walk to the Ghetto. While we walked in the city the Arrow Cross members stopped us and transported us to one of their "Terror House" which was on Andrassy ut 47 (near the Octogon). The Arrow Cross Thugs were the most primitive murderers and as a 10 year old I saw just killing, blood and the worst human suffering. After almost 70 years I'm still suffering from that unbelievable experience!
From Andrassy Ut 61 in early January, 1945 the Arrow Cross were taking us to the Danube for execution but the leading Arrow Cross member was drunk and the older people in the group convinced the Arrow Cross guy (Nyilas) to walk us into the Ghetto. January 18, 1945 the Russians liberated the Ghetto and we were the few lucky survivors. During the Holocaust (Veszkorszak) I lost 17 of my immediate family, my father, older brothers, aunts, uncles and several cousins. I told this sad story to several young and older people, both Jews and Gentiles. The entire world must forever remember for the Holocaust in the memory of the 6 million Jews murdered by the Nazis. (Although "New Nazis", the "New Arrow Cross" in Hungary, Iran and other Thugs are claiming that the "Holocaust is a myth"....... This is the main reason that Israel must be very important for every Jewish person and for Gentiles as well.
Nemrég meghalt szomszédom válaszolta arra a kérdésemre, mióta lakik a Tátra utcában, hogy 1944-ben Édesanyjával jöttek ide Budáról, biztosabb helyet remélve, és amikor a Tátra u. 36. elé értek, akkor vezették ki a lakókat a házból a nyilasok és indultak velük valamerre. Bementek a házba, amikor elment a menet, de a házmester figyelmeztette őket, hogy a lakásokban még vannak keresgélő nyilasok, bújjanak el a mosókonyhában a kádak mögé. Majd szólni fog, ha tiszta a levegő.
Én a szüleimmel és a család itthon maradt tagjaival, ha jól emlékszem talán 12-en, a VII. Dohány utca 46. szám alatti csillagos házban laktunk, a nagynéném lakásában. 8 éves voltam és muszáj volt felnőttnek lennem.
Nyilasok portyáztak áldozatok után és be akartak jutni a házba, amire a honvédtiszti egyenruhájában, oldalán pisztolytáskával a kapuhoz siető Tóth Mihály készségesen felajánlotta nekik, hogy jöjjenek csak bátran, ám ahhoz előbb őt le kell lőniük. Egy honvédtiszt lelővése már nem fért bele a bátorságukba.
Elmondások alapján ez több alkalommal megismétlődött, ezért a házból senkit nem tudtak elvinni a nyilasok. A ház lakóinak - beleértve az egyetlen ma is élő zsidó túlélőnek, egykori lakónak, aki Indiából jött el a jeles alkalomra - kezdeményezésére 2013-ban állítottak emléket Tóth Mihály honvéd vezérőrnagynak.
Az első emeleten lakott nagybátyám Lovas Sándor ujságíró, aki innen vonult munkaszolgálatra 1942-ben. Másállapotos felesége itt érte meg a felszabadulást és miután férje nem tért haza a szovjet fogságból,1946-ban az időközben megszületett Iván fiával Kubába távozott, ott élő édesapjához és bátyjához.
A XI. Siroki utca-Váli utca sarkán jelölt helyen a Budai Izraelita Hitközség „Baracs Károly” elemi iskolája volt található a XI. Váli u. 6. címen. Az iskola alapításának dátuma: 1928.
(1945). január l5-én vagy l7-én razziáztak a nyilasok a pincében. Nagyapám Erdős Ferenc, első világháborús hadirokkant – a fél szemét otthagyta Isonzónál – nem volt hajlandó se sárga csillagot felvarrni, se a gettóba bemenni, lebukott. Ott volt még egy béna nő, akit öreg édesanyja ápolt. A két idős embert elvitték, soha többet nem hallottunk róla. Négy óra múlva már az oroszok ott voltak a házban. A béna nő maradt és olyan sokkot kapott, hogy ismét tudott járni.
Itt lakott Weisz Artúr és felesége. A házaspár már régen Párizsban élt és a németek elől menekült „haza”. Nem tudom, hogy később hol bujkáltak, de visszatértek Párizsba, ahol nagyon menő bőrdíszműves műhelyük volt.
Emlékezem: Apukám valahol Oroszországban „védte a hazát”, anyukám 2 gyerekkel egyedül itthon a rettenetben. …És akkor egy csúnya napon vért köpött, és megállapították a tüdőbajt. Valahol Zuglóban, most is áll az a féltornyú zuglói templom aminek közelébe költöztettek minket, édesanyámat ilyen állapotban, ez volt az első csillagos ház.
Nagyanyánk sietett a segítségünkre. Anyukám a János kórházba került, s mi gyerekek a nagyival a Népszínház utca 30. alatt lévő immár második csillagos házba „ költöztünk”. Azért írom az idézőjelet, mert ez nem költözés volt, hanem vittük, amit bírtunk - az öreg nagyik, és mi a 4 éves húgom és én.
Akkor már túléltem azt a megaláztatást, hogy egyik nap, - amikor még járhattunk suliba - nem volt rajtam a kabát, nem látszott a sárgacsillag. Anyukámat ezért elvitték a rendőrségre, megverték. Talán ezért köpött később vért?
A Népszínház utcai„ lakás”: 14 felnőtt és 2 gyerek összezsúfolva egy két szobásnak nevezett lakásban. Kijárási tilalom volt, ezért a nagyinak mindig rohannia kellett, hogy elérjen a János kórházig és vissza. A kórházban alig volt mit enni, ezért a nagyinak el kellett dönteni, hogy anyu betegen, vagy mi gyerekek együnk. Az ablakok a mai II. János Pál pápa térre néztek, ott volt levegőnk.
Volt jó is. Én mindig tanár akartam lenni és ott a csillagos házban a melléklépcsőn iskolást játszottunk. Szerelmesek is voltunk - a magunk 9 éves módján. Ha légiriadó volt mi nem mehettünk le a pincébe, így fent az emeleten vártuk a stukákat és a bombát.
Aztán jött a többi borzalom: 1944. október 15. Reménykedve hallgattuk az eseményeket, de hamar ÉBREDNI kellett, mert másnap már hajtottak is a Tattersalba - a mai lóversenypályára.
A nagybátyámat, aki akkor volt 75 éves, lerúgták a lépcsőn. Egész éjjel ott álltunk a pályán, ÁLLTUNK, nagyinak a 4 éves húgom volt a karjában, akit pisztollyal fenyegettek, mert a gyereknek megtetszett a csillogó tárgy. Két éjszaka telt el így, és mire hazamentünk, a lakást kifosztották .
A spájzban volt a szögön a lisztes és darás zacskó, de ezek kívülről tapintva egyformák voltak, és a nagyi a darást kapta le. Napokig vízben főtt darát ettünk. Olvasni minden nap kellett - villany nélkül - és a nagyi fejből tanított verseket. Ezért lettem magyar szakos tanár? Persze mindennaposak voltak a razziák, és ilyenkor amit még találtak a lakásban, elvitték. Ezek magyar nyilasok voltak!
Így „ éltünk” november végéig, amikor megkezdődött a gettósítás. Végighajtottak minket a Népszínház és Rákóczi úton, egészen be a Klauzál térig. Ott vették el a babámat és a kis kosaramat. Ez fájt a legjobban akkor. 1944 november végétől „éltünk” a pesti gettóban, razziák, éhezés, betegség közepette. A pincébe beesett egy bomba és onnan menekítették ki a 4 éves húgomat. Oda menekültek a csapatuktól lelépett muszosok. Ott loptam életemben először és utoljára valami konzervet, és ezért még ki is kaptam a nagyitól.
Két hónap gettóban, Budapest ostrom gyűrűben. 1945. január 18-án szabadultunk fel. Engem és az életben maradottakat oroszok szabadítottak fel. Letépték a sárga csillagot és kenyeret adtak. És hogy mi volt ezután - az is történelem - de ez az én történelmem.
Édesanyám meghalt 31 évesen, a nevelőmamám Auschwitzból jött vissza. 52 családtagom tűnt el, köztük a nagyapám is, ő még a csillagos házból. A lányom soha nem nyaralt vidéken - nem élt ott már senki sem. Én itt maradtam Vörösmartyt tanítani, a húgom 45 éve elment innen nagyon messzire. Ő volt az okosabb?!
Miért nem lázadtunk? Kedves maiak! Öregek, gyerekek fegyverekkel szemben?
Ma legalább felemelem a szavam és azt hiszem ez is valami. Ennyit tudok most. Kérdezzetek!