Reflexiók - Időrendben
Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!
2014. január 30., csütörtök
Anyai nagymamám lakott hosszú évek óta a IV. emelet budai kilátású nagy lakásában, oda költözünk 1944 júniusában, anyám, 9 éves öcsém, (velünk élő árva) 12 éves unokahúgom és én (12 éves) a Szent István krt.-on lévő saját lakásunkból. Anyámat 1944. november 9-én elhurcolták, és gyalog kihajtották Lichtenwörtbe. (Ezt megelőzően már többször 1-1 napra elvitték a Tattersaalba ill. valamelyik téglagyárba, de onnan még haza engedték őket). Nagymamánk valahova elment (később kiderült, hogy bujkált), mi pedig ottmaradtunk egyedül. A házban egyedül maradtunk zsidók, holott a többiek már valahova elmentek, amit mi csak abból érzékeltünk, hogy a légi riadók alatt a pincébe, ha lementünk, senki ismerős már nem volt körülöttünk.
A gyerekeket és magamat az otthoni élelmiszerekből láttam el (kenyeret is sütöttem, mert anyám kis koromtól megtanított a konyhai munkákra), de a helyzet teljesen lehetetlen volt. Egy nap, a légiriadó után, a lépcsőházban, a ház második emeletét teljesen elfoglaló Wolfner Bőrgyár – mint később kiderült – igazgatója megkérdezte, hogy hol a mamánk. (Mi sárga csillagot viseltünk!!) Mondtam, hogy elvitték és egyedül maradtunk. Ő azt mondta mikor felértünk aII. emeletre, hogy amikor úgy érzem, valami nagy baj van, akkor keressem meg és megmutatta a szobáját.
Emlékeim szerint néhány nap után, valami azt súgta nekem, hogy meg kell a „bácsit” keresnem. Megnyugtatott és azt mondta, készítsem fel a gyerekeket arra, hogy este, a sötétben, el fognak jönni mentősök értünk és elvisznek egy Vöröskeresztes otthonba, mert itt már nem maradhatunk. Ez történt. Ezzel megmentett minket az ismeretlen jótevőnk, akinek a nevét sem tudtuk. Most is csak a legnagyobb hálával említhetem. (A Király utca 34-be vittek bennünket késő este. Ott már nagyon sok kis gyerek volt, néhány felnőtt felügyeletében, ma elképzelhetetlenül siralmas körülmények között. Ezzel kezdődött további kálváriánk, mert nem ez volt a végállomás, hiszen ez a ház a gettón kívül volt.)
A lakásunkat azonnal elfoglalta a halálfejes légió egyik rangosabb tisztségviselője, a teljesen bugris segédház felügyelő, aki kinézte már magának a lakást. A Felszabadulás után még 1945 februárjában visszagyalogoltunk a lopott holmikkal teljesen zsúfolt, ablaktalan elhagyott kicsit romos lakásba, (a Vár még nem volt az oroszok birtokában), keresvén anyukánkat. A lakók a pincében voltak még, az utcán emelet magasságig hó, hullák a romokon. Persze, senkit sem találtunk, akivel akkor beszélni tudtunk volna. Másfél év múlva visszaköltöztünk akkorra már hazaért és felgyógyult anyánkkal a kissé tönkretett házba, lakásba...A házat 40 akna becsapódás érte. Mindhárom akkori gyerek, csodával határos módon megmenekült és ma is még él, nagyon öregen. Jómagam 82 éves vagyok.
Édesanyámmal és nővéremmel Ágival költöztünk a XIV. kerületi Abonyi utca 5. szám alatti csillagos házba 1944 júliusában. Az egykori zsidó gimnázium volt a szomszédunk, ahol katonák kaszárnyája volt. Mint gyerekek nem éreztük az életveszélyt addig, míg gettóba vagy védett házba nem kellett költözni.
Édesanyám a kerítésen át engem, a 10 éves kislányt, és a 13 éves nővéremet sötétben a kerítésen át bejuttatott a vöröskeresztes házzá kinevezett egykori gimnázium épületébe. Még ott volt néhány katona akik nagy üstben fekete kávét főztek. Sose felejtem el azt a mennyei illatot amit a kávé árasztott. A kedves katonák megkínáltak bennünket egy egy bögrényi kávéval.
Az iskola tornatermét átalakították a menekültek számára, 80-an voltunk itt. Ráday Imre és Simon Zsuzsa is itt volt. A kedves Zsuzsa néni maga köré gyűjtötte a gyerekeket és verset mondott nekünk. Talán azóta szeretem az irodalmat.
1945. január 15-e körül szabadítottak fel minket, de közben a nyilasok kétszer razziáztak, sok férfit és néhány családot elvittek. Bennünket az úgynevezett „kötödébe” bujtattak el, amelyben iskola padok voltak. Én egy padba fészkeltem be magam. Hallottuk, hogy egy nyilas be akart jönni, már lenyomta a kilincset, a felnőtt zsidók halkan imádkoztak, és egyszerre a lenyomott kilincs visszapattant. Valószínűleg egy társa hívta el, így megmenekültünk. Még sok fájó emlékem van ebből az időből, de édesanyám szeretete feledtette velem a szörnyű helyzetet. Ott is önfeledten vidáman játszottunk néha. Ocskay százados mentette meg a gimnázium még megmaradt menekültjeit.
Üdvözlettel: Róth Györgyi (80 éves tanítónő)
Mi az Erzsébet krt. 15-ben lakunk – ez is csillagos ház volt annak idején. Úgy tudom egy Guttmann nevű ékszerészé volt az egész ház, az ő családja lakott benne: a három testvér a három emeleten, a családjukkal. Nem nagy ház, egy emelet volt egy lakás: körbe lehetett járni. Azóta persze szét lett darabolva. A cselédlakások a magasföldszinten voltak. Egy bácsi mesélte (aki ismert egy nénit, aki azt hiszem cselédként élt itt, és később is itt maradt a házban), hogy a tulaj annak idején minden nap vett egy drága szivart a közeli dohányboltban. Az eladó egyszer viccelődni kezdett vele, hogy amennyi pénzt ő már ott hagyott nála szivarra, abból akár egy házat is vehetne magának. Mire Guttmann csak nevetett, hogy van énnekem már házam, itt a körúton. (Úgy tudom, ez a Guttmann nem élte túl a vészkorszakot.)