Reflexiók - Időrendben
Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!
2014. január 30., csütörtök
66 éves, nyugalmazott informatikus vagyok és ebben a házba születtem, ebben éltem 30 éves koromig. A ház tudtommal 1930-ban épült, első tulajdonosai bizonyos Boháék voltak. Tőlük vásárolták meg anyai nagyszüleim 1936-ban.
Anyai nagyszüleim: Spitzer Ferenc, a felszabadulás után Sásdi Ferenc (1893-1983) és felesége Spitzer (Sásdi) Ferencné Neumann Erzsébet (1898-1972). Velük éltek ebben a házban: anyám Sós Ivánné Spitzer (Sásdi) Lívia (1920-2010) és ikertestvére Spitzer Mihály (1920-1943). Mihály nagybátyám a Doni Áttörés környékén munkaszolgálatosként 22 évesen elpusztult.
Tudomásom szerint sem nagyszüleim, sem anyám nem laktak a házban a csillagos házzá nyilvánítás idején, ugyanis hamis papírokkal bujkáltak, hárman három különböző helyen. A felszabadulás után hazatérve a házat nagyon rossz állapotban találták, nemcsak a berendezési tárgyak hiányoztak (ezek egy részét később megtalálták az egyik szomszédnál), de a tetőt is megrongálta egy bomba okozta légnyomás. Apám, Sós (Salzmann) Iván miután kétszer megszökött a munkaszolgálatból, a háború után feleségül vette anyámat és a nagyszüleimmel együtt ebben a házban laktak. Ide születtünk hárman gyerekek: András (1947), Mihály (1953) és Éva (1955). 1988-ban, miután mi gyerekek már máshol laktunk, anyámék eladták a házat jelenlegi tulajdonosának, egy vállalkozásnak.
Édesanyámmal és nővéremmel Ágival költöztünk a XIV. kerületi Abonyi utca 5. szám alatti csillagos házba 1944 júliusában. Az egykori zsidó gimnázium volt a szomszédunk, ahol katonák kaszárnyája volt. Mint gyerekek nem éreztük az életveszélyt addig, míg gettóba vagy védett házba nem kellett költözni.
Édesanyám a kerítésen át engem, a 10 éves kislányt, és a 13 éves nővéremet sötétben a kerítésen át bejuttatott a vöröskeresztes házzá kinevezett egykori gimnázium épületébe. Még ott volt néhány katona akik nagy üstben fekete kávét főztek. Sose felejtem el azt a mennyei illatot amit a kávé árasztott. A kedves katonák megkínáltak bennünket egy egy bögrényi kávéval.
Az iskola tornatermét átalakították a menekültek számára, 80-an voltunk itt. Ráday Imre és Simon Zsuzsa is itt volt. A kedves Zsuzsa néni maga köré gyűjtötte a gyerekeket és verset mondott nekünk. Talán azóta szeretem az irodalmat.
1945. január 15-e körül szabadítottak fel minket, de közben a nyilasok kétszer razziáztak, sok férfit és néhány családot elvittek. Bennünket az úgynevezett „kötödébe” bujtattak el, amelyben iskola padok voltak. Én egy padba fészkeltem be magam. Hallottuk, hogy egy nyilas be akart jönni, már lenyomta a kilincset, a felnőtt zsidók halkan imádkoztak, és egyszerre a lenyomott kilincs visszapattant. Valószínűleg egy társa hívta el, így megmenekültünk. Még sok fájó emlékem van ebből az időből, de édesanyám szeretete feledtette velem a szörnyű helyzetet. Ott is önfeledten vidáman játszottunk néha. Ocskay százados mentette meg a gimnázium még megmaradt menekültjeit.
Üdvözlettel: Róth Györgyi (80 éves tanítónő)
Ebben a házban (akkor Vilmos császár út 6.) lakott gépészmérnök nagyapám a családjával. 44 október végén a nyilasok megjelentek, hogy elhurcolják az itt lakó zsidókat. Nagyanyámat és a lányát a Szabadság téri református templomban bujtatta akkor Viktor János református lelkész (ott ahol, a történelem iróniája, most Horthy szobrot avattak), így menekültek meg, nagyapám azonban a lakásban volt. A nyilasok nem tudták, hogy ott van, és már távozóban voltak, amikor a házmester szólt nekik, hogy 'Van ott fent még egy, nehogy elfelejtsék!'. Így lett elhurcolva, először az óbudai téglagyárba, és aztán Kőszeg környékére, ahol aztán nyoma veszett. A háború után nagyanyám és gyerekei visszatértek, és az ötvenes évek végéig itt laktak.