Reflexiók - Időrendben
Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!
2014. január 30., csütörtök
Édesanyámmal és nővéremmel Ágival költöztünk a XIV. kerületi Abonyi utca 5. szám alatti csillagos házba 1944 júliusában. Az egykori zsidó gimnázium volt a szomszédunk, ahol katonák kaszárnyája volt. Mint gyerekek nem éreztük az életveszélyt addig, míg gettóba vagy védett házba nem kellett költözni.
Édesanyám a kerítésen át engem, a 10 éves kislányt, és a 13 éves nővéremet sötétben a kerítésen át bejuttatott a vöröskeresztes házzá kinevezett egykori gimnázium épületébe. Még ott volt néhány katona akik nagy üstben fekete kávét főztek. Sose felejtem el azt a mennyei illatot amit a kávé árasztott. A kedves katonák megkínáltak bennünket egy egy bögrényi kávéval.
Az iskola tornatermét átalakították a menekültek számára, 80-an voltunk itt. Ráday Imre és Simon Zsuzsa is itt volt. A kedves Zsuzsa néni maga köré gyűjtötte a gyerekeket és verset mondott nekünk. Talán azóta szeretem az irodalmat.
1945. január 15-e körül szabadítottak fel minket, de közben a nyilasok kétszer razziáztak, sok férfit és néhány családot elvittek. Bennünket az úgynevezett „kötödébe” bujtattak el, amelyben iskola padok voltak. Én egy padba fészkeltem be magam. Hallottuk, hogy egy nyilas be akart jönni, már lenyomta a kilincset, a felnőtt zsidók halkan imádkoztak, és egyszerre a lenyomott kilincs visszapattant. Valószínűleg egy társa hívta el, így megmenekültünk. Még sok fájó emlékem van ebből az időből, de édesanyám szeretete feledtette velem a szörnyű helyzetet. Ott is önfeledten vidáman játszottunk néha. Ocskay százados mentette meg a gimnázium még megmaradt menekültjeit.
Üdvözlettel: Róth Györgyi (80 éves tanítónő)
A Szemere utca 19. sz. csillagos házban laktunk, apámnak ott volt eredetileg a rendelője. A nyilas hatalomátvétel után nem sokkal, novemberben megjelent egy nyilas osztag, a lakókat leparancsolták a ház elé, gyűrűbe fogták, és az óbudai téglagyárba irányították. Bennünket megkímélt a szerencse és apánk lélekjelenléte. Apám, mentőorvos lévén, nagyapám hívó szavára – neki sikerült kiszöknie és apámat értesítenie – egy baráti rendőr kíséretében ott termett, és bennünket (anyám 25 éves volt, én 3 éves, Robi öcsém 6 hónapos) kiemelt a menetoszlopból. Nem tudom, mi lett a többi lakó sorsa.
Gondoltam, megosztok egy történetet: laktunk a Wallenberg 7-ben is, néhány éve, és egyik nap, egy idős úr állt a kapuban egy spanyol tv stábbal. Már alig tudott magyarul, de szerencsére a mi spanyolunk elég jó, így el tudta magyarázni, hogy ez bizony egy spanyol védett ház volt, és ő ott lakott 44-ben. Nem tudom, hogy ezt kutatták/kutatják-e, és, hogy fontos-e, de gondoltam, megemlítem, nyilván több ilyen, spanyol, svéd stb. ház van, talán érdekes lehet ez a történet is.