Reflexiók - Időrendben
Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!
2014. január 30., csütörtök
Anyai nagymamám lakott hosszú évek óta a IV. emelet budai kilátású nagy lakásában, oda költözünk 1944 júniusában, anyám, 9 éves öcsém, (velünk élő árva) 12 éves unokahúgom és én (12 éves) a Szent István krt.-on lévő saját lakásunkból. Anyámat 1944. november 9-én elhurcolták, és gyalog kihajtották Lichtenwörtbe. (Ezt megelőzően már többször 1-1 napra elvitték a Tattersaalba ill. valamelyik téglagyárba, de onnan még haza engedték őket). Nagymamánk valahova elment (később kiderült, hogy bujkált), mi pedig ottmaradtunk egyedül. A házban egyedül maradtunk zsidók, holott a többiek már valahova elmentek, amit mi csak abból érzékeltünk, hogy a légi riadók alatt a pincébe, ha lementünk, senki ismerős már nem volt körülöttünk.
A gyerekeket és magamat az otthoni élelmiszerekből láttam el (kenyeret is sütöttem, mert anyám kis koromtól megtanított a konyhai munkákra), de a helyzet teljesen lehetetlen volt. Egy nap, a légiriadó után, a lépcsőházban, a ház második emeletét teljesen elfoglaló Wolfner Bőrgyár – mint később kiderült – igazgatója megkérdezte, hogy hol a mamánk. (Mi sárga csillagot viseltünk!!) Mondtam, hogy elvitték és egyedül maradtunk. Ő azt mondta mikor felértünk aII. emeletre, hogy amikor úgy érzem, valami nagy baj van, akkor keressem meg és megmutatta a szobáját.
Emlékeim szerint néhány nap után, valami azt súgta nekem, hogy meg kell a „bácsit” keresnem. Megnyugtatott és azt mondta, készítsem fel a gyerekeket arra, hogy este, a sötétben, el fognak jönni mentősök értünk és elvisznek egy Vöröskeresztes otthonba, mert itt már nem maradhatunk. Ez történt. Ezzel megmentett minket az ismeretlen jótevőnk, akinek a nevét sem tudtuk. Most is csak a legnagyobb hálával említhetem. (A Király utca 34-be vittek bennünket késő este. Ott már nagyon sok kis gyerek volt, néhány felnőtt felügyeletében, ma elképzelhetetlenül siralmas körülmények között. Ezzel kezdődött további kálváriánk, mert nem ez volt a végállomás, hiszen ez a ház a gettón kívül volt.)
A lakásunkat azonnal elfoglalta a halálfejes légió egyik rangosabb tisztségviselője, a teljesen bugris segédház felügyelő, aki kinézte már magának a lakást. A Felszabadulás után még 1945 februárjában visszagyalogoltunk a lopott holmikkal teljesen zsúfolt, ablaktalan elhagyott kicsit romos lakásba, (a Vár még nem volt az oroszok birtokában), keresvén anyukánkat. A lakók a pincében voltak még, az utcán emelet magasságig hó, hullák a romokon. Persze, senkit sem találtunk, akivel akkor beszélni tudtunk volna. Másfél év múlva visszaköltöztünk akkorra már hazaért és felgyógyult anyánkkal a kissé tönkretett házba, lakásba...A házat 40 akna becsapódás érte. Mindhárom akkori gyerek, csodával határos módon megmenekült és ma is még él, nagyon öregen. Jómagam 82 éves vagyok.
Ebben a házban élt nagyapám kb. a 20-as évektől négy fiával és három lányával (nagymama fiatalon meghalt - akkoriban a cukorbetegséget nem tudták még kezelni...). A fiúk közül ketten jöttek vissza a munkaszolgálatból (+ néhány év szovjet hadifogság...), a két fiatalabb nem élte túl. Anyámék innen kerültek át a gettóba 44 végén, vagy 45 elején talán. A történet: "hazánk függetlenségének elvesztése" után a "szerencsétlen kényszerített nyilasok" (gy.k.: ez keserű irónia volt...) tömegével vitték a zsidókat a csillagos házakból (is) a Duna-partra... Anyámék rémülten és engedelmesen beálltak a sorba, de az ugyanitt lakó unokatestvérük "rájuk parancsolt", és sikerült kilógniuk a sorból még a lépcsőházban. Mind a négyen túlélték a vészkorszakot! Azóta meghaltak már - lehet, hogy már nem pontosan emlékszem arra, amit gyerekkoromban meséltek. Amúgy nem szeretett erről beszélni anyám, nagyon ritkán jött szóba... Még egy érdekesség: ebben a házban lakott egy "Herzl-néni" - Herzl Tivadar édesanyja? Testvére inkább? Vagy unokatestvére? - mondták, de nem emlékszem pontosan. Már nagyon öreg volt az 50-es években.
Két házhoz tartoznak az emlékeim. A Jókai u.14.sz. házban volt apám Autóhűtő takaró készítő és árusító üzlete. A hátsó részt leválasztva itt húzták meg magukat a szüleim, anyám ekkor velem volt terhes. '44 novemberében az óbudai téglagyárba kellett jelentkezniük, ahonnan anyámat és néhány más terhes nőt egy "emberséges" nyilas pénzért vissza kísért a városba. Anyám kétségbe esve egy barátjukhoz, Plachy Vilmoshoz szaladt. Plachy – tudva,hogy apám lába a munkaszolgálatban megnyomrodott – kihívott egy mentőautót, egy hamis kórházi igazolással kihozta a téglagyárból apámat és a Pozsonyi út 49-ben tudta elhelyezni. Később anyám is oda költözött. Néhány nappal később az egész házból minden embert letereltek és a nagy gettóba kísérték a nyilasok. Itt éltük meg a felszabadulást.