Reflexiók - Időrendben
Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!
2014. február 18., kedd
Ebben a házban éltek a nagyszüleim az első emeleten és magam is nagyon sokat voltam ott, mert a szüleim a közeli Hajós utcában éltek. Itt, a régebbi nevén Vilmos császár út 24-ben volt a nagyszüleim kávéháza is, ott ahol most az OTP van. Innen vitték el két nagybátyámat, a fiatalabb – aki alig haladta meg a 20. évét – sose tért vissza, és innen került be azután a család a gettóba.
Az első emeleten két család is élt, a László és a Krémer család. Ez utóbbiak közül valaki fogorvos volt, és úgy tudom ott volt a házban a rendelő is. A háború után is ott laktak egészen addig, míg a teljes első emeletet kiigényelte egy vállalat és velünk együtt mindenkinek el kellett költözni. Azt sajnos nem tudom, hogy ezekből a családokból, hányan haltak meg, de valaki biztosan megmaradt, mert ott laktak az én kisgyerek-koromban.
Nagyszüleim az 1910-es évek elején költöztek Sátoraljaújhelyre, korábban Munkácson laktak. Nagyapám, Weiss Jakab (Jenő) suszter volt. Nagyanyám, Hermina tíz gyereket szült, közülük nyolc bizonyult életképesnek. Ő a háztartást vezette, segítsége is volt ebben: az én édesanyám, mint a legidősebb leánygyermek, gondozta a kistestvéreit. Amikor azok már cseperedni kezdtek, anyám – Erzsébet – feljött Pestre. Ekkor Ödön bátyja és Miklós öccse már pesti lakosok voltak, mindketten apjuk útját követve, a cipész, illetve a cipőkereskedő szakmában szereztek rangot maguknak. Anyámmal együtt érkezett a fővárosba két nagyobb húga, Irénke és Ilonka is. A lányok varrásból tartották el magukat. Az akkori Csáky utca 15-ben (1956-tól: Hegedűs Gyula utca 15.), a földszint 2-ben, Molnár néni két szoba cselédszobás lakásában talált magának albérletet az öt testvér. A lakás polgári (kispolgári) ízléssel volt berendezve. Erre még én is emlékezem, mert odaszületvén főleg az eredeti tárgyakkal találkoztam, a hatvanas évek végéig, elköltözésünkig nemigen vettünk új bútort magunknak. A néhány szép kisplasztikát, a lámpafénynél harisnyát húzó nőről készült, sötét tónusú festményt, a szögletes talapzaton álló, négylábú kerek asztalt, rajta a leheletfinomságú, halványsárga terítővel ma is fel tudom idézni. Molnár néni sorsa számomra ismeretlen, de valószínűleg ő is a holokauszt áldozata lett. Én gyerekként erre nem kérdeztem rá, de mindenestre a háború után már nem volt Molnár néni, s a lakás a testvérek bérleményévé vált…
Az anyai nagyszüleimet az otthon maradt kisgyerekekkel (Tibi, Editke, Évike) együtt, 1944 késő tavaszán vitték el Sátoraljaújhelyről Németországba, hogy ott „kertészetben dolgozzanak”. Erről egy azóta elkallódott, sárga levelezőlap tanúskodott a nagyapám írásával. A többi néma csend…
A pesti testvérek közül a fiúkat munkaszolgálatra hurcolták, ahonnan viszonylag épen kerültek haza a háború után. A három lányra 1944. december 26-án került sor, őket marhavagonban szállították Bergen-Belsenbe. A sorsuk alapvetően nem különbözött a többiekétől, tetvek, hideg, marharépaleves. A táborban végig együtt maradhattak, anyám azonban nem szívesen mesélt az átéltekről. Csak arra emlékszem, hogy az oroszországi zsidóasszonyokat emlegette, akik nagyon erőszakosak és életrevalóak voltak.
A láger felszabadulása után anyám – 28 kilósan – a húgaival együtt próbált hazajutni. Útközben szovjet katonák akartak erőszakoskodni velük, de nem jártak sikerrel. Ekkor az egyik katona dühében három golyót eresztett a lányokba. Irénkét szíven találta a töltény, ő azonnal meghalt. Ilonkát hasba lőtték, anyámat pedig a bokáján érte a lövés, az egyik lába egész életére vékonyabb maradt. Ők ketten mégiscsak életben maradtak, orvosi segítséget kaptak, és nyárra haza is jutottak a Csáky/Hegedűs Gyula utcába. A két fiú is hamarosan megérkezett a munkaszolgálatból. Így a négy testvér, plusz egy szintén túlélő unokaöcs, Bandi, akit elálló füle miatt mindenki Tapsinak hívott, újra együtt volt.
Ilonka nem akart többé Magyarországon élni. Hathetes ismeretség után férjhez ment egy fiúhoz, Braun Lacihoz, és Belgiumon, majd Cipruson keresztül, kalandos körülmények között elhajóztak az ígéret földjére. A korábbi ateista Ilonkából mélyen vallásos ember lett, új hazájában boldog életet élt családjával, fiaival. Tapsi ugyancsak Palesztina felé vette az irányt. Tengerész lett, és családot alapított. Egy tengeri balesetben lelte halálát, viszonylag fiatalon.
A két itthon maradt fiútestvér közül Miklós beilleszkedett, Budapesten élte le az életét. A másik, Ödön, cipőüzemet alapított, szintén Pesten. Ő harcos kommunista is volt, a Vándor-kórus oszlopos tagja. Amikor azonban az üzemét államosították, őt kizárták a pártból, elege lett mindenből. 1956-ban a kiábrándultság és a rettegés hatására családjával elhagyta az országot. Londonban telepedett le, cipőboltot nyitott. Lánya egy német férfihoz ment feleségül, ez Ödönt annyira felháborította, hogy minden kapcsolatot megszakított vele.
A Csáky utcai lakás így a mi családunkra maradt. Apámék 1947-ben a Csáky utcai zsinagógában házasodtak össze. Anyám nem volt vallásos, de úgy érezte, tartozik a szülei emlékének az egyházi esküvővel. Apám is meggyőződéses ateista volt, de kénytelen volt beleegyezni a templomi ceremóniába. A házban egészen 1968-ig éltünk, azután – szüleim válása miatt – anyámmal egy kisebb lakásba költöztünk.
A Hegedűs Gyula utcai lakást nem szerettem, mert hideg volt, egyáltalán nem kapott napot, még visszavert fényt is csak nagyon ritkán. A ház azonban nagyon összetartó volt, sok emberre emlékszem a régiek közül. Néhány név mutatóban: Szántóék, akiktől mindig mustot kaptunk szüret idején; Ráczék, ahol a gyerekek mindig éhesek voltak, és ha átjöttek hozzánk, rögtön a kenyértartót keresték. Az egyik Rácz-gyereket egyébként, lévén idősebb nála pár évvel, én próbáltam bevezetni az olvasás és a számolás tudományába. Ott laktak Tróberék, akiknél gyönyörű, textilborítású képeslapokat kaptam néha ajándékba. Aztán Lévaiék, ahol a gyerekek – kis túlzással – akkor mosakodtak, amikor az apám az udvaron kifeszített lepedőre vetített diafilmeket – merthogy a belépődíj a tiszta nyak és fül volt. Rappaporték, akik a Margitsziget vállalati strandjára vittek magukkal, vagy Landauerék, akiknél a felnőttek vívtak ádáz kártyacsatákat. Utóbbiaknak volt egyébként a házban először hűtőszekrényük, s előfordult, hogy a náluk hűtött dinnyét hazafelé szállítva megdézsmáltam, s csak később derült ki, hogy nem a miénket hoztam el. Volt aztán a Nádas-család, ahol is a Jutka nevű nagylányuk férjhez ment, s utána egy darabig az ő nevükre jöttek a londoni rokonainktól kapott csomagok, tudniillik a 60-as években a friss házasok vámmentesen kaphattak csomagot nyugatról.
Álljon itt még néhány név a régiek közül, csak felsorolásszerűen: Réti Ibi és Dezső, Falvi bácsi, Kertész Zsuzsi, Wolf Juliska, Vajda Ági, Wiener Ági, a Néderman-család. Szabó János (úri szabó), Eszesék (Schwarz-lányok), Szőkéék, a Szépe-család, Bugyiék (később Beleznai, hogy ne csúfolják a gyerekeket), Oláhék, Újváriék, Tancsáék, Banáék, és még a rímhányó Romhányi is.
Egy nevet külön is meg kell említenem: Diamant Laura, vagyis Laura néni, aki gyakorlatilag a nagyanyám lett. Az anyai nagyszüleim Auschwitzban pusztultak el, apai nagyanyámat pedig a Dunába lőtték, és ugyan nagyapámnak később lett élettársa, de őt nem fogadtam el nagyanyámnak. Egyszóval Laura néni lett a nagymamám, sovány, magányos gépírókisasszony. Mire én megismertem, már nyugdíjas volt, aki hébe-hóba gyerekekre vigyázott. Vénlány volt, s egy vöröskatona fényképét őrizgette, egyszer pironkodva meg is mutatta nekem… Nála nagy dominócsaták folytak, a fődíj mindig egy kupica málnaszörp volt. Tőle lehetett Fülest, Ludas Matyit és Film-Színház-Muzsikát is kapni. Szombaton pedig igazi kóser sólet érkezett Laura nénitől. Ő ugyanis a Joint konyhájáról kapta az ebédet, de a sóletet már halálosan unta, én meg egyenesen imádtam. 1969-ben kórházba került. Virággal a kezemben épp látogatni indultam, amikor csengett a telefon, hogy már késő… Papagája mindig azt fújta: „Diamant Gyurika vagyok, lakom Hegedűs Gyula…” Hova került, nem tudom.
Elköltözésünk óta nem jártam a házban, de most boldog izgalommal készülök a visszatérésre. Gyermekkori pajtásom, Tibi mostanában költözött vissza oda, elhalt szülei lakásába. Vele fogjuk visszaidézni emlékeinket, a kékfestőben a gangon álló nagymamáját, az asztmától fújtató nagypapáját, az időskorára festővé vált anyukáját, és nem utolsósorban az 56-os közös borzongásokat, nekünk kalandokat. Amikor a gyerekkori emlékeimet idézem, mindig azt mondom: „amikor még otthon laktunk”. Ezen sokan felhorkannak: Miért, most nem otthon laksz?
A Munkácsy utca 29-ben kezdődött a boldognak indult gyerekkorom. A házunkra sárga csillag került 1944 tavaszán. A lakók összetétele is megváltozott. Háromszobás lakásunkat öten laktuk, de még két családot betelepítettek. A házat zárva tartották, a lakók csak pár órára hagyhatták el a lakhelyüket. Én csak nyáron lettem hat éves, akkor varrták rám a sárga csillagot. Addig én mentem a boltba vásárolni. Az elmúlt években lebontották a Munkácsy és a Podmaniczky utca sarkán 3-4 házat. A 29. számú ház - bármily ütött-kopottan, de áll. Az életünkben fontos helyszín!!! Bővebben a „Leltár a lomtárban” című könyvemben.
A Király utca 54. lakóház tulajdonosa nagyapám, Weisz Emil volt, aki családjával együtt a ház Király utcai oldalán, a II. emeleti ötszobás lakásban lakott. A család az akkor 75 éves Weisz Emil családfőből, feleségéből (született Bielitz Teréz, 61 éves) és a három felnőtt gyermekükből (a 29 éves Lili Leonore, a 28 éves Edith Marie és 26 éves Franz Karl) állt.
A ház lakóinak döntő többsége zsidó volt, akik sárga csillag viselésére voltak kötelezettek 1944. április 5. napjától (1240/1944. M. E. számú rendelet alapján). Miután a házat 1944. június 15-én – 2680 további budapesti házzal együtt, Budapest polgármesterének a 523.926/1944. XXI. számú leiratával – a „csillagos ház” státuszába sorolták be. A nem-zsidó minősítésű lakók elköltöztek a házból, és helyüket más házakból kiköltöztetett, valamint a visszacsatolt területekről (főként Erdélyből) érkezett zsidó családok foglalták el. Az ötfős családunk négy tagjának (az idős szülőknek és két lányuknak) az ötszobás lakásunk egyik szobájába kellett összehúzódnia, a másik négy szobát négy másik zsidó család részére jelölték ki lakóhelyül, az öt család részére közös konyha- és fürdőszoba használattal.
A házban anyám, Edith biztosította a helyet egy antifasiszta, többségében zsidókból álló, Schönherz Zoltán által vezetett kommunista csoport összejöveteleire. A csoport rendszeresen összejött a nagyszüleim lakásában. A csoport lebukott, Schönherzet 1942. július 6-án letartóztatták, kegyetlenül megkínozták a Horthy-rendőrség kihallgatói, szembesítették anyámmal és a csoport többi tagjával, de Schönherz nem tört meg, nem árulta el társait. A VKF (vezérkari főnök) különbírósága a csoport 13 tagját letartóztatta, Schönherzet halálra ítélték, és 1944. október 9-én kivégezték a Margit körúti fogház udvarán, anyámat 8 hónap internálásra ítélték, amit Nagykanizsán töltött le (de ez is egy külön történet…).
A család fiútagja, Franz Karl a háború előtt Svájcba ment, ahol a zürichi egyetemen vegyészmérnöknek tanult, így ő a háborút lényegében megúszta, csak egy néhány hónapot töltött svájci börtönben antifasiszta baloldali szervezkedés vezetése miatt. (Azonban 1950-ben koncepciós per alapján kivégezték majd utóbb rehabilitálták, de ez egy külön történet…)
Horthy Miklós kormányzó kiugrási kísérletét bejelentő beszéde (proklamáció) 1944. október 15-én hangzott el a rádióban. Az emberek először bíztak benne, hogy véget ért a háború Magyarország számára, a család két lánytagja (Lili és Edith) azonban alapos okkal tartott attól, hogy a német megszállók a kiugrást meg fogják akadályozni, és az eddigieknél is nagyobb baj vár az emberekre általában, és a zsidókra még inkább. Ezért a kabátjukról levágták a sárga csillagot, és kimentek az utcára (ami akkor főbenjáró bűnnek számított), és elmentek Lili férjének (a munkaszolgálatban lévő Virág László fogorvosnak) a Szervita téri rendelőjébe, a két idős szülő, Emil és Terus viszont a Király utca 54. szám alatti lakásban maradt. A két nőtestvér aggodalma nagyon hamar beigazolódott, amikor is megtörtént a németek által hatalomba segített Szálasi Ferenc vezette nyilas katonai puccs. A két nőtestvér a Szervita téri házban (a helyén ma a parkolóház van) lévő orvosi rendelőben bujkált (őket éjszakánként, az életét kockáztatva, a család ékszereiért cserébe Tóth Mihály ottani házmester látta el élelemmel, de ez megint egy másik történet…).
A Király utca 54. számú ház házmestere Hartmanné – a többségében zsidók által lakott házban népi németként, elkötelezett, nyilas érzelmű, besúgó – volt, aki a földszinten a kapuval szemben lakott és feljegyezte, ki mikor távozott vagy érkezett, hova jöttek vendégek, stb. Anyám és nővére elhatározták, hogy szüleiket kiszöktetik a Király utca 54-ből, ami nem volt egyszerű dolog a szülők idős korára, a zsidók kijárási tilalmára és a nyilas Hartmanné személyére tekintettel. A két nővér öccse, a Svájcban tanuló Franz Karl budapesti orvos barátja segített a szöktetésben. Egy mentőautóval este megállt a ház előtt, és mentőápolókkal, hordágyon vitték le nagyapámat a mentőbe, nagyanyám kíséretében. Hartmanné kiszaladt és kiabált az utcán, hogy nem vihetik el a nagyapámat, nem is beteg, és egyébként is kijárási tilalom van este a zsidók számára, de a mentőorvos (egyébként ő is zsidó volt) hajthatatlan maradt. Hartmanné végül beletörődött, hogy nagyapámat „kórházba viszik”, de akkor nagyanyám távozásába nem akart beleegyezni. Végül a mentőorvos mondta, hogy „reggel már a néni jön vissza, csak elkíséri a bácsit”. A mentő egyenesen a Szervita téri házba szállította nagyszüleimet, és ott csodával határos módon élték túl a nyilasok garázdálkodását és ott szabadultak fel (de ez is egy külön, kalandos történet…). Amikor az orosz katonák a pincében megjelentek és meglátták a bujkáló zsidókat, kést vettek elő, és azzal vágták le a zsidók kabátjáról a sárga csillagot és élelmet adtak a felszabadított hozzátartozóimnak.
Vissza a Király utcába, a nyilas-terror időszakába… Nagyszüleim távozása után a ház udvarára összeterelték a zsidókat, és kihajtották őket gyalogmenetben valamelyik gyűjtőhelyre (valószínűleg Csepelre), ahol bevagonírozták őket, és vitték német haláltáborba. Elmondásból tudom, hogy a ház földszinti saroklakásában lakott a Ruttkai házaspár, a férj nem volt fiatal, és az egyik lábára betegsége miatt nem tudott ráállni, ezért nem vitték munkaszolgálatra sem. Amikor az udvarra kiterelték a zsidókat, és ő nem tudott menni a többiekkel, a többi lakó szeme láttára, a nyilasok a ház udvarán puskatussal verték agyon.
A felszabadulás után néhány zsidó visszatért a házba, köztük anyám nagyszülei is a bujkálásból. Az angol és amerikai szőnyegbombázásból nagyszüleimnek kellett felújítani a házat, erre kölcsönt is vettek fel az államtól, majd a házat a felújítás után, de az államosítás előtt sikerült nagyapámnak 1950-ben eladnia egy optimista vevőnek, persze nagyon alacsony áron, így a vételárból a kölcsön vissza lett az államnak fizetve, és megmaradt két pehelypaplan ára…ennyiért ment el a család vagyona. Nagyanyám még 1945-ben meghalt, nem akart tovább élni, nem vette be a gyógyszereit, nagyapám még 5 évig élt, néhány hónappal a fia kivégzése után halt meg, de szerencsére nem tudta meg, hogy a fiát koncepciós vád alapján meggyilkolták, erről csak 1956-ban értesült a család. A házba visszatért zsidók közül ketten elmebetegek lettek, egy férfi (Sugár úr a II. emeleten) és egy nő (Garas Piroska a III. emeletről). A háznak kijutott a forradalom időszakából is, de ez már szintén egy másik történet lenne.
Svájci védett ház volt. A ház vegyes ház volt, mert nemcsak zsidó családok, hanem nem zsidó lakók is voltak. A házmester Kis Antal és Vilma nagyon pártolták a zsidó családokat es segítettek, ahol tudtak. Amikor 1944. december 1. körül a nyilas rendőrség összeszedett bennünket es elvittek egy gyülekező házba a rakparton, Vilma néni minden zsidó lakást bezárt, és nem engedett senkit be a zsidó lakásokba. Amikor valahogyan visszamentünk, svájci védettség- papírt kaptunk és a ház svájci plakátot kapott, a lakást úgy találtuk, ahogy elhagytuk. 1945. január 12-én az SS és a nyilasok összegyűjtötték a Hollán utca 2., 4. és 6. házban lakó zsidó családokat és a Duna-partra vitték, ahol mindenkit a Dunába géppuskáztak.
Uhrman Györgyné sz. Zinger Katalin vagyok. 12 éves voltam, amikor 1944-ben a németek bevonulása után elrendelték a csillagos házak létrehozását. Addig szüleimmel és egy évvel idősebb bátyámmal a VIII. kerület, Teleki térre néző ház udvari frontján laktunk egy egyszoba-konyhás komfort nélküli lakásban. (A történt kezdetekor apámról, aki munkaszolgálatos volt, már hónapok óta nem tudtunk.) Hármunknak tehát költözni kellett. Apai nagynéném: Wellisch Árpádné, afféle család feje révén kerültünk a többi rokonokkal együtt a neki férje révén rokona, az amerikai állampolgár Dreisen úr Dohány u. 47.-ben lévő, négy szoba összkomfortos lakásába, ahol addig feleségével és Éva nevű felnőtt lányával lakott.
A házra kitették a kötelező sárga csillagot, a kaput zárva kellett tartani, kijárni csak egy rövid időre, emlékezetem szerint délelőtt 11 órától 2-3 óra időtartamra lehetett. A szabály betartásának ellenőrizhetősége érdekében minden lakás lakóiról névjegyzéket kellett készíteni, amit a bejárat mellett ki kellett függeszteni. Váratlan időpontokban hatósági emberek (egy rendőr, egy civillel) jelentek meg. Névsor-olvasást tartottak, és ha valaki nem volt jelen, annak (vagy tán a többieknek is?) jaj volt. Egy ilyen alkalommal történt, hogy amikor Dreisen Éva nevéhez értek, nem jelentkezett senki. Nagyon megrémültünk, mi lesz most? Már nem tudom, hogy a közegek, vagy a többi lakó, végül is a fürdőszoba melletti világítóudvarban találtak rá. Őt ugyanis a német bevonulás napján 1944. március 19-én igazoltatták az utcán és el is vitték. Nem emlékszem, mennyi idő után és miért engedték el. Attól kezdve azonban betegesen rettegett minden hivatalos ellenőrzéstől. Ezért bújt el a fürdőszoba ablakán kimászva a világítóudvarba.
E váratlan eseményektől eltekintve eleinte az élet elviselhető volt. Mi gyerekek hamar egymásra találtunk és együtt játszottunk. A felnőttek nagyon idős férfiak és különböző korú nők voltak. A kijárások során a nők - amíg volt miből - vásároltak. Főleg élelmet, amit megfőztek, megsütöttek, vagy tartalékoltak. Egyéb idejüket szellemidézéssel múlatták. Ez úgy történt, hogy egy rajzlap széleire felírták az ABC betűit, a hosszabbik oldalára merőleges vonallal a lapot kettéosztották. Az egyik térfélre felírták „igen”, a másikra „nem”. A függőleges vonal közepére kört rajzoltak. A szeánsz kezdetekor erre szájával lefelé egy vizespoharat állítottak, amire a médium rátette mutató és középső ujját. Akkor a jelenlévők javaslatára megidéztek egy szellemet, valamelyikük elhalt hozzátartozóját. A médium először azt kérdezte: „Kedves szellem, jelen vagy?”. A választ abból tudták, hogy a pohár az igen, vagy a nem térfelére vándorolt-e. Kedvező esetben aztán a jelenlévők kérdeztek, feltehetően távollévő rokonaikra vonatkozóan. A választ a pohár által bejárt betűkből tudták. A gyerekeket innen kitiltották, mindezt elbeszélésből tudom, no meg azért, mert az egyik nagynéném annyira fogékony volt az ilyesmire, hogy ha nem volt társaság, egymaga idézte a szellemeket. Csinált magának egy kisebb lapot, a poharat pénzérmével helyettesítette, sőt később már ez sem kellett, ahogy mondta: „neki a szellemek belülről beszéltek”. Így mesélte a gettó felszabadulása után, hogy napokkal előbb 10-es és 18-as számokkal álmodott, azaz megálmodta, mikor jönnek be az oroszok. De ez már egy későbbi történet.
Amint fentebb mondtam, ez a viszonylag elviselhető élet nem sokáig tartott. A nyilas hatalomátvétellel minden rosszra fordult. Nem felejtem el 1944. október 15-ét. A Horthy-proklamáció hallatán mindenki kitódult a folyosókra és örömujjongásban tört ki. Egyszer csak megjelent a szökött munkaszolgálatos anyai nagybátyám, aki azt mondta: „Bolond zsidók, ne örüljetek! Most jön a neheze”. Aztán elment. Azt mondta: a családját (feleségét és három kis gyermekét) megy megkeresni. Soha nem láttuk többé sem őt, sem anyukám családjának többi, összesen 11 tagját, akik előzőleg vidéken laktak és deportálták őket.
1944. december 2-én megjelent egy nyilas és egy rendőr. Minden lakónak le kellett mennie az udvarra, utasításokat adtak – amik arról szóltak, hogy mit lehet magunkkal vinni – stb. Végül a mi csomagunk egy iratokat tartalmazó kis bőröndből, egy kis kosár élelemből és anyukám által egy lepedőbe kötött egy b. dunyhából és egy db párnából állt.) Egyenként közölték és minden egyes után felmentünk a lakásokba, majd ismét le az udvarra. Az öregeket sem kímélték. Ide is tartozik tragikomikus emlékem. A lakók nagy éleslátással rájöttek, hogy minket most elvisznek. (Hogy hová, azt nem tudtuk.) Aztán valaki kiállt, hogy neki menlevele van. Mondjuk: svájci. A nyilas elvette, elolvasta, összetépte, és közöltek, hogy „Vajna Gábor belügyminiszter úr utasítása szerint ez a menlevél érvénytelen.” Az illető nem jött zavarba, előhúzott egy másikat, persze az ugyanarra a sorsra jutott. Amikor már minden utasítás elhangzott, minden menlevelet összetéptek, bennünket állni hagytak az udvaron, a nyilas meg a rendőr sorra járta a lakásokat ellenőrzendő, nem maradt-e ott valaki, közben összegyűjtöttek minden mozdítható értéket, és jól leitták magukat. Végül estefelé útnak indítottak bennünket. A közeli Klauzál téren kötöttünk ki. Ott ismét órákig tartó ácsorgás következett. (Akkor még nem tudtuk, hogy most már a kijelölt gettó területén vagyunk).
Ismét egy humoros emlék: A csoportból valaki, természetesen zsidó asszony odalépett a nyilashoz és imigyen szólt hozzá „Testvér! Mi lesz velünk?” Mire a testvér, aki olyan részeg volt, hogy már a testvériséget sem tartotta sértőnek, azt mondta: „Mi lenne? Jönnek az oroszok és maguk hazamennek.” Sajnos nem mindenki ment haza. Sokan ott pusztultak éhen, vagy éppen a valamelyik házba beuszuló fegyveresek lőtték őket halomra. Az én szűkebb és bővebb családom (összesen 25 fő) az Akácfa utca 54. számú sarokház harmadik emeletén foglalhatott el egy kétszobás komfortos lakást. A lakásban üres szekrények, asztal, székek és az egyik szobában két ágy volt, amelyen csak sodronyok voltak.
A kijelölt gettó területéről minden nem zsidó lakosnak és kereskedőnek ki kellett költöznie. Én az ablakból figyeltem ezt a népvándorlást. Akkor támadt az az ötletem, hogy leszedem a kabátomról a sárga csillagot és szépen odaállok egy ilyen költözködő kocsi mögé, egy gyerekre majd csak nem figyelnek oda. Így is lett. Most kell megemlékeznem a Dohány utca 47. házmester családjáról: Halászékról. Igaz emberek voltak, amennyire lehetett, segítettek nekünk. Engem Halász néni különösen megkedvelt, így amikor a gettóba induló csoportot összeterelték, azt mondta, maradjak náluk. Én persze nem akartam elválni a családomtól. (Szerencséjükre, mert valaki feljelentette őket, hogy zsidókat rejtegetnek, de a nyilasok nem találtak ott senkit.) Nos, én, min „kiköltöző” szépen bementem Halász nénihez, akinél a nyilasok leadták az összes lakás kulcsait. A kulcs birtokában bementem az elhagyott lakásba, és elkezdtem csomagolni. Legfőképpen ágyneműt és élelmet, de ruhaneműt is. Aztán lementem az utcára, és „megfogtam” egy már üres kiköltöző kocsit, arra felpakoltam és vittem a gettóba. Mivel ez olyan jól ment, az akciót naponta megismételtem, mindaddig, míg a gettó valamennyi kijáratát 5 méter magas deszkapalánkkal le nem zárták.
Még egy jó emberről kell megemlékeznem, egy Szekér Rudolf nevű keresztény ember volt, egyik apai nagybátyám pincér-kollégája. Ő már a csillagos házban is sokszor meglátogatta a családot, Amikor megtudta, hogy a gettóba kerültünk, nem volt rest az egész gettót végigjárni, amíg ránk talált. Attól kezdve naponta megjelent néhány vekni kenyérrel. Két-három veknit egymás mellé, a többit ezekre rakva, jó egy- másfél méter magasan állt a kenyér nálunk. Persze január 18-ig elfogyott, sőt kő kemény volt már, de így tudtuk valahogyan megúszni az éhenhalást. Egyébként szörnyű körülmények voltak, egy 120 főre méretezett óvóhelyen 360-an voltunk. Olyan büdös volt benne, amit, míg benn voltunk nem éreztünk, de hogyha az ember kiment, visszatértekor majd elájult a bűztől. Még csecsemő is született ott, hogy hogyan tudta az anyja tisztán tartani, egy rejtély. Mégis megértük, hogy január 18-án a gettó felszabadult. Reggel a testvérem közölte, hogy ő felmegy az utcára, mert várja az apámat (Akiről semmit sem tudtunk.) Válaszul szegény anyukám két hatalmas pofont adott neki. Persze ő mégis felment és csodák csodája, Apukámmal tért vissza A sok csoda mellett, ami segített túlélni, ez volt talán a legnagyobb.
Ezzel – akkor azt hittük, örökre – lezárult számunkra a mai napokban gőzerővel újra fényezett Horthy-korszak. De ez már egy másik mese.
Mint gyereknek, döbbenetes volt látni a házban olyan idősebb gazdag férfiakat téblábolni, akik addig úgy tudták magukról, hogy valakik (nagykereskedők, háziurak stb.) és hirtelen büdös zsidóként találták magukat - ömlesztve.
Pár hét alatt a nagyobb kamaszok saját kitalálású vidám előadást rendeztek a lépcsőházban - jótékony célra - a ház lakóinak.
A ház 1940 körül épült. A jelenleginél egy emelettel alacsonyabb volt. A lakások - a földszint kivételével - nem voltak nagyméretűek: emeletenként mintha 3 lakás lett volna. Tulajdonosa, Kardos Mór a házban lakott, 1944-ben nagybeteg volt. A bérlők - néhány gazdag ember kivételével - inkább középpolgárok és értelmiségiek voltak. Túlnyomó többségükben sárga csillag viselésére kötelezettek.
Mint csillagos házba általában rokonaik, ismerőseik költöztek be. Egy szoba - egy család. Több helyen kiemelték a lakás bejárati ajtaját is, mert úgysem volt funkciója. A lakók között zsidó vallású sokkal kevesebb volt, mint kikeresztelkedett. Férfi kevesebb volt, mint nő - a munkaszolgálat miatt. A nagy kamaszok és a fiatal felnőttek csapatba verődve szinte folyamatosan együtt töltötték a napot a lakásokban, a lépcsőházban, de főleg a nagy kertben.
A fiatalok - hogy elfoglalják magukat - egy, a kabaré műfajához közelálló, saját szövegekre írt zenés számokat is tartalmazó előadást is összehoztak, amely kiszerkesztette a ház és fiatal lakói életét. Ha megőrződött volna, sajátos kordokumentum lenne. Az előadást a ház lakói a lépcsőházban tetszőleges árú belépőjegy ellenében (az OMZSA javára) nézhették meg. A lakók közül később közismertté az akkor zongorista csodagyereknek tartott László Ervin vált, mint - többek között - a Club of Budapest futurológiai műhely létrehívója. Az akkori hatalom folyamatos jelenlétét a házban a házmesterné, bizonyos Henkné „biztosította” az őt gyakran látogató volksbundista fiával, fegyelmezte a lakókat.
1944. március 19-én „bejöttek a németek”, azaz megszállták Magyarországot, nekünk meg sárga csillagot kellett viselni.
A Goldberger gyár történetéről írt könyvben (dr. Geszler Ödön: A 200 éves Budaprint PNYV Goldberger Textilművek története 1784-1984.) a szerző beszámol arról, hogy mi történt a Goldberger gyár vezetésével: 1944. március 19-én, mindjárt az első napon a Gestapo elhurcolta Goldberger Leót és letartóztatta a gyár vezetőit. Számunkra ez azért is volt végzetes, mert amíg ők vezették a gyárat, addig anyámat támogatták anyagilag.
„1944. szeptember 18-án újabb óriási bombatámadás érte a gyárat. Hatalmas rombolásokat okozott, amelynek helyreállítását meg sem kísérelték. A repülők a bombáikkal a dunai vasúti hidat keresték, de azok a környékre hullottak: a gyárra, a bolgárkertészetre és a téli kikötő öblébe.” (i.m. 164. oldal)
Amikor a családnak a csillagos házba kellett költöznie, anyám és nagynéném értékesebb dolgait egy-egy nagy ládában a Goli egyik raktárában „bujtatták.” Így aztán az értékek (ezüst-nemű, ékszerek, bundák, én ezekről tudok, de hogy még mi volt a ládákban, nem tudom) ott pusztultak a bombatámadásban, illetve az azt követő tűzben. (Apánk Kis György textilmérnök ugyanis a Kelenföldi Goldbergerben dolgozott. Nagybátyám Kollin András, anyám testvérének férje úgyszintén, így kerültek a ládák a fonodába, amely leégett). Még egy nagyon szomorú dolog: Goldberger Leót Mauthausenbe hurcolták, ahol 14 hónapi raboskodás után 1945. május 5-én meghalt.
L. R. Braham A magyar holocaust című könyvének II. kötetében A zsidók átköltöztetése című fejezetben részletesen ír erről, néhány mondatát idézem itt.
„ A budapesti zsidók átköltöztetésére és koncentrálására vonatkozó rendeleteket (1944) június 16-án adták ki……Az összes átköltözést június 21-ig, azaz három napon belül be kell fejezni, ezt később meghosszabbították nyolc napra… Hogy a csillagos házakat könnyen fel lehessen ismerni, a rendelet megszabta, hogy különleges jelvényt kell elhelyezni az épületek minden kapuján A jelvény egy 30 cm átmérőjű kanárisárga Dávid-csillag volt 51x36 cm-es fekete alapon… A rendelet szerint egy zsidó családnak egy lakószobára volt joga… Csaknem 200 000 lelket érintett az átköltöztetési rendelet… kb. 28 000 lakásnak a kiürítését jelentette.
Az átköltöztetés után megjelent a következő rendelet: a zsidók Budapesten a lakásul kijelölt házakat csak 14 és 17 óra között hagyhatják el (ezt később de. 11 és du. 17 óra közti időszakra módosították) A zsidók nem fogadhattak látogatót, a házfelügyelőnek ellenőriznie kellett, hogy a bentlakó és névjegyzékbe vett zsidók nem szöktek-e meg, az eltűnteket azonnal jelenteniük kellett. A zsidók a villamoson csak az utolsó pótkocsin utazhattak. A zsidók a parkokban és sétatereken nem tartózkodhattak.”
A család Hoffman Kati (Pesti nagymama testvérének a lánya) és férje Stern Jenő … lakásába költözött. A különféle iratok tanulsága szerint a Károly körút 26. félemeletén, valószínűleg egy három-szobás lakásban a következők laktak: … (12 fő). Biztos, hogy még voltak mások is, mert folyton sok-sok emberre emlékszem. Óriási viták és veszekedések voltak a felnőttek között, üvöltöztek egymással, anyám nagyon hamar felkapta a vizet, hirtelen haragú és szókimondó volt.
A következő cikkecskét egy közösségi portál felhívására írtam 2006-ban, ma sem tudnék jobbat írni.
Mit tud egy nyolc éves kislány? Mit észlel, és mit érez meg annak a vasárnapnak (1944. október 15.) történéseiből, hangulatából? Talán csak annyit, hogy egyugyanazon napon körülötte megnyílt a mennyország („Végre! Vége, megmenekültünk….” mondták és sugározták a felnőttek,) és este 6 óra felé lezuhantunk a pokolba. Gyönyörű verőfényes nap volt, a Károly körút 26. alatti csillagos házban voltunk, három család összezsúfolva egy lakásban. Minket, gyerekeket az Erzsébet térre küldtek sétálni. Rugdaltam az őszi leveleket. Kijárási idő volt, de a sárga csillag persze rajtunk volt. Öcsém két és fél éves volt, ragyogó szőke, csigás hajjal, egy középkék bársony öltönyben szaladgált a többiekkel. Egy katonatiszt nézett bennünket (utóbb kiderült, egy német tiszt) kérdezte a velünk lévő felnőttet (nem anyánk volt, valaki más) hogy lehet, hogy ezen a szép kisfiún sárga csillag van? Értettem, mert akkor már három éve tanultam németül. Nem tudom, ki mit válaszolt. Csak nagyon élveztem a napsütést, a levelek rugdalását, meg valami kimondatlan felszabadult hangulatot. Estefelé beborult, fújt a szél és ijesztően hordta azokat a leveleket, amelyeket olyan boldogan rugdaltam délelőtt. Mindenki kinn volt a körfolyosón, az udvar közepén lenn egy férfi üvöltött, nem is értettem, hogy mit. Sorba járták a lakásokat, zavarták le a földszintre a felnőtteket, a mi lakásunkból is. Öcsémet, meg engem egy alig ismert nagynéni fogott kézen és vitt le, be egy taxiba, nem is tudom, hogy volt ez. Utóbb derült ki, hogy apám bátyjának keresztény felesége, Irma néni szöktetett ki bennünket, és vitt a Hajós utcában lévő lakására. Féltem, sírtam, de Irma néni keményen rám szólt, hogy sürgősen hagyjam abba a bőgést, tanítsam meg az öcsémnek az új nevét, meg azt, hogy erdélyi menekültek vagyunk. Irma néni rettegett, hogy a szomszédok rájönnek, mi van. Rettegett, de hős volt, hős volt, de rettegett (mint a magyarság egy része). Én meg bőgtem, az öcsémmel veszekedtem, hogy tanulja már meg azt, hogy… és nem tudom megmondani, milyen szörnyűségesen éreztem magam. Csak ez a kilátástalan, szörnyű félelem és magamrahagyatottság-érzés maradt meg emlékként, meg valami harag-féle anyánk iránt. Mintha, szegény, ő tehetett volna arról, hogy elvitték.
Hát igen, meg kellett tanulnia Ádámnak is, hogy ő Fehér Ádám. Nehezen ment. Egy gangos házban a gangra nyíló konyhára emlékszem, másra nem és sajnos Irma nénire sem, pedig jó lenne, ha nem felejtenénk el sohasem Kis Ferencné Irma néni nevét. November első napjaiban előkerült anyám, aki a hajógyárból, egy, nem a nevére szóló, ott az egyik sorstársától kapott menlevél-másolattal, csodával határos módon menekült meg. (Akkor is voltak csodák és nagyon szükségesek voltak a csodák, mert csak a csodák mentettek meg minket, akik, végül is, meg-menekültünk.) Aztán Irma néni egyik nap elvitt minket a Pozsonyi út 23-ba (ma már tudom, hogy a nemzetközi gettóba). Ott is, majd január elejétől a „magyar” gettóban is számos csoda történt. De sosem volt olyan elhagyatottság érzésem, mint akkor, hiszen együtt voltunk anyámmal.
Milyen sors várt volna anyánkra, ha nem történik csoda?
R. L. Braham könyvének második kötetéből néhány sor: (Halálmenetek Hegyeshalomba című fejezet 209. oldal). A Budapesten letartóztatott férfiakat és nőket, valamint az árokásással foglalkoztatottakat később hivatalosan a zsidók külön kategóriájának nyilvánították - ők lettek a „a németeknek Magyarország érdekében végzendő munkára kölcsönadandók”. A Hegyeshalomba -- a „kölcsönadott” zsidók átadásának színhelyéül szolgáló határállomásra - való menetelések november 8-án kezdődtek (legalább is hivatalosan? Néhány túlbuzgó nyilas két nappal korábban kezdte a meneteltetést) Minden nap 2000 zsidót indítottak útnak. A zsidók többségét….először Óbudára vitték az újlaki téglagyárban létesített táborba. A zsidókat két-három napig tartották a táborban. Ezreket tartottak a téglaszárító színekben (melyeknek nincsenek falaik, csak tetejük)… Nem kaptak semmi ennivalót, s noha névlegesen a rendőrségre bízták a rend fenntartását, az igazi hatalmat gyakorló nyilasok gyakran elrabolták a zsidók értékeit, ruháit, takaróit és a náluk lévő mindennemű élelmiszert.”
Anyám három-négy napig volt a táborban. Néha sikerült néhány embert kimenekíteni a táborból (Wallenberg, Carl Lutz, két-három orvos küszködött, Braham szerint néhányszáz embert sikerült kihozni (210. oldal).
Ezt a jelenetet anyám többször is elmesélte, különösen olyankor, amikor rá akart venni, hogy higgyek a csodákban. Elég sokszor volt ilyen kettőnk közös életében. Több sor állt, amikor a menleveleket vizsgálták. Anika ott a táborban egy ismeretlen nőtől kapta meg a nő menlevelének másolatát. Anika a sor végén állt, lassan haladt a sor. A mellettük lévő sorban egy rendőr-egyenruhás nő vizsgálta a menleveleket, gyorsabban haladtak, mint anyámék sora. Egyszer csak néhány embert megfordítottak és a rendőrnő sorának a végére állították, így anyám a harmadik-negyedik lett a rendőrnő sorában. A rendőrnő anyám előtt senkit sem engedett el. Anyám eléje lépett, odanyújtotta a vadidegen menlevelet. A rendőrnő belenézett a menlevélbe, ránézett anyámra, majd újra a menlevélre, újra anyámra, aki kitartóan nézett a rendőrnőre. Anyám tudta, hogy semmi sem stimmel a személyleírásban, de erőltette, hogy ne süsse le a szemét. És a rendőrnő elengedte. Itt mindig befejeződött az elbeszélés, hogy hogyan került vissza a téglagyárból a belvárosba, hogyan talált meg minket… nem nagyon tudom.
2014. február 05., szerda
1944. áprilisától édesanyám a Bp. VIII. ker. Népszínház u.31.sz. alatti csillagos házból ment szülni.
1944. május 13-án születtem Budapesten. Édesanyám (…) a Bp. VIII.ker. Alföldi u-i kórházban szült engem, és amíg élt, sokszor mesélte, hogy a zsidó anyák csak cikóriából főzött pótkávét kaptak, míg a nem zsidók jó ellátást és tejeskávét ihattak. Anyám mesélte, hogy a nővérek mindenkinek mutogattak, hogy milyen szép gyerek vagyok, csak az a kár, hogy zsidó. Anyámnak terhesen is bujkálni kellett, apám ugyan nem volt zsidó, de az akkori törvények értelmében nem vehette feleségül. Amikor a kórházból kijöttünk az apám szüleihez mentünk volna, de azok féltek és inkább kiutasítottak bennünket, így azután szegény anyám nem mert vissza menni véglegesen velem a csillagos házba, hanem a szovjetek beérkezéséig bujkáltunk.
Bujkálás közben látta anyám, ahogy a nyilasok a zsidókat kisérték a Dunához, ahol bele is lőtték őket. A tömegben ott volt a nagynénje is, akit meg akart szólítani, de szerencsére a szája elé tette a kezét és leintette, hogy hallgasson, nehogy őt is elvigyék.
Szeretném még megemlíteni, hogy az hogy zsidó vagyok még a mai napig is titkolnom kell, mert nem tudjuk, hogy ebben az országban mikor kerül sor ismét az összeírásra. 1990-ig nekünk titkolni kellett a származásunkat, mert itt az MSZMP-ben is nagyon sok antiszemita volt, 1990 után sem sokat változott a helyzet. Manapság pedig a FIDESZ történelem hamisítása, valamint a Jobbik antiszemitizmusa okot ad a félelemre.
A FIDESZ kettős beszédet folytat, mert Horthy-t dicsőíti és mentegeti, közben szobrokat, tereket, utcákat neveznek el róla. Ma olvastam először azt, hogy a csillagos házakról megjelent az ismertetés és örülök annak, hogy bátran szembefordulnak a FIDESZ álságos politikájával.
Üdvözlettel egy túlélő.
Amikor a rendelet szerint be kellett költöznünk, addigra édesapám már munkaszolgálatos volt, de mégis valahogy ő intézte el, hogy az ő lánytestvérével és annak fiával együtt költözzünk össze. Őket a nagynéném férjének a rokonai fogadták be a 3 szobás Ó utcai lakásukba, ahol végül legalább húszan zsúfolódtunk össze. Legtöbben persze a földön aludtunk. Rajtam és az unokatestvéremen kívül még egy gyerek volt, (mi 10, ill 11 évesek voltunk) ő 2-3 éves. Állandó félelemben éltünk, mert az a hír járta, hogy elvisznek bennünket, hogy hová, arra nem emlékszem volt-e szó róla. de ha megállt egy teherautó akárcsak az utcában, már öltöztünk is, magunkra véve több réteg ruhát, mert az hír is járta, hogy csomagot nem lehet majd magunkkal vinni. A házban több gyerek is volt, szinte egész nap az udvaron voltunk és ott játszottunk. Éjszaka mindig kellett légó őrséget adni, hogyha légiriadó lenne, felkeltse az embereket. Az idős férfiak és néhány nő dolga volt ez, és főleg a nők iszonyúan féltek éjjel kinn lenni, mert a svábbogarak ilyenkor jöttek elő.
Volt nappal néhány óra, amikor ki lehetett menni, vásárolni, ilyenkor a mamámmal együtt mentünk el, rendszerint eltakarva a sárga csillagot, mert anyukám iszonyúan szenvedett ettől.
Az október 15-én, ami vasárnapra esett, apukám, aki éppen Pesten volt munkaszolgálatos, egy napi eltávozást kapott és eljött hozzánk. Akkor láttam őt utoljára, mert amikor a proklamáció után a rádió bejelentette a nyilas hatalomátvételt, könyörögtünk, ne menjen vissza, maradjon velünk, legalább együtt vagyunk, ha bármi történne is. Sajnos nem tette meg, mondván, a parancsnokuk közölte, ha valaki nem tér vissza, a többieket megtizedelik. És ő ezt sose vette volna a lelkére.
Ezt követően egy rokonunk, aki részt vett a zsidó-mentésben, négyünknek svájci Schutzpasst szerzett, amivel bekerülhettünk a Columbus utcai védett táborba. Így a csillagos házból anyám, a nagynéném az unokabátyám és én oda mentünk.
De ez már egy másik, sok szenvedéssel teli történet.
Annyi még hozzátartozik a történethez, hogy a házmester kivételesen tisztességes ember volt, mert soha nem adott fel senkit, pl. ha megengedett időnél később tért vissza, akkor is kinyitotta a kaput. De a legnagyobb “tette” az volt, hogy amikor már bujkáltunk és nem volt hova mennünk, visszaengedett a házba, és éjszakára meghúzhattuk magunkat a pincében, mivel a lakást persze a németek vagy a nyilasok már elfoglalták. Ez két alkalommal is megtörtént és a második esetben felkeltett minket hajnalban, hogy tűnjünk el, mert razzia lesz.
Dr. Sólyom Olga (akkor még Schvarcz)