Reflexiók - Időrendben
Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!
2014. május 19., hétfő
A Dob utca 52. sz. házban lakott édesapám, Nádor (Neuman) Imre. Innen kezdődött több évig tartó meghurcoltatása. 1940. szeptember 1-én innen ment Vácon keresztül Erdélybe munkaszolgálatra, ahonnan 1941. március 31-én szerelt le. A szabadság nem tartott sokáig, 1942. május 1-én szintén Vácon keresztül Ukrajnába vitték, ahonnan 1944. március 27-én Magyarországon keresztül Mathausenbe vitték. Ott szabadult fel 1945. május 5-én, Budapestre 1945. augusztus 31-én érkezett. Mint látható, életéből 4,5 évet vett el a történet. Ezt eddig is tudtam, de most, hogy ezt leírom, elborzadok.
1944. október 15-t követő napon menekültünk el édesanyámmal a Népszínház u. 22-ből, ahol születtem. Másnap minden nőt elvittek a nyilasok, akik közül senki sem jött vissza. Kutatásaink szerint Bergen-Belsenbe kerültek.
A mai napig kísértenek azok a szörnyű napok, a félelem, a rettegés. Október 15-én a házba bejövő és zsidókat kereső nyilas katonákat, akiket német katonák kísértek, az egyik volt szomszédunk igazította el (a nevét megjegyeztem, ma is tudom), arról, hogy melyik lakásban laknak zsidók.
2014. május 18., vasárnap
Két és fél éves voltam, amikor édesanyámmal, hat hónapos öcsémmel és 75 éves nagymamámmal kiköltöztettek minket a Rákóczi út 55-ben lévő lakásunkból a fenti Izabella utcai csillagos házba. Októberben, amikor felállították a gettót, nekünk is be kellett mennünk és a felszabadulás után visszatértünk a csillagos házban lévő lakásunkba. A háború után nem kaptuk vissza a Rákóczi úti lakásunkat, továbbra is ebben a házban, a második emelet 23. számú lakásban éltünk, egészen a 70-es évek végéig. Ez egy másfél szoba, konyhás lakás volt, fürdőszoba és wc nélkül. A csillagos házban történtekről boldogult édesanyám elbeszéléséből van tudomásom.
Az édesapám, Tauszig Zoltán, abban az időben munkaszolgálatos volt. 1944 novemberében néhány napos szabadságot kapott és hazajött látogatóba, hogy együtt ünnepelhessük a születésnapomat. Egy alkalommal nyilas fegyveresek jöttek a házba, bementek a lakásokba és férfiakat kerestek. Édesapám hiába mutatta a papírjait és bizonygatta, hogy vissza kell mennie a csapatához, a nyilasok puskatussal verték ki a lakásunkból, és csak évekkel a háború után tudtuk meg, hogy mi lett a sorsa. Dachauba lett deportálva, ahonnan a mühldorfi koncentrációs munkatáborba került és nem sokkal a felszabadulás előtt meghalt.
Említésre méltó még, hogy Valuskáné házgondnok a továbbiakban megvédte a nyilasoktól a házban élő nőket és gyerekeket.
Miután 1945 után is a házban maradtunk, emlékszem az akkoriban ott lakó családok neveire:
1. emelet
Rothfeld, Lichtman, Kaczné, Dukát, Földes
2. emelet
Weisz, Kőszegi, Mühl, Winter Margit,Tauszig, Muncsik, Ripp Júlia, Kornfeld, Neuwirt
2014. május 15., csütörtök
Gömb u 36. - Szegedi út 9 - Üteg u 18
Angyalföldön egy nagy U alakú, három utcára terjedő emeletes házat jelöltek ki "csillagos háznak". Tulajdonképen vegyes ház volt, sok régi lakó továbbra is ott lakott. Nem volt semmi bajunk egymással, mi gyerekek együtt játszottunk. Előnye volt a sok kapu, igy több ször sikerült a nyilasokat -akik összeszedtek volna bennünket- kijátszani. Örülnék ha megjelenne, talán van még valaki, aki ott lakott.
2014. május 13., kedd
I and my mother stayed at VI. Eötvös Street 27, sharing a one-roomed apartment with an aunt and great-aunt. I remember rather painfully that my father came to visit us from his forced labour unit for a couple of days (a great privilege, gained with heavy bribes), but the concierge got very worried about his unregistered presence in the house, and reported him to the Arrow Cross. He was dragged away and we never saw him again. My mother then found out that in a few days the occupants of the building were going to be transferred to the ghetto, and she managed to get us out into a 'protected house' of the Swedish Embassy - but that's another story.
2014. május 12., hétfő
Családunk 1938-tól a Csáky (ma Hegedűs Gyula) utca 40-ben lakott. A ház 1944-ben csillagos ház lett. A mi lakásunkba is beköltözött még néhány család. A nagynéném a kisfiával odakerült, és még egy másik család, akiknek a nevét tudom, Schneiderék. Őket édesanyám korábban már ismerte, mert a két gyerek hozzá járt a lakásban levő magán napközibe. A fiú, Tomi, a háború után kiment Palesztínába, ha él még Izraelben, 80 év felett lehet. A kislány, Márta ápolónő lett, azután elvégezte az egyetemet, és magyart tanított egy középiskolában, majd a III. kerületben, a Kalászi úti Egészségügyi Szakközépiskola igazgatójaként dolgozott. Sajnos viszonylag fiatalon meghalt. Mi később egy védett házba költöztünk, azután onnan egy másikba, a lakók egy része a gettóba került. Én másfél éves voltam, csak azt tudom, amit a szüleim meséltek.
1934-től 2004.-ig (anyám haláláig), 70 éven keresztül élt családunk a Barcsay utca 11.-ben. 1934-ben - a világgazdasági válság hatására – dédapám (Nemes Lipót), aki bútorkereskedő volt, nagyapám (Fischer József), aki terménykereskedő volt - elszegényedett. Dédszüleim és nagyszüleim úgy döntöttek, hogy nem tartanak fent tovább két lakást, nem vezetnek külön két háztartást, hanem összeköltöznek.
Ekkor bérelték ki a harmadik emeleti lakást a Barcsay utca 11.-ben. Anyám 18 éves volt, készült az érettségire. Bátyja Prágában járt egy német nyelvű egyetemre – villamosmérnöknek tanult – mert itthon zsidó származása miatt nem vették fel egyetemre. Húga 9 éves volt.
Érettségi után anyám varrni tanult, majd a nagynénjénél dolgozott. Közben bátyja elvégezte az egyetemet, de mérnöki állásról szó sem lehetett (a zsidótörvények miatt). Azért, hogy ne felejtse el, amit tanult, elment ingyen dolgozni egy villanyszerelőhöz.
1939-ben anyám férjhez ment egy Lengyelországból menekült magyar zsidóhoz, és elköltöztek a Szövetség utcába. 1941-ben meghalt dédapám.
Lengyelországot már akkor megszállták a németek, és a külföldön élő zsidó lengyeleket összefogták, bevagonírozták őket, megásatták velük a sírjukat és agyonlőtték őket. Ez várt a férjére is.
Anyám így írta le a történteket:
„Egy délután az utcáról felkiabált egy nő, a nevünket kiabálta és azt, hogy meneküljünk, mert a férjem testvérét 10 perccel ezelőtt vitték el és most értünk jönnek. Mint az őrültek egy szál ruhában, papucsban Anyámékhoz, ide a Barcsay utcába szaladtunk, és mint utóbb az ottani házmestertől megtudtuk, valóban kerestek bennünket. A házmester azt mondta, hogy már hosszabb ideje nem látott minket, biztosan már elvittek bennünket. Rendes ember volt. Amikor ez a téboly lezajlott (kb. 1 hét után), visszamerészkedtünk a lakásunkba. De ettől a perctől kezdve már csupa félelem volt az életem. Különösen azután, amikor megtudtam, hogy a férjem 2 nővérét és az apját már elvitték. Férjemet 1943-ban újból behívták munkaszolgálatra.”
„1944. március 19 - én bevonultak a németek. A rádió ezt 10 percenként közölte. Szörnyű napok jöttek. A zsidóknak sárga csillagot kellett viselniük. Zsidó házakat létesítettek, ilyen volt a Barcsay utcai is. Különféle hírek terjedtek el, például az, hogy ezeknek a házaknak a pincéjébe gázt eresztenek, meg még sok ilyesmi. Azt ajánlották, hogy menjek el egy hadi üzembe dolgozni, mert ott védett leszek a nyilasoktól. A húgom már hamis iratokkal dolgozott, és ő általa kerültem a Gyömrői úti téglagyárba.”
Anyám itt a téglagyárban ismerte meg apámat, aki megszökött a munkaszolgálatból, és szintén ott dolgozott. Végig, egymást segítve bujkáltak, és túlélték a háborút. Anyám első férje többé már nem tért vissza a munkaszolgálatból.
Nagyszüleimnek a csillagos házból gettóba kellett menni, ahonnan anyám húga hamis papírokkal kimentette, és elbújtatta őket. Dédnagymamámat agyonlőtték a nyilasok, amikor kiment dédnagyapám sírjához a zsidótemetőbe.
Nagyapám 1948-ban (2 éves koromban), nagymamám 1963-ban halt meg. Ő volt az egyedüli nagyszülőm, akit megismerhettem és szerethettem.
Én 1947-ben születtem meg – Jászberényben – ahol apám lakhelye volt. A háború befejezése után szüleim összeházasodtak és Jászberénybe költöztek. Hamarosan húgom is született. 1949-ben felköltöztünk Pestre, a Barcsay utca 11-be. Itt éltem egészen 1969-ig, férjhezmenetelemig.
1944. júniustól - októberig a Budapest VI., Csengery u. 61. szám alatt lévő csillagos ház lakói voltunk Édesanyámmal és testvéremmel együtt. Október 15-e után tudomást szereztünk arról, hogy a nyilasok összeszedik a felnőtteket. Ezt követően sikerült elmenekülnünk, ekkor kerültünk a Colombus utcai védett házba.
1944 kora ősz, VI. Izabella utca 52. sz. csillagos házban sok átélt viszontagságok egyik epizódjának története:
Ebbe a bérházba 1938-ban, 11 éves koromban költöztünk szüleimmel és nővéremmel. A lift nélküli, körfolyosós házban általában alsó középosztályhoz tartozó, inkább szegénynek mondható emberek éltek. Koromnál fogva csak részben érzékeltem a közelgő veszélyt, sőt tragédiákat. De eljött 1944. márc. 19-e, amikorra időközben felcseperedtem – jóllehet ez az időszak sem volt már egy gondtalan tini-kor, sőt inkább nevezhető egy ellopott, ellehetetlenített fiatalságnak mindaz, ami megelőzte és majd ami követte ezeket a napokat. Emiatt a mai idős napjaimig hiányérzetem van.
Miután az Izabella utca 52-ben laktunk – közel az Andrássy úthoz -, aznap összeszorult torokkal, teli félelemmel, saját szemünkkel láttuk, hogy vonultak a német tankok és harckocsik a Hősök tere felé. Majd a fegyelmezett menetoszlopokban német indulók kíséretében a csattogó csizmájú katonák sokasága masírozott. Hátborzongató volt. Otthon voltam, nem volt tanítás.
A helyzet napról-napra rosszabbodott. Ha jól emlékszem, még áprilisban rendelték el a csillagos házak létrehozását. Ez azt jelentette, hogy minden 10.-20. házra került rá a csillag, aki nem ilyen házban lakott, annak 2-3 napon belül el kellett hagynia otthonát és egy kijelölt házba valahogy bekéredzkedett. Persze a csillagos házakban lakó keresztények is sürgősen elhagyták lakásaikat, csakhogy ők válogathattak a berendezett, jobbnál jobb zsidó lakások között és ők vihették összes holmijukat.
Ha ezt szerencsének lehet nevezni, az Izabella u. 52-ből csillagos ház lett. Csakhogy lakásunkba további három családot kellett befogadnunk, meg még egy 80 éves nagymamát, aki egy kis motyóval érkezett hozzánk. Elképzelhető, hogy egy kis fürdőszobával és egy konyhával ennyi ember milyen állapotok között élt. Közben rendszeres volt a légiriadó. Ennivalónk alig volt, a kijárási tilalom miatt a pár óra alatt, amíg kimehettünk, megrohanták a gyér ellátottságú üzleteket.
Akkoriban még a házmester rendszer működött. Szolgálati lakás ellenében ezek felügyeltek a házirendre, takarítottak, stb. Na mi egy abszolút rossz indulatú, sőt az átlagosnál is antiszemitább, kegyetlen házmester házaspárt fogtunk ki, ez volt az egyetlen árja család a házban, akiknek feladatává tették a zsidók elleni szankciók betartásának szigorú ellenőrzését és feljelentési kötelezettséget írtak elő számukra. Ezek már csak félelemből is túlteljesítették a szükségest. Miután a házmester volt a házparancsnok, ha valami közlendője támadt, mozsárral kolompolt: erre mindenki kirohant a lakásból. Egy október végi vagy november eleji délben is hallottuk a kolompszót. Amikor kimentünk meghallgatni, láttuk, hogy az udvart ellepte egy nyilas kommandó raj, akik azt parancsolták, hogy most azonnal csomag nélkül mindenki jöjjön le az udvarra kabátban. Mi, mint a birkák - a hozzánk tartozó 6-7 hetes pólyást és egy 1 éves kisgyereket magunkhoz véve - tettünk eleget a parancsnak ellenszegülés nélkül, csak úgy, mint a ház összes többi lakója. Mikor összegyűlt a háznép, a nyilasok közölték, hogy elvisznek bennünket. Hogy hová, azt nem mondták, de a kapukulccsal volt bezárva, nehogy valaki kiszökjön. Mikor a lakások ajtaját magunk mögött nyitva hagyva már menetkészen álltunk, akkor hangzott el az elhíresült mondat: „ENGEDHETEM IKET?” kérdezte a házmester, majd kárörvendve kinyitotta a kaput és a ház lakóit kihajtották az utcára. Lehettünk vagy 150-200-an. Rövidesen láttunk más hasonló csoportokat is, majd ezeket egyesítve egy hosszú menetoszloppá váltunk. Kétoldalt fegyveres nyilas suhancok kísértek, ránk tartva a puskájukat, majd kiadták a vezényszót: Éljen Szálasi! Így meneteltünk hosszasan feltett karokkal, míg kiderült, hogy az úticél a Tattersahl (Ügetőpálya), ami a Keleti pályaudvar háta mögött volt. Alkonyatra értünk oda. Ez egy hatalmas, több ezer embert befogadni képes, üres terület volt, közel a Keleti és a Józsefvárosi pályaudvarhoz, innen szállítottak volna el másnap vagonokban. Ki tudja hova?
Eljött az este és az éjszaka, mindenki a földön ücsörgött Isten szabad ege alatt, teljesen összezsúfolódva, étlen-szomjan, felszerelés nélkül dideregve. Sírás-jajgatás, félelem mellett a legszörnyűbb emlékem erről az éjszakáról az, hogy egyszer csak mellettünk egy rokon epilepsziás rohamot kapott. Ezt nem részletezem, de ilyet én még sohasem láttam. Akkor értettem meg, hogy őt miért nem vitték el munkaszolgálatra. A reggelt összetörve, összefagyva értük meg, amikor elterjedt a hír, hogy elengednek bennünket, mindenki mehet haza. Szinte hihetetlen volt, de mégis így történt. Utólag értesültünk arról, hogy a több ezer embert érintő, vélhetően bevagonírozás céljából összegyűjtött zsidót Wallenberg közbenjárása mentette meg. Újra hazakecmeregtünk az Izabella utcai csillagos házba.
Ezután az eset után – de előtte is még sok izgalmas eseményt és halálfélelmet éltünk át. A 21 éves nővéremet e házból kilépve nyilas pribékek hurcolták el és soha többé nem láttuk.
A várva-várt felszabadulás csak óriási megkönnyebbülést hozott, de a lelki sérülésektől nem tudok szabadulni, sőt, minél idősebb vagyok, annál fájóbb ez az egész lidércnyomás.
Ma az ún. „szabad Magyarországon” az utóbbi időben egyre erőteljesebben visszatérnek az ordas eszmék, állandóan történik olyan esemény, ami a fájó sebeket felhasogatja. Részemről sokszorosan előálló félelmek és a jövőt illető rémképek, a múlt ködösítése miatt. Csak a valóságot tükröző, őszinte oktatási rendszer tudna a jelen és a jövő generációk fejében rendet teremteni. Még a töredékétől is féltem a családomat annak, amit én a múltban átéltem.