Reflexiók - Időrendben
Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!
2014. május 12., hétfő
Ide költözött (1944. június 21-én?) Nádor Kató a Szondy u. 90-ből.
1934-től 2004.-ig (anyám haláláig), 70 éven keresztül élt családunk a Barcsay utca 11.-ben. 1934-ben - a világgazdasági válság hatására – dédapám (Nemes Lipót), aki bútorkereskedő volt, nagyapám (Fischer József), aki terménykereskedő volt - elszegényedett. Dédszüleim és nagyszüleim úgy döntöttek, hogy nem tartanak fent tovább két lakást, nem vezetnek külön két háztartást, hanem összeköltöznek.
Ekkor bérelték ki a harmadik emeleti lakást a Barcsay utca 11.-ben. Anyám 18 éves volt, készült az érettségire. Bátyja Prágában járt egy német nyelvű egyetemre – villamosmérnöknek tanult – mert itthon zsidó származása miatt nem vették fel egyetemre. Húga 9 éves volt.
Érettségi után anyám varrni tanult, majd a nagynénjénél dolgozott. Közben bátyja elvégezte az egyetemet, de mérnöki állásról szó sem lehetett (a zsidótörvények miatt). Azért, hogy ne felejtse el, amit tanult, elment ingyen dolgozni egy villanyszerelőhöz.
1939-ben anyám férjhez ment egy Lengyelországból menekült magyar zsidóhoz, és elköltöztek a Szövetség utcába. 1941-ben meghalt dédapám.
Lengyelországot már akkor megszállták a németek, és a külföldön élő zsidó lengyeleket összefogták, bevagonírozták őket, megásatták velük a sírjukat és agyonlőtték őket. Ez várt a férjére is.
Anyám így írta le a történteket:
„Egy délután az utcáról felkiabált egy nő, a nevünket kiabálta és azt, hogy meneküljünk, mert a férjem testvérét 10 perccel ezelőtt vitték el és most értünk jönnek. Mint az őrültek egy szál ruhában, papucsban Anyámékhoz, ide a Barcsay utcába szaladtunk, és mint utóbb az ottani házmestertől megtudtuk, valóban kerestek bennünket. A házmester azt mondta, hogy már hosszabb ideje nem látott minket, biztosan már elvittek bennünket. Rendes ember volt. Amikor ez a téboly lezajlott (kb. 1 hét után), visszamerészkedtünk a lakásunkba. De ettől a perctől kezdve már csupa félelem volt az életem. Különösen azután, amikor megtudtam, hogy a férjem 2 nővérét és az apját már elvitték. Férjemet 1943-ban újból behívták munkaszolgálatra.”
„1944. március 19 - én bevonultak a németek. A rádió ezt 10 percenként közölte. Szörnyű napok jöttek. A zsidóknak sárga csillagot kellett viselniük. Zsidó házakat létesítettek, ilyen volt a Barcsay utcai is. Különféle hírek terjedtek el, például az, hogy ezeknek a házaknak a pincéjébe gázt eresztenek, meg még sok ilyesmi. Azt ajánlották, hogy menjek el egy hadi üzembe dolgozni, mert ott védett leszek a nyilasoktól. A húgom már hamis iratokkal dolgozott, és ő általa kerültem a Gyömrői úti téglagyárba.”
Anyám itt a téglagyárban ismerte meg apámat, aki megszökött a munkaszolgálatból, és szintén ott dolgozott. Végig, egymást segítve bujkáltak, és túlélték a háborút. Anyám első férje többé már nem tért vissza a munkaszolgálatból.
Nagyszüleimnek a csillagos házból gettóba kellett menni, ahonnan anyám húga hamis papírokkal kimentette, és elbújtatta őket. Dédnagymamámat agyonlőtték a nyilasok, amikor kiment dédnagyapám sírjához a zsidótemetőbe.
Nagyapám 1948-ban (2 éves koromban), nagymamám 1963-ban halt meg. Ő volt az egyedüli nagyszülőm, akit megismerhettem és szerethettem.
Én 1947-ben születtem meg – Jászberényben – ahol apám lakhelye volt. A háború befejezése után szüleim összeházasodtak és Jászberénybe költöztek. Hamarosan húgom is született. 1949-ben felköltöztünk Pestre, a Barcsay utca 11-be. Itt éltem egészen 1969-ig, férjhezmenetelemig.
Ide költözött (1944. június 21-én?) Torrel (Forrel?) Lászlóné a Bulcsú utca 1-ből.
2014. május 09., péntek
Ötéves koromban ide voltam telepítve szüleimmel, nővéremmel együtt. Igen élesek az emlékeim arról az időről. A későbbi ún. nemzetközi gettóban töltött hetekkel összehasonlítva viszonylag jó körülmények voltak. A nagypolgári lakások többségének főbérlői zsidók voltak, és az ő rokonaik költöztek be, hozzánk hasonlóan a nem kijelölt házakból. Sok később ismert személy is volt a lakosok között, gondolom, hozzájárulásuk nélkül nem nevezhetem meg őket. Mi, kisgyerekek persze sokáig nem fogtuk fel a veszélyt és remekül szórakoztunk. A felnőtt "nénik" pl. gyerekzsúrokat rendeztek nekünk. A viceházmester és a házmester korrekt és kedves volt hozzánk, de néhány nem-zsidó őslakó teljesen elzárkózott. Valamikor nyáron, vagy talán már ősszel egy éjszaka egy orosz bomba eltalálta a házat, megrongálva a háztető, a padlás egy részét és néhány felső emeleti lakást.
A Szálasi-puccs után röviddel - azt hiszem, hogy pontosan egy nappal - egy szedett-vedett, egészen fiatal suhancokból álló nyilas társaság berontott a házba, a zsidókat üvöltözve leparancsolták az udvarba, és elhajtották őket egy Kertész-utcai (akkor Nagyatádi Szabó utca) pincébe,vagy szuterénbe. Mi anyámmal és még néhány emberrel valahogy ott maradtunk. Az elhurcoltakat huszonnégy óra múltán hazaengedték, értéktárgyak fejében. Komoly bántódásuk állítólag nem esett, bár én néhány emlékfoszlány alapján arra következtetek, hogy két nőt megerőszakoltak. Szóval ez még csak az előszele volt a későbbi gyilkos razziáknak.
Családunkkal rövidesen elhagytuk a csillagos házat (bujkálás, majd ú.n. védett ház, végül a felszabadulás). Utána egy időre visszaköltöztünk az ostrom alatt több tüzérségi találattól félig romossá vált Király-utcai házba. Akkor még nem voltak közmű-szolgáltatások, mikor már enyhült az idő, az asszonyok a körfolyosón romos téglákból, vasrostélyokból ügyesen összetákolt nyitott tűzhelyeken (lacikonyhának mondták) nagy vidáman főzték a finom ételeket szárazbabból, zsizsikes sárgaborsóból, jelesebb napokon kukoricalisztből.
A kisgyerekkorom emlékeit persze utólag sokszor felidéztük, és a közelmúltban az akkoriban már nagylány nővéremmel egyeztettem, szóval hitelesek.
Gőzerővel dolgozom az emlékirataimon, ezt másnak is ajánlom, hogy valamit tegyünk a kollektív nemzeti emlékezet gyakori manipulálásával szemben. Akit érdekel, annak elküldhetem a fenti eseményekről szóló kicsit részletesebb, személyes hangú írásomat.
2014. május 08., csütörtök
Az en tortenteimben sajnos nincsenek nevek. Kisgyerek koromban hallottam oket, mert nagyszuleim megtanitottak arra hogy ki hol lakott, es ki miert nincs mar ott ahol lennie kene. Nagyszuleim mar reg meghaltak igy nincs kitol megkerdeznem a neveket es a cimket. Az egyik szereplore csak ugy emlekszem mint ''Bacsi'', mivel o volt az elso felnott aki nagy benyomast tett ram meg ovodaskoromban.
Nagyanyam ugy meselte hogy Obudan laktak amikor a zsido szomszedaiert eljottek a nyilasok es sorba allitottak oket az udvaron. Elmondasa szerint a kornyek legrosszabb cipeszeibol allo tarsasag volt ez a nyilas csapat.
Nagyanyam kotenyben- mert eppen fozott- kiment az udvarra es kozolte a nyilasokkal hogy o nem engedi meg nekik hogy a szomszedait elvigyek.
Ezek jot nevettek, es azzal a felkialtassal hogy '' ha igy szereted oket veluk mehetsz ! '' beallitottak nagyanyamat a csoport vegere. Igy gyalogoltak a zsido szomszedok gyerekekkel es nagyanyam veluk az obudai utcakon a gyujtohely vagy a Duna part fele.
Nagyanyam egy veletlen folytan elte tul ezt az esemenyt, azert, mert nagyapam osszetalalkozott ezzel a csoporttal az utcan. Nagyapam lelekjelenlete, es nagyon elegans oltonye - szabo volt- megzavarta a nyilasokat, es amikor nagyapam felszolitotta oket hogy a sorban levo utloso asszonyt adjak at neki, azonnal teljesitettek az utasitasat.
Nagyszuleim gyasza elvesztett szomszedaikert soha nem szunt meg, es veluk elt egeszen az 1970-80-as evekben bekovetkezett halalukig.
2014. május 07., szerda
64 évvel ezelőtt, 1950-ben a sors úgy hozta, hogy két éves koromban az édesanyámmal a XIII. Visegrádi u. 23 sz. I. / 1. sz. lakásának egyik szobájába költöztünk. Akkor két idős hölgy volt a ház tulajdonosa, Pepike és Malvinka néni. Édesanyám azt mesélte, hogy mielőtt beköltöztünk volna, eljöttek a másik pesti lakásunkba és megnéztek "engem", hogy milyen gyermek vagyok. Miután kedvesnek találtak, beköltözhettünk. Ez a lakás korábban - úgy tudjuk -, hogy a háztulajdonosé volt, akit gyermekeivel együtt elhurcoltak zsidó származásuk miatt, és nem is tértek vissza. A nővéreket is elvitték, odalett a családjuk is, de ők ketten hazatértek. Később a négy szoba és cselédszobás lakást államosították, és így elég sok embert zsúfoltak abba a lakásba. A két egybenyíló szobában lakott Pepike és Malvinka néni, a középső szobában egyedül egy idős hölgy, Halmai néni és a negyedik szobában én az anyukámmal. A cselédszobát egy fiatalember kapta. A két idős hölgy igen zárkózott volt, de olykor megengedték, hogy bemenjek hozzájuk. Nagyon kicsi voltam, nem sok mindenre emlékszem, de arra igen, hogy órákon át szövögethettem egy-egy színes fonalat a tonett-székük támláján és azt nagyon szeretettem. Sosem meséltek a szívszorongató emlékekről.
Aztán ők is meghaltak. Azt a keveset, ami megmaradt utánuk, elvitte az állam.
Valóban nehezen éltek, miután a házból már nem volt bevételük, és úgy tudom, hogy semmi járandóságuk sem volt.
Ezért apránként eladták, ami megmaradt nekik. Így került édesanyám tulajdonába egy szép csillár, ami ma is ott van eredeti helyen, ugyanabban a szobába. Én őrizgetek még egy-két apróságot tőlük, kegyelettel és szeretettel: egy porcelán teáskancsót, két tálaló tálat. Sajnos még azt sem tudom, hogy hívták a háztulajdonost.
Bármikor arra gondolok, hogy mennyi szenvedésen mentek át, mindig elszorul a szívem, mert édesanyám még ott lakik és gyakran látogatom.
Sajnálom, hogy csak ennyit tudok mesélni, de ezt szívesen tettem.
Szeretettel:
Salyámosy Éva
Sokat gondolkodtam arról, hogy leírjam-e ezt a történetet, a mi családunk történetét, ami a csillagos házak közül a Karácsony Sándor utca 21-hez (egykor Karpfeinstein utca) kapcsolódik. A Holocaust tragédiák története, de ez a történet inkább hősies, a megmenekülés története. A történetet gyerekkoromban hallva a hangsúly mindig azon volt, hogy sikerült valami, és ugyan mi zsidók voltunk, vagyunk, nem a tipikus zsidósors a miénk. Gyerekkoromban anyukám azzal magyarázta ezt a sikert, hogy a család összetartott. „Amíg együtt vagyunk, nincs semmi baj.” Később másoktól is hallottam ezt a mondatot, de sok zsidó családon ez nem segített. Felnőtt koromban magamnak azt fogalmaztam meg, hogy a családom tagjai már előbb felismerték a helyzetet, volt merszük nem engedelmeskedni az akkori törvényeknek, volt lehetőségük megszervezni a túlélés esélyét és a család nem zsidó tagjai vállalták az életük kockáztatását. Ezzel szemben ott van Irén nagynéném - aki végigcsinálta ebben a sikertörténetben 12 ember bújtatását,- egyszerű mondata: „Szerencsénk volt.”
A történetet soha nem hallottam folyamatában, mindig csak kisebb epizódokból, mozaikokból állt össze és ma is vannak bennem homályos dolgok, amiket nem tudok. Sajnos ma már csak két ember él azok közül, akik átélték az eseményeket, ők akkor 6 éves gyerekek voltak.
Anyai nagyapám, Fischer Zsigmond az első világháború alatt nyitott pékséget a VIII. kerület Dankó utca 27-ben. A pékséghez tartozott a lakóház is, amiben hat gyerekével lakott: Zoli, Lüszi, Irén, Bözsi, Klári, Micu. A második világháború idején a gyerekek már harmincas-negyvenes éveikben járó fiatal emberek – az ő történetük kapcsolódik a csillagos házakhoz.
A történetet ott kéne kezdeni, hogy a legidősebb fiú, Zoli megszökött a lengyelországi munkaszolgálatból, és azzal jött haza, hogy szörnyű dolgok fognak itt is történni, és erre fel kell készülni úgy, hogy kialakítanak egy búvóhelyet a Dankó utcai ház padlásán. Ezt a rejtekhelyet egy ezer százalékosan megbízható emberük, Tóth úr építette meg. Irén nagynéném férje, Gyürey Géza nem volt zsidó, így az ő nevén a pékség a háború alatt végig üzemelt. Irén és Géza, kislányukkal, Veronkával a Karácsony Sándor utcai házban laktak, amíg 1944 áprilisát követően nem került sor az összeköltöztetésekre. Attól fogva a Dankó utcai házba költöztek. Irén nagynéném nem viselte a sárga csillagot és végig a pékséget irányította.
1944. október 15-én hangzott el Horthy proklamációja és sokan erről a házról is örömükben leverték a sárga csillagot. Ez az öröm nem tartott tovább 24 óránál, a nyilasok ezt a házat is megszállták és az ott lévőket a téglagyárba vagy a gettóba akarták elvinni. Ekkor Lüszi nagynéném, Mati nevű barátnője, akinek két gyereke, Jancsi, Marica, két testvére, Sári, Ilonka, - akik valószínűleg ugyanebben a házban voltak,- elbújtak a házban, és amikor elmentek a nyilasok, átmentek a Dankó utcai pékségbe. Hozzájuk csatlakozott még a többi testvér: Bözsi, a férje Aladár, Klári, - aki az én édesanyám volt - Zoli és felesége, Ibi.
A család két idősebb tagja, - nagyanyám, Fischer Zsigmondné, mindenki Pepi nénije, Oehler mama, Luszi nagynéném anyósa, - mégis bekerült a gettóba. Később, Aladár, nagyanyám veje kenyérszállító kocsin bement a gettóba ahonnan kimenekítette őket, általam nem ismert körülmények között. Csak annyit tudok, hogy szekérrel hozta ki őket.
Akikről eddig írtam, azok mindannyian a Dankó utca 27. padlásán bújtak 1944. október 15-e után.
Az élet úgy zajlott, hogy nappal a pékség Irén nagynéném, és Géza nagybátyám felügyeletével üzemelt, miközben kislányuk Veronka, és Jancsi nevű barátja együtt játszott. Jancsit nem merték elbújtatni a padláson, inkább betanítottak neki egy történetet, hogy ő erdélyi menekült. A padláson kialakított búvóhelyen lévők éjjel lejöttek a házba tisztálkodni és ilyenkor vitték fel az élelmet. A bombázások alatt a nyilvánosság számára látható családtagok a szomszédos házak pincéjébe menekültek, de néha nem tudták levenni aggódó szemüket a pékség padlásablakáról. Szerencsére ez senkinek nem szúrt szemet. És minden milyen relatív! Édesanyám, Klári nekem azt mesélte, hogy ők ott fenn a padláson nem féltek a bombázásoktól, illetve nem attól féltek, hanem sokkal inkább a németektől.
De a padláson töltött hónapok sem teltek nyugalmas egyhangúságban, hol a gyerekekhez kellett orvost, hívni, hol egy hétig a nyilasok foglalták le a pékséget és sütötték a kenyeret. Minden mozzanat magában hordozta a lebukás veszélyét. Az orvos, aki kijött a gyerekekhez német volt, december végén megnövekedett a belövések száma, le kellett jönniük a padlásról és a szenespincében megépített búvóhelyre menekültek. Januárban nyilasok szállták meg a házat, azzal a fenyegetéssel, ha egy zsidót is találnak, mindenkit agyonlőnek. Lüszi nagynéném el akart menni, mert Irén és családja túl nagy áldozatot vállal a megmentésük érdekében. És megint a visszatérő összetartás: „Innen nem megy el senki, ha meg kell halnunk, együtt halunk meg” – volt Géza sógora válasza.
Az utolsó napokat a pincében bújva vészelte át a családom, amikor 1945. január 13-án a szovjet katonák felszabadították a Dankó utcát. A ház ma is megvan, pékség működik benne, hogy milyen lehet belülről, azt nem tudom.
Először a III. ker. Kenyeres u 34 sz. alatt lévő csillagos házba költöztünk édesanyámmal, édesapám munkaszolgálaton volt. (Azt hiszem ma 32 a házszám.) A kertes családi ház egyébként a sarkon volt. Csak egy fél szobára voltunk jogosultak, a másik felében a ház tulajdonosa lakott. Ide betettünk egy komplett hálószoba bútort s igyekeztünk minél több ingóságot oda vinni. (Ez nagy "segítség" volt egy nyilas családnak, amely ősszel, mikor el kellett hagyni ezt a lakást, az utolsó gombostűig mindent elvitt.)
Ebben a csillagos házban lakott egy híres magyar szobrász is, (Vedres Márk és felesége Médi néni), nekik külön szobájuk volt. Én 14 évesen sokat tanultam tőlük, művészettörténetet és művészetszemléletet tanítottak nekem. Emlékszem, sokat álltam a kert kerítésénél a kijárási tilalom óráiban, s irigyeltem azokat, akik az utcán sétálhattak.
Légi riadók alatt a pincébe mentünk le, óvóhely nem volt ugyanis. A házban lakott két öreg néni, akik ilyenkor nagyon féltek, s hogy ne hallják a hulló bombák sivító hangját, hangosan énekeltem nekik.
