1943 májusában születtem, kisbaba voltam a vészkorszakban, amit tudok nagyon hézagos, mert Édesanyám (Galambos Józsefné) nem szívesen beszélt ezekről a szörnyű időkről.
A Népszínház utca 16-ban laktunk. A ház egy kétszer hatemeletes, illetve ötemeletes kétudvaros ház, falunyi emberrel. Sok, nem túl jómódú zsidó család lakta.
A németek bejövetele után, már március 21-én elhurcolták apukámat, és mint utóbb megtudtuk Mauthausenben ölték meg.
Június vége felé a házat csillagos házzá nyilvánították. A nem csillagos házakból költöztek ide a zsidók, rokonokhoz, barátokhoz, vagy ha nem volt, akkor idegenekhez. Főleg nők, nagyon idős férfiak és gyerekek jöttek, mert a férfiak már rég munkaszolgálaton voltak. A csillagos házakban maradhattak nem zsidó lakók is.
Tovább...
A zsidó lakókat rendszeresen összeterelték az udvaron és a munkaképes nőket elvitték munkára. Ilyenkor a házmegbízott, – Pólya nevezetű, aki ha tehette segítette az üldözött zsidókat – rendőrök, és nyilas pártszolgálatosok ellenőrizték, hogy kik maradtak fent a lakásokban.
A dátumokra sajnos nem emlékszem, de azt hiszem november legvégén, amikor a gettót már felállították, ismét összegyűjtötték az udvaron a házban maradt zsidókat azért, hogy elvigyék őket. Akkor senki nem tudta, hogy hová, csak a háború után tudtuk meg, hogy a gettóba vitték őket. Pólya házmegbízott jót akart, és kiemelt engem és anyukámat az összegyűltek közül és visszavitt bennünket a lakásunkba, úgy gondolta, hogy ezzel segít rajtunk. Sajnos nem így történt.
A közvetlen szomszédunk Tuczinger Vilmos fiatalember és szülei voltak. Tuczinger Vilmos hithű nyilas volt. Az estéit azzal töltötte, hogy a sötét lakásból figyelte, hogy a többi lakásban mit csinálnak a lakók. Ezt onnan tudtuk, hogy a cigarettája felparázslott a függöny mögött.
Mi a III. emeleten laktunk anyukámmal és egy keresztény nő lakott nálunk. Alattunk laktak Putovicsék. Mama, papa és Zsuzsi nevű kb. 15 éves lányuk. A mama keresztény volt, a papa zsidószármazású, de az I. világháborúban kitüntetést kapott és így mentesült a megkülönböztetéstől. Mi csak a háború után tudtuk meg, hogy több zsidó család Putovicsékra bízta értékeit. Feltehetően Tuczinger Vilmos ezt tudta, kifigyelte.
Azután hogy elvitték a zsidókat, egyik este Tuczinger Vilmos becsöngetett hozzánk és anyukámat kirángatta a lakásból, majd Putovicséktól a papát és Zsuzsi lányukat vitte el.
A mai Országos Zsidó Egyetem helyén a háború előtt rabbi-képző, zsidó tanítóképző és gyakorló iskola volt. A németek bevonulása után a Gestapó rendezkedett be az épületbe. Tuczinger Vilmos anyukámat, Putovics Zsuzsit és apukáját a mai Zsidó Egyetem mögötti Gutenberg térre vitte és mindhármukat tarkón lőtte. Anyukám csodával határos módon magához tért, egy szőrmegalléros kabát volt rajta ez mentette meg az életét. Mellette feküdt Zsuzsika, aki akkor még élt, nyöszörgött.
Anyukám nagyon kalandos úton, sok szerencsével menekült meg. Találkozott jó emberekkel, rossz emberekkel. Volt, aki be akarta vinni a nyilas házba, de volt, aki segítette. Egy ismeretlen ember elvitte egy elsősegélyhelyre, ahol kivették a golyót a tarkójából. Az elsősegélyhelyről, sajnos nem tudom, hogy, de Anyukám eljutott az Abonyi utcába, a zsidó gimnáziumba – ma Radnóti Miklós gimnázium - ahol Ocskay László százados vezette 101/359 számú ruhagyűjtő munkaszolgálatos század állomásozott. A parancsnok varrodaként is működő üzemet hozott létre és több mint 2000 üldözöttnek nyújtott menedéket. Az utolsó hetekben ide is betörtek a nyilasok, deportálni akarták az ott lévőket. Az ott lakók értesítették Ocskay századost, aki a németek segítségével megmentette az üldözött zsidókat. Ettől kezdve német őrsége is volt az intézménynek. Így érték meg, anyukámmal együtt a felszabadulást.
Én a Népszínház utca 16-ban maradtam, itt szabadultam fel és itt talált meg anyukám. A ház szabad lakásaiból emeletenként egy-egy lakásba összehordták a volt lakók holmiját és az üres lakásokból rendőrlaktanya lett. A felszabadulás előtti napokban mentek el.
Majd negyven évvel később véletlenül megismertem Sárai Andrást, aki elmesélte, hogy szüleivel szintén a Népszínház u. 16-ban, a padláson bújtatta őket az akkori viceházmester.
Bár én ekkor kisgyerek voltam, de családom tragédiája rányomta bélyegét egész életemre, s velem együtt sok-sok ember szenvedi ezt meg, amíg él.
Itt laktak a legjobb barátnőmék, együtt jártunk általános iskolába, akkor még Tisza Kálmán térnek hívták. Dosler volt a család neve. Három gyerekük volt. Vera, és az ikrek Béla és Kati. 1956-ban mentek el, ahogy akkor Józsi bácsi, papa mondta: „Új hazát választunk magunknak, Izraelt, mert ott legalább tudom, nem leszek idegen.” Mert tévedések elkerülése végett, igenis voltak antiszemita hangok a forradalom idején. Igaz, csak akkor, amikor a csőcselék (mert olyan is volt) erőre kapott. Mindig vannak olyanok, aki a legszentebb dolgot is képesek bemocskolni. Szóval elmentek és én egy-két évig tudtam vele levelezni, kibucba kerültek a gyerekek, a szülők csak hétvégén találkozhattak velük. Később (elég hamar elmaradt a levelezés) akkor még nem tudtam, hogy a magyar állam (a szocialista) megszakítja a diplomáciai kapcsolatot.
Tovább...
Veráék a hatodik emelet egyik erkélyes lakásában laktak (a körúthoz közelebb esőben), ugyanazon a folyóson lakott egy másik, nagyon szép osztálytársam Zeidler Jutka, aki később gyógypedagógus lett. Róla most nem tudok semmit. A háznak két udvara volt, a hátsó udvarban laktak Kahán Mózesék, akiknek a földszinten volt a lakásuk, egészen bent a sarokban, a feleség annak idején harisnya-szemfelszedésből (ismeri valaki ezt a foglalkozást még?) kereste a kenyerét. A házban az ötvenes években, közvetlen a kapu mellett volt egy fogtechnikus, nagyon kedves, vidám bácsi volt, később virágbolt nyílt a helyén. A fodrászüzlet, ha jól tudom, még ma is üzemel.
Reflexiók
1943 májusában születtem, kisbaba voltam a vészkorszakban, amit tudok nagyon hézagos, mert Édesanyám (Galambos Józsefné) nem szívesen beszélt ezekről a szörnyű időkről.
A Népszínház utca 16-ban laktunk. A ház egy kétszer hatemeletes, illetve ötemeletes kétudvaros ház, falunyi emberrel. Sok, nem túl jómódú zsidó család lakta.
A németek bejövetele után, már március 21-én elhurcolták apukámat, és mint utóbb megtudtuk Mauthausenben ölték meg.
Június vége felé a házat csillagos házzá nyilvánították. A nem csillagos házakból költöztek ide a zsidók, rokonokhoz, barátokhoz, vagy ha nem volt, akkor idegenekhez. Főleg nők, nagyon idős férfiak és gyerekek jöttek, mert a férfiak már rég munkaszolgálaton voltak. A csillagos házakban maradhattak nem zsidó lakók is.
A zsidó lakókat rendszeresen összeterelték az udvaron és a munkaképes nőket elvitték munkára. Ilyenkor a házmegbízott, – Pólya nevezetű, aki ha tehette segítette az üldözött zsidókat – rendőrök, és nyilas pártszolgálatosok ellenőrizték, hogy kik maradtak fent a lakásokban.
A dátumokra sajnos nem emlékszem, de azt hiszem november legvégén, amikor a gettót már felállították, ismét összegyűjtötték az udvaron a házban maradt zsidókat azért, hogy elvigyék őket. Akkor senki nem tudta, hogy hová, csak a háború után tudtuk meg, hogy a gettóba vitték őket. Pólya házmegbízott jót akart, és kiemelt engem és anyukámat az összegyűltek közül és visszavitt bennünket a lakásunkba, úgy gondolta, hogy ezzel segít rajtunk. Sajnos nem így történt.
A közvetlen szomszédunk Tuczinger Vilmos fiatalember és szülei voltak. Tuczinger Vilmos hithű nyilas volt. Az estéit azzal töltötte, hogy a sötét lakásból figyelte, hogy a többi lakásban mit csinálnak a lakók. Ezt onnan tudtuk, hogy a cigarettája felparázslott a függöny mögött.
Mi a III. emeleten laktunk anyukámmal és egy keresztény nő lakott nálunk. Alattunk laktak Putovicsék. Mama, papa és Zsuzsi nevű kb. 15 éves lányuk. A mama keresztény volt, a papa zsidószármazású, de az I. világháborúban kitüntetést kapott és így mentesült a megkülönböztetéstől. Mi csak a háború után tudtuk meg, hogy több zsidó család Putovicsékra bízta értékeit. Feltehetően Tuczinger Vilmos ezt tudta, kifigyelte.
Azután hogy elvitték a zsidókat, egyik este Tuczinger Vilmos becsöngetett hozzánk és anyukámat kirángatta a lakásból, majd Putovicséktól a papát és Zsuzsi lányukat vitte el.
A mai Országos Zsidó Egyetem helyén a háború előtt rabbi-képző, zsidó tanítóképző és gyakorló iskola volt. A németek bevonulása után a Gestapó rendezkedett be az épületbe. Tuczinger Vilmos anyukámat, Putovics Zsuzsit és apukáját a mai Zsidó Egyetem mögötti Gutenberg térre vitte és mindhármukat tarkón lőtte. Anyukám csodával határos módon magához tért, egy szőrmegalléros kabát volt rajta ez mentette meg az életét. Mellette feküdt Zsuzsika, aki akkor még élt, nyöszörgött.
Anyukám nagyon kalandos úton, sok szerencsével menekült meg. Találkozott jó emberekkel, rossz emberekkel. Volt, aki be akarta vinni a nyilas házba, de volt, aki segítette. Egy ismeretlen ember elvitte egy elsősegélyhelyre, ahol kivették a golyót a tarkójából. Az elsősegélyhelyről, sajnos nem tudom, hogy, de Anyukám eljutott az Abonyi utcába, a zsidó gimnáziumba – ma Radnóti Miklós gimnázium - ahol Ocskay László százados vezette 101/359 számú ruhagyűjtő munkaszolgálatos század állomásozott. A parancsnok varrodaként is működő üzemet hozott létre és több mint 2000 üldözöttnek nyújtott menedéket. Az utolsó hetekben ide is betörtek a nyilasok, deportálni akarták az ott lévőket. Az ott lakók értesítették Ocskay századost, aki a németek segítségével megmentette az üldözött zsidókat. Ettől kezdve német őrsége is volt az intézménynek. Így érték meg, anyukámmal együtt a felszabadulást.
Én a Népszínház utca 16-ban maradtam, itt szabadultam fel és itt talált meg anyukám. A ház szabad lakásaiból emeletenként egy-egy lakásba összehordták a volt lakók holmiját és az üres lakásokból rendőrlaktanya lett. A felszabadulás előtti napokban mentek el.
Majd negyven évvel később véletlenül megismertem Sárai Andrást, aki elmesélte, hogy szüleivel szintén a Népszínház u. 16-ban, a padláson bújtatta őket az akkori viceházmester.
Bár én ekkor kisgyerek voltam, de családom tragédiája rányomta bélyegét egész életemre, s velem együtt sok-sok ember szenvedi ezt meg, amíg él.
Fabó Andrásné, sz.: Galambos Márta
Itt laktak a legjobb barátnőmék, együtt jártunk általános iskolába, akkor még Tisza Kálmán térnek hívták. Dosler volt a család neve. Három gyerekük volt. Vera, és az ikrek Béla és Kati. 1956-ban mentek el, ahogy akkor Józsi bácsi, papa mondta: „Új hazát választunk magunknak, Izraelt, mert ott legalább tudom, nem leszek idegen.” Mert tévedések elkerülése végett, igenis voltak antiszemita hangok a forradalom idején. Igaz, csak akkor, amikor a csőcselék (mert olyan is volt) erőre kapott. Mindig vannak olyanok, aki a legszentebb dolgot is képesek bemocskolni. Szóval elmentek és én egy-két évig tudtam vele levelezni, kibucba kerültek a gyerekek, a szülők csak hétvégén találkozhattak velük. Később (elég hamar elmaradt a levelezés) akkor még nem tudtam, hogy a magyar állam (a szocialista) megszakítja a diplomáciai kapcsolatot.
Veráék a hatodik emelet egyik erkélyes lakásában laktak (a körúthoz közelebb esőben), ugyanazon a folyóson lakott egy másik, nagyon szép osztálytársam Zeidler Jutka, aki később gyógypedagógus lett. Róla most nem tudok semmit. A háznak két udvara volt, a hátsó udvarban laktak Kahán Mózesék, akiknek a földszinten volt a lakásuk, egészen bent a sarokban, a feleség annak idején harisnya-szemfelszedésből (ismeri valaki ezt a foglalkozást még?) kereste a kenyerét. A házban az ötvenes években, közvetlen a kapu mellett volt egy fogtechnikus, nagyon kedves, vidám bácsi volt, később virágbolt nyílt a helyén. A fodrászüzlet, ha jól tudom, még ma is üzemel.