Reflexiók - Időrendben
Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!
2014. április 05., szombat
Ebben a házban laktunk, így nem kellett költöznünk, amikor csillagos házzá nyilvánították. Rokonokat fogadtunk be. Apám munkaszolgálatban volt, semmit nem tudtunk róla. Anyámat innen deportálták, szörnyű megpróbáltatásait túlélte és ide tért vissza egy év múlva. Időközben nagyszüleimmel és nagynénémmel december 1-én a gettóba kerültünk, életben maradtunk és 1945 februárjában visszaköltöztünk a lakás egyik szobájába, a többi hármat betelepítettek foglalták el. A csillagos házban nekem, nyolc évesnek, eleinte vidám dolognak tetszett a megszaporodott gyereksereg. A felnőttek igyekeztek megóvni minket a fenyegetettség érzésétől. Mi azonban hamar felismertük a veszélyt. Ősszel a házban lakó idős pedagógus összeterelt minket és tanórákat tartott, amíg el nem vittek minket a gettóba. A házmester, Szalay Sándor, nyilas volt, egyetlen jótettét meg kell említenem: anyám nővérét megmentette a deportálástól. Azt mondta a nyilasoknak, nem tudnak munkára használni egy púpos, szívbeteg nőt, és azok intettek, hogy maradhat.
2014. április 02., szerda
Egy embermentő: Legendy Gyula
Tizenkét éves voltam, amikor édesanyámmal és egyik nővéremmel 1944. június 17.-én a Király u. 42. sz. alatti csillagos házba költöztünk. A nyár közepe táján megfáztam, tüdőgyulladást kaptam. Ráadásul két hét elteltével skarlát tört ki rajtam. Járványkórházba szállítottak volna, de édesanyám könyörgésére a gyerekorvos hozzájárult, hogy otthon maradjak. Ez hat héten át tartó elkülönítést jelentett (a fertőzés veszélyére a lakás bejárata mellé kiragasztott, hivatalos vörös cédula hívta fel a figyelmet), és a légiriadók alatt nem mehettem le a többi lakóval az óvóhelyre. Legendy bácsi, a házmester, a pincében egy külön kis beugrót biztosított számunkra, ahol a légiriadó alatt meghúzhattuk magunkat.
A Szálasi-puccs után, ha jól tudom, október 17.-én1 néhány nyilas bejött a házba. Mindenkit leparancsoltak az udvarra, azzal, hogy fegyvereket keresnek. Minden lakást nyitva kellett hagyni, semmit nem vihettünk magunkkal. A ház udvarán sorba állítottak minket, azután egy Kertész utca 33-35. számú (?)2 kétudvaros házba kísértek. A nőket az egyik, a férfiakat a másik udvarba irányították. Később katonák vették át az őrzésünket. Azt rebesgették, hogy majd a németeknek fognak átadni. Két éjszakát az udvaron, a kövön töltöttünk. Harmadnap szabadon engedtek, így, visszasiethettünk a Király utcai lakásba.
A Király utcai házmester akkor is bizonyította emberségét, sőt bátorságát, amikor egy alkalommal egy nyilas egy rendőrrel járta végig a lakásokat, embereket gyűjtve, állítólag munkára. Édesanyámat is el akarták vinni, és Legendy bácsinak köszönhettük, hogy erre nem került sor. Meg tudta győzni az embervadászokat, hogy a súlyos betegségen éppen csak átesett gyerek nem maradhat egyedül.
Novemberben édesanyámnak sikerült a pápai nunciatúrán védlevelet szereznie, így védett házba kellett költöznünk. A Dohány utca 47. sz. ház kis földszinti, udvari lakásában kaptunk szállást. Engem édesanyám egy vöröskeresztes gyermekotthonban (Andrássy út és Munkácsy Mihály u. sarok)3 helyezett el. December 2-án a nyilasok a ház udvarára gyűjtötték a zsidó lakókat. Édesanyám és nővérem volt otthon. A felmutatott védleveleket összetépték, mindenkit sorba állítottak és a sort, nem lehetett tudni hova, útnak indították. Amíg a nyilasok az utcán a sort igazgatták, sikerült mindkettőjüknek a menetből kilépni, és a sárga csillagot letépve a járókelők között elvegyültek. Éjszakára nővérem ismerősei fogadták be őket; ez egy munkáscsalád volt a Visegrádi utca végén. Másnap édesanyám kihozott a gyermekotthonból, mert azt hallotta, hogy egy hasonló otthonból éjszaka elvitték a gyerekeket. Nővérem jótevői ezután már nem tudtak befogadni, veszélyben voltak, mert több embert rejtegettek. Visszamentünk hát a Király u. 42-be. Legendy bácsi éjszakára beengedett az elhagyott lakásunkba. Nappal édesanyám és nővérem megpróbált házvezetőnői, vagyis olyan állást találni, ahol a munka mellett szállásunk is lett volna. Elmentünk a Vigadó félig lebombázott épületébe, ahol állásközvetítő hivatalt állítottak fel menekültek részére. Előadtuk a mesét, hogy az orosz megszállás elől menekültünk, mint sokan mások, de már nincs erőnk tovább menni. Nővéremnek sikerült elhelyezkednie háztartási alkalmazottként, de anyám velem, gyerekkel együtt sehol nem kellett. Így nappal az utcán kószáltunk, állandóan rettegve, hogy esetleg felismer valaki, és átad a nyilasoknak, este pedig ismét bekéredzkedtünk a Király utcai lakásba. Legendy bácsi beengedett, és ezután az ő jóvoltából kb. egy héten át legalább éjszakánként viszonylagos biztonságban voltunk.
Néhány nap múlva (ha jól tudom, december 10.-től)4 zsidók már egyáltalán nem tartózkodhattak a gettón kívül. Végső menedékként kimentünk Újpestre, ahol édesanyám egyik nagybátyjának keresztény özvegyét kerestük meg. Teréz néninek kis trafikja volt az Árpád úton, a víztorony közelében. Abban reménykedtünk, hogy ő talán tud segíteni nekünk az elrejtőzésben az oroszok bejöveteléig. Megrémült, amikor meglátott minket. Nem csak azért, mert szinte csontig soványodott, ijesztő látványt nyújtottunk, hanem mert – mint megtudtuk tőle – a trafik szomszédságában nyilasház volt, ahonnan gyakran jártak a trafikba cigarettáért. Kiterjedt rokonságunk révén sokan ismertek minket Újpesten és előfordulhatott volna, hogy valaki felismer. Úgyhogy gyorsan betuszkolt a trafik mögötti kis lakásába. Megebédeltetett minket, és amíg törte a fejét, hogy tudna segíteni rajtunk, betoppant egy unokahúga Dunakesziről. A rokonságnak ezt az ágát nem ismertük. Teréz néni úgy mutatott be minket Mariskának, mint szolnoki ismerőseit, akik sok viszontagság után már nem akarnak tovább menekülni, és szállást keresnek mindaddig, amíg vissza nem térhetnek az otthonukba. Mariska és a családja befogadott minket. Nemsokára Dunakesziért is megkezdődtek a harcok, és december 28.-án ott értük meg a felszabadulást.
1 - Mások történeteiből talán kiderül, hogy jól emlékszem-e a dátumra. Akkor egyértelművé kell tenni.
2 - Szeretném tudni a házszámot, mert csak feltételezem, hogy ez az a ház. Itt is mások történetei segítenének.
3 - Mit lehet tudni erről a gyermekotthonról? Mi lett a gyerekek sorsa?
4 - Rendelettel szabályozták, és nagy plakátokon hirdették a határidőt.
2014. április 01., kedd
Bárdos Márta levele nagybátyjának, Komlós Emilnek.
2014. március 31., hétfő
Az Ó utca 48. szám alatti csillagos házat l944 október végén el kellett hagynunk. Az akkor, ott velünk lakó két nagynénémmel és három unokatestvéremmel a Pozsonyi út l6. vagy 18. szám alatti csillagos házba kísértek minket a nyilaskeresztes ifjak.
Itt egy szobában l6-an laktunk. Ugyanis valahogyan hozzánk csatlakozott Regina nagynéném (aki Németországból menekült oda), Ilona nagynéném idős anyósa, és egy kb. velem egykorú, másik unokabátyám is.
Itt viszonylag jól megvoltunk együtt, a zsúfoltság persze megnehezítette életünket. Főleg a konyha használata körül voltak problémák, hiszen a lakás másik szobájában is több mint tízen laktak, és az étkezésekre való előkészületek idején a nők a szerencsére működő takaréktűzhely körül tolongtak.
Egy napon nagynéném anyósának sérve kizáródott, és erős fájdalmait a meleg fedő sem tudta – természetesen – enyhíteni. Orvost hívni nem tudtak – aki úgysem tudott volna sokat segíteni – így engem kért meg nagynéném, hogy „csillagmentes” bőrdzsekimben menjek ki, és keressek lehetőséget az idős hölgy kórházba jutatására. E kérésnek, hála a szerencsés véletlenek összejátszásának, eleget is tudtam tenni, és a fájdalomtól nyöszörgő nénit a Wesselényi utca és a körút sarkán levő szükségkórházba tudtam kísérni, rábízva a lépcsőn hordággyal elém siető két kórházi alkalmazottra. A nénit azonnal meg is operálták, és tudomásom szerint ott, a gettó kórházában vészelte át a főváros ostromának hátralevő idejét.
Egyik nap, úgy délidőben izgatottság uralkodott el közöttünk. Elterjedt a hír, hogy a házba csizmás-katonaruhás emberek vonultak be, akiknek szándékát csak sejteni lehetett. E hírre Rózsi nagynéném azonnal elhagyta a házat, és Ilona nagynéném sem sokat habozott. Ma is előttem van a kép, ahogyan magasföldszinti lakásunk utcára néző ablakán keresztül valahogyan lemászott, és két karját felnyújtva kért minket, hogy hároméves kisleányát adjuk le neki, míg két, korombeli gyereke utána mászott az utcára. Így a család elvonult – a semmibe -, mint utóbb megtudtuk, a közeli Főnix utca 5. szám alatti csillagos házban találtak menedéket.
Az egyszerre tágassá vált lakásban én maradtam a családból a németországi Regina nagynénémmel, arra már nem emlékszem mennyi ideig. Talán 8-1O nap lehetett. Ekkor ismét nyilaskeresztes karszalagot viselő fegyveres ifjak jelentek meg a házban és felszólították a ház összes lakóját, hogy azonnal sorakozzanak menetoszlopba a ház előtt. Így én is fogtam holmimat tartalmazó aktatáskámat és beálltam a menetoszlopba. A Szent István körútra érve balra fordultunk (szerencsére a Dunával ellenkező irányba, de ezt a szerencsét mi akkor nem tudtuk felfogni….), és a bámészkodó tömeg sorfala közt vonultunk el a VII-VIII. Kerületben levő központi gettóig, ahol beömlesztettek minket a fadeszkákkal körülzárt gettó kapuján.
Innen már nem is folytatom beszámolómat, hiszen a csillagos házak fejezete itt lezárult. A gettóban ugyanis minden ház csillagos kellett, hogy legyen anélkül, hogy meg lett volna jelölve a sárga csillaggal (de erre a részletre nem emlékszem pontosan… ki figyelte meg, mi van a házak kapuin?)
A befejezést viszont le kell, hogy írjam, mert az emóció, amit akkor éreztem, még most is elfog, ha felidézem a jelenetet.
A gettóházban, úgy január vége felé (?), bombázás veszélye miatt pár napot a légoltalmi pincében, azaz az óvóhelyen kellett, hogy töltsünk, természetesen sötétben, csak olajmécsesek világítottak itt-ott. A sötétben jól lehetett aludni és az éhség jó altatótabletta.
Így történhetett, hogy egyik reggel ébredésemkor az óvóhelyet üresen találtam. Felmerészkedvén a lépcsőn, a vakító nappali fényben hunyorogva először csak a földön, egymás hegyére-hátára dobált deszkákra összpontosult a figyelmem. Persze nem értettem mi az és hogyan, honnét, miért…?
És akkor megláttam egy teljesen ismeretlen katonaviseletbe öltözött férfit, akinek kucsma volt a fején és fegyverét kezében tartva kutakodott előre….
És akkor megértettem…Megértettem a kiürült óvóhelyet, a földön halmozódó deszkák eredetét, az ismeretlen katonát, akitől NEM KELLETT FÉLNEM, és főleg a sorsom alakulását, amennyiben üldözött (de miért?) kisgyerekből szabad állampolgárrá váltam.
Imprinting, mondja Konrad Lorenz, de mindegy mi a neve!
Én a szovjetekre, csak a fent leírt lelkiállapottal tudok gondolni!
Magyar Olga Mária
Édesanyám, Zádor Ágnes története, aki 1936-os születésű. Ezt a történetet vagy 50-szer hallottam, de édesanyám a gyerekeimnek is sokszor elmesélte, sok más e korszakbeli történettel. Mély nyomokat hagyott bennünk, és sokat beszélgettünk ezekről a dolgokról. Ma is ezen a környéken lakunk.
"Nyolc éves voltam, 1944-et írtunk. Hogy pontosan mikor költöztünk a csillagos házba, nem tudom. Apukám munkaszolgálatos volt, szegény, valahol.
Anyukámmal, anyai nagyanyámmal és anyám bátyjának (akit később a nyilasok az Erzsébet körúton a felesége szeme láttára szitává lőttek) feleségével költöztünk az Erzsébet krt. 54-be, egy harmadik emeleti lakás kis szobájába. Három felnőtt, és én. Ennyi járt akkor nekünk.
Állítólag korán érő gyerek voltam, bár elég csenevész, és drága anyám májinjekcióra hordott, már amikor szabad volt az utcára mennünk, ha jól emlékszem délidőben.
Csillagos ház bolt, és mi is csillagot viseltünk. Nem szerettem, de így kellett. A házban volt több gyerek, játszottunk, átmentünk egymáshoz.
1944-ből az első szörnyű emlékem kristálytiszta a mai napig, még ennyi év utn is. Október 15-e volt - mint az később tudatosult bennem - délelőtt lehetett. Valakinek a házban volt egy rejtegetett rádiója, mert ugye zsidónak rádiója sem lehetett és anyámék boldog eufóriában hallgatták Horthyt, aki olyasmit mondott, hogy vége lesz a háborúnak. Mindenki sírt az örömtől és tépkedték le a ruhákról a sárga csillagokat.
Az öröm nem tartott sokáig. Azt hiszem délután volt, amikor a szemben lévő Royal Szállóból berontottak fekete ruhás, csizmás, nyilas karszalagos emberek. Minden lakásba bemenetek, törtek, zúztak, apám fényképét lábbal taposták, és mindenkit letereltek az udvarra.
Ezt az érzést máig nem tudom elfelejteni. A harmadik emeleten a karszalagosok "szép hullák lesztek" felkiáltással ránk irányították a fegyvereiket. Még most is látom azt a gangot, és hallom az üvöltésüket: "Imádkozzatok!" Egyik oldalról anyám, másik oldalról nagyanyám fogott, letérdepeltettek mindenkit. Szorítottak kétfelől és én nagyon féltem. Csak arra emlékszem, hogy mindenki imádkozott.
Majd állati üvöltés kíséretében röhögve kijelentették, hogy na jól megijesztettek minket.
Ezután bezártak a pincébe, ahol sötét volt és büdös, és egy idő után nagyon szomjas lettem. A házmesterné, aki nem volt zsidó, megszánt bennünket, és kannában adott be vizet, és kenyeret, amiért anyám már fizetett.
Hogy ott mennyi ideig voltunk bezárva, azt nem tudom, de egyszer csak kinyitották az ajtót, és kitereltek minket az utcára, és elkezdtek hajtani minket, mint a barmokat a körúton a Dob utcáig. Ott azt mondták, hogy mindenki adja át az arany tárgyait, mert ha nem, akkor agyon verik. Anyám az apámtól kapott jegygyűrűjét és a kísérő gyűrűt nem adta oda, hanem eldugta valahová. A jegygyűrűt haláláig viselte, azóta én hordom. A kísérő brill gyűrűt annak az asszonynak adta, aki megmentett minket.
A Dob utcán át a Rumbach utcai zsinagógába tereltek minket. Végig halálfélelmünk volt, mert hátul a nyilas karszalogosok, elől a német tigris tankok jöttek. Nem emlékszem meddig maradtunk a zsinagógában a padokban ülve, étlen-szomjan. A Vöröskereszt osztott valami ennivalót, és csak a Hershey csokoládéra emlékszem, amit a gyerekek kaptak. Anyám félbetörte az én adagomat, és odaadta a mellettünk ülő, már egy ideje éhező férfinak, akiről utóbb derült ki, hogy anya barátnőjének a testvére volt.
Mi onnan a Kazinczy utca 5-be kerültünk egy másik csillagos házba, ahonnan apai nagyszüleimet novemberben a nyilasok az utca többi csillagos házába kényszerített zsidó lakosaival együtt gyalog Hegyeshalomig hajtották, mert már nem volt elég vagon. Nagyszüleim közel hetven évesen, nem is tudom, hogyan élték túl.
Ott maradtam egyedül a csillagos házban, rettegve a nyilasoktól, akik azzal fenyegetőztek, hogy másnap a gyerekekért is visszajönnek, de ez már egy másik történet, hogy onnan hogyan szöktem meg és hogyan találtam anyámra, aki egy német egyenruha gyárban dolgozott a közelben.
Mi, apám és anyám, és a nagyszüleim mind túléltük, de minden vidéki rokonunk Auschwitzban pusztult el."
2014. március 27., csütörtök
A Paulay Ede utca 41. III emelet 5. -ben laktunk. Apám, Quitt Imre, anyám sz: Földes Magda és én. A házban a tulajdonos Fried bőrgyár alkalmazottai kaptak bérlakásokat. Igy néhai édesapám két testvére és családjaik is velünk laktak. Sajnos ma már én vagyok az egyetlen túlélő. A többi rokon, a háború és zsidógyűlölet áldozatai lettek. Legyen ez a pár sor tőlem egy kavics a sírjukon egy emlékező mondat, hogy nem felejthetjük el emléküket.
Kiegészítések a nagynéném, Fehérné Bárdos Márta által írottakhoz: 1950-ben születtem, nem éltem át közvetlenül a csillagos házakhoz kapcsolódó élményeket. Csak annyival egészítem ki azt, amit mások leírtak, vagy leírnak majd, amennyit a nagymamámtól hallottam.
Nagymamám, Bárdos Andorné született Vajda Jolán (1901-1983) csillagos házban, az Akácfa utca 59. első emelet 2. szám alatti lakásában – ahol a háború előtt is lakott -- élte át az 1944 ősze és a felszabadulás közötti időszakot. A ház a gettó része lett. Abban az időszakban harminchatan laktak abban a lakásban. Unokatestvérek, rokonok (például a később majd említendő Emma néni) is odaköltöztek és természetesen mások is. Az utolsó két hétben (január 4-től január 17-ig) ott volt édesapám (Bárdos Zoltán) unokahúga, az akkor tizenöt éves Bárdos Márta /később dr. Fehér Elekné/ is (a nagymamám szempontjából: a férjének, Bárdos Andor testvérének, dr. Bárdos Elemérnek a lánya). Ő részletesen leírta, hogyan éltek, hogyan helyezkedtek el, mit ettek az utolsó hetekben, és lerajzolta a lakás alaprajzát is (és most az én kiegészítésemmel együtt küldjük el írását az OSA-Archívumnak.)
De hogyan maradhatott végig a gettóban az akkor negyvennégy éves nagymamám, „Jolán néni”? Hogyan élhette túl a Holocaustot?
Ezt a történetet szeretném elmesélni, hogy emléke megőrződjék. Természetesen 1944 őszén –miután férjét, Bárdos Andort és apját, Vajda Henriket elvitték a nyilasok (a férjét soha többé nem látta viszont; „nem jött vissza”, ahogy ő szokta volt mondani) -- őt is elvitték az óbudai téglagyárba. Ott töltöttek egy éjszakát. Másnap egy nyilas karszalagos férfi, (hamis) nyílt parancsot lobogtatva azt kezdte kiabálni, hogy "az Akácfa u. 59. lakói jöjjenek ide", és szépen visszakísérte őket az Akácfa utcába. Útközben egymásra néztek, amikor felismerték a „nyilasban” a házukban lakót: "ez a Blumenfeld-fiú". Blumenfeld, hogy a saját szüleit megmentse, egyúttal hazavitte a ház összes lakóját is (a nőket, mert a férfiak már munkaszolgálatban voltak. Apám, Bárdos Zoltán korábban a Vörösmarty utcai skót iskolában volt munkaszolgálatos, azután ausztriai lágerekbe, Günskirchenbe és Mauthausenbe került, ahonnan csak 1945 júniusában tért haza). Ugyanezt a történetet leírja egy másik túlélő is, Sós Erzsébet (később Bihari Sándorné), aki emlékezését szintén elküldte az OSA-Archívumnak.
Ő így számol be erről: „A Kertész utcában megint csak a falhoz állítottak bennünket, ott álltunk sokáig, majd elindították a sort, s elkísértek bennünket a Vörösvári úti téglagyárba... Másnap reggel megjelent csendőr egyenruhában a Budai Laci, aki ott lakott a házban, s nyílt parancsot hozott, hogy bennünket el kell vinnie onnan. S a ház lányait kiadták neki. Elkísért bennünket az első villamosmegállóig, s úgy mentünk haza. A többieket, mint később megtudtuk, Auschwitzba vitték.”
Ugyanerről a történetről idézek egy másik beszámolót is. Bálint Ármin, az író, kritikus, publicista Bálint György apja naplót vezetett azután, hogy 1942-ben fiát a II. magyar Hadsereg munkaszolgálatosaként a Don-kanyarba vitték. Azzal a céllal írt, hogy fia számára pontosan rögzítse az eseményeket, mind a politikaiakat, mind a családiakat. (Bálint György ekkor már nem élt. 1943 januárjában halt meg. Bálint Ármin pedig 1945-ben.) A napló megmaradt részeit (a 3. és a 4. füzetet) a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi.
Ebből idézek: „1944. november 1. Ma Emma néninél voltam, aki már három hete nem adott életjelt magáról. Egyéni akcióból kifolyólag szörnyű dolgokon mentek keresztül. Október 16-án reggel egy nagy tömeg lepte el a házat. Az összes lakót az udvarra terelték és ott minden értéket és pénzt elszedtek tőlük. Már lemenet Vajdát és B. Bandit agyba-főbe verték. A férfiakat a Tattersallba, a nőket Óbudára vitték gyalog. A háromórás utat felemelt karokkal kellett megtenni. Itt 24 órát a szabadban töltöttek étlen-szomjan, 17-én este ismét gyalog tették meg az utat haza. Itt az egész lakást feldúlva találták. Bandinak összes ruhája és fehérneműje hiányzott, úgyhogy mikor 20-án be kellett vonulnia, egy vékony felöltő volt egész felszerelése.”
„Emma néni”, Erdély Emma, a zsidó árvaház tanítónője, Bálint Ármin unokatestvére, aki rokonként, nagymamám lakásában lakott a gettóban. Vajda Henrik (meghalt 1945 nyarán) nagymamám apja, „B Bandi”, Bárdos Andor pedig a nagyapám. Bálint Ármin nem tudott a Blumenfeld (talán később lett Budai?) mentési akciójáról. De hű képet adott arról, mi történt egy csillagos házban egy nyilas akció során, és milyen állapotokat talált az, aki hazatért.
Jó lenne megtudni, mi történt később „a Blumenfeld fiúval” és a szüleivel. Erről később sohasem hallottunk. Talán a „Csillagos házak” akció során fény derül erre.
VÉGH ISTVÁNNÉ (SZÜL. BAK ELZA) története
Nyírségi kis faluban Szamosbecsen született 1912-ben. Édesapját magzat korában, édesanyját születésekor vesztette el. Anyja nővére, nyolcadik gyerekként „nevelte”, inkább dolgoztatta. Négy elemit végzett. Gyerekkorától keményen dolgozott és éhezett. Fiatal lányként jött fel cselédnek Budapestre. Tiszta, szorgalmas, intelligens és erkölcsös ember volt. Legjobb helye egy zsidó családnál volt. Megbecsülték és szerették, talán tőlük kapott először emberi szavakat és érzelmeket. Amikor egy ugyancsak lelenc fiúhoz feleségül ment, férje is a családhoz költözhetett. Később saját lakásért elvállalták a VI. ker. Jókai u. 4. viceházmesterségét és a kazánfűtői munkát. Ez a ház később sárgacsillagos lett. A Végh házaspár több zsidó családot mentett, etetett, bújtatott a szenespincében és a kazánházban. A kérdésre, hogy miért tették és nem féltek-e, a válasz ez volt:
– Mi a zsidó emberektől csak jót kaptunk, és ártatlanok voltak. Igazságtalanul bántották őket.
1944. június 21-én lett kijelölt csillagos ház. Az Akácfa utca 59. I. emelet 2. számú lakásban laktak Vajda Henrik és neje, Bárdos Andor és neje Vajda Jolán és 1924. január13-án született Zoltán fiuk a húszas évek óta. A régi lakók közül Vajda Henrik, Bárdos Andor és neje Jolán tartózkodtak a lakásban. Vajdáné évekkel előbb meghalt.
Zoltán munkaszolgálatos volt, a 101/99. alakulatban. A Vörösmarty utcai skót iskolában volt az alakulata elszállásolva. A Hős utcai katonai bázisra jártak dolgozni. Később hosszú viszontagságos út után 1945-ben Mauthausen–Günskirchen-ben szabadult fel és tért vissza a lakásba. Bárdos Andort a nyilas uralom alatt vitték el a ház lakóival együtt a bécsi országúton. Decemberben Hidegség melletti „Ilona majorban” lelőtték. Ezt a vele együtt elhurcolt földszinti lakótól, az 1928-ban született Kertész Gézától tudtam meg.
A nyári összeköltöztetéskor a család távolabbi rokonait helyezték el a lakásban.
Baumöhlné Ida nénit, Erdély Emma nénit, aki ifjabb korában az árvaházban volt tanárnő.
Erdély Nelli néni és lánya Olga, Mallát József és felesége, Elza került még a lakásba. Augusztustól október végéig az Eötvös utca 2-ből Bárdos Éva és én, Bárdos Márta átjártak hozzájuk ebédelni.
1945. január 4-én Bárdos Márta (én) a Pozsonyi út 12. sz. alatti svéd védett házból a nyilasok támadása után kerültem be az első emeleti lakásba, ahol akkor már 36 fő volt összezsúfolva. Jelentkeztem dr. Hermann Emil házparancsnoknál, aki létszámba vett. Napi 5 dkg kenyér volt a központilag kiutalt fejadag.
A ház lakói az ostrom, a bombázások és a belövések miatt főleg a szenespincében tartózkodtak. A középső szobában a kettős ágyban aludt Vajda bácsi és Jolán néni. A két ágy végén keresztbe tett dívány volt Ida néni fekvőhelye, melyet beköltözésem után megosztott velem. Én utolsó napig nem voltam hajlandó lemenni a pincébe.
Január 17-én az óvóhely hátsó falát a Nagyatádi Szabó (jelenleg Kertész) utca felől áttörték a szovjet Vörös Hadsereg katonái. Azonnal húzták a távbeszélő vezetéket. Az utcai ablakból egy szovjet kiskatona lőtte a szemben lévő üres telken felállított német légelhárító-ágyúkat, amire ők visszalőttek. A kiskatona meghalt és az én díványomra fektették le. Ezen az éjjelen mentem csak le a pincébe.
Villanyvilágítás nem volt, az előszoba közepén égett egy házilag összeállított olajmécses, hogy odataláljunk a WC ajtóhoz. A meglévő olajat részben a mécsesre, részben a lereszelt nyers krumpli serpenyőben való kisütésére használtuk.
Tekintve, hogy a lakás előzőleg is Jolán néniék által lakott volt, volt némi élelmiszer-tartalék a speizban, ami az utánpótlás hiánya miatt rohamosan fogyott.
Az utolsó napon Vajda bácsi felnyitott egy májkonzervet, négyfelé vágta, így ettük meg: Ő; Jolán néni; Ida néni és én a részemre kapott kenyérszelettel.
Másnap a szovjet katonák vödrökben hoztak krumplis tésztát (grenadír marsot), amit kézzel kikaparva a markunkból ettünk boldogan. Kérték, hogy jöjjenek a lányok hozzájuk krumplit hámozni.
Én jelentkeztem volna, gondolva, hogy nekik harcolni kell, nem érnek rá a krumplipucolásra. Jolán néni azonban nem engedett el. Tapasztalatból tudván azt, hogy nemcsak a konyhai segítség miatt kérték a lányokat.
A felszabadulás után a beköltöztettek nagy része visszament eredeti lakásába, Mallát József és felesége Elza maradt, mint társbérlő a szélső utcai szobában.
1945 nyár közepén Vajda bácsi meghalt. Bandi bácsi (Bárdos Andor) nem bírta ki élve a bécsi országutat, Így Jolán néni egyedül fogadta a Mauthausenből hazatérő fiát, Zoltánt. Zoli 1946. május elsején a Hősök templomában feleségül vette Grósz Líviát, Lilit. 1950. február 24-én született lányuk, Judit. Lili hosszas betegség után meghalt, Zoli ismét megnősült. Jolán néni és Judit 1981 nyaráig ebben a lakásban éltek.
Sokat gondolkodom azon, hogy minden lakásnak, minden családnak megvolt a maga története, amit rejtegetett, bújtatott, félelemből, szégyenből, aztán meg a felejtésért, hátha lehet még boldog és normális életet élni. Mivel én 1952-ben születtem és ebben a házban, a megmaradt emberek emlékei között nőttem fel koravén, egyke gyerekként, nagyon figyeltem, de csak arról tudhattam, ami személyes történetünk volt. Amiben érintettek voltunk. Ezt is csak lassacskán. kérdésről-kérdésre felfejtve, mint „keresztrejtvényt”. Sok mindent értettem, sok mindent nem… leginkább éreztem a kimondatlan szavakból, a tekintetekből, a tettekből, amiből kiolvastam a hitelességet. Fáj, hogy nem ismerem a TÖBBIEK történetét, hogy nem kérdeztem többet, hogy hagytam a hallgatást. Lassan elmegyünk és visszük a történeteinket. Ez fáj, ezért próbálom leírni, amire vissza bírok még emlékezni.
Trenk Izidorné volt a ház építtetője és tulajdonosa. A lakások kiadásánál törekedett arra, hogy izraelita v. izraelita kötődésű embereknek adja ki a lakásokat, akikben inkább megbízott. A német megszállás után csak néhány család maradt meg a régi bérlők közül. A ház sajátos hierarchiájú volt. Körfolyosós bérház, különböző komfortfokozattal: szoba-konyhától (közös WC a folyosó végén) a polgári összkomfortig.
MÁRTIKA (Malach Józsefné szül. Trenk Márta)
Ő volt a ház tulajdonosának az unokája, aki a nagymamájától esküvőjére kapta a legszebb és legnagyobb lakást, aminek a háború után bérlője lett. (Jobboldali szomszédaink voltak a harmadik emeleten.) Férje római katolikus vallású volt, írógépműszerész. Hadiüzemnek minősített gyárban dolgozott, ezért nem hívták be katonának. Mártikáért is civil ruhások jöttek, mint Anyámért. Ekkor a férje combnyaktöréssel, begipszelve feküdt az ágyban, magatehetetlenül. A férfiak mondták Mártikának, hogy öltözzön és csomagoljon. Józsi bácsi levetette magát az ágyról és csúszott a padlón utánuk, végig a hosszú előszobán, egészen a bejárati ajtóig. „Vigyetek engem is, mészárosok, mert úgyis megdöglöm itt a feleségem nélkül!” – üvöltözte. A három férfi ekkor elment. Ettől kezdve Mártika a pincében a szén között bujkált. Férje és Nagyanyám gondoskodtak róla. Ő is életben maradt, de ez alatt az idő alatt lett terhes, amit férje kérésére megszakíttattak. Soha többet nem lehetett gyereke.
Szintén harmadik emeleti, baloldali szomszéd család voltak Fellegi Ádám és szülei. A papát korábban deportálták és nem is tért vissza többé családjához. Margit néni egyedül maradt a három év körüli Ádámmal. Az egyik hajnalon törték rájuk az ajtót és hálóruhában hajtották őket, sokadmagukkal, a Duna partra. Levetették a cipőjüket. Mellettük állt egy őr géppuskával és cukrot szopogatott. Ádám odaszólt a bácsinak:
- Bácsi, adjál nekem cukrot, mert éhes vagyok!
- Takarodjon a fiával! - sziszegte a férfi Margit néninek, aki felkapta Ádámot, és rohanni kezdtek elfelé. Pár pillanat múlva hallották a hátuk mögött a lövéseket, és amikor visszanéztek, már üres volt a rakpart.