Reflexiók - Időrendben

Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!

2014. április 05., szombat

VII. kerület, Almássy tér 12. - Gervai Judit

Mi a háború után költöztünk az Almássy tér 12-be, talán 1949-50 táján, én ekkor 2-3 éves voltam. A házfelügyelő Jakobcsics családról tudtuk, hogy a háború idején mentették az embereket, s amikor 1956-ban az egyetlen nagyhangú ember a házban zsidózni kezdett, akkor is azonnal a Jakobcsics házaspár állította le. Sem a zsidókat, sem a (zsidó) kommunistákat (az én családomat) nem engedték bántani.

2014. április 02., szerda

VI. kerület, Király utca 42. - Kertész Piroska

Egy embermentő: Legendy Gyula

Tizenkét éves voltam, amikor édesanyámmal és egyik nővéremmel 1944. június 17.-én a Király u. 42. sz. alatti csillagos házba költöztünk. A nyár közepe táján megfáztam, tüdőgyulladást kaptam. Ráadásul két hét elteltével skarlát tört ki rajtam. Járványkórházba szállítottak volna, de édesanyám könyörgésére a gyerekorvos hozzájárult, hogy otthon maradjak. Ez hat héten át tartó elkülönítést jelentett (a fertőzés veszélyére a lakás bejárata mellé kiragasztott, hivatalos vörös cédula hívta fel a figyelmet), és a légiriadók alatt nem mehettem le a többi lakóval az óvóhelyre.  Legendy bácsi, a házmester, a pincében egy külön kis beugrót biztosított számunkra, ahol a légiriadó alatt meghúzhattuk magunkat.

Tovább...

A Szálasi-puccs után, ha jól tudom, október 17.-én1 néhány nyilas bejött a házba. Mindenkit leparancsoltak az udvarra, azzal, hogy fegyvereket keresnek. Minden lakást nyitva kellett hagyni, semmit nem vihettünk magunkkal. A ház udvarán sorba állítottak minket, azután egy Kertész utca 33-35. számú (?)2 kétudvaros házba kísértek. A nőket az egyik, a férfiakat a másik udvarba irányították. Később katonák vették át az őrzésünket. Azt rebesgették, hogy majd a németeknek fognak átadni. Két éjszakát az udvaron, a kövön töltöttünk. Harmadnap szabadon engedtek, így, visszasiethettünk a Király utcai lakásba.

A Király utcai házmester akkor is bizonyította emberségét, sőt bátorságát, amikor egy alkalommal egy nyilas egy rendőrrel járta végig a lakásokat, embereket gyűjtve, állítólag munkára. Édesanyámat is el akarták vinni, és Legendy bácsinak köszönhettük, hogy erre nem került sor. Meg tudta győzni az embervadászokat, hogy a súlyos betegségen éppen csak átesett gyerek nem maradhat egyedül.

 Novemberben édesanyámnak sikerült a pápai nunciatúrán védlevelet szereznie, így védett házba kellett költöznünk. A Dohány utca 47. sz. ház kis földszinti, udvari lakásában kaptunk szállást. Engem édesanyám egy vöröskeresztes gyermekotthonban (Andrássy út és Munkácsy Mihály u. sarok)3 helyezett el. December 2-án a nyilasok a ház udvarára gyűjtötték a zsidó lakókat. Édesanyám és nővérem volt otthon. A felmutatott védleveleket összetépték, mindenkit sorba állítottak és a sort, nem lehetett tudni hova, útnak indították. Amíg a nyilasok az utcán a sort igazgatták, sikerült mindkettőjüknek a menetből kilépni, és a sárga csillagot letépve a járókelők között elvegyültek. Éjszakára nővérem ismerősei fogadták be őket; ez egy munkáscsalád volt a Visegrádi utca végén. Másnap édesanyám kihozott a gyermekotthonból, mert azt hallotta, hogy egy hasonló otthonból éjszaka elvitték a gyerekeket. Nővérem jótevői ezután már nem tudtak befogadni, veszélyben voltak, mert több embert rejtegettek. Visszamentünk hát a Király u. 42-be. Legendy bácsi éjszakára beengedett az elhagyott lakásunkba. Nappal édesanyám és nővérem megpróbált házvezetőnői, vagyis olyan állást találni, ahol a munka mellett szállásunk is lett volna. Elmentünk a Vigadó félig lebombázott épületébe, ahol állásközvetítő hivatalt állítottak fel menekültek részére. Előadtuk a mesét, hogy az orosz megszállás elől menekültünk, mint sokan mások, de már nincs erőnk tovább menni. Nővéremnek sikerült elhelyezkednie háztartási alkalmazottként, de anyám velem, gyerekkel együtt sehol nem kellett. Így nappal az utcán kószáltunk, állandóan rettegve, hogy esetleg felismer valaki, és átad a nyilasoknak, este pedig ismét bekéredzkedtünk a Király utcai lakásba. Legendy bácsi beengedett, és ezután az ő jóvoltából kb. egy héten át legalább éjszakánként viszonylagos biztonságban voltunk.

Néhány nap múlva (ha jól tudom, december 10.-től)4 zsidók már egyáltalán nem tartózkodhattak a gettón kívül. Végső menedékként kimentünk Újpestre, ahol édesanyám egyik nagybátyjának keresztény özvegyét kerestük meg. Teréz néninek kis trafikja volt az Árpád úton, a víztorony közelében. Abban reménykedtünk, hogy ő talán tud segíteni nekünk az elrejtőzésben az oroszok bejöveteléig. Megrémült, amikor meglátott minket. Nem csak azért, mert szinte csontig soványodott, ijesztő látványt nyújtottunk, hanem mert – mint megtudtuk tőle – a trafik szomszédságában nyilasház volt, ahonnan gyakran jártak a trafikba cigarettáért. Kiterjedt rokonságunk révén sokan ismertek minket Újpesten és előfordulhatott volna, hogy valaki felismer. Úgyhogy gyorsan betuszkolt a trafik mögötti kis lakásába. Megebédeltetett minket, és amíg törte a fejét, hogy tudna segíteni rajtunk, betoppant egy unokahúga Dunakesziről. A rokonságnak ezt az ágát nem ismertük. Teréz néni úgy mutatott be minket Mariskának, mint szolnoki ismerőseit, akik sok viszontagság után már nem akarnak tovább menekülni, és szállást keresnek mindaddig, amíg vissza nem térhetnek az otthonukba. Mariska és a családja befogadott minket. Nemsokára Dunakesziért is megkezdődtek a harcok, és december 28.-án ott értük meg a felszabadulást.

 

1 - Mások történeteiből talán kiderül, hogy jól emlékszem-e a dátumra. Akkor egyértelművé kell tenni.

2 - Szeretném tudni a házszámot, mert csak feltételezem, hogy ez az a ház. Itt is mások történetei segítenének.

3 - Mit lehet tudni erről a gyermekotthonról? Mi lett a gyerekek sorsa?

4 - Rendelettel szabályozták, és nagy plakátokon hirdették a határidőt.

2014. április 01., kedd

XIII. kerület, Radnóti Miklós utca 45. - Dr. Fehérné dr. Bárdos Márta

Bárdos Márta levele nagybátyjának, Komlós Emilnek.

2014. március 31., hétfő

VII. kerület, Erzsébet körút 54. - Galambos Rita

Édesanyám, Zádor Ágnes története, aki 1936-os születésű. Ezt a történetet vagy 50-szer hallottam, de édesanyám a gyerekeimnek is sokszor elmesélte, sok más e korszakbeli történettel. Mély nyomokat hagyott bennünk, és sokat beszélgettünk ezekről a dolgokról. Ma is ezen a környéken lakunk.

Tovább...

"Nyolc éves voltam, 1944-et írtunk. Hogy pontosan mikor költöztünk a csillagos házba, nem tudom. Apukám munkaszolgálatos volt, szegény, valahol.

Anyukámmal, anyai nagyanyámmal és anyám bátyjának (akit később a nyilasok az Erzsébet körúton a felesége szeme láttára szitává lőttek) feleségével költöztünk az Erzsébet krt. 54-be, egy harmadik emeleti lakás kis szobájába. Három felnőtt, és én. Ennyi járt akkor nekünk.

Állítólag korán érő gyerek voltam, bár elég csenevész, és drága anyám májinjekcióra hordott, már amikor szabad volt az utcára mennünk, ha jól emlékszem délidőben.

Csillagos ház bolt, és mi is csillagot viseltünk. Nem szerettem, de így kellett. A házban volt több gyerek, játszottunk, átmentünk egymáshoz.

1944-ből az első szörnyű emlékem kristálytiszta a mai napig, még ennyi év utn is. Október 15-e volt - mint az később tudatosult bennem - délelőtt lehetett. Valakinek a házban volt egy rejtegetett rádiója, mert ugye zsidónak rádiója sem lehetett és anyámék boldog eufóriában hallgatták Horthyt, aki olyasmit mondott, hogy vége lesz a háborúnak. Mindenki sírt az örömtől és tépkedték le a ruhákról a sárga csillagokat.

Az öröm nem tartott sokáig. Azt hiszem délután volt, amikor a szemben lévő Royal Szállóból berontottak fekete ruhás, csizmás, nyilas karszalagos emberek. Minden lakásba bemenetek, törtek, zúztak, apám fényképét lábbal taposták, és mindenkit letereltek az udvarra.

Ezt az érzést máig nem tudom elfelejteni. A harmadik emeleten a karszalagosok "szép hullák lesztek" felkiáltással ránk irányították a fegyvereiket. Még most is látom azt a gangot, és hallom az üvöltésüket: "Imádkozzatok!" Egyik oldalról anyám, másik oldalról nagyanyám fogott, letérdepeltettek mindenkit. Szorítottak kétfelől és én nagyon féltem. Csak arra emlékszem, hogy mindenki imádkozott.

Majd állati üvöltés kíséretében röhögve kijelentették, hogy na jól megijesztettek minket.

Ezután bezártak a pincébe, ahol sötét volt és büdös, és egy idő után nagyon szomjas lettem. A házmesterné, aki nem volt zsidó, megszánt bennünket, és kannában adott be vizet, és kenyeret, amiért anyám már fizetett.

Hogy ott mennyi ideig voltunk bezárva, azt nem tudom, de egyszer csak kinyitották az ajtót, és kitereltek minket az utcára, és elkezdtek hajtani minket, mint a barmokat a körúton a Dob utcáig. Ott azt mondták, hogy mindenki adja át az arany tárgyait, mert ha nem, akkor agyon verik. Anyám az apámtól kapott jegygyűrűjét és a kísérő gyűrűt nem adta oda, hanem eldugta valahová. A jegygyűrűt haláláig viselte, azóta én hordom. A kísérő brill gyűrűt annak az asszonynak adta, aki megmentett minket.

A Dob utcán át a Rumbach utcai zsinagógába tereltek minket. Végig halálfélelmünk volt, mert hátul a nyilas karszalogosok, elől a német tigris tankok jöttek. Nem emlékszem meddig maradtunk a zsinagógában a padokban ülve, étlen-szomjan. A Vöröskereszt osztott valami ennivalót, és csak a Hershey csokoládéra emlékszem, amit a gyerekek kaptak. Anyám félbetörte az én adagomat, és odaadta a mellettünk ülő, már egy ideje éhező férfinak, akiről utóbb derült ki, hogy anya barátnőjének a testvére volt.

Mi onnan a Kazinczy utca 5-be kerültünk egy másik csillagos házba, ahonnan apai nagyszüleimet novemberben a nyilasok az utca többi csillagos házába kényszerített zsidó lakosaival együtt gyalog Hegyeshalomig hajtották, mert már nem volt elég vagon. Nagyszüleim közel hetven évesen, nem is tudom, hogyan élték túl.

Ott maradtam egyedül a csillagos házban, rettegve a nyilasoktól, akik azzal fenyegetőztek, hogy másnap a gyerekekért is visszajönnek, de ez már egy másik történet, hogy onnan hogyan szöktem meg és hogyan találtam anyámra, aki egy német egyenruha gyárban dolgozott a közelben.

Mi, apám és anyám, és a nagyszüleim mind túléltük, de minden vidéki rokonunk Auschwitzban pusztult el."
 

XIII. kerület, Pozsonyi út 16. - Magyar Olga Mária

Az Ó utca 48. szám alatti csillagos házat l944 október végén el kellett hagynunk. Az akkor, ott velünk lakó két nagynénémmel és három unokatestvéremmel a Pozsonyi út l6. vagy 18. szám alatti csillagos házba kísértek minket a nyilaskeresztes ifjak.

Tovább...

Itt egy szobában l6-an laktunk. Ugyanis valahogyan hozzánk csatlakozott Regina nagynéném (aki Németországból menekült oda), Ilona nagynéném idős anyósa, és egy kb. velem egykorú, másik unokabátyám is.

Itt viszonylag jól megvoltunk együtt, a zsúfoltság persze megnehezítette életünket. Főleg a konyha használata körül voltak problémák, hiszen a lakás másik szobájában is több mint tízen laktak, és az étkezésekre való előkészületek idején a nők a szerencsére működő takaréktűzhely körül tolongtak.

Egy napon nagynéném anyósának sérve kizáródott, és erős fájdalmait a meleg fedő sem tudta – természetesen – enyhíteni. Orvost hívni nem tudtak – aki úgysem tudott volna sokat segíteni – így engem kért meg nagynéném, hogy „csillagmentes” bőrdzsekimben menjek ki, és keressek lehetőséget az idős hölgy kórházba jutatására. E kérésnek, hála a szerencsés véletlenek összejátszásának, eleget is tudtam tenni, és a fájdalomtól nyöszörgő nénit a Wesselényi utca és a körút sarkán levő szükségkórházba tudtam kísérni, rábízva a lépcsőn hordággyal elém siető két kórházi alkalmazottra. A nénit azonnal meg is operálták, és tudomásom szerint ott, a gettó kórházában vészelte át a főváros ostromának hátralevő idejét.

Egyik nap, úgy délidőben izgatottság uralkodott el közöttünk. Elterjedt a hír, hogy a házba csizmás-katonaruhás emberek vonultak be, akiknek szándékát csak sejteni lehetett. E hírre Rózsi nagynéném azonnal elhagyta a házat, és Ilona nagynéném sem sokat habozott. Ma is előttem van a kép, ahogyan magasföldszinti lakásunk utcára néző ablakán keresztül valahogyan lemászott, és két karját felnyújtva kért minket, hogy hároméves kisleányát adjuk le neki, míg két, korombeli gyereke utána mászott az utcára. Így a család elvonult – a semmibe -, mint utóbb megtudtuk, a közeli Főnix utca 5. szám alatti csillagos házban találtak menedéket.

Az egyszerre tágassá vált lakásban én maradtam a családból a németországi Regina nagynénémmel, arra már nem emlékszem mennyi ideig. Talán 8-1O nap lehetett. Ekkor ismét nyilaskeresztes karszalagot viselő fegyveres ifjak jelentek meg a házban és felszólították a ház összes lakóját, hogy azonnal sorakozzanak menetoszlopba a ház előtt. Így én is fogtam holmimat tartalmazó aktatáskámat és beálltam a menetoszlopba. A Szent István körútra érve balra fordultunk (szerencsére a Dunával ellenkező irányba, de ezt a szerencsét mi akkor nem tudtuk felfogni….), és a bámészkodó tömeg sorfala közt vonultunk el a VII-VIII. Kerületben levő központi gettóig, ahol beömlesztettek minket a fadeszkákkal körülzárt gettó kapuján.

Innen már nem is folytatom beszámolómat, hiszen a csillagos házak fejezete itt lezárult. A gettóban ugyanis minden ház csillagos kellett, hogy legyen anélkül, hogy meg lett volna jelölve a sárga csillaggal (de erre a részletre nem emlékszem pontosan… ki figyelte meg, mi van a házak kapuin?)

A befejezést viszont le kell, hogy írjam, mert az emóció, amit akkor éreztem, még most is elfog, ha felidézem a jelenetet.

A gettóházban, úgy január vége felé (?), bombázás veszélye miatt pár napot a légoltalmi pincében, azaz az óvóhelyen kellett, hogy töltsünk, természetesen sötétben, csak olajmécsesek világítottak itt-ott. A sötétben jól lehetett aludni és az éhség jó altatótabletta.

Így történhetett, hogy egyik reggel ébredésemkor az óvóhelyet üresen találtam. Felmerészkedvén a lépcsőn, a vakító nappali fényben hunyorogva először csak a földön, egymás hegyére-hátára dobált deszkákra összpontosult a figyelmem. Persze nem értettem mi az és hogyan, honnét, miért…?

És akkor megláttam egy teljesen ismeretlen katonaviseletbe öltözött férfit, akinek kucsma volt a fején és fegyverét kezében tartva kutakodott előre….

És akkor megértettem…Megértettem a kiürült óvóhelyet, a földön halmozódó deszkák eredetét, az ismeretlen katonát, akitől NEM KELLETT FÉLNEM, és főleg a sorsom alakulását, amennyiben üldözött (de miért?) kisgyerekből szabad állampolgárrá váltam.

Imprinting, mondja Konrad Lorenz, de mindegy mi a neve!

Én a szovjetekre, csak a fent leírt lelkiállapottal tudok gondolni!

Magyar Olga Mária

2014. március 27., csütörtök

VI. kerület, Eötvös utca 2. - Dr. Fehérné dr. Bárdos Márta

1944. augusztus 2-án nővéremmel (Flesch Miklósné sz. Bárdos Éva) Csepelről, a Posztógyárból kerültem be a kijelölt csillagos házba. Anyai nagybátyám, dr. Komlós Emil évtizedek óta lakott a ház második emeleti lakásában. Ott helyben volt nőgyógyászati rendelője. Ő ebben az időben - mint munkaszolgálatos – a Kőbányai Szülőotthonban volt. Budapest felszabadításáig nem is tudott hazajönni. Ezért a rendelőben tudtunk nővéremmel együtt tartózkodni.

Tovább...

Augusztusban a lakás többi szobájában több család is lakott:

  • dr. Kovács József ügyvéd;
  • dr. Kovács Lajos ügyvéd és neje (? Boriska);
    fiaik: Kovács Péter és Kovács Pál.

Ők a Haris köz 6. sz. alatti lakásból költöztek ide.

Az udvari szobában Weiner Arnoldné sz. Rottenberg Anna; lánya Lichtmann Imréné sz. Sipos Kató és fia Lichtmann Tibor.
A cselédszobában anyám bátyja, Komlós Miksa lakott. Ő a dombóvári gettóból, mint szabó került egy német szabóműhelybe, onnan mentette ki öccse, dr. Komlós Emil. Így kerülte el a deportálást.

Nővérem és én, a csepeli Posztógyár lebombázása után egy szál ruhában kerültünk be a Boráros térre, ahonnan az Eötvös utcai házba menekültünk.

A déli kijárási időben apánk öccséhez, Bárdos Andor családjához jártunk át ebédelni, az Akácfa u. 59-be.

1944. október 15-én nagy örömmel hallgattuk a Horthy-proklamációt a rádióban. Azt hittük, hogy vége a szenvedéseinknek. Sajnos, ez csak aznap estig tartott. Utána még súlyosabb napok jöttek.

A Svéd Követségtől kaptam egy beutalót a Kálvin tér 8. sz. alatti Ifjúsági Otthonba, Asta Nilson aláírással. (ld. melléklet) November 7-én, a déli kijárási időben Éva nővérem elkísért oda. Az ottani diakonissza azt mondta nővéremnek, hogy nem baj, hogy neki nincs névre szóló beutalója, őt is befogadják. Nővérem hazament a szükséges holmijáért, közben letelt a kijárási idő, másnap szándékozott bejönni az Otthonba.

Sajnos másnap hajnalban a nyilasok a fiatal nőket összeszedték az Eötvös u. 2. sz. alatti csillagos házból. Hat nő került így a bécsi országúti menetbe. Egyedül nővérem élte túl a ház lakói közül ezt a deportálást.

Dachau, Bergen-Belsen után a Bernadotte-akció révén került Svédországba, fleck-tífusszal. Ott férjhez ment, két lánya született, 90. születésnapja előtt halt meg 2012. február 1-én.. A stockholmi zsidó temetőben nyugszik.

Az Eötvös u. 2. alatti csillagos ház lakói közül néhányra emlékszem:

  • dr. Salgó sebész, Tachauer (Tahi) György és neje (I. em.)
  • dr. Bán Miksa és neje Klári és két lányuk. A kisebbik lány súlyos vesebeteg volt, állandóan ágyban feküdt. Megkértek minket, hogy napközben szórakoztassuk. Ott tanultam meg kártyázni. [römizni] A nagyobbik lány 1945-ben Romániába került színésznőnek. A kisebbik lány túlélte az ostromot, 1945 februárjában halt meg. Nagybátyám, Komlós Miksa egy szánkón húzta ki a Rákoskeresztúri temetőbe a holttestét. (I. em.)
  • Friedländer és neje (II. em.)
  • Szomszédunk, Weisz néni és Éva nevű unokahúga Vácról, akinek a férje a keleti fronton munkaszolgálatosként tűnt el. Éva terhes volt, a fia felszabadulás után 1-2 hónappal született meg a Szófia utcai vöröskeresztes kórházban.
  • Weisz néni fia dr. Vasadi Vilmos ügyvéd, akit később a Jókai utca 1-ből hurcoltak el a nyilasok a Városház utcai nyilasházba és ott végezték ki.(II. em.)
  • Tuschák család és Sándor család (IV. em.)

Az Eötvös u. 2. ház lakóinak egy része október-novemberben svéd, más része svájci „Schutzpass”-t szerzett. A Kovács család svéd védlevéllel a Pozsonyi út 12-be, a ház többi lakója svájci védlevéllel a Sziget (jelenleg Radnóti Miklós) utca 45. sz. alatti házba költözött.

Néhány napos Kálvin téri tartózkodásom után Komlós Miksa bátyám értem jött és magával vitt a Sziget utca 45-be, ahol a ház többi lakója is menedéket talált. Akkora volt a zsúfoltság, hogy én a lépcsőház egyik fordulójában aludtam több napig, míg egy garzon-lakás előszobájának padlójára be nem engedtek. A ház a Duna-part felőli első ház volt, ablakaiból át lehetett látni a Margitszigetre, ahol német légelhárító ágyúk voltak felállítva.

Emil bátyám igyekezett Kőbányáról pótolni az élelmezésünket. (ld. levél) Később úgy gondolta, hogy talán egy gyermekotthonban jobb helyem lenne. Utasított, hogy menjek be a Síp utca 12-be, ott majd elhelyeznek.

Egyedül ballagtam a Pozsonyi úton a kis csomagommal a körút irányába. Az utcán véletlenül éppen kint volt dr. Kovács József ügyvéd. Bevitt a Pozsonyi út 12. sz. alatti svéd védett házba, aminek ő volt a parancsnoka. A ház pincéje zsúfolva volt olyan nőkkel, akiket a bécsi országúti gyalogmenetből hozott vissza Raoul Wallenberg. Sajnos Éva nővérem egy nappal előtte lépte át az Osztrák határt, s így lemaradt erről a mentőakcióról.

Nekem nem volt svéd védlevelem, csak svájci, így nem maradhattam ott. Egy fess, csinos fiatalember jött értem, nyilas egyenruhában, (mint utólag kiderült, a Hasómer Hacair egyik aktivistája volt) bekísért a Vilma királyné úti (ma Városligeti fasor) fiú-árvaházba. Körülbelül 600 gyermek volt ott. Kisméretű gyermekágyban aludtunk, ketten-hárman fejtől-lábtól. Vizes tejbegríz volt az élelmünk.

Chanuka estéjén Léderer igazgató úr beszélt hozzánk, megható szavakkal.

Egy hajnalban nyilasok lepték el az árvaházat, kikergették a gyerekeket. Én egy hasonló korú lánnyal együtt átmásztam a hátsó kerítésen és hátul elindultunk a Lövölde tér, Király utca, Körút felé.

Tudtam, hogy a Szófia utca–Teréz körút sarkán lévő patika vezetője ismeri nagybátyámat, ezért felkerestem őt.

Megvártam, míg minden vevő távozott. Bemutatkoztam, hogy dr. Komlós Emil unokahúga vagyok. A gyógyszerész azonnal felvitt a patika galériájára, ahol az éjszakai ügyeletes szokott tartózkodni.

Délben elvitt a Kürt utca sarkán lévő étterembe ebédelni. Megmutatta a gettó 3 méter magas deszkakerítését. Megkérdezte, hogy oda kívánok-e menni, vagy vissza a svéd védett házba.

Este későn a patika takarítónője elkísért a Pozsonyi út 12-be, előtte még visszamentem a fiú-árvaházba, elhozni a saját holmiaimat. A nagy felfordulásban az ágy alatt meg is találtam.

Tekintve, hogy új Schutzpass-t már nem adtak ki, a földszinten lakó idős hölgy, Fehér Mária védlevelére rávezették, hogy én az ő örökbefogadott lánya vagyok. Ott is aludtam a szobájában, a földön. Napközben a ház közös konyháján segédkeztem és Kovács Lajosné, Boriska is igényt tartott segítségemre.

1945. január 4-én hajnalban nyilasok szállták meg a házat, mindenkit kikergettek az utcára. Kovács Jóska bácsi mondta: „Ha jobbra állunk, akkor a Dunába lőnek, ha balra, akkor bevisznek a gettóba”. Szerencsére az utóbbi történt.

A Jókai utcán, Csányi utcán át a Klauzál térre tereltek. Ott Kovácsék a Nyár utca – Nagydiófa utcai saját házukba mentek. Én pedig nagynénémhez, az Akácfa utca 59. sz. házba kerültem.

1945. január 4-én, amikor a nyilasok betörtek a Pozsonyi út 12-be, nekem nem volt kabátom. Kovács Lajos fia, Pali krombi télikabátját adták rám, belső zsebébe egy kb. 15 cm hosszú szárazkolbász is került. Ez a kabát volt az első békeidőben az iskolába járáshoz is az egyetlen meleg ruhadarabom. Évekkel később férjem (dr. Fehér Elek) kisebbik öccse, Fehér András is ebben járt iskolába.

1945.január 18-án ledöntötték a gettó deszkapalánkját, Misa bácsi, aki az Akácfa utca 20-ban lakott, értem jött és együtt mentünk ki a Wesselényi utcai ledöntött kapun át vissza az Eötvös utca 2. sz. alatti lakásunkba. Weinerné Annus néni is előkerült.

Misa bácsival visszamentem a Pozsonyi út 12-be. A Lipót (jelenleg Szent István) körúton nagy lövöldözés volt, akkor zajlott a „Vígszínházi csata”, amit Illés Béla feldolgozott egy novellájában.

A Pozsonyi úti lakás teljesen ki volt fosztva, nem találtunk semmit az általunk hátrahagyott holmikból. Ellenben, az udvar közepén volt egy halom héjas száraz borsó. Egy üres aktatáskát megraktunk vele. Több napig volt élelmünk belőle. Az Eötvös utcai lakás konyhájában volt egy nagy tűzhely, több lakó is hozzánk járt főzni rajta. Tüzelőnek egy összedőlt ház gerendáját hozta haza két nagybátyám (Misa és Emil). Víz csak az udvaron lévő csapból csordogált, ott álltunk sorba érte.

A szovjet katonák tudomására jutott, hogy Misa bácsi szabó. Weinerné Annus néni Singer varrógépen több katona elszakadt ruháját varrta össze. Ezért kaptunk tőlük szögletes katonakenyeret.

Egy nagy fekete bőrt is hoztak, hogy abból varrjon kesztyűt nekik. De az vastagabb bőr volt, nem lehetett a géppel megvarrni. Később ebből lett az első cipőm felsőrésze, talpa pedig kimustrált autógumiból Dániel Ignác, dombóvári cipész készítette.

Néhány nap múlva Emil bácsi is begyalogolt a Kőbányai Szülőotthonból és engem is kivitt oda. Gyalog mentünk kifelé a nagy hóban. A Teleki téren éppen mélyrepülésben adtak le mellettünk egy sorozatlövést. Szerencsére a lövedékek elkerültek minket.

A Kőbányai Szülőotthonban a pincében két helyiség volt. Az egyikben feküdtek és szültek a kismamák, Volt, akit talicskán toltak be ide a hozzátartozók. A másik szobában sorban egymás mellett volt az orvosok, bábák, nővérek fekvőhelye és egy pékségekben használatos kenyérpolcos állvány. Ezen voltak sorban elhelyezve a kis pólyások, mint a kenyér veknik. Nekem már nem jutott hely, így a legfelső polcon feküdtem, hosszában.

Egy alkalommal egy szovjet tiszt jött egy gyönyörű lóval, amit egy repesz sebesített meg.

– Vrács! Vrács! – kiabálta. Jobb híjján Emil bátyámat kerítették elő, aki nőgyógyász volt.

A ló súlyos sérülései miatt azt mondta rá: „Kaput”, mire a tiszt a lovat ott helyben főbe lőtte. A ház gondnoka a friss húst azonnal feldolgozta. Végre komolyabb táplálékhoz jutott a sok szülőnő és az ottani dolgozók. Paradicsommártással készítették el.

Emil bátyám, akinek köszönhető volt a ló megszerzése, kapott egy szép darab színhúst. Ezt a húst egy belvárosba menő nővérrel beküldte Misa bátyáméknak, az Eötvös u. 2-be, legyen nekik is ennivalójuk.

Kb, 1-2 hét múlva kerültünk haza. Misa bátyám kérdezte Emilt:

- Honnan szerezted azt a gyönyörű marhahús darabot?

Emil nevetve vallotta be:

- Nem marha-, hanem lóhús volt.

Erre Misa bátyám elkezdett öklendezni, hogy ő „nem kóser” húst volt kénytelen enni.

Kislány korom óta hosszú, csaknem derékig érő hajam volt. A sok viszontagság alatt sikerült megőriznem a tisztaságát. Ellenben a Szülőotthonban (egészségügyi intézmény!) fejtetük költöztek bele. Ez után mentem haza az Eötvös utcai lakásba. Egy közelben lakó ápolónő járt fel rendszeresen hozzám. Petróleummal kenegette, sűrűfésűvel irtotta az élősdieket. Sikerült is kiirtani őket.

A hosszú copfot csak 1947 nyarán, érettségi után vágták le. (ma is meg van egy akkori újságpapírba csomagolva!) Azt mondták: „Egyetemistának ne legyen copfja.”

Később mégis megnövesztettem a hajamat kontynak hordva.

Visszaköltözés után az ablakok üvegei mind be voltak törve, Bezsírozott csomagolópapírral ragasztottuk be.

A rendelő sötétzöld linóleummal volt leborítva. Igen vastagon piszkos volt. Neki álltam felmosni. Nagyon elfáradtam, kimerültem a szokatlan munkában. Másnap belázasodtam, magas lázam volt. A rendelőben lévő széles díványon aludtam, Misa bácsival együtt. Időnként felrázott, hogy vegyek levegőt. Nagyon nehezen múlt el a betegség. 6 héttel utána nem tudtam beszélni. Dr. Pogány Ödön orr-fül-gégész hangszalag-bénulást állapított meg, amit szerinte az előzőleg lezajlott diphteria okozhatott. Hosszas B1 vitamin injekciós kúra után tért vissza beszédkészségem.

1945. március 15-én Emil bácsival besétáltunk a Veres Pálné Leánygimnáziumba. Haitsch Ilona igazgatónő engedélyezte továbbtanulásomat. A VI. osztályt végeztem el ebben a tanévben. Az eltűnt I-V. osztályt igazoló bizonyítványt másolatban adták ki.

Epilógus

1945-ben újra kezdtünk élni, alkalmazkodva a megváltozott körülményekhez.

Az elhurcoltakról még nem tudtunk semmit, dr. Komlós Emil visszatért eredeti lakásába, az Eötvös u. 2-be, nőgyógyászként dolgozott tovább..Komlós Miksa hazatért Dombóvárra, A kiterjedt nagy családból senkit sem talált.

Bárdos Márta (én) szülők nélkül maradva Emil bácsi gondozásába kerültem. 1945 márciusában tovább folytattam gimnáziumi tanulmányaimat a Veres Pálné Leánygimnázium VI. osztályától. 1947-ben érettségiztem.

Weinerné Annus néni egy ideig még vezette háztartásunkat. Hétvégeken hazahozta unokáját, Lichtmann Tibit az árvaházból. Tibi apját munkaszolgálatosként a keleti fronton, anyját Dachauban pusztították el.

1950-ben a lakást két részre választottuk. Az udvari szobából pici teakonyha, fürdőszoba és előtér lett, bejárattal a szélső utcai szobához. 1951. januárban férjhez mentem évfolyamtársamhoz, Fehér Elekhez. 1955-ben hozzácsatoltuk a szomszéd Weisz néni utcai szobáját is. Így az Eötvös utcai, eredetileg kétszer három szobás lakásból háromszor két szobás, utcára néző lakás lett.

1960. márciusig itt éltünk 1954. október 13-án született András fiunkkal.

1960. márciusban lakáscserével átköltöztünk egy sarokkal arrébb. Jelenleg is a (volt Lenin krt. 70), most Teréz krt. 12. sz. alatt lakom. Ma már özvegyen, kisebbik fiammal, az 1963. január 9-én született Zoltánnal.

VII. kerület, Damjanich utca 54. - Haas Péter

1944. június 24-én kellett a Damjanich utca 54-be, a csillagos házba költöznünk. A 3. emelet 3-ban laktunk, anyai nagyszüleimmel (Dembitz Gyula), nagymamám mamájával (aki akkor már 92 éves volt), nagynénémmel és mi hárman, édesanyám, nővérem és én, négy évesen. Valószínűleg nagybátyám és felesége és két lányuk is ugyanide költözött akkor, de erre már sajnos nincs, aki biztos választ adhatna. Szeptember 16-án a házat bombatalálat érte, a mellettünk lévő pincerekeszben is voltak halottak. A mi családunknak a szomszéd ház pincéjén keresztül sikerült épségben kimenekülni. Másnap visszamentünk összeszedni, ami a lakásban és a roncsok között megmenthető maradt. Az a kép bennem maradt, ahogy a ház kapuja körül bekötött fejű nénik ülnek a napsütésben.

Tovább...

A következő lakás a Juhász Andor utca 28. 4. em. 4-ben volt, természetesen ez is csillagos ház volt. Az utca 1943-ig és ma is a Falk Miksa nevet viselte.

Ezután még több lakásban is laktunk, emlékeink szerint 8-10 házban a hét hónap alatt, de nem tudom hol és mikor. A Margit-híd robbanásakor, november 4-én svájci védlevéllel egy Sziget (ma Radnóti Miklós) utcai lakásban voltunk. Ide már Nagyszüleink nélkül mentünk, ugyanis amikor Mamámnak és Nővérének az Óbudai téglagyárban jelentkezni kellett, a Nővéremmel (hét éves volt), kettesben kellett a Szent István körúton átkelve a Dalszinház utcába Hozzájuk mennünk. Szerencsére a téglagyárból sikerült Mamáéknak egy tisztességes rendőr segítségével megszökniük, és néhány nap után visszatértek hozzánk.

Végül persze mi is a gettóból szabadultunk fel, és a szovjet katonák által hozott mákos tészta is emlékezetes lett a hosszú éhezés után.

És még egy adalék a korabeli magyar közigazgatási viszonyokra. Édesapám 1943 januárjában munkaszolgálatosként a Don-kanyarban tűnt el. 1944. május 2.-án Budapest székesfőváros polgármestere levélben értesítette édesanyámat, hogy „a zsidónak minősülő Haas Sándornénak a Csengery utca 64. IV. 7. sz. alatti lakás bőségesen elegendő”, ezért gyermekeivel együtt költözzön oda át, Hunyadi János úti lakását pedig adja át annak a lakás bérlőjének, mert „Őnekik az jobban megfelel”. Édesanyám nem fogadta el a kiutalt lakást, Szülei lakása elég nagy volt ahhoz, hogy valamennyien elférjünk benne.

VI. kerület, Paulay Ede utca 41. - dr. Kárpáti Pál

A Paulay Ede utca 41. III emelet 5. -ben laktunk. Apám, Quitt Imre, anyám sz: Földes Magda és én. A házban a tulajdonos Fried bőrgyár alkalmazottai kaptak bérlakásokat. Igy néhai édesapám két testvére és családjaik is velünk laktak. Sajnos ma már én vagyok az egyetlen túlélő. A többi rokon, a háború és zsidógyűlölet áldozatai lettek. Legyen ez a pár sor tőlem egy kavics a sírjukon egy emlékező mondat, hogy nem felejthetjük el emléküket.

VII. kerület, Akácfa utca 59. - Bárdos Judit

Kiegészítések a nagynéném, Fehérné Bárdos Márta által írottakhoz: 1950-ben születtem, nem éltem át közvetlenül a csillagos házakhoz kapcsolódó élményeket. Csak annyival egészítem ki azt, amit mások leírtak, vagy leírnak majd, amennyit a nagymamámtól hallottam.

Tovább...

Nagymamám, Bárdos Andorné született Vajda Jolán (1901-1983) csillagos házban, az Akácfa utca 59. első emelet 2. szám alatti lakásában – ahol a háború előtt is lakott -- élte át az 1944 ősze és a felszabadulás közötti időszakot. A ház a gettó része lett. Abban az időszakban harminchatan laktak abban a lakásban. Unokatestvérek, rokonok (például a később majd említendő Emma néni) is odaköltöztek és természetesen mások is. Az utolsó két hétben (január 4-től január 17-ig) ott volt édesapám (Bárdos Zoltán) unokahúga, az akkor tizenöt éves Bárdos Márta /később dr. Fehér Elekné/ is (a nagymamám szempontjából: a férjének, Bárdos Andor testvérének, dr. Bárdos Elemérnek a lánya). Ő részletesen leírta, hogyan éltek, hogyan helyezkedtek el, mit ettek az utolsó hetekben, és lerajzolta a lakás alaprajzát is (és most az én kiegészítésemmel együtt küldjük el írását az OSA-Archívumnak.)

De hogyan maradhatott végig a gettóban az akkor negyvennégy éves nagymamám, „Jolán néni”? Hogyan élhette túl a Holocaustot?

Ezt a történetet szeretném elmesélni, hogy emléke megőrződjék. Természetesen 1944 őszén –miután férjét, Bárdos Andort és apját, Vajda Henriket elvitték a nyilasok (a férjét soha többé nem látta viszont; „nem jött vissza”, ahogy ő szokta volt mondani) -- őt is elvitték az óbudai téglagyárba. Ott töltöttek egy éjszakát. Másnap egy nyilas karszalagos férfi, (hamis) nyílt parancsot lobogtatva azt kezdte kiabálni, hogy "az Akácfa u. 59. lakói jöjjenek ide", és szépen visszakísérte őket az Akácfa utcába. Útközben egymásra néztek, amikor felismerték a „nyilasban” a házukban lakót: "ez a Blumenfeld-fiú". Blumenfeld, hogy a saját szüleit megmentse, egyúttal hazavitte a ház összes lakóját is (a nőket, mert a férfiak már munkaszolgálatban voltak. Apám, Bárdos Zoltán korábban a Vörösmarty utcai skót iskolában volt munkaszolgálatos, azután ausztriai lágerekbe, Günskirchenbe és Mauthausenbe került, ahonnan csak 1945 júniusában tért haza). Ugyanezt a történetet leírja egy másik túlélő is, Sós Erzsébet (később Bihari Sándorné), aki emlékezését szintén elküldte az OSA-Archívumnak.

Ő így számol be erről: „A Kertész utcában megint csak a falhoz állítottak bennünket, ott álltunk sokáig, majd elindították a sort, s elkísértek bennünket a Vörösvári úti téglagyárba... Másnap reggel megjelent csendőr egyenruhában a Budai Laci, aki ott lakott a házban, s nyílt parancsot hozott, hogy bennünket el kell vinnie onnan. S a ház lányait kiadták neki. Elkísért bennünket az első villamosmegállóig, s úgy mentünk haza. A többieket, mint később megtudtuk, Auschwitzba vitték.”
Ugyanerről a történetről idézek egy másik beszámolót is. Bálint Ármin, az író, kritikus, publicista Bálint György apja naplót vezetett azután, hogy 1942-ben fiát a II. magyar Hadsereg munkaszolgálatosaként a Don-kanyarba vitték. Azzal a céllal írt, hogy fia számára pontosan rögzítse az eseményeket, mind a politikaiakat, mind a családiakat. (Bálint György ekkor már nem élt. 1943 januárjában halt meg. Bálint Ármin pedig 1945-ben.) A napló megmaradt részeit (a 3. és a 4. füzetet) a Petőfi Irodalmi Múzeum őrzi.

Ebből idézek: „1944. november 1. Ma Emma néninél voltam, aki már három hete nem adott életjelt magáról. Egyéni akcióból kifolyólag szörnyű dolgokon mentek keresztül. Október 16-án reggel egy nagy tömeg lepte el a házat. Az összes lakót az udvarra terelték és ott minden értéket és pénzt elszedtek tőlük. Már lemenet Vajdát és B. Bandit agyba-főbe verték. A férfiakat a Tattersallba, a nőket Óbudára vitték gyalog. A háromórás utat felemelt karokkal kellett megtenni. Itt 24 órát a szabadban töltöttek étlen-szomjan, 17-én este ismét gyalog tették meg az utat haza. Itt az egész lakást feldúlva találták. Bandinak összes ruhája és fehérneműje hiányzott, úgyhogy mikor 20-án be kellett vonulnia, egy vékony felöltő volt egész felszerelése.”

„Emma néni”, Erdély Emma, a zsidó árvaház tanítónője, Bálint Ármin unokatestvére, aki rokonként, nagymamám lakásában lakott a gettóban. Vajda Henrik (meghalt 1945 nyarán) nagymamám apja, „B Bandi”, Bárdos Andor pedig a nagyapám. Bálint Ármin nem tudott a Blumenfeld (talán később lett Budai?) mentési akciójáról. De hű képet adott arról, mi történt egy csillagos házban egy nyilas akció során, és milyen állapotokat talált az, aki hazatért.

Jó lenne megtudni, mi történt később „a Blumenfeld fiúval” és a szüleivel. Erről később sohasem hallottunk. Talán a „Csillagos házak” akció során fény derül erre.

VI. kerület, Jókai utca 4. - Somorjai Lászlóné

VÉGH ISTVÁNNÉ (SZÜL. BAK ELZA) története

Nyírségi kis faluban Szamosbecsen született 1912-ben. Édesapját magzat korában, édesanyját születésekor vesztette el. Anyja nővére, nyolcadik gyerekként „nevelte”, inkább dolgoztatta. Négy elemit végzett. Gyerekkorától keményen dolgozott és éhezett. Fiatal lányként jött fel cselédnek Budapestre. Tiszta, szorgalmas, intelligens és erkölcsös ember volt. Legjobb helye egy zsidó családnál volt. Megbecsülték és szerették, talán tőlük kapott először emberi szavakat és érzelmeket. Amikor egy ugyancsak lelenc fiúhoz feleségül ment, férje is a családhoz költözhetett. Később saját lakásért elvállalták a VI. ker. Jókai u. 4. viceházmesterségét és a kazánfűtői munkát. Ez a ház később sárgacsillagos lett. A Végh házaspár több zsidó családot mentett, etetett, bújtatott a szenespincében és a kazánházban. A kérdésre, hogy miért tették és nem féltek-e, a válasz ez volt:

– Mi a zsidó emberektől csak jót kaptunk, és ártatlanok voltak. Igazságtalanul bántották őket.

Oldalak