Anyámmal és nagyapámmal a Falk Miksa utcából a Személynök utca 27-be (ma Balassi Bálint utca), egy sárga csillagos házba költöztünk. Mári néni lakásában (aki balatonfüredi volt) kaptunk anyámmal egy szobát, egy másikat, egy másik balatonfüredi család. Nagyapám a cselédszobában lett elhelyezve.
A három család szerette egymást, mi sosem veszekedtünk. Férfi egyik családban sem volt, apám a csepeli internálótáborban volt internálva június 16-i deportálásáig, a másik két férfit munkaszolgálatban. Azok ketten egyszer még meglátogatták családjukat, de a három családfő közöl egyik sem élte túl a következő hónapokat.
Tovább...
Csendőrök állandóan "látogatták" a házat, hogy összegyűjtsék a nőket 16 és 40, a férfiakat 15 és 45 között. Mi nem tartoztunk ebbe a kategóriába (mint írtam egy öregemberben kívül nem is volt férfi a házban), de akit tudtak, akit elkaptak, azt elhurcolták. Megjelentek a nyilasok is (még a nyilasuralom előtt), hogy "házkutatást" tartsanak (elsősorban pénzre vadásztak, de az nekünk nem volt.)
Mi pedig állandóan arról beszéltünk, hogy mikor "visznek el" bennünket és hova. Egyesek reménykedtek, hogy dolgozni visznek, de én a magam 14 évével (a sárgacsillagos házban lettem 15, de senki nem vette észre, én sem) mindig azt mondogattam, hogy ha oda megyünk, ahova visznek, megölnek bennünket.
Naponta 2 órán keresztül mehettünk ki a lakásból, kivéve zsidó ünnepeket (a Lakatos kormány idején). Amikor minden hitetlen is zsinagógába ment, egy budaiba, hogy egyszer át tudjunk menni egy hídon). Túl sok "szabadidőmben", (milyen furcsa az a szó, ha a szabadságnak már nyoma sem maradt), persze olvastam, mint mindig. Főleg verseket, elsősorban Adyt. S együtt álmodoztunk. Közben persze számtalan légitámadás elől a zsidók számára fenntartott igen szűkös pincetérben "ismerkedtünk", főleg éjjel.
Rádiónk persze nem volt, de a mi szobánk szomszédságában volt egy cselédszoba s ott lakott egy velünk rokonszenvező cselédlány. Bömböltette a rádióját, hogy fülemet a falra szorítva mindent hallhassak. Hangversenyeket is, a szövetségesek normandiai partraszállását is, s végül a Horthy proklamációt is, aminek a szövegére máig is emlékszem. Többször reménykedtünk a túlélésben, s abban, hogy az apák mégis majd visszatérnek, a reményt mindig hamar el is vesztettük.
Október 15-én Litván Gyuri, aki két testvérével együtt ugyanebben a házban lakott, tépte le a sárga csillagot a házról, míg este, Szálasi hatalomátvétele után a nyilas házmester vissza nem szerelte.
Hamarosan el kellett hagynunk a sárgacsillagos házat, hogy a gettóba költözzünk.
Reflexiók
Anyámmal és nagyapámmal a Falk Miksa utcából a Személynök utca 27-be (ma Balassi Bálint utca), egy sárga csillagos házba költöztünk. Mári néni lakásában (aki balatonfüredi volt) kaptunk anyámmal egy szobát, egy másikat, egy másik balatonfüredi család. Nagyapám a cselédszobában lett elhelyezve.
A három család szerette egymást, mi sosem veszekedtünk. Férfi egyik családban sem volt, apám a csepeli internálótáborban volt internálva június 16-i deportálásáig, a másik két férfit munkaszolgálatban. Azok ketten egyszer még meglátogatták családjukat, de a három családfő közöl egyik sem élte túl a következő hónapokat.
Csendőrök állandóan "látogatták" a házat, hogy összegyűjtsék a nőket 16 és 40, a férfiakat 15 és 45 között. Mi nem tartoztunk ebbe a kategóriába (mint írtam egy öregemberben kívül nem is volt férfi a házban), de akit tudtak, akit elkaptak, azt elhurcolták. Megjelentek a nyilasok is (még a nyilasuralom előtt), hogy "házkutatást" tartsanak (elsősorban pénzre vadásztak, de az nekünk nem volt.)
Mi pedig állandóan arról beszéltünk, hogy mikor "visznek el" bennünket és hova. Egyesek reménykedtek, hogy dolgozni visznek, de én a magam 14 évével (a sárgacsillagos házban lettem 15, de senki nem vette észre, én sem) mindig azt mondogattam, hogy ha oda megyünk, ahova visznek, megölnek bennünket.
Naponta 2 órán keresztül mehettünk ki a lakásból, kivéve zsidó ünnepeket (a Lakatos kormány idején). Amikor minden hitetlen is zsinagógába ment, egy budaiba, hogy egyszer át tudjunk menni egy hídon). Túl sok "szabadidőmben", (milyen furcsa az a szó, ha a szabadságnak már nyoma sem maradt), persze olvastam, mint mindig. Főleg verseket, elsősorban Adyt. S együtt álmodoztunk. Közben persze számtalan légitámadás elől a zsidók számára fenntartott igen szűkös pincetérben "ismerkedtünk", főleg éjjel.
Rádiónk persze nem volt, de a mi szobánk szomszédságában volt egy cselédszoba s ott lakott egy velünk rokonszenvező cselédlány. Bömböltette a rádióját, hogy fülemet a falra szorítva mindent hallhassak. Hangversenyeket is, a szövetségesek normandiai partraszállását is, s végül a Horthy proklamációt is, aminek a szövegére máig is emlékszem. Többször reménykedtünk a túlélésben, s abban, hogy az apák mégis majd visszatérnek, a reményt mindig hamar el is vesztettük.
Október 15-én Litván Gyuri, aki két testvérével együtt ugyanebben a házban lakott, tépte le a sárga csillagot a házról, míg este, Szálasi hatalomátvétele után a nyilas házmester vissza nem szerelte.
Hamarosan el kellett hagynunk a sárgacsillagos házat, hogy a gettóba költözzünk.