Reflexiók - Időrendben

Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!

2014. május 07., szerda

XIII. kerület, Visegrádi utca 23. - Salyámosy Éva

64 évvel ezelőtt, 1950-ben a sors úgy hozta, hogy két éves koromban az édesanyámmal a XIII. Visegrádi u. 23 sz. I. / 1. sz. lakásának egyik szobájába költöztünk. Akkor két idős hölgy volt a ház tulajdonosa, Pepike és Malvinka néni. Édesanyám azt mesélte, hogy mielőtt beköltöztünk volna, eljöttek a másik pesti lakásunkba és megnéztek "engem", hogy milyen gyermek vagyok. Miután kedvesnek találtak, beköltözhettünk. Ez a lakás korábban - úgy tudjuk -, hogy a háztulajdonosé volt, akit gyermekeivel együtt elhurcoltak zsidó származásuk miatt, és nem is tértek vissza. A nővéreket is elvitték, odalett a családjuk is, de ők ketten hazatértek. Később a négy szoba és cselédszobás lakást államosították, és így elég sok embert zsúfoltak abba a lakásba. A két egybenyíló szobában lakott Pepike és Malvinka néni, a középső szobában egyedül egy idős hölgy, Halmai néni és a negyedik szobában én az anyukámmal. A cselédszobát egy fiatalember kapta. A két idős hölgy igen zárkózott volt, de olykor megengedték, hogy bemenjek hozzájuk. Nagyon kicsi voltam, nem sok mindenre emlékszem, de arra igen, hogy órákon át szövögethettem egy-egy színes fonalat a tonett-székük támláján és azt nagyon szeretettem. Sosem meséltek a szívszorongató emlékekről.

Aztán ők is meghaltak. Azt a keveset, ami megmaradt utánuk, elvitte az állam.

Valóban nehezen éltek, miután a házból már nem volt bevételük, és úgy tudom, hogy semmi járandóságuk sem volt.
Ezért apránként eladták, ami megmaradt nekik. Így került édesanyám tulajdonába egy szép csillár, ami ma is ott van eredeti helyen, ugyanabban a szobába. Én őrizgetek még egy-két apróságot tőlük, kegyelettel és szeretettel: egy porcelán teáskancsót, két tálaló tálat. Sajnos még azt sem tudom, hogy hívták a háztulajdonost.

Bármikor arra gondolok, hogy mennyi szenvedésen mentek át, mindig elszorul a szívem, mert édesanyám még ott lakik és gyakran látogatom.

Sajnálom, hogy csak ennyit tudok mesélni, de ezt szívesen tettem.

Szeretettel:
Salyámosy Éva
 

III. kerület, Kenyeres utca 32. - Falus (Fried) Gabriella

Először a III. ker. Kenyeres u 34 sz. alatt lévő csillagos házba költöztünk édesanyámmal, édesapám munkaszolgálaton volt. (Azt hiszem ma 32 a házszám.) A kertes családi ház egyébként a sarkon volt. Csak egy fél szobára voltunk jogosultak, a másik felében a ház tulajdonosa lakott. Ide betettünk egy komplett hálószoba bútort s igyekeztünk minél több ingóságot oda vinni. (Ez nagy "segítség" volt egy nyilas családnak, amely ősszel, mikor el kellett hagyni ezt a lakást, az utolsó gombostűig mindent elvitt.)

Ebben a csillagos házban lakott egy híres magyar szobrász is, (Vedres Márk és felesége Médi néni), nekik külön szobájuk volt. Én 14 évesen sokat tanultam tőlük, művészettörténetet és művészetszemléletet tanítottak nekem. Emlékszem, sokat álltam a kert kerítésénél a kijárási tilalom óráiban, s irigyeltem azokat, akik az utcán sétálhattak.

Légi riadók alatt a pincébe mentünk le, óvóhely nem volt ugyanis. A házban lakott két öreg néni, akik ilyenkor nagyon féltek, s hogy ne hallják a hulló bombák sivító hangját, hangosan énekeltem nekik.

V. kerület, Nyugati tér 6. - Falus (Fried) Gabriella

Itt laktak nagyszüleim, Rabinek Lajos (64 éves) és felesége (Irén 54 éves) az első emelet erkélyes lakásában. Velük élt dédnagymamám Günsberger Józsefné (89 éves). Amikor csillagos háznak kijelölték a házat, örültek, hogy nem kell elköltözniük; kb. szeptembertől velük laktam ott édesanyámmal együtt én is. Sokszor nem kellett villanyt használnunk, mert az ablakon bevilágított a szemben lévő házon lévő Schmoll paszta (cipőpaszta) reklám. 1944. október 15-én, mikor híre jött, hogy Magyarország kiugrik a háborúból, örömünkben kinyitottuk az erkélyajtót és zászlót tűztünk ki, amit nagyon gyorsan be kellett vennünk, mert a rádió bemondta a nyilas hatalomátvételt.

Rövidesen nyilasok jelentek meg a házban és összeterelték a zsidókat, köztük nagyszüleimet és dédnagymamámat is. Bennünket ott hagytak, mert volt egy svájci védlevelünk, ami ugyan hamis volt, de akkor nem vették még észre. Nagyszüleim korábban visszautasították annak lehetőségét, hogy nekik is szerezzünk ilyen védettséget, mondván, mi magyar állampolgárok vagyunk, hogy gondoljuk, hogy egy idegen állam védettségét kérjék.

Később tudtuk meg, hogy először az Óbudai Téglagyárba vitték őket, onnan gyalog terelték őket Németország felé. Egy szemtanú elmondása szerint mikor cukorbeteg nagymamám nem tudott tovább menni és leült, egy nyilas agyonlőtte őket. Dédnagymamámat, Günsberger Józsefnét pedig a gettóba vitték, ahol éhen halt.

Budapest ostroma alatt a ház kiégett, még láttam a lángokat, az üszkös falakat, amikor 1944. január 18-án, a felszabadulásunk után, mely egy védett házban ért, gyalog indultunk rokonaink keresésére.

2014. április 24., csütörtök

VII. kerület, Nefelejcs utca 42. - Vereckei Lászlóné

Elérkezett 1944. Március 19-én megtörtént a német megszállás. Horthy kinevezte a Sztójay kormányt és hagyta, hogy a csendőrség nyárra az összes vidéki zsidót gettóba zárja és deportálja. A budapesti zsidókat intézményesen nem deportálták, különböző címen sokan mentesítést is kaptak. De voltak Pest környékén különböző táborok felállítva, ahonnan később deportáltak zsidókat. 1944 júniusára a pesti zsidóknak csillaggal jelölt házakba kellett költözniük. Kijárási tilalom volt. 1944. október 15-16-án a kormányzó átadta a hatalmat a nyilasoknak, ekkor a zsidókat egy nagy gettóba tömörítették. Nyilas különítményesek összeszedtek zsidókat és legyilkoltatták őket, vagy a Dunába lőtték.

Tovább...

Apámat az egyik nap elvitték gyalogmenetben a nyilasok az egyik téglagyárba, de nem tudom, hogy melyikbe. Nekünk a kocsmában volt egy segédünk a Fazekas Józsi, ő járt hozzánk látogatóba. Nem volt zsidó, nagyon rendes fiú volt. Amikor elvitték a téglagyárba, mi szereztünk neki vatikáni védettséget, schutzpassnak hívták.  A házban egy férfi intézte ezt, és ez a segédfiú azt mondta, hogy ő elmegy a Goldgruber úrért. És ez történt, és így nem deportálták apámat, és végig együtt voltunk. Utána már a védett papírral beköltöztünk a védett házba. Mi júliusban költöztünk el, a csillagos házba, apám testvérének, az Eszternek a házába, amit csillagos háznak jelöltek ki, a Nefelejcs utcában. Eszter férje és leánya egy pár évvel korábban betegségben meghaltak, és ő a fiával akit behívtak munkaszolgálatra itt lakott. Az egyik szobába mi költöztünk, a másikban pedig Kaufmann Albert bácsi és leányáék laktak, aki apám unokatestvére volt. A bútoraink és egyéb holmiink egy részét el tudtuk itt helyezni, a többi a Práter utcai lakásban maradt egy szobában lezárva. A katolikus egyház akart segíteni itt a környék zsidó lakóin úgy, hogy ki akartak téríteni bennünket és különféle tanfolyamokat szerveztek. Nem tudok róla, hogy valaki is közülünk kitért volna akkor. Amikor a zsidóházban voltunk, volt egy vatikáni vallási mozgalom, ami elterjedt ott a zsidó házban. Aki kitér az majd bizonyos előnyökhöz jut, védettséget kap. Jöttek haza hozzánk is. Katolikus papok küldték ezeket a követeket. Én azt mondtam, hogy nem, szó se lehet róla.  És a Laciék ugyan védettek voltak, de ott is terjesztették ezt. És anyósom az ortodox, elment egy ilyen gyűlésre. De nem sikerült őt kitéríteni. A Nefelejcs utcai ház házmestere sokat segített a nagynénémnek, és a ház lakóinak. Októbertől azonban a nyilasok naponta vittek el embereket a csillagos házakból. Ott voltunk egy hónapig, és onnan elvittek bennünket a nyilasok egy szép reggel. Sorba állítottak, és elvittek minket a gettóba. Ahogy vittek minket a gettóba, apámat megállította egy nyilas. A házból sokan szereztek maguknak nyilas ruhát, így menekültek meg. Őrült tömeg ment, hozták a különböző helyekről a zsidókat, és a Klauzál térnél odajött egy nyilaskaraszalagos katona, mert soroltak mindenkit, hogy hova menjen, és odament apámhoz egy, és azt mondta, hogy ez a szép szőke lány nem zsidó. Azt mondta az apám, de hiszen ez az én lányom. Hova akarja, hogy elvigyem, elviszem ahova akarja- mondta. Apám persze hallani sem akart róla. Nem tudtuk eldönteni, hogy ez egy mentőosztag volt, vagy tényleg nyilas.

Nagynéném, és Kaufmannék maradtak a csillagos házban. Novemberre azonban mindenkit a gettóba hajtottak. Mi a Kazinczy utcai fürdő mellett levő házba mentünk, ami a fürdő tulajdonosáé volt. Egy ismerősünk lakott ott. Mikor Budapest ostroma elkezdődött, lementünk a pincébe. Itt találkoztunk azzal, hogy a ház pincéje átjárható volt a fürdőével, ahol hullahegyek voltak felhalmozva, mert nem tudták hová temetni a halottakat. A mi pincékben szökött munkaszolgálatosok is lejöttek, szegények tetvesek voltak, és mi is megtetvesedtünk. Élelmet a közös konyháról szereztünk. Anyámnak még volt abból, amit behoztunk a hátizsákokban, pl. Planta tea, baracklekvár és cukor, ezt megosztottuk az ottlevőkkel természetesen. Január 18-án megjelent az első két orosz katona a pincében. A németeket keresték, nem tudták, hogy ez gettó, de legtöbben azt sem tudták, hogy mi az. Örömujjongással fogadtuk őket, nem nagyon tudták, hogy miért. A visszajött munkaszolgálatosok már bontották a gettó falait, és 5-8 nap múlva nekiindultunk a romos állat és emberhullákkal teli pesti utcáknak, és hazaindultunk először a Nefelejcs utcába, aztán a Práter utcába. Megrázó út volt ez. Apám ment előre, a házmester és néhány régi lakó fogadott bennünket. A volt lakásunkba erdélyi menekülteket telepítettek, akik először megijedtek, mikor megláttak, de látták, hogy nem bosszúvágyból vagyunk itt. Ott maradhattak velünk addig, amíg nem tudtak másik lakást szerezni. Egy szoba be volt zárva, abba hagytuk a holmijainkat, amit nem tudtunk elvinni a csillagos házba. Szerencsére nem nyúltak a lakók hozzá. Ők az udvari szobába mentek, mi meg a másik kettőbe. A konyhában anyámmal együtt főztek. Apám szerzett be élelmet. Vidékre vonat tetején utazott, és ruhaneműért cserélt és hozott némi élelmet. Mikor Budapest fölszabadult, apám kezdte az üzletet, és a pincét is rendbe tenni. Gyalog kijárt Kispestre is, és ott is a régi házmester jó embere volt neki. A környéken sokan ismerték apámat, és sokat segítettek egymásnak. Fazekas Józsi is jött dolgozni, mi is segítettünk, amit tudtunk egymásnak. Ekkor apám kezdett utána nézni Bandinak, a testvéremnek, és a vidéki rokonságnak. Szomorú híreket kaptunk mindenhonnan. Az 1945-46-os évek voltak a nagy viszontlátások és szomorú halálhírek évei. 1949-ig pedig jó néhány budapesti és deportálásból visszajött rokon kivándorolt Amerikába, Dél- Amerikába, Izraelbe.

2014. április 22., kedd

XIII. kerület, Róbert Károly körút 55. - Vass Zsuzsanna

Én nem éltem még a háborúk, a fasizmus, a holokauszt idején. Csupán szüleim, nagyszüleim elbeszéléseiből ismerem jól azokat az embertelen, barbár időket. Még így is kevés volt rá a hatvan évem, hogy fel tudjam dolgozni a szeretteimmel történteket. Alighanem azoknak van igazuk, akik szerint ehhez sok emberöltőnek kell még eltelnie, hogy legalább a későbbi utódok fel tudják dolgozni az efféle szörnyűségeket. Az érintettek, nem is hiszem, hogy valaha is feldolgozhatják egyáltalán. Leszármazottaik pedig, minél közelibbek, szintén annál nehezebben.

Tovább...

Tizenéves édesanyám akkoriban a XIII. kerületben, a Róbert Károly körút 50-ben lakott a szüleivel. Ők maguk is üldözöttek voltak, csak éppen őket nem a származásuk, hanem a politikai hitvallásuk miatt üldözték tűzzel-vassal. Így aztán elvtársaikkal együtt illegalitásba kényszerülve, örökös életveszélyben harcoltak az embertelen hatalom ellen.Nem a saját bőrüket mentették, hanem azokét, akik őnáluk is nagyobb bajban voltak. Zsidó és cigány családokat szöktettek a budapesti sárgacsillagos házakból. Ők gettóknak hívták valamennyit.

Azután saját lakásukba fogadták be a szökevényeket, meg vidéki rokonaiknál, ismerőseiknél szállásolták el őket.
- És nem féltetek kicsit sem? - kérdeztem egyszer a nagyapámtól.
- Már hogy a ménkűbe ne féltünk volna? Tudod te, hogy hányan buktak le az elvtársaink közül?
- És velük mi lett?
- Volt akit helyből kivégeztek, és volt akit fölzsuppoltak a haláltáborokba menő vagonokba. Aztán sose láttuk őket többé...
- ... Dehát akkor...
- Nem, nincsen semmiféle "dehátakkor"! Érted? Egyszerűen nincsen más választásunk egy ilyen helyzetben. Ha emelt fővel akarjuk leélni az életünket, nem pedig szégyenkezve még saját magunk előtt is. És ha nem állunk oda a bajbajutottak mellé, mi sem számíthatunk majd senkire sem, amikor mi kerülünk sorra...

Pontosan nem tudom, hogy melyik csillagos házak lakóit segítették a nagypapámék maguk, és melyikekhez voltak beosztva a társaik a különböző akciókra. De az egyik házról maradt rám egy írás az édesanyámtól. Ebbe a csillagos házba a nagyapámék magukkal szokták vinni őt is. A legjobb barátnőjéhez. Ez a ház a nagypapámék házával szemben, a körút túloldalán húzódott elég hosszan. Gondolom, tényleg Róbert Károly körút 55. lehetett a pontos címe, ahogyan az Önök listáján olvasom. Emlékezni nem emlékszem a házszámra, pici lány voltam még az ötvenes években, amikor én is ott laktam a nagymamáéknál, de azután a hatvanas években a szüleimmel elköltöztünk a Thalmann utcába, amikor nekem megkezdődött az általános iskola. Addig azonban sokszor elsétáltunk a ház előtt a nagymamával, kéz a kézben. Amikor a ház elé értünk, mindig picit megszorította a kezében tartott kezemet, és megkérdezte:
- Ez az a ház. Tudod, ugye?
- Persze, hogy tudom! De mért kérdezed folyton? - dohogtam egyszer, mert akkor még nem értettem.
- Szeretném, ha nem felejtenéd el soha, amiről meséltünk neked - ölelt magához a nagymama - Emlékezned kell rá mindig, hogy elmondhasd majd te is a gyerekeidnek. Azután nekik is el kell mondaniuk az övéiknek. Ez nagyon fontos! Az utánunk jövő nemzedékek így tudhatják meg a teljes igazságot arról, hogyan éltek az előző korok emberei, mi minden tettek velük. Muszáj tanulniuk belőle az utánunk jövőknek, hogy velük ne tehessék meg ugyanazt. Ők ne dőljenek be mindenféle gonosz hazugságoknak, mindenféle gazembereknek.

Mesélte még a nagymama, hogy a felszabadulás után szovjet laktanya lett az a ház.
Arról is van egy családi történetünk.

Itt pedig küldöm édesanyám írását. A nagyszüleim nevében is. Meg a családom másik ága nevében is, hiszen édesapámék is ellenállók voltak. Egyikük sem fogadott el érte semmiféle kitüntetést, sem semmi egyéb jutalmat.

 

Vass Jánosné Gresó Gizella:
Utolsó esténk a sárgacsillagos házban
(post mortem publikáció)


A Duna-parton sétálva, ma is mindig elszorul a szívem. Próbálok tenni ellene, de sose sikerül. Pedig vagy fél évszázad is eltelt már azóta.
Olyan jó lenne legalább egyszer még az életben úgy csodálhatni a csillámló habokat, hogy ne látnám bennük azoknak az ártatlan felnőtteknek és kisgyermekeknek az arcát. Ne hallanám a segélykiáltásaikat. A kegyetlen, embertelen vezényszavakat, aztán a lövések éles, a testek tompa puffanásait. Mintha én is ott lettem volna közöttük, mintha valóban átéltem volna velük együtt azt az iszonyú gyalázatot. S mintha velük együtt haltam volna bele én is. Pedig csak hallomásból tudhattam, amiről a felnőttek még egymás között is csak suttogva mertek beszélni akkor. Előttem különösen igyekezték titkolni, hogy valószínűleg a legjobb barátnőm is közöttük volt, meg az egész családja, akiknek Mamával és Papával ennivalót, gyógyszert, tisztálkodószereket, meg könyveket, újságokat szoktunk éjszakánként titokban becsempészni a gettóba. A sárgacsillagos házba, ahová nem is lett volna szabad belépnünk. A Papa azt mondta, nagyon kell vigyáznunk, mert ha meglátnak, helyben felkoncolnak bennünket. Engem nem is akartak magukkal vinni. De én sírtam, toporzékoltam, hogy úgyis utánuk megyek, ha meg be mernek zárni, úgyis fellármázom az egész házat! Különben sincs joguk itt hagyni engem egyedül egy ilyen ocsmány világ kellős közepén! Szóval, addig cirkuszoltam, míg nagynehezen belátták, ha már egyszer az ő vérük vagyok, akkor elérkezett az ideje, hogy én is csatlakozzam a munkásmozgalomhoz. Az ellenálláshoz. Mindazzal az embertelen tébollyal szemben, ami alól megszabadulni, felszabadulni mindannyiunk egyetlen vágya volt akkoriban. Ezért könyörögtünk, a Jóistenhez éjt nappallá téve. Még olyanok is, akik sem előtte, sem utána, sosem szoktak imádkozni.
Az utolsó este lázas betegen találtuk kis barátnőmet, de gyöngécske erejét összeszedve felült az ágyban, amikor meglátott bennünket.
- Jaj, nem lett volna szabad jönnötök... - suttogta - mostmár túl veszélyes! Meg is ölhetnek érte benneteket!
- Ne aggódj, vigyázunk magunkra. - súgta a Mama, és kicserélte a borogatást a kislány homlokán. Aztán odafordult a felnőttekhez. - Tessék, itt van papír meg ceruza. Gyorsan írjanak össze mindent, amire szükségük van. Amit csak tudunk, megpróbálunk megszerezni. Most csak egy kis lisztet, sót, meg krumplit tudtunk hozni. És szappant. De holnap lesz tea, meg cukor is. Kérdezzék meg a többieket is, milyen gyógyszerek kellenek. Ennivalónk sajnos nekünk sem igen van. Nagyon be kell majd osztaniuk maguknak is.
- Tartsanak ki, ameddig csak lehet. - dörmögte a Papa - Ne adják fel a reményt. Az elvtársainkkal szervezzük a szökésüket. Családjaink sorra ajánlják fel saját keresztleveleiket, otthonaikat, ahol elbújhatnak. Aztán csak ideérnek végre valahára az oroszok.
- Micsoda tébolyult egy világ ez, Istenem! - vetett keresztet a Mama - Ahol egy háborúban az emberek egyetlen reménysége nem a saját hazájuk védő karja az ellenséges haderőkkel szemben, hanem éppen megfordítva! Hát miféle haza az ilyen, amelyiktől az ellenségnek kell megvédenie bennünket?
- És - kontrázott a Papa - miféle ellenség az olyan, aki a vérét nem csupán a saját hazájáért hajlandó ontani, de azért a tébolyult világért is, amely példátlanul embertelen brutalitással beléjük mart, ráadásul minden ok nélkül...
Ez volt a mi utolsó találkozásunk az én legjobb barátnőmmel. Sose láthattam többé sem őt, sem a családját, sem a sárgacsillagos ház többi lakóját. Hiába imádkoztunk annyit velük együtt, ki magyarul, ki héberül. A Papa meg, aki pedig korábban még magyarul se szokott soha, akkoriban el-eldünnyögte a szüleitől tanult szlovák imákat. Azt mondta, azt a nyelvet legalább az oroszok és az ukránok megértik, ha a Jóisten nem is.
Sajnos azonban hiába volt bármi fohász, mégsem értek ide a szovjetek időben. Oldalukon azokkal a magyar katonákkal, akiknek a lelkiismerete és a hazájuk iránti valódi féltése úgy diktálta, hogy a tébolyult világ eszement tombolása helyett a világ józanabbik felének összefogása, szövetsége mellé álljanak. Mindannyiunk érdekében. Az egész emberiség jövője védelmében. Emberéletek tömegeit mentve meg ezzel. No meg egy kicsit az országunk becsületét is.
Miként azok a fiatal csendőrök is, akik "falaztak" nekünk, hogy lehetőleg baj nélkül járkálhassunk ki-be a sárgacsillagos házba. Egyikük megígérte, hogy segít majd Papáéknak a szöktetésekben is.
Még olyan is akadt közöttük, aki a lelke mélyén nem is volt igazi csendőr, csak azért lépett be, hogy az üldözötteken segíteni tudjon.
Még a Tanácsköztársaság utáni őrjöngő megtorlások idején kiéheztetett kutyákkal marcangoltatták széjjel egyik rokonát is, - mesélte - pedig nem bántott az az ember soha életében senkit sem. Csupán a rettenetes nyomorból, éhezésből és megaláztatásból lett elege. A gyerekeinek emberhez méltóbb életet szeretett volna.
Sajnos túl későn érkezett a hír, kiadták a parancsot a sárgacsillagos ház soron kívüli, azonnali kiürítésére. Mire odaértünk, már nem volt ott egy teremtett lélek sem. Elhurcoltak, elhajtottak mindenkit. Öregeket, betegeket, asszonyokat, kisgyerekeket, válogatás nélkül. Mindenkit. Többek között a legjobb barátnőmet.
A tizenéves kisleányt, aki sohasem ártott senkinek. Kitűnő tanuló volt az iskolában, jólelkű, jószívű, aki mindig segített a társainak, amiben csak tudott. Orvosnak készült. Egy életen át betegeket akart gyógyítani, életeket menteni. Segíteni rajtuk minden erejével. Két évvel fiatalabb volt nálam, amikor hidegvérrel, kegyetlenül eltaposta őt az a világ, amelyiken segíteni szeretett volna egész életében. És amelyik talán még egy rossz szót sem kapott tőle soha, semmiféle bántást, semmi gonoszságot.
Azóta én is imádkozom folyton, akár az öregek. Imádkozom, jaj, csak a mi gyerekeinknek sohase juthassanak eszébe hasonló szörnyűségek e kedves folyóról, itt, a városunk, a hazánk szívében. Ti sohase rezzenjetek össze, sohase kapjatok gyomorgörcsöt, szívritmuszavart az ünnepi tűzijáték hangjaitól, színpompás fényeitől. Benneteket semmi, soha ne emlékeztethessen kegyetlenségre, öldöklésre, pusztításra. Haragra, rosszakaratra, gyűlöletre. Az életemet is odaadnám érte, ti soha ne tudjátok meg, mi az, hogy háború. Mi az, hogy megaláztatás, üldöztetés. Mi az, hogy félni, rettegni. Éhezni, fázni. Pincékbe bújni, és ott csak egyet tehetni egymásért: imádkozni. Imádkozni, akkor is ha talán nincs is kihez. Az életemet is odaadnám érte, ti ne tudjátok meg soha, mi az, hogy gonoszság, embertelenség. A legrettenetesebb gonoszság, a legszégyenletesebb embertelenség, ami csak létezhet!
Nem születhet olyan "ellenséges" haderő erre az eszement bolygóra, sem idehaza, sem sehol a világon, amelyiknek ne tudnék szívből örülni én is, ha mindettől az istentelen borzalomtól hajlandó megóvni a gyerekeinket, az életünket.

Ezt csak olyanok nem képesek megérteni, akik nem élték át velünk azokat az ép ésszel valóban felfoghatatlan időket. Amikor egy nép legfélelmetesebb, legvérengzőbb ellensége a saját hazája.

2014. április 20., vasárnap

XIII. kerület, Váci út 16. - Gervai Judit

„Azt hiszem örülni fogsz ha olvasod, hogy csomagot lehet nekem küldeni…”

Éliás Verát 1944. november 10-én többezer társával együtt gyalog indították Hegyeshalom felé. November 20-án érkeztek Kópházára a Niederdonau-vonalat erősítő munkatáborba, ahol nyitott pajtákban helyezték el őket. December 4.-én postai levelezőlapot címzett Kópházáról „Lukács Béla úrnak Budapest, V. Váci út 16 fsz” címre, kérve, hogy juttassa el a lapot az édesanyjának. A postai pecsét dátuma 1944. december 8.

Tovább...

Az anyukának szóló születésnapi jókívánságok után Vera felsorolta, hogy kér „meleg harisnyát, zoknit, sapkát, kesztyűt, sálat, … azonkívül édességet, cukrot, süteményt, lekvárt, W.C. papírt, vattát, vastag gyertyát, vagy mécsest, kölnit. … egy ötkilós csomagba…”

A folytatást a rendelkezésre álló dokumentumok alapján képzeltem el. „Lukács bácsi”, akinek cipészműhelye volt a Váci út 16. udvarának sarkában, továbbította a levelezőlapot. Vera édesanyja már nem volt otthon, önként beállt egy menetbe, hogy megkeresse (!) lányát. Az édesapja írta az alábbi levélkét egy bizonyos Magduskának nagyon kérve, hogy küldje el a kért dolgokat.

Csak találgathatok, hogy az édesapának miért nem volt módjában Vera kérését teljesíteni; talán nem volt pénze, esetleg a zsidókat sújtó kijárási tilalom akadályozta? Magduskáról sem tudom, hogy kicsoda, de mint az alábbi feladóvevény mutatja, teljesítette soha nem ismert nagyapám kérését.

A csomagot tehát december 13.-án postázták, de nem tudom, hogy megérkezett-e a címzetthez (nem kérdeztem meg tőle korábban és 1990-ben hirtelen meghalt). De jó esély van rá, hogy nem kapta meg. „A magyar nyelvterületről származó zsidóság emlékmúzeuma” honlap szerint ugyanis Kópházáról december 18.-án a nők jó részét Lichtenwörthbe szállították (http://www.tm-it.co.il/avodat-kfiya/show_item.asp?levelId=65229), így a posta aligha találta már Éliás Verát a kópházai 298 jelű pajtában.

Írásommal nem csak saját családomra, hanem a házban lakó és dolgozó Lukács Bélára, s ki tudja, talán az ugyancsak ott lakó Magduskára kívántam emlékezni.

Gervai Judit
Budapest, 2014. április 16.

2014. április 19., szombat

XIII. kerület, Katona József utca 41. - Natonek Imre

Először zsidó házban [lásd: csillagos ház] laktunk, odavettünk rokonokat, az egyik nagynénémet, Schlesinger Jolánt, aki később Schwarz Richárdné lett. Odavettük a családot, akkor már kétszobás-fürdőszobás lakásunk volt. Ez az István út 40-ben volt. A másik család is négytagú volt, és mindenkinek volt egy-egy szűk szobája. Aztán Schlesinger Jolánék elköltöztek, hogy hova, azt már nem tudom. De túlélték a háborút. Mi később a nővérem segítségével – mint svájci védettek – elköltöztünk a Katona József utca 41-be, ahol már más családdal laktunk egy szobában. Az akkor sok volt, és onnan láttuk a Duna parti szörnyűségeket, többek között a saját nagybátyám és unokaöcsém a halálát, Natonek József és Gyuri Dunába lövését. A szüleimet a nővérem mentette meg úgy, hogy odament az egyik nyilashoz, és az a nyilas – úgy látszik – megértette a szomorúságát. Kihivatta a szüleimet a pincéből, és visszamentek a védett lakásba. Ott találkoztunk újra. Mert később én is visszatértem oda.

A Centropa archívumából

IX. kerület, Lónyay utca 18/b. - Besenyő Ivánné

Amíg a szüleim éltek, az ünnepeket azoknál a rokonoknál töltöttük a Lónyay utca 18/b-ben, a Spatz család leszármazottainál, ahol a csillagos ház volt. Nagyapám testvérének, Spatz Miksáné, született Spitzkopf Olga leszármazottainak a lakásában. Az ő gyerekei voltak az Edit és a Katalin. Editnek nem volt gyereke, a Katalinnak született az utolsó pillanatban, harminchét vagy harmincnyolc éves korában egy fia, a Lusztig Péter. Editet – miután egy babaszépség volt fiatalkorában – Babának hívták, Spatz Baba, így mondták. Őt nagyon szerettük. Neki is két férje volt, az egyik meghalt nagyon fiatalon munkaszolgálatban – alig hogy együtt éltek –, és a második is meghalt később, de ő betegségben. És oda jártunk mi, ott voltunk ezeken a nagy ünnepeken. Pészahkor meg hosszúnapkor, tehát ez egy ilyen családi összejövetel volt.

Tovább...

Ott mindig volt egy-két rokon, ők talán jobban ápolták a rokoni kapcsolatokat. És a férfiak onnan mentek a templomba. Apám is. Hosszúnapkor, azt tudom, hogy időre kellett menni, meg amikor lefújták a hosszúnapot másnap, akkor böjtöltünk is, és ott volt uzsonna és vacsora. Volt egy olyan furcsa szokás, hogy amikor kiment az ünnep – mindig, amikor feljön az első csillag, amikor a sófár kürtjét megfújják –, akkor volt uzsonna: tejeskávé, kuglóf, gyümölcs [A sófárt (héber: kürt) Elul hónap első napjától minden reggel megfújják. Ros Hásánákor is megfújják a sófárt, Jom Kipurkor azonban nem. A Jom Kipur végét jelző ima után még egyszer megfújják a sófárt. Lásd még: sófár. – A szerk.]. Ami nem terhelte meg a gyomrot a huszonnégy vagy huszonhat [helyesen: huszonöt] órás böjt után. Jöttek haza a férfiak nagy éhesen a templomból, és már meg volt terítve, és akkor jött az uzsonna. És rá egy óra-másfél órára pedig volt paprikás csirke rizzsel, és az volt a vacsora. Elég soká éltek ezek az ünnepek, talán még a hetvenes évek elején is, azt hiszem, oda még a gyerekeim is eljöttek velünk.

Aztán voltunk még pár hétig a svéd védett házban, a Pozsonyi út 4-ben. Pontosan nem tudom, mikor voltunk ott, erre nem igazán emlékszem. Onnan mentünk a gettóba. Összetereltek minket egy téli reggelen, összekolompolták a házat. Gyalog mentünk, és nem tudtuk, hogy a Dunába-e vagy hova [lásd: zsidók Dunába lövése]. Mindenhonnan hallottuk a tompa lövöldözést. De egy gyerek még nem volt teljesen a tudatában, a gyereknek soha nincs olyan félelemérzete, mint a felnőttnek. És hát nem a Dunában kötöttünk ki, hanem a gettóban. Mit meséljek erről? Éheztünk, fáztunk, rossz volt. Rossz emlék, az embernek a gyerekkorát teljesen kettétörte. Egy ócska pincében voltunk  – mert nem volt ott már lakás, akkor már tele volt a gettó –, nem is tudom, hányan. Se ágy, se ilyesmi, emlékszem, volt egy házmester néni, és neki volt egy nagy ágya, és én mint gyerek, ott aludtam vele. A szüleim meg valahol a földön. Le voltak terítve matracok. Hogy aztán ott egyáltalán volt-e fűtés vagy nem, azt nem tudom. Még szerencse, hogy 1944 tele nem volt olyan nagyon hideg. Onnan ki se lehetett menni, zárt terület volt. Lehet, hogy a házból ki lehetett menni, egy kicsit ott sétálni, de erre én már nem igazán emlékszem. Csak arra emlékszem, hogy sokat voltam a szüleimmel. És annak örültünk, hogy egy napnak mindig vége volt. Úgy eltelt a nap a semmivel. Avval, hogy hallgattuk a bombázásokat, a belövéseket, és jöttek a hírek. Nem hiszem, hogy ott voltak még más gyerekek. Még azt se tudom, hogy hogy adtak enni, kik adtak enni. Nagyon keveset kaptunk enni. Annak volt köszönhető, hogy a gettóban túléltük, hogy Pest körül volt zárva már akkor, tehát az oroszok szerencsére már itt voltak, és így elkerültük a deportálást. De hát nagyon sokat éheztünk, és az utolsó pillanatban, január 18-án, mikor bejöttek az oroszok, akkor kezdtek osztogatni egy-két konzervet, ezt-azt-amazt. És amikor kinyitották a gettót – ott voltunk egészen az Akácfa utca végén, a Király utcánál, az utolsó ház a terézvárosi templomnál –, és a palánkot, amikor áttörtük, akkor jöttünk haza. Az utolsó napok elég mozgalmasak voltak, hol a németek voltak, hol az oroszok. A nagyanyám velünk volt valahogy végig, és a felszabadulást is megérte, de súlyos cukorbeteg volt ő már, az éhezéstől a szervezete felmondta a szolgálatot, és pár hét múlva meghalt. Úgy vitték ki a temetőbe, emlékszem, egy stráfkocsin. Szereztek valami koporsót, és úgy kellett kitolni Rákoskeresztúrra.

A Centropa archívumából

VII. kerület, István út 20. - Lóránt Istvánné

1944. júniusban költöztünk a csillagos házba a Munkás utcából. Este 10 óráig el kellett hagyni a lakást. Aki nem tudott magának szerezni, annak a hitközség megpróbált valamelyik csillagos házban kialakítani…, szóval lakást keresni. Hajnalban fölkeltünk, fölöltöztünk, és aztán jött értünk a kocsi, és akkor jöttünk ide, az István út 20-ba, a csillagos házba, a IV. emelet 50–51-es lakásba. Meg kell említenem a házmester néninket, aki egy kis 57 év körüli, törékeny asszony volt, aki a háborús idő előtt is egy hatvanlakásos, ötemeletes házat vitt el, és akkor a házmesternek sokkal több tennivalója volt. Keszte Margit néninek köszönhettük az egész házban, hogy elvitt minket [azaz intézte a ház dolgait], úgyhogy ott nálunk semmilyen probléma nem volt, és nagyon sokan laktunk ott. Mert abban a hatvan lakásban több család lakott, legalább háromszázan laktunk ott. Nagyon sok idős volt, és családok is voltak. 

Tovább...

Azon csodálkozom, hogy ez a kis törékeny asszony mennyi mindent meg tudott tenni, és sok harc árán ilyen okosan vezette a házat. Nem volt elég a Margit néninek a velünk való törődés, hanem még azt is palástolnia kellett, hogy az egyik lakó, aki igazi báró volt, stikában csinálta a menleveleket. A harmadik emeleten laktak. Ott csinálta, szaggatták az emberek a kilincset, be se tudták csukni az ajtót, jött a következő. Nemcsak a házbelieknek csinálta, hanem külső embereknek is ezeket a slusszpasszokat [helyesen: Schutzpassokat], a menleveleket. Le volt húzva a roló, ott összejöttek a rendes baloldali érzelmű emberek, és ott volt mindig a tanácskozás. A báró a Wallenbergék csoportjához tartozott, és a háború után sürgősen el kellett mennie innen családostól, mert elvitték volna. Úgyhogy mikor mi 1945-ben hazajöttünk, ő pár hónapra rá családostól elment.Margit néni fia, Lajos, aki műbútorasztalos volt, készített például egy nagy veretes, háromajtós szekrényt. Az ötödik emeleti lakásba a padlásajtón, tapétaajtón át lehetett menni. És oda lett téve ez a nagy, háromajtós, nehéz szekrény. Alul telerakták nehéz rongyokkal, és a Lajos megcsinálta, hogy a hátsó lapot ki lehetett venni. A szekrényen keresztül lehetett közlekedni. Kinyitotta a szekrényt, hátul kivették a lapot, és beadták az ennivalót. Oda bújtunk, amikor jöttek a nyilasok.Mi, a házban lakó fiatal gyerekek nagyon szerettük Margit nénit, és mindig ott tanyáztunk nála. Nekünk kellett a lakókat fölkísérni, hogy a lift ne romoljon el. Be voltunk osztva. Liftkezelői igazolványom volt már 1944-ben, mert Margit néni minket megtanított liftet kezelni, hogy ne kelljen a liftszerelőt annyit hívni. Mindenkit fölkísértünk, meg lehoztuk a liftet. De a Margit néni magát is beosztotta, mert amikor jött a nyilas, akkor a Margit néni körülnézett, s mondta, hogy gyerekek, be a liftbe. A liftnek volt alul egy ilyen másfél méteres doboza, ami lemegy a liftaknába. Annak is a hátlapját megcsinálta, hogy ki lehetett venni, s oda beültetett minket gyerekeket. És mondták, hogy milyen nehezen megy ez a lift. Majd megfulladtunk, úgy fogtuk a szánkat, hogy nehogy valami legyen. De mondom, ott nem gondolkodni kellett, ott ösztönösen kellett egész idő alatt cselekedni. A kapuban mindig állt egy fiatal Wermacht-katona, akit elneveztünk Matyinak. Csak ott állt, és nem eresztett be senki idegent, nem tudom, mit kapott parancsba. Amikor visszajöttünk, kerestük, hogy hol lehet, akkor mondták, hogy nemsokára rá, hogy minket elvittek, neki is el kellett mennie, és a Budapest-harc [lásd: Budapest ostroma] közben elesett. Nagyon sajnáltam, mert egy 21 éves fiú volt. És egy nagyon rendes fiú volt. Szorgalmasan jött minden nap, reggeltől estig ott állt, oda nyilas be nem jöhetett.

A Centropa archívumából

XIII. kerület, Bulcsú utca 21/b. - Dósai Istvánné

Néhány házzal odébb laktak a nagyanyámék, és nagy szerencsénk volt, mert az ő házukat jelölték ki csillagos háznak 1944 nyarán. És annak, aki nem volt zsidó, fölajánlották, hogy bárhová mehet, sőt még kaptak segítséget is, és elmehettek olyan lakásba, amit a zsidóknak el kellett hagyniuk. De érdekes módon, abban a házban nagyon sokan maradtak nem zsidók.   Anyám meg én odaköltöztünk az egyik szobába, és aki létezett a családból, az odajött, hogy ne idegenekhez menjenek. Így abban a lakásban lakott a nagymamám, mind a három lánya  (a férjek nem, mert azok elmentek munkaszolgálatra), azoknak az összes gyereke, plusz a nagybátyám, az Aladár felesége, az anyósa és a kicsi gyerekük, akit a saját szülőapja sosem látott, mert akkor született, amikor ő már rég munkaszolgálatos volt. Meg mi ketten anyuval. Tizenketten laktunk a háromszobás lakásban, mert összesen egy idegen hölgyet tettek még be hozzánk. 

Tovább...

Anyám és a húga, a Piroska megmaradtak, bár 1944-ben, a csillagos házban kaptak egy behívót, kellett menni az óbudai téglagyárba, és el is mentek. Vettek kabátot, bakancsot, valami élelmet. Anyu elég élhetetlen volt. Ő nagyon félt mindenféle akciótól, de a húga nagyon életrevaló teremtés volt. Utóbb elmondták, a téglagyárban olyan zűrzavar volt, olyan eszméletlen mennyiségű nőt meg öreget hívtak be, hogy nem tudták őket bevagonírozni, mert olyan kapkodás volt. Az anyám húga azt mondta: „Te, innét mi lelépünk.” Anyám nem mert, de a húga csak erősködött, és hazaszöktek. Hazajöttek a csillagos házba. Mi aztán rettenetesen izgultunk, hogy melyik szomszéd mikor jelenti fel őket. De nem jelentették fel. Ők így kimaradtak abból a vagonírozásból, ami egyébként ment Auschwitzba. Úgyhogy így az anyuék megmaradtak. Ahol mi laktunk, a csillagos házban volt egy nagyon helyes keresztény asszony, akinek volt egy tizenöt éves fia, aki, hogy úgy mondjam, nagy vonzalommal viseltetett irántam. És ez a srác a mi elhagyott lakásunkból, annak a spájzából, amit ott a nagymama begyűjtött ennivalót, ami elfért a két kezében, zacskókban, cipelte napokon keresztül nekünk, amíg be lehetett jönni a gettóba. Hozott be lencsét, feles sárgaborsót, hagymát, krumplit, mindent, amit ott mi 1944 nyarán begyűjtöttünk a nagymama levezénylése mellett, aki nagyon szigorú volt, mert nagyon beosztással kellett élni. Ez nagyon komoly segítség volt, mert gyakorlatilag azt jelentette, hogy mi ugyan borzalmasan éheztünk, de azért nem haltunk éhen, szemben nagyon sok időssel, aki éhen halt. Nagyon sokáig nem tudtunk ebben a lakásban lenni, mert amikor elkezdődött Budapest ostroma és a hozzátartozó bombázás, akkor az egyik bombázás során a mellettünk lévő ház, a Kisdiófa utca 5. kapott egy telitalálatot [A szovjet csapatok 1944. december 26-ára kerítették be a fővárost, Pest ostroma 1945. január 18-án, Budáé február 13-án ért véget. – A szerk.]. Ennek következtében a Kisdiófa utca 3. egyik lépcsőháza leszakadt. Akkor aztán ott mindenki úgy megrémült, hogy az egész ház leköltözött a pincébe. Egyébként az egész gettó a pincében élt. Mert nem is lehetett másképp. A pincében lent voltunk, vittük magunkkal, amit tudtunk az emeletről; és bár a másik lépcsőház ép maradt, de senki nem mert már felmenni az emeleti lakásokba, az állandósult bombázások, ágyúzás, belövések miatt. 

A Centropa archívumából

Oldalak