Reflexiók - Időrendben
Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!
2014. május 26., hétfő
Megszülettem 1932. január 14-én a Budapest VIII. ker. Rigó utca 3-ba. Ötéves koromban, 1937-ben költöztünk a VII. ker. Síp utca 23-ba, a Magyar Királyi Dohányjövedék épületébe, szolgálati lakásba, édesapám akkori munkaviszonya révén. Két lakás volt egymás mellett az I. emeleten, az egyikben mi laktunk négyen nővéremmel és szüleimmel, a mellette lévőben özvegy nagymamám és nőtlen fia, Mathia Károly, tanár nagybátyám. Innen jártam iskolába a Mikszáth Kálmán térre, a Sacré Coeur Sophianumba.
1942-től aztán 1944. november elejéig a soproni Orsolya-zárdában voltam internátusban. Itt értem meg a német megszállást (március 19.) és a nyilas hatalomátvételt is (október 15.) Azt kérdeztük, mi lesz most ezután? Idejön a háború, mondták. Vége lett a tanításnak, bezárták az iskolát, mindenki hazamehetett.
Itthon ért az a trauma, hogy kilakoltattak az otthonunkból, mert az a gettó területére esett. (Mi a Síp utcában együtt éltünk az ott lakó pajeszos, ortodox hívő zsidókkal, elfogadtuk őket, sem a családunkban, sem az iskoláimban nem volt ez beszédtéma.) Hivatalos kilakoltatással kerültünk a Károly király út (ma Károly körút) 24-be, a zsidó háztulajdonos elhagyott lakásába. Az ott maradt berendezést egy szobában összezsúfolták, és minket a nagymamámék holmijával együtt beköltöztettek.
Itt, ennek a háznak a pincéjében éltük át a csupa idegen „betelepítettel” együtt az ostromot. Két hétig éltünk december végétől az óvóhelyen, a pincében. Egymás melletti ágyakban feküdtek ismeretlen emberek. Nekem már csak egy nyugágynyi hely jutott, dunyhával bélelték ki. Víz, villany nem volt. Vízért a Madách házaknál lévő csaphoz jártunk ki. Az óvóhelyen mécses világított. Hogy elfoglaljam magam, a mamám megtanított kötni. Ócska pamutból pulóvert kötöttem. Mécsvilágnál. 1945 januárjában a születésnapomon az ünnepi ebéd lószívpörkölt volt. Az utcán lelőtt lóból hozta haza a mamám a vértől csöpögő szívet.
A pesti ostrom 1945. január 19-én ért véget (a gettót január 18-án nyitották meg). A pincében vérhasjárvány tört ki (tisztálkodási lehetőség csekély volt).
Felkészültek a lakásokba a lakók. A pincében az egyik férfi megszólalt: „Megjöttek az elvtársak!” („Ez kommunista” – suttogták az emberek.) Aztán jöttek a „tovarisok” (elvtársak) a pincébe, és az ott talált férfiakat elvitték „malenkij robotra”. (Édesapám nem került közéjük, csodával határos módon megmenekült, mert éppen akkor felment a lakásba borotválkozni.)
A gettóból felszabadult Kriegler úr, a lakás (ház) tulajdonosa visszakérte a lakását. Semmi szállítójármű nem állt rendelkezésre, ezért apránként hurcolkodtunk vissza a Síp utcai lakásba. Több hétbe került, mire visszajutottunk az otthonunkba. A Síp utca 23. számú ház és a lakásunk is bezárt volt a gettósítás idején. Az ablakok a légnyomások miatt ki voltak törve, fatáblákat csuktunk be a szimpla ablak mellé, hideg volt így is. (A sebesre fagyott lábamat hónapokig kezelték.)
Nagyméretű gyerekkocsiban nekem kellett visszatolni a tűzifát a lakásba. Megszólítottak az utcán, van-e még ebből, ahonnan hozom (azt hitték, loptam). A fát átvittem a teljesen üres háztömbben lévő lakásunkba, ahol a fürdőszobában raktam fel. Nagy kiabálással bejöttek a házba az orosz katonák, berúgták az ajtót, s miután sötét volt a becsukott fatáblák miatt, nem találtak rám, elmentek. Nagyon féltem, „csapot-papot” otthagyva szaladtam vissza a Károly körúti lakásba.
13 éves kislány koromban szembesültem a háború borzalmaival. A havas utcákon halottak feküdtek, polgári áldozatok, elesett katonák, döglött lovak. A halottakat a köztereken hantolták el ideiglenesen. Legmegdöbbentőbb az volt, amikor láttam, hogy társzekereken (nyitott platós lovas kocsival) hozzák el a Klauzál téren összegyűjtött, megmerevedett – és megfagyott –, gettóban elhunyt zsidókat. Meztelenek és kopaszok voltak. Békeidőben ez a látvány hasonló lett volna a kirakati próbababákhoz. Az elhunytak tetemeit a Dohány utcai zsinagóga kertjében temették el.
Engem akkor ezek az átélések szinte felnőtté tettek. Addigi életemet kettéválasztotta „ostrom előtt–ostrom után”-ra.
Kakukktojás vagyok a „csillagos házak” ügyében, mert nem voltam közvetlenül érintve. A zsidónegyedben éltem katolikusként. A háború borzalmai mindenkit sújtottak. Sohasem szabad ennek megismétlődnie.
2014. május 23., péntek
Ebben a házben már csak egyetlen lakó él a vészkorszak idejéből, egy idős hölgy, aki érintett volt az üldöztetésben. Nem szívesen beszél. Most is nagyon felkavarja, ha bárki szóba hozza az akkori "történéseket". Velem szóba állt, de nagyon szűkszavúan. Annyit mondott, hogy a férje elesett a háborúban, Ő pedig vidéken bujkált a sógornőjével. Ahogy Ő fogalmazott "semmi különös" nem történt. A szülei a gettóban élték túl a vészkorszakot. Ismét férjhez ment. Ebből a házasságból egy fia született, aki édesapjával 1956-ban Ausztriába emigrált. A hölgy itt maradt idős szüleivel. A fia jelenleg is Bécsben, két unokája Izraelben él. Most is nagyon fél, hogy megismétlődhetnek a 44-es események. Nézi a híradásokat. pl. a Szabadság téri szobor ügye is aggodalommal tölti el. Nem tudom, hogy élné meg, ha kitennénk egy sárga csillagot a házban.
2014. május 22., csütörtök
Én egy 82 éves asszony vagyok, a Holocaust túlélő tanúja, aki a vészkorszak idején 12 éves lányka volt. Nézegettem a reflexiókat és láttam, hogy senki sem írt a fenti csillagos házakról semmit. Így aztán, bár még hetven év után is nagyon fáj a szívem az emlékektől, nekifogok és írok róluk. Ami eszembe jut…
1938-ban, hat éves koromban, költöztünk a 76. sz. házba a magas földszintre, ahol anyukám nagybátyja is lakott az épület legszebb lakásában, mi a mellettük levő lakásba kerültünk. Szüleimmel együtt nagyon boldogan éltünk itt, nekem először az életben lett külön szobám. Hárman laktuk a két szoba összkomfortos lakást, nagyon kényelmesen. Hamarosan megbarátkoztunk a ház szinte minden lakójával, sőt a szomszédos 78. sz. házban lett a legjobb barátnőm – Róbert Magda (Madó volt a beceneve). Ez a kis ház a mi házunkkal egy telken épült, csak az épületek mögött létesült kerítés, mert Madóék hátsó udvara egy építőanyag lerakat volt, tekintve édesapjának építész foglalkozását. A kis családi házban három generáció lakott együtt: a nagymama, a szülők és a három gyerek, Laci, Misi és Madó.
A vészkorszak kezdetétől ez a harmónia hamar elpárolgott, minden megváltozott. Nemcsak sárga csillag került mindkét ház kapujára és persze ránk, emberekre is, ha az utcán jártunk, hanem a keresztény családok elmentek a házból, (csak az elég rendes házmester család maradhatott), viszont nagyon sokan költöztek hozzánk, zsidók akiknek korábbi lakása nem csillagos házban volt. A mi lakásunkba beköltöztek anyám idős szülei, két húga, apám húga férjével és internált testvérének két kicsi gyermekével. A házba költözött a Hoffman család, akik szüleim barátai voltak, a Stern család Róberték és ezen keresztül sokunk barátai és még mások, akikkel a ház lakói baráti, vagy rokoni viszonyban voltak (pl. a közeli Faragó pékség tulajdonosai). A ház kényelmesen lakott, középosztálybeli polgári családok otthonából többé-kevésbé összetartozó zsidó családok zsúfolttá vált lakhelye lett. Naphosszat zárva tartották az épületeket, ez volt a törvény, csak meghatározott órákban mehettünk az utcára. Szüleim jó barátságban voltak a sarki fűszeressel, aki segített rajtunk és hetenként kétszer beadott a zárt házba részünkre egy nagy élelmiszer csomagot, holott már városszerte hatalmas volt a szükség. Akadt hát, néhány emberséges keresztény ember.
A sok-sok lakó között számos 12-15 év közötti kamasz gyermek akadt, akik majdnem, hogy örültek ennek az összezártságnak. Egész nap szórakoztattuk egymást, hogy ne legyünk kétségbeesett anyáink terhére, többnyire értelmes játékokkal, memória játékokat játszottunk, érdekes kártya-játékokat, megbeszéltük az olvasott könyveket, ping-pongoztunk, bajnokságok is voltak, stb. Az egyik fiatal, aki később író lett, egy nagyon jó ábrázolást írt a ház lakóinak együttéléséről. Mi Madóval készítettünk egy „Vigasztaló” című újságot, igaz, hogy csak egy példányban, de ez körbejárt a lakók között. Sajnos, csak egyetlen számra telt erőnkből. Persze, mi gyerekek is teljesen átéreztük szörnyű sorsunkat, de igyekeztünk ezt palástolni a felnőttek előtt. A férfiak, vagyis apáink majdnem mindannyian már régen munkaszolgálatosokként szolgáltak az ország különböző pontjain, vagy Ukrajnában, a fiatal férfiakat, a gyermekek idősebb testvéreit ekkor kezdték el bevinni munkaszolgálatra. A felnőttek hangulata ennek megfelelően szomorú volt, de ők meg a gyerekek kedvéért tartották magukat.
A házunkkal szemben volt a Szeretet kórház, melyet zsidó alapítvány tartott fenn. A német Luftwaffe rekvirálta a kórházat sebesültjei részére. A könnyebb sebesültek egész nap az ablakokban lógtak, mint a szőlőfürtök és legtöbbször énekeltek, miközben az utca nem túl nagy forgalmát figyelték. Dalaik közül leginkább az „Érika” című, akkor nagyon divatos, a nácik kedvencévé vált katonadal dívott, sokszor ezt kellett hallgatnunk majd egész nap. Elképzelhető, hogy milyen hatással lehetett ez az amúgy is rettenetes hangulatban levő zsidó környezetre.
Október 22.-én a zsidó nőknek negyvenéves korig jelentkezniük kellett a közeli KISOK pályán. Ide kellett bevonulnia, többek között anyukámnak és egyik húgának (kisebbik húga súlyos szívbetegként, nem ment el) és velük együtt a házban lakó szinte valamennyi nőnek. Egész nap zuhogott az eső és ők a szabad ég alatt álltak, amíg mindenkinek ellenőrizték az igazolványát. Anyám néhány nap múlva lett negyven, őt elengedték, de testvérét ott tartották, elvitték és többé nem jött haza. Alig egy héttel később közölték, hogy másnap minden lakónak el kell hagynia az otthonát, deportálnak minket. Anyukám összekészített úti csomagokat, némi meleg ruhával és kevés hideg élelemmel. Nekem egy kis bőröndöm volt. Nemcsak a mi két házunk, hanem a közelben levő minden csillagos ház kapott ilyen értesítést. Másnap reggel jött egy nyilas különítmény, fekete egyenruhás, fegyveres férfiak, lakásról lakásra járva ellenőrizték, hogy mindenki elhagyja-e az otthonát és utasítottak mindenkit hogy az utcán levő egyre nagyobb sorba beálljanak. Nagyszüleimnek, beteg nagynénémnek megengedték, hogy a házban maradjanak, nem a lakásunkban, hanem egy, a házmester-lakás melletti, alagsori szobában, mondván, hogy értük később jönnek. A Beifeld házaspár (nagybátyámék), amikor a nyilasok elindultak gyalog a lépcsőn felfelé, beszálltak a liftbe és felmentek vele a padlásig, ahol elrejtőztek. Bár a nyilasok ott is körülnéztek, nem találták meg őket és túlélték a szörnyűségeket. Minket, többieket elindítottak az Óbudai Téglagyár felé, ez volt a zsidó lakosság elosztó helye deportálásuk előtt. Én egész úton anyukámat figyeltem rettegve, mert a lábai normál körülmények között is nagyon fájtak, hát még, ha ilyen hosszú utat kellett gyalog megtennie. Néha lövéseket hallottunk és mondták, hogy a nyilasok olyanokat lőttek le, akik nem bírták a menetelést. A városban az út mentén sokan álldogáltak és nézték a zsidók szomorú menetét: csupa nő, öregember, beteg és gyermek volt látható a sorban, bekiabáltak nekik mindenféle ronda, szennyes dolgot, mindezt a sok szerencsétlen embernek, akiknek amúgy is borzalmas volt ez a megpróbáltatás.
Innen kezdve egy másik esemény sorozat kezdődött életemben, ami nem kevésbé szörnyű, nagyon nehéz és bizony - felejthetetlen. Szüleimet, mindkettőjüket elpusztították.
A mi csillagos házunk történetéhez hozzá tartozik még, hogy lakásunkat – több lakáshoz hasonlóan - néhány nappal elvitelünk után átadták egy nyilas családnak, kik így aztán beköltözhettek egy kellemes, mindennel berendezett és ellátott otthonba, a tőlünk elvett otthonba. Nem sokáig élvezhették azonban ennek az otthonnak minden szépségét és kényelmét, mert hamarosan oldalról akna-találat érte a ház magasföldszintjét, pontosan a mi lakásunk nagy részét. A nyilas lakásbitorlók természetét jól mutatja, hogy amikor felszabadulás után felkerestem összedőlt, elárvult otthonunkat, azt kellett látnom, hogy a nyilas beköltözők minden egyes szekrényre, polcra, bútor-darabra ráragasztottak egy-egy cédulát, melyre ráírták a nevüket és azt, hogy pl.” X.Y. tulajdona.” Ez jelzi, hogy beköltözéskor meg kellett erősíteniük önmagukban azt a rendkívüli érzést, hogy ez a sok minden most már az övék.
Kis Pál fényképész munkaszolgálatban és a bujkálás idején írt naplójának részletei, 1944.
Forrás: MILEV
„1945 februárjában, nem sokkal a felszabadulás után találtam meg Édesapám, Kis Pál budapesti ismert fényképész naplóját, amelyben leírta a történéseket, gondolatait és érzéseit 1944 október közepétől kb. másfél hónapon keresztül.
[…] Érezte a közelgő véget, amely hamarosan bekövetkezett. Egy razzia alkalmával elfogták őt Édesanyámmal együtt – hiába voltak keresztény irataik, férfiaknál nem csak a papírokat vizsgálták meg a nyilas pribékek. Decemberben deportálták őket az utolsó vonattal, amely ki tudott utazni Budapestről az orosz gyűrű bezárása előtt Németországba, ahonnan sem ő, sem Édesanyám nem tértek vissza. Haláluk napja és körülményei nem ismeretesek, sem egyéb megbízható hírt nem kaptam róluk.
Mivel a naplót a munkatáborban kezdte írni, az első lapokat és rajzokat w. c. papírra írta-rajzolta, mert más nem volt. A betűk aprók és zsúfoltak, a papír elsárgult. Az olvashatóság megkönnyítésére felnagyítottam az írást és legépeltem.
Sopronyi Sosanna
Szül. Kis Marianne
Ramat-Gan, 1992. január”
„Október 20-án reggel nagy lármára kiabálásra ébredtünk: »Minden férfi le az udvarra! Sorakozó 3 napi élelemmel, pokróccal. Lázas beteg fennmarad.« […] Perceken belül lent kellett lennem. Szegény feleségem közben állította össze a hátizsákot – sajnos percek álltak a rendelkezésére – meglehetősen hiányosan. Gyerekeimtől el se búcsúzhattam. A nagyobbik lányom lekísért az udvarra, én mosolyogva intettem Istenhozzádot, míg ő sírásra görbült szájjal intett vissza.
Steiner Gyuri barátom a házból csak a Tattersálig volt velem, aztán mint romtakarítót elkommandírozták, azóta se láttam.
Dél tájban Tattersálból megindult a szomorú menet a Ferihegyre. […] Másnap szombat de. útnak indítottak bennünket Pest Szt. Imrére – cca. 10-15 km út – ha elgondolom, Pesten is villamosra szálltam Király u. és Rákóczi út közötti távolságra is. […] 4 napig tartózkodtunk itt […] Következő nap kivonultunk Vecsés határába árkot ásni […] Munkába menet vagy jövet állandóan súgtam-búgtam össze bajtársaimmal a szabadulásról, bármi áron, bármi módon menekülni a pokolból, a deportációból. […]
Nov. 1-je, születésem napja, ma vagyok 54 éves és itt állok egész nap a földmunka mellett […].
Egy este, ahogy megérkezett a szomorú sereg, sorba állítottak és elindítottak teljes felszereléssel és lapáttal, ásóval Szt. Imrétől, Szt. Lőrincen, Kispesten keresztül az Üllői úton a Ludovikáig… […] Hajnalban ott voltunk a Ludovika kertjében […] Hatalmas nagy udvar volt, bementem egy-két helyiségbe […] engem csak a kijárat érdekelt. Kijárat azonban csak egy volt, ahol bejöttünk, odáig somfordáltam és kinéztem az utca felé. A fegyveres kapuőr nagy beszélgetésben volt […] én pedig óvatosan kilépkedtem, jobb felé véve utamat. […] Bátran lépegettem 10-15 lépést, akkor pillanatra megálltam és visszanéztem […] egészen lehiggadtam, kint voltam!
[…]
Az üzletek még zárva voltak, végigmentem az Üllői út pár mellékutcáján természetesen közelítve az otthon felé […] az Orczy út felé villamosra szálltam – átszállóval jöttem a Keleti felé, onnan a 46-osra, majd a 10-esre szálltam. A villamosból figyeltem a kapunkat. A csillagos házak kapui mind zárva vannak. Haza nem mehettem, de nem is lett volna tanácsos.
És valami mégis húzott hazafelé, ösztönösen, szinte tudat alatt. A tízes ott siklik el a kapunk előtt. És a villamosról állva néztem a cégtáblámat a vékony betűs, elegáns, minden feltűnést kerülő feliratot: »fotó Kis Pál«, és láttam a kirakat képeimből is párat… Aztán elsiklott a villamos és vitt tovább tevékenységem színhelyéről, ahol 27 évet dolgoztam kora reggeltől késő estig […].
’44. nov. 23.
[…] Közel második hete lakom a Sanyi öcsém műtermében – fotó szaküzlet a Körúton, a galérián van a műtermi rész, ez a lakosztályom nekem és a három testvéremnek, akik ügyesen balanszíroztak és nem hagyták magukat a hordáktól elhurcolni, elhajtani, mint egy buta barmot. A Király u. 51-es ház pápai védettséget kapott. Feleségem nagyon el lehet foglalva, szegény, cca. 30 lakó van beutalva a lakásunkba.
Védett ház és én mégse érzem megvédve a bennlakókat… Féltem a feleségemet a nyilas hordáktól. […] Amikor a Szálasiék átvették a hatalmat […] velem egy házban lakó asszonynak a vállába lőttek az ablakon keresztül. Feleségem és én a nálunk lévő pénzt és a jegygyűrűinket úgy mentettük meg, hogy felmenekültünk a padlásra egy néhány a házban lakóval együtt. Szerencsére nem találtak meg bennünket, bár oda is utánunk jöttek. Egy asszonynak csak nagy könyörgésre nem vágták le az ujját, mert nem jött le a gyűrű róla.
Nov. 28.
[…] Tegnap nem mehettek ki az utcára a zsidók – a kapuk egész nap zárva voltak előttük. Most összeköltöztetik őket – a Klauzál téri csarnokot kiürítették, abba zsúfolják őket batyuval a hátukon… […] Gettóházakat jelölnek ki részükre, ahol meghúzhatják magukat.
[…] van sveici védőlevelünk, de nem mentünk kijelölt házba. Épp ma hallottam, hogy ezeket kiszállítják Németországba, jó lesz nekik túsznak a csereakciókhoz. A lakásunk gettóház, de oda sem megyünk vissza – a műtermünk, lakásunk, huszonhét év verejtékes munka eredménye: közpréda. Én és a feleségem az egyik öcsém jóindulatából üzletében lakásában megbújunk. Keresztény iratokkal próbálunk lakás után nézni mint menekültek.
Dec. 2.
Minden rossznak egyszer végének kell lenni. […]
Befejezetlen”
Édesanyám a háború alatt ebben a házban lakott, bár egy ideig első férjének rokonai bújtatták. Én néhány évvel a háború után születtem a Rózsa utca 29-be. A lakók nagy része az ötvenes években is zsidó volt, amit persze akkor még gyerekfejjel én nem érzékeltem, de később már tudtam. A ház lakói közül emlékszem egy sor zsidó családra, Heiman Marcellre és feleségére, Friedékre, Kornisékra, Böhmékre, Feldmanékra, Kutasékra. Azt persze nem tudom, hogy közülük kik vészelték át a háborút a házban, anyámon kívül kik voltak a csillagos ház lakói.
2014. május 20., kedd
Még nem voltam egészen hat éves, mikor ebbe a házba költöztették a családunkat a korábbi lakhelyünkről, a Király u. 85-ből. Az csak csillagos ház volt, ez már ekkor - ha nem tévedek - "védett" ház, vagyis a nemzetközi gettó része. Az itt lakók valamelyik semleges állam védlevelével rendelkeztek, nekünk svájci volt, plusz tartaléknak még spanyol is. Én nővéremmel együtt később érkeztem ide, mint a szüleink, mivel közben a Kálvin-téri református otthonban rejtőzködtünk, diakonisszák oltalma alatt. Itt, a Katona József utcában nagyom össze voltunk zsúfolva, több család egy lakásban, előzőleg a ház aládúcolt pincéjében húzódtunk meg. Nekünk az volt a szerencsénk, hogy a házban lakott Lányi Viktor, szüleim jó barátja, ismert zeneszerző, kritikus, műfordító, napközben az ő lakásukban tartózkodhattam. (Ő nem volt zsidó). Bámultam kifele, és láttam a gyalogmenetet. Annyira emlékszem, hogy zilált öltözetű, gondterhelt tekintetű emberek csoportja vonult egyenruhások kíséretében. Mellettem egy felnőtt néni, talán alkalmazott, mondta, hogy "viszik őket Németországba". Persze nem tudtam milyen szörnyűségről van szó, és nem emlékszem, hogy megijedtem volna, szerencsére nem tudhattam, hogy rám is ez a sors leselkedik. Egy ideig ágyúzást is lehetett hallani. Utólag raktam össze, hogy ez a szovjetek első, rosszul időzített és balvégzetű előnyomulása volt Budapest felé, amelynek során Vecsésig jutottak, de a németek visszaverték őket. Emlékszem egy nagy, átfogó "razziára". Rendőrök és nyilasok vettek benne részt. Utóbbiak vezetője fontoskodva közölte, hogy a svájci menlevelet nem fogadják el. Lekísértek a Szent István parkba, ahol csoportokra osztva órákig ácsorogtunk. Egy csoportot munkaszolgálatra küldtek, a másikat a téglagyárba, mi végül egy újabb, még zsúfoltabb védett házba kerültünk, a Návay Lajos (ma Budai Nagy Antal) utcába. Ott vészeltük át az ostromot.
A II. Világháború, a német megszállás a nyilasuralom, valamint a háború befejezésével kapcsolatos egyes események már elmúlt és közelgő 60-ik évfordulói alkalmából az elfelejthetetlen momentumok között felidéződnek az emberben a megmenekülés pillanatai.
Az. 1942. januári délvidéki vérengzést követően, szüleink elvesztése után - számunkra már ez is egy megmenekülés volt - öcsém Szarvasi nagynénénkhez került, engem pedig a Budapesti rokonok vettek magukhoz. Apai nagybátyánk - akinek családjába én kerültem és aki egyben a gyámunk is lett - három fiával élt a pesti bérhaz egyik földszinti kétszobás lakásában. A legidősebb fiú ekkor már munkaszolgálatosként a II. Magyar Hadsereggel az orosz fronton volt és később -
megszámlálhatatlan társával együtt - ott is vesztette életét. A másik két fiú az éppen időszerű kötelezettségeinek megfelelően hol munkaszolgálatban, hol a leventéknél teljesíttete a "haza iránti" kötelezettségeit, míg a szüIők egy - a lakásból nyíló - kis szatócs üzletet tartottak fent a folyamatosan változó létszámú - és most már velem is kibővüIő - család megélhetésének biztosítására.
Az 1944. március 19.-i német megszállás után az üzlet még egy ideig működött, majd a házat csillagos háznak jelölték ki és az üzletet is be kellett zárni. A házból sokan - akik nem vállalták a megbélyegzettséget - azonnal elköltöztek és sokkal többen - természetesen zsidók akik nem csillagos házban laktak és ezért el kellett hagyni eredeti lakhelyüket - eköltöztek oda ahol helyet találtak vagy ahova befogadták őket. Így költözött hozzánk a nagybátyám sógornője. A két unokabátyám ekkor már folyamatosan munkaszolgálatban volt és így a lakásban négyen laktunk.
A nyilas hatalomátvételt követően egy őszi napon - hat éves elmúltam ekkor - fegyveres nyilasok csengettek a zsidó lakásokba és közölték, hogy mindenki vegye magához legszükségesebb holmijait és a meghatározott időn belüI vonuljon a ház udvarára. A megadott határidő letelte után 50-60-an - öregek, fiatalabbak, gyerekek - gyűltünk össze kézicsomagjainkkal az udvaron. A nyilasok a magasföldszint kőpárkányaira könyökölve fogták ránk fegyvereiket s mi feltartott kezekkel álltunk és vártunk ...
A várakozás közben érkezett haza a ház egyik lakója Szíbenliszt Nándor nyugalmazott alezredes aki - mint ilyen - már állandóan civilben közlekedett és aki már évtizedek óta a ház lakója volt és az után is az maradt, hogy azt csillagos - zsidó - háznak jelölták ki. Értetlenül nézte a felfegyverzett nyilasokat és az udvaron feltartott kezekkel álló, menetkész csoportot. Az egyik nyilas hozzálépett, igazoltatta s miután meglátta kivel van dolga meglepve és nagy tisztelettel tovább engedte.
Az alezredes úr hang nélküI távozott harmadik emeleti lakásába és mi vártunk tovább ....
Nem sokkal később Szíbenliszt úr ismét megjelent. Ezúttal már teljes katonai díszben, összes kitüntetéseivel a mellén a nyilasokhoz lépett és az akció igazolására magyarázatot, írásos utasítás vagy parancs bemutatását kérte. A nyilasoknál ilyen nem volt és ezért magyarázkodni próbáltak amit Ő természetesen nem fogadott el és kiparancsolta őket az épületből, minket pedig visszaküldött a lakásainkba.
Hogy mitől is menekülhettünk meg azt akkor még csak sejthettük, a valóságot csak később tudhattuk meg ...
A gyermektelen Szíbenliszt házaspár - aki nekem akkor és a felszabadulás után még sokáig "alezredes bácsi" és Ilus néni volt - nem csak ez alkalommal hanem az egész vészkorszak alatt igyekezett segítséget nyújtani az üldözötteknek. Miután a rádiókat be kellett szolgáltatni tájékoztatást - és ezzel bíztatást is - adtak a legfrissebb hírekrőI, eseményekrőI, megengedték a lakásukban levő telefon használatát, mentették - a pincében elásták - a rájuk bízott értékeket és végig bátran, emberhez méltóan viselkedtek.
A felszabadulás után az 50-es években Ők is automatikusan a kitelepítendők listájára kerültek. A ház egykori zsidó lakossága ekkor írásos beadvánnyal fordult a politikai szervekhez és az előbbiekben leírtakra való tekintettel kérte a Szíbenliszt házaspár mentesítését. A kérésnek az illetékes szervek eleget is tettek és Szíbenliszték ezután évekig - talán halálukig is - a lakásukban maradtak.
Cselekedeteik alapjan rászolgáltak az elismerésre és arra, hogy az utókor emlékezetében megmaradjanak.
A történet azóta számtalanszor felidéződött a családban, az ismerősök és főleg a résztvevők között de leírására és közreadására - sajnos nagy késéssel - csak most került sor.
A VI. Eötvös utca 24. alatti csillagos ház egykori lakói közüI bizonyára még többen is élnek én azonban csak egy lakótársat találtam meg aki velem együtt részese volt a történteknek és éveken át Szíbenliszték szomszédja volt a Ill. emeleten. Fogas Józsefné (sz: Molnár Kató Budapest, 1136 Raoul Wallenberg u. 11.) is megerősíti az általam leírtakat.
Budapest, 2005. aprilis.
2014. május 19., hétfő
1944. október 15-t követő napon menekültünk el édesanyámmal a Népszínház u. 22-ből, ahol születtem. Másnap minden nőt elvittek a nyilasok, akik közül senki sem jött vissza. Kutatásaink szerint Bergen-Belsenbe kerültek.
A mai napig kísértenek azok a szörnyű napok, a félelem, a rettegés. Október 15-én a házba bejövő és zsidókat kereső nyilas katonákat, akiket német katonák kísértek, az egyik volt szomszédunk igazította el (a nevét megjegyeztem, ma is tudom), arról, hogy melyik lakásban laknak zsidók.
Íme egy leírás a Perczel Mór utca 4-ről, ahol lakom. Itt a mi lakásunkban és a szomszédéban élt az eredeti tulajdonos, Grauer Vilmosné, aki Grauer Vilmos ecetgyáros felesége volt és akinek az apja, biz. Herzmann építette az egész házat. A háborúban állítólag 5 zsidó család lakott a mi lakásunkban.
A korábbi tulajdonos mesélte ezeket nekem és most rákérdeztem nála a részletekre. Az alábbi dokumentumot küldte nekem:
Perczel Mór utca 4.
… Varga Józsefné személyében mellém szegődött a szerencse. Vargáné 1944 április 1-től, mint házmester költözött a házba. Az épület történetéről így mesélt:
Az épületet özv. Grauer Vilmosnénak építette Herzmann (Bertalan). Özv. Grauerné a III. emeleten lakott, ecetgyára volt a Rákóczi út 49-ben.
Az I. emeleten Lakatos Géza vezérezredes, miniszterelnök élt feleségével, nővérével és Ragályi Elemér sógorával. A nyilasok az épületre kitették a sárga csillagot, még Lakatosék ott-tartózkodása alatt.
A II. emeletet Erdély Zsigmondné lakta Aurél fiával és annak családjával. Az Agrár Industria Vállalat tulajdonosai voltak. A Vállalat irodája is a lakásban volt. A Katonai Ellenállási Mozgalom egyik találkozóhelye Erdélyék lakásában volt. Tartsay Vilmost és Kiss Jánost több alkalommal látták ott.
Özv. Grauer Vilmosné a nyilas Hain Pétertől menlevelet kapott és a ház sárga csillagos ház lett. Özv. Grauerné lakásában elhagyott és elárvult zsidó gyerekeket gondoztak. Dr Dobi területi tisztiorvos tífusz-megbetegedést jelző igazolványaival a nyilasok zaklatásait tudták csökkenteni. Raul Wallenberg svéd követségi titkár pedig élelemmel segítette a házba menekített gyermekeket.
1944 karácsony éjszakáján a nyilasok el akarták hajtani a gyermekeket, de Vargáné kikönyörögte magát a házból és elfutott az Október 6. utcában lévő német parancsnokságra. Onnan – könyörgésére – egy Kurt nevű SS-őrnagy vele visszament a házba és a nyilasokat kizavarta a házból. Igy a gyermekek megmenekültek.
A házra több bomba is esett, de nem robbantak fel, így jelentős kár nem történt.
Az elbeszélésből megtudtam, hogy özv. Grauer Vilmosnét és fiát a menlevél ellenére a nyilasok kivégezték.
1945 január 18-án az oroszok a házat elfoglalták és a házban lakók részére a háború vihara lecsendesedett.
Az ingatlan tulajdonosai:
1900-ban a magyar Királyi Államkincstár
1912-ben Herzmann Bertalan és neje
1928-ban dr Grauer Vilmos
1937-ben özv. Grauer Vilmosné
Végh Tibor
A Dob utca 52. sz. házban lakott édesapám, Nádor (Neuman) Imre. Innen kezdődött több évig tartó meghurcoltatása. 1940. szeptember 1-én innen ment Vácon keresztül Erdélybe munkaszolgálatra, ahonnan 1941. március 31-én szerelt le. A szabadság nem tartott sokáig, 1942. május 1-én szintén Vácon keresztül Ukrajnába vitték, ahonnan 1944. március 27-én Magyarországon keresztül Mathausenbe vitték. Ott szabadult fel 1945. május 5-én, Budapestre 1945. augusztus 31-én érkezett. Mint látható, életéből 4,5 évet vett el a történet. Ezt eddig is tudtam, de most, hogy ezt leírom, elborzadok.