Reflexiók - Időrendben

Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!

2014. május 12., hétfő

VII. kerület, Wesselényi utca 69. - Judit Gervai

Itt lakott 1944-ben Zelovits Jenőné.

VI. kerület, Izabella utca 52.

1944 kora ősz, VI. Izabella utca 52. sz. csillagos házban sok átélt viszontagságok egyik epizódjának története:

Ebbe a bérházba 1938-ban, 11 éves koromban költöztünk szüleimmel és nővéremmel. A lift nélküli, körfolyosós házban általában alsó középosztályhoz tartozó, inkább szegénynek mondható emberek éltek. Koromnál fogva csak részben érzékeltem a közelgő veszélyt, sőt tragédiákat. De eljött 1944. márc. 19-e, amikorra időközben felcseperedtem – jóllehet ez az időszak sem volt már egy gondtalan tini-kor, sőt inkább nevezhető egy ellopott, ellehetetlenített fiatalságnak mindaz, ami megelőzte és majd ami követte ezeket a napokat. Emiatt a mai idős napjaimig hiányérzetem van.

Tovább...

Miután az Izabella utca 52-ben laktunk – közel az Andrássy úthoz -, aznap összeszorult torokkal, teli félelemmel, saját szemünkkel láttuk, hogy vonultak a német tankok és harckocsik a Hősök tere felé. Majd a fegyelmezett menetoszlopokban német indulók kíséretében a csattogó csizmájú katonák sokasága masírozott. Hátborzongató volt. Otthon voltam, nem volt tanítás.

A helyzet napról-napra rosszabbodott. Ha jól emlékszem, még áprilisban rendelték el a csillagos házak létrehozását. Ez azt jelentette, hogy minden 10.-20. házra került rá a csillag, aki nem ilyen házban lakott, annak 2-3 napon belül el kellett hagynia otthonát és egy kijelölt házba valahogy bekéredzkedett. Persze a csillagos házakban lakó keresztények is sürgősen elhagyták lakásaikat, csakhogy ők válogathattak a berendezett, jobbnál jobb zsidó lakások között és ők vihették összes holmijukat.

Ha ezt szerencsének lehet nevezni, az Izabella u. 52-ből csillagos ház lett. Csakhogy lakásunkba további három családot kellett befogadnunk, meg még egy 80 éves nagymamát, aki egy kis motyóval érkezett hozzánk. Elképzelhető, hogy egy kis fürdőszobával és egy konyhával ennyi ember milyen állapotok között élt. Közben rendszeres volt a légiriadó. Ennivalónk alig volt, a kijárási tilalom miatt a pár óra alatt, amíg kimehettünk, megrohanták a gyér ellátottságú üzleteket.

Akkoriban még a házmester rendszer működött. Szolgálati lakás ellenében ezek felügyeltek a házirendre, takarítottak, stb. Na mi egy abszolút rossz indulatú, sőt az átlagosnál is antiszemitább, kegyetlen házmester házaspárt fogtunk ki, ez volt az egyetlen árja család a házban, akiknek feladatává tették a zsidók elleni szankciók betartásának szigorú ellenőrzését és feljelentési kötelezettséget írtak elő számukra. Ezek már csak félelemből is túlteljesítették a szükségest. Miután a házmester volt a házparancsnok, ha valami közlendője támadt, mozsárral kolompolt: erre mindenki kirohant a lakásból. Egy október végi vagy november eleji délben is hallottuk a kolompszót. Amikor kimentünk meghallgatni, láttuk, hogy az udvart ellepte egy nyilas kommandó raj, akik azt parancsolták, hogy most azonnal csomag nélkül mindenki jöjjön le az udvarra kabátban. Mi, mint a birkák - a hozzánk tartozó 6-7 hetes pólyást és egy 1 éves kisgyereket magunkhoz véve - tettünk eleget a parancsnak ellenszegülés nélkül, csak úgy, mint a ház összes többi lakója. Mikor összegyűlt a háznép, a nyilasok közölték, hogy elvisznek bennünket. Hogy hová, azt nem mondták, de a kapukulccsal volt bezárva, nehogy valaki kiszökjön. Mikor a lakások ajtaját magunk mögött nyitva hagyva már menetkészen álltunk, akkor hangzott el az elhíresült mondat:  „ENGEDHETEM IKET?” kérdezte a házmester, majd kárörvendve kinyitotta a kaput és a ház lakóit kihajtották az utcára. Lehettünk vagy 150-200-an. Rövidesen láttunk más hasonló csoportokat is, majd ezeket egyesítve egy hosszú menetoszloppá váltunk. Kétoldalt fegyveres nyilas suhancok kísértek, ránk tartva a puskájukat, majd kiadták a vezényszót: Éljen Szálasi! Így meneteltünk hosszasan feltett karokkal, míg kiderült, hogy az úticél a Tattersahl (Ügetőpálya), ami a Keleti pályaudvar háta mögött volt. Alkonyatra értünk oda. Ez egy hatalmas, több ezer embert befogadni képes, üres terület volt, közel a Keleti és a Józsefvárosi pályaudvarhoz, innen szállítottak volna el másnap vagonokban. Ki tudja hova?

Eljött az este és az éjszaka, mindenki a földön ücsörgött Isten szabad ege alatt, teljesen összezsúfolódva, étlen-szomjan, felszerelés nélkül dideregve. Sírás-jajgatás, félelem mellett a legszörnyűbb emlékem erről az éjszakáról az, hogy egyszer csak mellettünk egy rokon epilepsziás rohamot kapott. Ezt nem részletezem, de ilyet én még sohasem láttam. Akkor értettem meg, hogy őt miért nem vitték el munkaszolgálatra. A reggelt összetörve, összefagyva értük meg, amikor elterjedt a hír, hogy elengednek bennünket, mindenki mehet haza. Szinte hihetetlen volt, de mégis így történt. Utólag értesültünk arról, hogy a több ezer embert érintő, vélhetően bevagonírozás céljából összegyűjtött zsidót Wallenberg közbenjárása mentette meg. Újra hazakecmeregtünk az Izabella utcai csillagos házba.

Ezután az eset után – de előtte is még sok izgalmas eseményt és halálfélelmet éltünk át. A 21 éves nővéremet e házból kilépve nyilas pribékek hurcolták el és soha többé nem láttuk.

A várva-várt felszabadulás csak óriási megkönnyebbülést hozott, de a lelki sérülésektől nem tudok szabadulni, sőt, minél idősebb vagyok, annál fájóbb ez az egész lidércnyomás.

Ma az ún. „szabad Magyarországon” az utóbbi időben egyre erőteljesebben visszatérnek az ordas eszmék, állandóan történik olyan esemény, ami a fájó sebeket felhasogatja. Részemről sokszorosan előálló félelmek és a jövőt illető rémképek, a múlt ködösítése miatt. Csak a valóságot tükröző, őszinte oktatási rendszer tudna a jelen és a jövő generációk fejében rendet teremteni. Még a töredékétől is féltem a családomat annak, amit én a múltban átéltem.

VI. kerület, Csengery utca 54. - Judit Gervai

Itt lakott 1944-ben Fuchs Győzőné (Edit).

VI. kerület, Rippl-Rónai utca 28. - Judit Gervai

Ide költözött (1944. június 21-én?) Nádor Kató a Szondy u. 90-ből.

XIII. kerület, Hegedűs Gyula utca 3. - Judit Gervai

Ide költözött (1944. június 21-én?) Torrel (Forrel?) Lászlóné a Bulcsú utca 1-ből.

2014. május 09., péntek

VII. kerület, Király utca 85. - Osváth János

Ötéves koromban ide voltam telepítve szüleimmel, nővéremmel együtt. Igen élesek az emlékeim arról az időről. A későbbi ún. nemzetközi gettóban töltött hetekkel összehasonlítva viszonylag jó körülmények voltak. A nagypolgári lakások többségének főbérlői zsidók voltak, és az ő rokonaik költöztek be, hozzánk hasonlóan a nem kijelölt házakból. Sok később ismert személy is volt a lakosok között, gondolom, hozzájárulásuk nélkül nem nevezhetem meg őket. Mi, kisgyerekek persze sokáig nem fogtuk fel a veszélyt és remekül szórakoztunk. A felnőtt "nénik" pl. gyerekzsúrokat rendeztek nekünk. A viceházmester és a házmester korrekt és kedves volt hozzánk, de néhány nem-zsidó őslakó teljesen elzárkózott. Valamikor nyáron, vagy talán már ősszel egy éjszaka egy orosz bomba eltalálta a házat, megrongálva a háztető, a padlás egy részét és néhány felső emeleti lakást.

Tovább...

A Szálasi-puccs után röviddel - azt hiszem, hogy pontosan egy nappal - egy szedett-vedett, egészen fiatal suhancokból álló nyilas társaság berontott a házba, a zsidókat üvöltözve leparancsolták az udvarba, és elhajtották őket egy Kertész-utcai (akkor Nagyatádi Szabó utca) pincébe,vagy szuterénbe. Mi anyámmal és még néhány emberrel valahogy ott maradtunk. Az elhurcoltakat huszonnégy óra múltán hazaengedték, értéktárgyak fejében. Komoly bántódásuk állítólag nem esett, bár én néhány emlékfoszlány alapján arra következtetek, hogy két nőt megerőszakoltak. Szóval ez még csak az előszele volt a későbbi gyilkos razziáknak.

Családunkkal rövidesen elhagytuk a csillagos házat (bujkálás, majd ú.n. védett ház, végül a felszabadulás). Utána egy időre visszaköltöztünk az ostrom alatt több tüzérségi találattól félig romossá vált Király-utcai házba. Akkor még nem voltak közmű-szolgáltatások, mikor már enyhült az idő, az asszonyok a körfolyosón romos téglákból, vasrostélyokból ügyesen összetákolt nyitott tűzhelyeken (lacikonyhának mondták) nagy vidáman főzték a finom ételeket szárazbabból, zsizsikes sárgaborsóból, jelesebb napokon kukoricalisztből.

A kisgyerekkorom emlékeit persze utólag sokszor felidéztük, és a közelmúltban az akkoriban már nagylány nővéremmel egyeztettem, szóval hitelesek.

Gőzerővel dolgozom az emlékirataimon, ezt másnak is ajánlom, hogy valamit tegyünk a kollektív nemzeti emlékezet gyakori manipulálásával szemben. Akit érdekel, annak elküldhetem a fenti eseményekről szóló kicsit részletesebb, személyes hangú írásomat.
 

2014. május 08., csütörtök

Horvath Katalin

Az en tortenteimben sajnos nincsenek nevek. Kisgyerek koromban hallottam oket, mert nagyszuleim megtanitottak arra hogy ki hol lakott, es ki miert nincs mar ott ahol lennie kene. Nagyszuleim mar reg meghaltak igy nincs kitol megkerdeznem a neveket es a cimket. Az egyik szereplore csak ugy emlekszem mint ''Bacsi'', mivel o volt az elso felnott aki nagy benyomast tett ram meg ovodaskoromban.

Tovább...

Nagyanyam ugy meselte hogy Obudan laktak amikor a zsido szomszedaiert eljottek a nyilasok es sorba allitottak oket az udvaron. Elmondasa szerint a kornyek legrosszabb cipeszeibol allo tarsasag volt ez a nyilas csapat.

Nagyanyam kotenyben- mert eppen fozott- kiment az udvarra es kozolte a nyilasokkal hogy o nem engedi meg nekik hogy a szomszedait elvigyek.

Ezek jot nevettek, es azzal a felkialtassal hogy  '' ha igy szereted oket veluk mehetsz ! '' beallitottak nagyanyamat a csoport vegere. Igy gyalogoltak a zsido szomszedok gyerekekkel es nagyanyam veluk az obudai utcakon a gyujtohely vagy a Duna part fele.

Nagyanyam egy veletlen folytan elte tul ezt az esemenyt, azert, mert  nagyapam osszetalalkozott ezzel a csoporttal az utcan. Nagyapam lelekjelenlete, es nagyon elegans oltonye - szabo volt- megzavarta a nyilasokat, es amikor nagyapam  felszolitotta oket hogy a sorban levo utloso asszonyt adjak at neki, azonnal teljesitettek az utasitasat.

Nagyszuleim gyasza elvesztett szomszedaikert soha nem szunt meg, es veluk elt egeszen az 1970-80-as evekben bekovetkezett halalukig.
 

2014. május 07., szerda

VIII. kerület, Karácsony Sándor utca 21. - Ujvári Judit

Sokat gondolkodtam arról, hogy leírjam-e ezt a történetet, a mi családunk történetét, ami a csillagos házak közül a Karácsony Sándor utca 21-hez (egykor  Karpfeinstein utca) kapcsolódik. A Holocaust tragédiák története, de ez a történet inkább hősies, a megmenekülés története. A történetet gyerekkoromban hallva a hangsúly mindig azon volt, hogy sikerült valami, és ugyan mi zsidók voltunk, vagyunk, nem a tipikus zsidósors a miénk. Gyerekkoromban anyukám azzal magyarázta ezt a sikert, hogy a család összetartott. „Amíg együtt vagyunk, nincs semmi baj.” Később másoktól is hallottam ezt a mondatot, de sok zsidó családon ez nem segített. Felnőtt koromban magamnak azt fogalmaztam meg, hogy a családom tagjai már előbb felismerték a helyzetet, volt merszük nem engedelmeskedni az akkori törvényeknek, volt lehetőségük megszervezni a túlélés esélyét és a család nem zsidó tagjai vállalták az életük kockáztatását. Ezzel szemben ott van Irén nagynéném - aki végigcsinálta ebben a sikertörténetben 12 ember bújtatását,- egyszerű mondata: „Szerencsénk volt.”

Tovább...

A történetet soha nem hallottam folyamatában, mindig csak kisebb epizódokból, mozaikokból állt össze és ma is vannak bennem homályos dolgok, amiket nem tudok. Sajnos ma már csak két ember él azok közül, akik átélték az eseményeket, ők akkor 6 éves gyerekek voltak.

Anyai nagyapám, Fischer Zsigmond az első világháború alatt nyitott pékséget a VIII. kerület Dankó utca 27-ben.  A pékséghez tartozott a lakóház is, amiben hat gyerekével lakott: Zoli, Lüszi, Irén, Bözsi, Klári, Micu. A második világháború idején a gyerekek már harmincas-negyvenes éveikben járó fiatal emberek – az ő történetük kapcsolódik a csillagos házakhoz.

A történetet ott kéne kezdeni, hogy a legidősebb fiú, Zoli megszökött a lengyelországi munkaszolgálatból, és azzal jött haza, hogy szörnyű dolgok fognak itt is történni, és erre fel kell készülni úgy, hogy kialakítanak egy búvóhelyet a Dankó utcai ház padlásán. Ezt a rejtekhelyet egy ezer százalékosan megbízható emberük, Tóth úr építette meg. Irén nagynéném férje, Gyürey Géza nem volt zsidó, így az ő nevén a pékség a háború alatt végig üzemelt. Irén és Géza, kislányukkal, Veronkával a Karácsony Sándor utcai házban laktak, amíg 1944 áprilisát követően nem került sor az összeköltöztetésekre. Attól fogva a Dankó utcai házba költöztek. Irén nagynéném nem viselte a sárga csillagot és végig a pékséget irányította. 

1944. október 15-én hangzott el Horthy proklamációja és sokan erről a házról is örömükben leverték a sárga csillagot. Ez az öröm nem tartott tovább 24 óránál, a nyilasok ezt a házat is megszállták és az ott lévőket a téglagyárba vagy a gettóba akarták elvinni. Ekkor Lüszi nagynéném, Mati nevű barátnője, akinek két gyereke, Jancsi, Marica, két testvére, Sári, Ilonka, - akik valószínűleg ugyanebben a házban voltak,- elbújtak a házban, és amikor elmentek a nyilasok, átmentek a Dankó utcai pékségbe. Hozzájuk csatlakozott még a többi testvér: Bözsi, a férje Aladár, Klári, - aki az én édesanyám volt - Zoli és felesége, Ibi.

A család két idősebb tagja, -  nagyanyám, Fischer Zsigmondné, mindenki Pepi nénije, Oehler mama, Luszi nagynéném anyósa, -  mégis bekerült a gettóba. Később, Aladár, nagyanyám veje kenyérszállító kocsin bement a gettóba ahonnan kimenekítette őket, általam nem ismert körülmények között. Csak annyit tudok, hogy szekérrel hozta ki őket.

Akikről eddig írtam, azok mindannyian a Dankó utca 27. padlásán bújtak 1944. október 15-e után.

Az élet úgy zajlott, hogy nappal a pékség Irén nagynéném, és Géza nagybátyám felügyeletével üzemelt, miközben kislányuk Veronka, és Jancsi nevű barátja együtt játszott. Jancsit nem merték elbújtatni a padláson, inkább betanítottak neki egy történetet, hogy ő erdélyi menekült. A padláson kialakított búvóhelyen lévők éjjel lejöttek a házba tisztálkodni és ilyenkor vitték fel az élelmet. A bombázások alatt a nyilvánosság számára látható családtagok a szomszédos házak pincéjébe menekültek, de néha nem tudták levenni aggódó szemüket a pékség padlásablakáról. Szerencsére ez senkinek nem szúrt szemet.  És minden milyen relatív! Édesanyám, Klári nekem azt mesélte, hogy ők ott fenn a padláson nem féltek a bombázásoktól, illetve nem attól féltek, hanem sokkal inkább a németektől.

De a padláson töltött hónapok sem teltek nyugalmas egyhangúságban, hol a gyerekekhez kellett orvost, hívni, hol egy hétig a nyilasok foglalták le a pékséget és sütötték a kenyeret. Minden mozzanat magában hordozta a lebukás veszélyét. Az orvos, aki kijött a gyerekekhez német volt, december végén megnövekedett a belövések száma, le kellett jönniük a padlásról és a szenespincében megépített búvóhelyre menekültek. Januárban nyilasok szállták meg a házat, azzal a fenyegetéssel, ha egy zsidót is találnak, mindenkit agyonlőnek. Lüszi nagynéném el akart menni, mert Irén és családja túl nagy áldozatot vállal a megmentésük érdekében. És megint a visszatérő összetartás: „Innen nem megy el senki, ha meg kell halnunk, együtt halunk meg” – volt Géza sógora válasza.

Az utolsó napokat a pincében bújva vészelte át a családom, amikor 1945. január 13-án a szovjet katonák felszabadították a Dankó utcát. A ház ma is megvan, pékség működik benne, hogy milyen lehet belülről, azt nem tudom.

XIII. kerület, Visegrádi utca 23. - Salyámosy Éva

64 évvel ezelőtt, 1950-ben a sors úgy hozta, hogy két éves koromban az édesanyámmal a XIII. Visegrádi u. 23 sz. I. / 1. sz. lakásának egyik szobájába költöztünk. Akkor két idős hölgy volt a ház tulajdonosa, Pepike és Malvinka néni. Édesanyám azt mesélte, hogy mielőtt beköltöztünk volna, eljöttek a másik pesti lakásunkba és megnéztek "engem", hogy milyen gyermek vagyok. Miután kedvesnek találtak, beköltözhettünk. Ez a lakás korábban - úgy tudjuk -, hogy a háztulajdonosé volt, akit gyermekeivel együtt elhurcoltak zsidó származásuk miatt, és nem is tértek vissza. A nővéreket is elvitték, odalett a családjuk is, de ők ketten hazatértek. Később a négy szoba és cselédszobás lakást államosították, és így elég sok embert zsúfoltak abba a lakásba. A két egybenyíló szobában lakott Pepike és Malvinka néni, a középső szobában egyedül egy idős hölgy, Halmai néni és a negyedik szobában én az anyukámmal. A cselédszobát egy fiatalember kapta. A két idős hölgy igen zárkózott volt, de olykor megengedték, hogy bemenjek hozzájuk. Nagyon kicsi voltam, nem sok mindenre emlékszem, de arra igen, hogy órákon át szövögethettem egy-egy színes fonalat a tonett-székük támláján és azt nagyon szeretettem. Sosem meséltek a szívszorongató emlékekről.

Aztán ők is meghaltak. Azt a keveset, ami megmaradt utánuk, elvitte az állam.

Valóban nehezen éltek, miután a házból már nem volt bevételük, és úgy tudom, hogy semmi járandóságuk sem volt.
Ezért apránként eladták, ami megmaradt nekik. Így került édesanyám tulajdonába egy szép csillár, ami ma is ott van eredeti helyen, ugyanabban a szobába. Én őrizgetek még egy-két apróságot tőlük, kegyelettel és szeretettel: egy porcelán teáskancsót, két tálaló tálat. Sajnos még azt sem tudom, hogy hívták a háztulajdonost.

Bármikor arra gondolok, hogy mennyi szenvedésen mentek át, mindig elszorul a szívem, mert édesanyám még ott lakik és gyakran látogatom.

Sajnálom, hogy csak ennyit tudok mesélni, de ezt szívesen tettem.

Szeretettel:
Salyámosy Éva
 

V. kerület, Nyugati tér 6. - Falus (Fried) Gabriella

Itt laktak nagyszüleim, Rabinek Lajos (64 éves) és felesége (Irén 54 éves) az első emelet erkélyes lakásában. Velük élt dédnagymamám Günsberger Józsefné (89 éves). Amikor csillagos háznak kijelölték a házat, örültek, hogy nem kell elköltözniük; kb. szeptembertől velük laktam ott édesanyámmal együtt én is. Sokszor nem kellett villanyt használnunk, mert az ablakon bevilágított a szemben lévő házon lévő Schmoll paszta (cipőpaszta) reklám. 1944. október 15-én, mikor híre jött, hogy Magyarország kiugrik a háborúból, örömünkben kinyitottuk az erkélyajtót és zászlót tűztünk ki, amit nagyon gyorsan be kellett vennünk, mert a rádió bemondta a nyilas hatalomátvételt.

Rövidesen nyilasok jelentek meg a házban és összeterelték a zsidókat, köztük nagyszüleimet és dédnagymamámat is. Bennünket ott hagytak, mert volt egy svájci védlevelünk, ami ugyan hamis volt, de akkor nem vették még észre. Nagyszüleim korábban visszautasították annak lehetőségét, hogy nekik is szerezzünk ilyen védettséget, mondván, mi magyar állampolgárok vagyunk, hogy gondoljuk, hogy egy idegen állam védettségét kérjék.

Később tudtuk meg, hogy először az Óbudai Téglagyárba vitték őket, onnan gyalog terelték őket Németország felé. Egy szemtanú elmondása szerint mikor cukorbeteg nagymamám nem tudott tovább menni és leült, egy nyilas agyonlőtte őket. Dédnagymamámat, Günsberger Józsefnét pedig a gettóba vitték, ahol éhen halt.

Budapest ostroma alatt a ház kiégett, még láttam a lángokat, az üszkös falakat, amikor 1944. január 18-án, a felszabadulásunk után, mely egy védett házban ért, gyalog indultunk rokonaink keresésére.

Oldalak