Reflexiók - Időrendben

Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!

2014. május 12., hétfő

XIII. kerület, Katona József utca 10/a. - Simonyi Éva

A Katona József u 10/a -ban szabadultunk fel. Ez egy ún. svéd ház volt, mindhárman -apám , anyám és én svéd Schutzpass tuladonosok voltunk. Gyerek voltam, de emlékszem, hogy féltünk a házmestertől. Az apám csillag nélkül ment ki a házból, hogy kenyeret hozzon. Mielőtt bejöttek az oroszok egy ló halt meg a kapu előtt . Emlékszem, hogy a negyedik emeletről a Vígszínház irányába katonák néztek, hogy mi történik. Úgy tudom, hogy a Katona József utca másik oldalán, a Csáky utca és Katona József utca sarkán lévő házból mindenkit a Dunába lőttek, mert a házmester följelentette a házat a Szt. István krt 6. sz alatti Nyilas Házban. Azt hiszem az is svéd ház volt. A házmestert később elkapták, de ez már nem segített azokon, akiket megöltek.

Tovább...

Mielőtt a svéd Schutzpasst apukám megszerezte, ebben a zsidó házban laktunk az anyukámmal, csak ketten, mert az apukámat elvitték (hosszú történet). Egyik nap valami csendőrök, nyilasok jöttek a házba és mindenkinek az udvaron kellett gyülekezni. Mindenkit kiparancsoltak azzal, hogy sáncásásra visznek bennünket. Minden lakásban főleg asszonyok és gyerekek voltak, és többen osztoztak egy lakáson. Kivittek bennünket a Lóversenytérre, ahol egész nap vártunk. Egy külön sorban álltak azok a nők, akiknek a férje keresztény volt és távirattal igazolták, hogy a férjük hősi halált halt. Én mindenképpen anyukám barátnőjével akartam együtt lenni, aki ebben a sorban állt. Átszöktünk és a nők valahogy elbújtattak. Minden csoport elment valahová, csak ezt a csoportot engedték késő este haza. Nekünk nem volt semmi papirunk, de a kapuban az ellenőr valahogy megsajnált bennünket és kiengedett mindkettőnket. A háború után tudtuk csak meg, hogy mindenkit Auschwitzba, vagy más lágerekbe vittek és talán csak egyvalaki jött vissza. Azok a gyerekek akikkel a gangon játszottam, nem jöttek vissza.

XIII. kerület, Hegedűs Gyula utca 40. - Ratkó Ilona

Családunk 1938-tól a Csáky (ma Hegedűs Gyula) utca 40-ben lakott. A ház 1944-ben csillagos ház lett. A mi lakásunkba is beköltözött még néhány család. A nagynéném a kisfiával odakerült, és még egy másik család, akiknek a nevét tudom, Schneiderék. Őket édesanyám korábban már ismerte, mert a két gyerek hozzá járt a lakásban levő magán napközibe. A fiú, Tomi, a háború után kiment Palesztínába, ha él még Izraelben, 80 év felett lehet. A kislány, Márta ápolónő lett, azután elvégezte az egyetemet, és magyart tanított egy középiskolában, majd a III. kerületben, a Kalászi úti Egészségügyi Szakközépiskola igazgatójaként dolgozott. Sajnos viszonylag fiatalon meghalt. Mi később egy védett házba költöztünk, azután onnan egy másikba, a lakók egy része a gettóba került. Én másfél éves voltam, csak azt tudom, amit a szüleim meséltek.

VII. kerület, Barcsay utca 11. - Kardosné Lengyel Ágnes

1934-től 2004.-ig (anyám haláláig), 70 éven keresztül élt családunk a Barcsay utca 11.-ben. 1934-ben - a világgazdasági válság hatására – dédapám (Nemes Lipót), aki bútorkereskedő volt, nagyapám (Fischer József), aki terménykereskedő volt - elszegényedett. Dédszüleim és nagyszüleim úgy döntöttek, hogy nem tartanak fent tovább két lakást, nem vezetnek külön két háztartást, hanem összeköltöznek.

Tovább...

Ekkor bérelték ki a harmadik emeleti lakást a Barcsay utca 11.-ben. Anyám 18 éves volt, készült az érettségire. Bátyja Prágában járt egy német nyelvű egyetemre – villamosmérnöknek tanult – mert itthon zsidó származása miatt nem vették fel egyetemre. Húga 9 éves volt.

Érettségi után anyám varrni tanult, majd a nagynénjénél dolgozott. Közben bátyja elvégezte az egyetemet, de mérnöki állásról szó sem lehetett (a zsidótörvények miatt). Azért, hogy ne felejtse el, amit tanult, elment ingyen dolgozni egy villanyszerelőhöz.

1939-ben anyám férjhez ment egy Lengyelországból menekült magyar zsidóhoz, és elköltöztek a Szövetség utcába. 1941-ben meghalt dédapám.

Lengyelországot már akkor megszállták a németek, és a külföldön élő zsidó lengyeleket összefogták, bevagonírozták őket, megásatták velük a sírjukat és agyonlőtték őket. Ez várt a férjére is.

Anyám így írta le a történteket:
„Egy délután az utcáról felkiabált egy nő, a nevünket kiabálta és azt, hogy meneküljünk, mert a férjem testvérét 10 perccel ezelőtt vitték el és most értünk jönnek. Mint az őrültek egy szál ruhában, papucsban Anyámékhoz, ide a Barcsay utcába szaladtunk, és mint utóbb az ottani házmestertől megtudtuk, valóban kerestek bennünket. A házmester azt mondta, hogy már hosszabb ideje nem látott minket, biztosan már elvittek bennünket. Rendes ember volt. Amikor ez a téboly lezajlott (kb. 1 hét után), visszamerészkedtünk a lakásunkba. De ettől a perctől kezdve már csupa félelem volt az életem. Különösen azután, amikor megtudtam, hogy a férjem 2 nővérét és az apját már elvitték. Férjemet 1943-ban újból behívták munkaszolgálatra.”

„1944. március 19 - én bevonultak a németek. A rádió ezt 10 percenként közölte. Szörnyű napok jöttek. A zsidóknak sárga csillagot kellett viselniük. Zsidó házakat létesítettek, ilyen volt a Barcsay utcai is. Különféle hírek terjedtek el, például az, hogy ezeknek a házaknak a pincéjébe gázt eresztenek, meg még sok ilyesmi. Azt ajánlották, hogy menjek el egy hadi üzembe dolgozni, mert ott védett leszek a nyilasoktól. A húgom már hamis iratokkal dolgozott, és ő általa kerültem a Gyömrői úti téglagyárba.”

Anyám itt a téglagyárban ismerte meg apámat, aki megszökött a munkaszolgálatból, és szintén ott dolgozott. Végig, egymást segítve bujkáltak, és túlélték a háborút. Anyám első férje többé már nem tért vissza a munkaszolgálatból.
Nagyszüleimnek a csillagos házból gettóba kellett menni, ahonnan anyám húga hamis papírokkal kimentette, és elbújtatta őket. Dédnagymamámat agyonlőtték a nyilasok, amikor kiment dédnagyapám sírjához a zsidótemetőbe.

Nagyapám 1948-ban (2 éves koromban), nagymamám 1963-ban halt meg. Ő volt az egyedüli nagyszülőm, akit megismerhettem és szerethettem.

Én 1947-ben születtem meg – Jászberényben – ahol apám lakhelye volt. A háború befejezése után szüleim összeházasodtak és Jászberénybe költöztek. Hamarosan húgom is született. 1949-ben felköltöztünk Pestre, a Barcsay utca 11-be. Itt éltem egészen 1969-ig, férjhezmenetelemig.

VII. kerület, Sajó utca 2. - Judit Gervai

Itt lakott 1944-ben Fischer Sári.

VI. kerület, Csengery utca 61. - Helle Lászlóné (Grósz Zsuzsanna)

1944. júniustól - októberig a Budapest VI., Csengery u. 61. szám alatt lévő csillagos ház lakói voltunk Édesanyámmal és testvéremmel együtt. Október 15-e után tudomást szereztünk arról, hogy a nyilasok összeszedik a felnőtteket. Ezt követően sikerült elmenekülnünk, ekkor kerültünk a Colombus utcai védett házba.

2014. május 09., péntek

VII. kerület, Király utca 85. - Osváth János

Ötéves koromban ide voltam telepítve szüleimmel, nővéremmel együtt. Igen élesek az emlékeim arról az időről. A későbbi ún. nemzetközi gettóban töltött hetekkel összehasonlítva viszonylag jó körülmények voltak. A nagypolgári lakások többségének főbérlői zsidók voltak, és az ő rokonaik költöztek be, hozzánk hasonlóan a nem kijelölt házakból. Sok később ismert személy is volt a lakosok között, gondolom, hozzájárulásuk nélkül nem nevezhetem meg őket. Mi, kisgyerekek persze sokáig nem fogtuk fel a veszélyt és remekül szórakoztunk. A felnőtt "nénik" pl. gyerekzsúrokat rendeztek nekünk. A viceházmester és a házmester korrekt és kedves volt hozzánk, de néhány nem-zsidó őslakó teljesen elzárkózott. Valamikor nyáron, vagy talán már ősszel egy éjszaka egy orosz bomba eltalálta a házat, megrongálva a háztető, a padlás egy részét és néhány felső emeleti lakást.

Tovább...

A Szálasi-puccs után röviddel - azt hiszem, hogy pontosan egy nappal - egy szedett-vedett, egészen fiatal suhancokból álló nyilas társaság berontott a házba, a zsidókat üvöltözve leparancsolták az udvarba, és elhajtották őket egy Kertész-utcai (akkor Nagyatádi Szabó utca) pincébe,vagy szuterénbe. Mi anyámmal és még néhány emberrel valahogy ott maradtunk. Az elhurcoltakat huszonnégy óra múltán hazaengedték, értéktárgyak fejében. Komoly bántódásuk állítólag nem esett, bár én néhány emlékfoszlány alapján arra következtetek, hogy két nőt megerőszakoltak. Szóval ez még csak az előszele volt a későbbi gyilkos razziáknak.

Családunkkal rövidesen elhagytuk a csillagos házat (bujkálás, majd ú.n. védett ház, végül a felszabadulás). Utána egy időre visszaköltöztünk az ostrom alatt több tüzérségi találattól félig romossá vált Király-utcai házba. Akkor még nem voltak közmű-szolgáltatások, mikor már enyhült az idő, az asszonyok a körfolyosón romos téglákból, vasrostélyokból ügyesen összetákolt nyitott tűzhelyeken (lacikonyhának mondták) nagy vidáman főzték a finom ételeket szárazbabból, zsizsikes sárgaborsóból, jelesebb napokon kukoricalisztből.

A kisgyerekkorom emlékeit persze utólag sokszor felidéztük, és a közelmúltban az akkoriban már nagylány nővéremmel egyeztettem, szóval hitelesek.

Gőzerővel dolgozom az emlékirataimon, ezt másnak is ajánlom, hogy valamit tegyünk a kollektív nemzeti emlékezet gyakori manipulálásával szemben. Akit érdekel, annak elküldhetem a fenti eseményekről szóló kicsit részletesebb, személyes hangú írásomat.
 

2014. május 08., csütörtök

Horvath Katalin

Az en tortenteimben sajnos nincsenek nevek. Kisgyerek koromban hallottam oket, mert nagyszuleim megtanitottak arra hogy ki hol lakott, es ki miert nincs mar ott ahol lennie kene. Nagyszuleim mar reg meghaltak igy nincs kitol megkerdeznem a neveket es a cimket. Az egyik szereplore csak ugy emlekszem mint ''Bacsi'', mivel o volt az elso felnott aki nagy benyomast tett ram meg ovodaskoromban.

Tovább...

Nagyanyam ugy meselte hogy Obudan laktak amikor a zsido szomszedaiert eljottek a nyilasok es sorba allitottak oket az udvaron. Elmondasa szerint a kornyek legrosszabb cipeszeibol allo tarsasag volt ez a nyilas csapat.

Nagyanyam kotenyben- mert eppen fozott- kiment az udvarra es kozolte a nyilasokkal hogy o nem engedi meg nekik hogy a szomszedait elvigyek.

Ezek jot nevettek, es azzal a felkialtassal hogy  '' ha igy szereted oket veluk mehetsz ! '' beallitottak nagyanyamat a csoport vegere. Igy gyalogoltak a zsido szomszedok gyerekekkel es nagyanyam veluk az obudai utcakon a gyujtohely vagy a Duna part fele.

Nagyanyam egy veletlen folytan elte tul ezt az esemenyt, azert, mert  nagyapam osszetalalkozott ezzel a csoporttal az utcan. Nagyapam lelekjelenlete, es nagyon elegans oltonye - szabo volt- megzavarta a nyilasokat, es amikor nagyapam  felszolitotta oket hogy a sorban levo utloso asszonyt adjak at neki, azonnal teljesitettek az utasitasat.

Nagyszuleim gyasza elvesztett szomszedaikert soha nem szunt meg, es veluk elt egeszen az 1970-80-as evekben bekovetkezett halalukig.
 

2014. május 07., szerda

III. kerület, Kenyeres utca 32. - Falus (Fried) Gabriella

Először a III. ker. Kenyeres u 34 sz. alatt lévő csillagos házba költöztünk édesanyámmal, édesapám munkaszolgálaton volt. (Azt hiszem ma 32 a házszám.) A kertes családi ház egyébként a sarkon volt. Csak egy fél szobára voltunk jogosultak, a másik felében a ház tulajdonosa lakott. Ide betettünk egy komplett hálószoba bútort s igyekeztünk minél több ingóságot oda vinni. (Ez nagy "segítség" volt egy nyilas családnak, amely ősszel, mikor el kellett hagyni ezt a lakást, az utolsó gombostűig mindent elvitt.)

Ebben a csillagos házban lakott egy híres magyar szobrász is, (Vedres Márk és felesége Médi néni), nekik külön szobájuk volt. Én 14 évesen sokat tanultam tőlük, művészettörténetet és művészetszemléletet tanítottak nekem. Emlékszem, sokat álltam a kert kerítésénél a kijárási tilalom óráiban, s irigyeltem azokat, akik az utcán sétálhattak.

Légi riadók alatt a pincébe mentünk le, óvóhely nem volt ugyanis. A házban lakott két öreg néni, akik ilyenkor nagyon féltek, s hogy ne hallják a hulló bombák sivító hangját, hangosan énekeltem nekik.

XIII. kerület, Szent István park 2. - Falus (Fried) Gabriella

Mikor el kellett költöznünk a Berlini tér 6-ból, svájci védettség birtokában egy svájci védett házba mentünk a Szt. István Park 2-be, ahol egy volt ügyvédi irodában szállásolták el édesanyámat és engem, ha jól emlékszem az első emeleten. Egy szobába kerültünk sokadmagunkkal, ágy nem jutott nekünk, így egy íróasztal tetején aludtunk, ágyneműnk nem volt. Csak két vagy három napot töltöttünk ott, amikor jöttek a nyilasok és kitereltek mindenkit a parkba, ahol egy dobogón egy nyilas állt, sivatagi keménykalap volt a fején (gondolom egy elhagyott zsidó lakásból szerezte). El kellett előtte vonulni s egyenként átvizsgálta a Schutzpassokat. Rájött azonnal, hogy a miénk hamis (a kiradírozott név helyén szerepelt a mi nevünk) s azonnal összetépte. Ami ezután a parkban történt velünk és másokkal, az külön szomorú történet. Később édesanyám tudott egy vatikáni védettséget szerezni, s átmentünk egy Vatikáni védett házba.

XIII. kerület, Pozsonyi út 40. - Kiss Marianne

Azt, hogy 1944. októberében, néhány nappal a nyilas puccs után ebbe a svájci védettségű házba kerültünk, apám bátyjának, dr. Schwarczmann Pálnak köszönhettük. Nagybátyám, miután különleges szerencsével sikerült megszöknie orvosokból álló munkásszázadából, többé nem tette fel a sárga csillagot, bujkált, és mentette, akit tudott. Összeköttetésben állhatott a cionistákkal, mert anyámnak csempészett levelében így írt: „menj el a Pozsonyi út 32-be Hirsch Márton tanár úrhoz, és mondd el, hogy Rafi vétetett fel az új 7800-as listára, s kéred, legyen segítségedre. Kapsz tőle lakást.” (Rafi talán Bensalom [Friedl] Rafi lehetett.)

Tovább...

Anyám a nagyanyámmal, négyéves húgommal és velem nekivágott a nem épp veszélytelen útnak. Az Akadémia utca 7. számú csillagos házból menekültünk, ahonnan két nappal a Horthy-proklamáció után a nyilasok elhurcoltak minden 16 és 60 év közötti férfit, köztük nagyapámat. Ő elmúlt már jóval hatvanéves, de a nyilas házmester feljött érte, és lekényszerítette az udvarba. Nagyapámat soha többé nem láttuk. A házban csak nők és gyerekek maradtak. Két nap múlva a nyilasok a nőket is elvitték. Anyánk az óbudai téglagyárba került sokszáz-ezernyi asszonnyal-lánnyal, de óriási szerencséje volt – egy távoli rokon, aki saját feleségét mentette, őt is kihozta. Ekkor küldte Anyám a levelet sógorának, amelyben megírta, hogy sikerült ugyan megmenekülnie, de a nyilasok bármikor visszajöhetnek, innen sürgősen el kell tűnnünk. A levél természetesen nem rendes postai úton ment a címzetthez – kész lutri volt az is, hogy akad-e épp megbízható keresztény ember, aki elviszi és átadja. De valahogy mindig akadt vállalkozó, és a kis cédulák célba értek.

Az Akadémia utcából a Pozsonyi útra menet a Kossuth téren kellett átvágni. A tér tele volt ágyúkkal és német katonákkal; anyánk nem merte levenni magáról és rólunk a sárga csillagot, csak ügyesen eltakarta saját magán és rajtunk is, táskákkal, sálakkal, ezzel-azzal. Sietni nem volt tanácsos, feltűnő lett volna, mentünk, mint gondtalan, sétálgató járókelők. Ezt az utat álmaimban gyakran végigjárom, és újra meg újra átélem az akkori rettegést.

A Pozsonyi út 32-ben lévő lakás rettenetesen zsúfolt volt, tele hisztérikusan zokogó, sikoltozó, ideggörcsökben fetrengő asszonyokkal, megszeppent gyerekekkel. Négyünk számára nem akadt hely, így a földre ültünk, és vártuk, mi lesz. Anyánk újabb levelet csempésztetett sógorához, amelyben megírta, hogy itt nem lehet megmaradni és könyörgött, találjon ki valamit.

Két nap múlva új címet kaptunk nagybátyánktól: Pozsonyi út 40., V. emelet, Szántó Albert mérnök úr lakása.

Ez a ház a Pozsonyi úton épült elegáns, modern épületek egyike. Emlékszem, bármennyire féltem, körülnéztem a lépcsőházban. Tetszett nagyon a szürke márványburkolat. Tetszett a felfelé ívelő csigalépcső kezdeténél beépített csinos padocska, hogy a lépcsőház közepén valamiféle mellvéd van korláttal.

Becsengettünk. Középkorú, elegáns hölgy nyitott ajtót, de amikor meglátott minket, cseppnyi öröm sem látszott az arcán. Anyánk a nagybátyánkra, Szántóék régi orvosára hivatkozott – ekkor kissé megenyhült a szigor. Beengedett. A cseppnyi előszobából nyílt a hall, onnan több szoba, máig sem tudom pontosan a számukat.

Ebben a lakásban is rengeteg ember jött-ment, de itt legalább senki nem hisztériázott, hangoskodott. A ház asszonya, akit mindenki Minuskának szólított, bevezetett minket az egyik szobába. A szép, nagy ablakok a Szent István parkra, a Dunára néztek. A szobában semmiféle bútor nem állt, a padló tele volt matracokkal. Minden matrac egy-egy család lakásának számított. Egy szélesebb vaságy is állt a szobában, azon, mint később megtudtuk, két idős nővér lakott.

Minuska odébb taszigáltatta egy fiatal pár matracát, és a mellettük felszabaduló sarkot jelölte ki számunkra, épp az ablak alatt.

Mi épp csak a legszükségesebb holminkat hoztuk magunkkal, vajon mire fogunk lefeküdni? Anyánk intézkedett – hogyan, kivel, nem tudom, de üzenetet küldött Jánosnak, a családi cipőüzem, az Arlas szállítójának, aki néhány óra múlva meg is jelent. Triciklijén, amelyen békésebb időkben a megrendelt cipőket vitte az üzletekbe, elhozta nagymama ágyának három kőkemény, lószőrrel kitömött, széles matracát, meg a szürke-téglavörös halinapokrócot, amit Apu vásárolt egyszer Erdélyben. Némi lepedő, párna is akadt, és János élelmet is hozott. Amikor elment, kezet csókolt Anyánknak és megemelte büszkén viselt tányérsapkáját, amelyen az aranybetűs ARLAS-felirat ékeskedett.

Ez a sarok lett az otthonunk, ezen laktunk, ültünk, aludtunk heteken át, egészen addig, amíg az ostrom utolsó heteiben az egész ház leköltözködött a légópincébe.

A Szántó családról így ír Vermes Géza Gondviselésszerű véletlenek című könyvében (Osiris, Budapest, 2000, 46–47):

„Két nagynénémet és férjeiket elég rendes körülmények között találtam. […] Együtt laktak, egy nagy luxuslakásban, és mindenük megvolt, élelmük is elég, főként Szántó Mikinek, Minus (Hermina) nagynéném semmirekellő fiának köszönhetően. Miki hét évvel volt idősebb nálam, gyerekkoromban az ő drága játékait és drága ruháit adták tovább nekem. Alaposan elkényeztették. Három idegen nyelven beszélt tökéletesen […] A legdrágább katolikus internátusban tanult, holott a szülei protestánsnak keresztelkedtek ki (társadalmi okokból). […] Miki nem jelentette be zsidó származását, és nem hordott sárga csillagot. Inkább bujkált. Azt mondta: – A legjobb búvóhelyet választottam magamnak, olyat, ahol senki nem keres. Az oroszlán szájában rejtőzködöm.

Hamis papírokkal fölszerelkezve jelentkezett a németeknél, amikor tolmácsot kerestek, és kitűnő nyelvtudásával természetesen megfelelt. A felszabadulás után családi körökben az a szóbeszéd járta, hogy együttműködött a Gestapóval. A németek visszavonulása után menekülnie kellett. Két évvel később, amikor távoztam Magyarországról, aggódó anyja kért, hogy keressem meg Bécsben, de a megadott címen nem ismerték. A család szerint sikeresen eljutott Dél-Amerikába. Többé nem hallottam felőle, de nem is kerestem. Egyetlen jó tette az volt, hogy gondoskodott családjáról a nehéz időkben.”

Néhány napja élveztük már Minuska vendégszeretetét, amikor megjelent Rudák néni, annak a Törökvész úti háznak a házmestere, ahol békeidőben anyánk bátyja, Imre lakott feleségével és Ági unokahúgunkkal. A levélben Ági mamája, a béna Ilonka néni könyörgött, vegyük magunkhoz őket, mert sógornője, Annuska nem tűri meg többé a lakásában. A hír lesújtó volt – nem volt mit tenni, anyánk kérlelni kezdte Minuskát, engedné be a két új lakót. Minuska eleinte hallani sem akart róla. Anyánk letérdepelt, úgy könyörgött sírva Ilonka és Ágika életéért. Végül megvolt az engedély, s Rudákné ment, és átvezette őket hozzánk a Pannónia utcai Phoenix-házból. Nehéz dolga lehetett, hiszen Ilonka nagynéném két mankóval vonszolta magát, csomagot sem tudott vinni, minden feladat Rudáknéra maradt.

Épp beléptek a kapun, amikor megjelent a házparancsnok, s faggatózni kezdett, hogyan kerültek ide, hol voltak eddig, és amikor megtudta, hogy egy másik védett házból jöttek, nem akarta felengedni őket az emeletre. A halálosan kimerült Ilonka és a hétéves Ágika hosszú órákig ült a lépcsőház hideg márványpadján. Anyám végül megvesztegette a házparancsnokot, ki tudja, mennyi pénzzel, mire átfagyva, de boldogan feljöttek. Rudákné kiegészítette a matracunkat pokrócokkal, paplanokkal, és lefektettük Ilonka nénit.

A lakásban hárman voltunk gyerekek. A felnőttek eleinte attól tartottak, hogy lármásak, rosszak leszünk, később megnyugodva látták, hogy „jók” vagyunk, nem hangoskodunk, nem tépázzuk feszült idegeiket. Halkan, szinte suttogva játszottunk, többnyire a cseppnyi előszobában, ahol a kijárási tilalom miatt amúgy sem volt nagy forgalom.

Ha visszagondolok ezekre a hetekre, hónapokra, minden annyira rendkívüli volt, azaz annyira kívül esett minden normális renden, amiben azelőtt éltünk, hogy voltaképpen semmi nem ért váratlanul és semmin nem csodálkoztunk. Elég gyakran előfordult például, hogy minden előzetes bejelentés nélkül bezúdult a lakásba három-négy fiatalember, nyilas egyenruhában, karszalaggal, bilgericsizmájukkal végigtrappoltak a lakáson, és fenyegetően emelgették vállukról a puskájukat. Ilyenkor néhányan sikoltoztak, zokogtak, volt, aki elájult, de a különítmény elvonult, senkit nem vittek magukkal. Előzőleg benyitottak minden helyiségbe, még Minuska és a férje szobájába is. Ők ketten senkivel nem osztoztak, a szobájuk tabu volt. Amikor jöttek a nyilasok, a Szántó házaspár befeküdt a megvetett ágyba, Szántó bácsi a fejére húzta hálósipkáját – és érdekes, néhány pattogó szó után a nyilas legények eltakarodtak.

Rebesgették, hogy a nyilasok közül valamelyik a Szántó fiú, a Miki, de mivel nem mutatkozott be nekünk, nem tudhattuk, valóban így van-e.

A tágas lakás konyhája nem volt nagy, s minden család külön főzött, kotyvasztott magának. A konyhában időnként óriási perpatvarok zajlottak, az ideges, rettegő asszonyok itt adták ki magukból összes szorongásukat.

Novembert írt még a naptár, mégis hatalmas tél volt, amit akkor éreztünk meg úgy istenigazában, amikor újabb nyilasok jelentek meg, és a ház összes lakásából mindenkit kiparancsoltak a parkba. Szántó Miki ekkor is köztük lehetett, mert szüleinek nem kellett velünk jönniük. Lementünk a többiekkel együtt és kimasíroztunk a parkba. A park feketéllett a tömegtől, rengetegen voltak, a környező védett házakból is oda kellett jönni mindenkinek. Előbb négyes, majd hármas sorokba állítottak bennünket a jó magas, nekem lábszárközépig érő hóban, s nyilasok és rendőrök rohangáltak, ordítoztak, lökdösődtek közöttünk. Mindig más parancsot adtak, elindítottak, majd megállítottak, teljes zűrzavart keltve. Voltak, akiket kiráncigáltak a sorból és elvittek valahová. Visszajönni nem láttam őket.

Volt ebben valami a rettegésen túl – a bizonyosság, hogy ez nem velem történik meg, olyan erős érzéssel töltött el, hogy egyszer sem csodálkoztam azon, amikor hosszú órák után, dermedtre fagyva ugyan, de visszaengedtek bennünket a házba. Felmentünk a jó kis kuckóba, az ablak alatti matracszállásunkra.

Felejthetetlen epizódként égett belém az a néhány óra, amikor nyilasok rohantak lakásról lakásra, s mindenkit leparancsoltak a ház szürke márvány előterébe. Szorongtunk egymás mellett, a tágas hely szűknek bizonyult a rengeteg embernek. Vártunk. Senki nem tudta, mi lesz. Kóvályogni kezdett a fejem. Egyszerre kiderült, kire-mire kellett várnunk: a mellvédre fellépett egy talpig fekete reverendát, széles karimájú papi kalapot viselő ember, egyik kezében korbáccsal.
Kun páter volt, a hírhedt, kegyetlenségéről ismert nyilasvezér.

Beszélni kezdett, azaz üvölteni, ordítani, mondandójának az volt a lényege, hogy minket valamennyiünket el fog taposni, pusztítani. Hosszan hangzott még a szónoklata, én meg egyre furcsábban éreztem magam ott állva, beszorítva, levegőt is alig kaptam. Közvetlenül mellettem fiatal, fegyveres magyar katona ácsorgott, úgy tűnt fel nekem, mintha kedves arca lett volna, de hogy mi vitt rá a következő pillanatban arra, amit tettem, azt ma sem bírom megmagyarázni magamnak.

Mert bármilyen szűk volt is a hely, odavetettem magam a fiatal katona elé, a földre, megcsókoltam többször a csizmáját, és sírva könyörögtem hozzá – Katona bácsi, ne bántson minket, nem csináltunk semmi rosszat, kérem, ne tessék bántani!

A katona szörnyű zavarba jött, lehajolt, felemelt, és valahogy átadott felém nyúló, kétségbeesett anyámnak. A többire nem emlékszem, valószínűleg elájultam, mire magamhoz tértem, megint mindnyájan a lakásban voltunk.

Még kétszer részesültünk a parkbeli, kétes kimenetelű sorakozóból. A hosszú, tömött sorok, az összepréselt, majd széjjelszakadozó tömegbe beszoruló, vége-hossza nincs ácsorgások, a rendőrök értelmetlen üvöltözései, a félelem hasfájással együtt járó érzése a mai napig kísért.

Leghosszabb ideig a harmadik, hóban-fagyban sorakozó tartott. Emlékszem, néhány óra múlva azt kívántam magamban, hogy legyen már vége, vigyenek el innen akárhová, csak el innen, el, el. Apatikussá váltam, alig figyeltem a körülöttem zajló eseményekre. Egyszerre nagy mozgolódás támadt. Valaki végigment a sorok között, és kihirdette, hogy a gyerekes anyák visszamehetnek a házakba. Hangosan mondta, többször is, hogy mindenki hallja, de nem üvöltözött, ahogyan általában a nyilasok szoktak. És civil ruhában volt.

Mai napig sem tudom, csakugyan Wallenberg volt-e, vagy egy megbízottja, tény, hogy újra haladékot kaptunk, újra visszamehettünk biztonságos lakásunkba.

Néhány matrac gazdája azonban nem tért vissza a lakásba – ahogyan például a mellettünk tanyázó fiatal pár sem. Nem volt gyerekük, nem mehettek vissza, hogy mi lett velük, sejteni lehet.

Az éhezés mindnyájunkat megviselt. Kevés élelem jutott be a védett házakba, többnyire olyankor, amikor jólelkű keresztény ismerősök odamerészkedtek. Hoztak ezt-azt, amit tudtak, hiszen nekik sem lehetett túl sok akkoriban. Nagymama fantasztikusan beosztott minden falatot, mindenkinek jutott valami, de ez a valami igen kevéske volt. Így aztán azt játszottuk, hogy ki mit enne a legszívesebben. Nem emlékszem, miket soroltunk fel egymás után, miféle ínyencségeket, csak a téliszalámis, zöldpaprikás vajas zsömle az, amit biztosan tudok. A felnőttek nem bírták hallgatni. Ránk szóltak, hogy inkább találjunk ki valami más játékot.

Életünk sokféleképp került veszélybe, ehhez egyre gyakrabban járult Budapest bombázása. Naponta többször megszólaltak a szirénák, mélyről felüvöltő hangjuk borzalmat keltett. Zsidóknak rég be kellett szolgáltatniuk a rádiókat, valaki a lakásban mégis tartott készüléket, és légitámadások előtt mindig bemondták, honnan várhatók a repülőgépek. „Bácska-Baja” – hangzott az ismerős szpíker mély hangján, és szinte mindig az következett utána, hogy „Krokodil Grósz”, ami túl azon, hogy félelmetes volt, nagyon tetszett nekünk, gyerekeknek. Nappal volt, vagy éjjel, a ház lakói megindultak a légópince felé. Felettünk volt még egy vagy két emelet, és az összezsúfoltan élő lakók tömege egyszerre akart lejutni a biztonságba. Nagy volt hát a tumultus, de Anyu minden egyes alkalommal segített béna sógornőjének a csigalépcsőn le- és feljutni, soha nem hagyta odafent egyedül. Ekkor már egészen bizonyosan nem működött a lift. Időnként hallottuk, hogy a felnőttek megbeszélik egymás közt, hol folynak épp a harcok, és számítgatták, mikorra érhetnek ide egyedüli reménységeink, az orosz csapatok.

Bármilyen lassan telt is az idő, közeledett az év vége. Valamikor november táján már állandóvá vált a bombázás, egyik légiriadótól a másikig szinte csak percek teltek el; egy különösen hosszan tartó bombázást követően a ház lakói végleg leköltözködtek a pincébe.

Hatalmas pincéje volt a Pozsonyi út 40-nek, benne jó sok támlátlan lócával. Mindenki levitte a maga motyóját, a betontalaj megtelt matracokkal. Mi is lecipeltük összes fekvőhelyünket, pokrócainkat és minden egyebünket magunkkal. Szinte megkönnyebbültünk, hogy többé nem kell le és fel vánszorogni az emeletekről, szép nyugodtan itt maradhatunk.

Nagy nyugalom természetesen nem volt. Itt derült ki, hogy a házban rengeteg gyerek van rajtunk kívül – kisfiúk és kislányok, és nagyobbacskák is, mindenféle korúak. Most, hogy minderre visszagondolok, feltűnik, hogy szinte soha nem játszottunk együtt itt a pincében, ahol pedig lett volna rá alkalom. Valószínűleg a szülők nem engedték el maguk mellől egyetlen percre sem a gyerekeiket – féltették őket. Mégis volt rá példa, hogy összesereglettünk. A legnagyobb bombázások közepette egy fiatal nő, bizonyos Kitty néni, meg egy fiatal férfi, a nevét nem tudom már, egybeterelte a gyerekeket: énekeket tanítottak nekünk, s arra biztattak, hogy hangosan, még hangosabban énekeljünk. Fiatal cionisták lehettek, tőlük tanultuk a Hatikvát, magyar népdalokat, mindenfélét.

Az óvóhely ablakai a Pozsonyi útra nyíltak, súlyos vastábla zárta őket, de tudtuk, hogy épp előttünk sorakoznak a németek rémítő hangon ugató légvédelmi ágyúi.

A hangulat feszültebb és idegesebb volt, mint odafent a lakásban. A házparancsnok, aki itt pinceparancsnokká avanzsált, állandóan újabb rendeleteket adott ki. A matracokat korán reggel fel kellett szedni és a falnak támasztani, napközben csak a padokon lehetett ülni.

Soha nem lehetett jóllakni és az élelmiszer egyre fogyott, pótlás nem érkezett. Így volt ezzel a pincében mindenki, Szántóékat kivéve. Ők az elkülönített sarokban ültek, és amikor ettek, még jobban behúzódtak oda. De nem lehetett eltitkolni a finomságokat, a téliszalámit, a szardíniát, mert az illatok elárulták, és mi kitágult orrcimpával szimatoltunk és találgattuk, milyen lehet az íze.

Érdekes, mennyire nem volt összefogás az egyként zsidóságukért bekasznizott, megalázott emberek között. Senki nem osztotta meg az ennivalóját más családdal, senkinek nem jutott eszébe, hogy ha összeadnánk a készleteket, talán jobban el lehetne osztani. Az ostrom utolsó egy-két hetében, amikor már végképp semmink sem volt, Isten tudja, honnan, előkerült egy-egy nagyobb zsák sárgaborsó és bab. Egyszeriben kondér is lett, és ettől kezdve naponta felváltva főzték az asszonyok zsír és liszt nélkül, csupán vízben és sóval az ennivalónkat. Ma is az orromban érzem a fővő borsó-bab szúrós szagát.

A pincében különös alakokat láttam, hallottam, de senkinek a nevét nem tudtuk. Volt egy anya és már nem fiatal lánya, aki napról napra megcsinálta a maga hisztériás, ájulós jelenetét, amire az anyja tört magyarsággal mindig ugyanazt mondta – Mancikááám, akarsz egy frászt? –, erre Mancika kicsit lecsillapodott.

Volt két nőtestvér, középkorú asszonyok, akik szép, sima, ránctalan arccal a legcsinosabbak közé számítottak. Néhány hét elteltével egyre fonnyadtabbak, ráncosabbak és szürkébbek lettek. Kiderült, hogy elfogyott féltve őrzött, Párizsból hozatott arckozmetikumuk, így ők is olyanná váltak, mint a pince összes többi fiatal asszonya – ebben az időben senki nem indulhatott volna szépségversenyen.

Aztán meghalt egy kisfiú. Nem lehetett több hat-hét évesnél, és unatkozott, így egy napon felosont az emeleti lakásba, hogy lehozzon valami játékot magának és a testvérének. Rosszkor ment fel szegényke, az ostrom hevében belőttek a lakásba, a golyó a falhoz pattant, majd onnét „gellert kapva” eltalálta a gyereket. Azonnal meghalt. Az anyja irtóztatóan sikoltozott, zokogott, nem bírt megnyugodni. Ettől mindnyájan kiborultunk.

Másik halottunk a mellettünk heverő, nagyon öreg néni volt. Tüdőgyulladást kaphatott, és nem lehetett már kigyógyítani, talán gyógyszer sem volt már. Alig néhány centiméter választott el tőle, és rettegve hallottam, amint éjjel folyton arról motyogott lázálmában, hogy jönnek érte a szekerek és elviszik a sötét helyre. Reggelre meghalt. Néhányan megfogták és kivitték az udvarba, ahol eltemették a másfél méteres hó alá.

Megtanultunk sakkozni, sok partit lejátszottunk, miközben fejünk felett hullottak a bombák és egyre közelebbről hallottuk a katyusák jellegzetes, rémítő hangját.

Egy napon a pinceparancsnok kiválasztott néhány családot, köztük bennünket is, és elrendelte, hogy azonnal szedjük a cókmókunkat, s menjünk át egy Tátra utcai ház pincéjébe. Nem tudom, ki adhatott ekkora hatalmat ennek az embernek, de mindenki engedelmesen szedelőzködni kezdett. Amikor kissé elcsitult a lövöldözés, elindultunk. Ma már tudom, nem volt ez nagy távolság, de az akkori viszonyok között, minden holminkkal megpakolva, a béna nagynénémmel, aki miatt nem siethettünk, örökkévalóságnak tűnt az út.

A Tátra utcai ház légópincéje nagyon kicsinek és szűkösnek látszott az odahagyott hatalmas pincehelyiség után. A zsúfoltság itt az elviselhetetlenségig fokozódott – az újonnan érkezettek legtöbbjének semmiféle hely nem jutott, legfeljebb épp egy talpalatnyi, ahol megállhatott. Ez ránk is vonatkozott. Valaki megszánta nagynénémet, szorított egy kicsi helyet neki az egyik padon, ahol nekitámaszkodott a falnak.

Mi csak álltunk, álltunk a zajban, lökdösődésben, minden teljesen reménytelennek tűnt. Egyszerre ránéztem Imre bácsikámra – amúgy is sápadt arca egyre fehérebb lett, és láttam, mindinkább eltorzult a dühtől. Aztán kirobbant belőle a rettenetes feszültség – öklével verte a falat és rettenetesen ordítozott, hogy mit, azt nem is értettem. Az emberek bámulták, elcsöndesedve nézték, látszott, félnek tőle, megrémítette őket. Nagymama odament, odafurakodott mellé, magához húzta a fia fejét, és olyan hangon kezdett beszélni hozzá, mintha újra kisgyerek lett volna: „Imrókám, édes fiacskám, nyugodj meg, itt vagyok veled, nincs semmi baj”, mondogatta egyre, és nagybátyám lassacskán tényleg lehiggadt. Olyannyira, hogy néhány perc múlva kijelentette, visszamegyünk a saját pincénkbe, egyetlen percig sem maradunk itt tovább.

Átvergődtünk az embereken, újra kint voltunk a szabadban. Akkorra kezdett besötétedni és közelebbről, hangosabban hallottuk az ágyúzást, a becsapódásokat, a golyók süvítő hangját.

Nagyon féltem. A másik két gyerek is reszketett félelmében. A felnőttek sem lehettek jobb állapotban. – Egyszer úgyis meg kell halni – mondta vigaszul anyám, amitől cseppet sem nyugodtunk meg.

Amikor öreg este végre visszaérkeztünk, a pinceparancsnok már-már nekünk esett, látszott, legszívesebben agyoncsapna bennünket. Anyám azonban olyan szemekkel nézett rá, hogy a félelmetes ember visszahúzódott és elállt az utunkból.

Boldogan láttuk, hogy még senki nem foglalta el a helyünket, újra berendezkedtünk hát, és minden folytatódott, mintha ez a Tátra utcai epizód meg sem történt volna. Sajnálom nagyon, hogy nem tudom, melyik volt az a ház, ahol a néhány kínkeserves órát töltöttük.

Egyik este aztán nem bírtam elaludni, forgolódtam, erőt vett rajtam valami páni félelem, közelebb bújtam Anyuhoz. – Ne félj, drágám, nincs már semmi baj – súgta Anyu. – Itt vannak már a szomszéd házban.

Semmiféle magyarázatra nem volt szükség, pontosan tudtam, kik vannak abban a szomszéd házban. Sohasem felejtem el azt a nyugalmat, ami abban a pillanatban megszállt, elringatott, elaltatott.

Nem tudom, él-e valaki az akkori pincelakó gyerekek közül. Ha igen, jó volna találkozni, beszélni velük, hogyan emlékeznek vissza ők a Pozsonyi út 40-re. Számomra az elmúlt hetven évben mindig a rettegés, a félelem megtestesítője volt ez a szép épület. A Szent István parkról tudom, mert mesélték, megszépült nagyon, de soha nem mentem oda gyerekeimmel, unokáimmal sétálni – bennem mindörökre azt a ’44-es telet, a sorbaállásokat, a nyilasokat, rendőröket jelenti.

Oldalak