Reflexiók - Időrendben
Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!
2014. május 19., hétfő
Mikor a Csanády u. 11. csillagos ház lett, mi négyen, édesapám, Lax Béla, édesanyám, Manci, húgom Ágnes (akkor alig 7 éves) és én, Éva (akkor 11 éves) ott laktunk. Mivel budapesti rokonaink Budán éltek, nem csillagos házban, mindnyájan hozzánk jöttek lakni. 3 család a 3 szobában. Nem volt könnyű, de szeretetben, békességben és reménykedve éltünk.
Először édesapánkat vitték el munkaszolgálatba, ahonnan később megszökött és egy keresztény kollégája bújtatta. Utána édesanyám húgát vitték a téglagyárba, majd onnan koncentrációs táborba, ahonnan nem jött haza. Később édesanyámat is deportálták, de akkor már szerencsére "csak" Ausztriába, ahonnan szovjet katonák segítségével jött később haza. (A vidéki rokonaink közül SENKI nem jött haza!)
De a csillagos házról mindig eszembe jut, hogy a FELSZABADULÁS másodnapján a Csanády u. 11. házmester nénije (nem zsidó!), Tonigold Józsefné, egy hatalmas üst forró bablevessel várta a házba visszatérő zsidó lakókat.
Soha nem felejtjük-felejtettük el neki!
Íme egy leírás a Perczel Mór utca 4-ről, ahol lakom. Itt a mi lakásunkban és a szomszédéban élt az eredeti tulajdonos, Grauer Vilmosné, aki Grauer Vilmos ecetgyáros felesége volt és akinek az apja, biz. Herzmann építette az egész házat. A háborúban állítólag 5 zsidó család lakott a mi lakásunkban.
A korábbi tulajdonos mesélte ezeket nekem és most rákérdeztem nála a részletekre. Az alábbi dokumentumot küldte nekem:
Perczel Mór utca 4.
… Varga Józsefné személyében mellém szegődött a szerencse. Vargáné 1944 április 1-től, mint házmester költözött a házba. Az épület történetéről így mesélt:
Az épületet özv. Grauer Vilmosnénak építette Herzmann (Bertalan). Özv. Grauerné a III. emeleten lakott, ecetgyára volt a Rákóczi út 49-ben.
Az I. emeleten Lakatos Géza vezérezredes, miniszterelnök élt feleségével, nővérével és Ragályi Elemér sógorával. A nyilasok az épületre kitették a sárga csillagot, még Lakatosék ott-tartózkodása alatt.
A II. emeletet Erdély Zsigmondné lakta Aurél fiával és annak családjával. Az Agrár Industria Vállalat tulajdonosai voltak. A Vállalat irodája is a lakásban volt. A Katonai Ellenállási Mozgalom egyik találkozóhelye Erdélyék lakásában volt. Tartsay Vilmost és Kiss Jánost több alkalommal látták ott.
Özv. Grauer Vilmosné a nyilas Hain Pétertől menlevelet kapott és a ház sárga csillagos ház lett. Özv. Grauerné lakásában elhagyott és elárvult zsidó gyerekeket gondoztak. Dr Dobi területi tisztiorvos tífusz-megbetegedést jelző igazolványaival a nyilasok zaklatásait tudták csökkenteni. Raul Wallenberg svéd követségi titkár pedig élelemmel segítette a házba menekített gyermekeket.
1944 karácsony éjszakáján a nyilasok el akarták hajtani a gyermekeket, de Vargáné kikönyörögte magát a házból és elfutott az Október 6. utcában lévő német parancsnokságra. Onnan – könyörgésére – egy Kurt nevű SS-őrnagy vele visszament a házba és a nyilasokat kizavarta a házból. Igy a gyermekek megmenekültek.
A házra több bomba is esett, de nem robbantak fel, így jelentős kár nem történt.
Az elbeszélésből megtudtam, hogy özv. Grauer Vilmosnét és fiát a menlevél ellenére a nyilasok kivégezték.
1945 január 18-án az oroszok a házat elfoglalták és a házban lakók részére a háború vihara lecsendesedett.
Az ingatlan tulajdonosai:
1900-ban a magyar Királyi Államkincstár
1912-ben Herzmann Bertalan és neje
1928-ban dr Grauer Vilmos
1937-ben özv. Grauer Vilmosné
Végh Tibor
2014. május 18., vasárnap
Két és fél éves voltam, amikor édesanyámmal, hat hónapos öcsémmel és 75 éves nagymamámmal kiköltöztettek minket a Rákóczi út 55-ben lévő lakásunkból a fenti Izabella utcai csillagos házba. Októberben, amikor felállították a gettót, nekünk is be kellett mennünk és a felszabadulás után visszatértünk a csillagos házban lévő lakásunkba. A háború után nem kaptuk vissza a Rákóczi úti lakásunkat, továbbra is ebben a házban, a második emelet 23. számú lakásban éltünk, egészen a 70-es évek végéig. Ez egy másfél szoba, konyhás lakás volt, fürdőszoba és wc nélkül. A csillagos házban történtekről boldogult édesanyám elbeszéléséből van tudomásom.
Az édesapám, Tauszig Zoltán, abban az időben munkaszolgálatos volt. 1944 novemberében néhány napos szabadságot kapott és hazajött látogatóba, hogy együtt ünnepelhessük a születésnapomat. Egy alkalommal nyilas fegyveresek jöttek a házba, bementek a lakásokba és férfiakat kerestek. Édesapám hiába mutatta a papírjait és bizonygatta, hogy vissza kell mennie a csapatához, a nyilasok puskatussal verték ki a lakásunkból, és csak évekkel a háború után tudtuk meg, hogy mi lett a sorsa. Dachauba lett deportálva, ahonnan a mühldorfi koncentrációs munkatáborba került és nem sokkal a felszabadulás előtt meghalt.
Említésre méltó még, hogy Valuskáné házgondnok a továbbiakban megvédte a nyilasoktól a házban élő nőket és gyerekeket.
Miután 1945 után is a házban maradtunk, emlékszem az akkoriban ott lakó családok neveire:
1. emelet
Rothfeld, Lichtman, Kaczné, Dukát, Földes
2. emelet
Weisz, Kőszegi, Mühl, Winter Margit,Tauszig, Muncsik, Ripp Júlia, Kornfeld, Neuwirt
2014. május 15., csütörtök
Gömb u 36. - Szegedi út 9 - Üteg u 18
Angyalföldön egy nagy U alakú, három utcára terjedő emeletes házat jelöltek ki "csillagos háznak". Tulajdonképen vegyes ház volt, sok régi lakó továbbra is ott lakott. Nem volt semmi bajunk egymással, mi gyerekek együtt játszottunk. Előnye volt a sok kapu, igy több ször sikerült a nyilasokat -akik összeszedtek volna bennünket- kijátszani. Örülnék ha megjelenne, talán van még valaki, aki ott lakott.
2014. május 13., kedd
I and my mother stayed at VI. Eötvös Street 27, sharing a one-roomed apartment with an aunt and great-aunt. I remember rather painfully that my father came to visit us from his forced labour unit for a couple of days (a great privilege, gained with heavy bribes), but the concierge got very worried about his unregistered presence in the house, and reported him to the Arrow Cross. He was dragged away and we never saw him again. My mother then found out that in a few days the occupants of the building were going to be transferred to the ghetto, and she managed to get us out into a 'protected house' of the Swedish Embassy - but that's another story.
2014. május 12., hétfő
1944 kora ősz, VI. Izabella utca 52. sz. csillagos házban sok átélt viszontagságok egyik epizódjának története:
Ebbe a bérházba 1938-ban, 11 éves koromban költöztünk szüleimmel és nővéremmel. A lift nélküli, körfolyosós házban általában alsó középosztályhoz tartozó, inkább szegénynek mondható emberek éltek. Koromnál fogva csak részben érzékeltem a közelgő veszélyt, sőt tragédiákat. De eljött 1944. márc. 19-e, amikorra időközben felcseperedtem – jóllehet ez az időszak sem volt már egy gondtalan tini-kor, sőt inkább nevezhető egy ellopott, ellehetetlenített fiatalságnak mindaz, ami megelőzte és majd ami követte ezeket a napokat. Emiatt a mai idős napjaimig hiányérzetem van.
Miután az Izabella utca 52-ben laktunk – közel az Andrássy úthoz -, aznap összeszorult torokkal, teli félelemmel, saját szemünkkel láttuk, hogy vonultak a német tankok és harckocsik a Hősök tere felé. Majd a fegyelmezett menetoszlopokban német indulók kíséretében a csattogó csizmájú katonák sokasága masírozott. Hátborzongató volt. Otthon voltam, nem volt tanítás.
A helyzet napról-napra rosszabbodott. Ha jól emlékszem, még áprilisban rendelték el a csillagos házak létrehozását. Ez azt jelentette, hogy minden 10.-20. házra került rá a csillag, aki nem ilyen házban lakott, annak 2-3 napon belül el kellett hagynia otthonát és egy kijelölt házba valahogy bekéredzkedett. Persze a csillagos házakban lakó keresztények is sürgősen elhagyták lakásaikat, csakhogy ők válogathattak a berendezett, jobbnál jobb zsidó lakások között és ők vihették összes holmijukat.
Ha ezt szerencsének lehet nevezni, az Izabella u. 52-ből csillagos ház lett. Csakhogy lakásunkba további három családot kellett befogadnunk, meg még egy 80 éves nagymamát, aki egy kis motyóval érkezett hozzánk. Elképzelhető, hogy egy kis fürdőszobával és egy konyhával ennyi ember milyen állapotok között élt. Közben rendszeres volt a légiriadó. Ennivalónk alig volt, a kijárási tilalom miatt a pár óra alatt, amíg kimehettünk, megrohanták a gyér ellátottságú üzleteket.
Akkoriban még a házmester rendszer működött. Szolgálati lakás ellenében ezek felügyeltek a házirendre, takarítottak, stb. Na mi egy abszolút rossz indulatú, sőt az átlagosnál is antiszemitább, kegyetlen házmester házaspárt fogtunk ki, ez volt az egyetlen árja család a házban, akiknek feladatává tették a zsidók elleni szankciók betartásának szigorú ellenőrzését és feljelentési kötelezettséget írtak elő számukra. Ezek már csak félelemből is túlteljesítették a szükségest. Miután a házmester volt a házparancsnok, ha valami közlendője támadt, mozsárral kolompolt: erre mindenki kirohant a lakásból. Egy október végi vagy november eleji délben is hallottuk a kolompszót. Amikor kimentünk meghallgatni, láttuk, hogy az udvart ellepte egy nyilas kommandó raj, akik azt parancsolták, hogy most azonnal csomag nélkül mindenki jöjjön le az udvarra kabátban. Mi, mint a birkák - a hozzánk tartozó 6-7 hetes pólyást és egy 1 éves kisgyereket magunkhoz véve - tettünk eleget a parancsnak ellenszegülés nélkül, csak úgy, mint a ház összes többi lakója. Mikor összegyűlt a háznép, a nyilasok közölték, hogy elvisznek bennünket. Hogy hová, azt nem mondták, de a kapukulccsal volt bezárva, nehogy valaki kiszökjön. Mikor a lakások ajtaját magunk mögött nyitva hagyva már menetkészen álltunk, akkor hangzott el az elhíresült mondat: „ENGEDHETEM IKET?” kérdezte a házmester, majd kárörvendve kinyitotta a kaput és a ház lakóit kihajtották az utcára. Lehettünk vagy 150-200-an. Rövidesen láttunk más hasonló csoportokat is, majd ezeket egyesítve egy hosszú menetoszloppá váltunk. Kétoldalt fegyveres nyilas suhancok kísértek, ránk tartva a puskájukat, majd kiadták a vezényszót: Éljen Szálasi! Így meneteltünk hosszasan feltett karokkal, míg kiderült, hogy az úticél a Tattersahl (Ügetőpálya), ami a Keleti pályaudvar háta mögött volt. Alkonyatra értünk oda. Ez egy hatalmas, több ezer embert befogadni képes, üres terület volt, közel a Keleti és a Józsefvárosi pályaudvarhoz, innen szállítottak volna el másnap vagonokban. Ki tudja hova?
Eljött az este és az éjszaka, mindenki a földön ücsörgött Isten szabad ege alatt, teljesen összezsúfolódva, étlen-szomjan, felszerelés nélkül dideregve. Sírás-jajgatás, félelem mellett a legszörnyűbb emlékem erről az éjszakáról az, hogy egyszer csak mellettünk egy rokon epilepsziás rohamot kapott. Ezt nem részletezem, de ilyet én még sohasem láttam. Akkor értettem meg, hogy őt miért nem vitték el munkaszolgálatra. A reggelt összetörve, összefagyva értük meg, amikor elterjedt a hír, hogy elengednek bennünket, mindenki mehet haza. Szinte hihetetlen volt, de mégis így történt. Utólag értesültünk arról, hogy a több ezer embert érintő, vélhetően bevagonírozás céljából összegyűjtött zsidót Wallenberg közbenjárása mentette meg. Újra hazakecmeregtünk az Izabella utcai csillagos házba.
Ezután az eset után – de előtte is még sok izgalmas eseményt és halálfélelmet éltünk át. A 21 éves nővéremet e házból kilépve nyilas pribékek hurcolták el és soha többé nem láttuk.
A várva-várt felszabadulás csak óriási megkönnyebbülést hozott, de a lelki sérülésektől nem tudok szabadulni, sőt, minél idősebb vagyok, annál fájóbb ez az egész lidércnyomás.
Ma az ún. „szabad Magyarországon” az utóbbi időben egyre erőteljesebben visszatérnek az ordas eszmék, állandóan történik olyan esemény, ami a fájó sebeket felhasogatja. Részemről sokszorosan előálló félelmek és a jövőt illető rémképek, a múlt ködösítése miatt. Csak a valóságot tükröző, őszinte oktatási rendszer tudna a jelen és a jövő generációk fejében rendet teremteni. Még a töredékétől is féltem a családomat annak, amit én a múltban átéltem.
Ide költözött (1944. június 21-én?) Torrel (Forrel?) Lászlóné a Bulcsú utca 1-ből.
Ide költözött (1944. június 21-én?) Nádor Kató a Szondy u. 90-ből.
A Katona József u 10/a -ban szabadultunk fel. Ez egy ún. svéd ház volt, mindhárman -apám , anyám és én svéd Schutzpass tuladonosok voltunk. Gyerek voltam, de emlékszem, hogy féltünk a házmestertől. Az apám csillag nélkül ment ki a házból, hogy kenyeret hozzon. Mielőtt bejöttek az oroszok egy ló halt meg a kapu előtt . Emlékszem, hogy a negyedik emeletről a Vígszínház irányába katonák néztek, hogy mi történik. Úgy tudom, hogy a Katona József utca másik oldalán, a Csáky utca és Katona József utca sarkán lévő házból mindenkit a Dunába lőttek, mert a házmester följelentette a házat a Szt. István krt 6. sz alatti Nyilas Házban. Azt hiszem az is svéd ház volt. A házmestert később elkapták, de ez már nem segített azokon, akiket megöltek.
Mielőtt a svéd Schutzpasst apukám megszerezte, ebben a zsidó házban laktunk az anyukámmal, csak ketten, mert az apukámat elvitték (hosszú történet). Egyik nap valami csendőrök, nyilasok jöttek a házba és mindenkinek az udvaron kellett gyülekezni. Mindenkit kiparancsoltak azzal, hogy sáncásásra visznek bennünket. Minden lakásban főleg asszonyok és gyerekek voltak, és többen osztoztak egy lakáson. Kivittek bennünket a Lóversenytérre, ahol egész nap vártunk. Egy külön sorban álltak azok a nők, akiknek a férje keresztény volt és távirattal igazolták, hogy a férjük hősi halált halt. Én mindenképpen anyukám barátnőjével akartam együtt lenni, aki ebben a sorban állt. Átszöktünk és a nők valahogy elbújtattak. Minden csoport elment valahová, csak ezt a csoportot engedték késő este haza. Nekünk nem volt semmi papirunk, de a kapuban az ellenőr valahogy megsajnált bennünket és kiengedett mindkettőnket. A háború után tudtuk csak meg, hogy mindenkit Auschwitzba, vagy más lágerekbe vittek és talán csak egyvalaki jött vissza. Azok a gyerekek akikkel a gangon játszottam, nem jöttek vissza.