Reflexiók - Időrendben

Az új házban voltak ismerősei a szüleimnek. A III. emeleten lakott egy politikai ügyekben szerepelt Szőnyi nevű ügyvéd orvos feleségével, a IV. emeleten pedig egy ugyancsak baloldali ügyvéd, Neufeld Ervin kedves mozdulatművész feleségével, Mufival. Mindkét férfit hamarosan bevonultatták munkaszolgálatosnak, s egyikük se tért haza.

A házban rengeteg gyerek élt, s a véletlenül összeverődött csapat hamarosan kis bandává formálódott, két idősebb kiskamasz vezetésével. Egyikük a II. emeleten lakó Schleiffer ügyvéd kisebbik szőke Pista fia, a későbbi Eörsi István, a másik egy ördögképű fekete legényke Vajda Péter volt. Ő ma is élő ismert újságíró. Állandó harcban álltunk a háztulajdonos házaspárral. A férj, Kertész úr hajdan híres focista volt, felesége hozta a vagyont a házasságba, amire a rendkívüli körülmények közt is vigyázott. Gyakran rikácsolt ránk, hogy ne zajongjunk az udvaron, ne másszunk a porolóra. Mi nem vettünk tudomást a tilalmakról, rohangáltunk a folyosókon, a padláson, s amikor nem volt tilos kimenni a házból, a szomszéd Borbély utcában nagy lábtenisz meccseket vívtunk a környék gyerekeivel. A bandázás következménye a számomra a szókincsem sajátos kibővülése volt, amit édesanyám nagy türelemmel vett tudomásul.

A felnőttek élete persze jóval gondterheltebb volt. A szabad mozgás rövid óráiban nehéz volt összeszedni a szükséges élelmet. Ez anyukám feladata volt, amit rendre megoldott. Tavasz óta rendszeressé váltak a szövetséges légitámadások környékünkön, a Nyugati pályaudvar közelében is. Ezek után a fiatalabb, munkaképes felnőtteket be-beosztották a romok eltakarítására. Édesanyám is részt vett ebben a munkában. Egyszer egy olyan romháznál dolgozott, ahol a találat a ház szennycsatornájánál robbant. Azok után, amit ott látott, többé nem ment le az óvóhelyre, s ezt nekem se engedte meg.

Mindannyiunkat nyomasztotta, hogy nem tudtunk szinte semmit közvetlen családtagjainkról. Nagynéném állapotos volt, férjét szülőfalujában érte a német megszállás, s így családjával együtt deportálták Auschwitzba, amiről persze nem tudtunk. Igaz kapott ugyan egy rejtélyes levelezőlapot bizonyos Waldsee nevű helyről, előre nyomtatott szöveggel és férje aláírásával, ami egyszerre nyugtatta és idegesítette. Utólag derült ki, hogy párja túlélte a szelekciókat, munkára osztották be, életben maradt és a felszabadulás után hazatérhetett. Nem volt hírünk édesapámról és bátyjáról is csak annyit tudtunk, hogy 1942 telén a keleti fronton eltűnt. Csak 1945 után derült ki, hogy „szerencsére” csak fogságba esett, ahonnan 1949 elején tért haza. Édesapám öccse valamilyen illegális zsidó szervezettel került kapcsolatba, hamis okmányokkal élt valahol, s a legváratlanabbul bukkant föl. Anyukám meg volt győződve arról, hogy apám él, haza fog térni és igyekezett nyugtatgatni a nagyszülőket. Azt el se tudta képzelni, hogy milyen kalandos lesz az út a szerbiai Bórból – amiről mit se tudtunk – hazáig. A folyamatos nyugtatásra egyébként is szükség volt, mert a városban hírek terjedtek el a zsidókra váró újabb megpróbáltatásokról, a fővárosra is kiterjedő, tervezett deportálásokról. Az akció meghiúsulása, és annak okai mára közismertek, de ezekről akkor a fenyegetett közösségnek fogalma se volt. A pánikhangulatot jellemezte, hogy a házunkban működő görög katolikus lelkészi hivatal ajtaja előtt napokig sorok álltak. Talán ez a látvány indította el nagyapámat, hogy elvigyen engem is a Szent István körút és a Honvéd utca sarkán levő étterem pincehelységébe, ahol a szociális nővérek tartottak előadást az áttérni szándékozóknak. A helyszín megmaradt az emlékezetemben, de a kedves nővér mondandójára nem emlékszem. E látogatáshoz kapcsolódott egy élményem. Nem sokkal később egyik reggel hallottam, hogy a nagyapám valamit olvas, s a szöveget igyekszik megtanulni. Odamentem, és láttam, hogy a katekizmust memorizálja. Kérdeztem, hogy ezt miért teszi? Éretted, értetek kisfiam – volt a válasz. Ezt a helyzetet megalázónak tartottam, mert ő az én szememben egy I. világháborús hős volt, szégyelltem, hogy éppen ő egy elemi iskolai tankönyvet magol valamilyen bizonytalan mentségért. Kértem, hogy ezt ne tegye, és megmondtam, hogy többé én se megyek el az apácák előadásaira.

Július végétől fokozatosan enyhült a korábbi feszült hangulat. Rádió nélkül is értesülhettünk a felnőttek beszélgetéseiből, hogy talán vége lesz a megpróbáltatásoknak. Célozgatások, suttogások terjedtek arról, hogy készülőben lehet nálunk is olyan fordulat, mint amire 1943-ban Olaszországban került sor. Attól, hogy Horthy menesztette Sztójay Dömét, a megszállók bizalmi emberét, és helyére Lakatos Géza vezérezredest nevezte ki kormányfőnek, sokan remélték, hogy mi is az olasz útra fogunk lépni. Amikor 1944. október 10-én elmentünk meglátogatni nagynéném újszülött kisfiát, Pétert, a szomszéd ház falán hatalmas feliratot láttam, ami Badoglio marsallt éltette. Az otthoni beszélgetésekből értettem, hogy mit is akar üzenni a járókelőknek a felirat készítője, és nem csodálkoztam, amikor nagyapám összebeszélt néhány katonaviselt kortársával, hogy szervezzék meg a ház őrzését. Az október 15-i kormányzói proklamáció hírére a házőrség elfoglalta helyét a kapualjban. Ekkor, a kora délutáni órákban nagyapám meglátta a korábbi házukban lakó szénkereskedő szomszédját nyilas formaruhában. Az egyenruhás nyilas látványa azt üzente a számára, hogy ellenállás készül a kormányzó ellen, amit nem tűrhetett. Kilépett a házból, megragadta a boldogtalant, és seprűnyéllel elverte. Egy-két óra múlva kiderült, hogy ezzel mit se segítettek a kormányzón, mert a nyilasok német segítséggel megragadták a hatalmat, és persze neki is tartani lehetett a megtorlástól. Ezért nagyszüleim elbujdostak, máig nem tudom, hová. A két idősebb polgárember nem tudott illegalitásban élni. Elfogták, és a Szent István körút 2-ben levő nyilasházba hurcolták őket. Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy ekkor még nem voltak divatban az ítélet nélküli kivégzések. Nagyapámat többször keményen megverték, az 1945. áprilisi halála e bántalmazások következménye volt. Nagyanyámat viszont nem bántották, és egy bő heti őrizet után elengedték őket. Utóbb egy Tátra utcai védett házban élték túl az ostromot. Október 15.-től mi anyámmal ottmaradtunk a csillagos házban. Átéltük a nyilasok többszöri razziáit, együtt voltunk az úgynevezett KISOK pályán Zuglóban, ahol ma a földalatti végállomása van. Reggel kellett odamennünk. Talán több ezren voltunk ott, s a megjelentekből a nyilasok csoportokat szerveztek, és indítottak valahová. Édesanyám mindig arra terelt engem, ahol a még tagolatlan tömeg volt, s így délutánig elkerültük a beosztást. Ekkor azonban megjelent egy magyar katonatiszt, és beavatkozására a még ottmaradtakat hazazavarták. Még a Visegrádi utca 3-ban laktunk, amikor felrobbant a Margit-híd. A detonáció dörejére, a robbanás sárgás fényére jól emlékszem. Talán nem sokkal később megjelent a házban egy nyilas különítmény, és összeszedte a munkaképesnek ítélt nőket. Így került sor anyámra és barátnőjére, Mufira. Amikor kiderült, hogy elviszik őket, tombolni, szitkozódni kezdtem, hisz anyámon kívül akkor nem volt senkim. A tombolás meglepte az osztag vezetőjét, megdicsérte a bátorságomat, viszont elvitte anyámat, mint utólag kiderült, az óbudai Téglagyárba. Itt ugyanazzal a taktikával éltek, mint a KISOK pályán, kerülték a beosztásokat. Amint azonban észrevették, hogy megjelent egy svájci diplomata, hogy kimentse a védettnek nyilvánítottakat a fogságból, ő és barátnője a csoportba állt és így kikerültek a Téglagyárból. Hazatérve fogalmam sincs, hogy miként, de szereztek svájci védlevelet, és hamarosan beköltöztünk a Pozsonyi út 49. számú svájci védett házba. „Védettségem” nagyjából két hónapig, 1945. január 15.-ig tartott.

Kende János történész