Reflexiók - Időrendben
Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!
2014. május 19., hétfő
Íme egy leírás a Perczel Mór utca 4-ről, ahol lakom. Itt a mi lakásunkban és a szomszédéban élt az eredeti tulajdonos, Grauer Vilmosné, aki Grauer Vilmos ecetgyáros felesége volt és akinek az apja, biz. Herzmann építette az egész házat. A háborúban állítólag 5 zsidó család lakott a mi lakásunkban.
A korábbi tulajdonos mesélte ezeket nekem és most rákérdeztem nála a részletekre. Az alábbi dokumentumot küldte nekem:
Perczel Mór utca 4.
… Varga Józsefné személyében mellém szegődött a szerencse. Vargáné 1944 április 1-től, mint házmester költözött a házba. Az épület történetéről így mesélt:
Az épületet özv. Grauer Vilmosnénak építette Herzmann (Bertalan). Özv. Grauerné a III. emeleten lakott, ecetgyára volt a Rákóczi út 49-ben.
Az I. emeleten Lakatos Géza vezérezredes, miniszterelnök élt feleségével, nővérével és Ragályi Elemér sógorával. A nyilasok az épületre kitették a sárga csillagot, még Lakatosék ott-tartózkodása alatt.
A II. emeletet Erdély Zsigmondné lakta Aurél fiával és annak családjával. Az Agrár Industria Vállalat tulajdonosai voltak. A Vállalat irodája is a lakásban volt. A Katonai Ellenállási Mozgalom egyik találkozóhelye Erdélyék lakásában volt. Tartsay Vilmost és Kiss Jánost több alkalommal látták ott.
Özv. Grauer Vilmosné a nyilas Hain Pétertől menlevelet kapott és a ház sárga csillagos ház lett. Özv. Grauerné lakásában elhagyott és elárvult zsidó gyerekeket gondoztak. Dr Dobi területi tisztiorvos tífusz-megbetegedést jelző igazolványaival a nyilasok zaklatásait tudták csökkenteni. Raul Wallenberg svéd követségi titkár pedig élelemmel segítette a házba menekített gyermekeket.
1944 karácsony éjszakáján a nyilasok el akarták hajtani a gyermekeket, de Vargáné kikönyörögte magát a házból és elfutott az Október 6. utcában lévő német parancsnokságra. Onnan – könyörgésére – egy Kurt nevű SS-őrnagy vele visszament a házba és a nyilasokat kizavarta a házból. Igy a gyermekek megmenekültek.
A házra több bomba is esett, de nem robbantak fel, így jelentős kár nem történt.
Az elbeszélésből megtudtam, hogy özv. Grauer Vilmosnét és fiát a menlevél ellenére a nyilasok kivégezték.
1945 január 18-án az oroszok a házat elfoglalták és a házban lakók részére a háború vihara lecsendesedett.
Az ingatlan tulajdonosai:
1900-ban a magyar Királyi Államkincstár
1912-ben Herzmann Bertalan és neje
1928-ban dr Grauer Vilmos
1937-ben özv. Grauer Vilmosné
Végh Tibor
A Dob utca 52. sz. házban lakott édesapám, Nádor (Neuman) Imre. Innen kezdődött több évig tartó meghurcoltatása. 1940. szeptember 1-én innen ment Vácon keresztül Erdélybe munkaszolgálatra, ahonnan 1941. március 31-én szerelt le. A szabadság nem tartott sokáig, 1942. május 1-én szintén Vácon keresztül Ukrajnába vitték, ahonnan 1944. március 27-én Magyarországon keresztül Mathausenbe vitték. Ott szabadult fel 1945. május 5-én, Budapestre 1945. augusztus 31-én érkezett. Mint látható, életéből 4,5 évet vett el a történet. Ezt eddig is tudtam, de most, hogy ezt leírom, elborzadok.
2014. május 18., vasárnap
Két és fél éves voltam, amikor édesanyámmal, hat hónapos öcsémmel és 75 éves nagymamámmal kiköltöztettek minket a Rákóczi út 55-ben lévő lakásunkból a fenti Izabella utcai csillagos házba. Októberben, amikor felállították a gettót, nekünk is be kellett mennünk és a felszabadulás után visszatértünk a csillagos házban lévő lakásunkba. A háború után nem kaptuk vissza a Rákóczi úti lakásunkat, továbbra is ebben a házban, a második emelet 23. számú lakásban éltünk, egészen a 70-es évek végéig. Ez egy másfél szoba, konyhás lakás volt, fürdőszoba és wc nélkül. A csillagos házban történtekről boldogult édesanyám elbeszéléséből van tudomásom.
Az édesapám, Tauszig Zoltán, abban az időben munkaszolgálatos volt. 1944 novemberében néhány napos szabadságot kapott és hazajött látogatóba, hogy együtt ünnepelhessük a születésnapomat. Egy alkalommal nyilas fegyveresek jöttek a házba, bementek a lakásokba és férfiakat kerestek. Édesapám hiába mutatta a papírjait és bizonygatta, hogy vissza kell mennie a csapatához, a nyilasok puskatussal verték ki a lakásunkból, és csak évekkel a háború után tudtuk meg, hogy mi lett a sorsa. Dachauba lett deportálva, ahonnan a mühldorfi koncentrációs munkatáborba került és nem sokkal a felszabadulás előtt meghalt.
Említésre méltó még, hogy Valuskáné házgondnok a továbbiakban megvédte a nyilasoktól a házban élő nőket és gyerekeket.
Miután 1945 után is a házban maradtunk, emlékszem az akkoriban ott lakó családok neveire:
1. emelet
Rothfeld, Lichtman, Kaczné, Dukát, Földes
2. emelet
Weisz, Kőszegi, Mühl, Winter Margit,Tauszig, Muncsik, Ripp Júlia, Kornfeld, Neuwirt
2014. május 15., csütörtök
Gömb u 36. - Szegedi út 9 - Üteg u 18
Angyalföldön egy nagy U alakú, három utcára terjedő emeletes házat jelöltek ki "csillagos háznak". Tulajdonképen vegyes ház volt, sok régi lakó továbbra is ott lakott. Nem volt semmi bajunk egymással, mi gyerekek együtt játszottunk. Előnye volt a sok kapu, igy több ször sikerült a nyilasokat -akik összeszedtek volna bennünket- kijátszani. Örülnék ha megjelenne, talán van még valaki, aki ott lakott.
2014. május 13., kedd
I and my mother stayed at VI. Eötvös Street 27, sharing a one-roomed apartment with an aunt and great-aunt. I remember rather painfully that my father came to visit us from his forced labour unit for a couple of days (a great privilege, gained with heavy bribes), but the concierge got very worried about his unregistered presence in the house, and reported him to the Arrow Cross. He was dragged away and we never saw him again. My mother then found out that in a few days the occupants of the building were going to be transferred to the ghetto, and she managed to get us out into a 'protected house' of the Swedish Embassy - but that's another story.
2014. május 12., hétfő
Ide költözött (1944. június 21-én?) Torrel (Forrel?) Lászlóné a Bulcsú utca 1-ből.
1934-től 2004.-ig (anyám haláláig), 70 éven keresztül élt családunk a Barcsay utca 11.-ben. 1934-ben - a világgazdasági válság hatására – dédapám (Nemes Lipót), aki bútorkereskedő volt, nagyapám (Fischer József), aki terménykereskedő volt - elszegényedett. Dédszüleim és nagyszüleim úgy döntöttek, hogy nem tartanak fent tovább két lakást, nem vezetnek külön két háztartást, hanem összeköltöznek.
Ekkor bérelték ki a harmadik emeleti lakást a Barcsay utca 11.-ben. Anyám 18 éves volt, készült az érettségire. Bátyja Prágában járt egy német nyelvű egyetemre – villamosmérnöknek tanult – mert itthon zsidó származása miatt nem vették fel egyetemre. Húga 9 éves volt.
Érettségi után anyám varrni tanult, majd a nagynénjénél dolgozott. Közben bátyja elvégezte az egyetemet, de mérnöki állásról szó sem lehetett (a zsidótörvények miatt). Azért, hogy ne felejtse el, amit tanult, elment ingyen dolgozni egy villanyszerelőhöz.
1939-ben anyám férjhez ment egy Lengyelországból menekült magyar zsidóhoz, és elköltöztek a Szövetség utcába. 1941-ben meghalt dédapám.
Lengyelországot már akkor megszállták a németek, és a külföldön élő zsidó lengyeleket összefogták, bevagonírozták őket, megásatták velük a sírjukat és agyonlőtték őket. Ez várt a férjére is.
Anyám így írta le a történteket:
„Egy délután az utcáról felkiabált egy nő, a nevünket kiabálta és azt, hogy meneküljünk, mert a férjem testvérét 10 perccel ezelőtt vitték el és most értünk jönnek. Mint az őrültek egy szál ruhában, papucsban Anyámékhoz, ide a Barcsay utcába szaladtunk, és mint utóbb az ottani házmestertől megtudtuk, valóban kerestek bennünket. A házmester azt mondta, hogy már hosszabb ideje nem látott minket, biztosan már elvittek bennünket. Rendes ember volt. Amikor ez a téboly lezajlott (kb. 1 hét után), visszamerészkedtünk a lakásunkba. De ettől a perctől kezdve már csupa félelem volt az életem. Különösen azután, amikor megtudtam, hogy a férjem 2 nővérét és az apját már elvitték. Férjemet 1943-ban újból behívták munkaszolgálatra.”
„1944. március 19 - én bevonultak a németek. A rádió ezt 10 percenként közölte. Szörnyű napok jöttek. A zsidóknak sárga csillagot kellett viselniük. Zsidó házakat létesítettek, ilyen volt a Barcsay utcai is. Különféle hírek terjedtek el, például az, hogy ezeknek a házaknak a pincéjébe gázt eresztenek, meg még sok ilyesmi. Azt ajánlották, hogy menjek el egy hadi üzembe dolgozni, mert ott védett leszek a nyilasoktól. A húgom már hamis iratokkal dolgozott, és ő általa kerültem a Gyömrői úti téglagyárba.”
Anyám itt a téglagyárban ismerte meg apámat, aki megszökött a munkaszolgálatból, és szintén ott dolgozott. Végig, egymást segítve bujkáltak, és túlélték a háborút. Anyám első férje többé már nem tért vissza a munkaszolgálatból.
Nagyszüleimnek a csillagos házból gettóba kellett menni, ahonnan anyám húga hamis papírokkal kimentette, és elbújtatta őket. Dédnagymamámat agyonlőtték a nyilasok, amikor kiment dédnagyapám sírjához a zsidótemetőbe.
Nagyapám 1948-ban (2 éves koromban), nagymamám 1963-ban halt meg. Ő volt az egyedüli nagyszülőm, akit megismerhettem és szerethettem.
Én 1947-ben születtem meg – Jászberényben – ahol apám lakhelye volt. A háború befejezése után szüleim összeházasodtak és Jászberénybe költöztek. Hamarosan húgom is született. 1949-ben felköltöztünk Pestre, a Barcsay utca 11-be. Itt éltem egészen 1969-ig, férjhezmenetelemig.
A Katona József u 10/a -ban szabadultunk fel. Ez egy ún. svéd ház volt, mindhárman -apám , anyám és én svéd Schutzpass tuladonosok voltunk. Gyerek voltam, de emlékszem, hogy féltünk a házmestertől. Az apám csillag nélkül ment ki a házból, hogy kenyeret hozzon. Mielőtt bejöttek az oroszok egy ló halt meg a kapu előtt . Emlékszem, hogy a negyedik emeletről a Vígszínház irányába katonák néztek, hogy mi történik. Úgy tudom, hogy a Katona József utca másik oldalán, a Csáky utca és Katona József utca sarkán lévő házból mindenkit a Dunába lőttek, mert a házmester följelentette a házat a Szt. István krt 6. sz alatti Nyilas Házban. Azt hiszem az is svéd ház volt. A házmestert később elkapták, de ez már nem segített azokon, akiket megöltek.
Mielőtt a svéd Schutzpasst apukám megszerezte, ebben a zsidó házban laktunk az anyukámmal, csak ketten, mert az apukámat elvitték (hosszú történet). Egyik nap valami csendőrök, nyilasok jöttek a házba és mindenkinek az udvaron kellett gyülekezni. Mindenkit kiparancsoltak azzal, hogy sáncásásra visznek bennünket. Minden lakásban főleg asszonyok és gyerekek voltak, és többen osztoztak egy lakáson. Kivittek bennünket a Lóversenytérre, ahol egész nap vártunk. Egy külön sorban álltak azok a nők, akiknek a férje keresztény volt és távirattal igazolták, hogy a férjük hősi halált halt. Én mindenképpen anyukám barátnőjével akartam együtt lenni, aki ebben a sorban állt. Átszöktünk és a nők valahogy elbújtattak. Minden csoport elment valahová, csak ezt a csoportot engedték késő este haza. Nekünk nem volt semmi papirunk, de a kapuban az ellenőr valahogy megsajnált bennünket és kiengedett mindkettőnket. A háború után tudtuk csak meg, hogy mindenkit Auschwitzba, vagy más lágerekbe vittek és talán csak egyvalaki jött vissza. Azok a gyerekek akikkel a gangon játszottam, nem jöttek vissza.
Családunk 1938-tól a Csáky (ma Hegedűs Gyula) utca 40-ben lakott. A ház 1944-ben csillagos ház lett. A mi lakásunkba is beköltözött még néhány család. A nagynéném a kisfiával odakerült, és még egy másik család, akiknek a nevét tudom, Schneiderék. Őket édesanyám korábban már ismerte, mert a két gyerek hozzá járt a lakásban levő magán napközibe. A fiú, Tomi, a háború után kiment Palesztínába, ha él még Izraelben, 80 év felett lehet. A kislány, Márta ápolónő lett, azután elvégezte az egyetemet, és magyart tanított egy középiskolában, majd a III. kerületben, a Kalászi úti Egészségügyi Szakközépiskola igazgatójaként dolgozott. Sajnos viszonylag fiatalon meghalt. Mi később egy védett házba költöztünk, azután onnan egy másikba, a lakók egy része a gettóba került. Én másfél éves voltam, csak azt tudom, amit a szüleim meséltek.