Reflexiók - Időrendben
Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!
2014. május 07., szerda
Azt, hogy 1944. októberében, néhány nappal a nyilas puccs után ebbe a svájci védettségű házba kerültünk, apám bátyjának, dr. Schwarczmann Pálnak köszönhettük. Nagybátyám, miután különleges szerencsével sikerült megszöknie orvosokból álló munkásszázadából, többé nem tette fel a sárga csillagot, bujkált, és mentette, akit tudott. Összeköttetésben állhatott a cionistákkal, mert anyámnak csempészett levelében így írt: „menj el a Pozsonyi út 32-be Hirsch Márton tanár úrhoz, és mondd el, hogy Rafi vétetett fel az új 7800-as listára, s kéred, legyen segítségedre. Kapsz tőle lakást.” (Rafi talán Bensalom [Friedl] Rafi lehetett.)
Anyám a nagyanyámmal, négyéves húgommal és velem nekivágott a nem épp veszélytelen útnak. Az Akadémia utca 7. számú csillagos házból menekültünk, ahonnan két nappal a Horthy-proklamáció után a nyilasok elhurcoltak minden 16 és 60 év közötti férfit, köztük nagyapámat. Ő elmúlt már jóval hatvanéves, de a nyilas házmester feljött érte, és lekényszerítette az udvarba. Nagyapámat soha többé nem láttuk. A házban csak nők és gyerekek maradtak. Két nap múlva a nyilasok a nőket is elvitték. Anyánk az óbudai téglagyárba került sokszáz-ezernyi asszonnyal-lánnyal, de óriási szerencséje volt – egy távoli rokon, aki saját feleségét mentette, őt is kihozta. Ekkor küldte Anyám a levelet sógorának, amelyben megírta, hogy sikerült ugyan megmenekülnie, de a nyilasok bármikor visszajöhetnek, innen sürgősen el kell tűnnünk. A levél természetesen nem rendes postai úton ment a címzetthez – kész lutri volt az is, hogy akad-e épp megbízható keresztény ember, aki elviszi és átadja. De valahogy mindig akadt vállalkozó, és a kis cédulák célba értek.
Az Akadémia utcából a Pozsonyi útra menet a Kossuth téren kellett átvágni. A tér tele volt ágyúkkal és német katonákkal; anyánk nem merte levenni magáról és rólunk a sárga csillagot, csak ügyesen eltakarta saját magán és rajtunk is, táskákkal, sálakkal, ezzel-azzal. Sietni nem volt tanácsos, feltűnő lett volna, mentünk, mint gondtalan, sétálgató járókelők. Ezt az utat álmaimban gyakran végigjárom, és újra meg újra átélem az akkori rettegést.
A Pozsonyi út 32-ben lévő lakás rettenetesen zsúfolt volt, tele hisztérikusan zokogó, sikoltozó, ideggörcsökben fetrengő asszonyokkal, megszeppent gyerekekkel. Négyünk számára nem akadt hely, így a földre ültünk, és vártuk, mi lesz. Anyánk újabb levelet csempésztetett sógorához, amelyben megírta, hogy itt nem lehet megmaradni és könyörgött, találjon ki valamit.
Két nap múlva új címet kaptunk nagybátyánktól: Pozsonyi út 40., V. emelet, Szántó Albert mérnök úr lakása.
Ez a ház a Pozsonyi úton épült elegáns, modern épületek egyike. Emlékszem, bármennyire féltem, körülnéztem a lépcsőházban. Tetszett nagyon a szürke márványburkolat. Tetszett a felfelé ívelő csigalépcső kezdeténél beépített csinos padocska, hogy a lépcsőház közepén valamiféle mellvéd van korláttal.
Becsengettünk. Középkorú, elegáns hölgy nyitott ajtót, de amikor meglátott minket, cseppnyi öröm sem látszott az arcán. Anyánk a nagybátyánkra, Szántóék régi orvosára hivatkozott – ekkor kissé megenyhült a szigor. Beengedett. A cseppnyi előszobából nyílt a hall, onnan több szoba, máig sem tudom pontosan a számukat.
Ebben a lakásban is rengeteg ember jött-ment, de itt legalább senki nem hisztériázott, hangoskodott. A ház asszonya, akit mindenki Minuskának szólított, bevezetett minket az egyik szobába. A szép, nagy ablakok a Szent István parkra, a Dunára néztek. A szobában semmiféle bútor nem állt, a padló tele volt matracokkal. Minden matrac egy-egy család lakásának számított. Egy szélesebb vaságy is állt a szobában, azon, mint később megtudtuk, két idős nővér lakott.
Minuska odébb taszigáltatta egy fiatal pár matracát, és a mellettük felszabaduló sarkot jelölte ki számunkra, épp az ablak alatt.
Mi épp csak a legszükségesebb holminkat hoztuk magunkkal, vajon mire fogunk lefeküdni? Anyánk intézkedett – hogyan, kivel, nem tudom, de üzenetet küldött Jánosnak, a családi cipőüzem, az Arlas szállítójának, aki néhány óra múlva meg is jelent. Triciklijén, amelyen békésebb időkben a megrendelt cipőket vitte az üzletekbe, elhozta nagymama ágyának három kőkemény, lószőrrel kitömött, széles matracát, meg a szürke-téglavörös halinapokrócot, amit Apu vásárolt egyszer Erdélyben. Némi lepedő, párna is akadt, és János élelmet is hozott. Amikor elment, kezet csókolt Anyánknak és megemelte büszkén viselt tányérsapkáját, amelyen az aranybetűs ARLAS-felirat ékeskedett.
Ez a sarok lett az otthonunk, ezen laktunk, ültünk, aludtunk heteken át, egészen addig, amíg az ostrom utolsó heteiben az egész ház leköltözködött a légópincébe.
A Szántó családról így ír Vermes Géza Gondviselésszerű véletlenek című könyvében (Osiris, Budapest, 2000, 46–47):
„Két nagynénémet és férjeiket elég rendes körülmények között találtam. […] Együtt laktak, egy nagy luxuslakásban, és mindenük megvolt, élelmük is elég, főként Szántó Mikinek, Minus (Hermina) nagynéném semmirekellő fiának köszönhetően. Miki hét évvel volt idősebb nálam, gyerekkoromban az ő drága játékait és drága ruháit adták tovább nekem. Alaposan elkényeztették. Három idegen nyelven beszélt tökéletesen […] A legdrágább katolikus internátusban tanult, holott a szülei protestánsnak keresztelkedtek ki (társadalmi okokból). […] Miki nem jelentette be zsidó származását, és nem hordott sárga csillagot. Inkább bujkált. Azt mondta: – A legjobb búvóhelyet választottam magamnak, olyat, ahol senki nem keres. Az oroszlán szájában rejtőzködöm.
Hamis papírokkal fölszerelkezve jelentkezett a németeknél, amikor tolmácsot kerestek, és kitűnő nyelvtudásával természetesen megfelelt. A felszabadulás után családi körökben az a szóbeszéd járta, hogy együttműködött a Gestapóval. A németek visszavonulása után menekülnie kellett. Két évvel később, amikor távoztam Magyarországról, aggódó anyja kért, hogy keressem meg Bécsben, de a megadott címen nem ismerték. A család szerint sikeresen eljutott Dél-Amerikába. Többé nem hallottam felőle, de nem is kerestem. Egyetlen jó tette az volt, hogy gondoskodott családjáról a nehéz időkben.”
Néhány napja élveztük már Minuska vendégszeretetét, amikor megjelent Rudák néni, annak a Törökvész úti háznak a házmestere, ahol békeidőben anyánk bátyja, Imre lakott feleségével és Ági unokahúgunkkal. A levélben Ági mamája, a béna Ilonka néni könyörgött, vegyük magunkhoz őket, mert sógornője, Annuska nem tűri meg többé a lakásában. A hír lesújtó volt – nem volt mit tenni, anyánk kérlelni kezdte Minuskát, engedné be a két új lakót. Minuska eleinte hallani sem akart róla. Anyánk letérdepelt, úgy könyörgött sírva Ilonka és Ágika életéért. Végül megvolt az engedély, s Rudákné ment, és átvezette őket hozzánk a Pannónia utcai Phoenix-házból. Nehéz dolga lehetett, hiszen Ilonka nagynéném két mankóval vonszolta magát, csomagot sem tudott vinni, minden feladat Rudáknéra maradt.
Épp beléptek a kapun, amikor megjelent a házparancsnok, s faggatózni kezdett, hogyan kerültek ide, hol voltak eddig, és amikor megtudta, hogy egy másik védett házból jöttek, nem akarta felengedni őket az emeletre. A halálosan kimerült Ilonka és a hétéves Ágika hosszú órákig ült a lépcsőház hideg márványpadján. Anyám végül megvesztegette a házparancsnokot, ki tudja, mennyi pénzzel, mire átfagyva, de boldogan feljöttek. Rudákné kiegészítette a matracunkat pokrócokkal, paplanokkal, és lefektettük Ilonka nénit.
A lakásban hárman voltunk gyerekek. A felnőttek eleinte attól tartottak, hogy lármásak, rosszak leszünk, később megnyugodva látták, hogy „jók” vagyunk, nem hangoskodunk, nem tépázzuk feszült idegeiket. Halkan, szinte suttogva játszottunk, többnyire a cseppnyi előszobában, ahol a kijárási tilalom miatt amúgy sem volt nagy forgalom.
Ha visszagondolok ezekre a hetekre, hónapokra, minden annyira rendkívüli volt, azaz annyira kívül esett minden normális renden, amiben azelőtt éltünk, hogy voltaképpen semmi nem ért váratlanul és semmin nem csodálkoztunk. Elég gyakran előfordult például, hogy minden előzetes bejelentés nélkül bezúdult a lakásba három-négy fiatalember, nyilas egyenruhában, karszalaggal, bilgericsizmájukkal végigtrappoltak a lakáson, és fenyegetően emelgették vállukról a puskájukat. Ilyenkor néhányan sikoltoztak, zokogtak, volt, aki elájult, de a különítmény elvonult, senkit nem vittek magukkal. Előzőleg benyitottak minden helyiségbe, még Minuska és a férje szobájába is. Ők ketten senkivel nem osztoztak, a szobájuk tabu volt. Amikor jöttek a nyilasok, a Szántó házaspár befeküdt a megvetett ágyba, Szántó bácsi a fejére húzta hálósipkáját – és érdekes, néhány pattogó szó után a nyilas legények eltakarodtak.
Rebesgették, hogy a nyilasok közül valamelyik a Szántó fiú, a Miki, de mivel nem mutatkozott be nekünk, nem tudhattuk, valóban így van-e.
A tágas lakás konyhája nem volt nagy, s minden család külön főzött, kotyvasztott magának. A konyhában időnként óriási perpatvarok zajlottak, az ideges, rettegő asszonyok itt adták ki magukból összes szorongásukat.
Novembert írt még a naptár, mégis hatalmas tél volt, amit akkor éreztünk meg úgy istenigazában, amikor újabb nyilasok jelentek meg, és a ház összes lakásából mindenkit kiparancsoltak a parkba. Szántó Miki ekkor is köztük lehetett, mert szüleinek nem kellett velünk jönniük. Lementünk a többiekkel együtt és kimasíroztunk a parkba. A park feketéllett a tömegtől, rengetegen voltak, a környező védett házakból is oda kellett jönni mindenkinek. Előbb négyes, majd hármas sorokba állítottak bennünket a jó magas, nekem lábszárközépig érő hóban, s nyilasok és rendőrök rohangáltak, ordítoztak, lökdösődtek közöttünk. Mindig más parancsot adtak, elindítottak, majd megállítottak, teljes zűrzavart keltve. Voltak, akiket kiráncigáltak a sorból és elvittek valahová. Visszajönni nem láttam őket.
Volt ebben valami a rettegésen túl – a bizonyosság, hogy ez nem velem történik meg, olyan erős érzéssel töltött el, hogy egyszer sem csodálkoztam azon, amikor hosszú órák után, dermedtre fagyva ugyan, de visszaengedtek bennünket a házba. Felmentünk a jó kis kuckóba, az ablak alatti matracszállásunkra.
Felejthetetlen epizódként égett belém az a néhány óra, amikor nyilasok rohantak lakásról lakásra, s mindenkit leparancsoltak a ház szürke márvány előterébe. Szorongtunk egymás mellett, a tágas hely szűknek bizonyult a rengeteg embernek. Vártunk. Senki nem tudta, mi lesz. Kóvályogni kezdett a fejem. Egyszerre kiderült, kire-mire kellett várnunk: a mellvédre fellépett egy talpig fekete reverendát, széles karimájú papi kalapot viselő ember, egyik kezében korbáccsal.
Kun páter volt, a hírhedt, kegyetlenségéről ismert nyilasvezér.
Beszélni kezdett, azaz üvölteni, ordítani, mondandójának az volt a lényege, hogy minket valamennyiünket el fog taposni, pusztítani. Hosszan hangzott még a szónoklata, én meg egyre furcsábban éreztem magam ott állva, beszorítva, levegőt is alig kaptam. Közvetlenül mellettem fiatal, fegyveres magyar katona ácsorgott, úgy tűnt fel nekem, mintha kedves arca lett volna, de hogy mi vitt rá a következő pillanatban arra, amit tettem, azt ma sem bírom megmagyarázni magamnak.
Mert bármilyen szűk volt is a hely, odavetettem magam a fiatal katona elé, a földre, megcsókoltam többször a csizmáját, és sírva könyörögtem hozzá – Katona bácsi, ne bántson minket, nem csináltunk semmi rosszat, kérem, ne tessék bántani!
A katona szörnyű zavarba jött, lehajolt, felemelt, és valahogy átadott felém nyúló, kétségbeesett anyámnak. A többire nem emlékszem, valószínűleg elájultam, mire magamhoz tértem, megint mindnyájan a lakásban voltunk.
Még kétszer részesültünk a parkbeli, kétes kimenetelű sorakozóból. A hosszú, tömött sorok, az összepréselt, majd széjjelszakadozó tömegbe beszoruló, vége-hossza nincs ácsorgások, a rendőrök értelmetlen üvöltözései, a félelem hasfájással együtt járó érzése a mai napig kísért.
Leghosszabb ideig a harmadik, hóban-fagyban sorakozó tartott. Emlékszem, néhány óra múlva azt kívántam magamban, hogy legyen már vége, vigyenek el innen akárhová, csak el innen, el, el. Apatikussá váltam, alig figyeltem a körülöttem zajló eseményekre. Egyszerre nagy mozgolódás támadt. Valaki végigment a sorok között, és kihirdette, hogy a gyerekes anyák visszamehetnek a házakba. Hangosan mondta, többször is, hogy mindenki hallja, de nem üvöltözött, ahogyan általában a nyilasok szoktak. És civil ruhában volt.
Mai napig sem tudom, csakugyan Wallenberg volt-e, vagy egy megbízottja, tény, hogy újra haladékot kaptunk, újra visszamehettünk biztonságos lakásunkba.
Néhány matrac gazdája azonban nem tért vissza a lakásba – ahogyan például a mellettünk tanyázó fiatal pár sem. Nem volt gyerekük, nem mehettek vissza, hogy mi lett velük, sejteni lehet.
Az éhezés mindnyájunkat megviselt. Kevés élelem jutott be a védett házakba, többnyire olyankor, amikor jólelkű keresztény ismerősök odamerészkedtek. Hoztak ezt-azt, amit tudtak, hiszen nekik sem lehetett túl sok akkoriban. Nagymama fantasztikusan beosztott minden falatot, mindenkinek jutott valami, de ez a valami igen kevéske volt. Így aztán azt játszottuk, hogy ki mit enne a legszívesebben. Nem emlékszem, miket soroltunk fel egymás után, miféle ínyencségeket, csak a téliszalámis, zöldpaprikás vajas zsömle az, amit biztosan tudok. A felnőttek nem bírták hallgatni. Ránk szóltak, hogy inkább találjunk ki valami más játékot.
Életünk sokféleképp került veszélybe, ehhez egyre gyakrabban járult Budapest bombázása. Naponta többször megszólaltak a szirénák, mélyről felüvöltő hangjuk borzalmat keltett. Zsidóknak rég be kellett szolgáltatniuk a rádiókat, valaki a lakásban mégis tartott készüléket, és légitámadások előtt mindig bemondták, honnan várhatók a repülőgépek. „Bácska-Baja” – hangzott az ismerős szpíker mély hangján, és szinte mindig az következett utána, hogy „Krokodil Grósz”, ami túl azon, hogy félelmetes volt, nagyon tetszett nekünk, gyerekeknek. Nappal volt, vagy éjjel, a ház lakói megindultak a légópince felé. Felettünk volt még egy vagy két emelet, és az összezsúfoltan élő lakók tömege egyszerre akart lejutni a biztonságba. Nagy volt hát a tumultus, de Anyu minden egyes alkalommal segített béna sógornőjének a csigalépcsőn le- és feljutni, soha nem hagyta odafent egyedül. Ekkor már egészen bizonyosan nem működött a lift. Időnként hallottuk, hogy a felnőttek megbeszélik egymás közt, hol folynak épp a harcok, és számítgatták, mikorra érhetnek ide egyedüli reménységeink, az orosz csapatok.
Bármilyen lassan telt is az idő, közeledett az év vége. Valamikor november táján már állandóvá vált a bombázás, egyik légiriadótól a másikig szinte csak percek teltek el; egy különösen hosszan tartó bombázást követően a ház lakói végleg leköltözködtek a pincébe.
Hatalmas pincéje volt a Pozsonyi út 40-nek, benne jó sok támlátlan lócával. Mindenki levitte a maga motyóját, a betontalaj megtelt matracokkal. Mi is lecipeltük összes fekvőhelyünket, pokrócainkat és minden egyebünket magunkkal. Szinte megkönnyebbültünk, hogy többé nem kell le és fel vánszorogni az emeletekről, szép nyugodtan itt maradhatunk.
Nagy nyugalom természetesen nem volt. Itt derült ki, hogy a házban rengeteg gyerek van rajtunk kívül – kisfiúk és kislányok, és nagyobbacskák is, mindenféle korúak. Most, hogy minderre visszagondolok, feltűnik, hogy szinte soha nem játszottunk együtt itt a pincében, ahol pedig lett volna rá alkalom. Valószínűleg a szülők nem engedték el maguk mellől egyetlen percre sem a gyerekeiket – féltették őket. Mégis volt rá példa, hogy összesereglettünk. A legnagyobb bombázások közepette egy fiatal nő, bizonyos Kitty néni, meg egy fiatal férfi, a nevét nem tudom már, egybeterelte a gyerekeket: énekeket tanítottak nekünk, s arra biztattak, hogy hangosan, még hangosabban énekeljünk. Fiatal cionisták lehettek, tőlük tanultuk a Hatikvát, magyar népdalokat, mindenfélét.
Az óvóhely ablakai a Pozsonyi útra nyíltak, súlyos vastábla zárta őket, de tudtuk, hogy épp előttünk sorakoznak a németek rémítő hangon ugató légvédelmi ágyúi.
A hangulat feszültebb és idegesebb volt, mint odafent a lakásban. A házparancsnok, aki itt pinceparancsnokká avanzsált, állandóan újabb rendeleteket adott ki. A matracokat korán reggel fel kellett szedni és a falnak támasztani, napközben csak a padokon lehetett ülni.
Soha nem lehetett jóllakni és az élelmiszer egyre fogyott, pótlás nem érkezett. Így volt ezzel a pincében mindenki, Szántóékat kivéve. Ők az elkülönített sarokban ültek, és amikor ettek, még jobban behúzódtak oda. De nem lehetett eltitkolni a finomságokat, a téliszalámit, a szardíniát, mert az illatok elárulták, és mi kitágult orrcimpával szimatoltunk és találgattuk, milyen lehet az íze.
Érdekes, mennyire nem volt összefogás az egyként zsidóságukért bekasznizott, megalázott emberek között. Senki nem osztotta meg az ennivalóját más családdal, senkinek nem jutott eszébe, hogy ha összeadnánk a készleteket, talán jobban el lehetne osztani. Az ostrom utolsó egy-két hetében, amikor már végképp semmink sem volt, Isten tudja, honnan, előkerült egy-egy nagyobb zsák sárgaborsó és bab. Egyszeriben kondér is lett, és ettől kezdve naponta felváltva főzték az asszonyok zsír és liszt nélkül, csupán vízben és sóval az ennivalónkat. Ma is az orromban érzem a fővő borsó-bab szúrós szagát.
A pincében különös alakokat láttam, hallottam, de senkinek a nevét nem tudtuk. Volt egy anya és már nem fiatal lánya, aki napról napra megcsinálta a maga hisztériás, ájulós jelenetét, amire az anyja tört magyarsággal mindig ugyanazt mondta – Mancikááám, akarsz egy frászt? –, erre Mancika kicsit lecsillapodott.
Volt két nőtestvér, középkorú asszonyok, akik szép, sima, ránctalan arccal a legcsinosabbak közé számítottak. Néhány hét elteltével egyre fonnyadtabbak, ráncosabbak és szürkébbek lettek. Kiderült, hogy elfogyott féltve őrzött, Párizsból hozatott arckozmetikumuk, így ők is olyanná váltak, mint a pince összes többi fiatal asszonya – ebben az időben senki nem indulhatott volna szépségversenyen.
Aztán meghalt egy kisfiú. Nem lehetett több hat-hét évesnél, és unatkozott, így egy napon felosont az emeleti lakásba, hogy lehozzon valami játékot magának és a testvérének. Rosszkor ment fel szegényke, az ostrom hevében belőttek a lakásba, a golyó a falhoz pattant, majd onnét „gellert kapva” eltalálta a gyereket. Azonnal meghalt. Az anyja irtóztatóan sikoltozott, zokogott, nem bírt megnyugodni. Ettől mindnyájan kiborultunk.
Másik halottunk a mellettünk heverő, nagyon öreg néni volt. Tüdőgyulladást kaphatott, és nem lehetett már kigyógyítani, talán gyógyszer sem volt már. Alig néhány centiméter választott el tőle, és rettegve hallottam, amint éjjel folyton arról motyogott lázálmában, hogy jönnek érte a szekerek és elviszik a sötét helyre. Reggelre meghalt. Néhányan megfogták és kivitték az udvarba, ahol eltemették a másfél méteres hó alá.
Megtanultunk sakkozni, sok partit lejátszottunk, miközben fejünk felett hullottak a bombák és egyre közelebbről hallottuk a katyusák jellegzetes, rémítő hangját.
Egy napon a pinceparancsnok kiválasztott néhány családot, köztük bennünket is, és elrendelte, hogy azonnal szedjük a cókmókunkat, s menjünk át egy Tátra utcai ház pincéjébe. Nem tudom, ki adhatott ekkora hatalmat ennek az embernek, de mindenki engedelmesen szedelőzködni kezdett. Amikor kissé elcsitult a lövöldözés, elindultunk. Ma már tudom, nem volt ez nagy távolság, de az akkori viszonyok között, minden holminkkal megpakolva, a béna nagynénémmel, aki miatt nem siethettünk, örökkévalóságnak tűnt az út.
A Tátra utcai ház légópincéje nagyon kicsinek és szűkösnek látszott az odahagyott hatalmas pincehelyiség után. A zsúfoltság itt az elviselhetetlenségig fokozódott – az újonnan érkezettek legtöbbjének semmiféle hely nem jutott, legfeljebb épp egy talpalatnyi, ahol megállhatott. Ez ránk is vonatkozott. Valaki megszánta nagynénémet, szorított egy kicsi helyet neki az egyik padon, ahol nekitámaszkodott a falnak.
Mi csak álltunk, álltunk a zajban, lökdösődésben, minden teljesen reménytelennek tűnt. Egyszerre ránéztem Imre bácsikámra – amúgy is sápadt arca egyre fehérebb lett, és láttam, mindinkább eltorzult a dühtől. Aztán kirobbant belőle a rettenetes feszültség – öklével verte a falat és rettenetesen ordítozott, hogy mit, azt nem is értettem. Az emberek bámulták, elcsöndesedve nézték, látszott, félnek tőle, megrémítette őket. Nagymama odament, odafurakodott mellé, magához húzta a fia fejét, és olyan hangon kezdett beszélni hozzá, mintha újra kisgyerek lett volna: „Imrókám, édes fiacskám, nyugodj meg, itt vagyok veled, nincs semmi baj”, mondogatta egyre, és nagybátyám lassacskán tényleg lehiggadt. Olyannyira, hogy néhány perc múlva kijelentette, visszamegyünk a saját pincénkbe, egyetlen percig sem maradunk itt tovább.
Átvergődtünk az embereken, újra kint voltunk a szabadban. Akkorra kezdett besötétedni és közelebbről, hangosabban hallottuk az ágyúzást, a becsapódásokat, a golyók süvítő hangját.
Nagyon féltem. A másik két gyerek is reszketett félelmében. A felnőttek sem lehettek jobb állapotban. – Egyszer úgyis meg kell halni – mondta vigaszul anyám, amitől cseppet sem nyugodtunk meg.
Amikor öreg este végre visszaérkeztünk, a pinceparancsnok már-már nekünk esett, látszott, legszívesebben agyoncsapna bennünket. Anyám azonban olyan szemekkel nézett rá, hogy a félelmetes ember visszahúzódott és elállt az utunkból.
Boldogan láttuk, hogy még senki nem foglalta el a helyünket, újra berendezkedtünk hát, és minden folytatódott, mintha ez a Tátra utcai epizód meg sem történt volna. Sajnálom nagyon, hogy nem tudom, melyik volt az a ház, ahol a néhány kínkeserves órát töltöttük.
Egyik este aztán nem bírtam elaludni, forgolódtam, erőt vett rajtam valami páni félelem, közelebb bújtam Anyuhoz. – Ne félj, drágám, nincs már semmi baj – súgta Anyu. – Itt vannak már a szomszéd házban.
Semmiféle magyarázatra nem volt szükség, pontosan tudtam, kik vannak abban a szomszéd házban. Sohasem felejtem el azt a nyugalmat, ami abban a pillanatban megszállt, elringatott, elaltatott.
Nem tudom, él-e valaki az akkori pincelakó gyerekek közül. Ha igen, jó volna találkozni, beszélni velük, hogyan emlékeznek vissza ők a Pozsonyi út 40-re. Számomra az elmúlt hetven évben mindig a rettegés, a félelem megtestesítője volt ez a szép épület. A Szent István parkról tudom, mert mesélték, megszépült nagyon, de soha nem mentem oda gyerekeimmel, unokáimmal sétálni – bennem mindörökre azt a ’44-es telet, a sorbaállásokat, a nyilasokat, rendőröket jelenti.
Sokat gondolkodtam arról, hogy leírjam-e ezt a történetet, a mi családunk történetét, ami a csillagos házak közül a Karácsony Sándor utca 21-hez (egykor Karpfeinstein utca) kapcsolódik. A Holocaust tragédiák története, de ez a történet inkább hősies, a megmenekülés története. A történetet gyerekkoromban hallva a hangsúly mindig azon volt, hogy sikerült valami, és ugyan mi zsidók voltunk, vagyunk, nem a tipikus zsidósors a miénk. Gyerekkoromban anyukám azzal magyarázta ezt a sikert, hogy a család összetartott. „Amíg együtt vagyunk, nincs semmi baj.” Később másoktól is hallottam ezt a mondatot, de sok zsidó családon ez nem segített. Felnőtt koromban magamnak azt fogalmaztam meg, hogy a családom tagjai már előbb felismerték a helyzetet, volt merszük nem engedelmeskedni az akkori törvényeknek, volt lehetőségük megszervezni a túlélés esélyét és a család nem zsidó tagjai vállalták az életük kockáztatását. Ezzel szemben ott van Irén nagynéném - aki végigcsinálta ebben a sikertörténetben 12 ember bújtatását,- egyszerű mondata: „Szerencsénk volt.”
A történetet soha nem hallottam folyamatában, mindig csak kisebb epizódokból, mozaikokból állt össze és ma is vannak bennem homályos dolgok, amiket nem tudok. Sajnos ma már csak két ember él azok közül, akik átélték az eseményeket, ők akkor 6 éves gyerekek voltak.
Anyai nagyapám, Fischer Zsigmond az első világháború alatt nyitott pékséget a VIII. kerület Dankó utca 27-ben. A pékséghez tartozott a lakóház is, amiben hat gyerekével lakott: Zoli, Lüszi, Irén, Bözsi, Klári, Micu. A második világháború idején a gyerekek már harmincas-negyvenes éveikben járó fiatal emberek – az ő történetük kapcsolódik a csillagos házakhoz.
A történetet ott kéne kezdeni, hogy a legidősebb fiú, Zoli megszökött a lengyelországi munkaszolgálatból, és azzal jött haza, hogy szörnyű dolgok fognak itt is történni, és erre fel kell készülni úgy, hogy kialakítanak egy búvóhelyet a Dankó utcai ház padlásán. Ezt a rejtekhelyet egy ezer százalékosan megbízható emberük, Tóth úr építette meg. Irén nagynéném férje, Gyürey Géza nem volt zsidó, így az ő nevén a pékség a háború alatt végig üzemelt. Irén és Géza, kislányukkal, Veronkával a Karácsony Sándor utcai házban laktak, amíg 1944 áprilisát követően nem került sor az összeköltöztetésekre. Attól fogva a Dankó utcai házba költöztek. Irén nagynéném nem viselte a sárga csillagot és végig a pékséget irányította.
1944. október 15-én hangzott el Horthy proklamációja és sokan erről a házról is örömükben leverték a sárga csillagot. Ez az öröm nem tartott tovább 24 óránál, a nyilasok ezt a házat is megszállták és az ott lévőket a téglagyárba vagy a gettóba akarták elvinni. Ekkor Lüszi nagynéném, Mati nevű barátnője, akinek két gyereke, Jancsi, Marica, két testvére, Sári, Ilonka, - akik valószínűleg ugyanebben a házban voltak,- elbújtak a házban, és amikor elmentek a nyilasok, átmentek a Dankó utcai pékségbe. Hozzájuk csatlakozott még a többi testvér: Bözsi, a férje Aladár, Klári, - aki az én édesanyám volt - Zoli és felesége, Ibi.
A család két idősebb tagja, - nagyanyám, Fischer Zsigmondné, mindenki Pepi nénije, Oehler mama, Luszi nagynéném anyósa, - mégis bekerült a gettóba. Később, Aladár, nagyanyám veje kenyérszállító kocsin bement a gettóba ahonnan kimenekítette őket, általam nem ismert körülmények között. Csak annyit tudok, hogy szekérrel hozta ki őket.
Akikről eddig írtam, azok mindannyian a Dankó utca 27. padlásán bújtak 1944. október 15-e után.
Az élet úgy zajlott, hogy nappal a pékség Irén nagynéném, és Géza nagybátyám felügyeletével üzemelt, miközben kislányuk Veronka, és Jancsi nevű barátja együtt játszott. Jancsit nem merték elbújtatni a padláson, inkább betanítottak neki egy történetet, hogy ő erdélyi menekült. A padláson kialakított búvóhelyen lévők éjjel lejöttek a házba tisztálkodni és ilyenkor vitték fel az élelmet. A bombázások alatt a nyilvánosság számára látható családtagok a szomszédos házak pincéjébe menekültek, de néha nem tudták levenni aggódó szemüket a pékség padlásablakáról. Szerencsére ez senkinek nem szúrt szemet. És minden milyen relatív! Édesanyám, Klári nekem azt mesélte, hogy ők ott fenn a padláson nem féltek a bombázásoktól, illetve nem attól féltek, hanem sokkal inkább a németektől.
De a padláson töltött hónapok sem teltek nyugalmas egyhangúságban, hol a gyerekekhez kellett orvost, hívni, hol egy hétig a nyilasok foglalták le a pékséget és sütötték a kenyeret. Minden mozzanat magában hordozta a lebukás veszélyét. Az orvos, aki kijött a gyerekekhez német volt, december végén megnövekedett a belövések száma, le kellett jönniük a padlásról és a szenespincében megépített búvóhelyre menekültek. Januárban nyilasok szállták meg a házat, azzal a fenyegetéssel, ha egy zsidót is találnak, mindenkit agyonlőnek. Lüszi nagynéném el akart menni, mert Irén és családja túl nagy áldozatot vállal a megmentésük érdekében. És megint a visszatérő összetartás: „Innen nem megy el senki, ha meg kell halnunk, együtt halunk meg” – volt Géza sógora válasza.
Az utolsó napokat a pincében bújva vészelte át a családom, amikor 1945. január 13-án a szovjet katonák felszabadították a Dankó utcát. A ház ma is megvan, pékség működik benne, hogy milyen lehet belülről, azt nem tudom.
64 évvel ezelőtt, 1950-ben a sors úgy hozta, hogy két éves koromban az édesanyámmal a XIII. Visegrádi u. 23 sz. I. / 1. sz. lakásának egyik szobájába költöztünk. Akkor két idős hölgy volt a ház tulajdonosa, Pepike és Malvinka néni. Édesanyám azt mesélte, hogy mielőtt beköltöztünk volna, eljöttek a másik pesti lakásunkba és megnéztek "engem", hogy milyen gyermek vagyok. Miután kedvesnek találtak, beköltözhettünk. Ez a lakás korábban - úgy tudjuk -, hogy a háztulajdonosé volt, akit gyermekeivel együtt elhurcoltak zsidó származásuk miatt, és nem is tértek vissza. A nővéreket is elvitték, odalett a családjuk is, de ők ketten hazatértek. Később a négy szoba és cselédszobás lakást államosították, és így elég sok embert zsúfoltak abba a lakásba. A két egybenyíló szobában lakott Pepike és Malvinka néni, a középső szobában egyedül egy idős hölgy, Halmai néni és a negyedik szobában én az anyukámmal. A cselédszobát egy fiatalember kapta. A két idős hölgy igen zárkózott volt, de olykor megengedték, hogy bemenjek hozzájuk. Nagyon kicsi voltam, nem sok mindenre emlékszem, de arra igen, hogy órákon át szövögethettem egy-egy színes fonalat a tonett-székük támláján és azt nagyon szeretettem. Sosem meséltek a szívszorongató emlékekről.
Aztán ők is meghaltak. Azt a keveset, ami megmaradt utánuk, elvitte az állam.
Valóban nehezen éltek, miután a házból már nem volt bevételük, és úgy tudom, hogy semmi járandóságuk sem volt.
Ezért apránként eladták, ami megmaradt nekik. Így került édesanyám tulajdonába egy szép csillár, ami ma is ott van eredeti helyen, ugyanabban a szobába. Én őrizgetek még egy-két apróságot tőlük, kegyelettel és szeretettel: egy porcelán teáskancsót, két tálaló tálat. Sajnos még azt sem tudom, hogy hívták a háztulajdonost.
Bármikor arra gondolok, hogy mennyi szenvedésen mentek át, mindig elszorul a szívem, mert édesanyám még ott lakik és gyakran látogatom.
Sajnálom, hogy csak ennyit tudok mesélni, de ezt szívesen tettem.
Szeretettel:
Salyámosy Éva
2014. április 24., csütörtök
Elérkezett 1944. Március 19-én megtörtént a német megszállás. Horthy kinevezte a Sztójay kormányt és hagyta, hogy a csendőrség nyárra az összes vidéki zsidót gettóba zárja és deportálja. A budapesti zsidókat intézményesen nem deportálták, különböző címen sokan mentesítést is kaptak. De voltak Pest környékén különböző táborok felállítva, ahonnan később deportáltak zsidókat. 1944 júniusára a pesti zsidóknak csillaggal jelölt házakba kellett költözniük. Kijárási tilalom volt. 1944. október 15-16-án a kormányzó átadta a hatalmat a nyilasoknak, ekkor a zsidókat egy nagy gettóba tömörítették. Nyilas különítményesek összeszedtek zsidókat és legyilkoltatták őket, vagy a Dunába lőtték.
Apámat az egyik nap elvitték gyalogmenetben a nyilasok az egyik téglagyárba, de nem tudom, hogy melyikbe. Nekünk a kocsmában volt egy segédünk a Fazekas Józsi, ő járt hozzánk látogatóba. Nem volt zsidó, nagyon rendes fiú volt. Amikor elvitték a téglagyárba, mi szereztünk neki vatikáni védettséget, schutzpassnak hívták. A házban egy férfi intézte ezt, és ez a segédfiú azt mondta, hogy ő elmegy a Goldgruber úrért. És ez történt, és így nem deportálták apámat, és végig együtt voltunk. Utána már a védett papírral beköltöztünk a védett házba. Mi júliusban költöztünk el, a csillagos házba, apám testvérének, az Eszternek a házába, amit csillagos háznak jelöltek ki, a Nefelejcs utcában. Eszter férje és leánya egy pár évvel korábban betegségben meghaltak, és ő a fiával akit behívtak munkaszolgálatra itt lakott. Az egyik szobába mi költöztünk, a másikban pedig Kaufmann Albert bácsi és leányáék laktak, aki apám unokatestvére volt. A bútoraink és egyéb holmiink egy részét el tudtuk itt helyezni, a többi a Práter utcai lakásban maradt egy szobában lezárva. A katolikus egyház akart segíteni itt a környék zsidó lakóin úgy, hogy ki akartak téríteni bennünket és különféle tanfolyamokat szerveztek. Nem tudok róla, hogy valaki is közülünk kitért volna akkor. Amikor a zsidóházban voltunk, volt egy vatikáni vallási mozgalom, ami elterjedt ott a zsidó házban. Aki kitér az majd bizonyos előnyökhöz jut, védettséget kap. Jöttek haza hozzánk is. Katolikus papok küldték ezeket a követeket. Én azt mondtam, hogy nem, szó se lehet róla. És a Laciék ugyan védettek voltak, de ott is terjesztették ezt. És anyósom az ortodox, elment egy ilyen gyűlésre. De nem sikerült őt kitéríteni. A Nefelejcs utcai ház házmestere sokat segített a nagynénémnek, és a ház lakóinak. Októbertől azonban a nyilasok naponta vittek el embereket a csillagos házakból. Ott voltunk egy hónapig, és onnan elvittek bennünket a nyilasok egy szép reggel. Sorba állítottak, és elvittek minket a gettóba. Ahogy vittek minket a gettóba, apámat megállította egy nyilas. A házból sokan szereztek maguknak nyilas ruhát, így menekültek meg. Őrült tömeg ment, hozták a különböző helyekről a zsidókat, és a Klauzál térnél odajött egy nyilaskaraszalagos katona, mert soroltak mindenkit, hogy hova menjen, és odament apámhoz egy, és azt mondta, hogy ez a szép szőke lány nem zsidó. Azt mondta az apám, de hiszen ez az én lányom. Hova akarja, hogy elvigyem, elviszem ahova akarja- mondta. Apám persze hallani sem akart róla. Nem tudtuk eldönteni, hogy ez egy mentőosztag volt, vagy tényleg nyilas.
Nagynéném, és Kaufmannék maradtak a csillagos házban. Novemberre azonban mindenkit a gettóba hajtottak. Mi a Kazinczy utcai fürdő mellett levő házba mentünk, ami a fürdő tulajdonosáé volt. Egy ismerősünk lakott ott. Mikor Budapest ostroma elkezdődött, lementünk a pincébe. Itt találkoztunk azzal, hogy a ház pincéje átjárható volt a fürdőével, ahol hullahegyek voltak felhalmozva, mert nem tudták hová temetni a halottakat. A mi pincékben szökött munkaszolgálatosok is lejöttek, szegények tetvesek voltak, és mi is megtetvesedtünk. Élelmet a közös konyháról szereztünk. Anyámnak még volt abból, amit behoztunk a hátizsákokban, pl. Planta tea, baracklekvár és cukor, ezt megosztottuk az ottlevőkkel természetesen. Január 18-án megjelent az első két orosz katona a pincében. A németeket keresték, nem tudták, hogy ez gettó, de legtöbben azt sem tudták, hogy mi az. Örömujjongással fogadtuk őket, nem nagyon tudták, hogy miért. A visszajött munkaszolgálatosok már bontották a gettó falait, és 5-8 nap múlva nekiindultunk a romos állat és emberhullákkal teli pesti utcáknak, és hazaindultunk először a Nefelejcs utcába, aztán a Práter utcába. Megrázó út volt ez. Apám ment előre, a házmester és néhány régi lakó fogadott bennünket. A volt lakásunkba erdélyi menekülteket telepítettek, akik először megijedtek, mikor megláttak, de látták, hogy nem bosszúvágyból vagyunk itt. Ott maradhattak velünk addig, amíg nem tudtak másik lakást szerezni. Egy szoba be volt zárva, abba hagytuk a holmijainkat, amit nem tudtunk elvinni a csillagos házba. Szerencsére nem nyúltak a lakók hozzá. Ők az udvari szobába mentek, mi meg a másik kettőbe. A konyhában anyámmal együtt főztek. Apám szerzett be élelmet. Vidékre vonat tetején utazott, és ruhaneműért cserélt és hozott némi élelmet. Mikor Budapest fölszabadult, apám kezdte az üzletet, és a pincét is rendbe tenni. Gyalog kijárt Kispestre is, és ott is a régi házmester jó embere volt neki. A környéken sokan ismerték apámat, és sokat segítettek egymásnak. Fazekas Józsi is jött dolgozni, mi is segítettünk, amit tudtunk egymásnak. Ekkor apám kezdett utána nézni Bandinak, a testvéremnek, és a vidéki rokonságnak. Szomorú híreket kaptunk mindenhonnan. Az 1945-46-os évek voltak a nagy viszontlátások és szomorú halálhírek évei. 1949-ig pedig jó néhány budapesti és deportálásból visszajött rokon kivándorolt Amerikába, Dél- Amerikába, Izraelbe.
2014. április 22., kedd
Én nem éltem még a háborúk, a fasizmus, a holokauszt idején. Csupán szüleim, nagyszüleim elbeszéléseiből ismerem jól azokat az embertelen, barbár időket. Még így is kevés volt rá a hatvan évem, hogy fel tudjam dolgozni a szeretteimmel történteket. Alighanem azoknak van igazuk, akik szerint ehhez sok emberöltőnek kell még eltelnie, hogy legalább a későbbi utódok fel tudják dolgozni az efféle szörnyűségeket. Az érintettek, nem is hiszem, hogy valaha is feldolgozhatják egyáltalán. Leszármazottaik pedig, minél közelibbek, szintén annál nehezebben.
Tizenéves édesanyám akkoriban a XIII. kerületben, a Róbert Károly körút 50-ben lakott a szüleivel. Ők maguk is üldözöttek voltak, csak éppen őket nem a származásuk, hanem a politikai hitvallásuk miatt üldözték tűzzel-vassal. Így aztán elvtársaikkal együtt illegalitásba kényszerülve, örökös életveszélyben harcoltak az embertelen hatalom ellen.Nem a saját bőrüket mentették, hanem azokét, akik őnáluk is nagyobb bajban voltak. Zsidó és cigány családokat szöktettek a budapesti sárgacsillagos házakból. Ők gettóknak hívták valamennyit.
Azután saját lakásukba fogadták be a szökevényeket, meg vidéki rokonaiknál, ismerőseiknél szállásolták el őket.
- És nem féltetek kicsit sem? - kérdeztem egyszer a nagyapámtól.
- Már hogy a ménkűbe ne féltünk volna? Tudod te, hogy hányan buktak le az elvtársaink közül?
- És velük mi lett?
- Volt akit helyből kivégeztek, és volt akit fölzsuppoltak a haláltáborokba menő vagonokba. Aztán sose láttuk őket többé...
- ... Dehát akkor...
- Nem, nincsen semmiféle "dehátakkor"! Érted? Egyszerűen nincsen más választásunk egy ilyen helyzetben. Ha emelt fővel akarjuk leélni az életünket, nem pedig szégyenkezve még saját magunk előtt is. És ha nem állunk oda a bajbajutottak mellé, mi sem számíthatunk majd senkire sem, amikor mi kerülünk sorra...
Pontosan nem tudom, hogy melyik csillagos házak lakóit segítették a nagypapámék maguk, és melyikekhez voltak beosztva a társaik a különböző akciókra. De az egyik házról maradt rám egy írás az édesanyámtól. Ebbe a csillagos házba a nagyapámék magukkal szokták vinni őt is. A legjobb barátnőjéhez. Ez a ház a nagypapámék házával szemben, a körút túloldalán húzódott elég hosszan. Gondolom, tényleg Róbert Károly körút 55. lehetett a pontos címe, ahogyan az Önök listáján olvasom. Emlékezni nem emlékszem a házszámra, pici lány voltam még az ötvenes években, amikor én is ott laktam a nagymamáéknál, de azután a hatvanas években a szüleimmel elköltöztünk a Thalmann utcába, amikor nekem megkezdődött az általános iskola. Addig azonban sokszor elsétáltunk a ház előtt a nagymamával, kéz a kézben. Amikor a ház elé értünk, mindig picit megszorította a kezében tartott kezemet, és megkérdezte:
- Ez az a ház. Tudod, ugye?
- Persze, hogy tudom! De mért kérdezed folyton? - dohogtam egyszer, mert akkor még nem értettem.
- Szeretném, ha nem felejtenéd el soha, amiről meséltünk neked - ölelt magához a nagymama - Emlékezned kell rá mindig, hogy elmondhasd majd te is a gyerekeidnek. Azután nekik is el kell mondaniuk az övéiknek. Ez nagyon fontos! Az utánunk jövő nemzedékek így tudhatják meg a teljes igazságot arról, hogyan éltek az előző korok emberei, mi minden tettek velük. Muszáj tanulniuk belőle az utánunk jövőknek, hogy velük ne tehessék meg ugyanazt. Ők ne dőljenek be mindenféle gonosz hazugságoknak, mindenféle gazembereknek.
Mesélte még a nagymama, hogy a felszabadulás után szovjet laktanya lett az a ház.
Arról is van egy családi történetünk.
Itt pedig küldöm édesanyám írását. A nagyszüleim nevében is. Meg a családom másik ága nevében is, hiszen édesapámék is ellenállók voltak. Egyikük sem fogadott el érte semmiféle kitüntetést, sem semmi egyéb jutalmat.
Vass Jánosné Gresó Gizella:
Utolsó esténk a sárgacsillagos házban
(post mortem publikáció)
A Duna-parton sétálva, ma is mindig elszorul a szívem. Próbálok tenni ellene, de sose sikerül. Pedig vagy fél évszázad is eltelt már azóta.
Olyan jó lenne legalább egyszer még az életben úgy csodálhatni a csillámló habokat, hogy ne látnám bennük azoknak az ártatlan felnőtteknek és kisgyermekeknek az arcát. Ne hallanám a segélykiáltásaikat. A kegyetlen, embertelen vezényszavakat, aztán a lövések éles, a testek tompa puffanásait. Mintha én is ott lettem volna közöttük, mintha valóban átéltem volna velük együtt azt az iszonyú gyalázatot. S mintha velük együtt haltam volna bele én is. Pedig csak hallomásból tudhattam, amiről a felnőttek még egymás között is csak suttogva mertek beszélni akkor. Előttem különösen igyekezték titkolni, hogy valószínűleg a legjobb barátnőm is közöttük volt, meg az egész családja, akiknek Mamával és Papával ennivalót, gyógyszert, tisztálkodószereket, meg könyveket, újságokat szoktunk éjszakánként titokban becsempészni a gettóba. A sárgacsillagos házba, ahová nem is lett volna szabad belépnünk. A Papa azt mondta, nagyon kell vigyáznunk, mert ha meglátnak, helyben felkoncolnak bennünket. Engem nem is akartak magukkal vinni. De én sírtam, toporzékoltam, hogy úgyis utánuk megyek, ha meg be mernek zárni, úgyis fellármázom az egész házat! Különben sincs joguk itt hagyni engem egyedül egy ilyen ocsmány világ kellős közepén! Szóval, addig cirkuszoltam, míg nagynehezen belátták, ha már egyszer az ő vérük vagyok, akkor elérkezett az ideje, hogy én is csatlakozzam a munkásmozgalomhoz. Az ellenálláshoz. Mindazzal az embertelen tébollyal szemben, ami alól megszabadulni, felszabadulni mindannyiunk egyetlen vágya volt akkoriban. Ezért könyörögtünk, a Jóistenhez éjt nappallá téve. Még olyanok is, akik sem előtte, sem utána, sosem szoktak imádkozni.
Az utolsó este lázas betegen találtuk kis barátnőmet, de gyöngécske erejét összeszedve felült az ágyban, amikor meglátott bennünket.
- Jaj, nem lett volna szabad jönnötök... - suttogta - mostmár túl veszélyes! Meg is ölhetnek érte benneteket!
- Ne aggódj, vigyázunk magunkra. - súgta a Mama, és kicserélte a borogatást a kislány homlokán. Aztán odafordult a felnőttekhez. - Tessék, itt van papír meg ceruza. Gyorsan írjanak össze mindent, amire szükségük van. Amit csak tudunk, megpróbálunk megszerezni. Most csak egy kis lisztet, sót, meg krumplit tudtunk hozni. És szappant. De holnap lesz tea, meg cukor is. Kérdezzék meg a többieket is, milyen gyógyszerek kellenek. Ennivalónk sajnos nekünk sem igen van. Nagyon be kell majd osztaniuk maguknak is.
- Tartsanak ki, ameddig csak lehet. - dörmögte a Papa - Ne adják fel a reményt. Az elvtársainkkal szervezzük a szökésüket. Családjaink sorra ajánlják fel saját keresztleveleiket, otthonaikat, ahol elbújhatnak. Aztán csak ideérnek végre valahára az oroszok.
- Micsoda tébolyult egy világ ez, Istenem! - vetett keresztet a Mama - Ahol egy háborúban az emberek egyetlen reménysége nem a saját hazájuk védő karja az ellenséges haderőkkel szemben, hanem éppen megfordítva! Hát miféle haza az ilyen, amelyiktől az ellenségnek kell megvédenie bennünket?
- És - kontrázott a Papa - miféle ellenség az olyan, aki a vérét nem csupán a saját hazájáért hajlandó ontani, de azért a tébolyult világért is, amely példátlanul embertelen brutalitással beléjük mart, ráadásul minden ok nélkül...
Ez volt a mi utolsó találkozásunk az én legjobb barátnőmmel. Sose láthattam többé sem őt, sem a családját, sem a sárgacsillagos ház többi lakóját. Hiába imádkoztunk annyit velük együtt, ki magyarul, ki héberül. A Papa meg, aki pedig korábban még magyarul se szokott soha, akkoriban el-eldünnyögte a szüleitől tanult szlovák imákat. Azt mondta, azt a nyelvet legalább az oroszok és az ukránok megértik, ha a Jóisten nem is.
Sajnos azonban hiába volt bármi fohász, mégsem értek ide a szovjetek időben. Oldalukon azokkal a magyar katonákkal, akiknek a lelkiismerete és a hazájuk iránti valódi féltése úgy diktálta, hogy a tébolyult világ eszement tombolása helyett a világ józanabbik felének összefogása, szövetsége mellé álljanak. Mindannyiunk érdekében. Az egész emberiség jövője védelmében. Emberéletek tömegeit mentve meg ezzel. No meg egy kicsit az országunk becsületét is.
Miként azok a fiatal csendőrök is, akik "falaztak" nekünk, hogy lehetőleg baj nélkül járkálhassunk ki-be a sárgacsillagos házba. Egyikük megígérte, hogy segít majd Papáéknak a szöktetésekben is.
Még olyan is akadt közöttük, aki a lelke mélyén nem is volt igazi csendőr, csak azért lépett be, hogy az üldözötteken segíteni tudjon.
Még a Tanácsköztársaság utáni őrjöngő megtorlások idején kiéheztetett kutyákkal marcangoltatták széjjel egyik rokonát is, - mesélte - pedig nem bántott az az ember soha életében senkit sem. Csupán a rettenetes nyomorból, éhezésből és megaláztatásból lett elege. A gyerekeinek emberhez méltóbb életet szeretett volna.
Sajnos túl későn érkezett a hír, kiadták a parancsot a sárgacsillagos ház soron kívüli, azonnali kiürítésére. Mire odaértünk, már nem volt ott egy teremtett lélek sem. Elhurcoltak, elhajtottak mindenkit. Öregeket, betegeket, asszonyokat, kisgyerekeket, válogatás nélkül. Mindenkit. Többek között a legjobb barátnőmet.
A tizenéves kisleányt, aki sohasem ártott senkinek. Kitűnő tanuló volt az iskolában, jólelkű, jószívű, aki mindig segített a társainak, amiben csak tudott. Orvosnak készült. Egy életen át betegeket akart gyógyítani, életeket menteni. Segíteni rajtuk minden erejével. Két évvel fiatalabb volt nálam, amikor hidegvérrel, kegyetlenül eltaposta őt az a világ, amelyiken segíteni szeretett volna egész életében. És amelyik talán még egy rossz szót sem kapott tőle soha, semmiféle bántást, semmi gonoszságot.
Azóta én is imádkozom folyton, akár az öregek. Imádkozom, jaj, csak a mi gyerekeinknek sohase juthassanak eszébe hasonló szörnyűségek e kedves folyóról, itt, a városunk, a hazánk szívében. Ti sohase rezzenjetek össze, sohase kapjatok gyomorgörcsöt, szívritmuszavart az ünnepi tűzijáték hangjaitól, színpompás fényeitől. Benneteket semmi, soha ne emlékeztethessen kegyetlenségre, öldöklésre, pusztításra. Haragra, rosszakaratra, gyűlöletre. Az életemet is odaadnám érte, ti soha ne tudjátok meg, mi az, hogy háború. Mi az, hogy megaláztatás, üldöztetés. Mi az, hogy félni, rettegni. Éhezni, fázni. Pincékbe bújni, és ott csak egyet tehetni egymásért: imádkozni. Imádkozni, akkor is ha talán nincs is kihez. Az életemet is odaadnám érte, ti ne tudjátok meg soha, mi az, hogy gonoszság, embertelenség. A legrettenetesebb gonoszság, a legszégyenletesebb embertelenség, ami csak létezhet!
Nem születhet olyan "ellenséges" haderő erre az eszement bolygóra, sem idehaza, sem sehol a világon, amelyiknek ne tudnék szívből örülni én is, ha mindettől az istentelen borzalomtól hajlandó megóvni a gyerekeinket, az életünket.
Ezt csak olyanok nem képesek megérteni, akik nem élték át velünk azokat az ép ésszel valóban felfoghatatlan időket. Amikor egy nép legfélelmetesebb, legvérengzőbb ellensége a saját hazája.
2014. április 20., vasárnap
„Azt hiszem örülni fogsz ha olvasod, hogy csomagot lehet nekem küldeni…”
Éliás Verát 1944. november 10-én többezer társával együtt gyalog indították Hegyeshalom felé. November 20-án érkeztek Kópházára a Niederdonau-vonalat erősítő munkatáborba, ahol nyitott pajtákban helyezték el őket. December 4.-én postai levelezőlapot címzett Kópházáról „Lukács Béla úrnak Budapest, V. Váci út 16 fsz” címre, kérve, hogy juttassa el a lapot az édesanyjának. A postai pecsét dátuma 1944. december 8.
Az anyukának szóló születésnapi jókívánságok után Vera felsorolta, hogy kér „meleg harisnyát, zoknit, sapkát, kesztyűt, sálat, … azonkívül édességet, cukrot, süteményt, lekvárt, W.C. papírt, vattát, vastag gyertyát, vagy mécsest, kölnit. … egy ötkilós csomagba…”
A folytatást a rendelkezésre álló dokumentumok alapján képzeltem el. „Lukács bácsi”, akinek cipészműhelye volt a Váci út 16. udvarának sarkában, továbbította a levelezőlapot. Vera édesanyja már nem volt otthon, önként beállt egy menetbe, hogy megkeresse (!) lányát. Az édesapja írta az alábbi levélkét egy bizonyos Magduskának nagyon kérve, hogy küldje el a kért dolgokat.
Csak találgathatok, hogy az édesapának miért nem volt módjában Vera kérését teljesíteni; talán nem volt pénze, esetleg a zsidókat sújtó kijárási tilalom akadályozta? Magduskáról sem tudom, hogy kicsoda, de mint az alábbi feladóvevény mutatja, teljesítette soha nem ismert nagyapám kérését.
A csomagot tehát december 13.-án postázták, de nem tudom, hogy megérkezett-e a címzetthez (nem kérdeztem meg tőle korábban és 1990-ben hirtelen meghalt). De jó esély van rá, hogy nem kapta meg. „A magyar nyelvterületről származó zsidóság emlékmúzeuma” honlap szerint ugyanis Kópházáról december 18.-án a nők jó részét Lichtenwörthbe szállították (http://www.tm-it.co.il/avodat-kfiya/show_item.asp?levelId=65229), így a posta aligha találta már Éliás Verát a kópházai 298 jelű pajtában.
Írásommal nem csak saját családomra, hanem a házban lakó és dolgozó Lukács Bélára, s ki tudja, talán az ugyancsak ott lakó Magduskára kívántam emlékezni.
Gervai Judit
Budapest, 2014. április 16.
2014. április 19., szombat
1944. júniusban költöztünk a csillagos házba a Munkás utcából. Este 10 óráig el kellett hagyni a lakást. Aki nem tudott magának szerezni, annak a hitközség megpróbált valamelyik csillagos házban kialakítani…, szóval lakást keresni. Hajnalban fölkeltünk, fölöltöztünk, és aztán jött értünk a kocsi, és akkor jöttünk ide, az István út 20-ba, a csillagos házba, a IV. emelet 50–51-es lakásba. Meg kell említenem a házmester néninket, aki egy kis 57 év körüli, törékeny asszony volt, aki a háborús idő előtt is egy hatvanlakásos, ötemeletes házat vitt el, és akkor a házmesternek sokkal több tennivalója volt. Keszte Margit néninek köszönhettük az egész házban, hogy elvitt minket [azaz intézte a ház dolgait], úgyhogy ott nálunk semmilyen probléma nem volt, és nagyon sokan laktunk ott. Mert abban a hatvan lakásban több család lakott, legalább háromszázan laktunk ott. Nagyon sok idős volt, és családok is voltak.
Azon csodálkozom, hogy ez a kis törékeny asszony mennyi mindent meg tudott tenni, és sok harc árán ilyen okosan vezette a házat. Nem volt elég a Margit néninek a velünk való törődés, hanem még azt is palástolnia kellett, hogy az egyik lakó, aki igazi báró volt, stikában csinálta a menleveleket. A harmadik emeleten laktak. Ott csinálta, szaggatták az emberek a kilincset, be se tudták csukni az ajtót, jött a következő. Nemcsak a házbelieknek csinálta, hanem külső embereknek is ezeket a slusszpasszokat [helyesen: Schutzpassokat], a menleveleket. Le volt húzva a roló, ott összejöttek a rendes baloldali érzelmű emberek, és ott volt mindig a tanácskozás. A báró a Wallenbergék csoportjához tartozott, és a háború után sürgősen el kellett mennie innen családostól, mert elvitték volna. Úgyhogy mikor mi 1945-ben hazajöttünk, ő pár hónapra rá családostól elment.Margit néni fia, Lajos, aki műbútorasztalos volt, készített például egy nagy veretes, háromajtós szekrényt. Az ötödik emeleti lakásba a padlásajtón, tapétaajtón át lehetett menni. És oda lett téve ez a nagy, háromajtós, nehéz szekrény. Alul telerakták nehéz rongyokkal, és a Lajos megcsinálta, hogy a hátsó lapot ki lehetett venni. A szekrényen keresztül lehetett közlekedni. Kinyitotta a szekrényt, hátul kivették a lapot, és beadták az ennivalót. Oda bújtunk, amikor jöttek a nyilasok.Mi, a házban lakó fiatal gyerekek nagyon szerettük Margit nénit, és mindig ott tanyáztunk nála. Nekünk kellett a lakókat fölkísérni, hogy a lift ne romoljon el. Be voltunk osztva. Liftkezelői igazolványom volt már 1944-ben, mert Margit néni minket megtanított liftet kezelni, hogy ne kelljen a liftszerelőt annyit hívni. Mindenkit fölkísértünk, meg lehoztuk a liftet. De a Margit néni magát is beosztotta, mert amikor jött a nyilas, akkor a Margit néni körülnézett, s mondta, hogy gyerekek, be a liftbe. A liftnek volt alul egy ilyen másfél méteres doboza, ami lemegy a liftaknába. Annak is a hátlapját megcsinálta, hogy ki lehetett venni, s oda beültetett minket gyerekeket. És mondták, hogy milyen nehezen megy ez a lift. Majd megfulladtunk, úgy fogtuk a szánkat, hogy nehogy valami legyen. De mondom, ott nem gondolkodni kellett, ott ösztönösen kellett egész idő alatt cselekedni. A kapuban mindig állt egy fiatal Wermacht-katona, akit elneveztünk Matyinak. Csak ott állt, és nem eresztett be senki idegent, nem tudom, mit kapott parancsba. Amikor visszajöttünk, kerestük, hogy hol lehet, akkor mondták, hogy nemsokára rá, hogy minket elvittek, neki is el kellett mennie, és a Budapest-harc [lásd: Budapest ostroma] közben elesett. Nagyon sajnáltam, mert egy 21 éves fiú volt. És egy nagyon rendes fiú volt. Szorgalmasan jött minden nap, reggeltől estig ott állt, oda nyilas be nem jöhetett.
A Centropa archívumából
Mivel apu a gyufaiparnál dolgozott, az svéd vállalat volt, a mamám kapott svéd menlevelet. A csillagos házban voltak először a Csáky utca 3-ban, ami a templom volt. Utána, mikor jött a menleveles dolog, akkor a Jolánka néni meg a mamám elmentek a Hollán utcai svéd védett házba. De egyik nap jöttek a nyilasok, ez november elején volt, a nyilas uralom alatt [lásd: nyilas hatalomátvétel], jöttek és kirámolták a svéd védett házat. Mindenkit elvittek egy téglagyárba, onnan pedig Bergen-Belsenbe. Az anyám is Bergen-Belsenbe került, ugyanoda, ahova a gyomaiak is, tehát az ő szülei.
A Centropa archívumából
Anyám viselkedett a legjobban, ahogy mai szemmel mondom, hogy 1944-ben viselkedni kellett. Nem úgy, ahogy a Zsidó Tanács mondta. Mert a Zsidó Tanács folyton azt mondta, hogy mindent be kell tartani, akkor nem lesz semmi baj. Jó gyereknek kell lenni. Anyám meg azt mondta, hogy nem. Mi katonatiszti és keresztény család vagyunk, keresztény papírunk van, mi nem is vagyunk zsidók. Nem szabad felvenni a sárga csillagot. De a Wesselényi utca 75. zsidó ház [lásd: csillagos házak] lett, és ott maradt a nagymama, Fóti László, a felesége és a két gyerek [az interjúalany nagynénjéről és családjáról van szó].
A nagyobbik gyereket, aki csak egy évvel volt nálam fiatalabb, de már tizennyolc éves lett, azt behívták. Volt egy plakát, hogy tizennyolctól hatvanig mindenkinek be kell menni. Jászberénybe kellett bevonulnia, és Borba [lásd: bori rézbányák] vitték [Valószínűleg még korábban vonult be az idősebbik unokatestvére: Jászberényből 1943 nyarán irányították Borba a 801. számú, a „Jehova Isten Tanúi” szektából alakított különleges munkaszolgálatos század tagjait (Randolph L. Braham: A magyar Holocaust, Budapest, Gondolat/Wilmington, Blackburn International Inc., é. n. /1988/, I. kötet, 271. oldal), ezek szerint azonban nem csak őket, hanem az itt állomásozó zsidó munkaszolgálatosokat vagy egy részüket is. – A szerk.]. A másik fiú az kicsi volt, az ott maradt. Rettentően odavolt a család, főleg a nagymama. Ezt a nagyfiút, a Tomit a nagymama nevelte, mert a Koh-i-noor cipőpasztagyárban minden családtag dolgozott, nem volt idő. Amikor még félni kellett a deportálástól, a Lakatos-kormány előtt, a nagymama, Fóti László, Bözsi nagynéném és a kisebbik gyerek odajött hozzánk az Aréna út 15-be, mert anyám azt mondta, hogy az egy biztos hely. Akkor a nagymamának még semmi baja nem volt. Itt tudta meg, hogy a kedvenc unokáját deportálták [A németek 1944. szeptember közepén döntöttek Bor és környéke kiürítéséről. Az evakuált zsidók két csoportban (szeptember 17-én és 19-én) indult el Borból. Embertelen körülmények között hajtották őket Szentkirályszabadjára, sokan elpusztultak a gyalgút során, sok száz embert pedig legyilkoltak. Az életben maradottakat végül Németországba, a flossenburgi, a sachsenhauseni, az oranienburgi, ill. a buchenwaldi koncentrációs táborba deportálták. – A szerk.], és akkor teljesen összeomlott, és megbetegedett. A végén jött ki orvos, és mondták, hogy rákos. Hát lehet, hogy megvolt már a méhrákja, de ezek az események kihozták.
Az esküvő után odaköltöztem az apósom, Pór Jenő lakásába. A saját házában lakott a Vörösmarty utca 13-ban. Amikor ez csillagos ház lett, és tele volt zsidókkal, akkor az apósommal átmentünk az Aréna út 15-be az anyámhoz, és a főhadnagy úréknál bújtunk. Anyámnál két hétig voltunk. Ez alatt az idő alatt elvitték a zsidókat a Vörösmarty utcából, és üres maradt a zsidóház. Akkor visszaköltöztünk a Vörösmarty utca 13-ba. Úgyhogy amikor az ostrom volt, az egész földszintet mi laktuk, mi voltunk a háziúrék, és már nem volt ott egy zsidó sem, csak beköltözött keresztények. A többi zsidót elvitték vagy a gettóba, vagy a Dunába, vagy a KISOK-pályára, kit hova. A régi zsidó lakásokat úgy, ahogy voltak, bútorostul a kibombázott keresztényeknek adták. A felszabadulás a Vörösmarty utcában ért. Az apósomnak nagyon sokat köszönhetek. Kapott Ravasz püspöktől egy papírt, hogy ő a Jó Pásztor Bizottságnak a diakónusa. A nyilasok elfogadták ezt a papírt Ravasz László aláírásával. A Ravasz-féle írás szerint ő, a gyereke meg a menye, Pór Endre és Pór Endréné is mentességet élveznek [Az említett dokumentum csak Pór Jenő gyermekére, Endrére terjeszti a diakónusi mentességet. Lásd a huepo014.jpg katalógusszámú fényképet. – A szerk.].
A Centropa archívumából
Tizenegy hónapig egyik helyről a másikra mentünk, egyre kisebb csomagokkal. Laktunk az Alpár utcában, aztán a Nefelejcs utcában, a Pozsonyi úton, ami védett ház volt, onnan elvittek a Teleki téri nyilas házba, onnan eljutottam a svéd védett házba, a Tátra utcába, aztán onnan megint vissza a Pozsonyi útra. Sokszor voltunk étlen-szomjan. Le voltunk fogyva rettenetesen. Hetek elmúltak, amikor ivóvíz sem volt, nem működött a vécé sem, és negyven ember is volt egy lakásban – ez a Pozsonyi út 40-ben volt. Hoztak sebesülteket is, olyat, akinek egy lövés szilánkja átvágta a veséjét. Ő ott vérzett el. A megalvadt vért léptük át a szoba közepén. Kimenni, élelmet szerezni zsidóknak nem lehetett, kijárási tilalom volt. Le voltak zárva a házak, és fegyveresek őrizték. A csillagos és a védett házakat egyaránt, ez 1944 decemberében volt.
A Centropa archívumából
