Reflexiók - Időrendben
Itt a levélben és a Facebook-on kapott, a házakhoz kapcsolódó történeteket és leírásokat lehet elolvasni. Köszönjük, hogy reflektáltak!
2014. június 21., szombat
Itt lakott az apai nagymamám. Néhány hete kaptam Amerikából egy hetven éve őrzött levelet, amit egy kolozsvári rokon írt, ebben említi, hogy Pesten keresztül vitték őket Németországba, és itt találkozni tudott nagyanyámmal, akinek a lakásába másik két családot költöztettek be. Erről sem beszéltek a családban soha. Akkor mindkét fia munkaszolgálatos volt.
A ház lakói közül 1944. október 16-án a nyilasok többeket lakásuk előtt kivégeztek. Az egy évvel később állított emléktáblán szereplő egyik meggyilkolt, Singer Ernőről egyetlen dolog, maradt meg, a fotója. Édesanyám nagybátyja volt.
Ebben a házban laktam 1947, születésem óta, 1968-ig, sose tudtam, hogy csillagos ház volt. Szüleim 1937-ben költöztek be, a csatolt dokumentum szerint a felmentési kérelmet beadó Nyugdíjpénztár 1943-ban vette meg a házat. Az egész időszakról annyit tudok, hogy Édesapám munkaszolgálatos volt, anyámnak öt éves bátyámmal el kellett hagynia a lakást, de amikor visszatért, mindent megtalált. Egy alkalommal a Tattersalba vitték őket, a bátyámnak szőke fürtjei voltak, a kísérő suhancnak megeshetett rajtuk a szíve, mert elengedte őket. Valahol védett házban vészelték át az utolsó időket, sajnos nem tudom, hol, és nincs már kitől megkérdeznem. A Wesselényi utca 60-ban volt egy cukrászda, Csákányiéké, akik a harmadikon laktak. Úgy emlékszem, anyám azt mesélte, Csákányi bácsi volt a légóparancsnok, és nagyon rendes volt.
2014. június 20., péntek
Ez a ház adott kényszerfedelet nagyszüleimnek és családjának, név szerint Roóz Ignácnak, Roóz Ignácnénak, gyerekeiknek, Erikának, Melindának. A fiúknak, Jancsinak sajnos már nem, mert őt 17 évesen legéppuskázták magyar honfitársaink Kiskunhalason. A házból tömegesen deportáltak, anyámat is - ennyit a deportálástól megmentett zsidókról. A kis, komfort nélküli szoba-konyhát Stark Imre és Imréné, Janka néni osztotta meg családunkkal, több rokon is érkezett még.
Nagyszüleim, Kramer Mór (Mózes) és felesége – szül. Engel Kornélia – harmadik gyermekük megszületése után 1937-ben vagy 1938-ban költöztek a ház I. emeleti lakásába. Velük költözött házvezetőnőjük, Simon Jusztina , aki a középső gyermek – édesanyám – megszületése óta élt a családdal. Innen hívták be nagyapámat munkaszolgálatra, ahonnan a keleti frontra vitték, és itt kapta nagyanyám az értesítést arról, hogy nagyapám 1943. április 15-én az ukrajnai Usicában tífuszban meghalt. (Ezt csak 2012 telén tudtam meg, amikor a www.hadisir.hu lapon megtaláltam a hivatalos „veszteségi kartont” – örökké sajnálni fogom, hogy édesanyám, aki 2011 májusában halt meg, ezt nem láthatta.)
Amikor az épület csillagos ház lett, „Juckónak” – sokkal később és egészen 1975. novemberi haláláig „Nagyikának”, aki református volt, el kellett mennie. De ahányszor és ameddig ezt csak tehette, visszaszökött és a nyilas házmesternét megvesztegetve élelmet csempészett be a családnak, amely immáron több más családdal osztozott a lakáson. Valamikor szeptember táján kénytelenek voltak elhagyni Óbudát. Az Ó utca 6. sz. alá költöztek nagyanyám szüleihez, innen vitték el november 15-én a nyilasok nagyanyámat és legidősebb fiát, Györgyöt. Máig megvan az 3 a tábori levelezőlap, amit nagyanyám még a gyalogmenet alatt valami csoda folytán el tudott küldeni „Juckónak”. Az utolsót Dorog elhagyása után keltezte. Anyám, Vera és öccse, Péter az anyai nagyszülőkkel kerültek a gettóba, a Klauzál térre. Mire véget ért a háború, anyám (13) és Péter (8) mindkét szülőjüket és bátyjukat is elvesztette. Valaki Óbudáról túlélte Bergen-Belsen-t, és eljött elmondani, hogy a tábor felszabadulása előtt kb. 1 hónappal haltak meg tífuszban. Anyámék árván tértek vissza a kifosztott, (majdnem) üres lakásba. (A rokonok túlélték ugyan a háborút, de nem bizonyultak jó rokonnak.) A gyerekeket a volt házvezetőnő, Juckó, az én, a mi „Nagyikánk” nevelte fel. Nagyanyám a tábori lapokon nem véletlenül neki írt, és őt kérte, hogy vigyázzon a gyerekekre. Vigyázott rájuk, aztán vigyázott rám és a húgomra, haláláig. 83 évet élt, és ennek több mint a felét a családommal. Jó ember volt.
Egyébként a „csillagos ház” időszaka vált a háború utáni társbérlet alapjává (1968-ig): Reisznét, Basáékat még én is ismertem (hogy ők hogyan vészelték át a legszörnyűbb hónapokat, azt nem tudom, valahogy erről vagy nem beszéltünk, vagy túl kicsi voltam). Gyakorlatilag húgom és én innen mentünk férjhez 1980-ban. Szüleim 1981-ig laktak itt. Szétszéledtünk, majd visszajöttünk Óbudára. Én például a „Fischer” házba.
Kramer Mór családjából már csak nagybátyám él – persze gyermekekkel és unokákkal – New Yorkban.
2014. június 20., péntek
Egy különleges védett ház Budapesten
Én keresztény vagyok, 1934-ben születtem. Apám bedolgozó nadrág szabó volt Budapest, azt hiszem a háború előtt legnagyobb szabóságába, a zsidó STAUB HERMAN angol úri férfidivat szabóságába. Itt számos színész, politikus, és más híresség dolgoztatott. Emlékeim szerint egy-kettő, Jávor Pál, Ajtai Andor, Mály Gerő, de Horthy István is. A szabóság az V. kerületben a Semmelweis és Gerlóczi utca sarkán működött. Ma itt valamilyen bank irodája található. Mi Rákospalotán laktunk. Apám bátyjával és nagyapámmal együtt látták el ennek a mintegy 25-30 fővel dolgozó szabóság nadrágszabói munkáit. Én 8 éves koromtól szállítottam a kész nadrágokat és hoztam haza a készítendőkhöz a nyersanyagot. Rendszeres kapcsolatom volt Staub bácsiékkal és az egész családdal, akik a szomszédos házban laktak a Semmelweis utcában. Kölcsönösen szerettük egymást. Ők engem a munkás kisfiút, én a cukrot adó jószívű, kedves bácsit-nénit.
1944 tavaszán a szalon átköltözött a Semmelweis utca és a Kossuth Lajos utca sarki házba, a mai Puskin mozi feletti helyiségbe. Azt hiszem itt később vívó terem működött. De nemcsak a Staub féle szabó szalon költözött ide, hanem a műhelyében dolgozó 2-3 zsidó szabó munkás is,( a nem zsidó munkások maradtak az eredeti műhelyben), valamint más budapesti szabó, cipész, kalapos, fehérnemű készítő kizárólag zsidó iparos munkás emberek. Természetesen a budapesti ilyen jellegű szalonok zsidó tulajdonosai is. Itt egy, a német katonákat, diplomatákat kiszolgáló, teljes vertikumú civil öltöztető szalon nyílt. Szó szerint tetőtől talpig ruhával, cipővel fehérneművel, kalappal látták el a német tiszteket és diplomatákat. Természetesen teljesen zárt, diszkrét formában. Ennek vezetője Staub Herman volt.
Mint apámtól megtudtam, a németek öltöztetése grátisz történt, ezért cserébe ezek a zsidó iparosok és családjaik mentességet kaptak minden, az akkori, zsidókat érintő törvények alól. A családok tagjait a Semmelweis utca szomszédos házában helyezték el, de nem agyon zsúfolva, mint később a csillagos házakban, hanem elfogadható, bár csökkentett komfort mellett élhettek.
Ezekre jól emlékszem, hiszen számomra egy életre szóló élmény volt, hogy a műhely ablakából, amely a Kossuth Lajos utcára nézett (a Puskin mozi feletti ablak) néztem végig a németek március 19.-i bevonulását. A Staub féle szabóság nem zsidó munkásai, így apámék is továbbra is ugyan úgy dolgoztak, ugyan azért a bérért, mint korábban. Én ugyan úgy szállítottam a nadrágokat, mint a korábbi szalonba. Bejáratos voltam mind a munkások közé, mind a szomszédos házban élő családhoz is. Amikor a gettó a Wesselényi, Dohány utca környékén működött, ezekből a házakból az itt élő és dolgozó emberek már nem jártak ki az utcára sem. Emlékszem többször vittem baromfit, libát, kacsát és más élelmet Staub néninek, amelyet anyám a rákospalotai parasztoktól, be tudott szerezni. Staubéknak volt pénzük, mindent tisztességesen kifizettek, mind a munkabért, mind a behordott élelmet.
Ez a folyamat emlékeim szerint kb. novemberig tartott, legalább is én addig jártam be szállítani. A felszabadulás után Staubék ismét megnyitották a régi szalont, elfoglalták a régi lakásukat, hiszen épségben túlélték ebben a különleges „NÉMETEK ÁLTAL VÉDETT HÁZBAN” ezeket a szörnyűséges időket. Később tőlük hallottam, hogy a felszabadulást megelőző utolsó hetek-napok, amikor a németeket a várban körül zárták, már számukra is veszélyessé váltak, bujkálniuk kellett, mert a németek, a magyar nyilasok ellen már nem tudták őket megvédeni.
Azt már csak megjegyzem, hogy a felszabadulás után a megrendelők köre annyiban változott, hogy Horthy István és a korábbi politikusok helyére, Tildy Zoltán, Nagy Ferenc és Vas Zoltán került. Az államosítás elől is elmenekültek,( gondolom az új politikusok segítségével) mert az utolsó pillanatban 1948-ban, Argentínába telepedett ki az egész család.
Tisztelettel
Gajer Ferenc
nyugdíjas mérnök
2014. június 19., csütörtök
Édesapám Schüttler István családja 1936-ban, édesanyám családja (nagyapám Blattner Béla és nagyanyám, valamint édesanyám és első, Ukrajnában később elpusztult férje Jónás László) tovább nagybátyám Dr. Blattner (Bánki) Endre 1939-ben költöztek a Próféta (1950 után Hegedű) utca 9. számú, akkor már négyemeletes házba. A valamikor kétemeletes Próféta utcai házat már Krúdy Gyula is megörökítette Próféta utca című novellájában. Talán azért is, mert az 1880 körül már létező házban élt és tartott fenn ügyvédi irodát Eötvös Károly, a tiszaeszlári vérvád-per híres liberális védőügyvédje.
A házra 1932-35 között még két emelet épült.
1944. júniusában a ház 20 lakásából 16-ban éltek zsidó származású családok, több lakásban két háromgenerációs, tehát nagy létszámú család.
Édesapámék úgy úszták meg az összeköltöztetést, hogy a családfőként funkcionáló Schüttler Róza nagymamám kérvényezte, hogy az eredetileg ott lakó három fia mellé odavehesse két másik fiát és annak családját. Édesanyámék lakásába beutaltak egy hattagú családot, akik egészen a gettóba kerülésig együtt laktak. Más házbeli családok is rokonaik családjának befogadásával igyekeztek elkerülni, hogy teljesen idegen emberekkel kelljen megosztani a lakásaikat. De erre nem mindig adtak engedélyt a hatóságok.
A kijárási tilalom erőteljesen akadályozta a mindennapi élet megszervezését, még inkább egzisztenciálisan lehetetlenítette el a családokat. A ház összezárt, falak közé szorított közössége ugyanakkor ebben az időben kovácsolódott egybe. Még Kanadában élő 86. évében járó unokabátyám mostanában mesélt a házbeli akkor kibontakozó „társasági” életéről, a betelepített és a régi lakók, különösen a fiatalok között fűződő szerelmekről. Az akkor 15 éves unokabátyám első udvarlási próbálkozásait épp az első emelet 1-be bekerült Grósz unokahúgok egyikénél kezdte, nem eredménytelenül. Jóval a háború után még is megtapasztaltam ennek az „összejárásnak” a nyomait. A házbeliek közül sokan az ötvenes, hatvanas években is bejártak egymáshoz családias hangulatú beszélgetésekre. Az egyik leggyakoribb téma volt 1944 és a holokauszt.
A mellékelt fotón akkor már elözvegyült édesanyám és majdani nagynéném láthatók konyhaajtónk előtt sárga csillaggal a mellükön, csinosan, derűsen. Ez a valamennyire élhető élet 1944 október 15-ig, a nyilas hatalomátvételig tartott. Ugyan 1944 nyarán, a házzal szembeni Próféta u. 6-ot amerikai vagy angol bombatalálat érte, ettől kezdve kezdődött meg a pincébe járás. A ház meglehetősen jó feltételekkel rendelkező légópincével rendelkezett, ami azonban a megnövekedett számú lakónak szűknek bizonyult. Erről 12 évvel később az 1956-os harcok idején a pincébe kényszerült túlélők sokat meséltek.
Ahogy telt az idő a munkaszolgálatra elvitt házbeli fiatalabb férfiak közül egyre többen nem tértek vissza családjaikhoz, majd egyre kevesebb személy tudott még életjelt adni magáról. Édesapám testvérei mind eltűntek és 45 tavaszán nyarán már világossá vált, hogy elpusztultak.
Édesapám és édesanyám családja svájci védlevelet szerzett, de az október utolsó napjaiban egy nyilas razzia során kiderült, hogy ez semmit sem ért. Édesanyámat és nagynénémet, továbbá ma is élő unokabátyámat a Téglagyárba vitték, hozzávetőlegesen 10-12 fiatal nővel és kamasszal együtt. Ekkor került például a Téglagyárba Messinger Miklósné, aki előtte fiát Ákost egy református gyermekotthonba juttatta. (Mester Ákos néven lett később sikeres újságíró. Ő az egyetlen csillagosház túlélő) A razziát az idősebb lakók még megúszták. Anyám és nagynéném, unokabátyám a Téglagyárból édesapám – aki mozgássérültsége révén megúszta az elvitelt – ügyessége, állítólag a nyilasok korrumpálása révén kijutott.
Ekkor, 1944. november elején döntött úgy az akkor már összefonódó két család, hogy ott hagyja a Próféta utca 9-et, és bemegy a Katona József utca 41. alatt lévő Nemzetközi Gettó részét képező, egyik svájci védett házba. Itt voltak decemberig, majd december 9-én kerültek a Gettóba, a Kazinczy utca 6-ba.
Felszabadulásuk után1945 január 20-a után kerültek vissza a betört ablakú, az ott lakó, a nyilasok által beköltöztetett család által némileg, kifosztott lakásba. Ekkor kezdődött új életük, soha vissza nem térő szeretteik hazavárása, majd gyászolása.
Szüleimmel, bátyámmal kellett a Szövetség u. 26. 2. emeleti lakásba költöznünk egy másik családdal együtt. Holmit csak annyit vihettünk amennyi egy összekötözött lepedőbe belefért. A lakás egy szoba-konyhás volt. WC a közös folyóson. A házban lakott még Krausz Gábor iskolatársam (felszabadulás után Izraelbe emigráltak), továbbá Diamant Róbert a késöbbi Déri Róbert a Tanács sportegyesület elnöke.
2014. június 18., szerda
Az én történetem ebben a házban
Abban az időben Schneider Tamásnak hívtak, 1930-ban születtem. A Hegedűs Gyula (Csáky) utca 63-ban laktam, édesapámmal, Pál (1895-), édesanyámmal, Rózsi (1897-) és a nővéremmel, Mártával (1922-) együtt.
A nővérem férje, Révész István már egy éve munkaszolgálatos volt. Nem hallottunk róla semmit, sem akkor, sem a háború után. Biztosan a Don kanyarban pusztult el még egy pár ezer munkaszolgálatossal és magyar katonával együtt.
A Csáky utca 40-ben lakott egy ismerős család, Kornfeldék. Nem emlékszem a keresztneveikre. Két gyerekük volt, fiatalabbak, mint én. A férfi elektromérnök volt, ha jól emlékszem a Philips műveknél dolgozott, az asszony napközit vezetett. Én is jártam hozzá délutánonként, leckét csinálni és németül tanulni.
Természetes volt, hogy amikor csillagos házba kellett költözni, ehhez az ismerős családhoz költöztünk. Három szobás lakásuk volt. Mi kaptunk egy szobát, és még egy család lakott a harmadik szobában. Fogalmam sincs, ki volt ez a család, két-három kisgyerekkel. El lehet képzelni, milyen zsúfoltság volt: egy fürdőszoba volt WC-vel és egy konyha. Semmiből sem volt elég: konyhai edények, szekrények, stb. Volt türelmetlenség, irigység és voltak összezördülések, legtöbbször minden komolyabb ok nélkül.
Ebben a házban volt egy pár eredeti lakó, nem zsidók, ezek természetesen maradtak ott, zavartalanul, de el lehet képzelni, hogy a nagy hűhó, amit a sok új lakó okozott, biztosan nem volt kellemes nekik sem. Csak egy lakóra emlékszem, nem véletlenül, majd később kitérek erre. Egy középkorú férfi volt, rendőrtiszt, de általában civilben járt, nemigen láttuk őt egyenruhában. Kellemes modora volt, nem mutatta a véleményét, köszönt, mosolygott a kisgyerekekre, néha beszélgettünk.
14 éves voltam, nem vettem komolyan a helyzetet, vagy nemigen értettem, hogy mi történik. Volt a házban egy pár korombeli fiú, szórakoztunk, játszottunk együtt, jártunk ki, amikor lehetett, és ha nem sikerült hazaérni időben, akkor kifordítottuk az inget, hogy ne lássák a sárga csillagot. Büszkék voltunk a bátorságunkra.
A háztető egy lapos része bádogból volt, ott ültünk néha, napoztunk, olvastunk, sakkoztunk, dominóztunk és ha légiriadó volt, felmentünk oda, nézni az amerikai bombázó gépeket meg a légvédelmi agyúgolyók robbanásait. Kívántuk, hogy egy pár srapnel essen le a tetőre. Hogy ez nagyon veszélyes volt, tudtuk, de nem törődtünk vele.
Ahogy láttam most a ház fényképét, az ívelt ablakokat, jutott eszembe, hogy csináltunk "telefonokat" cipőpasztás dobozokból, kifeszített spárgával és beszéltünk az ablakon keresztul egyik emeletről a másikra.
Valamikor szeptemberben jött egy pár katona, összegyűjtötték a házban lévő férfiakat, az én korombelieket is, és elmasíroztunk egy nagy, bekerített telepre, valahol a Hősök tere mellett. Tudtuk, hogy innen nincs út vissza, csak előre a deportálás felé. Valaki felfedezett egy rést a kerítésen. Kezdtünk átbújni. Éppen mi értünk oda, amikor a katonák észrevették, hogy valami történik. Kiabáltak, lőttek a levegőbe. Én átbújtam, Apu utánam, de nem sikerült neki, mert testesebb volt és nehezebben mozgott, a kerítés törött vasdrótja beleakadt a ruhájába. A katonák már közeledtek. Mondta nekem: “Fuss, bújj el a bokrok között és menj haza a sötétben". Meg akartam várni, de egyszerűen elkergetett, tudta mi lesz. Többet nem láttam őt. A háború utan értesültünk, hogy Theresienstadtban hunyt el, 1945 május 4-én.
Szálasi lett Magyarország ura októberben. A nyilaskeresztes párt nagyon boldog volt, jó alkalmuk volt véghezvinni a zsidók elleni akciókat. Férfiak már nemigen voltak Pesten, ezért felfegyvererezték a 14–16 éves kölyköket és ezek tomboltak, zsidókra vadásztak, nagy hősök voltak az ártatlan nyomorultakkal szemben.
Egy szép napon betért a házunkba egy ilyen banda, 4–5 sráccal, nagyon hangosak voltak. Úgy lógott rajtuk a nagyméretű egyenruha, hogy más helyzetben ez nevetséges lehetett volna. Azt mondták, hogy ebből a házból rádióadást küldtek az angol bombázóknak és ők keresik a készüléket.
Édesapám az első világháborúban katonatiszt volt, azután tartalékosként szolgált és az egyenruháját otthon tartotta. Abban az időben az egyenruhához tartozott szíj, antantszíj es pisztolytáska is. Pisztolya már régen nem volt, még viccelt is, hogy a pisztolytáskában tartja a szendvicset. Lelkiismeretes volt, mivel köteles volt megőrizni az egyenruhát elhozta ide, a csillagos házba is.
A nyilasok átkutatták a szekrényeket a lakásban, értéktárgyakat, jó minőségű ruhákat kerestek és megtalálták az egyenruhát a pisztolytáskával. Csak ez hiányzott. "Maguk megöltek egy magyar tisztet, és elrejtették a holttestét? Ezért halál jár!!!" És még: "hol a pisztoly? hol a pisztoly?". Kiabálás, káromkodás, szörnyű volt a helyzet. Próbáltuk megmagyarázni, de semmi sem segített. Lelökdöstek minket, a három családot kisgyerekekkel együtt az udvarra és sorba állítottak a fal előtt. "Hol a pisztoly?? Hol a pisztoly??" Ránk fogták a géppisztolyokat. Már láttuk a sorsunkat.
Éppen akkor érkezett az a szomszéd, a rendőrtiszt, és szerencsére aznap egyenruhában volt. Kérdezte, mi történik itt. A hős nyilasok nagy hangon mondták el neki, hogy sikerült felfedezniük egy tiszt gyilkosait. Anyukám csendesen elmagyarázta neki az igazat. A szomszéd rögtön látta, hogy mi folyik itt és elkergette a srácokat egy pár pofon segítségével. Kiabáltak, hogy majd még visszajönnek, de nem jöttek.
Ha nem érkezett volna meg ez a jó ember pontosan ezekben a percekben, nem lenne, aki leírja ezt a történetet. Szerencse? Sors? Égi gondoskodás? Gondoljon mindenki amit akar, amiben hisz. Biztos vagyok benne, hogy ezekben a borzasztó időkben volt rengeteg ilyen eset, hogy hajszálon múlt az emberek sorsa.
A nővéremet, Mártát is elvitték munkaszolgálatra októberben. A Dunántúlon, Dinnyéspusztán volt kb. száz fiatal asszonnyal, bunkereket ástak a közeledő Vörös Hadsereg ellen, a német Todt szervezet vezetésével. Márta okleveles műtősnő volt és felállított ott egy egyszerű klinikát a lányoknak és a katonáknak is. E miatt tudott szerezni egy menetlevelet Anyunak, mintha oda tartozna és szabadságon lett volna. Így mentünk mi oda november közepén. Ott ástuk a nevetséges bunkereket kb. egy hónapig, azután a németek visszavonultak es minket két-három magyar katona kísért gyalog vissza Pestre. Egy nappal az orosz ostrom kezdete előtt érkeztünk meg. A gettóba kerültünk, a Klauzál tér 7-ben éheztünk a felszabadulásig. Azután rögtön mentünk vissza az előző, Csáky utca 63 alatti lakásunkba, ahol egy kibombázott családot találtunk. Velük laktunk együtt, két szobában mi és két szobában ez a család. Nem szükséges részletezni, milyen volt ez a kényszerű közösség. Nem tudom mi történt a 40-es házban, mióta ott hagytuk. Nem tudom, vagy jelenleg nem emlékszem, mi történt a Kornfeld családdal.
Én 1949-ben kivándoroltam Izraelbe, jelenlegi nevem Itzhak Shelah. A nővérem újra férjhez ment és amikor a férje elhunyt, Anyukám hozzá költözött. Néhány évvel ezelőtt látogatóban voltam Pesten, és megnéztem a 63-as ház névtábláját. Az a kibombázott család máig is ott lakik - biztos a második vagy harmadik generáció.
Szerintem ez jellemző a magyar zsidóság sorsára. Igaz, a lakás bérlakás volt, nem a miénk, de a régi, jó minőségű bútorok, tálalóedények, mindenféle házi felszerelés, mind ott maradt náluk.
4 éves voltam, amikor az Erzsébet körút 50-be, mint csillagos házba kerültem. A 3. emeleten, Herceg Lajoséknál "laktunk" harmincan. Ami biztos, hogy anyám, bátyám és én életben maradtunk. Viszont a nagypapát, Szántó Gézát 1945. januárjában lelőtte egy nyilas suhanc a lépcsőn, mert egy légiriadónál "lassan ment lefelé" a 80 éves, elgyengült öregember. Ő ott halt meg, ebben a csillagos házban.