Szép Ernő: Emberszag

Forrás: http://dorysmay.lapunk.hu/
Első kiadás: Szép Ernő: Emberszag. Budapest, Keresztes, 1945.

Részletek

Az a Pozsonyi úti ház

A kapu, melyen kifordultunk, egy Pozsonyi úti háznak a kapuja volt. Itt laktam testvéreimmel együtt június vége óta, mióta a zsidókat összeköltöztették (hogy még jobban összetarthassanak). Hatágú, nagy csillagot tettek a kapura, a Dávid csillagát. A Margitszigetről mindenkinek tisztulni kellett, már azon a vasárnap, március 19-n, mikor a németek megszállták az országot. Kétszázhetven német tisztet raktak be a Palatinus-szállóba. Egymagamnak engedték meg, hogy csak hétfőn reggel költözzem ki; én nemcsak egy-két bőrönddel voltam, mint az üdülővendégek meg a betegek, teli voltam könyvvel, képpel meg mindenemmel; velem volt az egész életem. Harminchárom évet töltöttem a Szigeten. Mikor reggel nyolc órakor kifelé indultam, helyet foglalván a lovas stráfkocsin, egy hosszába állított bőröndön, a szobafőnök, a kedves Misley avval búcsúzott, hogy semmit se búsuljak, jöhetek vissza két hét múlva. Ez nem megszállás, azt mondja, szó sincs róla, ez átvonulás és vonalbiztosítás: őt beavatták tegnap a szálláscsináló urak. Elhittem, komolyan; oly jólesett ezt elhinni. Továbbadtam a jó hírt a városban, mindenki kinevetett. Leköltöztem a testvéreimhez a Thököly útra. Onnét telepedtünk azután júniusban a Pozsonyi úti csillagos házba, egy negyedik emeleti lakásrészbe, kínos-keserves két hét után, míg az utolsó órában valami tűrhető elhelyezést kaptunk. Költözéskor már kaptunk egy kis kóstolót az eljövendőből: a fuvaros legényei, akik költöztettek, elzabrálták egy csomó drága ruhaneműnket, fehérneműnket, tündér ügyesen; két testvérem is kísérte a fuvart, semmit se vettek észre. Még konyakoztattam is a betyárokat, mielőtt elindultak, olyan hűvös reggel volt; amellett kaptak külön száz pengőt, mert felvitték a Pozsonyi úton a pianínót a negyedik emeletre.

Miénk lett abból a lakásból a cselédszobácska, meg egy szép nagy, Dunára néző szoba, erkélyes. Az erkély is a miénk volt, a szomszédé is, ez a szomszéd úr igen művelt, kellemes ember volt, Dr. Bakonyi László, ny. törvényszéki jegyző, a hitközség főtitkára, Bakonyi Samunak, néhai debreceni negyvennyolcas követnek a fia. Harmadik beköltöztetettje is volt ennek a nagy lakásnak, ő egyszerűbb ember volt, kis családdal, az ő szobájuknak is volt erkélye, s a fürdőszoba is az ő szobájukból nyílott; az is közös volt persze. Bakonyi dr. feleségével lakott, kislányával és nyolcvanesztendős édesanyjával; ebben a korban megint bájos leánykák lesznek az asszonyok. Bakonyi mamának nagyon szerettem a debreceni zengzetű, ízes beszédét. Velök lakott (az előszobában hálván egy ládán, egész nap is jóformán mindig ott csücsülvén vagy feküdvén) egy tanti is. Ez a tanti nem vérségi tanti volt, nem: valami elárvult nevelőnő volt szegényke, magukhoz vették vagy tíz éve Bakonyiék irgalomból. Ennek az idegen családokkal való együttlakásnak némely nem éppen kívánatos mozzanatát nekünk is szerencsénk volt szenvedni; eszembe juthatott sokszor a Moszkvában közös lakásba, sőt egy szobába zsúfolt családok élete, a forradalom első éveiben, a Romanov regényéből. (Három pár selyemharisnya.) De hát a mi állapotunk istenes volt azoknak az életéhez képest.

Üveg

Szombati nap költöztünk oda. Mi történik rögtön az első este, kérem. Éjfél felé. Magam is aludtam már, olyan fáradtság volt az egész nap való rendezkedés. Vonít a légiriadó; felkapkodjuk magunkat, igyekszünk az óvóhelyre lefele; két-három lépcsőfoknál tartunk, irtó dördület, utána üvegcsörömpölés mindenfelől. Sikoltoznak a nők, a gyerekek bőgnek a sötétben, lefelé bukdácsolva; sodorják, buktatják a bottal tipegő, tapogatózó öregeket, betegeket; felborulnak, és gurulnak le jajgatva a lépcsőn, csuda, hogy bordájuk nem törött. Vagy két óra hosszat kellett az óvóhelyen csücsülni. Fölmegyünk, be a lakásba: a hold besütött fényesen, a redőny ti. felszakadt; a torontáli szőnyegek, a szőnyegek közt a parkett telis-teli csillogó üvegcseréppel. A szobának falnyi nagy, széles, dupla ablaka volt, azaz ablak szörnyethalt mind a kettő. Asztalon, székeken, paplanon, párnában, lepedőn, mindenen, mindenütt üveg villan. A nagy, hosszú lécredőny girbén-gurbán fel van a levegőbe kunkorodva, akár szilaj jókedvébe cselekedte volna. A szomszéd lakásrész meg a miénk közt is üveg volt a fal: az is a földön van ezernyi cserépben, szilánkban. Párnánkat, plumeauinkat meg-meghasgatták a berepülő üvegdarabok. Eltartott reggel fél hétig, míg azt a tenger üveget fekvőhelyeinkről, szőnyegekről, parkettről, asztalról, székről fölszedegettük. De még két hónap múlva is kacérkodott a szőnyegből, a parkett hasadékaiból a szilánk. Betörtek a háznak az összes utcai ablakai, nagy üvegfalai. Mert a kapu elé is esett bomba; ki-be járni se lehetett, míg a járdáról az üveget meg a kőtörmeléket el nem takarították. Nyár volt, szerencse, el lehetett az ablaktalanságot viselni. Csak hát este nem világíthattunk, nem tudván az ablakot elsötétíteni. Bizony nem olvashattam esténkint egész nyáron; elég szenvedés volt (augusztus végével a háztulajdonos vállalat megcsináltatta az ablakokat, redőnyöket). Megtanultam ezen a nyáron, ha holdtalan volt az este, sötétbe vacsorázni; hideget ettünk este mindig; kitapogattam kanalat, kést, villát, meg amit ettem, mindent. Sőt megtanultam a leghalkabb nesz nélkül étkezni, a szomszédék meg a testvéreim már aludtak. A cigarettám is sötétbe gyúrtam; ez különben született tehetségem; Szerbiába, a Macsvában egy éjszaka, erdős dombon vonulván keresztül, avval brillíroztam az ezredtörzsbeli urak előtt, hogy lóháton, esőben, nedves talaj felett, ahol folyton megcsúszott a ló, a hajtószárat a csuklómra csavarva, megsodortam a cigarettám a sötétbe, de olyan formásra, akár a trafikból hozták volna. Több haditényem nincs is, amivel eldicsekedhetném. Rágyújtani meg úgy kellett itt a Pozsonyi úton vacsorán: kislábujjhegyen a spájzba, az ott lobbanó lángocskát semerről se vehették észre. Olvasnom nem lehetett, fél tizenkettő után hát egy órát, másfelet is néha, az erkélyen sétáltam a néma, fakó város felett. Az erkélyen kilenc lépést lehetett tenni hosszába, ha nem egészen lépett ki az ember. Nem tudom, hányszor fordulhattam vissza, meg újra vissza a kilenc lépésekért, mondjuk egy órán belül. Szembe volt a homályos Margitsziget; még ilyenkor is kerültem, hogy oda-oda pillantsak: az eget nézegettem meg a vizet, meg a Várat, a Gellérthegyet. Majd a szívem szakadt meg az első napokban, mikor, ha kimentem az erkélyre, vagy az ablakon keresztülpillantottam, szerelmetes Szigetem zöldellt a szemem előtt. Vacsorázni, mondom, későn ültem le, tíz körül; fél tizenegy után aztán a mi emeletünkön összegyűltek urak, asszonyok, későbben fekvők, V. igazgató úrnál a tízórai, londoni magyar leadást meghallgatni. Abban a beljebb eső szobában éghetett a villany. Az igazgató úr régibb lakója a háznak, szomszédja is jóember D. bárónak; D. báró úr ausztriai eredet, utálja a Birodalmat. Mióta zsidó származásúaknak nincs rádiójuk, a báróéknál hallgatja Londont V. igazgató úr. Erre az esti leadásra papírt, plajbászt viszen, fölveszi gyorsírással Londont. Több vendéget nem hívhat a báró, feltűnhetnék a dolog. Azután osztán jön vissza V. igazgató őr, felolvassa a leadást a társaság előtt. Ez a kis London, esténkint, mondhatom, nagyon jólesett. Miután kicsit eltémáztak az urak a mai élet felett, tizenegyre ki-ki hazalépkedett lábujjhegen, szervusz, jóccakát.

Az óvoda

Megismerkedtem már az első napokban a háznak egynéhány lakójával, az óvóhelyen (elnevezte valaki Pesten óvodának). Volt nap, hogy négyszer-ötször is lemenekültünk. Egypárszor az elején megpróbáltam ott maradni a lakásban, de mindig felküldött értem a házparancsnok, muszáj volt lemenni. amire olyan irtózattal gondolt az ember, mikor Antwerpen bombázását olvasta, azt ugye megszokta már itthon; mikor bombázás közbe fenn bújtam a lakásban, nem mondom, ha közel esett egy-egy robbanás, átrohant rajtam a rettenet, de általába zavartalanul olvasgattam. Nekünk zsidóknak fő szenvedésünk és kiszolgáltatottság volt, és fő félelmünk a deportálás. Ahhoz képest kismiska a bombahalál. Itt is, úgy mint a Thököly úton, bombázás alatt, föl-fölmentem az udvarba cigarettázni. A Pozsonyi úton is kerekedett olyan buzgó cigarettás csoport, férfi, nő, az egész bombázást az udvaron állották volna végig, ha a sűrűbb becsapódások perceiben le nem hajt bennünket a házparancsnok. Nem bánta volna a mi szabadságunkat, de tartani kellett a tömb parancsnoktól, az itt-ott felbukkant a tömb udvaraiban; súlyos büntetés várta, akit bombaeséskor a szabadban találtak. Volt rá eset, hogy négy-öt órát kellett az óvóhelyen kuksolni. Szép, nagy, meszelt pince volt az óvóhelyünk, két terme volt, elfért vagy négyszáz személy benne. Éjszaka tisztességesen volt világítva, csak hát a körték a mennyezeten voltak; a padon olvasván elfáradt a szemem, vigyázni kellett a betűvel. Két-három sakktábla felett is töprengtek az urak, akár a legszebb békében, és egynéhány kis asszonybanda römikártyával szórakozott a hosszas légi látogatások óráiban. Legtöbben kötöttek az asszonyok óvóhelyen, meg lehordták a krumplit hámozni, a zöld paszulyt, zöldborsót tisztogatni. Olyan típus is volt persze, semmivel se babráltak, csak fecsegtek, fecsegtek. Azután volt egy fajta, ő is, férfi is, folyton majszolt az óvóhelyen, nappal úgy, mint éjszaka. Egyszer-másszor olyan közel hullott a bomba, megreszketett a flaszter a cipőnk alatt és rövidzárlat támadt. No, fölugráltak a nők a sötétben, sivalkodtak, bőgni kezdtek a kisbabák. És egypár kislány is segített anyunak visítani. A gyerekeknek különben csuda jó kedvük lett, ha megszólalt a riadó. Kisfiúk, kislányok gyönyörűen utánozták a szirénákat; odavoltak a Sztálin-gyertyáért, meg a nyomjelző, piros gömbökért, éjszaka, meséskönyv volt, Tündérország. A cicák is nemcsak hogy bátran járkáltak odaki bombázás alatt, de hancúroztak jó kedvökben; érdekes, hogy az a férfiasabb karakter, a kutya, az pedig a legtöbb nyugtalanul viselkedett, remegett és szűkölt, mikor csapkodták azok a gyilkos bombák Pestet. Talán nem hűbbek az emberhez, azt féltik. A házbeli kicsi fiúnak mindnek volt játék légós karszalagja, öve, abban kis játék baltája. Meg még kicsi hamuszín légósisak is volt egy-kettőnek a fejében. Egyik-másik légó-alparancsnokunk is csak ilyen játszó gyerekszámba ment a szememben; volt négy-öt példány; oly hadi ábránddal tekintettek elő a sisak alól, úgy húzták ki magukat és lépkedtek feszesen a falnál fel-alá, húzgálván a kötélövet, meg a kezöket a baltán nyugtatván meg igazgatván a komor sisakot a fejökben, és oly mosolytalan vészesen követelvén a gyerekektől a csöndet, mikor fellobbant azoknak a jókedve.

Megható volt szinte mindennap látni, hogy viszi ölben az óvóhelyre lefele Bakonyi mamát a fia, Bakonyi László dr. Pedig gyönge fizikumú volt ő is (meg is halt szegény most márciusban, a földmunkára való hurcoltatás meg a végin a gettóbeli éhség úgy tönkretették, hogy ő valóban végelgyengülésben halt el, ötvenesztendős korban.). A Bakonyiék tízesztendős Katójának nagy szenvedélye volt a légó. Lelkendezve szaladt haza valamelyik kis barátnéjától, átalkiáltott hozzánk (a két lakást az üvegfal helyén földig lógó függönyök, lepedők választották el):

- Jaj, zavaró Budapest! - Ez a jaj az ő örömindulatszava, nem az ijedelemé. Örült Kató, de nagyon: kapkodta a néki kiosztott vinnivalót, első volt odalent a pincében, ő volt a lelke a gyerekek társasjátékainak. Néha átalkiáltott:
- Ernő bácsi, Pécs, Eger zavaró! Rögtön jön Budapest!

Kisült, hogy szó sincs zavarórepülésről. Elneveztük Katónkat Légó Katinak.

A riadónak pedig az a szokása volt, hogy reggelenkint abban a pillanatban hördült, mikor az első korty teát akarta nyelni az ember, vagy mikor éppen rántotta a gyufát, hogy rágyújtson, vagy mikor fél orcája volt a embernek megborotválva, vagy még kényesebb helyzetében az embernek. Ezt a gyöngédtelenséget igazán nehéz megbocsátani.

T.

Mondom, megismertem a házban az urakat egymás után. Szemben lakott az emeleten T. igazgató őr, szállító, azaz szállítmányozó vállalat igazgatója, őslakója a háznak; a menyét is odavette volt egy-két éve (mikor a fiát elvitték Ukrajnába), unokáját is, meg még a menyének az anyját meg a húgát is, így osztán nem kellett most idegent befogadni a lakásba. T. igazgató úr művelt, világjárt, előkelő tartású úr volt; bőséges könyvtárából sok olvasnivalót kaptam, míg békén ott lakhattam. Másik könyvforrásom ugyancsak az emeleten akadt, V. igazgató úr lakásában (őslakó ő is ); fölfedezhettem náluk elég angol, francia jófajta könyvet, amelyeket elhanyagoltam idáig. Magam az angol könyveimet, a szépen kötötteket eldugtam a tavaszon egy szerencsésebb felekezetű barátomnál, a fűzött Tauchnitzaimat, Albatrosaimat, Pinguinjeimet elégettem. Nagyon rám ijesztett egy író pajtásom, aki meglátogatott: aki zsidónál angol könyvet találnak majd, internálják. A zsidó írót meg, tudod, különösen szemmel tartják. A testvéreim meg a magam angol könyveiből és sok aggodalmas magyar könyvünkből vagy tíz reggel be tudtuk a fürdőszobát fűteni. Hideg volt a tavasz, fát, szenet alig lehetett már kapni.

T.igazgató urat mindennap jobban megszerettem. Valami újat tanultam őnála. Bevezetett egy olyan országba, melyről sejtelmem se volt: a szállítmányozás országába; olyan nagy ország az, mind az öt földrész benne van tengerestül. Indiával és Szudánnal, meg Japánnal, meg a Fokfölddel is vannak üzleti kapcsolatai T. úrnak; mindenhonnan és mindenhová mindent tud szállítani, pardon: szállítmányozni. Teli volt egy polca lexikonnyi könyvekkel, ezek minden levele, minden oldala nemzetközi szállítmányozási térkép. Angol kiadás. Ezeket a csoda részletes térképeket néztük délelőttönkint, a megfelelő könyvekben, orosz, francia meg olasz országrészek térképeit; reggeli után ti. mindig belátogattam az igazgató úrhoz. elmeséltem néki az esti angol leadást (ő jókor fekvő); ott volt már akkorra a reggeli Pesti Hírlap is; az igazgató úr azután körzőbeli pici lemezzel lemérte a térképeken a távolságot, és úgy kombinálta, hány nap még Königsberg meg Livorno, meg Párizstól még hány hétnyire vagyunk. Ő volt az én katonai szóvivőm. Ó, de hiányzott, mikor besorozták romot hordani. Termett egy nem túlságosan vidító szójáték a besorozott urak között: Rommelnek nevezték magukat, a romeltakarítás révén. Oda volt az igazgató úr reggel hattól délután hatig, vagy három héten átal. Akkor az a szerencse érte, a lábára zuhant egy vasrúd, a díványra került a dagadt lábával. Kicsit azér fájt is neki, a lába mellett, hogy nem talicskázhatja a törmelékeket, mert ez is valami elfoglaltság. Általa keservesen panaszkodtak az urak a házban: szerencsétlenek ebben a kényszerű tétlenségökben. Némelyik úr, akit a törvény nyugdíjaztatott vagy egyszerűen kidobatott a hivatalából, öt-hat esztendeje nem dolgozik már. Mindezek a tevékeny urak, akik a házat lakják, mind azt tapasztalják, hogy nincs fárasztóbb valami, mint a semmitsecsinálás. Van itt egy építészünk, egyik templomot, múzeumot, halotthamvasztót a másik után rajzolja, csakhogy meg ne bolonduljon.

Magamnak is bizony csúnya szenvedés nem dolgoznom. Az összeköltözéskor abbahagytam a megkezdett regényemet; nem tudok itt és nem is merek dolgozni. Rajtam üthetnek; akármit írok, az mind nemzetellenes. Csak a noteszbe jegyezgetek, rögtön dugom egy párna cihája alá a noteszt is, ha becsöngettek. Jaj, az a rémület, ahányszor a csengő megszólal! Sose tudjuk, nem rossz-szándékkal jön-é valaki; nem éppen ma szedik-é a zsidóságot, hogy deportálják.

Meg az az ijedelem, mikor az elején délután ötkor nem volt még itthon a házba valaki, aki kiment a városba! (Háromtól ötig volt szabad az utcán lenni.) Öt óra után egy-két perccel ki kellett mindenkinek állani az ajtajuk elé a folyosóra, jött a házparancsnok megszámolni, hogy az ajtóra kiírott személyek mind itt vannak-é. Evvel az ellenőrzéssel D. báró urat bízták meg; röstellte is, unta is a dolgot, egy hét múlva már csak a lakásparancsnok nézett be mindenkihez, itt van-é, hazajött-é. Vagy két hét múlva ő is letett róla; azután csak avval tartoztunk, hogy az öt órára haza nem jött családtag felől azonnal szóljunk a házparancsnoknak. Annak pedig a legszigorúbb utasítása volt hat órára a rendőrőrszobán jelentést tenni.

Magam nem jártam ki a házból, nem volt kedvem csillagosan sétálni. Csak kéthetenkint mentem át a szemben való fodrászhoz nyiratkozni meg a manikűrös kisasszony elé ülni. Azt hittem áprilisban, mikor felvarratták a csillagot, azt hittem, beléhalok a megjegyzett állattá, tárggyá való degradálásba. Nem, nem fogják rajtam a csillagot látni. Ott a Thököly úton áthívattam még a fodrászt meg a manikűrös leányt; az utcára ki nem léptem; annak a háznak kertje is volt, ott sétáltam egy-egy órát reggel meg este. A kerítésen belül nem kellett csillagot hordani. Az összeköltöztetésig föl se húztam azt a kabátot, amelyikre a csillagot felvarrtuk. Június végin muszáj volt kimenni a kapun (csillaggal persze), fölmenni a hitközséghez lakást szerezni. Szememre húztam a kalapom, mint a strucc. Éreztem ott a villamoson, hogy kezd a képem tüzelni. Itt a Pozsonyi úton már a lépcsőházban se szabad csillag nélkül mutatkozni. Olyan nüanszai is voltak a rólunk való gondoskodásnak, mint például az, hogy a házban lakó zsidók nem látogathatják egymást. Egy pár napig szigorúan ehhez tartottuk magunkat, de azután megsúgta D. báró, hogy csak látogasson ki-ki ahová akar, reméljük, nem lesz baj belőle.

Napjaim

Nem unják már, kérem, az írásomat? Szeretném a napi programot elmesélni, megengedik? Köszönöm. Tíztől tizenegyig szóval T. igazgató úrnál időztem. Azután olvastam egyig, fél kettőig. Közbe-közbe jegyeztem a noteszembe a jövendő halhatatlan műveimhez való motívumokat. Kettő után ebédeltünk. De lett abból némely nap négy óra is, meg öt is. Hosszú nappali légi látogatás miatt, meg mert a húgom a déli kimenőkor (tizenegy és kettő között) semmit se kaphatott, már boltban, piacon. Ha semmi zavar nem volt, kiültem ebéd előtt az erkélyre uszályokat meg felhőket nézni. Megtanultam volt egy kicsit zongorázni, de egyetlenegyszer nem ültem a Pozsonyi úton a pianínó elé. Húgaim se. Se egyetlen zongorás nő a házban nem emelte föl a klaviatúráról a fedelet. Nem mertek muzsikálni. De meg nem is volt lelkök hozzá. Asszonyoknak, lányoknak az uruk, bátyjaik, öccseik, szerelmük, aknát szednek az orosz fronton; ki tudja, nem éppen akkor szakítja szét őket a robbanás, vagy nem éppen akkor kötik ki vagy verik agyon, mikor ők itt a Debussy témái felett révedeznek? Ebéd után sétáltam vagy egy órát az erkélyen. Azután olvastam. Olvastam fél hatig, hatig; akkor szoktam aztán belátogatni V. igazgató úrékhoz, ez az úr az, aki Londont felolvassa. V. igazgató úréknak is oda van a fiok, sose tud maga felől hírt adni. Nem beszéltünk a fiúról, apja, anyja se beszélnek róla, nem, nem akarják egymás szívét szaggatni. Verseket ír az a gyerek, egyetemista, de nem akar lenni semmi, költő akar lenni. Már azt se bánnák a szülei, csak hazajönne. Ezek is jó emberek: annyi rokont fogadnak be, többet, mit ahány személyt a lakás négyzetméter száma rendelt. Idős meg fiatalasszonyokat gyerekeikkel. Teli van ággyal, rekamiéval, fotőjággyal, az a szép nagy lakás. Az asszonyok piacra jártak, takarítottak, főztek, mosogattak meg mosták a szennyest; cselédet a zsidó nem tarthatott. Zsidó, mármint izr. felekezetű különben alig volt a ház csillagos lakói közt. Katolikusok voltak vagy protestánsok. Csak hát a szülék, vagy a nagyszülék! Egy órát ültem V. igazgató úréknál; (a gazda maga némely nap nem volt otthon, lehívták valahová bridzsezni). Többfelé folyt a hosszú délutánokon a bridzs, a römi; idősebb urak a klasszikus alsóst űzték, minden egyéb játékot megvetnek.

A zsidó antiszemiták

 A szomszédolás az egész háznak divatja volt; természetes, mind a magukhoz valót látogatták. De nemcsak vagyoni helyzet és nívó szerint ment a szelekció, nem; voltak olyan bigott antiszemiták (akik már keresztényeknek születtek vagy húsz éve kitértek), nem jártak össze, nem is érintkeztek zsidókkal, mármint frissen kitértekkel. Még a gyerekekre is vigyázni próbáltak, azok se érintkezzenek a csak tegnap kitértek gyerekeivel. A Thököly úti óvóhelyen egy sváb postáskisasszony nem engedte maga mellé ülni húgomat (ki magyar szakos tanárnő). Itt a Pozsonyi úton első óránkon, mikor az óvóhelyre bukdácsoltunk, itt meg azon épülhettem, hogy egy hölgy felpattant a padról ,,nem ülök zsidó mellett!" felkiáltással. A másik hölgy, aki az urával oda leült, méltatlankodva fordult felénk:

- Mit szólnak ehhez a szemtelenséghez? Két éve katolikusok vagyunk.

Ennek az asszonynak is amannak is gyémánt keresztecske villogott a nyakában. Az ilyen nőket a tavaszon elnevezték csillagkeresztes hölgyeknek. A kitért asszonyok tüzesebb antiszemiták voltak, mint a kitért urak. Különben szinte minden zsidó, az is, aki megmaradt a felekezete mellett, az is mind antiszemita. Irtózik a többi zsidótól. Azoknak a ,,bűneiért" kell néki is szenvedni. Meg ha csak ő maga volna zsidó a világon, vitrinbe tartanák őt, tisztelnék, mint az ereklyét. De hát rengeteg sok a zsidó; és ha zsidók a Földön nem volnának, néki se kellett volna zsidónak születni.

Eldiskuráltunk az asszonynéppel V. igazgató úréknál; művelt nők, kedvesek. Volt itt is, másfelé is a házban egynéhány jóképű nő; kérdezhetitek, valamelyik nősténynek nem udvaroltam-é. Hát nem. Pedig úgy kellett volna most a szerelem, mint a cigaretta ahogy kellett. De nem, nem, nem, nem volt arcom, nem volt szívem-lelkem olyan asszonyhoz-lányhoz közeledni, kinek urát, vőlegényét elragadták. Még a flört, még a viszony se csak az érzékek dolga ugyebár. És egyetlenegy házbeli nőre se foghatom rá, hogy szóval, szemmel kínálkozott volna nekem vagy más férfinak. Azért ha bánatban és félelemben éltek is, persze, mert nők, mind adtak valamit arra, hogy tessenek az embernek; cicás kényességgel púderezkedtek, korrigálgatták a szájokat; van olyan mosolyuk, van olyan pillantásuk, amelyik mindennap kérdi vigyázatosan; jólesik rám nézni magának, kívánatosnak talál? Mert az nékik úgy kell, mint a levegő.

F.

Fél hét tájban megteáztam, haraptam a teához, ha vaj volt, egy karéj vajaskenyeret, meg egy kis cseresnyét vagy meggyet kaptam. Mikor én ozsonnáztam, akkor vacsoráztak a testvéreim. Azután odakészítették az ablaktalan ablak elé az asztalkára az én vacsorámat. Ozsonna után megint olvastam egy kis porciót, azután pedig a harmadik rendes vizitre mentem, le az első emeletre, F.-ékhez. F. úr mérnökember, negyvenesztendős; szép, magas, formás férfi, olyan a képe, mint volt a debreceni huszártiszteké. F. úr huszonnyolc esztendős korában, valahol a Körösök mentén zsilipek körül dolgozván, rávetette a szemét a mezei gyógynövényekre. Azokat ott szegény öreg asszonyok tépegették; hordták a patikusnak. Esztendő múlva tízszeres árat adott a falu nénijeinek, országosan árulta már annak a vidéknek a füveit, virágocskáit. Két esztendő múlva egész Európába küldte ide-amoda az ő kicsi vállalata a gyógynövényt; harmadik esztendőre Amerikába szállította már a Körös-parti áldást. Az lett a vége, kihítták Amerikába, vezetni valami óriási gyógynövénytelepet. Persze rengeteg magyar fűvel, virággal látta el azt a tengerentúli növénykultúrát. Hazajött 39-ben nyáron az özvegy édesanyját meglátogatni. Itt rekedt. Azt mondja, ha ki nem tör a háború, mind a két Amerikát végighódítja azóta a magyar gyógynövény számára. (F. úr is ilyen ellensége a hazájának.) Persze nem csak kereskedő meg igazgató volt a tengerentúl F. úr, fő munkája, hivatása ma már a növénynemesítés. Itthon epekedik most dologtalan, bezárva ebbe a házba, anyja meg magára maradt asszonyhúga mellett.

Érdekes, hogy ez az ennyire modern fiatalember betű szerint követi a legortodoxabb zsidó dogmákat. Olyan vallásos nevelést kapott. F.-ék csak kósert esznek. Péntek estére gyertyák gyújt F. mama, s csukott szemmel, összekulcsolt kézzel imádkozik hangtalan a leánya is, mellette állván a gyertyatartóban égő két szál gyertya előtt. A gyertyák addig égnek, míg el nem kell sötétíteni. akkor bejön a szomszéd keresztény lakásból valaki a gyertyákat elfúni. Mert ha beállított a szombat, az igaz zsidónak a gyertyát se szabad eloltani. Mesélt valami mulatságosat F. úr nekem: azt, hogy akárhová utazik, mindenütt kóser éttermet találni. Van ti. egy kis ort. zsidó bedekker, abban benne van minden rituális vendéglője a világnak. Engem is elvitt egy péntek este Bíró Lajos Párizsban egy Quartier Latin-beli zsidó bisztróba, annak a híres csukáját megélvezni. Megesküdött a baszk sipkás parton, hogy még a bor is hitelesített kóser bodeaux-i. Természetes, F. úr is mindig fedett fővel étkezik. De ami osztán igazán imponált, az az, hogy péntek esti gyertyagyújtástól szombat estig nem füstöl F. úr, pedig szenvedélyes szivaros. Leveszem a kalapom előtte, hacsak Jehova meg nem büntet a fedetlen fejemért.

F. urat különben, mint csak negyvenéveset, azért nem vitték el már régen munkára, mert autóbaleset érte pár éve; gerinctörése van, felsőtestét orvosi fűző szorítja.

Szinte minden estefelé ellátogat F. úrhoz egy húszonkét esztendős fiú, rokon; fehér karszalaggal dolgozik valamiféle üzemben; a keresztény zsidó munkaszolgálatos ti. nem sárga karszalagot hordanak, hanem fehéreket. Ennek a fiúnak olyan jó keresztény képe van, hogy bátran belóghat engedély nélkül is a városba, sose fogták még meg. A fejébe honvédsipka van; azt viselik különben a sárga karszalagos fiúk is. Járnak a házba más fiúk is, akik így meg- és belógnak Kelenföldről, Kőbányáról, akiknek a képin nem lehet a zsidót gyanítani; az útra persze a fehér is, a sárga is leveszi a karszalagját. Szüleiket, rokonaikat, menyasszonyukat vagy kedvesöket látogatják ezek a vakmerő fiúk.

Az F.-ék látogatója jogász lenne, de hát. Mindennap hoz egypár friss hírt a gyerek. Éspedig nem rémhírt, hanem krémhírt. Először is referálja a délután ötórai londoni leadást. Ők mindig megkapják az angol híreket, főhadnagy úr megengedi az iroda beosztott zsidainak, hogy Londont hallgassák, ővele együtt. Főhadnagy úr jó fiú, intelligens; ab ovo tudta, hogy a németet ki fogják ütni. Urazza a kényszermunkára vitt zsidó fiúkat, mindennap bocsánatot kér, amiért ilyen csúnyán meg kell őket dolgoztatni. De az ún. keretlegénység közt is sok van, aki mindig utálta a németet; pláne mióta beerőszakoskodtak ide, csak ölni szeretnék őket. Ma is volt egy kis zrí, két német altiszt be akart a kapun jönni, körülnézni a vagonokat rakó zsidók közt. A honvédek nem engedték be őket. Kiverték a kezökből a revolvert, mikor azok rájok fogták, elkergették őket puskatussal. Meséli azután, hogy Varsót elérték az oroszok, most hallotta a villamoson, ez későbbi leadás. Meg meséli, hogy a fronton mindennap több a csetepaté német meg magyar csapatok közt. A végin kávét kap, kalácsot, vajat, cigarettát, igazán megérdemli. F. úr azután nekiül a sakknak, rendesen T. úrral, aki szintén belátogat estefelé; áhítatos sakkisták mind a ketten.

Este meg, nyolc és kilenc közt, benéztem szomszédomhoz, Bakonyi dr.-hoz, ő is csak estére jött meg a hivatalából. A hitközségi tisztviselők reggel nyolctól este nyolcig közlekedhettek. Mindig gyalog sétált haza Bakonyi dr., azért is, mert kínos a zsidó kocsiba ülni (a harmadik kocsiba), s azért is, mert mindennap megfájdult a hivatalban a feje; a kijáró órákban dühödötten ostromolták a Síp utcai házat ezer bajukkal a zsidók. Legtöbbet Bakonyi dr. járta a minisztériumokat a zsidóügyekkel. Ő is mindennap hozott haza híreket, bizony nem mindig jókat. Tegnap olyan jó hírt hozott, hogy a kormányzónak sikerült kiharcolni, hogy a Kistarcsán már vagonokba rakott ezerötszáz zsidót, szocialistákat, ügyvédeket meg a sajtókamara volt zsidó tagjait mégse viszik ki Németországba. Kiszállhattak a teherkocsikból, mehettek vissza boldogan a barakkokba. Ma este pedig kihívott az erkélyre, ott árulta el, hogy a Belügyben megsúgta egy jóembere, hogy baj van: háromezer csendőrt vezényelnek föl Pestre. Ezt megint a németek csinálják, a pesti zsidóságot is deportálni akarják. Feleségének, anyjának nem szólott erről. Gondolhatják, mennyit aludtam azon éjszaka. Gyönge nőtestvéreimért reszkettem, azok a Németországba való szállítást nem fogják túlélni. Meg féltettem jó barátokat, jó ismerősöket és mindenkit, mindenkit. Tudtam felől, hány zsidó sorsú ismerősöm rejteget mérget magánál, a deportálás ellen. Testvéreim meg a bátyjuk nem gondoskodtak méregről. Mikor a húgaim is emlegetni kezdték a mérget, most a nyáron, már nemigen lehetett szerezni. Aztán nem is törekedtünk utána, Bakonyi dr. mindig avval biztatott, hogy a főváros zsidóit több baj már nem éri. nehéz elmondani, elhitetni Magukkal, hogy voltam én evvel a dologgal a magam becses személyét illetőleg. Magamnak egy-egy pillanatra jutott a méreg eszembe néha, felületesen. Én, én, kérem, mintha nem is hinném a halált. Ó igen. elfúj engemet is, mint a gyufát, de én nem tudok majd arról; én nem tudok, nem hiszek, képzelni se bírok egyebet, csak életet. Sose lesz az életnek vége, utolsó lélegzetem után nem húzom össze a tüdőm, és utolsó gondolaton után pontot nem teszek: gondolat, lélegzet átalszökik a végtelenbe, időtlenbe. Halhatatlan vagyok, vagyis meghalhatatlan. Azok vagyunk mind. És én olyan kíváncsi vagyok, olyan kíváncsi mindenre ezen a Földön, olyan őrült mód kívánok látni,hallani és tudni világot, életet; én még az akasztásomra is kíváncsi lennék; még akkor se kapnám be a mérget, ha avval elkerülném, hogy a gázkamrába toszigáljanak.

A kapu

Elfelejtettem, lám, a kapuőrségről mesélni. Már július első napjaiban összebeszéltek a lakók, meg a szomszéd csillagos házakéi is, megszervezték a kapu őrizetét. Hallottuk ti. hogy sok csillagos házba beállítanak őrjáratok, nem tudom már, miket fognak rájok a lakókra, zsarolják őket. Azontúl a mi házunk kapuja is zárva volt nappalra is; kétóránkint két-két úr odalenn vigyázott éjjel-nappal. Énrám a sötét órákban való inspekcióra hetenkint kétszer került a sor; mindig este tízenkettő közt kaptam beosztást, nem későbbre. Az lett volna a dolgunk, hogy ha ilyen őrjárat be akarna a házba jönni (a házfelügyelő persze nem engedi be), a tetőről átlépünk a szomszéd háztetőre, annak a háznak a Rakovszky parkra is van kapuja. Egyik aztán elszalad az őrszobára, másik a közeli kaszárnyába segítségért. Más-más úr került mellém; az őrség beosztását kitették a falra, kicsi fülkében, amelyik ott homálylott a házfelügyelői lakás mellett. Ha valami unalmas bácsi mellé kerültem, lejött mindig arra a két órára a kedves T. úr a sorsomat enyhíteni. Különben a fülkében asztalka volt meg két szék; a házfelügyelő kiadta a rádióját is, muzsikálhattunk halkan, ha valami hallgatható zenedarabot kaptunk. De legtöbbször tánclemezeket közvetítettek, jazzénekesek szívdöglesztő búgásával; persze rögtön eloltottuk. Olvasni, sajnos, abban a fülkében nem lehetett, csak egy picike kék körte égett fönt a mennyezeten.

A két jóravaló házparancsnok, K. úr meg D. báró azt is megengedte, hogy a csillagos lakók is napozhassanak odafenn a tetőteraszon. (Keresztény lakás összesen öt volt a házban.) Képzelhetni, micsoda áldás volt ez; felhordták az erkélyekre  szóló fekvőszékeket, nagy, zöld-piros állóernyőket. Előkerültek a trikók, fönt a teraszon zuhany is volt, akár a strandokon. Odafenn olvasgattak meg kártyáztak azután délutánhosszat az urak, asszonyok; aki nem kártyás nő, s nem olyan rabja a regénynek, az fekvőszéken vagy a tiszta crazy pavement-en heverészve kézimunkálhatott, pletykálhatott. Baj volt mindig a zsivajgó gyerekhaddal; az apraja nem akarja az antiszemitizmust komolyan venni. Rettentő nehéz volt hangfogót tenni a kacagásukra, visítozásukra, mikor hancúztak odafenn. A nyolc-tíz éveseket meg szívfájdalom elnézni, milyen csöndesek, komolyak ezek, hogy félreülnek a sarokba sokszor, térdük közé bámulnak lefele. Ők mindent tudnak. De a kicsit miatt folyton reszketni kell, a szomszédságból följelentheti valaki a zsidó nyaralást, isten őrizzen.

A szomszéd ház

Második délután, mikor fölnéztem én is a tetőteraszra, a szomszéd teraszon fölfedeztem egy derék piktor ismerősömet, ott állott a staffeláj előtt, a gyönyörű zöld Szigetnek egy részletét festette. Az a ház is csillagos ház volt. Nem kellett, csak derékig érő vaskorláton átkelni, az választotta el a két tetőteraszt. Még egy ismerős urat találtam a szomszéd tetőn, hasalt a fürdőköpenyén, olyan barna volt már, mint a beduin.

- Jó dolgunk van, ugye, mester - azt mondja, s emelte fejét -, hol itt valami fa, hogy lekopogjam? - a piktor nyújtotta le néki az ecsetje nyelét.

Könyökölvén azután ketten az újpesti híd felé, elszórakoztatott a piktorom az ő házuk emberi állapotaival. Abban a lakásban, ahol ő is fészkel, van ott egy meghibbant öreg hölgy, a szomszéd anyósa, az régen azt hiszi, hogy a veje meg a lánya meg akarják mérgezni. Az unokája viszi reggel az ágyához a teát, annak inni kell egy kanálkával, mielőtt ő belészörpöl; a vas zsemlyébe se harap addig, sőt a gyümölcsbe se soha, míg azt az unokája meg nem kóstolta. A riadó után tuszkolni kell mindig le az óvóhelyre (meg kell jegyezni, hogy süket); nem hiszi el, hogy bombáznak, azt képzeli, ezt a mesét a leánya meg a veje találták ki, hogy őt rémítsék.

Másik beteg asszony, fölöttük egy emelettel, az is érdekes. Egész nap a karszékben ül, hűdött. Ő keresztény (őskeresztény, ahogy most mondják), az ura zsidó. Menyasszony korában támadt az ízületeire a nyavalya; ez az ember nem hagyta ott, elvette azon betegen. Pedig szegény lány is volt. Ház kérlek, amikor divatja jött, az asszonyon is kitört az antiszemitizmus. Őrült Hitler-imádó, hangosan magasztalja mindig a fűrert, és szidja a zsidókat reggeltől estig. Két fiát  munkaszolgálatra vitték az orosz frontra, azokat se sajnálja. Hallottál, kérlek, ilyet?

Van azután itt egy család: a szülék nem akarták a lányukat a szerelméhez adni, mert a fiú vagyontalan. De a leány hozzáment. Az összeköltözéskor a fiatalok ide kerültek a szülékhez. Egypár napig nem bántották a szülék a fiút, azután kezdődtek a csúnya jelenetek; most az a helyzet, hogy vejöknek nem adnak enni. A leányuk éhségsztrájkba kezdett; bőgött éjjel-nappal; egyszer ki is akart ugrani az ablakon. Most már megtört, eszik. De a fiúnak nem tud enni adni, vigyáznak a körmire. A szomszédok táplálják a fiút. El akartak persze költözni a fiatalok, nem kaptak helyet sehol se.

És kérlek, az is elég groteszk, amit egy negyedik lakás felől mesélek neked. A lakás bizonyos asszonyé, az nemrégen vált el, a kislányával itt maradt. Most hozzáköltözött az udvarlója is, aki különben el fogja venni. És két barátnéját fogadta be, urastul, gyerekestül persze. Most jön az elvált férj: az sehogy se tudott valami tisztességesebb helyet kapni, azt is idevette az asszony, berendezett egy kis szobát néki a maguk szobája mellett. Szép nagy lakás az a lakás is. Regény ez barátom, nem?

Jaj, hány házban, hány lakásban ég ilyenkor a pokol; az embernek, ha hall felőlük, valóban Mauriac jut eszébe, sőt Céline.

Kérvényt kell a kormányzóhoz írni

Jöttek a napok egymás után, hétfőre kedd, keddre szerda, szerdára csütörtök, még ilyen világba se bontják meg ezt a sorrendet. Egy nap, július közepe táján, avval jött haza Bakonyi dr., hogy azt üzeni nekem N. miniszteri tanácsos, a Kultuszból, írjak kérvényt a kormányzósághoz, hogy a csillagviselés alól mentesítsenek. Készül már egy ilyen akció: leveszik a bélyeget az érdemesebb tudósokról, írókról, művészekről. A legelső leszek, mondta a tanácsos úr, aki a csillagot lefejtheti (mert azt oda kellett varrni). biztos, hogy Bakonyi dr. juttatott a tanácsos úr eszébe. Őt, Bakonyi dr.-t már vagy tíz napja mentesítették, hogy annál zavartalanabbul járhasson be a minisztériumokba. Elgondolhatják, kérem, hogy megszégyelltem magamat : belé kell a kérvénybe írni, hogy a nemzet ellen semmit se vétettem. És milyen feneketlen mélyen szégyellettem, hogy kérni kell annak, aki küldetése révén a nemzete fölé magasodik, annak rimánkodni kell, hogy vegyék annyira magyar számba, mint a kutyasintér cigányt, meg a lakat alá tett betörőt. És aztán nem illik különbözni az embernek csillagos sorstársaitól, azok fölé kerülni. Hanem a csillagtól való szabadulás azt jelentette, hogy mi is, akik szűkébe vagyunk a pénznek, mi is olcsó húst kapunk, cukrot, vajat a piacon, mire a húgom kimehet, nem kapkodták még el a krumplit, zöldpaszulyt, zöldséget, gyümölcsöt, amit aztán feketén kell venni a házba belopózó jóasszonyoktól. Soványodtunk már erősen. Azután a fejünk felett lebegett folyton a deportálás, a pusztulás. A mentesítetteket nem vihetik el. Én magam nem féltem, mondtam már, nem féltem, hogy elveszünk. Esküdtem rá, hogy szabadulunk. Tán csak aki ilyen gyönge, mint magam is, csak az tud tán ilyen eszelősen hinni. De hát nehéz felelősség sújtott, itt vannak a testvéreim. Szóval hát másnap megírtuk azt a kérvényt. Hallucinált a szemem: mintha a szégyentől pirosakká válnának a sorok, akár piros tintával írnék. Bakonyi dr. vitte be a kérvényt a Kultuszba. Avval próbáltam a szégyenem oltogatni, hogy hiszen magam úgyse élek majd a csillagtalan szabadsággal, éppen úgy nem megyek majd az utcára, mint eddig nem mentem. Azt is kitaláltam, hogy tovább is viselem majd itthon a csillagot, ne irigyeltessem magam, ne bánatosítsam még jobban a házban élő megalázottakat.

Nem jól emlékszem már reá, mi minden történt a világon a nyáron átal; fejem is végtelen fáradt még, amellett jelentékeny tehetséget kaptam arra, hogy a történelmi eseményeket roppant hamar elfelejtsem. Azt se tudom már, mikor ment Szójay, mikor lett helyette Lakatos a miniszterelnök. Talán még júliusban. Hiszen mindegy, miránk az tartozott legjobban, hogy Pesten rezeg a háromezer kakastoll. Bakonyi dr. azt újságolta, a hitközség folyosóján tucat rendőr szorítgatja vissza a Síp utcába zúdult tömeget. Mindenki fel akar iratkozni a Palesztinába induló hajóra. Az oroszok még nem érték el az országot, még csak az erdélyi hágókat ostromolják. Ki tudja, mikor szabadulunk és szabadulunk-é egyáltalán. Még mindig tanakodik a ház, mit lehet ettől a Lakatostól várni? A rezümé az, hogy katona, biztos hű embere Horthynak. De hát mit tehet, itt vannak a németek.

Svéd védelem

Akkortájba hallottam először a svéd védőlevél felől. Azt is Bakony dr. újságolta. Ti. hogy a budapesti svéd követség azt a zsidót (meg keresztényt is), akinek hozzátartozója él Svédországba, beírja svéd állampolgárnak, és kiviteti Svédországba. De ennek az a feltétele, hogy a svéd honos testvér, gyermek vagy rokon odakint Stockholmban írásban vállalja, hogy megfizeti az illető útiköltségét, és gondoskodik majd róla Svédországban. Amíg pedig ki is lehet utazni, itthon védőlevelet kap az illető; az csillagtalanítja, elhárít felőle minden veszedelmet. Voltak a házban ketten, akiknek közeli rokonai éltek Svédországban, nagybácsi, sógor. Irigyelte mindenki őket. Azok persze rögtön írtak a svédjeiknek, szaladtak a levéllel a követségre. (Az továbbítja.)

Mindjárt tovább mesélem a svédséget; tudjuk, olyan áradás lett belőle, mint ha a Tisza kiönt és zúgva-bőgve töri át a gátot.

Eszembe jutott, hogy ezekben a napokban is feljött hozzám az a derék jó fiú, Molnár Ákos. Zsidó beosztást kapott ő is ezen a Földön. Írásból él: elolvastam egynehány jófajta novelláját; tudom, regénye is van egy-kettő, arra már nem ér rá az ember. Valahol találkoztam Molnár Ákossal. Csak bal karja van (bal kézzel ír, vagyis gépel); eltépte a srapnel a jobb karját a régi háborúba (azt 1939 óta dédelgetve mint békebeli háborút emlegetik). Hegedűművésznek indult Molnár Ákos; hallottam másoktól, hogy a Zeneakadémián fényes jövendővel kecsegtették a professzorok. Nohát azután, hogy az a figyelmes srapnel elvitte a jobb karját, elment tisztviselőnek. És írni is kezdett. Csak vigasztalást keresett az írásban, azt mondja. Érdekes különben, hogy a talentum néha más művészetben is előbúvik valakiből. Kisfaludy Károly, tudnivaló, sokáig festésből élt, tűrhető képeket csinált alkalmasint. Rippl-Rónai meg írni is tudott, és írni tud mai piktoraink közül Herman Lipót is, Bernáth Aurél is. Avval nyitott be hozzám először Molnár Ákos, a címem kikutatván, hogy nem segíthetne-é valamiben, mert ő szabadon jár-kél, csillag nélkül, mert hetvenöt százalékos rokkant. Ki is pakolt rögtön az írói táskából egy kiló cukrot meg száz Memphist.(Hatósági áron.) Hordott azután nekünk rendszeresen cukrot, vajat, mézet, dohányt, amit csak jóismerős helyeken szerezni tudott. Első látogatásakor ő is híradással volt a kormányzói mentesítések felől; elment azután a maga jószántából Joó Tiborhoz meg Komjáthy Aladárhoz, hogy az én mentesítésem siettessék. Mert kisült, hogy a kérvények a Kultuszból a miniszterelnökségre kerülnek, onnét mennek majd a kormányzósághoz. (Molnár Ákost meg a gyönge, finom kis feleségét decemberben lelőtték a nyilaskeresztes ifjak.)

Egy pár nappal azután meg, hogy először hallottunk a svéd védelem felől, az egész ház futott már a svéd követségre; a védelmet ti. olyanokra is kiterjesztették, akiknek jó barátaik vagy üzletfeleik vannak Svédországban. T. igazgató úr legalább tucat lakónak szerzett kezességet, minekután neki a irodája révén volt egynéhány svéd üzletbarátja. Ezek az emberséges svédek a kezeslevélben azt füllentették, hogy üzletfeleik a T. úrtól hozzájok ajánlott személyek. T. igazgató úr maga pedig nem kért a svédségből. Nem volt gusztusa szerint való segíttetni magán. Ő azt mondja, fatalista. De különben is szentül hiszi, szeptemberig összeomlik Németország. Addig pedig nem lesz baj. Nincs vagon, nem lehet a zsidókat elvinni. Meg meri jósolni, hogy egy hét múlva, két hét múlva fegyveresen fordul szembe szembe a Wehrmacht az SS-el, tudja az egész világ, hogy így vannak egymással. (A két mutatóujját egymás ellen fordította.) Más uraktól is láttam már ezt a gesztust, ebben a vonatkozásban. Arra is számítani lehet már, hogy Magyarország kiugrik. Szép lenne, ha megelőznénk Romániát. Csudáltam T. igazgató úrban, amit F. úrban is, hogy ti. hűségesen tartja a vallását. Reggel szabályosan imádkozik, és ő se gyújt rá szombati nap; a templomba is eljár, és náluk is gyertyát gyújtanak pénteken este. Éppen csak a kóserség dolgában enged magának egy kis szabadságot. A vallásos voltát avval védi, azt mondja, illik az embernek egy közösséget komolyan venni. És jó az istenbe hinni, az istenre szükségünk van. És azt mondja, csak úgy tud az isten mellett biztosan megmaradni, ha vallását a hagyomány szerint űzi, az apja meg a nagyapja módja szerint, így mindig áhítatos gyerek marad majd. (T. igazgató urat késő ősszel kivitték Németországba, ott pusztult el ez a kedves, aranyos, jó ember.)

Olyan elevenen emlékszem július huszadikára. (Azon nap esett a Hitler elleni bombamerénylet.) Mámoros volt a ház, a keresztényeit is beleértve. Azt hitte mindenki, negyvennyolc órán belül itt a béke. Este azt mondta London, hogy Németország a forradalom állapotában van. A másnapi leadás is arról számolt be, hogy egyik ezred a másik után áll a forradalmár tábornokok mellé. Olvashattuk már, hány magasrangú német katonát fogtak le, s hányat ítéltek halálra. Sajnáltuk ezeket a németeket; a mi halottaink ők, minket is meg akartak szabadítani.

Rohangál hát tovább az egész ház, az egész Pozsonyi őt a svéd követségre meg vissza. Íveket kell kitölteni, fényképeket csináltatni. És megint csak a londoni rádió marad minden reménység, minden erőmérés. Igazán végtelen áldása a háznak, hogy az angol hírekhez hozzájok férhet. Meg a térképet vallatjuk mindennap, az orosz térképet, az olaszt, a franciát. Az oroszok messzi vannak még. T. úrnak ábrándja van, hogy ha az oroszok nem jönnek, jöhetnek Olaszországból az angolok; napokon belül elérik Anconát, onnét Dalmácia három óra a tengeren. Egyesülnek Tito csapataival, sokat mondok (már mint T. úr mond sokat), egy hét alatt Magyarországon vannak. A többi szenvedő zsidó nem volt ilyen nagy stratégia; iszonyú türelmetlenül várták a házban azt a későesti londoni leadást: közelebb vannak már az oroszok? Ó, csak jönnének! Ha elérik az országhatárt, a magyar rögtön kiugrik. Talán még előbb. Mikor aztán V. igazgató úr kezdte felolvasni a gyorsírását, egynéhányan térképet tettek maguk elé (mint minden este), ujjukkal, plajbászheggyel követték a helyneveket. Voltak többen, akik jegyezték is sebesen papírszeletre a mai eredményeket, egyfelől, hogy a családtagokat is szórakoztassák velök, másfelől hogy az eddigi cédulákhoz tegyék, megőrizni, mint a naplót, kegyelettel. E. méltóságos úr (kormányfőtanácsos, pénzért) olyan precíz ember, minden percbe megakasztja V. igazgató urat:

- Hány községet, kérem, hányat?
- Százharminchét. (Ti. annyit foglaltak el ma Lengyelországban az oroszok.)
- Kettő vagy hettő?

Azután:

- Még egyszer, pardon, milyen várost értek el?
- Szi-ed-li-cét.
- Áhá.

És megint:

- Hány halott, kérem, hány halott?
- Hat-van-hatezer.

Volt ott egy-két úr meg egy-két hölgy, mindig-mindig duzzogtak; úgy néztek V. igazgató úrra, mintha az ő bűne volna, hogy az oroszok ilyen lassan haladnak, pláne az angolok. . . Még mindig csak Angers, még mindig csak Saint-Lô, de hány napja már!

- Az a baj, hogy az angol katona nem akar meghalni. (Bizonyos asszony fakadt erre a panaszra, nem is először. Mindig az asszonynép a kegyetlenebb.)

Ma este aztán leintette végre V. igazgató úr:

- Asszonyom, a múlt háborúba negyvennégy hónapig voltam kinn, mindig az első vonalban, méltóztasson nekem elhinni, nem volt egyetlen pillanatom se, mikor meg akartam halni. Senki se akar meghalni, kérem. Ilyen szemrehányást ne tegyünk, könyörgök, azoknak a derék tommiknak, akik miértünk is küzdenek. Éppen elegen halnak meg, bár föl lehetne támasztani azokat a szép, fiatal fiúkat.

A hölgy azt mondta erre, kínos kis nevetéssel (hülyébb valami nem jutván hirtelen eszébe):

- Kérem, nem úgy gondoltam.

Van egyfajta ember, az, aki megtud rögtön mindent: rögtön megtudja, ha valahol finom szivart lehet venni, amilyen már régen nincs a trafikokban. És megtudja, hogy most már Svájc is ad védőlevelet. Hogy tudtátok meg, hol hallottátok? Csuda emberek. Jobb elmenni Svájcba, ha tényleg el kellene menni, mint Svédországba, ott senkivel egy huncut szót se beszélhet az ember. Még Bakonyi dr. se hallott svájci védelemről, a házból már öten-hatan-heten megjárták a svájci követséget. Kezdődött ez a svájci divat július legvégén vagy augusztus elején. Egy-kettő olyan is volt a svájcos urak közt, akinek már készült a svéd védőlevele. Ezeknek is hát két hazát adott végzete, sőt nemcsak kettőt, mint a vándormadárnak, hanem hármat, mert azért ha Isten megsegíti, mégis csak itthon marad Magyarországon. Ami meg a honi mentességet illeti, azt a kormányzóit, hát az érthetetlen, nem akar mozogni. Valami két hétre a kérvény után ívet kaptam a postán, rá kellett írni személyi adatainkat. Azután megint semmi, semmi. Molnár Ákos úgy tudta, hogy a kérvényeket most valami rendőrségi szervhez küldik, annak ki kell nyomozni, a kérvényező nem volt-e harcos baloldali, s 1919-ben nem volt-é kommunista. Ez alól nincs kivétel. Nincs. Hanem nap mint nap kezdték már mutogatni a városban a kormányzó mentesítő papírját közgazdász szerkesztők, gyárosok, nagykereskedők, kisebb kereskedők is, meg tőzsdések meg divatszalonok directice-ei meg táncmesterek. Ez mind rendben is van, hiszen tulajdonképpen mindenkiről le kell a csillagot szedni, mert az gyalázat. De hát hogy éppen az író meg a tudós meg a művész zakóján ragadjon még rajta a sárga folt, ki tudja, meddig?

A csendőrök múlt héten eltűntek, most megint itt sétál mind a háromezer darab. Egypár napja meg az történt, elvitték Németországba azt az ezerötszáz kistarcsai entellektüelt, akiket pedig a kormányzó visszatépett volt az SS körme közül. Puccs-szerűen csinálták a németek: fölrendelték a zsidótanácsot a Gestapóhoz a Svábhegyre, ott tartották déltől estig (hogy ne szaladhasson a Belügybe jajveszékelni), azalatt rakták megint a szerencsétlen internáltakat vagonba, a szerelvény kidöcögött velök Magyarországról.

Nem tudni, sose tudni, mi lesz velünk.

Pribékjeink pedig, a feketébe öltözött SS-fiúk, ártatlanul járkálnak az utcán, megnézik a nőket, nézik a kirakatokat, miránk nem is hederítenek. Nevetgetnek egymás közt; némelyik csinos, kedves arcú gyerek; általába némelyik német a megtévesztésig hasonlít az isten képére teremtődött emberhez. Néha két SS-legényt magyarul hallani beszélni: ezek svábok gyerekei; tündérálmot látnak, azt hogy Magyarország be lesz a Reich-be kebelezve.

Augusztus derekán még mindig nem jelentkezik a kormányzóság. Joó Tibor azt üzeni, menjek el az Andrássy út 69. sz. alá, ott sürgessem az ügyet. Elment egy húgom, ott valami irodalmi véleményező tanács pepecsel. Remélik, két-három hét múlva visszaküldhetik a névsort a Kultuszba. Testvéreim kétségbe vannak esve. Mikor vásárolhatunk hát olcsó húst, zsírt, cukrot, mindent.

Amellett újra meglepetéssel szolgált a német. Hónapok óta birkózott a kormányzó az SS-sel; az már többször is vagonba akarta dugni az újpesti zsidókat, kivinni az országból, úgy mint a vidéki városok zsidóságát. Itt reszket Újpesten 2-3000 lélek, egyik nap úgy van, hogy viszik őket, másik nap, hogy maradnak. De mostanában már úgy tudta Bakonyi dr., hogy az SS lemondott Újpestről. No most aztán egy éjszaka fölverték a csendőrök Újpest zsidait; a haldoklót meg a nagybeteget lelőtték, a többit vitték, beszorították puskatussal a vagonokba. Szóval azokat is kivitték a hazájukból.

Bakonyi dr. erre aztán azt javasolta, nézzünk sürgősen a svéd védelem után.

Rászántam magam, elmentem a svéd követségre. Olvasnivalót vittem arra a hosszas villamosútra (taxira zsidó nem ülhet), a könyvbe tudom a fejem dugni; a zsidó kocsin is ülnek keresztény magyarok, nagyon szégyellem a tehetetlenségemet, nem szakíthatom le a mellemről a sárga csillagot. Mikor aztán a Gellértnél leszállván, feljutottam abba a kelenhegyi kis utcába, hol a követség székel, légitámadás lepett meg. Odakuporodtam egy kanyarulatban a forrásvíz alá, már ültek annak a lépcsőzetén egynéhányan. Csak azért említem a dolgot, mert rám ismert két fiatal nő, egyszerre súgták, elég hangosan, a becses nevemet. Olvasni kezdtem volna, de ott dolgozott valamelyik kertben egy légvédelmi ágyú, oly idegtépő annak a hangja, a két mutatóujjam a fülembe nyomtam és becsuktam a szemem, hogy ne lássak. Egy kis óra múlva bőgött a szabadító sziréna, mehettem tovább. A követség villája előtt vagy ötszázan szorultak, a kapu zárva volt, csúnyán lármáztak idekint, mindenki rázott valami levelet. Unott képpel nézett rájok a kapus a vasrács mögül. Rendőr is volt, az is elv volt már fásulva; csak egy-egy újonnan jövőnek magyarázta, hogy sokan vannak még benn, tízével lehet csak a feleket bebocsátani. Hátra állottam az úttesten, várjunk. Csuda szerencse ért: öt-hat perc múlva jön a villából kifele egy tizenöt éves forma diák. Meglát, int kedvesen, jöjjek jobbfelé. Hát aztán ő vezette be az író urat a szomszéd villa kapuján. Bravúrral csukta a kaput az orrukra, akik utánunk szaladtak. Éppen annak az úrnak a fia ő, ki a védőleveleket adja. Ez az úr Forgács igazgató úr; mikor elébe kerülhettem, avval fogadott, egy réges-régi versemből (amelyet kicsit szégyellek is már) a fejemre olvasott egy strófát. Természetesen a leggyöngédebb mód vállalta a svéd passzusomat, testvéreimét és mindét. Nem kell semmi svéd nexus, fölvehet a művészlistára. Még a köteles díjat is elengedteti majd a követ úrral. Elmesélte az igazgató úr, hogy a Gestapo már egynéhányszor elragadta; haragszik a zsidómentés miatt. A követnek kellett mindig kiszabadítani a svábhegyi fogdából. Magának a követnek se biztos az élete. S azt is mesélte, hogy minden második személy, aki svéd védelemért jön, pénzt súg a fülébe, öt ezrest, tízet, húszat. Egy úrihölgy a minap, bemutatkozván és nyújtván a kezét, tízezer pengőt próbált a tenyerébe simítani.

Húgom vittel el azután a szükséges fényképeinket a követségre. Ez a húgom, a tanárnő, a Kelenhegyről lefele jövet találkozott egy régi barátnéjával, akivel egy darabig ugyanabba az iskolába jártak. (Mint tanárnők.) Sajnálgatta a kollegina húgomat a csillagja miatt, sejtelme se volt róla hogy a húgom zsidóságban szenved.

- Megmaradt az a kis boldogságom – azt mondja a húgom –, hogy a fiúk, akiket tanítottam, azok se tudták a zsidóságomat, megtartottak szeretetökben, oly megható leveleket kapok még mai is egypártól.

Ezt elég hangosan beszélhette: éppen leértek volt a Gellért térre; előreugrik a hátuk mögül egy ötven-hatvan közti gyászruhás hölgy, rendőrt kiált, és a húgomra mutat és:

- Ez a zsidónő gyalázta a nemzetet. Azt mondta ennek a másik nőnek, hogy ez egy aljas piszkos náció, és hogy boldog lesz, ha a magyar hadsereget legyőzik. Kérem, tartóztassa le.

Járókelők gyűltek oda; a kollegina, ahogy megjelent a rendőr, eltűnt a húgom mellől. Húgom, amint valamennyire felocsúdott, elébe lépett egy éppen arra jövő jóarcú ezredesnek:

- Ezredes úr, ez a hölgy valami gyalázatos dolgot fogott rám, esküszöm az élő istenre, nem tettem azt a kijelentést. Ön úriember, ne engedje, kérem, hogy egy ártatlant a rendőrségre hurcoljanak.

Az a jóarcú ezredes úr pedig lekiabált a húgomra:

- Rohadt zsidók, a Dunába veletek!

A gyászruhás hölgy is rikácsolt tovább; húgomat elvitte a rendőr. Olyan fogalmazó elé került estére (déltől estig le volt csukva), aki négyszemközt maradván a húgommal, azt mondta:

- Meg vagyok győződve, nagyságos asszony, hogy a följelentő hölgy nem mondott igazat. Elég sok ilyen esetünk adódik. Sajnos mindenkit el kell ítélni, ha följelentik (mármint a zsidókat), mert a németek átnézik az összes jegyzőkönyveinket. A legenyhébb büntetést szabom ki nagyságos asszonyra, ez a rendőri felügyelet alá való helyezés.

Húgomnak azután minden hétfőn jelentkezni kellett a toloncházban, hogy él, és a lakását nem változtatta.

Kaptunk a baljós hírek mellett örvendeteseket is, legtöbbet B. úrtól (import-export), ő például egy nap avval jött haza, hogy az összes keresztény zsidóról leveszik a csillagot. A hercegprímásnak köszönhetjük. Most hallotta egy előkelő politikustól, ezredtársától, akivel a villamosmegállónál találkozott. Megjósolom, azt mondja, hogy elsejére leveszik a csillagot a keresztény zsidókról is; Magyarországnak sok van a rováson, – nagyon szurkolnak az urak, egy kis irgalomra spekulálnak a szövetségesek részéről. Egy-két nap múlva olyan nagy szenzációval lepi meg a szomszédait, hogy Románia fegyverszünetet kért. Még folynak a tárgyalások, azért nem adja le se Moszkva, se London, se New York. Ez a hír most jött Svájcból, hogy ő, B. úr kitől hallotta, azt nem mondhatja meg. Az urak meghallgatják B. urat, összemosolyognak, tudja mind, hogy az ujjából szopogatja a rózsás híreit. És az egész ház, ha másfelől is hall valami nem egészen megbízható hírt, arra azt mondja: B.-leadás.

Magamnak tetszik ez az ember, aki a mi kedvünkért is álmodik, szeretem a füllentést is, ha kellemes; de meg azt is megtanultam egypár év óta, hogy ha valaki föl mer tálalni egy fordulatot, eseményt, ami nyilvánvaló hogy nem faktum, akkor annak az eseménynek, annak a fordulatnak közel kell már lenni. Izeni magát, ami jön, ennek vagy amannak a képzelődő valakinek a száján keresztül.

Gondolom, augusztus vége fele volt, mikor feljött hozzám az a kedves garabonciás, Tersányszky Jenő, címemet valahogy megtudván. Avval jött, azt mondja, rossz híreket hallani. Előbb vagy utóbb a németek elviszik Pestről a zsidókat. De tán a megkeresztelkedetteket ki tudja venni a kezökből a hercegprímás. (Azt híresztelik különben, hogy a pápa egyházi átokkal fenyegeti a zsidók miatt Magyarországot, egyelőre a kis egyházi átokkal.) Szóval hát térjek meg, összesúgott már egy pap barátjával, az majd soron kívül megkeresztel. Hát evvel a szerencsével nem éltem, megmaradtam sorstársaimnak, a zsidóknak a vallásán. Említettem T. és F. urak előtt a Tersányszky gyengéd lépését, F. úr akkor beavatott a titkába: ő, a hitvalló zsidó igenis megkeresztelkedett, anyjával és húgával egyetemben. De se az anyjának, se a húgának sejtelmök sincs felőle, hogy keresztények lettek. Hát tudniillik egy életrevaló keresztény ügyvéd intézte el néki, jó sok pénzér. Se katekizmust nem tanult, se papot nem látott, az ügyvéd házhoz szállította nékik a keresztlevelet. Nem lehet tudni, nem használhat-é csakugyan a kitérés; ami pedig a dolog etikáját illeti, azt mondta F. úr:

- Az anyámnak meg a húgomnak az életet védem; rablógyilkosokkal szemben a fair play nem kötelez.

Azt is elmesélte, hogy van már svéd meg svájci védettségük, nem lehet tudni, melyik ér majd többet. A kormányzói mentesítést szerinte nem lehet komolyan venni, mit adnak arra a németek?

Magam pedig azt intéztem volt el a svéd követségen, mikor ott jártam, hogy ha megkapjuk majd a kormányzói mentesítést, visszaadhassam a svéd passzust; illendőbbnek látom a kormányzói mentességgel élni. Persze szentül hittem azt is, hogy a kétféle védettség összeférhetetlen.

Szeptemberben azután, még akkor is nyomozták, hogy nem voltam-é kommunista, olyan mélységesen elutáltam az ügyet, elment a nevemben a testvérem az Andrássy út 69-be: adják vissza a kérvényemet, nem óhajtom a mentesítést, köszönöm.

Akkorra már ezer meg ezer remegő zsidónak volt Pesten svéd meg svájci passzusa, meg már portugál is! Pénzkérdés. A svájci, azt mondják, az olcsóbbik, azt ötezerér is kapni, a portugálok, egyelőre, legalább tízet kérnek. (Kicsit később a spanyol passzus is divatba jött, sőt az lett a favorita, akár egy szép spanyol táncosnő.) Esküdtek rá szegény zsidók, szegény gazdag zsidók, hogy a spanyol védetteket biztosan nem bántják a németek, akármi lesz is; legföljebb ki kell majd menni Spanyolországba.

A csendőrök megint eltűntek szeptemberben és azután újra csak feltűntek. Ugye, milyen unalmas? A frontokon pedig állottak, állottak az angol meg az oroszok. Az oroszok megállottak Königsberg előtt, ott állanak már két hónapja. Az angolok meg Anconából nem akarnak mozdulni. T. úr szerint esetlen Velencének szándékoznak fölmenni; különben azér is várhatnak, mert nincs elég hajójok. Csüggesztő volt nékünk, fenyegetetteknek ezt a rostokolást figyelni. Olybá tűnik az angol meg az orosz, mint mikor megszalad a légy az újságon és egyszer csak megáll; és ott áll és nem moccan, mintha csak olvasni tanulna.

Hadd hálálkodjam egy könyvnek, amelyiket akkor olvastam, vagyis az írójának; Clarence Day-nek híjják, sose hallottam a nevét. Life with father, ez a könyvének a címe; a nyolcvanas esztendők életéről emlékezik. Hangosakat nevettem, ahogy elmeséli, hogy bántak a szülei házban a telefonnal. Akkor volt új dolog a dróton való érintkezés; azt az otromba nagy készüléket az előszobában, sőt, inkább a konyhában szegezték föl a falra. (Az oldalán kellett kereket csavarni, hogy odacsöngethessenek valahová.) A telefont a szobalány kezelte vagy a szakácsné, jó nevelésű ember nem diskurált személyesen a dróton átal. Délutáni találkozót beszélt meg például a papa valakivel; a szobalány négyszer-ötször fordult be meg ki a kérdésekkel, válaszokkal; vagy a mama tanácskozott telefonice barátnéjával, hogy hogy öltözzenek estére, mert mennek színházba; ilyenkor negyvenszer-ötvenszer szaladt szobából konyhába, konyhából szobába a szakácsné. De akadt olyan öreg szakácsné, akit nem lehetett rávenni, hogy belé szóljon abba a sötétsége, úgy félt az istentől.

Milyen áldás volt az a pár nap, míg a könyv tartott. Remélem, él még Clarence Day; öregúr ő már, legyen még öregebb, tudjon altató nélkül jól aludni, emésztése is jó maradjon, ne zörögjön a szíve, a szivart a doktor ki ne tiltsa a szájából.

Nagy bánatot szerzett nékünk, egy házunkbeli bájos tizenkét éves fiúcskával ami történt. Elküldte egy reggel az anyja kosárral a Hűvösvölgybe (ott a villájuk) a kertben gyümölcsöt szedni. A gyereket megfogták a csendőrök, elvitték. Napok óta futkos midenfelé a szerencsétlen anyja, nincs nyoma a gyereknek. (Az apa odavan Oroszországban.) Éjjel-nappal sír az asszony, emészti magát, meg akar halni. Kerüli szegényt az ember, nem tud már mit mondani néki.

Nem először hallok olyat, hogy a zsidókat Németországban gázkamrába halálra fullasztják. Ezt nem hittem el. Sőt még ma se hiszem. Eszméletem mélyén nem tudom elhinni, nem tudom.

Október

Szeptember vége fele meg október elején, akkor szerencséltettek bennünket az őszi zsidó ünnepek. Az újesztendő két napjára meg arra a nagy szent böjtnapra meghítta F. úr a házban meg a szomszéd házakban lakó jó embereit. Édesanyja ti. betegeskedett, F. úr meg akarta kímélni a templombamenéstől. Tóratekercset bérelt, és fogadott egy fiatal kántort az ünnepnapokra. (Az a kántor munkaszolgálaton volt Pesten valamilyen üzemben, az ünnepekre szabadságot kapott.) Lementem illendőségből F. úrék privát templomába a szent napokon egy-egy órára, nem volt több türelmem. A hívők egész délelőtt meg egész délután imádkoztam a héber betűs könyvekből. Hölgyvendégek is jöttek; az asszonynép el volt a férfiaktól rekesztve külön szobába, reggel nyolctól este hétig közlekedhetett a zsidóság.

Megmozdult a szívem, akármilyen pogány is vagyok, a lehajtott fejű kalapos hívők zümmögésétől meg az éneklős, hangos Tóra-olvasástól, annyit hallottam azt valaha gyerekkoromba. A hölgyek is suttogták a szomszéd szobában az imádságokat, árva betűjét azoknak nem értvén. Sűrűn tapogatták a pici zsebkendőkkel a szemöket, orcáikat. Volt ott egy vendég, a házunkból való Gy. úr; ő római katolikus, évekre visszamenőleg. A megkeresztelkedteket persze nem illett meghívni. Hanem Gy. úr engedelmet kért, hogy részt vehessen az istentiszteleten. Imakönyvet hozott, sőt a nagy ünnepekre szóló, sarkig érő bő, fehér vászonköpenyeget is felhúzta (abban is temetik el a zsidó hívőt), úgy susogta-mormolta naphosszat áhítatosan a héber szövegeket. Nem lesz semmi baja belőle, a róm. kat. atya nem féltékeny Jehovára.

Olyan hír jött akkor, hogy a kormány takarodik, hattagú tábornoki tanácsot nevez ki a kormányzó. Kik azok? Mindenki más-más neveket hallott (Egyre se emlékszem már.) Persze a zsidóknak az az első kérdése, amit a pár év előttről való viccben szereplő Klein tett föl a Grosznak, mikor az azt újságolta, hogy a zsiráf kitört az Állatkertből: és mondd, jó ez nekünk?

De természetes, ezek a házbeli komoly emberek a maguk külön veszedelmein túl mélységesen aggódtak az országért. Milyen borzasztó mód károsodik itt évről évre s napról napra a jövendő. Az oroszok már Debrecen alatt vannak, rajtunk a német is; és micsoda pusztítást végeznek az angolszászok nappal, éjszaka az oroszok. Mennyi gyárunkat tették tönkre, hány szép palota, villa pusztult el már, oda van a Műcsarnok, a Fővárosi Múzeum, a Milleneumi Emlék. Mi lesz ebből a gyönyörű Pestből?

Mulatságos: a leglángolóbb veszedelmünk napjaiban mindig több zsidó fiú mert hazalógni vacsorára karszalag nélkül; jöttek férjek is hadiüzemekből, itthon töltötték az éjszakát. Azok voltak a legvakmerőbbek, akiknek erősen zsidós a képük; az ilyenek mind meg vannak győződve róla, hogy ők ,,nem néznek ki zsidónak”. A csillagos nők pedig a piacra járnak a tilalmas időben, csillag nélkül, csuda, hogy soha se esik bajuk. Sokan szabadultak már különben a házban a csillagtól, hála Svájcnak, Svédországnak. A rendőr, a legtöbb, különben még a csillagosok iránt is elnéző mód viselkedik, ha megcsíp valakit, aki elkésve lohol délután öt után haza; még ha szigorú keresztények odaszólítják is, hogy vigye be ezt a zsidót, úgy tesz, mintha felírná, s aztán int néki, hogy csak menjen tovább.

Október tizenöt

Most megint igazolódott a B.-leadás meg az én szerény elméletem. B. úr öt-hat nappal azelőtt sugározta, hogy Horthy fegyverszünetet kért, napok óta tárgyal az angolokkal; a forrását persze most se nevezheti meg. Még az örök pesszimisták is elkezdték hinni a B.-leadást, hiszen olyan plauzibilis a fegyverszünet-kérés. Örültek. Csak egynéhányan ijedtünk nagyot: itt a német, a német veszi majd át az országot.

Nahát tizenötödikén, ebéd után, beront hozzám egy húgom, nyakamba esik:

- Béke, itt a béke! Fegyverszünetet kértünk! - és könnyezik ragyogó szemekkel.

Lenézek a Rakovszky parkba, a Margithídra; semmi különöset nem látni.

Perc múlva kopogtatnak. B. úr:

- Azért bátorkodtam művész urat zavarni, legyen szerencsém ma este kilenc órakor. Öt üveg pezsgőm van, erre a napra tartalékoltam. Mit tetszik az eseményhez szólani? Ugye kérem, el lehet hinni, amit B. referál.

Húgaim avval jönnek vissza a szomszédoktól, az egész ház fejti lefele a csillagot (már aki viselni tartozott). Sőt H. dr. lerohant a házfelügyelőhöz, azonnal akassza le a kapuról a zsidócsillagot. A házfelügyelő ellenkezett, H. dr. pofont ígért, erre hozta a létrát a házfelügyelő, most már nincs a kapun se csillag. Lépcsőház, folyosók teli, nagy az öröm Izraelben.

Nem volt kedvem senkivel se beszélni, meg ne lássák rajtam az én csúnya nyugtalanságom.

Három óta után bejött a lakásparancsnok: kéret minden férfit. K. úr, a házparancsnok, fáradjanak fel hozzá (hatodik emeletre).

Dugig volt már a házparancsnok úr szalonja. Azért hívatott bennünket, tartani lehet tőle, hogy katonák, szélsőséges elemek betörnek a házba. A kaput már becsukatták (mert kitárták az első percek mámorában), sőt a csillagot is visszaakasztatta a házparancsnok úr a kapu fölé. Korai még levenni. Szóval fel kell a ház védelmére készülni. Négy lőfegyverünk van, vadászpuska meg három pisztoly. De méltóztassék előszedni baltát, vasrudat, konyhakést, bárdot, mozsárütőt, szöges botot, amivel csak védekezni lehet. A kapuőrök vészsípjára az urak aztán elhelyezkednek az emeletünkön a lépcsőfeljárat fölött, a többit a jó istenre kell bízni.

Fölfegyverkeztek az urak azonnal. Megjegyzendő, már a tanácskozás perceiben is fülelgettünk: emerről-amarról ágyú ugatott, puskalövés cserdült, meg hadart a géppuska, meg-megállva, mint az írógép. Mi lehet ez? Kik lövöldöznek egymásra és miér?

Négy óra tájba feljött T. úr a kapu alól, lehangoltan; azt mondja, érthetetlen, a rádión legalább fertályórája katonai indulókat hallani. Itt valami nincs rendben.

De, sajnos már rendbe volt minden, a németek az ezeresztendős Magyarországot rábízták Szálasira.

Avval kezdte a nyilas kormány, megtiltotta, hogy a zsidók kimozduljanak a házból. És az összes védőleveleket, kormányzóit úgy, mint külföldit, érvényteleneknek jelentette ki. Minden zsidónak vissza kell varrni a csillagot.

Még jó, hogy a mi csillagjainkat eltette a húgom, mikor a svéd passzusunk megkaptuk és lefejthettük a csillagot. Kapkodtak másnap a házban, egynéhány lakásban, ahol a szemétbe dobták a csillagot.

Elnéztem egész nyáron, hogy gondozzák a sárga csillagot; kimossák, kivasalják; benzinezik ha pecsétet kapott; meg is fordítják, úgy varratják vissza. Aztán egyik úr vagy hölgy citromsárgát vett, a másik okkert, tán mert emez megy jobban a ruhához vagy amaz. Azután némelyik kényesebb dáma, sőt őr is selyem csillagot hordott (nem vászonból meg szövetből valót), ez persze előkelőbb.

Hát be voltunk öt napig zárva; olvastuk a lapban a tenger sok kinevezést, rendeletet. Élelmet nem mertek ebben az öt napban a házba becsempészni. Hatodik nap azután . . .